Nemrégiben, a nyár közepén egy kaliforniai paratriatlon-világkupán képviselted hazánkat. Milyen volt ez a verseny számodra, hogy élted meg?

A felkészülésemről annyit: nem sokan tudták, de 2017 óta egy sportsérüléssel (sarkantyúval) küzdöttem, ami először az egyik lábamon, majd mindkettőn előjött. A 2021-es tokiói paralimpia után szerettem volna rendbe tetetni, mert már olyan fájdalmaim voltak, hogy befolyásolták az életminőségemet – nemcsak a sport, a mindennapok terén is. Mindkét lábamat megműtötték, de sajnos a beavatkozás az egyiken nem sikerült jól. Innentől kálvária kezdődött, teljesen reménytelennek tűnt, hogy valaha újra futni fogok. Rengeteg orvost és kifejezetten erre a sérülésre specializálódott szakembert felkerestem, de csak idén januárban kezdett javulni a helyzet. Közben eltelt egy év, ami alatt azért szerencsére az úszást, a kerékpározást és az ehhez kapcsolódó edzéseket végezni tudtam. A triatlon viszont háromágú sport, így a futással is muszáj volt haladni. 

Elkezdtem kocogni, egy perc futás, egy perc séta váltogatásával indultam: szinte újra kellett tanulnom járni, futni. 

Lassan, fokozatosan javult a helyzet, noha azt gondolom, a bal lábam már sosem lesz fájdalommentes. Próbálok pozitívan hozzáállni a helyzethez, és úgy tekinteni rá, hogy kis lépésekben, de haladok, és mindig csak a következő lépésre koncentrálok a fejlődésben.

Hogy lett ebből sikeres versenyzés a tengerentúli világkupán?

Miután a kocogás már elég jól ment, elindultam májusban a tiszaújvárosi országos bajnokságon, ahol ígéretes eredményt értem el. Ezt olyan pályán teljesítettem, amit már nagyon jól ismerek, 2014 óta – a műtétem évét leszámítva – minden évben versenyzek rajta, itt volt az első triatlonversenyem is. Épp ezért ez nagyon jó mérce volt olyan értelemben, hogy megmutatta, hol tartok, milyen állapotban vagyok. A megmérettetés viszonylag jól sikerült. A következő állomás pedig már Long Beach volt nyáron, Los Angeles mellett az Egyesült Államokban. Hatalmas motivációt jelentett, egyrészt, hogy továbbfejlesszem magam, másfelől még sosem jártam a világnak azon a részén. Arról nem is szólva, hogy nagy boldogság volt ismét nemzetközi versenyen képviselni csapatomat, a Ferencvárost és a hazámat. A tiszaújvárosinál nehezebb pálya várt rám, de a versenyen még így is egy perccel jobb időt sikerült futnom.

Nem vagyok a panaszkodás híve, ezért sem nagyon kommunikáltam arról, milyen mély bugyrokat jártam meg a világkupa előtt a sérülésemmel. Az emberek nem is nagyon tudtak erről, valószínűleg azt feltételezték, hogy visszavonultam. Nem is sejtették, milyen nagy dolog volt számomra, hogy ezüstérmet nyertem.

Azzal sem biztos, hogy mindenki tisztában van, hogyan jött az életedbe a sport...

Végtaghiánnyal születtem, de a szüleim szerették volna, hogy emellett egészséges testtel és lélekkel nőjek fel. Keresték a lehetőségeket, amik a segítségemre lehetnek, így találtak rá a Végtaghiányos Gyermekekért Alapítványra, ahol nagy hangsúlyt fektettek az úszásoktatásra. 

Az Alapítványnak volt egy csodálatos úszásoktatója, Málnai István, aki rengeteg gyereket tanított úszni és nevelt egészséges életmódra, valamint a versenysport, a paralimpia iránti szeretetre és tiszteletre. 

(Egykori tanítványai között mások mellett Illés Fanni is szerepel – a szerk.) Már pici koromtól fogva az volt a vágyam, hogy kijussak egy paralimpiára. Így kezdtem el úszni, ötévesen volt az első versenyem. Nagyon megszerettem a sport légkörét és világát, a szorgalmas és tevékeny embereket. 19 éves koromig úsztam, a legnagyobb sikerem két világbajnoki 11. hely volt és egy világcsúcs 200 méter mellúszásban. Ezt követően kimaradt jó pár év, majd 2014 januárjában szinte egyik pillanatról a másikra hoztam meg a döntést, hogy újra sportolni szeretnék. Ekkor kezdtem triatlonozni. 

Miért hagytad abba ennyi év után az úszást?

Egyfelől 19 évesen, egyetemistaként már túl sok volt a versenysporttal járó kötöttség, és talán túl korán is kezdtem. Sok élsportolónál megfigyelhető ez a fajta kiégés a középiskola befejezése táján. Bár tettem még egy kísérletet, itt, a fővárosban nem sikerült megtalálnom a számomra megfelelő, támogató közeget. Egy kisvárosból, Gyöngyösről jöttem, ahol a csapattársaim a barátaim is voltak, az uszoda pedig tíz percre volt. Ehhez képest számomra rideg és távolságtartó közegbe kerültem, ami nem tartott ott. 

De olyan ember sem akadt akkor a környezetemben, aki azt mondta volna, hogy érdemes folytatnom. 

Ez utólag nagy rendszerhibának látom, őszintén remélem, hogy ma már nem esik meg hasonló. Személy szerint nagyon igyekszem, hogy fiatal tehetségek – akár paralimpikonok, akár olimpikonok – a támogató közeg hiánya miatt ne kallódjanak el. Gyakran az is elég, ha valaki hisz az emberben. Az Alapítványnál próbálom ezt megadni a gyerekeknek, ami persze nem azt jelenti, hogy érdemtelenül szórom az elismerést, de akiben tényleg hiszek, azt nagyon tudom támogatni. Nekem végül elég volt magamban hinnem a visszatérésem idején, és a nagy álmomat is beteljesítettem: kijutottam a tokiói paralimpiára.

Kép

Petra a tókiói paralimpián – Forrás: Lévay Petra

Merre tovább, mi a következő célod?

A júliusi világkupa után pihentem egy kicsit, könnyebb edzéseim voltak. Úgy vagyok vele, hogy bár nagyon élveztem a versenyt, és nagyon jól is sikerült, semmit nem szeretnék elkiabálni, épp a lábsérülésem okán. A fejemben vannak tervek, de megtanultam, hogy óvatosan fogalmazzak meg célokat és elvárásokat magammal szemben.

Tapasztalataid szerint milyen a parasportolók, a végtaghiánnyal élő emberek társadalmi elfogadottsága?

Szélsőséges magasságokat és mélységeket élünk meg az Alapítvány háza táján: a teljes elfogadottságtól az ötven évvel ezelőtti elutasító szemléletig mindent tapasztalunk. Mostanában sajnos egyre többször találkozom azzal, hogy érintett gyerekek olyan „pofonokat” kapnak az oktatási intézményektől, amiket nagyon nehéz kiheverniük. Akár minimális végtaghiány esetén is egy-egy szakmára teljesen alkalmatlannak nyilvánítják őket. Persze valahol érthető, hogy mindenki igyekszik „levédeni” magát, nehogy a megfelelő körültekintés hiánya miatt esetleg valami baj legyen. Azt is tudjuk, értjük, hogy általánosságban forráshiánnyal küzdenek az oktatási intézmények: nincs kapacitás egy-egy helyzet körültekintő vizsgálatára, jóval egyszerűbb nemet mondani. Viszont azt is látni kellene, hogy egészséges, értékes emberektől veszik el a lehetőséget egy-egy szakmában, ráadásul úgy, hogy adott esetben visszafordíthatatlan károkat okoznak fiatal emberek önbecsülésében. Nekünk ilyen helyzetek után hatalmas munka visszahozni őket abba az állapotba, hogy újra képesek legyenek hinni magukban. Ezzel be is szűkítik azon szakmák körét, amikben végtaghiányos emberekkel lehet találkozni, ez pedig gördíti magával a következményeket. 

Ha például sehol nem lehet végtaghiányos óvodapedagógust látni, akkor egy kisgyerek miért hinné el, hogy egy végtaghiányos ember is képes bármire?

Márpedig, ha fizikailag képes rá, akkor miért ne láthatná el például ezeket a feladatokat? A technológia fejlődésével viszont egyre több mindenre van és lesz is lehetőségünk: az alsó végtaghiánnyal élők számára egyre jobb protézisek léteznek. Ilyen értelemben bizakodó vagyok. Külföldön a végtaghiányt már – tükörfordítással élve – „eltérő végtagokkal rendelkező” megnevezéssel illetik, ami már nagyon más szemléletet tükröz. Ha így nézzük, ez igen pozitív üzenet lehet a jövőre nézve.

Bár az Alapítványnak nincs túl sok forrása, amennyire csak tudunk, igyekszünk láthatók lenni: ha alkalmunk és lehetőségünk van rá, iskolákba járunk, kampányokat szervezünk, így például a „Segíts kézzel-lábbal” nevet viselő adománygyűjtő kampányt. Ezt a virtuális kampányt még a pandémia idején, 2020-ban találtuk ki, azóta évente kétszer lehet csatlakozni a jótékonysági futáshoz. A közelgő eseményünk időpontja már meg is van: október 6. és 20. között fogjuk rendezni. Érdemes követni a weboldalunkat, hamarosan elkészül az aktuális felület is: https://vegtaghiany.hu/ .

