Öt éve élsz Budapesten, azóta az Orlai Produkciós Iroda előadásaiban már oszlopos tagnak számítasz. 

Sok darabban játszom, ezek közül számos ősbemutatóban, amelyeket azért szeretek, mert a rám ruházott szerepeket elsőként formálhatom, szólaltathatom meg. Ilyen például a Redőny, az Apád előtt ne vetkőzz vagy a Válaszfalak. A próbák és az előadások mellett szinkronstúdiókba járok, vagy elsősorban nyaranta, forgatok. Szeretek itt élni a családommal. Pont az a nyüzsgés, amitől tartottunk, most jólesik. Frissen tart, de figyelni kell, mert el is lehet veszni a nagyvárosi forgatagban. Nagyon jó érzés most Budapesten élni és itt színésznek lenni. 

Ezek szerint a családod is megtalálta a helyét. A lányod például a Magyar Táncművészeti Egyetemen végzett. 

Két lányom és egy fiam van, a legfiatalabb lett táncművész, aki a Duda Éva Társulatnál dolgozik. Éppen most tudtuk meg, hogy a Magyar Táncművészek Szövetsége őt választotta az évad legjobb kortárs pályakezdő táncművészének. Ez óriási hír, és nagy örömmel tölt el, de a másik két gyermekemre is ugyanolyan büszke vagyok, ők hasonlóan tehetségesek a saját területükön. 

Amikor ez az írás megjelenik, az Orlai Produkció tagjaként már egy hónapja játszani fogod Tasnádi István Tapasztalt asszony című darabját. Nagyon aktuális és izgalmas témát jártok körül: a férfi és női szerepeket boncolgatjátok. 

Tasnádi Istvánnal már többször dolgoztunk együtt, és nagyon jól megtaláltuk egymással a közös hangot. Ez a darab nem most íródott, de húsbavágó aktualitását a jelenben nyerte el. „Beérett rá” a világ. Férfi és nő helyzetét különböző pontokból közelítjük meg, és azt feszegetjük, hogy mi a nők valódi helyzete, szerepe a mai világban. A szituációknál már a kiindulópont is izgalmas, mert egyáltalán nem biztos, hogy a férfi férfi, a nő pedig női szerepet fog játszani. Ez sokszor komikus, máskor megrázó, de mindenképpen gondolatébresztő jeleneteket eredményez. Tasi remek szöveget írt, ezzel együtt mint rendező, improvizatív alkotófolyamatot vezet, ami kifejezetten inspiráló. 

Sokat vagy képernyőn. Szeretsz forgatni? Hogyan nyúlsz hozzá egy új munkához? 

A mai napig minden szerepet kihívásként kezelek, legyen szó színházról, szinkronmunkáról vagy filmszerepről. 

A játék jó értelemben vett szabadsága pezsdítően hat rám. Nagyon szeretek forgatni! Legutóbb a Nagy fehér főnök című sorozatban játszottam, közben forgattam a Diszphoriában, majd az ősszel képernyőre kerülő Tündérkertben. Ez utóbbi, vagyis Móricz Erdély trilógiája – amelynek az első része a sorozat által feldolgozott Tündérkert – kedves olvasmányélményem is volt. Sose gondoltam volna, hogy a könyv egyik szereplőjét, Imreffyt, a kancellárt egyszer életre kelthetem. Fantasztikus munka volt, hihetetlenül jó csapattal! 

Vannak szerepálmaid? 

Nincsenek, sosem voltak. Úgy vélem, a konkrét elképzelések sosem úgy alakulnak, mint ahogyan azt várjuk. Amikor a pályám elején, Szegeden az első főszerepemet, a Don Carlost játszottam, még Madridba is elutaztam, és annyi ismeretanyaggal tömtem tele a fejem, hogy az egyszerűen agyonnyomott a próbákon. Azóta sokkal jobban élvezem, ha egy feladat ismeretlenül jön, ami persze nem azt jelenti, hogy nem, csupán hogy másképpen készülök fel rá. 

Hogyan élted meg a pandémia utáni nyitást, hogy végre megint szabadabban lehet játszani? 

Remélem, azt az időszakot örökre magunk mögött tudhatjuk. Úgy látom, a színházi élet magához tért, és ismét telt házas előadásokat játszunk. 

A járvány alatt úgy éreztem magam, mint egy vágtató ló, akit visszafognak. 

Amikor enyhítés volt, nagy levegőt vettem, és mint egy őrült, úgy vetettem magam a játékba. Emiatt is élvezem most ennyire a nagyvárosi életet. Sokat gyalogolok, ha pedig rossz az idő, akkor a tömegközlekedést használom, így alkalmam nyílik rácsodálkozni egy-egy gyönyörű épületre vagy a régi színművészetis emlékek helyszíneire. 

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2023. májusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>> 
 

Már másnap visszamentem a szupermarketbe. Nem volt más célom, mint írásos nyomot hagyni erről az esetről, hogy ne térjünk felette nyomtalanul napirendre. Késő délutáni tömeg volt, a biztonsági őr éppen egy rajtakapott tolvajt vezetett el a hátsó irodák felé, szinte tapintani lehetett a levegőben a feszültséget. A vásárlók könyvét nem találtam a kasszák közelében, a fali tartóban, ahol lennie kellett volna. Odamentem egy pénztároshoz, elmondtam neki a szándékomat, ő rögtön hívott egy „főnököt”. Negyvenes nő jött hamarosan, és komor arccal, de nagyon figyelmesen hallgatta a panaszomat. Ő is kereste a vásárlók könyvét, még a szemetesbe is belenézett, de nem találta. Néhány perc türelmet kért: elmegy és utánanéz. Átfutott az agyamon, hogy „na, ezt biztos direkt csinálják, majd várakoztatnak, hogy elmenjen a kedvem, vagy azt hazudják, nincs meg a könyv, megpróbálnak rávenni, hogy álljak el a panasztevéstől, ne maradjon írásos nyoma”. 

Lélekben sündisznóállásba helyezkedve vártam vissza a főnököt.

Néhány perc múlva meg is érkezett: „Ez nagyon rosszul fog hangzani ebben a helyzetben, de higgye el, nem hazudok. Visszanéztük a kamera felvételét, és a vásárlók könyvét nemrég ellopta az egyik vásárló. Sajnos nem tudjuk rögtön pótolni.” Volt valami a tekintetében, ami miatt hittem neki. „Visszahozta a hibás árut? Mert akkor visszatérítenénk az árát” – próbálkozott reménykedve. Majdnem felnevettem, mert elképzeltem magam, amint büdös hússal a szatyromban utazok a buszon. Még azt is ajánlotta, hogy telefonáljak az ügyfélszolgálatukra, ott hamarabb is foglalkoznak az ügyemmel. „Nézze, szeretném, ha írásos nyoma maradna ennek az esetnek. Senkinek nem esik jól, ha büdös hússal szembesül, amikor főzni akar, és ki kell dobnia a kukába” – mondtam neki. „Megértem” – csúszott ki a száján, és egy másodpercig a szemembe nézett, de azután elkapta a tekintetét, és már sorolta is tovább, mit tehetünk még. 

