„Két egyforma bunyó nincs” – 20 éve hunyt el Papp László, az ökölvívó-legenda

Édesanyja féltette a boksztól

Egy gépkocsivezető és egy fűszerboltos fiaként látta meg a napvilágot Budapesten, 1926. március 25-én. Az angyalföldi Lacit édesapja hegedülni taníttatta, de ökölvívó-meccsekre is elvitte. Mindössze 11 éves volt, amikor édesapja elhunyt, onnantól édesanyja a kis fűszerboltjukból próbálta eltartani őt és a húgát. A kis Laci sokat segített édesanyjának: piacra jártak beszerezni az árut. Reggelente, mielőtt iskolába ment, kihordta a tejet és a kiflit a vevőknek.

Édesapja halálával elköszönt a hegedüléstől. Helyette a labdarúgást választotta, majd barátaival lement egy edzőterembe bokszolni. De első találkozása a boksszal nem sikerült jól. 
„Velem egykorú srácokkal elhatároztuk, hogy megtanulunk bokszolni, hogy meg tudjuk védeni magunkat. Kerestünk egy bokszegyesületet. 

Abban az időben úgy foglalkoztak a kezdő bokszolókkal, hogy jól megverték őket az első alkalommal. Ha visszajön, jó bokszoló lesz, ha nem, akkor nem kár érte. 

Kaptam én is két akkora pofont, mint egy télikabát. Akkora orrom lett, mint egy templomkilincs. Az etetőm lerongyolódott, mint a parasztgatya. Este szalmaszállal ittam a levest, mert kanalat nem tudtam a számba tenni. Dehogy mentem én oda vissza!”

A második világháború után, 19 évesen próbálkozott újra. „Édes fiam, ha pofon kell, csak szólj, adok én neked minden este lefekvés előtt!” – óvta őt édesanyja, aki jobban örült volna, ha fia a focit választja.

Veszélyes jobbhorgok

Nevelőedzője, Fehér István azonban hamar felismerte tehetségét, majd találkozott Adler Zsigmonddal, akivel elválaszthatatlan barátok lettek, együtt érték el a világraszóló sikereket. 

Első mérkőzéseit külföldön vívta, ahol legtöbbször kiütéssel nyert, majd 1945. október 6-án a válogatott csepeli Bicsák Gyula ellen mérkőzött. Bicsák ugyanis a hazai válogatón ellenfél nélkül maradt volna, de ekkor valakinek eszébe jutott a BVSC 19 éves fiatalja, bizonyos Papp László. A fiatal tehetség győzni tudott. Így indult a karrierje, mérkőzésről mérkőzésre győzött, a legtöbbször kiütéssel.

Mitől volt különleges a stílusa? Alacsony termete ellenére kierőszakolta az ellenféltől, hogy kezdeményezzen. A jobb kezét tartotta elől, ezért mindenki arra számított, hogy a ballal üt nagyobbat, de közben a jobb horgai voltak veszélyesek, így ütötte ki nagyon sok ellenfelét. 

Első olimpiáján,1948-ban Londonban rögtön aranyérmet nyert, úgy, hogy egyik mérkőzése mindössze 25 másodpercig tartott. 

Az olimpiai döntő után az angol lapok azt írták: „A British Múzeum vegye meg Wright állkapcsát, és állítsa ki mint a világ nyolcadik csodáját, hiszen a bombázó magyar, Papp ütéseit is kibírta.” 

Kép

Papp László és Szilvásy Miklós olimpiai bajnok birkozó hajókiránduláson az 1952-es  XV. nyári olimpiai játékok idején. – Forrás: Fortepan/Bojár Sándor

„Puskáséknak még kezét csókolommal kellett, hogy köszönjek” 

Ebben az időszakban jó barátságot kötött az Aranycsapattal, olyannyira, hogy a magyar focisták a tatai edzőtáborban jelképesen „tizenkettedik tagnak” nevezték. A vízilabda-válogatottal is egymás bajtársai lettek. 
„Én voltam a legfiatalabb, és bizony Lacinak, Puskáséknak még kezét csókolommal kellett, hogy köszönjek, de ez így illett, és én is így mondtam. (…) Mikor a vízilabdázók és a futballisták az utolsó napon megnyerték az olimpiát, rohantunk át, mert Lacinak volt a döntő mérkőzése. (…) A stadion zsúfolásig megtelt. 20–25 futballista és 16 vízilabdázó, áttörtük a kordont, be tudtunk menni, és végigdrukkoltuk Laci döntőjét” – emlékezett vissza később dr. Kárpáti György háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó Helsinkire, ahol ’52-ben Papp ismét a dobogó legfelső fokára állhatott.

A vallásos sportolónak a Rákosi-korszakban „elnézték”, hogy rendszeresen templomba jár. Igyekezett kimaradni a politikából, ugyanakkor szembefordult a rendszerrel. Történt ugyanis, hogy Adler Zsigmondot politikai okok miatt nem engedték ki az 1955-ös Európa-bajnokságra. 
„Laci a pályaudvaron látta, hogy Adlernál nincs csomag, kérdezte:
– Mi az Zsi, maga nem jön?
– Nem Lacikám, én úgy határoztam, hogy itthon maradok – válaszolt Adler. Laci rögtön tudta, hogy miről van szó, fölszállt a vonatra, leszállt a másik oldalon, és ő sem utazott ki.” 

A kommunista rendszer válaszul megvont tőle minden élsportolói támogatást. 