A sugárzó szépségű nő második kislánya pár hónapos volt, amikor bagatell tünetekről panaszkodott nőgyógyászának, aki csak legyintett. Az első vizsgálatok is azt mutatták, minden rendben. Nyugtalanságát, aggodalmát könnyen rá lehetett fogni a szülés utáni depresszióra. A panaszok mégsem szűntek, és így újabb szakembert keresett fel, aki az első vizsgálat alkalmával azt kérdezte: „Maga mikor találkozott utoljára az orvosával?” 
„Abban a pillanatban, amikor ezt a mondatot kimondta, tudtam, hogy rákos vagyok – kezdi Icó. – Előtte nézegettem a neten, sejtettem, hogy ezek a méhnyakrák tünetei. Befeküdtem úgynevezett konizációra, de csak szövetmintát vettek, majd annyit mondtak, hogy ki kell venni a méhem. Ez is elég szörnyű volt, sírtam, és akkor anyukám azt mondta: ez a legkevesebb azért, hogy életben maradj. A vizsgálatok sorából állt fel aztán a diagnózis, CT mutatta ki a 4 cm-es daganatot a méhszájon. 2011. december 7-én Wertheim-műtétre került sor. Két héttel később kiderült, hogy nyirokcsomóáttét is van, ezért a Kékgolyóban harminc sugarat és négy kemoterápiát kaptam.” 

Ha érzéseket kell felelevenítened ebből az időszakból, mi volt a legjellemzőbb? 

Azt gondoltam, meg fogok halni. Akkor ez nagyon félelmetes volt. Az járt a fejemben, hogy a lányokkal mi lesz. Meg azt éreztem, hogy nem akarok senkivel se beszélgetni. Akkor kezdtem naplót írni. Nagyon féltem. A halálfélelem és minden más félelem is bennem volt: milyen lesz a műtét, fel fogok-e ébredni, mennyire fog fájni, milyen lesz az életem utána.
 
Volt benned düh, vád, keserűség, hogy nem ezt érdemelted, hisz jártál rendesen szűrésre? Alkudoztál a Jóistennel, hogy még picik a gyerekeid? 

Nem. József Attilának van ez a verssora: „Az Isten itt állt a hátam mögött s én megkerültem érte a világot”

Én nem dühös voltam az Istenre, nekem az Isten megfogta a kezemet. És vezetett. 

Soha nem vádoltam senkit. Abban hittem, hogy ez valahol elindult, valami kiváltotta, ezt a lelki vonulatot megkerestem, meg is találtam, de nem volt bennem soha düh vagy vád. 

Nagyon összecseng ezzel, amit a könyvben is írsz több helyen: „Küzdeni nem szabad, a küzdelem harc, a harc mindig veszteséggel jár. Végig kell vinni a feladatot, amit kaptunk, békével, szeretettel, hálával.” Te ezt nem utólag fogalmaztad így, hanem a kezelések közben. 

Mélységesen hiszek abban, hogy ezt a békességet meg kell találni. Hiszem azt, hogy ebben a békében sikerült a gyógyulást beindítanom. Ez adta a hozzáállást, hogy másképp kezdtem látni a dolgokat. Mi a Mályvavirágnál tudatosan nem is használjuk azt a kifejezést, hogy méhnyakrák elleni harc vagy küzdelem. 

Hogyan lett a te betegségedből és gyógyulásodból szervezet? 

Nagyon természetesen alakult. A naplómat szerettem volna felajánlani, hátha másoknak is segít. Írtam a TV2-nek, nagyjából ennyit: „Tóth Icó vagyok, 30 éves méhnyakrákos, keresem Hadas Krisztát.” Pillanatok alatt sikerült, ma nem menne így! Azonnal visszahívtak, mert akkor – 2012-ben – nem volt nő, aki kiállt volna azzal, hogy neki méhnyakrákja van. Olyan volt, mintha nem is létezne ez a betegség. A tévé munkatársai összehoztak az akkori vakcinát fejlesztő céggel. Ők támogatták a könyv kiadását, megszervezték a könyvbemutatókat. Ezeken már rengeteg sorstárs jött oda hozzám. Sok olyan téma volt, amit egymással meg tudtunk beszélni, és amikre az orvosok nem tudtak válaszolni. Aztán egyre több minden történt, találkozások, és egyszer csak felvetettem, mi lenne, ha létrehoznánk egy alapítványt. Ez lett a Mályvavirág. 
Ennek tíz éve. Aki követi a munkátokat, felmegy a honlapotokra, látja, hogy micsoda eredményeitek vannak. 
Te hogy látod a Mályvavirág elmúlt tíz évét? 

Onnan indultunk, hogy a Tóth Icónak nem volt más muníciója, mint a saját története. De nagyon jó szakemberekkel kerültem össze. Zöldfülű voltam, naiv, lelkes. Ez kellett ahhoz, hogy azt gondoljam, semmi sem lehetetlen. Ez bevonzott embereket. Egy honlappal indultunk, pár támogatóval, egy-két kampányt csináltunk, megalakult a közösség. A Mályvavirág mögött még nem volt igazán nagy tartalom, de volt már ereje, tudtuk, hogy ezzel okosan kell élni. Aztán a szakemberek javaslatára a méhnyakrák mellé bejött a petefészekrák, és innentől nagyon gyorsan bővültünk, nagyon felgyorsult mindent. Duzzadtunk, egyre több projektet vittünk, és a szakma is felfigyelt ránk. 

Ma öten dolgozunk ebben napi szinten, tizennyolc Mályvavirág-pont van az országban, rengeteg önkéntes segít, az éves bevételünk ötvenmillió forint. 

Az éppen aktuális legnagyobb sikerünk, a Mályva Betegút, amely a különböző nőgyógyászati daganatok kezelésének állomásain, tudnivalóin kíséri végig a pácienseket, és amit átvett az Európai Nőgyógyász Onkológusok Szervezete is, az ESGO. Valamint most nagy büszkeségünk az induló HPV-honlap tele a legfrissebb információkkal, hiszen ilyen weboldal még nem létezik a témában, és természetesen a Tinik program, a Cooltás HPV képregény. 

Nagyon sok elismerést, díjat kapott a Mályvavirág Alapítvány, de kiemelkedő, hogy a szakma is megbecsül titeket. A Magyar Nőgyógyászati Onkológiai Társaság tiszteletbeli taggá választott, kórházi zárójelentéseken javaslatként szerepel a Mályvavirág Alapítvány. Mi kellett ehhez? 

Alázat. Leginkább ez kell hozzá. Meg hogy tudj az emberekkel bánni. Tíz egészségügyi dolgozóhoz tízféleképp kell beszélni, de én ismerem mind a tíznek a nyelvét. Nagyon kevés konfliktusom volt orvosokkal, de nagyon vigyázok is erre a jó viszonyra. Az áttörés az volt, amikor először bejutottunk egy nőgyógyászati konferenciára, és az elő­adásom végén ezt kérdeztem az orvosoktól: „Tudnak róla, hogy azok a nők, akiknek megmentik az életét, mindennap nagy szeretettel gondolnak magukra?” Mondtam, hogy az ő nevükben is állok itt, és mondok köszönetet. Csend volt a teremben, senki nem tapsolt, azt hittem, elrontottam valamit. És akkor felállt egy orvos, elmondta a többieknek, hogy ő használja az alapítvány anyagait, és ajánlja a kollégáknak is, mert nagyon sokat segít. Onnantól nagyon sok szakmai kapcsolat alakult. Megtisztelő volt, amikor egyszer az egyik szakember így fogalmazott: „Icó, én ismerem és tiszteletben tartom az utadat, de én egy szakmailag felkészült kollégaként tekintek rád.” Egyetértek vele: ma már nem „csak” egy ráktúlélő vagyok, aki segít a sorstársain, hanem egy szakmai civil szervezet, a Mályvavirág Alapítvány elnöke is. 

Ugyanakkor a munkátok nem csak a sikerekről, örömökről szól. Tavaly készült el az Életem gyöngye című szobor, amely egyszerre jelképezi az erős, szép és kitartó nőt, de a lehullott szirmok egyúttal emlékeztetnek mindazokra, akiket elveszítettetek. 

Nekem sokat jelent ez a szobor és a jelentése. Valóban nagyon nehéz a veszteség része a munkánknak. Nem tudunk, és nem akarunk felejteni, ezt jelképezi a szobor. Persze ugyanúgy jelenti a prevenciót is, de elsősorban a veszteséget. Az én szívemben ott van mindenki, aki már nincs velünk. 

Ha bevallhatom, a könyved címével tulajdonképp ezért nem tudtam megbékülni. Az a címe, hogy Minden anyuka meggyógyul. De tudjuk, hogy sajnos nem minden anyuka gyógyul meg. 

Ma sem adnék más címet. 

Ez a mondat a négyéves kislányomról szól: ő hitt benne, hogy az anyukája nem fog meghalni. 

Nem vagyok önző ember, de ebben az vagyok, ez a cím így van jól. Inkább érzés ez a mondat, mint tény. Ugyanakkor ott a honlapunkon a Szirmaink nevű menüpont, ami a túlélőknek készült, ott mindenki kap egy saját szirmot, és feltöltheti a fotóját, a történetét. Nagyon sokat jelentenek ezek nekem. 

2012-ben, tíz éve te voltál egyedül, aki kiállt, hogy méhnyakrákja van, ma pedig egy hatalmas közösség vagytok. Sejtetted tíz éve, hogy a köztársasági elnökkel fogsz találkozni, beszélgetni erről a munkáról? Mit jelentett neked ez a találkozás? 
Nekem Novák Katalin régóta a példaképem. Mint nő, mint anya, a szüleivel való kapcsolata, az értékei. Mindig úgy gondoltam, hogy tanulhatok tőle. Aznap este, miután itt járt, a férjemmel kinyitottunk egy üveg bort, egymásra néztünk, és azt mondtam: „Egyszer majd azt meséljük az unokáinknak, hogy a papánál meg a mamánál itt ült a köztársasági elnök!” Óriási mérföldkő volt az életünkben, hatalmas megtiszteltetés. 