Az én lelkemben bársonyos érzés támadt ettől az egy elejtett szavától – „megértem” –, az empátiának ettől a kis felvillanásától. Már nem is volt annyira mélyen bosszantó, ami történt, és már nem is tűnt annyira elodázhatatlanul fontosnak, amiért eredetileg odamentem. Kisimult a világ, engedett a görcsös szorítás. Tudtam, hogy nem ver át, és tudtam, hogy elérem, amit szerettem volna. Nem, nem lettem elfogult, nem gondoltam azt, hogy akár csak egy pillanatig is együttérez velem – hiszen hogyan is érezhetne együtt velem ő, aki ebben a helyzetben az ellenfelem, mert éppen én vádolom azzal, hogy nem végzi jól a munkáját! 

Joggal kívánhatott a háta közepén is túlra. De az eszével egy pillanatra mégis, önkéntelenül is belehelyezkedhetett az én nézőpontomba, és megérthette, hogy van jogosság az indítékaimban.

Mert nem mindenki az ördögtől való, aki bántja azzal, hogy kritikát fogalmaz meg az általa vezetett intézmény felé. Talán nem az ördög küldöttje vagyok, hanem csak egy ember, akit valami sérelem ért.
Megbeszéltük, hogy néhány nap múlva visszamegyek az üzletbe. Így is tettem, és a vásárlók könyve ott volt a helyén, a kasszák közelében. Beleírtam az esetemet és azt a véleményemet, hogy szerintem „túldátumozzák” a darabolt és csomagolt húsokat, valójában nincsenek meg a feltételei a hosszú szavatosság megtartásának a feldolgozás–csomagolás–szállítás–bolti tárolás során. Az egyik pénztárost kértem, hogy hívjon egy főnököt. Egy fiatalabb nő jött, udvariasan átvette a leírt panaszt, és a lelkemre kötötte, hogy ilyen esetben feltétlenül hozzam vissza a romlott árut, mert bármelyik üzletükben kötelesek visszatéríteni az árát. „Hm. Kénytelen leszek beszerezni egy légmentesen záródó nagyobb dobozt” – gondoltam. De mindez már nem is volt lényeges.

Az a kis odavetett „megértem” szó megmutatta, micsoda hatalma van az empátiának, a mások iránt mutatott együttérzésnek. 

Vagy – ha nem is lehet elvárni, hogy a sértett fél őszintén együttérezzen kritikusával, ellenfelével – legalább a minimális racionális megértésnek. Amit csak akkor lehet elérni, ha egy pillanatra el tudja engedni sértettségét, bele tud helyezkedni a másik ember helyzetébe, így beleshet az indítékai világába. Talán meg is érti, hogy azok nem ördögtől valók. És milyen csodálatos lenne, ha ugyanezt a sértő fél is meg tudná tenni! Ellenfeleink indítékai a legritkább esetekben ördögiek, a legtöbbször ugyanolyan kicsinyesek vagy fájón emberiek, mint a mi ösztönzőerőink. Hány hétköznapi konfliktus és háború megelőzhető lenne, ha mernénk és akarnánk bepillantani az ellenérdekelt fél helyzetébe! Talán a másik ember iránti érdeklődés, az empátia képessége és tudatos gyakorlása menthetné meg a világot.

Ókori megoldások

„A táboron kívül legyen egy helyed, hogy kimehess oda. És ásód is legyen a fegyvered mellett, hogy gödröt áss vele, és ha felkelsz, betakarhasd azt, ami elment tőled” – írja a Biblia Mózes ötödik könyvében. Lőj ki egy nyilat, és ahol leesik, oda üríts, áll egy hindu szövegben. Testünk végtermékének kezelése a civilizáció kezdetétől megoldandó problémát jelentett.

Valószínűleg már az ősember is a lakhelye szélére ürített. 

A Krisztus előtti évezredekben, Mezopotámiában vagy Egyiptomban a csatorna menti házakban külön vízvezetékkel ellátott helyiségek szolgáltak illemhelyül. Csatornázott vécé volt Minósz király knósszoszi palotájában, de ez korántsem volt általános az ókori görögöknél, hiszen a földrajzi adottságok miatt vízöblítésről szó sem lehetett, ehelyett bűzölgő emésztőgödrök és szemétdobok voltak a város szélén. A rómaiak kommunális árnyékszéket építettek, ahol egyszerre többen, akár 25-en is elfértek. 

Kép

Az ókorban épült illemhelyek a görög Dion településen – Forrás: Wikipedia

Alatta fővízelvezető csatorna folyt, az ülőke előtt márványcsatorna futott, így biztosítva a mosakodási lehetőséget. Egy botra rögzített szivacsot mártottak a vízbe, azzal mosták a hátsó felüket. Maga a szerkezet megalkotása mérnöki bravúr volt, de a Római Birodalom bukása után elfelejtette Európa a rómaiak innovációját. A vízöblítéses rendszer feledésbe merült, a nagy vízvezetékrendszerek tönkrementek.

„Vigyázz, jön a víz!”

A középkorban az ürülék a városfalon létrehozott réseken hullt alá. A kezdetleges illemhely fa ülőkével volt ellátva, a lepotyogó ürülék azonban ráragadt a falakra, s addig gyűlt a fal tövében, amíg el nem takarították. A nagyobb településeken az emberek otthonaikban bilibe vagy küblibe végezték a dolgukat, amit aztán kilöttyintettek az ablakon. A párizsi emberek gyakran a tetőn tették ugyanezt. 
A 16. század végén szabályzat írta elő, hogy ha az ember az utcára akarja önteni a bilije tartalmát, előbb kiáltsa el magát, hogy „Gardez l’eau!”, azaz, „Vigyázz, jön a víz!”.

Kép

Árnyékszék használat közben idősebb Pieter Brueghel Holland közmondások című, 1559-ben készült festményén

Mindannyian ismerjük azt a WC-meghatározást, hogy „ahová a király is gyalog jár”. Pedig egy időben valószínűleg pont a gyakori, széles körben elterjedt mondás ellentettje volt igaz a királyi udvarban, hiszen az uralkodóknak a szolgáik helybe vitték a korabeli vécét. XIV. Lajos, a Napkirály uralkodása idején a francia király tanácsának tagjai bilivel felszerelt, bársony karosszékeken (chaise percée) üléseztek, hogy ne kelljen kimenniük, ha sürgős dolguk támadt. Eközben Párizsban súlyos büntetéssel sújtották azt a háziurat, aki nem gondoskodott megfelelő emésztőgödörről.

Angol vécé I. Erzsébet királynőnek 

A ma ismert WC (angolul water closet, vagyis a vízöblítéses mellékhelyiség rövidítése) működési elvére egy angol költő-polihisztor jött rá: 1594-ben Sir John Harrington rukkolt elő az angol vécék ősével. Az emberek dolguk végeztével egy rúd felhúzásával tudták a pöcegödörbe továbbítani az ürüléket. 

Harrington mindössze két vécét épített, egyet magának, egyet pedig keresztanyjának, I. Erzsébet királynőnek. 

A modell azonban drága volt, hangosnak tartották, és hosszú távon nem vált be. Az arisztokrácia jó ideig a bilihez ragaszkodott, amelyet sokszor még az ebédlőkbe is magukkal vittek, ahol kis szekrényekbe rejtették. 

Mi tehette lehetővé, hogy a vécék minden nyugati háztartásba bekerüljenek szociális helyzettől függetlenül? Igazi változást az öreg kontinensen a 18. század közegészségügyi forradalma, majd a nagy kolerajárványok hoztak. 1775-ben az angol Alexander Cummings órakészítő szabadalmaztatta az újabb WC-t, amit Joseph Bramah fejlesztett tovább 1778-ban. 