Végül eljött a harmadik olimpia, Melbourne. Mivel az ‘56-os forradalom leverésével nagyjából egyidőben zajlott, több sportoló is úgy döntött, nem tér haza. Papp Laci viszont ezt mondta feleségének: „Mi lenne, ha minden magyar elmenne, és ha egyszer szükség lesz ránk, nem lesz itthon magyar!”

A kommunista rezsim bevonta az útlevelét

A harmadik olimpiai arany után a profik táborába lépett állami engedéllyel, itthon azonban profiként nem bokszolhatott, ezért a „hazai” mérkőzéseit Bécsben, a Stadthalléban (Ausztria legnagyobb rendezvényközpontja) vívta, de csak a magyar határmenti településeken élők nézhették az osztrák televízióban közvetített meccseit. A Magyar Televízió mindössze egy mérkőzését, a dán Chris Christensen ellen aratott Európa-bajnoki győzelmét közvetítette. Emlékezetes momentum, hogy 1959-ben Párizsban egy francia ellen küzdött, amikor a harmadik menet végén eltört a keze, de nem adta fel, további hét menetet bokszolt törött kézzel. Jean-Paul Belmondo is rajongott érte, a francia színész élőben is láthatta a nagy bokszolót. 

Papp Lászlót az idők során két kubai, Teófilo Stevenson és Félix Savón három–három olimpiai aranyéremmel már beérte, ám túlszárnyalni még senkinek sem sikerült. 

Összesen 340 mérkőzést vívott a szorítóban, ebből 328-at megnyert, és elmondása szerint egy kicsit mindegyikre emlékezett. 

Hogy miért? Azért, mert szerinte „két egyforma bunyó nincs”. Három olimpiai aranyérme mellett kétszeres Európa-bajnok volt, majd profiként is felért Európa csúcsára. Egy dolog hiányzott csak az éremkollekciójából: a világbajnoki arany. A magyar kommunista állami sportvezetés pályafutása befejezésére kényszerítette, a profi világbajnoki cím küszöbén megállították, bevonták az útlevelét, nem engedték ki a világbajnokságra. Ez élete végéig fájó seb maradt számára. A letiltás okáról neki magának is csak sejtései voltak.
„Talán féltek, hogy nem jövök haza, vagy a profi világbajnoki cím már nem fért az ideológiába. Fogalmam sincs. Pedig biztos, hogy nyertem volna, az amerikai gyerek nem volt olyan erős” – fogalmazott később, a 65. születésnapja alkalmából készült interjúban. De talpra állt, és edző lett. Több mint húsz évig edzőként és szövetségi kapitányként tevékenykedett, a Papp–Adler duó kezei alatt egy nagy bokszgeneráció nőtt fel. 

„Addig érzem magam hasznosnak, amíg a srácok között lehetek. Amíg meg tudom mutatni, hogy így hajolj el, fiam, meg úgy csapj oda a képibe. Nem félek az öregségtől” – mondta. Késve ugyan, de kárpótolta őt a bokszvilág: a Boksz Világtanácstól (WBC) 1990-ben megkapta „A világ legjobb amatőr és hivatásos középsúlyú ökölvívójának” járó övét. 

Kép

A Sportvilág című rádióműsor közvetítése a Budapest körszállóból, 1978-ban. Az asztalnál (balról jobbra) Adler Zsigmond edző, Papp László háromszoros olimpiai bajnok, profi Európa-bajnok ökölvívó, Orbán László ökölvívó, mögöttük Szepesi György riporter – Forrás: Fortepan/Szalay Zoltán

„Lacit mindenki szerette”

A nép imádta, mert egyfajta 20. századi kurucként leverte a nála nagyobbakat. „Ő volt az a sportember, akinek sehol, sem Magyarországon, sem külföldön, nemcsak a szorítóban nem volt ellenfele, a magánéletben sem. Lacit mindenki szerette. Fantasztikus ember” – mondta róla Szepesi György rádióriporter. 
Az ökölvíváson túl első volt számára a család. 

„Életem legnagyobb öröme, hogy olyan feleséget találtam, akivel a legjobban élünk a mai napig.” 

„Tudomásul vette az edzést, a versenyt, a sok távollétet, társ volt mindig. Olyan anyja lett a gyereknek, amilyen az enyém volt nekem. Rengeteget köszönhetek neki. Mostanában már az unokáknak magyarázza, hogy ezt az érmet meg azt a serleget hol nyerte a nagypapa” – nyilatkozott a már említett születésnapi interjúban. 

Betegsége miatt kellett abbahagynia az edzősködést, kevesen tudták, hogy Parkinson-kórban szenvedett. Ezt a média is nagy tapintattal kezelte. 2003. október 16-án hunyt el, a Farkasréti temetőben nyugszik. Ha az öregségtől nem is, egy dologtól azért mégiscsak félt: a repüléstől. „Nem bírja a gyomrom. Jóformán még gurultunk Ferihegyen a betonon, nekem már hányingerem volt, és könnyíteni kellett magamon. Talán ettől volt honvágyam már a tranzitváróban is...”

Források:
MTI Hírarchívum
https://index.hu/sport/boksz/2001/03/26/papplaci75/   
https://ntf.hu/index.php/2016/12/17/a-tortenelem-szoritojaban/ 
https://www.papplaszlo.hu/biografia.php 
https://www.youtube.com/watch?v=luPL5xo5PAA