A beszélgetésünk elején azt említetted, huszonévesen nem érezted magadat a helyeden. HR és szociális munka szakot végeztél, de nem tudtad, hogyan tovább, duzzadt benned az energia, csak nem volt világos, mi a te utad. Ma már elégedett vagy? 

Van egy szuper férjem, két gyönyörű gyerekem, a szüleim, testvérem közel vannak, azt csinálom, amit szeretek, van benne megszállottság, szenvedély, lelkesedés, bőgés, röhögés. Van egy szuper csapatom, és ez hatalmas siker. Nagyon különös kapcsolódás van közöttünk, ugyanazt érezzük, és ugyanazon célért dolgozunk. Boldog ember vagyok. 

A Mályvavirág Alapítvány a HPV-prevencióért és a nőgyógyászati daganattal (méhnyakrák, petefészekrák, méhtestrák, szeméremtest-, hüvelyrák) érintettekért dolgozik. A szervezet missziója az érintett nők megmentése, a betegutak megfelelő, teljes menedzselése, kíséret és támogatás mind a HPV-megelőzésben (tini és felnőtt edukáció), mind pedig a nőgyógyászati daganatok területén. www.malyvavirag.hu

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2023. áprilisi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Azt mondja, nem pornófüggő, de a kéjvágy és szexfüggőség folyamatosan vele van. Mégis hisz abban, hogy van lehetősége a felépülésre és a tünetmentességre. Azt mondja, hogy a pornó csak az egyik külső triggere annak, ami a szexfüggőség mögött valójában áll, ez pedig a kéjvágy, amely szerinte angolul kifejezőbb: lust.

Keresztes Ilona egyik vendége Norbert. Valódi nevét nem tudhatjuk, mert az Anonim Szexfüggők csoportjának tagja, így névvel és arccal nem léphet a nyilvánosság elé. Mégis vállalta a megszólalást, hogy segítsen másoknak is elindulni a gyógyulás útján.

A másik vendég Puskás Antal atya, pálos szerzetes, aki hófehér habitusban jár, mégis beismeri, hogy a szexuális kísértések mindenkit elérnek és rabul is ejthetnek. Ezért indította el a Tiszta sor c. weboldalt, ahol az első lépést bárki megteheti, aki felismerte, hogy pornófüggő.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra!
 

  A Mégis podcastban olyan emberekkel beszélgetünk, akik nem mindennapi hátránnyal élik napjaikat, miközben komoly kérdéseket kell megválaszolniuk, fontos döntéseket kell meghozniuk és erőforrásokat kell találniuk a napi küzdelmekhez.    
A második évad vendégei mentális betegséggel, függőséggel  élnek, szembenéztek vele és folyamatosan küzdenek ellene. Az életükért harcolnak és kemény ellenféllel birkóznak. Miért jött a baj és honnan van az erő ahhoz, hogy változtassanak?    
A beszélgetéseket hallgatva magunk is felismerésekre juthatunk, és közben mondatról mondatra bomlik le a fal a nehézséggel élő emberek és átlagosnak tartott társaik között.    
A Mégis podcast műsorvezetője Keresztes Ilona.

Az adás támogatója a Szerencsejáték Zrt.

A sok nem boldogít

Némelyik darab hosszú hónapokig, akár évekig az eredeti bolti címkével várja, hogy rá kerüljön a sor, egy másikról pedig már újkorában kiderül, hogy mégsem volt rá szükség – amit persze már a kifizetés pillanatában is sejtettünk. Persze az is előfordul, hogy a nagy reményű textil azt az alkalmat várja, ami soha nem érkezik el, hiszen korábban sem volt része az életünknek. 2009 óta mérőeszköz is létezik arra, hogy megmondja, mennyire szenvedünk korunk egyik sajátos bajától, a vásárlást követő megbánástól (tudományosan: post-purchase consumer regret). Az eredmény nem meglepő: sokat és nagyon. Hiszen lett volna ott egy másik, zöld póló is, amikor ezt a barnát megcsíptük!... És egyébként a boltban is nagyon undokok voltak, mégis ott hagytuk a pénzünket egy rongyért, amit lám, nem is szeretünk!
Édesanyám múlt év végén kért meg arra, hogy segítsek. Egyáltalán nem vásárol magának egy ideje, de az évek alatt felgyűltek a holmik. Tudja magáról, hogy nehezen válik meg bármitől, hisz addig gondolkodik, mire lehetnek még jók, míg megmaradnak, így rám hárult, hogy helyette legyek „kegyetlen”. 

Egyetlen szekrényből négy zsák felesleges ruha került ki. 

Én most januárban szortíroztam – követtem Marie Kondo hivatásos rendrakó tanácsát, és minden egykor reményteli darabtól elbúcsúztam, mintha megtette volna kötelességét. Hosszú nap volt, szégyentelenül sok búcsúval. Tudjuk mind, hogy a kevesebb elég lenne. Tudjuk, hogy a sok nem boldogít. Tudjuk, hogy a fogyasztás parancsa torzít, a torzításokkal pedig széppé tehető a fogyasztás. 

Hogyan foghatunk ruhaböjtbe?

Egyrészt, élvezzük meglévő ruháinkat. Szánjunk időt arra, hogy otthon, a tükör előtt próbálgatjuk, párosítgatjuk azt, ami már megvan. Kiderülhet, hogy jobb és több van, mint valaha sejtettük. Másrészt, ne alkalmi viselésre szerezzünk ruhákat. 

Egyes kutatások szerint a nők általában három hordás után használtnak tekintik ruháikat, és a briteknél évente akár 3 milliárd fontnyi ruhát mindösszesen csak egyszer vesznek fel, utána rongy lesz. 

Mi ehelyett minden darabban lássunk legalább három tucatnyi hordást! (Ez persze nem jelenti azt, kedves férfiak, hogy százas nagyságrendnél ne lehessen a megújuláson gondolkodni.) Aztán pedig adományozzunk, cseréljünk, de legalább várjunk a vásárlással. Aludjunk rá egyet! Aludjunk rá egy hetet, addigra hátha másvalaki, aki még mögöttünk jár a tudatosságban, megveszi. Ha ritka alkalomról van szó, a kölcsönkérés is jó megoldás lehet. Óvjuk azt, ami a miénk! A ruhákkal kapcsolatos bolti reklamációk és a visszavitel nagy többsége egy gomb leszakadásához vagy egy szál kifesléséhez kapcsolódik – nem árt, ha az informatika, az idegen nyelv és a vitorlázás mellett gyerekeinket hozzászoktatjuk a tű-cérna kivételes találmányának használatához. Tegyünk fogadalmat, és tartsuk be! Arról, hogy nem vásárolunk új ruhát egy ideig. Semmilyet. Azért is írom le mindezt, mert amióta szortíroztam, olthatatlan vágy gyötör, hogy újra dugig töltsem a polcokat. Ezért végül az is jól jöhet, ha valaki figyelmeztet, segít ruhabölcsnek maradni. A sokhoz pénz, a kevéshez fegyelem és tisztesség kell. Erre (is) sokkal könnyebb közösségben ráébredni.

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Szorongani, félni nem jó. A klímaszorongás pedig már tömegeket nyomaszt Magyarországon is. Hogyan lehet legyőzni? Vagy hogyan lehet valami jóra használni? 

A klímaszorongás természetes válasz a világ mai helyzetére, az eltúlzott szorongás viszont nagy probléma. Egy pszichiátriai klinikán dolgozó ismerősöm kétségbeesetten mondta nemrég: „Minden második anorexiás lány, aki hozzám kerül, már nem szép akar lenni, hanem így akarja megmenteni a világot. A szülei vagy a világ környezetromboló életmódját akarja ellensúlyozni.” 

Ha elkezdünk tenni a klímaváltozás ellen, rengeteg ellentmondással találkozunk. Például, ha a szelektíven gyűjtött műanyagedényeket kimosom, nem teszek-e rosszabbat azzal, hogy pazarlom az édesvizet? A napelemek anyaga is elöregszik egy-két évtizeden belül, és akkor káros anyagként kerül majd a környezetbe. A hasonló ellentmondások el is vehetik a lelkes klímavédők kedvét. Mit tudna tanácsolni a laikusoknak, hogyan induljanak el a klímavédelem útján?

Sokszor maguk a szakemberek is bizonytalanok, hogy melyik technológia a jobb, hiszen bármit teszünk, energiát használunk, és az valamilyen fokú környezetszennyezést okoz. Legfontosabb szempont az energiahatékonyság, és az egyetlen igazán zöld energia vagy termék az, amelyet nem kellett megtermelni. Én például szerelmese vagyok a szép ruháknak, de ha nem akarom növelni a környezetszennyezést, akkor használt ruhát vásárolok. Ezzel négyszeres hasznot hajtok: nem kellett új ruhát gyártani, megkímélem a környezetet egy új szeméttől és szennyezéstől, valaki még egy kis pénzt is keresett általam, én pedig olcsóbban jutok hozzá egy új ruhához. Három fő „ökölszabály” van: 1. Lehetőleg minél kisebb energia- és anyagbefektetéssel, új termék létrehozása nélkül oldjuk meg a szükségleteinket. 2. A természetes anyagokból készült termékek általában jobbak a környezetvédelem szempontjából, mint a műanyagok. 3. Amit csak lehet, használjunk újra.

Nem lehet minden fronton harcolni és csatát nyerni. Jelöljük ki magunknak, melyek azok a területek, ahol mi személy szerint a legtöbbet tudjuk elérni, és a többit engedjük el.

Bocsássunk meg magunknak, ha valamelyik környezetszennyező szokásunkról képtelenek vagyunk lemondani, és keressük meg azt, amiben tudunk tenni a klímavédelem érdekében.

A 19–20. században hatalmas környezeti átalakításokat – például folyószabályozásokat – végeztek jóhiszeműen, amelyekről mára kiderült, hogy túlzásba estek, károkat okoztak velük. Van-e ma már elegendő szaktudás ahhoz, hogy hosszabb távon ne hibázzunk?

