A haldoklás az élet csúcspontja vagy mélypontja? – Az eutanázia legalizálását szeretné elérni egy gyógyíthatatlanul beteg jogász

Az alkotmányjogászként és ügyvédként dolgozó Karsai Danielnél 2022-ben diagnosztizáltak ALS-t. A moto-neuron betegség izomsorvadáshoz, majd teljes bénuláshoz vezet; okai ismeretlenek, ezért jelenleg gyógyíthatatlan. Dániel rövid időn belül kerekesszékbe került, lefogyott, állapota napról napra romlik. Habár élni akar, azt mondja, el fog jönni az a pillanat, amikor már csak pislogással tud kommunikálni, miközben az elméje tiszta, az ALS ugyanis a mentális képességeket nem érinti. 

Ezt az állapotot viszont már nem szeretné megélni, mert emberhez méltatlannak tartja.

Magyarországon nem legális az eutanázia, a férfi ezért a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult, hogy elérje, itthon is lehetőség legyen az élet végét érintő döntések meghozatalára. 
Indítványa rengeteg kérdést vet fel nemcsak jogi, hanem világnézeti és hitbéli szempontból is, amelyeket a Párbeszéd Házában jártak körbe a keresztény egyház két képviselőjével. A Szólj be a papnak!, a Faludi Ferenc Jezsuita Akadémia, a Hetvenkét Tanítvány Mozgalom és a Református Közéleti és Kulturális Alapítvány által szervezett beszélgetésen Dániel mellett dr. Orosz Gábor Viktor evangélikus lelkész, az Evangélikus Hittudományi Egyetem oktatója és Hofher József SJ római katolikus pap vett részt. 

Milyen halállal kapcsolatos döntésekre van itthon lehetőség?

Az eutanáziának több fajtáját is megkülönböztetjük az orvosi beavatkozás mértékétől függően. Aktív eutanázia során az egészségügyi személyzet biztosítja a halálhoz vezető eszközt, míg a passzív eutanázia az életmentő, illetve életfenntartó kezelések visszautasítását jelenti. Az aktív eutanáziát Európában először a Benelux államokban engedélyezték, pár éve Spanyolországban és Portugáliában is legális.

Magyarországon 1–5 évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő az eutanáziában való részvétel. A hatályos jogszabályok érvényesek az eltávozásban segítőkre akkor is, ha a gyógyíthatatlan betegek külföldön fejeznék be ily módon életüket. 

Hazánkban arra van mód, hogy a beteg visszautasítsa az életfenntartó vagy életmentő kezelést, ha betegsége súlyos és gyógyíthatatlan, illetve egy évnél rövidebb időn belül halálhoz vezethet.

Az úgynevezett előzetes egészségügyi rendelkezés feltétele a cselekvőképesség, az írásba foglalt döntést közjegyzőnek kell hitelesítenie. Dániel nem részesül kezelésben, így ő a passzív eutanáziát nem tudja alkalmazni.

Meddig tart a méltóságteljes élet?

Az ALS-sel diagnosztizált férfi korábban aktívan sportolt, ma napjai nyolcvan százalékát ugyanabban a pózban tölti. Szerinte addig tart a méltóságteljes élet, amíg az embernek egyenes a gerince. Hofher atya ezzel vitatkozik: neki több olyan ismerőse is van, aki gerinctörést szenvedett, amit méltósággal tudott viselni. Ugyanakkor nemcsak a testi, hanem a lelki fájdalmak is nehéz terhet jelentenek, maga Jézus is szenvedett az őt ért támadások miatt, mondja a katolikus pap. 

A hallgatóság soraiban ülő, szintén ALS-sel küzdő Erzsébetről első ránézésre nem mondanánk meg, hogy halálos beteg, azonban minden egyes nap szembesül valamivel, amit már nem tud elvégezni, a vitaestre is nehézkesen jutott el. Úgy érzi, elvesztette méltóságát, amióta segítségre szorul, például arra is másokat kell megkérnie, hogy öltöztessék fel.

Hogy mennyire viseli nehezen egy beteg az állapotát, abban a társadalomnak is nagy szerepe van, utal rá Orosz Gábor, aki úgy véli, az isteni szeretet mellett az is méltóságtudattal ruházza fel a szenvedőt, ha környezete szeretettel fordul hozzá. 

Kép

A vitaest résztvevői, Meskó Zsolt író, rendező, a beszélgetés moderátora, dr. Orosz Gábor, Hofher József és dr. Karsai Dániel – Fotó: Fekete Fanni

Mit mond az Egyház?

Az eutanázia kapcsán felvetődik, hogy az élet része-e a halál. Erre katolikus és protestáns oldalról is igen a válasz. 

Hofher József atya egyenesen úgy fogalmaz, a haldoklás az élet csúcspontja. 

„Amikor megszülettem, nem én döntöttem a létezésemről. Élem az életem, és tudom, hogy ennek az életnek a vége haldoklás, és utána egy átlépés. (…) Eldöntöttem magamban, hogy én a haldoklásomat úgy akarom végigcsinálni, ahogy ezt az élet majd nekem adja.”

Hasonlóan vélekedik erről Orosz Gábor is. „Jézus örök élettel ajándékozott meg bennünket, ami nem az e világi halállal ér véget. Az arról való emberi döntés tehát nem az utolsó döntés, élet és halál kérdésében Isten dönt.” A protestánsok bizonyos feltételek mellett megengedőbbek a kérdésben. 

