A melbourne-i „vérfürdő”, a magyar vízipóló revánsa – Így vágtunk vissza az ‘56-os forradalom eltiprásáért

Pesti őszből a melbourne-i nyárba

Az 1956-os nyári olimpiai játékokat az ausztráliai Melbourne-ben rendezték. A legendás magyar vízilabdacsapat, amely ez alkalommal is jó eséllyel indult volna a győzelemért, abban az évben meglehetősen törődött állapotban érkezett a helyszínre. Mind lelki, mind fizikai értelemben elgyötörtek voltak, hiszen mire november 11-én Melbourne-ben meggyújtották az olimpiai lángot, a magyar forradalom lángját az orosz tankok már vérbe fojtották.

A válogatottnak már október 24-én indulnia kellett volna, ám az olimpiai csapatot szállító francia légitársaság nem vállalta azt a kockázatot, hogy a zavaros időkben leszálljon Ferihegyen. Végül abban maradtak, hogy Prágáig hajlandóak eljönni, és némi késlekedés árán, de eljuttatják a magyar csapatot Ausztráliába. Ahhoz, hogy a vízipólósok elérjék az akkori Csehszlovákiába induló buszt, Gyarmati Dezső csapatkapitányt a barikádokról kellett visszacibálni, és a fiatal Zádor Ervinnek is be kellett érnie a táborba, aki az édesanyjától szeretett volna elbúcsúzni, ezért 25 kilométert gyalogolt a harcban álló vidéken. 

Végül mégis kigördült a busz, a székeken gondolatokba mélyedt játékosokkal.

 A magyar válogatott akkor már három hete nem tarhatott medencés edzéseket, hanem egy elzárt edzőtáborban várták, hogy mit dönt sorsukról a politika. Nem tudták, hogy eljutnak-e egyáltalán az olimpiára, mint ahogy nem tudták azt sem, mi történik itthon a szeretteikkel, s ha kijutnak Nyugatra, vissza tudnak-e jönni onnan. Minden bizonytalan volt, csak az nem, hogy ha játszhatnak, a piros–fehér–zöld színek győzelméért mindent el fognak követni. A magyar csapat szinte az utolsó órában érkezett meg egy szomorú novemberi időjárásból a ragyogó melbourne-i nyárba. A tervezett akklimatizációra sem volt idő, hamarosan kezdődtek a tétmérkőzések. A hármas döntőben Jugoszlávia mellett a Szovjetunió lett a magyarok ellenfele, és a mérkőzés híre hihetetlen nagyságú szurkolótábort vonzott az uszodába.

A víz jelentette a szabadságot

Mit is jelentett, és mit jelent ma is a vízilabda a magyarok számára? A magyar közönség és a magyar lélek mindig is hősökként tekintett a pólós fiúkra, és ők csodálatos eredményekkel hálálták meg ezt a fenntartás nélküli szeretetet. Ez a kis ország, amelynek nincs se óceánja, se tengere, minden évben vízi bajnokokat nevel, vízilabdában pedig Magyarország kis méretei ellenére világi nagyhatalom, sőt legenda. A vízilabda nem csupán állóképesség és kitartás kérdése, hanem stratégia, ravaszság is szükségeltetik hozzá. A vízilabdások egy mérkőzésen több kilométert is úsznak anélkül, hogy megtámaszkodhatnának a lebegő közegben; a labda olyan sebességgel száguldozik, mint egy országúton suhanó kocsi, gyors és pontos passzok történnek; a víz alatt pedig állandó pozícióharc zajlik. A vízilabdában, hasonlóan a jégkoronghoz, csak a durva szabályszegésekért jár kiállítás, és a víz sok mindent elfed… Ezért nem lett ez a sportág például a hűvös angolok sportja, ám a magyaroknak valósággal a vérükben van. 

Amikor egy-egy izmos játékos derékig kiemelkedve a vízből dobócselezik, el is hisszük róla, hogy ha úgy adódna, akár a vízen is tudna járni. 

A kifinomult, egyben agresszív játék a magyar észjáráshoz közel áll, az évek alatt a magyar egyediség egyik jelképévé vált. „Magyarországon minden víz más ízű” – mondta Martin Miklós olimpiai bajnokunk, akit társai Bucinak becéztek zsömlekerekségű arca miatt. 

A szocializmus időszaka alatt a sport kitüntetett szerepet kapott a magyar közéletben és közösségekben, hiszen az önkifejezésnek szinte az egyetlen legális formája maradt. Az élsportolók az átlagos embereknél jóval szabadabbak voltak, ők utazhattak a vasfüggönyön túlra, dolgozniuk pedig csak papíron kellett. A kiváltságokkal párhuzamosan viszont a politikai vezetés a sportolókat saját propagandacéljaira használta, eredményeikkel igyekeztek igazolni a szocialista rendszer sikerét és létjogosultságát. Ez a sajátos státusz még a hátrányos, arisztokrata származású játékosok számára is reményt nyújtott arra, hogy elkerülhetik a háttérbe szorítást. A vízilabda kapukat nyitott meg, saját világot hozott létre, amely ma is szinte apáról fiúra száll. A víz jelentette a szabadságot.

Kép

A magyar delegáció a melbourne-i olimpia megnyitóján – Forrás: Fortepan/Sárosi Imre

Indulatoktól forrt a medence

A vízilabdások remeklését a kommunista korszakban még a szovjet pártállam vezetője, Sztálin is megirigyelte, aki Magyarországra küldte az orosz vízipóló-csapatot tanulni. 