Voltak olyan tettek, amelyek egy adott korban teljesen indokoltnak tűntek, és csak akár egy évszázad után derült ki róluk, hogy nem a legjobb megoldások. Például a folyók szabályozása az árvizek megelőzése végett vagy a belsőégésű motorok tömeges felhasználása, mert végre nem borította be a lócitrom a városi utakat, így kevésbé kellett félni a járványok terjedésétől. A múltból elsősorban azt tanultuk, hogy kicsit több alázattal kell közelítenünk a természethez – ne gondoljuk például, hogy majd kitakarítjuk innen ezt a sok felesleges fajt, amelyik szúr, csíp, csúnya vagy idegesít minket –, mert lehet, hogy csak száz év múlva derül ki, hogy lábon lőttük magunkat. Nem magunk alá kell gyűrnünk a természetet, hanem együtt kell dolgoznunk vele. 

„Majd valaki feltalálja a megoldást” – szoktuk erősíteni egymásban az optimizmust. Jane Goodall, a világhírű zoológus is hangoztatja, hogy négy oka van az emberiségnek a reményre: az emberi intelligencia (például az új találmányok, amiket ma még elképzelni sem tudunk), a tántoríthatatlan lélek (emberi kitartás, akaraterő), a fiatalok tenni akarása és a természet megújuló képessége. Ezekre valóban alapozhatunk optimizmust?

Igen, de ebből nem szabad arra következtetnünk, hogy ma nem kell tennünk semmit. Vannak olyan globális forgatókönyvek, amelyek azzal számolnak, hogy hamarosan hatalmas mértékben fogjuk majd kivonni és eltárolni a szén-dioxidot a légkörből, vagy majd „megpiszkáljuk” az éghajlatot, és minden rendben lesz… Nagyon kockázatos vagy drága elképzelések ezek. A természet valóban reziliens, és kiválóan működne az emberiség után is, sőt… Az embernek mint biológiai lénynek viszont szűkös korlátai vannak: nem véletlenül legyezzük magunkat a nyári melegben itt, beszélgetés közben is, és ha 5–10 fokkal melegebb lenne, már beszélgetni se tudnánk. A civilizációnk évezredekig egy stabil klímához alkalmazkodott, tehát nagy veszélyben van. „Majd bekapcsolom a légkondit” – gondolják sokan. 

Ám a legoptimistább gazdasági előrejelzések szerint pont azokon a területeken, ahol a legnagyobb szükség lenne légkondira a túléléshez, még hűtőszekrény sem lesz!

Ott több milliárd ember számára lakhatatlanná válik a világ. Magyarországon sem lesz mediterrán éghajlat, amiben sokan reménykednek, mindig kontinentális marad, csak melegebben és szélsőségesebben.

Ma már tudjuk, hogy vagy lejövünk a fosszilis energiahordozók használatáról, vagy hosszú távú hátrányba hozzuk magunkat. A gyakorlatban azonban nagyon nehéz az az átállás, amit az Európai Unió kitűzött maga elé: 2050-re minden országnak klímasemlegessé kell válnia. Mi a víziója 2050-ről? 

Én úgy tudom elképzelni, hogy nem alvóvárosokat építünk, hanem visszatelepülnek az emberek a „15 perces” és visszazöldített belvárosokba, ahol negyedórán belül mindenki elér minden fontos intézményt biciklin, rolleren, gyalog. Nem érdemes autót tartani, ezért nem kell annyi parkolóhely és többsávos aszfaltút. Az így felszabaduló helyeken biciklis utak és parkok létesülhetnek. Kávézós, sétálós utcákká alakulnak a mostani forgalmas utak, kielégítve azoknak az igényeit is, akik ma éppen a sok zöld, a kisebb légszennyezés és nagyobb csend miatt költöznek ki a nagyvárosokból. Az új és a felújított épületek nullenergiásak lesznek. A sok fa miatt is élhetőbb marad a város a hőmérséklet emelkedésével is.

Ezek a megoldások reálisak, tudom, mert ezt kutatom. A megvalósítás csak rajtunk múlik. Itt most a civilizációnk, a túlélésünk a tét. Nem az a kérdés, meg tudjuk-e menteni, mert nem kérdés, hogy meg kell menteni. 

A 2015-ös párizsi klímacsúcs előtt mindannyian szkeptikusok voltunk, nem sokat vártunk egy újabb tanácskozástól. De megdöbbenésünkre 140 állam- és kormányfő eljött, amire nem volt még példa a világtörténelemben! És olyan megállapodás született, ami a szakma várakozásai elé ment: jóval 2°C alatt tartják a globális éves átlaghőmérséklet emelkedését az iparosodást megelőző szinthez képest, és erőfeszítéseket tesznek, hogy az emelkedés mindössze 1,5 °C legyen. 194 ország és az Európai Unió aláírta. Nincs más opció: a kitűzött célt el kell érni. Reméljük, idén Dubajban a párizsihoz hasonló áttörést érünk el az alkalmazkodás mikéntjének a terén.

Kép

Fotó: Emmer László

„Bolygógyilkosok”-e a nagycsaládosok? Több híres szakember, például David Attenborough is hangsúlyozza, hogy az egész klímaproblémakört a népességnövekedés idézte elő, és a születésszabályozás az egyik leghatásosabb ellenszere. A nagycsaládosok különösen „bűnösnek” tűnnek ilyen nézőpontból. Mi a véleménye erről tudósként és hétgyermekes anyaként?

A túlnépesedés azoknak a mantrája, akik veszélyben érzik a saját luxusfogyasztásukat. A maximalista számítások szerint az évszázad végéig a Föld népessége 15–20 százalékkal fog nőni, a fogyasztás becsült növekedése viszont 1100 százalékos lesz. Akkor melyik a nagyobb probléma? Ráadásul a népességnövekedés zöme azokban az országokban következik be, ahol az emberek karbonlábnyoma közelíti a nullát! Hiszen nekik azért is születik sok gyerekük, mert ők a munkaerők, mivel nincs áram, folyóvíz, nincsenek gépeik. Amint elérnek egy fejlettebb gazdasági szintet, már nem fog ennyi gyerekük születni. A fejlett országokra, ideértve Kínát is, már régen a népességfogyás jellemző. Akik a túlnépesedést nagyobb problémának tartják, mint a fogyasztás növekedését, kimondatlanul is azt állítják, hogy az ő luxusfogyasztásuk előbbre való, mint másoknak a szülővé váláshoz való joga. 

Egy nagycsalád egyébként általában környezettudatosabb, és sokkal kisebb egy főre eső karbonlábnyommal él, mint a kisebb családok vagy az egyedül élők.

Szakemberektől is hallok olyan gondolatokat, hogy már elkéstünk, a pusztulás folyamatai visszafordíthatatlanok. „Vége a világnak!” – olvashatjuk a cikkeket az összeomlásról. Mennyire tartja ezt igaznak?

Tényleg nagy a veszély. Ezt meglovagolja a sajtó rémhírekkel, önjelölt „összeomláskutatók” pedig hitegetik az embereket olyan módszerekkel, amelyekkel „túlélhetnek”. Na, így valóban nagyon rossz felé megyünk, ha elkezdjük a cselekvő összefogás helyett a saját pecsenyénket sütögetni, hasznot húzni a félelemből! De az igaz, hogy pár hajó már elment: az éghajlatunkat a régi szinten stabilizálni már nem tudjuk, a kihalt fajokat visszahozni nem tudjuk. A tenger szintje 1 métert biztosan emelkedni fog, ez például Velence végét jelentheti az évszázad végére. De rendszerszintű változtatással még élhető szinten tarthatjuk a világot, mert minden tizedfok számít! Tájékozódjunk hiteles forrásokból, például az IPCC oldaláról.
  

Egész pontosan Simai Kristóf tanár, fordító, az MTA levelező tagja, az 1741 és 1833 között élt piarista hozott új lendületet konyhámba. Szerencsémre ugyanis ő még olyan köznapi témával is foglalkozott, mint a főzés. Lefordította (elsőként!) Molière néhány darabját (az ő munkája alapján készült az első magyar nyelvű színtársulat első előadása is), bejárta a fél országot tanárként Nyitrától Kecskeméten át Körmöcbányáig. Aztán 1795-ben úgy döntött, ideje összegyűjteni néhány receptet, amit igazán jó szívvel tud ajánlani az asszonyoknak. Leírni azt, hogyan készülnek a valóban ehető, tápláló, korszerű fogások. Merthogy akkoriban még mindig egy 1695-ben készült munkát forgattak a fakanálforgatók, ha inspirációra vágytak. 

Láthatatlan munkából, látható eredmények 

Bámulatos, hogy ezt a hiányt észrevette Simai! Bevezetőjében pedig kitért a jó minőségű alapanyag beszerzésére, a tisztaság fenntartására, a körültekintően megtervezett főzésre, tehát még ilyen, látszólag apró-cseprő dolgoknak is felmérte a fontosságát. Elgondolkodtató, hogy nemhogy nem nézte le a háziasszonyi teendőket, hanem látta az értéket ebben a munkában, a sok kis apróságban, aminek végeredménye egy-egy tál meleg étel az asztalon. 

Simai fáradozása mégis hosszú évszázadokig hiábavalónak tűnt: csak 2001-ben jelent meg nyomtatásban 601 receptből álló gyűjteménye. 

Az, hogy igazán happy end legyen a vége, rajtunk múlik. Tényleg kézbe kell venni a kötetet, meg kell főzni az általa feljegyzésre érdemesnek talált ételeket. Vajon lehetséges ez a 21. században? 