Utóbbit néhány változtatással egészen a második világháború kezdetéig használták. Az Egyesült Királyságban, a Lordok Házában állítólag még ma is van belőle egy működő darab. Bramah tervezései voltak a „vécék Rolls Royce-ai", amiket csak a gazdagok engedhettek meg maguknak. A 19. század végére verseny alakult ki a különböző gyártók között, hogy ki tudja olcsóbban előállítani a terméket. 

Az öblítéses WC kikerült a tömegpiacra, de csak a 20. század elején terjedt el a középosztály otthonaiban.

Kép

Egy díszes WC a 18. századból – Forrás: Wikipedia

Ki figyel a harmadik világra? 

Fűthető ülőke, masszásfunkció, automata fertőtlenítés. Miközben a nyugati világban a csúcstechnológia már a fürdőszobákba is begyűrűzik, a fejlődő országokban tömegek élnek katasztrofális higiéniai körülmények között.

Gyerekek veszélyben 
November 19. a WC világnapja. Globális célkitűzés, hogy 2030-ra a világon senkinek se kelljen a szabadban ürítenie. Napjainkban a fejlődő országokban legalább másfél milliárd embernek nincsen hozzáférése megfelelő illemhelyhez. Az ebből adódó hasmenéses betegségek miatt évente több gyerek veszti életét, mint AIDS, malária és kanyaró miatt együttvéve. Erre igyekszik felhívni a figyelmet a 2001-ben Szingapúrban alakult WC Világszervezet (World Toilet Organization – WTO.)

De hogyan lehetséges emberek tömegeinek higiéniai körülményeit javítani a harmadik világban? A közel 170 millió lakosú Bangladesben az ürülék megfertőzi a folyókat, az ivóvizet, a legyek házról házra, tányérról tányérra viszik a kórokozókat. Évekkel ezelőtt országos program indult, alacsony költségen betonvécék gyártásába fogtak. A falvakban higiéniai bizottságokat alapítottak, akik ellenőrzik, valóban használják-e a lakosok a WC-ket.

Iskolákban is indult hasonló program, amire hirtelen megnőtt a rendszeresen bejáró lányok száma. „A hiányzások nyolcvan százalékkal csökkentek az iskolában (…) Szívesen folytatjuk az iskolát azután is, hogy elkezdünk menstruálni” – meséli Airin Jahan Ane, a Sonar Bangla középiskolából. A falvakban javult a helyzet, de a főváros, Dakka nyomornegyedei továbbra is az illemhelyek hiányától szenvednek.

Míg náluk hiánycikk az ivóvíz, mi azzal öblítjük a WC-t, majd a szennyvizet drága vezetékeken elszállítjuk, végül rengeteg energiát fektetünk abba, hogy megszabaduljunk tőle. 

Ennek a folyamatnak a kiváltása lehet a jövő nagy kihívása. Próbálkozások már vannak, Bill és Melinda Gates alapítványa támogatásával például olyan WC-k fejlesztése zajlik, amelyek akár víztől, csatornától függetlenül, minimális áramfelhasználással képesek lesznek fenntartható és költséghatékony módon kezelni az emberi végterméket. Unokáinknak lehet, hogy már csak mesélni tudjuk majd, hogy régen még lehúztuk, vízzel öblítettük a vécét magunk után?

Források: 
Magyar László András: A repülőkenőcs. Érdekességek az egészséges és beteg test, az orvoslás és a kuruzslás történetéből. Gondolat Kiadó, Budapest, 2007.
Nick Watts: A WC története – Pottyantástól az öblítésig, 2011, angol ismeretterjesztő film
https://www.gatesfoundation.org/our-work/programs/global-growth-and-opportunity/water-sanitation-and-hygiene/reinvent-the-toilet-challenge-and-expo 
https://www.who.int/news-room/fact-sheets/detail/sanitation 
https://worldtoilet.org/web-agency-gb-about-us/ 

Nincs olyan ember Magyarországon, aki ne hallott volna az Ezeregy éjszaka meséiről, az irodalmi műről, amelynek középpontjában egy összetört szívű, nagy hatalmú férfi és egy okos nő áll. A gyűjtemény sokszínűsége és varázslatos meséi miatt szinte ordít azért, hogy musicalt csináljanak belőle, ami szerencsére meg is történt. 

A darab kőszínházi ősbemutatóját nemrég tartották a Pesti Magyar Színházban.

A kerettörténet a színpadon sem tér el az eredetitől: Sahriár szultánt megcsalta a felesége, ezért minden nőt meggyűlöl, és véres bosszút áll rajtuk. Katonái a birodalom szűzlányait elrabolják, és miután elveszi ártatlanságukat, másnap kivégezteti őket. Ez egészen addig folytatódik, amíg a sors össze nem hozza Seherezádéval, aki mesékkel tartja fenn az uralkodó érdeklődését, figyelve arra, hogy mindig a legizgalmasabb résznél hagyja abba a történetet, aminek befejezésére ezért Sahriár éjről éjre egyre kíváncsibb lesz. 

Már annyira megszerettük a Disney-féle Aladdint, s benne azt, hogy „kettesben szebb a táj és nincs határ, hisz véled mindig száz új élmény vár”, hogy bele sem gondolunk abba, hogy ha a rendező nem akarja a Seherezádés vonalat kihagyni a csodalámpás történetből, bizony nagy kihívást jelent ezt a középkori brutalitást habkönnyű csomagolásban bemutatni a nézőknek. De Juronics Tamás rendezőnek ez egyáltalán nem volt nehéz: a Szegedi Kortárs Balett művészeti vezetőjeként is ismert művész az áthidaláshoz ügyesen kigondolt tánckoreográfiákat és humoros karaktereket hívott segítségül. 

A rafinált háremhölgy meséiben aztán sorra megjelennek azok a hősök, akikről már untig hallottunk, de sosem tudjuk őket megunni, ugyanakkor mindenkivel kicsit másképp találkozhatunk a színpadon, mint ahogyan megszoktuk. 

Megismerhetjük a herceget, a tolvajt, a hercegnőt, a gonosz varázslót és persze a vicces, folyton szövegelő dzsinnt is, aki olyan, mintha most lépett volna elő egy ’90- es évekbeli Will Smith-sitcomból.

Sokan gondolhatják, hogy a végkifejlet is borítékolható, ám az alkotók új történeti elemeket is vittek a mesébe, így végül teljesen máshogy fonódtak össze a szálak, mint azt a jegyvásárlás során elképzeltük. Bár mesékről van szó, vigyázat, a 16 éven át formálódó Geszti Péter-, Monori András- és Tasnádi István-alkotás nem gyerekdarab; az előadás igazán csak 12 éves kor felett érthető és élvezhető. 

Kép

Fotó: Juhász Éva

Az Ezeregy éjszakát egyébként „izgalmas world musical”-ként promotálják. Ez egy teljesen új fogalom, ami a „world music/világzene” kifejezésre utal: vagyis az előadás zenei anyaga olyan népzenéből merítő dallamvilág, amely sem a klasszikus, sem a könnyűzenei skatulyájába nem illeszthető. És valóban: a musical igazi stíluskavalkád, amely úgy idézi meg a középkori arab világot, hogy közben modern elemekkel dolgozik, még olykor a Rapülőkre emlékeztető szövegelős betéteket is felhasználva. 

A Kovács Yvette Alida által tervezett díszlet és a jelmezek varázslatosak, a készítők nem spóroltak a színekkel, csillogással, showműsor-elemekkel. 

