Romturizmus: a volt szovjet laktanyák meghódítása – történelmi visszavágás?

Talán saját szemükkel akarják látni azt a történetet, amelynek a szüleik szereplői, elszenvedői voltak? Be akarják szívni azt a levegőt, amit egykor a szovjet hadsereg katonái is? Kegytárgyakat gyűjtenek? Ott akarják hagyni a nyomaikat a lepusztult falakon? Dokumentálják magukat a történelmi díszletek között? Az utolsó szó jogával szeretnének élni? Esetleg

romantikus-bizarr helyeket keresnek egy különleges bulihoz, együttléthez épp „e romok ormán?” Olcsó adrenalin-szerzési lehetőség számukra? Közösségépítés?

Ott csatangolnak, ahol az állatok is

Az elfeledett építmények újrafelfedezése, látogatása az elmúlt évtizedekben vált népszerű kirándulási céllá. A régi, holt városok, ember által épített és ember által elhagyott terek iránti vonzódás főleg a fiatalok számára ígérkezik izgalmas szórakozási lehetőségnek. Mivel ezek a romos állapotú épületek többnyire veszélyesek is, tiltottságuk újabb kihívásként jelenik meg az ifjak szemében. Az urbex (urban exploration) angol névvel illetett tevékenység történelmi időutazásként is szolgál, hiszen a lepusztult falaknak nemcsak füle, de szája is lehet… Ha van rá hallgatóság, ezek a falak sokat tudnak a közelmúltról, és beszélnek is arról, amit egykor képviseltek. Egy letűnt, fájdalmas kor ízléséről, gondolkodásáról, hagyományairól szólhatnak, hangulatot, világképet közvetítenek. Katasztrófák helyszínein a turisták mindig is örök életűnek és mindent legyőzőnek érezhetik magukat, és ezek a laktanyák a mi számunkra felérnek Pompeii-vel.

Az urbex fókuszában többnyire elhagyott gyárak, kórházak, üdülők, ipari helyszínek állnak, különös tekintettel a pincékre, tetőkre, padlásokra, alagutakra, amelyek valahol a kint és a bent határán állnak, és amelyek leginkább ki vannak téve az időjárás és a senki által meg nem zavart, csatangoló állatok kényének-kedvének.

Hátborzongató élmény a szemtanújának lenni, ahogy a természet megpróbálja visszavenni a birtokába ezeket a tereket, és annak, ahogy az ember nélküli környezet egy félelmetes, de egyben lenyűgöző változásnak indul, próbál tőlünk szabadulni, túlélni. A tapéta, a borítás már leválik, de a tégla kitart, a vasállványzat résein át betolakodik a borostyán, és a beszakadt padló rései között kóbor anyamacska nyalogatja kicsinyeit. Az ember által elhagyott épület az állatok számára rejtekhelyként szolgál, a növényzet mintát horgol az üveg nélküli ablakkeretekre.

A volt szovjet laktanyákba bejutni különleges, kelet-közép-európai szórakozási forma – sportág? –, amelyet nem csak a felfedezés vágya vezérel. Játék, de nem játékos. Nem verseny, mégis győztest hirdet.

Kép

A veszprémi Jutasi úti laktanya 1990-ben Kép: Erdei Katalin/Fortepan

Laktanya helyén egyetem, lakótelep, pláza

Hazánkat 1991. június 19-én hagyta el az utolsó szovjet katona, Viktor Jegorovics Silov prancsnok. Silov 14 óra 50 perckor lépte át gyalogszerrel az akkor még magyar–szovjetnek nevezett határt Záhonynál, majd egy Volga gyártmányú kocsival áthajtott a Tisza-hídon, és tovatűnt. A lepusztuló épületek sorsa azóta részben átépítésekkel megoldódott, részben az enyészet és a romturisták martalékaivá váltak.

Állaguk évről évre romlik, hajléktalanok veszik birtokba őket, vagy bizarr graffitik illegális kiállítótermeivé válnak.

A gyorsan felfirkálható „tag”-ek ilyen szempontból kevésbé értékes kategóriát képeznek, puszta aláírások, „itt jártam” jelzések, a képzeletbeli birtokhatár kijelölései. A nagyobb méretű színes képek létrehozásához némi tehetség és sok idő szükséges, az őrizetlen falfelületek így szinte hívogatják az önkifejezésre áhítozó fiatalokat. Itt időtlenség uralkodik, és nem kell tartani a térfigyelő kameráktól sem.