Sokízű múlt 

Jó hír, hogy Simai a ma emberének is olvasható, szép, igényes fogalmazással írta le a recepteket. Mértékegységeket ugyanakkor többnyire nem ad meg (ez igazán csak a 20. század elejétől lett általános), ha mégis, akkor olyan régi fogalmakkal találkozunk, mint a lat, az icce vagy a meszely. Ezeket persze fél perc utánajárással lefordíthatjuk grammokra, decikre. Ahol pedig nincs megadva semmi, ott ízlés, tapasztalat, megérzés alapján dolgozhatunk. Alapanyagai javarészt ma is ismerősek – némelyek éppen most tértek vissza a köztudatba és a konyhánkba. Felbukkan könyvében az akkor újonnan megismert kukorica, krumpli, paradicsom, paprika, a ma ismét divatba jövő fenyőmag, az endívia, a mogyoróhagyma és a kökény. 

Ugyanakkor akadnak olyan, mára ritkaságnak számító húsfélék is a receptjei közt, mint például a birka, a fogoly, a kappan, a viza vagy a teknősbéka.

 Ezeket olvashatjuk ételtörténeti érdekességként, vagy kicsit átdolgozva az eredeti receptet, ötletet meríthetünk belőle más alapanyaghoz. Hiszen szabadon változtathatunk ezeken az ételeken, saját ízlésünknek, lehetőségeinknek megfelelően alakíthatjuk azokat. Levesek, tojásos és zöldséges étkek, becsináltak és tésztával fedett pástétomok (pitének hívnánk ma ezeket a sós, húsos fogásokat), két- és négylábú, sőt, lábnélküli vízi állatok húsából készült ételek, gazdag mártások, ötletes saláták, befőttek, házilag készíthető fagylaltok és sütemények várják az újbóli felfedezést. 

Zöldbab és ponty 

Ha nincs kedvünk hosszan főzni, egy kiadós saláta jó szolgálatot tehet. Simaitól a rácbabsaláta néven jegyzett tetszett meg. A zöldbabot megfőzzük, leszűrjük. Előzőleg tejbe áztatott szardellát elkeverünk három főtt tojássárgájával, vajjal. Ő ezt mozsárban ajánlja elvégezni. Formáljunk ebből a keverékből articsókát (ehhez nem muszáj ragaszkodni), és tegyük a bab közepébe, majd – ahogy Simai írta – öntsük nyakon ecet és olívaolaj keverékével. Mint megjegyzi, sült ponty mellé jó ízű. Gyorsan odalapoztam hát a halas receptekhez, és nem kellett csalódnom: itt is olvashatunk néhány apró trükköt. Az első, hogy a halat majorannaággal fűszerezi. Persze ehhez jó, ha van egy kis fűszerkertünk, de ennek hiányában érdemes próbát tenni a szárított majoránna és a ponty párosával is, újszerű, izgalmas végeredményt kapunk a ritkán használt fűszer és a többnyire karácsonyra száműzött alapanyag kettőséből. Most nemcsak időben, műfajban is nagyon távol vagyunk a decemberi pontypatkótól, hiszen Simainál a hal forróra hevített, rostélyon sül, vajjal kenve. Kerti grill hiányában persze serpenyőben vagy a sütő grillrácsán is készíthetjük, filéből. 

A harmadik trükk pedig, hogy a húst előzőleg jól megsózta, és csak az elkészülte után szórta meg borssal.

Nagyon friss, nagyon gyors, a salátával kiegészülve pedig igazi tavaszi ételt kapunk. Ráadásul nem muszáj mindig ragaszkodni a 18. századi recepthez, egyes elemeit szabadon variálhatjuk. Használhatjuk csak a szardellamártást például friss fűszerrel és salátafélékkel. Máskor főtt krumplihoz vagy gyufaszálra vágott répa, zeller, alma keverékéhez. Ha a pontyot túl zsírosnak találjuk, az eredeti zöldbabos salátát adhatjuk süllővel, csirkemellel. Ha viszont még kiadósabbat szeretnénk, egy szelet steakhez is jól illik. Simai receptgyűjteménye így válik újra élővé, és így tud színt vinni a mindennapok egyformaságába. 

A cikk Bogos Zsuzsanna Végy egy régi receptet! című sorozatának része. A sorozat további írásai itt érhetőek el.

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
 

Ügyeletből a Morca-barlangba

Dr. Zádor Zsófia aneszteziológus, intenzív terápiás szakorvos szeptember 3-án reggel éppen munkahelyére, a balassagyarmati Kenessey Albert Kórházba indult volna ügyelni, amikor megcsörrent a telefonja. 

Pár órán belül kiderült, indulnia kell, az úti cél: Törökország. 

A Törökország déli részén, a Taurus-hegységben található Morca-barlangban ugyanis ekkor már napok óta barlangkutató expedíció zajlott, a csapat egyik tagja az amerikai Mark Dickey azonban szeptember 1-jén a barlang mélyén rosszul lett: görcsös hasi fájdalmat érzett, és vért hányt. Menyasszonya, Jessica, aki szintén a csapat tagja volt, szeptember 2-án kapcsolatba lépett dr. Nagy Dénes Ákossal, a Magyar Barlangi Mentőszolgálat (BMSZ) orvosszakmai vezetőjével, és kérte, hogy adjon tanácsot, milyen gyógyszeres segítséget nyújthatna az ezer méteres mélységben Marknak. Innentől felgyorsultak az események, ugyanis szeptember 3-ára romlott a férfi állapota, egyértelművé vált, hogy mentésre lesz szükség.

A Morca-barlang 1276 méteres mélységével Törökország harmadik legmélyebb barlangja. 1996-ban fedezték fel, majd a nemzetközi barlangkutató közösség rendszeres feltáró expedíciókkal évről évre növelte az ismert járatok számát. A 2023-as expedíció – amelynek Mark és Jessica is a tagjai voltak – céljai között szerepelt a barlang legmélyebb részében az elmúlt években talált új járatok alapos bejárása, feltérképezése. Továbbá a falfelületeket borító ismeretlen eredetű baktérium- és gombarétegből is mintákat akartak gyűjteni.

A mentés, ma már tudjuk, sikerrel járt – a magyar csapat tagjai szeptember 14-én éjszaka érkeztek haza, néhány óra alvás után pedig részletesen beszámoltak róla, mi és hogyan történt. 

„Nagyon jó barátok vagyunk”

A BMSZ 1961-ben alakult, majd harminc évvel később egyesületté vált. Barlangokban vagy egyéb nehezen megközelíthető helyen bajba jutottaknak nyújtanak segítséget. Fennállásuk óta több száz riasztásuk volt, körülbelül 500 embernek segítettek elsősorban határon belül, de nem ez volt az első eset, hogy külföldre hívták őket. 

Ebben az esetben Európában a magyarok tudtak leghamarabb reagálni: a BMSZ helyzete különleges az európai szervezetek között is, mivel náluk két orvos is van a csapatban, akik képesek saját erőből lemenni ilyen mélységbe, és odalent dolgozni. 

Egyikük dr. Zádor Zsófia.

„Gyermekkorom óta túrázom, ami biztos, hogy hozzájárult ahhoz, hogy megfogott ez a világ” – kezdi a doktornő, amikor arról kérdezem, hogyan lesz egy orvosból barlangász. Mint mondja, az egyetemi évek alatt kezdett el barlangászattal foglalkozni. Szeptember 3-án délután négyen – Zádor Zsófia és három barlangi mentő – Budapesten repülőre szálltak, másnap hajnalban a napfelkeltével együtt érkeztek a barlanghoz, és onnan 13 óra megfeszített mászással jutottak le a sérülthöz.

Zádor Zsófia előzetesen nem tudta, mire számítson, mivel nehézkes volt a kommunikáció a barlang mélyén lévőkkel. „Volt olyan forgatókönyv a fejemben, hogy engem sajnos már nem vár meg a sérült. Ezt igyekeztem ignorálni. A másik, hogy szembe jön velem a kötélen” – mondja. Végül egy harmadik, szerencsés verzió valósult meg. Mark mentőtiszt végzettségű (Amerikában paramedic-nek nevezett) menyasszonya, miután kijött a barlangból, hogy segítséget kérjen, visszament Markhoz és többi társához a mélybe. Vénás úton tudta pótolni a folyadékot, és savlekötőt, illetve gyógyszereket is tudott adni a férfinak, akinek így a keringése összeomlását sikerült megakadályozni.

S hogy milyen volt a találkozás pillanata? 

„Mindenki mosolygott, arra emlékszem. De Mark azért nagyon sápadt volt, ami arra utalt, hogy rengeteg vért vesztett – magyarázza Zsófia.

– Nagyon jó barátok vagyunk” – szögezi le a doktornő, a BMSZ tagjai ugyanis régóta ismerik az amerikai barlangászt.
„Nyolc éve kezdődött egy csereprogram a magyar és az amerikai barlangászoktatók között. Mark volt az első oktató, aki Amerikából jött ide, majd aktívan bekapcsolódott a magyar barlangászéletbe. Ezért amikor rosszul lett, Jessica egyből engem keresett meg” – magyarázza Nagy Dénes Ákos orvosszakmai igazgató. 

Kép

A mentőakció egyik pillanata – Fotó: Magyar Barlangi Mentőszolgálat 

Intenzív osztály ezer méter mélyen

Egy bivakban, 1040 méter mélyen állt fel a kényszer-intenzív osztály. (A bivakok olyan víztől távol eső, vízszintesközeli kis területek, amelyek alkalmasak arra, hogy néhány fő lenn tudjon aludni.)
„Érdekes volt ezer méter mélyen ezt a kis intenzív osztályt kialakítani. Folyamatosan érkeztek le hozzám a különböző orvosi eszközök. Próbáltam elkerülni a szövődményeket, és figyelni, hogy megjelennek-e mellékhatások” – sorolja. Eközben vérkészítményeket kellett beszerezni a török államtól, amiket mindig újabb és újabb kis csapatok vittek le a mélybe. 
„Mire az orvos lejutott, addigra a sérült már 30 órája vérzett. Tudtuk, hogy lenn gyomortükrözésre nincs lehetőség. A vérzés megszüntetésére sem volt mód, ezért folyamatos intenzív terápiát kellett alkalmazni, ami a vérzés következményeit tudta kezelni.” 