Madarász „Madár” János pedig animációival már a függöny felvonását követően látványban a csodalámpások földjére repít minket. 

Nagy mélységeket, elgondolkodtató dialógusokat, drámai karakterfejlődéseket nem érdemes várni az Ezeregy éjszakától, a néző pontosan azt kapja, amiért ment: egy habkönnyű, szórakoztató darabot pezsdítő ritmusokkal és olyan koreográfiákkal, amelyeket látva legszívesebben mi is táncra perdülnénk hazafelé a trolibuszon.  

Alább a musical látványos pillanatait egybegyűjtő galériánk:

István egész gyerekkora hiábavaló várakozás volt: vágyta a szeretetet, figyelmet, amit soha nem kapott meg. Hogy kitörjön ebből, hogy felhívja magára szülei figyelmét, kamaszként csatlakozott az 1848–49-es szabadságharchoz. A piski csatában életre szóló rokkantságot szerzett. Később megnősült, de lelki sebei sosem gyógyultak be. Szeretethiányát, keserűségét, tehetetlenségét, bármilyen aktuális gondját alkoholba fojtotta. Fiatalon halt meg, hat árvát hagyva maga után, akik ép család hiányában szintén gyerekkoruktól fogva hordozták traumáikat. Egyikük, aki István halálakor 13 éves volt, később szintén alkoholista lett. A megrázó, ám mintázatában sajnos ma is aktuális történetet az 1900-as évek elején írták meg Az Élet című lapban. A nagy vonalakban vázolt lélektani összefüggések mellett az adja e több mint száz évvel ezelőtti cikk igazi erejét, hogy a mai olvasó is ismer hasonló esetet, fel tud idézni ehhez hasonló élettörténetet. Ez pedig minden tudományos leírásnál vagy statisztikánál meggyőzőbb. Márpedig volt kiket meggyőzni.

„Több ember veszett pálinkába, mint a tenger vizébe” 

Széchenyi István így fogalmazott 1845-ben kelt, A pálinkáról című vitairatában: „a pálinkafőzés, nem tagadhatni, nagy nyerességgel jár”, „de mi áron? Nem csekélyebbel, mint számtalan embertársainknak lealacsonyításával, testi és lelki meggyilkoltatásával.” A törvény erejével szerette volna megtiltatni pálinkafőzést vagy legalább alacsony szintre korlátozni annak alkoholtartalmát . Az akkoriban sorra nyíló pálinkafőzdék, likőrkészítő manufaktúrák valóban óriási lavinát indítottak el. 

Egy miniszteri felkérésre készült összesítésből tudjuk, hogy 1907-ben már olyan szinten általános volt az alkoholfüggőség, hogy Csíkban ötször annyit költöttek alkoholra, mint ruházkodásra. 

Ekkoriban „szívesebben megy a napszámos oda, hol kevesebb munkabért, de több pálinkát adnak, mint oda hol, nagyobb munkabért és kevesebb pálinkát kap”. Nem ok nélkül hasonlították a rabszolgatartókhoz az italt ekkoriban, hiszen kizsigerelte, elszegényítette a jobb sorsra érdemes parasztságot. Bűnügyi statisztikák szóltak arról, hogy a lopások, emberölések, nemi erőszakok többségét alkoholmámorban követték el. Egy budapesti munkás a századfordulón keresete átlagosan 15 százalékát költötte szeszes italra. Lépni kellett.

Kép

A Gschwindt-féle Szesz-Élesztő-Likőr és Rumgyár – Forrás: meselohazakbudapesten.blogspot.com

„Részögségben sok gonosság lészön az táncban”

Persze korábban is ittak alkoholt az emberek. Főúri visszaemlékezések szólnak arról a 16–17. századból, hogy egy-egy nagyobb ivászat alkalmával hogyan tették hintóba a magukról mit sem tudó mulatozókat. Balassi Bálint vigasságairól ma is nagy mosollyal szokás beszélni. Ugyanakkor mindig voltak olyanok, akik a mértékletesség mellett szólaltak fel. Tinódi Lantos Sebestyén 1552-ben írt a Sokféle részögösről, Heltai Gáspár 1572-ben A részegségnek és tobzódásnak veszedelmes voltáról, de említhetem Pázmány Pétert, II. Rákóczi Ferencet is. Sopron első embere, Lackner Kristóf 1619-ben összeállította a Mértékletességi Egyesület 30 pontból álló alapszabályát. Ebben a században számos magyar város kísérletet tett az italfogyasztás visszaszorítására. Az igazán széles körű összefogásra azonban a 19. század második felében lett szükség, amikor a tömény italok ellen kellett küzdeni. Ezeket akkor már hatalmas szeszgyárakban készítették.

„Ha nem akarsz pirulni még saját lelkiismereted előtt sem”

Az 1900-as évek elejétől az egyházmegyékben külön felügyelőket bíztak meg az antialkoholizmus népszerűsítésével. Egyes plébánosok megpróbálták elérni, hogy a pálinkaméréseket legalább hétvégére zárják be. 

A kárpátaljai Nagymogyoróson a helyi görögkatolikus lelkész buzdítására az egész falu megfogadta, hogy három évig nem isznak szeszes italt. 

De nem csak a hívők mozgolódtak. Alkoholellenes Munkásegylet, Alkoholellenes Egyesület és Absztinens Ifjúsági Egyesület alakult, különböző kiadványok, sőt gyermekeknek szánt havilap is jelent meg a témában. A parasztságnak népesteket, nyilvános felolvasásokat tartottak az alkohol káros voltáról. 1905-ben Budapesten nemzetközi Alkoholellenes Kongresszust tartottak ezernél is több szakértő részvételével. A tapasztalatcsere mellett ismeretterjesztő kiadványok, elrettentő kórbonctani felvételek, Mednyánszky László témába vágó festményei, sőt még alkoholmentes italok is megjelentek itt.

A mozgalom egyik hazai élharcosa dr. Stein Fülöp orvos volt, aki megalapította Rákospalotán az első magyarországi alkoholizmust gyógyító intézetet 1909. január 2-án. Kezdetben mindössze 12 beteget tudtak fogadni, ez 1914-re a többszörösére emelkedett, de nem volt ingyenes, ezért inkább a tehetősebb társadalmi réteg tagjai vehették igénybe a 6–12 hónapon át tartó kezeléseket. Az ő 1906-ban megjelent Az alkohol című könyvéből tudható, hogy az alkoholisták számára ekkoriban Budapesttől Pozsonyon, Kolozsváron, Szegeden át Nagybecskerekig sok magyar városban próbáltak szervezett segítséget nyújtani a gyógyuláshoz. 

Stein művének legnagyobb értékét az adja, hogy az alkoholizmus problémájáról társadalmi összefüggésben írt. Nemcsak az önpusztításról, hanem a beteg környezetéről is. 

A szintén orvos Dóczi Imre tanulmányokat, röpiratokat jelentetett meg a mértéktelen alkoholfogyasztás ellen. Kitért a nők feladatára a mozgalomban, a probléma nemzetgazdasági vetületére is. A téma napirendre került a Parlamentben, a politikusok feleségei alkoholellenes társulatok szervezésével vették ki részüket a munkából. Gerely Jolán A művelt leány (1933), Csaba Margit az Amit a serdülőleánynak tudnia kell (1937) című művében szentelt külön fejezetet a témának. Szekeressné Ajtay Mária a Magyar Orvosnők Tanácsai című kiadványban írt az alkoholfogyasztás veszélyeiről. Ugyanakkor ellenállókban sem volt hiány – 1929-ben a Prohibito [Szesztilalom] Elleni Világliga magyar osztályának támadásai miatt el is maradt az Országos Alkoholellenes Értekezlet. 