A Protestáns Egyházak Európai Közössége kötelességnek tartja, hogy hospice ellátás keretében addig kísérjék a beteget utolsó útján, amíg lehetőségeik engedik, de egyes esetekben, öntudatlan állapotban lévő végstádiumú betegeknél a palliatív szedációt, azaz a mélyaltatásba helyezést is elfogadhatónak tartják – ennek az is a következménye lehet, hogy a beteg meghal. Az evangélikus lelkész szerint tiszteletben kell tartani a beteg döntését, nincs jogunk kötelezni valakit az életre. 

„Aki parancsra kapja az életet, és nem ajándékként tekint rá, az halott” – fogalmaz.

Másrészt, azokra is tekintettel kell lenni, akik nem keresztények, az pedig már a jog feladata, hogy mindenki számára elfogadható döntés szülessen a kérdésben, teszi hozzá.

A Bibliában nincs egyértelmű példa az eutanáziára, bár eszünkbe juthat Saul halála: a királyt súlyosan megsebesítették a filiszteusok, ezért arra kérte fegyverhordozóját, hogy szúrja le. Az viszont nem merte megtenni, ezért Saul saját kardjába dőlve vetett véget életének – tette tehát inkább tekinthető öngyilkosságnak. Egy másik példa, amikor a keresztre feszített Jézus fájdalmát egy kábító anyaggal átitatott szivaccsal próbálták enyhíteni, amelyről a kegyes halálra asszociálhatunk.

Orvosok a vádlottak padján

Hofher József attól tart, ha itthon is legalizálnák az eutanáziát, akkor egy idő után „a nagymamák mennének a levesbe”. Ő azt tapasztalta, a túlterhelt egészségügyben nem az idős betegek élveznek elsőbbséget: amikor például 89 éves édesanyja kórházba került, nem kapott elegendő folyadékot, és kiszáradt. Egy ilyen döntés meghozatala után jó pár ágy felszabadulna, véli a katolikus pap. Dániel viszont ezt nem tartja valószínűnek: Hollandiában is szigorú elbírálás alapján döntenek arról, kinél engedélyezik – előfordul, hogy mire meghozzák a döntést, a beteg meg is hal. Ott húsz éve legális az eutanázia, ám a halálokoknak csak 3,9 százalékát teszi ki. 

Az alkotmányjogász kiemeli: ha elfogadnák, az nem kötelezettséget jelentene, hanem lehetőséget.

A lehetséges következményekről Orosz Gábornak a bioetikában használatos csúszós lejtő kifejezés jut eszébe, amely szerint ha valamit megengedünk, elindul egy lavina, egyre tágulnak majd az engedélyezett határok. Az orvosok szerepvállalását illetően is vannak kétségek: az eutanáziában való részvétel óriási felelősséget jelentene számukra. „A Covid alatt az orvosoknak dönteniük kellett arról, kit tesznek gépekre” – emlékeztet a közelmúlt hasonló eseményeire a lelkész, aki viszont az orvosi túlbuzgóságot, azaz a haldokló beteg mindenáron életben tartását sem tartja elfogadható hozzáállásnak, amivel meghosszabbítják annak szenvedéseit.

Dániel leszögezi, egyetlen egészségügyi dolgozót sem lehet rákényszeríteni, hogy elvégezze ezt a beavatkozást. De vajon mekkora lelki terhet jelent az eutanázia annak az orvosnak, aki vállalja, hogy elvégzi? Hiszen egy állatorvos számára is nyomasztó, amikor egy állat haláláról kell döntenie, itt pedig emberekről van szó. 

A hippokratészi esküben az szerepel, hogy az orvos segít a beteg szenvedésének csillapításában. De mivel is segíthet egy orvos annak, aki az eutanáziát választaná? Karsai Dániel szerint neki és sorstársainak a lelki segítségnyújtás jelentené a legtöbbet, de elismeri, ez egyáltalán nem könnyű. Amikor megkapta a halálos diagnózist, orvosa távolabb állva közölte a rossz hírt, ami szemmel láthatóan nehezére esett. „Félt, pedig ő nem tehetett róla” – idézi fel a pillanatot. 

Még mindig tabu a halál

Dániel eddig csak empatikus hozzáállással találkozott, sokan biztosították támogatásukról. 

A kérdés társadalmi támogatottságát mutatja az is, hogy amikor a vitaesten megkérdezték a hallgatóságot, ki állna Karsai mellé a magyar állammal szemben, a legtöbb kéz a magasba emelkedett. 

Orosz Gábor szerint generációról generációra változhat a hozzáállás a kérdéshez, mivel változnak az embereket érő hatások is – a család mellett ma a média, a filmek is befolyásolják a fiatalabbak gondolkodását. „Az egyetemen mindig meg szoktam kérdezni a hallgatók véleményét egy konkrét eset kapcsán. A példa szerint összeütközik két gőzmozdony, amelynek a fűtője a kazánház és a széntároló közé szorul. Az ember égni kezd, és azt kiabálja, lőjék le. A kérdésre, hogy végignéznék-e a szenvedését, vagy lelőnék, legutóbb 70 százalékuk válaszolta, hogy utóbbit tenné” – mondja az egyetemi oktató.

A halál azonban továbbra is tabunak számít a társadalomban, igyekszünk nem tudomást venni róla – ebben Karsai Dániel és Hofher József atya is egyetért. Míg egykor az emberek általában otthon, szeretteik körében fejezték be életüket, majd a tisztaszobában ravatalozták fel őket, ma jellemzően kórházakban, idegenek közt halnak meg.

Hofher József szerint nemcsak az elmúláshoz, hanem az öregedéshez való hozzáálláson is változtatni kellene. „A társadalom szerint annyit érünk, amennyit teljesítünk és amennyit fogyasztunk, tehát a kezdet és a vég már nem produktív. Ez alapján a magzat és az öregember eleve kiesik, és csak a felnőtt élet számít” – mondja.