„Olyan volt, mintha egy lyukas fazekat töltöttünk volna hat napon keresztül, amíg a sérült ki tudott jutni a felszínre” – összegzi az orvosszakmai vezető. 

„A gyomor-bélrendszeri vérzéseknek az a veszélye, hogy bármikor viszonylag gyorsan súlyosbodhat vagy javulhat az állapot. Amikor lenn tartózkodtam, akkor is volt egy ilyen súlyosbodás. Az első vérátömlesztés után jól volt Mark, úgy érezte, hogy akár a saját lábán is ki tudna jönni. Én indítványoztam, hogy inkább szállítással hozzuk ki, mert számítottam rá, hogy rosszabbodhat az állapota. A távozásom előtt 6–7 órával ismét majdnem történt egy keringési összeomlás, amit végül sikerült megelőzni – mondja Zádor Zsófia. – Amikor úgy éreztem, hogy jobban van, két–három órákat szundikáltam, de szóltam a többieknek, hogy ha valami történik, keltsenek fel.” A lent töltött napokban a doktornőnek is voltak mélypontjai: vállfájással küzdött, és riasztó volt számára, amikor Mark állapota romlott. 
„Ha nem érünk le, valószínűleg nem éli túl” – vélekedik, amikor arról kérdezem, hogy szerinte milyen esélyei lettek volna a beteg barlangásznak orvosi segítség nélkül.  Végül hordágyon hozták felfelé, ekkor Zádor Zsófia már a felszínen volt, hiszen olasz, bolgár, horvát orvosok váltották fel. Végül szeptember 11-én, hétfőn éjfél előtt pár perccel hozták a felszínre Mark Dickey-t. A pontos diagnózist a mélyben nem tudták, de feltételezték, hogy gyomorfekély. Ez be is igazolódott: Markot a mentés után helikopterrel kórházba szállították, ahol súlyos kivérzés állapotát látták. További vért kapott, gyomortükrözés történt. Mostanra már elhagyhatta az intenzív osztályt. 

Kép

Mark Dickey a mentőakció alatt – Fotó: Magyar Barlangi Mentőszolgálat

Kétszázan vettek részt a mentőakcióban

Az első négyfős magyar csapat repülőjegyét még az egyesület elnöke, dr. Nyerges Miklós vásárolta meg. Utánuk még két magyar küldöttség tudott kiutazni állami segítséggel, a TEK, a Honvédelmi és a Külügyminisztérium közreműködésével. Azzal a céllal mentek, hogy a további orvosi eszközöket kivigyék és az első csapatot élelemmel, meleg öltözékkel életben tartsák. 

A mentésben 29 magyar barlangi mentő vett részt: a BMSZ-en kívül a Bakonyi Barlangi Mentőszolgálat és erdélyi magyar barlangkutatók is segítettek. 

Nemzetközi szinten pedig összesen 200 fő vett részt az akcióban. A BMSZ helyzetét megkönnyítette, hogy önkéntes szervezet, így a bürokratikus utakat, a török állam hivatalos meghívólevelét sem kellett megvárniuk – ellentétben más nemzetek állami kézben lévő szolgálataival. „Ha nekünk is erre kellett volna várunk, akkor Mark nem éli túl” – szögezi le Nagy Dénes Ákos. 

Magyarország legmélyebb barlangja 300 méter mély, ehhez képest a Morca-barlang több mint ezer méter mélyen található. A bejáratnál egy tízméteres szakadék fogad, így rögtön teljes testhevedert kell használni. A barlangrendszer függőleges aknákkal tagolt, közöttük vízszintes járatok vannak. „A kötélpályákon saját emberi erővel kell felmászni, nincsen semmilyen gépesített, egyéb megoldás. A hordágyba tett sérültet is kézi erővel kellett feljuttatni” – magyarázza Hegedűs András, a BMSZ akcióvezetője. 
Az átlagos hőmérséklet egész évben 3-4 fok, a páratartalom 100 százalékos. Ilyen körülmények között kellett dolgozni, és nehézséget jelentett a kommunikáció hiánya is, ugyanis az 1040 méter és az 500 méter közötti távon nem, vagy csak futárok segítségével tudtak az érintettek kapcsolatba lépni egymással. Jól szemlélteti ezt, hogy miután Zádor doktornő lement a sérülthöz, két napig nem kaptak a fent maradtak érdemi információt arról, mi történik a mélyben.  

A mentés számokban 
A mentés során 1500 méter kötelet és 400 egyéb eszközt (karabinerek, kikötési pontok) használtak fel. Előfordult, hogy egy kötélszakaszon egy napon belül közel száz áthaladás volt, így ha valami tönkrement, cserélni kellett. Külön kötélpályát építettek, hogy a hordágyon a sérültet a felszínre tudják hozni: ehhez 2500 méter kötél és 1000 darab egyéb eszköz kellett. 36 óra volt a leghosszabb idő, amíg valaki úgy tartózkodott lenn, hogy közben nem aludt. Ötven leszállás volt magyar részről, és több mint 2000 munkaórát fektettek a mentésbe. 

A mentőszolgálatnak évente öt–hét riasztása van, egy ilyen szervezetet csak profi barlangász önkéntesekkel lehet életben tartani, akik szabadidejükben eljárnak barlangokba és gyakorlatoznak, mert ez a hobbijuk, a szenvedélyük. 

Működésüket az adó egy százalékokból befolyó összegből fedezik, de a közelmúltban érkeztek konkrét felajánlások is. 

Remélik, hogy akkor is támogatják majd őket, amikor épp nincs ilyen nagyszabású akció. Egyszerűen csak azért, hogy létezhessenek, és amikor szükség van rájuk, rendelkezésre tudjanak állni.

Az, hogy Magyarországon hány roma, roma származású vagy roma kötődésű ember él, nem tudjuk biztosan. Egyesek szerint mintegy félmillió, mások 6-700 ezerre teszik ezt a számot, de olyan is akad, aki szerint a magyarországi cigány lakosság ma már egymillió főt számlál. Amit biztosan tudunk, hogy a következő 20 évben a mintegy 300 legszegényebb – zömében romák lakta – településen fog megszületni a gyerekek 7-8 százaléka. Ilyen adatok mellett naivitás azt gondolni, hogy a békés egymás mellett élés (és egymás levegőnek nézése, kirekesztése) az együttélés helyett valós jövőkép lehet. Már tudjuk, hogy szegregáció hosszútávú hatásai rombolják a társadalmat, az egyetlen járható út tehát az integráció, ami jól hangzik, de egyetlen országban sem sikerült tökéletesen megvalósítani. A társadalom irányából érkező kérdések, a „mikor” és a „hogyan” tehát teljesen jogosak, de nincs egyértelmű válasz. Az eddigi tapasztalat alapján csupán az jelenthető ki, hogy az integráció egy hosszú és kanyargós út, kudarcokkal és sikertörténetekkel kikövezve, de ha van egy jó terv, akkor az eredmények is napról napra egyre láthatóbbá válnak. Ebben a stratégiában kiemelt szerep jut a nőknek, akik közösségformáló és megtartó erejükkel tartóoszlopaivá lettek a felzárkóztatásnak. 

Inspiráló, példamutató nők a felzárkóztatásban

Mindezt jól példázza Vörösné Bangó Melinda is, akinek története februárban járta be a sajtót: én is vastapssal fogadtam őt a közönség soraiban, amikor Jelenlét díjat vett át az Uránia Nemzeti Filmszínházban azért, amit településének közösségében elért.  „Maca”, ahogy a legtöbben ismerik Tarnabodon 2016 óta segítő, mentor a helyi óvodában. Hátrányos helyzetű családban nőtt fel a Heves vármegyei községben, a családjában nincs értelmiségi, a tanodás évei adtak neki jövőképet. Középiskolába jelentkezett, péknek tanult, de sajnos csak közmunkásként tudott elhelyezkedni. Az óvodában lett mosogató, de a gyerekek között is sokat segített, ekkor szólította meg valódi hivatása. Leérettségizett és az egyetemre is felvették, dolgozott a tanodában, később Heves vármegyei koordinátorrá is vált: sokat tevékenykedik a családokért, segít visszavezetni az embereket a munka világába, foglalkozik tanácsadással, és akítvan részt vesz a közösség építésében is. 

Kép

Vecsei Miklós, Molnár-Bánffy Kata és Vörösné Bangó Melinda Tarnabodon 2022-ben Kép: Páczai Tamás

A helyi nők bevonása a programokba egyébként azért is kulcsfontosságú, mert az ismeretségük, tekintélyük, kapcsolataik és nem utolsósorban a bizalom nagyban megkönnyíti a közös munkát.  
„A Jelenlét program azon a reményen alapszik, hogy öt-hat év eltelte után már a helyiek közül találunk munkatársakat. Már sok segítő munkatársunk van, aki maga is ezekből a programokból nőtt ki. A lányok vonzónak látják a gyermekgondozással összefüggő foglalkozásokat, mert nekik maguknak is jó élményük volt gyermekként. Apránként minden településen nő az intézményekben foglalkoztatottak száma. Aki innen nő ki, azt kevesebb gyanakvással fogadják a helyiek, jobban is érti a közösségi mintázatokat, a számunkra rejtett vagy különös viszonyrendszereket. Nálunk sokszor eredményesebbek tudnak lenni, mondjuk egy-egy fiatal iskoláztatásában, a szülők meggyőzésében. Ők a biztosítékai a program hosszú távú működésének. Mi már rég nem leszünk Tarnabodon, de Maca még mindig itt lesz” – magyarázta Vecsei Miklós egy tarnabodi látogatás során a Képmásnak.