Kép

Szanatórium Rákospalotán – Forrás: velocigiraffe.blog.hu

„Egy a gigám, de ha volna tíz, / Egybe se menne be szódavíz”

Ugyanabban az évben jelent meg Gortvay György orvosnak Az alkoholkérdés című munkája, amelyből világosan látszik, hogy az antialkoholista mozgalomnak az okok megszüntetéséről, a valódi megoldásról is volt mondanivalója. Fontosnak tartották, hogy formálják a közvéleményt. „A magyar szólásmód, hogy a részeg ember mindig Mária kötőjébe esik, szépen fejezi ki népünk megbecsülését az ivóval szemben, amelyet az irodalom és a költészet is hagyományosan támogat” – olvashatjuk. Gortvay példaként hozza ezzel szemben a spártaiakat, akik „a részegséget meggyalázónak tartották, és hogy az ifjúság előtt ennek meggyalázó voltát bemutathassák, a helotákat, a rabszolgákat leitatták”. Persze tudta, hogy nem csak az jelent gondot, hogy a nagyivókon jókat mulatunk, és vicces, laza dolognak tartjuk azt. A megoldási javaslatok között ott találjuk a munka-, a lakás- és az élelmezési viszonyok javítását, a gyógykezelés igényét, az alkoholmentes vendéglők és munkásétkeztetők ötletét, elrettentő erőnek az alkoholadót, az árusítás korlátozását. A probléma és annak megoldása napjainkig mit sem változott.
 

A szituáció a következő: egy háromórás repülőútra készülünk, és amint megtaláljuk a helyünket a gépen, észrevesszük, hogy a két szomszédos ülésen – amelyek a miénket fogják közre – nem elhanyagolható mértékű túlsúllyal élő emberek ülnek. Hozzáteszem, én már voltam hasonló helyzetben, de csak a buszon, és kényelmetlen érzés, hogy a testünk oldalának gyakorlatilag a teljes felülete összesimul.

A repülőn Sydney leült, és amikor már nagyon dühítette, hogy nem tud mozdulni, elővette századunk hatlövetűjét – a mobilját –, és posztolt. 

„Jelenleg be vagyok szorulva – szó szerint – két túlsúlyos ember közé a repülőn. Ez teljesen elfogadhatatlan és egyáltalán nem oké. Ha a kövér emberek kövérek akarnak lenni, rendben. De az valami egészen más, ha beszorulok közétek, és a karjaitok a testemre folynak három órán keresztül”. Az üzenet szokás szerint reakciócunamit váltott ki: testgyalázást, testszégyenítést, személyiségi jogok porba tiprását emlegettek a háló másik oldaláról. 

Az elhízás – szemben a közvélekedéssel – nem csak az érintettre tartozik. Miért? Mert azzal, hogy a túlsúllyal élő személy – aki teljes értékű emberi lélek – minden étkezés alkalmával úgy dönt, hogy a teste igényeinek megfelelő kalóriamennyiség többszörösét viszi be, nemcsak több helyet foglal a repülőn, mint más, hanem időt, pénzt, energiát és társadalmi erőforrásokat is túlzott mértékben vesz igénybe. 
Sajnos már közkézen forgó tény, hogy a túlevésnek súlyos egészségügyi következményei lesznek: a pajzsmirigy és a hasnyálmirigy betegsége borítékolható, emellett biztosan érintett lesz a keringés a szív túlterhelődése és az erek elzsírosodása okán. Az ízületi terhelés következtében kialakuló fájdalmak pedig komoly mentális nyomást helyezhetnek az adott személyre. 

A túlsúly hátterében többféle ok állhat, és leszögezem, hogy a stigmatizálás, a testszégyenítés semmilyen problémára nem megoldás. 

A káros családi étkezési szokások már kisgyermekkorban negatív hatást gyakorolhatnak, emellett sokakban összeköttetés alakul ki az evés és a mentális jóllét között oly módon, hogy az étkezés a stresszcsökkentés és az önjutalmazás eszközévé válik. Így tehát érintett az egészségügy több szegmense, valamint a család, aki érzékeli a rosszul kezelt feszültség következményeit. A túlsúllyal élő személy munkavállalása is behatárolttá válik a fizikai korlátai által: nem tud sokat állni, ülni, fáradékonnyá válik. 

Arról nem is beszélve, ha egy mozgékony kisgyermek szülőjéről van szó, fizikailag akadályozva lesz a szülő abban, hogy lépést tartson a csemetéjével. A felnövekvő gyermekre pedig súlyos teherként nehezedik a felismerés, hogy a szülő krónikus betegségei közül, ha bármelyik elfajul, csekély esély van fogyás nélkül a gyógyulásra. És ha viszonylag egészségesen lehetetlennek ítéli meg a személy a fogyást, a betegséggel még nehezebbnek látja majd a helyzetét. Kevesen tudják, de az egészségügyben a vizsgáló- és műtőágyak teherbíró képessége általában 150 kilogramm, ezért az ettől nagyobb súllyal élő betegek szállítása, megvizsgálása sok akadályba ütközik, számos műtét pedig végre sem hajtható rajtuk, így az ápolás is a családra maradhat.

Dr. Sydney posztjára az American Airlines válaszolt: „Az utasaink különböző méretűek és alakúak. Sajnáljuk, hogy kényelmetlenül érezte magát a járaton”. Ha egy kicsit körbejárjuk a reakciót, felvetődhet bennünk, hogy az amerikai légitársaságnak, amely a kóros elhízás őshazájában honos, vajon járatonként mennyi túlsúlyos utasa van. Ugyanis Dr. Sydney felvetette, hogy ha az érintett utastársak két jegyet váltanának, akkor ez a kellemetlenség elkerülhető lenne. 

A légitársaságot vélhetően rossz morális fényben tüntetné fel a megkülönböztetés, arról nem is beszélve, hogy abszurd módon a többségnek kellene pluszjegyet váltania azért, hogy a vélhetően kisebb számban jelen lévő normál testsúlyú utasok ne érezzék magukat kellemetlenül. A repülőgépek teherbírása behatárolt, ezt onnan tudom, hogy a nehezebb bőröndömért felárat kellett fizetnem. 

Nem voltam meglepődve, mert a bőröndömnek egyelőre nincsenek személyiségi jogai, de csak itt hagyom a kérdést: az utasok súlya nem számít bele a gép teherbírásába?

A Beszélgetések Istennel című könyvben olvastam arról, hogy mi, emberek egyek vagyunk: mindannyian tökéletes, esendő, hibázásra és változásra képes, Istenből eredő lelkek, akik végtelenül összekapcsolódnak. Érzéseink, döntéseink, életmódunk hatással van az egész világra. Amit magunkkal teszünk, azt másokkal tesszük, és viszont. A túlsúlyos tárasainknak joga van így élni, és másokat sem visznek el bilincsben, ha ítélkeznek. És ez mind hat.