A magyar edzésprogram síelést is tartalmazott, arra épült később az úszás, majd a labdakezelési technikák. Az orosz edzők szorgosan jegyzeteltek a lelátóinkon, és ellesték, hogyan oldanak meg a magyarok minden elemet mozgásból, hogyan lőnek fordulásból kapura, majd lemásolták az edzésterveket, és hazavittek minden tudást. A helsinki olimpián még az az eshetőség is felvetődött, hogy a magyar csapat átengedi a mérkőzést a szovjet válogatottnak. Nem az ő ötletük volt… 1956-ra az orosz csapat már komoly veszélyforrást jelentett a magyar fiúk számára, kezdtek túlnőni a mestereiken.

„Akárhogy döntötök, előbb nyerjük meg az olimpiát” – mondta Gyarmati Dezső kapitány a zavart lelkű csapatnak, akik közül sokan a disszidálást fontolgatták. És a mérkőzés megkezdődött. A melbourne-i lelátókon azon a legendás délutánon – 1956. december 6-án, egy hónappal a magyar forradalom vérbe fojtása után – hatezer férőhelyen nyolcezer ember szorongott, akik közül sokan a kétfontos jegyért 30–40 fontot is fizettek. A nézők tudtak a magyarországi eseményekről, és az elnyomott állam mellé álltak, amelynek polgárai megpróbálták kivívni a szabadságot egy hatalmas agresszorral szemben. 

Az orosz válogatott már akkor hatalmas ellenszenvlöketet kapott, amikor CCCP feliratú köntöseikben kijöttek az öltözőből. Ez a felirat állt a szovjet tankokon is, amiket az ausztrál közönség látott a híradásokban… A párás atmoszféra pattanásig feszült, amit a svéd bíró is érzett. Az első negyedben a magyarok olyan büntetőből szereztek gólt, amelyet a játékvezető a sikertelen dobás után megismételtetett, és az indítása pillanatában a szovjet kapus még nem is készült fel teljesen a dobásra. A szovjet játékosok indulatai fokozódtak, szinte forrt a víz a medencében. 

„Mintha öt liter szóda bizsergett volna a fejemben” – mondta később Zádor Ervin, a csapat legfiatalabb játékosa.

A véres végkifejlet

A magyar csapat újfajta stratégiát alkalmazott a mérkőzésen, amit előző este ötlöttek ki a szálláson: a zónavédekezést, amit olimpián még sosem használtak a medencében. Emellett a csatárokat szoros emberfogással is védték. Ez a váratlan stratégia megzavarta az ellenfelet, akik egyáltalán nem tudtak közelről kapura lőni, távoli dobásaikat pedig Boros Ottó védte. Ez végképp felingerelte az ellenfél játékosait. Georgij Msvenieradze, a kétkezes lövő játékos hihetetlen káromkodásba és vagdalkozásba kezdett a vízben, amire a magyarok sem maradtak sem némák, sem tétlenek. Már 4-0-ra vezettünk, és már csak pár perc volt hátra a meccsből, amikor a játékosok durva stílusra váltottak. 

Zádor Ervin utólag bevallotta, hogy nem a legkifinomultabb szókészletét használta, és bár Valentyin Prokopov, az óriási növésű szovjet játékos valószínűleg nem beszélte a magyar nyelvet, egy teljes erejű víz alatti könyökcsapással felsértette a mögötte úszó Zádor szeme alatt a bőrt. Toronymagasan emelkedett ki a vízből, akár egy dühös Loch-Ness-i szörny. Jókora ütés volt ez, erősen vérzett is a helye, és gyorsan rózsaszínre festette a medence vizét. A nézőtér felhördült, a magyar játékos pedig e pillanatban a magyar szabadságharc ihletett jelképévé vált. 

Jó stratégiai érzékkel nem az öltöző felőli oldalon szállt ki a vízből, hanem végigment a tribün előtt, miközben ömlött a vér a szeméből és onnan a vizes mellkasára folyt, szinte vérben úszott a felsőteste. 

A fénykép, amely e pillanatban készült róla, bejárta az egész világot, és egy kis állam eltiprásának szimbólumává vált. 

Az elszabadult indulatok miatt a bíró egy perccel a játékidő lejárta előtt lefújta a meccset, a magyarok győztek. A tömeg átugrált a korláton, a szovjet játékosok rendőrök sorfala között távoztak, a szokásos kézrázás elmaradt. A nézők a „Magyarország, Budapest!” rigmust skandálták. A labda szelíden lebegett a vízen.

Kevésbé ismert mozzanata a történetnek, hogy a Szovjetunióval vívott mérkőzés nem az olimpiai döntő volt: az még ezután jött a nagyon tehetséges jugoszláv válogatottal szemben, és ezen az összecsapáson Zádor Ervin már nem vehetett részt, hiába könyörgött edzőjének. Propokov óriási ütése már nem változtathatta meg azt a mérkőzést, de mégis veszélyeztette az olimpiai aranyérmünket. Ám a magyar csapat azt az összecsapást is megnyerte. Megmutattuk a világnak, hogy olyan körülmények között, ahol hét ember harcol hét ellen, ahol mindenkire nézve egyenlőek a szabályok, ahol nincs diktatúra, besúgóhálózat és vasfüggöny, ott igenis képesek vagyunk a győzelemre. Tankok nélkül – labdával.

A magyar vízilabda-válogatott tagjai voltak 1956-ban az olimpián: Bolvári Antal, Boros Ottó, Gyarmati Dezső, Hevesi István, Jeney László, Kanizsa Tivadar, Kárpáti György, Markovits Kálmán, Mayer Mihály, Szívós István és Zádor Ervin.