De ne gondoljuk, hogy csak azok a nők képesek a közösségek építésére és megtartására, akik képzettséget szereznek, hivatástudattal rendelkeznek, ahogy Melinda: már az egyszerű példamutatás is nyomot hagy. A szegregátumokat járva mindegyik máltai Jelenlét Pontál találkoztam olyan asszonnyal, akik egyszerűen csak a munkamoráljukkal, a gyermekeikkel való törődésükkel mutatnak példát a többieknek, sőt rendszeresen tanácsokat is adnak azoknak a lányoknak, akik hozzájuk fordulnak segítségért. Az, hogy egy érdeklődő gyerek zeneórára járhat, részt vehet a Szimfónia Programban, nem egyszer az édesanyáknak köszönhető, akik meggyőzik a családot, hogy van értelme a hegedülésnek vagy más hangszeres zenélésnek. De találkoztam olyan segítővel is, akit a kamaszlányok vagy még kisebbek arról faggattak, hogy „milyen gyakran kap pofont a férjétől”. Az asszony rávilágított arra, hogy szerelmes férfi nem veri a feleségét. Ez a kijelentés egy olyan világban, ahol a kislányok azt hiszik, hogy verhetők, persze nem hoz elemi változást, de azoknak az embereknek a hosszútávú jelenléte, akik képesek új mintákat mutatni, idővel kézzelfogható eredményre vezet. 

A roma asszonyok szerepe nem csak falun fontos

Bár a 300 legszegényebb településen a leginkább tetten érhetők a felzárkóztatási törekvések, a nagyvárosokban is komoly erőfeszítéseket tesznek a romák identitásmegőrzése, az integráció, és a társadalmi szakadékok csökkentése érdekében. Ebben a feladatban kulcsszerep jut az ismert roma értelmiségieknek, művészeknek, akik különböző fórumokon találkozhatnak az érdeklődőkkel. Ilyen előremutató kezdeményezés például a NősziRom rendezvénysorozat is, ahol romák és nem romák együtt mélyedhetnek el a cigánysággal kapcsolatos témákban, mindezt rendkívül izgalmas és szórakoztató formában. 

„Arra gondoltunk, milyen jó lenne, ha egyszer mi, nők tudnánk adni valamit a nőknek” – így foglalta össze a Nőszirom küldetését a projekt főszervezője, Váradi Éva. Az esteket cigány talkshow-ként emlegetik, a rendezvények középpontjában pedig olyan roma nők állnak, akik munkájukkal régóta szolgálják a közösséget, és sokakat inspirálnak. A programokat hónapról hónapra három nő valósítja meg: Váradi Éva szerkesztő, Daróczi Tímea műsorvezető és Szántó Marietta „Maya”, az Újpesti Cigány Önkormányzat képviselője. „Az ember a kapcsolataiban, találkozásaiban mindig gazdagodik egy kicsit vagy sokat, és a meghívott vendégeink épp attól különlegesek, hogy akaratlanul is nagyon sokat képesek adni önmagukból. Bátorságot, hitet, erőt, elkötelezettséget, tartást. Az emberi sorsok, a múlt, a közös emlékek felidézik bennünk és a közönségben is, mi az, ami igazán fontos és értékes az ember számára. Stohl András, Seress Zoltán, Nemcsák Károly, Gergely Róbert az első felkérésre önzetlenül csatlakoztak az ügyünkhöz, és a meghívott barátok, pályatársak olyan szeretettel készültek/készülnek a találkozásra, ki dallal, ki találós kérdésekkel, hogy az estek óhatatlanul is kiemelik az embert a mindennapok taposómalmából, és megerősítik abban, hogy a világ jó hely, tele van jó dolgokkal, jó emberekkel” – nyilatkozta korábban a talkshowról a Képmásnak Váradi Éva, aki a mai napig elérzékenyül azon, milyen örömmel, milyen sokan mozdulnak meg egy jó ügy érdekében.
 

Idén 30 éves a dm. A drogéria mindig is figyelt arra, hogy társadalmi ügyekben is aktívan részt vegyen, így jubileuma alkalmából ősszel egy 30 millió forintos keretösszegű pályázatot ír ki civil szervezetek számára női egészség támogatásának témakörében, fókuszálva a testi, lelki egészségre, valamint a közösségek és az altruista cselekedetek erejére.
•    3 kategóriában keresnek projekteket, kategóriánként 10-10 millió forint lesz elnyerhető.
•    A pályázatra szeptember hónapban lehet jelentkezni, nyerteseket november elején hirdetnek.
•    Zsűritagok:
o   Lelki egészség - Al Ghaoui Hesna újságíró
o   Testi egészség - Kádár-Papp Nóra, a Gyerünk, anyukám! mozgalom alapítója
o   Közösségépítés – Vecsei H. Miklós színész, POKET-közösség alapítója

Támogatott tartalom.

Az őszi hétvégén az érdeklődők számára megnyílnak Balatonalmádi ikonikus helyszínei, gyönyörű villaépületei, ismertebb intézményei, szállás- és vendéglátóhelyei, amelyek nagy része a 19–20. század fordulóján épült. A háromnapos rendezvény látogatói betekinthetnek a nyitott kertekbe és épületekbe, és kisebb műsorokat, tematikus, az adott helyhez kapcsolódó előadásokat hallgatva megismerhetik a város, az épületek és a benne élők történeteit.

Az esemény a KÉK - Kortárs Építészeti Központ TÁJTÉKA projektjének keretében, a VEB2023 EKF program részeként valósul meg. A TÁJTÉKA a Balaton-felvidék örökségeivel és jövőjével foglalkozó program. A helyi közösségekkel együtt szervez eseményeket, hogy megmutassa, hogyan lehet ma kötődni egy történeti tájhoz és fenntartható, kísérletező szemléletű tájhasználati gyakorlatokat kialakítani. Balatonalmádiban a KÉK által szervezett, 13 éve sikeresen működő, Europa Nostra-díjas Budapest100 fesztivált Pomerium néven valósítják meg a helyi épített örökségre alapozva, a helyi közösségekkel együtt dolgozva.

Az egyedülálló programot az  Almádiért Közalapítvány és a Bauxitkutató Természetjáró Egyesület, valamint együttműködő partnereik: Balatonalmádi Város Önkormányzata, a Pannónia Kulturális Központ és Könyvtár, a Balatonalmádi Városgondnokság és számos helyi civil szervezet, egyesület építi fel.

Pénteken városi sétákkal indul az ünnep, a csatlakozó helyszíneket szombaton és vasárnap lehet meglátogatni, ahol az épületek bemutatása mellett koncertek, kiállítások, közösségi és gyerekprogramok várják az érdeklődőket a város ünnepén, amely közelebb hozza a városlakókat és a közösségeket.

A szervezők célja, hogy a programmal együtt közösséget is építsenek: miközben megszólítják a lakókat, szomszédokat, együtt ünnepeljék velük és minden helyi és a városhoz kötődő látogatóval Balatonalmádi épített értékeit.

A fesztiválról további részletek a rendezvény oldalán és a Facebook-eseményben olvashatók.

A felelősség nyomása alatt

Életünk során rengeteg irányba elköteleződünk. Sokszor már nem az a kérdés, hogyan teljesítsük feladatainkat, hanem az, hogyan rangsoroljuk őket, hiszen minden elvárásnak lehetetlen megfelelnünk. Az egészségért, a családért, a baráti kapcsolatokért, a hivatásért, a hobbikért, az önfejlesztésért és a társadalmi ügyekért viselt felelősségek szinte egymással vetekednek. Vannak, akik képesek szilárd prioritások szerint élni, és vannak, akik inkább a tűzoltás elve szerint rangsorolnak. Segít, ha az élethelyzetünket vesszük alapul, és közben elfogadjuk, hogy mindegyik életszakasznak vannak központi felelősségei. Így vagy úgy, de be kell látnunk, hogy valamennyi felelősség egyszerre és egészen nem vállalható. Nem tudunk mindenért és kizárólagos felelősséget vállalni. El kell fogadnunk, hogy felelősségeinket a teljesség hiányával kell gyakorolnunk. Ez talán némi alázatra tanít, és arra is, hogy egyedül tényleg nem megy, muszáj kapcsolódnunk másokhoz.

Gyakran megfigyelhető, hogy szívesen menekülünk a felelősség elől más felelősségek vállalásába, például egy munkafeladat helyett inkább rendet rakunk a társunk után. Vagy amikor rendezetlen családi viszonyaink mellett mások életét szeretnénk helyes útra terelni. 

Nem tudunk felelősséget vállalni azért, ami van, így inkább felelősséget vállalunk azért, amiben nincsen közvetlen felelősségünk: mások magánéletéért és személyes problémáiért. 

Így rajtuk keresztül próbáljuk megélni, hogy hatékonyak vagyunk. 

Kapcsolatok kontextusában

Tagadhatatlan, hogy természetünknél fogva kölcsönösen függünk egymástól, és ez magában rejti az egymásért viselt felelősségünket is. A nagyvilág eseményei az elmúlt években világosan jelezték, hogy akár a több ezer kilométer távolságban élő emberek döntései is hatással lehetnek ránk. Ugyanakkor elszakíthatatlan kapcsolat fűz azokhoz, akikkel biológiai rokonságban állunk – akár akarjuk ezt, akár nem. A családi rendszer időn és téren átnyúlva hat ránk, elfogadással vagy tagadással, de valamilyen módon mégis e rendszer tagjaként tartjuk magunkat számon. Legyen szó óriásira növelt távolságról vagy gondosan fenntartott közelségről, mindkettő a kapcsolatra mint létezőre hivatkozik.