Szorongás lesz belőle a repülőn, aggodalom a családban, feszített küzdelem a kórházakban és fáradságos erőltetett menet az utcán a szomszédos zöldségesig. A túlsúllyal élő embereknek elsősorban nem a szomszéd ülésen lévő elégedetlenkedő miatt kell odafigyelniük magukra, hanem a saját jóllétük okán. Hiszen a helyzetüknek mégiscsak ők a legnagyobb elszenvedői, és csak úgy tehetnek jót a gyermekeikkel, a családjukkal, ha először saját magukról tanulnak meg értő figyelemmel gondoskodni. Ha jogom van az önkárosításhoz, akkor jogom van az egészségemhez is. De ezt a jogot csak saját magamon tudom érvényesíteni.

Honnan kapta a nevét?

Japánban 1923. november 10-én Akita prefektúra Odate városában egy kiskutya született. Eközben onnan körülbelül 600 kilométerre a fővárosban a Tokiói Egyetem mezőgazdasági tanszékének professzora, Hidesaburo Ueno, aki óriási kutyabarát volt, nagyon szeretett volna egy akitát, így megkérte egyik tanítványát, hogy szerezzen neki egy kölyökkutyát.

A kis akita még két hónapos sem volt, amikor az agrárprofesszorhoz és feleségéhez került. Felrakták egy vonatra Odate-ben és a hosszú, húszórás út során annyira legyengült, hogy amikor megérkezett, halottnak hitték, majd hónapokig ápolták gazdái. 

A Hachi (a továbbiakban a magyar kiejtés szerint: Hacsi) nevet Uenótól kapta, ez japánul nyolcat jelent, és a japánok szerencseszámnak tartják. 

A ko-t a professzor tanítványai tették hozzá később, a tisztelet jeléül.

Nemzeti jelkép Japánban
Az akita egy nagyméretű japán kutya, az ázsiai ország egyik legrégebbi és legnépszerűbb fajtája. A japán kormány 1931-ben nemzeti jelképpé nyilvánította. Egykor olyan állatok vadászatára képezték ki őket, mint a vaddisznó vagy a jávorszarvas. Nyugodt, őszinte, intelligens és bátor fajta, engedelmeskedik a gazdájának, ugyanakkor makacs, és a gazdáján kívül bizalmatlanul viselkedhet a többi emberrel. Két fajtáját különböztetik meg: az akita inut és az amerikai akitát. Utóbbi nagyobb, vaskosabb testfelépítésű.

Napsütésben, esőben várt az állomáson

Hogyan lett Hacsikó a hűség mintaképe? Dr. Ueno vonattal járt dolgozni. Hacsikó, a professzor két másik kutyájával együtt mindig elkísérte a Shibuya vasútállomásra, este pedig várta, hogy hazatérjen. Egy nap azonban hiába várta: 1925 májusában ugyanis Ueno 53 évesen agyvérzést kapott és elhunyt. Alig másfél évet tölthettek tehát együtt. 

Amikor a professzor koporsójánál összegyűltek az emberek, Hacsi megérezte, hogy benne van a gazdája holtteste, a nappaliba futott, bemászott a koporsó alá, és nem mozdult onnan. Szeretett gazdája halála után rövid ideig különböző családoknál élt a város más részein, de végül még 1925 nyarán néhai gazdája kertészénél kötött ki ugyanazon a környéken, ahol korábban is lakott. 

Így hamarosan folytatta napi ingázását az állomásra, akár sütött a nap, akár esett az eső. 

Kép

Hacsi a vasútállomáson – Forrás: Wikipedia

„Este Hacsi a jegykezelő kapunál állt, és minden utasra úgy nézett, mintha keresne valakit" – írták róla. Az állomás alkalmazottait kezdetben zavarta, hogy állandóan ott van. Az árusok leöntötték vízzel, hogy elkergessék, míg az arra járó kisfiúk piszkálták, sőt meg is ütötték. Hacsikó azonban kitartó volt, ami országos hírnevet hozott neki. Történt ugyanis, hogy 1932 októberében, amikor már évek óta rendszeres vendég volt a vasútállomáson, felfigyeltek rá, és a Tokyo Asahi Shimbun napilap cikket közölt róla, hogy milyen kegyetlenül bántak vele. Onnantól kezdve az állomás mindennap élelmiszeradományokat kapott Hacsikó számára, és messziről érkeztek az emberek látogatóba, hogy megnézzék a kutyát. Egyes források szerint a "ko" csak ezidőben került Hacsi nevének végére, hogy az emberek kifejezzék tiszteletüket odaadása és hűsége iránt. Sőt, verseket és haikukat írtak róla. 

Kilenc éven, kilenc hónapon és tizenöt napon át várt kitartóan, egészen 1935. március 8-ig, amikor elpusztult: Shibuya egyik utcáján találták meg a járókelők. 

Kép

Hacsi kutyát sokan gyászolták halála után – Forrás: Wikipedia

Részt vett a saját szobra avatóján

De menjünk még egy kicsit vissza az időben…Ugyanis az ebnek már életében szobrot állítottak. Azért, hogy előteremtsék az ehhez szükséges összeget, 1934-ben adománygyűjtő rendezvényt tartottak, amelyen háromezer fős tömeg gyűlt össze. 

A szobor el is készült, a Shibuya vasútállomáson áll, az avatáson maga a kutya is részt vett.

Azonban a műalkotást a második világháború idején elbontották, a fém alapanyagot beolvasztották, és egyesek szerint egy vonat alkatrészeinek gyártására használták. A háború végeztével azonban új szobor került a régi helyére, amely a mai napig áll, a környéke népszerű találkozóhely. Többek közt Hacsi szülővárosában, Odate-ben, illetve a Tokiói Egyetem kertjében is szobor őrzi a kutya emlékét; a campuson 2015-ben felállított műalkotás a gazdájával együtt örökítette meg őt. Ueno és Hacsi kilencven év után ilyen formában újra „találkozhattak”.  

Ki gondolta volna, hogy az amerikai Rhode Islanden is őrzik egy japán kutya emlékét? A nem mindennapi történetet ugyanis Hollywood is felfedezte magának, Hacsi – A leghűségesebb barát címmel forgattak róla filmet Richard Gere főszereplésével. Ennek Rhode Island volt az egyik forgatási helyszíne. 
„Volt egy bizonyos mértékű aggodalom bennem. Vajon jól kijövünk majd egymással? Őket nem lehet csak úgy megvenni. De körülbelül három nap elteltével az egyik kutya (Hacsi szerepét három akita játszotta felváltva – a szerk.) odajött, és egyenesen az ölembe tette a fejét.” 

„Ez volt az a nagy pillanat, amikor befogadtak a falkába” – mondta a színész a forgatásról. 

A 2009-ben bemutatott hollywoodi alkotás azonban Japánból az egész történetet az Egyesült Államokba helyezte át. Így aki inkább az autentikus változatra kíváncsi, annak érdemes az 1987-es, eredeti Hachikō Monogatari című japán filmet (is) megnézni. 

Kultusz épült a kutya köré

Hacsikó 1935. március 8-án bekövetkezett haláláról számos újság a címlapján számolt be. Temetésén buddhista szerzetesek imádkoztak érte, a következő napokban ezrek keresték fel a szobrát. Minden évben megemlékeznek róla a Shibuya állomás előtt. Szobrát gyakran sálakkal, Mikulás-sapkákkal és a koronavírus idején legutóbb sebészeti maszkkal is díszítették. A százéves évforduló alkalmából országszerte programsorozatot tartanak. Történetének kicsit bizarr részlete – ami jól mutatja a köré épült japán kultuszt –, hogy a szerveit múzeumban őrzik, sőt kitömött testét, rajta eredeti bundájával is kiállították.