A 18. kerületi Halomi úti (Beloiannisz) laktanyát elsőként, még 1990-ben hagyta el a szovjet hadsereg. Újrahasznosításként először az az ötlet merült fel, hogy hajléktalan emberek számára alakítsák át az épületet, később a Pázmány Péter Katolikus Egyetemnek választották ki a területet, de az egyetem végül Piliscsabára költözött, szintén egy volt szovjet laktanya területére. A Halomi úti épület végül egyházi használatba került, a Máltai Szeretetszolgálat kapta meg, a tiszti lakásokat pedig értékesítették. A 15. kerületi egykori szovjet laktanya területének egy részén ma a Pólus Center áll, illetve a tiszti lakótelep átalakításával jött létre a Szilas parki lakótelep. A 3. kerületben az egykori kaszárnya helyén évtizedek óta Waldorf iskola működik. Számtalan volt szovjet laktanyát felszámoltak, más funkciót adtak nekik, vagy beépítették a telket.

Szovjet katonák nyomában járni

Vannak azonban ennek a korszaknak olyan lidérces mementói, amelyeknek hasznosításáról még mindig nem született döntés.

Tartsunk itt interaktív színházi nevelés órákat, vagy legyen stílusosan szabadulószobák helyszíne? Alternatív képzőművészeti stílusok kiállítási tereként működjenek, esetleg paintball-terepként? Legyen belőlük mozi vagy romkocsma? Egyre-másra hangoznak el az ötletek, de az eldugott helyeken omladozó épületek jövőbeli látogatottságához nem sok reményt lehet fűzni.

A sármelléki laktanya a Hévíz-Balaton Airport Repülőtér mellett fekszik, az objektumot már nem őrzi senki, kerítés sem veszi körbe. Az évek során nemcsak tolvajok, romturisták, hanem bloggerek, fotósok, filmesek is jártak itt, és vittek magukkal, illetve hagytak itt valamit magukból. A volt szovjet lakóingatlanokat, komplexumokat szokás szellemvárosként is emlegetni, és a már kiürített Pripjatyhoz hasonlítani. Bár még mindig találhatók itt cirill betűs feliratok, és ami még egyáltalán létezik belőle, azt itt is burjánzó növényzet fonja körbe, ám a kivonulás ebben az esetben tervszerű volt, lassú és alapos. Itt nem volt szó arról, hogy pár óra alatt a katonáknak el kellett volna hagyniuk a helyszínt. Furcsa, világtól elszakadt érzés ezen a posztkommunista helyszínen, a szovjet katonák lába nyomában járni, akárcsak egy retroutópia műfajú film díszletei között, amelyet hátrahagyott valami kelekótya stáb.

Veszprém mellett találjuk Kis-Moszkvát

A szentkirályszabadjai laktanya 1996 óta őrizetlenül áll, a fekete turizmus egyik fellegvára, egyben a legnagyobb területű szellemváros Magyarországon. A szovjetek kivonuláskor a magyar lakosság körében rengeteg mendemonda keringett a katonák által széthagyott lőszerekről, talajszennyezettségről, olaj és vegyszer okozta károkról, illetve ennek a laktanyának az akkori magyar viszonyokhoz mért luxuskörülményeiről.

Ma szürke, kopott falakat találunk itt, és a romlás beszédes jegyeit. Ha valaha koncerttermet alakítanának ki a helyszínen, valószínűleg az Új világ szimfóniával debütálnának…

A veszprémi volt laktanya a Tótvázsony mellett fekvő, Kis-Moszkvának is nevezett területen található. A terep azért is izgalmas a következő generáció számára, mert ez a laktanya titkos bázis volt, és az akkori lakosság számára egyrészt félelmetes titkokat rejtett, másrészt részben magyar kiszolgáló személyzettel működött. Az itt dolgozók körül sokan itt láttak először televíziót vagy csokoládét. A városi legenda szerint a bejáratánál álló két tankot a magyarok sokáig díszletnek vagy szobornak gondolták, de a laktanyából való kivonuláskor a szovjet katonák egyszerűen feltöltötték őket benzinnel, és hazagurultak velük…

Csupasz betonfalak által körülvett üres szobák, a sarkukban mai újsággal. Fotelek egymással szembe fordítva, törmelékes folyosók, matracok, festékgolyó-foltok a falon, filmesek által hátrahagyott cigarettacsikkek, szakadt pokrócok, letépett tapéták és megelevenedett történetek. Csarnokszerű, grandiózus épületvázak, enyészet és bozót.

Van, aki számára ez történelemkönyv, és akad olyan is, aki számára kihívás. Akárhogy is van, még együtt élünk velük, még viseljük őket.