A világot gyakran két részre osztjuk magunkban tudattalanul: azokra, akikért felelősséggel tartozunk, és azokra, akikért nem. A kereszténység azt tanítja, hogy ez a gondolkodásmód kockázatos, mert ez utóbbi csoportot aztán esetenként könnyen ellenségként is hajlamosak vagyunk azonosítani. Káin ugyan azt állítja kérdés formájában, hogy nem őrizője testvérének, azaz nem vállal felelősséget érte, de ekkorra valójában már meg is ölte Ábelt. Az evangéliumok Megváltója ezzel szemben radikális üzenetet fogalmaz meg: ne a családra szűkítsük felelősségünket, hanem valamennyi embert tekintsünk testvérünknek, és vállaljunk mindenkiért felelősséget Isten előtt, azokért is, akiket korábban ellenségként azonosítottunk.

Mi a mi felelősségünk?

Az ember nem Isten, hogy mindennek a terhét elbírja, így döntést kell hoznunk arról, hogy számunkra mi fontos. Feladatunk átgondolni, hogy az adott életállapotban miben van felelősségünk. Melyek azok az értékek, amelyek fontosak számunkra, amelyekkel összhangban szeretnénk élni az életünket? Az, ahogy döntünk és cselekszünk, mennyiben támogatja az értékeink szerinti működést? Yalom, az egzisztenciális pszichoterápia képviselője a felelősséggel kapcsolatban a szabadságunkat hangsúlyozza. „Szerzői vagyunk a saját életünknek”, ám ez a szabadság szorongással jár. 

Az értékeink alapján élt élet ugyanis nem szünteti meg a feszültséget, hiszen gyakran megélhetjük az értékkonfliktus érzését, amikor több, számunkra fontos érték összeütközésbe kerül egymással.

Másrészt a felelősség felvállalása is szorongással jár, hiszen annak felismerése, hogy a megélt nehézség és a probléma a mi ügyünk is, a változáshoz pedig a mi erőfeszítésünk is szükséges, nehéz, ám a fejlődéshez nélkülözhetetlen lépés.

Családban marad

Amikor egy családtag szenved, az a többiekre is hatással van, az együttes szenvedésből pedig racionálisan következik a kölcsönösség és az egymásért vállalt felelősség. Sokan mégis egy-egy családtagjukat küldenék terápiára, mondván, vele van baj, változzon meg ő – ezzel szinte azt állítják, hogy kizárólag az ő felelőssége, hogy hogyan működik. Éppen ezért érthető a meglepődés, amikor az egész család terápiája szóba kerül, hiszen a családtagok gyakran azt gondolják, hogy csak a tünetnek kell megszűnnie, és utána minden rendben lesz. Ugyanakkor, ha a családot egy rendszernek tekintjük, akkor be kell látnunk, hogy sokkal nehezebb a rendszer egyetlen tagjának változást elérnie, mint amikor az egész rendszer együtt, közösen tesz a változásért. Mindez nem arról szól, hogy ki a hibás vagy hol rontottuk el. A családterápia lehetőség, nem ítélet. Azt állítjuk, hogy a családnak van elsősorban képessége arra, hogy megváltoztassa a családtagot körülvevő helyzetet azzal, hogy felelősséget vállalva érte, vele együtt vesz részt egy terápiás folyamatban. Nem arról van szó, hogy oldjátok meg a helyzetet, hiszen ti hibáztatok, hanem arról, hogy nektek van lehetőségetek arra, hogy saját magatok változása által megváltoztassatok helyzeteket. 

Böszörményi-Nagy Iván kontextuális családterapeuta szerint a családi kapcsolataink lojalitáson és kölcsönösségen alapulnak. A számunkra fontos viszonyokban, így a családban is vágyunk az adás és kapás közti egyensúlyra, erről egy lelki főkönyvet vezetünk, és szeretnénk, ha a két oldal egyensúlyban lenne. Az tud hosszú távon adni, aki kap is cserébe. 

Amikor viszont kisbaba érkezik a családba, létével jogosultságot szerez arra, hogy gondoskodjanak róla, szeressék őt. Ebben a kiszolgáltatott létben ugyanis az egészséges fejlődés feltétele a fizikai és az érzelmi szükségletek kielégítése. Ennek felelősségét nem háríthatjuk át a gyermekre. Mindeközben viszont a gyermekek hajlamosak felelősséget vállalni a szüleik és a család egyensúlyáért. 

A gyermek úgy látja, gondolja, érzi, hogy a világ és a szülők körülötte forognak, minden belőle indul ki. Éppen ezért, ha feszültséget vagy indulatot tapasztal, annak okait is magára vonatkoztatja.

„Veszekszenek a szüleim, mert rossz voltam.” „Apa beteg lett, mert miattam kellett idegeskednie.” A lélektan láthatatlan lojalitásnak nevezi, amikor a gyermek tudattalanul magára vállalja azt a kötelességet, hogy segítsen a szülein. Ez azonban túlságosan megterhelő, és a kiművelt megoldások hiányában különféle tünetekben vagy akár magatartási problémákban is megjelenhet. Ilyenkor a gyermek nehézségei valójában a rendszer tünetei, és nem oldhatók fel a gyerek kezelésével, hanem szükséges az is, hogy a szülők újra magukra vállalják a felelősséget, illetve visszavegyék azt a gyermektől. 

Változz meg!

A párkapcsolatban is gyakori megélés, hogy a másiknak kellene megváltoznia, hogy a kapcsolat működjön. Ilyenkor azt gondoljuk, hogy a helyzet megoldása a másik felelőssége, a mi feladatunk pedig az ehhez való alkalmazkodás. Ennek hátterében gyakran a tehetetlenség érzése van: úgy érezzük, mi nem tudunk tenni a változásért. A párterápia során a párok felismerik, hogy mindkettőjüknek ugyanannyi felelőssége van a kapcsolatért, ugyanúgy tudnak tenni érte. 

Az elérhető változás ugyanis bennünk van, és a felelősségünk beteljesítése hatni fog a másikra. Minden más csak remény lehet. Hozhat változást a viselkedésünk tudatos átalakítása, de sokkal hatékonyabb, ha meg tudjuk mutatni, hogy milyen érzelmek jellemeznek minket az egyes helyzetekben. Ez olykor nagyon nehéz, mert sokan azt tanulták meg, hogy érdemes inkább elnyomni az érzelmeket, és alkalmazkodni. Másokra ennek épp az ellenkezője jellemző: a belső állapotaikat mindenféle meggondolás nélkül, a másikat elárasztva közlik, és harcolnak a társuk ellen.

A jó párkapcsolat szempontjából felelősségünk van abban, hogy kapcsolódjuk önmagunkhoz, és megmutassuk a belső valóságunkat a másiknak. 

A kapcsolatainkban keletkező érzelmeink ugyanis nemcsak kísérőjelenségek, hanem a viszony jelentését hordozzák. Amikor haragszom a társamra, dönthetek úgy, hogy ezt ráöntöm, de úgy is, hogy magamba zárom, hogy ne bántsam meg őt. A kapcsolati közelséget azonban egyik sem mozdítja elő hosszú távon. Ehelyett érdemes a mélyben meghúzódó szükségleteket és vágyakat megkeresni, és ezekről kommunikálni. Például így: „Haragot éreztem, mert nem tudtam, hogy elég fontos vagyok-e neked, számíthatok-e rád. Ez azért van, mert nagyon fontos vagy nekem, és az, hogy bízni tudjak bennünk.”

A tanácsadó felelőssége

Kívülről általában okosan látjuk a hibákat, veszélyeket és problémákat. Van-e felelősségünk szülőként, barátként, szomszédként, de akár terapeutaként is abban, hogy ezekre rámutassunk?

Érdemes először a saját motivációinkat megvizsgálni. Sokszor ugyanis azért adunk tanácsot, hogy a felelősség súlyát letehessük. „Mi megmondtuk”, hogy mi lenne a jó és követendő megoldás, innentől a másik emberé a hibázás súlya. Ezek a tanácsadások azonban a legritkább esetben sikeresek, és közben elmulasztjuk mindazt, ami a valódi feladatunk lenne: jelen lenni, kibírni a másik nehéz érzéseit, és támogatni a megoldás felé vezető úton.

A konkrét tanácsok általában kevés fogódzót nyújtanak a nehézségben lévő embernek. 

Akkor tudjuk a másikat leginkább támogatni, ha olyan biztonságos, támogató és együttérző környezetet teremtünk, ahol nehéz kérdéseket is meg tudunk vitatni. 

Böszörményi-Nagy Iván szerint tiszavirág-életűek azok a tanácsadások, amelyek során a tanácsadó tudja, hogy a másiknak miként kellene változnia. Javasolhatjuk például a feleségnek azt, hogy ossza meg az érzéseit a férjével, ám ha attól tart, hogy ezzel kapcsolati távolságot fog előidézni, nem fogja megtenni. Tanácsolhatjuk a szülőknek, hogy hagyjanak fel a büntetéssel, ám ha úgy gondolják, hogy ha ezt megteszik, a gyerek menthetetlenül elkallódik és lecsúszik, akkor nem fogják a javaslatot követni. Érdemes meglátni, hogy az adott viselkedéssel az egyén vagy a család valami ellen védekezik, a kapcsolati közelséget vagy annak illúzióját szeretné fenntartani, így a változás túlságosan veszélyesnek tűnik. Éppen ezért a felelősségünk nem a tanácsok osztogatásában áll, hanem abban, hogy miként tudjuk segíteni a másik embert, hogy egyidőben rálásson a saját mozgatórugóira és a másik nézőpontjára. A több szempontú magyarázatok szükségtelenné teszik a diszfunkcionális viselkedéshez való merev ragaszkodást, és lehetőséget biztosítanak arra, hogy új utakat válasszunk.

Forrás: Fodorné Ablonczy Margit: Böszörményi-Nagy Iván útja a kontextuális etikáig

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>