„Visszatekintve úgy érzem, tudta, hogy Dr. Ueno nem fog visszatérni, de továbbra is várt – megtanította nekünk, mekkora érték bízni valakiben" – írta később a sajtóban egy férfi, aki középiskolásként nap mint nap találkozott Hacsival az állomáson. Vajon a világ leghűségesebb kutyájának történetére még száz év múlva is emlékezni fognak? Talán igen, hiszen a feltétel nélküli, odaadó szeretetről mutatott példát nekünk, embereknek.

Források:
https://www.bbc.com/news/world-asia-65259426 
https://www.timeout.com/tokyo/news/10-things-you-didnt-know-about-hachiko-japans-most-loyal-dog-030821 
https://port.hu/cikk/tv/10-dolog-amit-talan-nem-tudtal-a-hacsi-a-leghusegesebb-baratrol/article-82356 
https://en.wikipedia.org/wiki/Hachik%C5%8D

Mit jelent neked, ahogy családon belül beszélgettek a könyvről? 

Együtt szilvesztereztünk a tágabb családdal, meghatározó téma volt a múlt; sztorik, amelyek felbukkannak vagy pont nem bukkannak fel a könyvben. A visszatekintés önmagam puzzle-darabkáinak az összerakását jelenti.

Valahogy úgy képzelem, hogy a ti családotok összetartó magja a múltatok, azt feltételeztem, hogy nem tudtál meg új dolgot. Volt mégis valami, ami összeállt? 

Visszanyúlnék édesapám drámáihoz, mert az írásai közül A test történeteit és a Caravaggiót is fordulópontnak érzem. 

Ezeknél mozdult el először az Isten-ember kapcsolat vizsgálatában: számolt a testtel. 

Ezért nagyon erős valóságkipárolgása van ezeknek a daraboknak, és nekem ez új és szimpatikus. Művészként és fiúként is nagyra értékelem azt, hogy az apám képes volt újraértékelni a saját szakmai attitűdjét. Ugyanezt a paradigmaváltást érzékelhettem a tágabb családi beszélgetésekben is: rengeteg új vonatkozását ismertem meg a családtörténetemnek.

Lehet egy ilyen apát kritizálni? 

Ő is visszajelez az életemre, én is szoktam az övére. Ez nem feltétlenül kritika, csak egy nagyon laza beszélgetés, hogy ugyan miért vállalt el még egy kiállításmegnyitót az ötszáz könyvbemutató mellé. Ezek inkább kedélyes ügyek.

Tanulsz az ő életéből? 

Szakmailag és emberileg is rengeteget. Temesváron a Caravaggio próbafolyamatában rendező-dramaturg párosként is együtt dolgoztunk. A klasszikus színházi hierarchiában a rendező a feje a produkciónak, itt pedig az a helyzet állt elő, hogy a szerző és a dramaturg ugyanaz a személy, akinek a színházi rutinja jelentős, és történetesen az apám. Az az elképesztő lexikális tudás, amellyel rendelkezik, nagyon hasznos. 

Olyan asszociációkra képes és olyan olvasatokat lát meg, amelyek számomra sokszor robbanásszerű felismeréssé lesznek. 

Belém épülnek ezek a pillanatok, és valahogy azt remélem, hogy én is el tudom sajátítani az ő szövegértelmezési módszereit. Ugyanakkor lesem az emberi viszonyainak természetességét, ahogy majdnem idegenekkel is rövid időn belül olyan dolgokról beszélget, amiknek valóban tétje van az ember életében, mint a hit, a családtörténet, hogy kik is vagyunk valójában. Ezek a beszélgetések átszőtték a gyermekkoromat, mert ott zajlottak az asztal körül, és ez óhatatlanul inspirált. Szerintem ez formált azzá, aki vagyok, és a humor, amely mélyen az apám gyerekkorában gyökerezik.

Kép

Fotó: Éder Vera

Van egy nagyon erős színházi hagyomány és egy meghatározó spirituális, lelki alkotóelem, amit örökségbe kaptál. Mintha egy nagyon magas pontra állítanának, ahol a szédülés alapélmény. Megjelenik ez a munkádban? 

Ötvöződik a művészi és spirituális csomag, azt hiszem. Olyan intenzitású a történet, amelyből jövök, hogy néha jobban esne kilépni belőle. Három évet tanultam Amerikában, ez egyszerre volt izgalmas és nagyon egészséges is. New Havenben elsődleges érték az ember szabadsága, amely megjelenik kulturálisan, szexuálisan, politikailag és anyagilag is. Óriási volt a kontraszt az addigi világomhoz képest, és az én felelősségem volt megtalálni, hogy mi az, ami engem ebből a szabadságból érdekel. A három év alatt meg kellett tapasztalnom egy teljesen idegen szakmai környezetben, hogy ki vagyok én a burok nélkül.

Amellyel azért nagyon is összefonódsz. Térjünk vissza az apa-évhez! 

Ez nagyon intenzív önismereti kurzus volt a szakmai oldal mellett. Apám nagyon szabadjára engedi a szövegeit, bárki nyúl hozzájuk. Mindig az érdekli, hogy az alkotó személyes dolgot tudjon elmondani a darabjairól. Ehhez társul számomra a már említett jóval komplexebb rész. Én másképp olvasom az apám szövegeit, mert az ő hangját is hallom benne, és olyan oldalát ismerem meg, amelyről nem feltétlenül könnyű egy apának és egy fiúnak beszélni. A szövegei, amelyek sokszor távol vannak a színpadi valóságtól, felkavarták az én állóvizemet. 

A feladatom az volt, hogy rendezőként és fiúként hozzátegyem ezt a valóságosságot az ő filozófiai cizelláltságához. Mert pontosan tudom, hogy ezek nagyon is valóságos élményekből születtek, egy részük a gyerekkori traumákból.

Az ő traumái benned is ott vannak, nem? 

Amikor a feleségem olvasta Orvos-Tóth Noémi könyvét, az Örökölt sorsot, akkor provokált ilyen kérdésekkel. (nevet) Azt érzem, hogy a fogolylét és a nagyapám nagyon sajátos jelenléte a világban, az elképesztő erejével és küldetéstudatával, átöröklődött jó és rossz értelemben egyaránt. Könnyű idealizálni a nagy történeteket, de mégiscsak hét gyereket telepítettek ki az anyjukkal. A fantasztikus családtörténetnek vannak árnyoldalai is. Nekem például nagyon könnyű felépíteni olyan valóságokat, amelyek el tudnak szippantani az azóta létrejött saját kis családomtól.

Színházi alkotó lettél, és erdélyi művészként, egyébként is marginális helyzetben független színházat csinálsz. Ez a vállalás máshol sem könnyű, de Erdélyben összesen két társulat próbál meg ebben a formában életben maradni. 

Most már több mint tízévesek vagyunk, és próbáljuk mérlegre tenni az eddigi létünk őrült vállalásait. Állandóan beleütközünk a fennmaradás lehetetlenségébe. Voltak nagyon jó éveink is, de a magyar és a román állam által meghirdetett pályázatokból élünk; projektszinten fenn tudtunk tartani előadásokat, de nem tudunk továbblépni. Társulatot és közösséget szerettünk volna építeni – de jelen körülmények között mindkettő utópisztikus elképzelés. Állandó identitásdilemmánk, hogy versenyt fussunk-e a művészszínházakkal. Talán a nyitás a tantermi előadások felé tehetné fenntarthatóvá a létünket. Lehet, hogy a nevünk is predesztinál bennünket a dilemmák állandóságára.

Nem akartál a művészi törekvéseidnek Erdélynél jobb táptalajt keresni?
 
De. Minden évben beszélgetünk erről a feleségemmel. Kettészakít ez a kérdés. 

Csábít, hogy kipróbáljam magam egy másik miliőben – ugyanakkor a családi kapcsolataimat, a nagyon erős barátságokat kimondhatatlanul nehéz lenne itt hagyni. 

Ha elmegyek, akkor felteszem egy feltételezett művészi célra az életemet, és a gyerekeimét is. Vagy kitartok az eddigi döntésem mellett, és elfogadva a kompromisszumokat, megküzdök azzal a komplexitással, amely itt körülvesz. 

Ez az interjú a Képmás magazin 2023. májusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
 

Elvhűség és szellemi szabadság 

Páskándi Géza számomra a tehetség meg nem alkuvását, a nehéz sors edzette keménységet, a szabadságot és a „nehéz embernek” is nevezett zseni karaktert jelenti. Egyik művében így fogalmaz: „Hányszor figyelmeztettelek, soha meg ne kérdezd, mire gondolok. Nem azért, mintha titok lenne, csak annyiban titok, amennyiben a szabadságom. Erre mondtam, hogy válóok a házastársnak az a kérdése a másikhoz: mire gondolsz? Mert ehhez senkinek joga nem lehet.” (Páskándi Géza: Az eb olykor emeli lábát) P. Sebők Anna nehéz gyermek- és fiatalkoráról, szeretett és erős nagymamája tragikus életéről és édesanyjával való ellentmondásos kapcsolatáról összetett képet kaphatunk, ha elolvassuk Rozsdásszemű című emlékezőregényét. 

Az író-költő méltó szellemi társa volt, mindig könyvet láttak a kezében, állandóan olvasott, és filmeket is módszeresen, tematikusan nézett. 

Visszaemlékezését olvasva, őt is az elvhű és szabad jelzőkkel lehetne leginkább jellemezni. „Egyszerre voltak értékközpontúak és szabadon gondolkodó emberek, nem szerették és nem is viselték, ha valaki megmondta nekik, hogyan gondolkodjanak. Náluk önazonosabb embert nem ismerek” – mondja lányuk, Ágnes. 

Kép

Páskándi Géza lányával – Fotó: családi archívum

Meghurcoltatás és hurcolkodás 

Páskándi Géza soha nem mesélt a kényszermunka és a börtön éveiről, még a feleségének sem, aki későbbi kutatásai során megrendülve tapasztalta, férje min mehetett keresztül. A hat év után szabadon engedett művész munkáját ellehetetlenítették, a családot folyamatosan megfigyelték, rendszeresen nyilvános provokációk érték őket, akár egy étteremben is. „Ebből állt az életünk: hagyták – nem hagyták, megveregették a vállát – kiátkozták. Büntetés és kacsintás. A lényeg, hogy egy percig se érezd magad biztonságban.” Anna tudta, hogy amíg Géza a világgal harcol, neki meg kell óvnia a családot: „Az ellenségemnek sem kívánom azt a poklot, amin Géza átment, és én is… élni kellett, s a derűt benntartani a házban. Igaz a mexikói mondás, amely szerint a ház alapja nem a földben, hanem az asszonyban van.”

Az anyaországba költözés mellett döntöttek. Ez hosszú, bonyolult, sokszor reménytelennek látszó procedúra volt, válás, majd két névházasság révén. Egy évig külön éltek, Géza a kommunista, az „idegenekkel” különösen gyanakvó kádári Magyarországon, Anna és kislányuk pedig a feketelistás író hátrahagyott családjaként, Ceaușescu Romániájában: „Vártam én is az áttelepülő papírjaimat: egyik napról a másikra éltünk. Maradt a szerelem, a kuckózó összebújás, az örökös játékosság” – írja Anna a Rozsdásszeműben.

Amikor Magyarországon végre újra együtt lehetett a család, az elveihez ragaszkodó értelmiségi pár ismeretlen közéleti és kulturális környezetben – és ismeretlen besúgókkal – új életet kezdett.

Erdélyben megtapasztalták, hogy népek, kultúrák és vélemények egymás mellett létezhetnek, hiszen a német, zsidó, román, cigány és a magyar közösség gyakorlatilag egy közösségként élt, talán ennek köszönhették kitartásukat. „Nagyon meg kellett magukat rázni, fölállni és újraépíteni az életet, egy olyan hazában, ahol megdicsérik őket, romániai létükre milyen jól beszélnek magyarul. Az apám soha nem gyűjtött anyagi javakat, nem érdekelte, hogy éppen milyen körülmények között éltünk, hogy két lábasunk, pár kanalunk és négy tányérunk van. Anyámnak a nulláról kellett újra otthont teremtenie” – meséli Ágnes, aki az ideköltözéskor hároméves volt.

Kép

P. Sebők Anna, Páskándi Géza, Nagy László, Szécsi Margit és Kiss Ferenc – Forrás: családi archívum

P. Sebők Anna emlékezőregénye kemény nőt rajzol elénk, aki a szeretet parancsa szerint cselekszik, de nem tud felmentést adni azoknak, akik szerettei életét megkeserítették. Gyermekét arról kérdeztem, el lehet-e engedni ezt a nehéz szülői örökséget. „Azt hiszem, igen, de szociális szakemberként, akinek a megbocsátás és az elfogadás a munkája része, ez nekem könnyebben megy. Egyébként apám szigorúbb volt, anyám engedékenyebb, de ahogy öregszik az ember, letisztulnak a dolgok. Így volt ez anyám esetében is. Nem akarta elkenni a felelősséget, már nem akart megfelelni senkinek.” 

Az özvegy elköteleződése és szabadsága 

P. Sebők Anna férje halála után hatalmas munkába kezdett, de nem csak a hagyaték rendszerezésébe, kiadásába fogott bele. „Ötvenkét évesen özvegyen maradni egy ekkora hagyatékkal, aztán egy iszonyatosan mély, évekig tartó gyász után látni, hogyan rázza meg magát, és dönti el, hogy ő már egész életében Páskándival fog foglalkozni, hihetetlen volt – meséli Ágnes –, belevetette magát a hagyaték gondozásába, aztán elindult az önálló karrierje ötvenhárom-négy évesen.”

Elkészültek P. Sebők Anna Erdélyről szóló dokumentumfilmje, amelyek mögött hihetetlen sok levéltári kutatómunka, személyes élmény és beszélgetés állt. A Rozsdásszemű cseppet sem álszerény, mégis háttérben maradó szerzője inspiráló szellemi társa volt Páskándi Gézának, s később sem a nagy író-költő férj muníciójából alkotta meg saját műveit. Ahogy lánya fogalmaz „elképesztő műveltségű és sajátságos észjárású ember volt, határozott ízléssel. Ugyanakkor hiteles tükör is, gyakran lenyesegette apám gondolati vadhajtásait. 

Rengeteg dolog érdekelte, jobbítani akart a világon, szerette volna, ha nem mennek feledésbe bizonyos dolgok, így például az erdélyi zsidóság története vagy az erdélyi ötvenhatosok kérdése, amit addig nem is kutattak. 

Mindez belső kényszer volt, ahogy apámnál is, csak anyám ezeket elaltatta magában sok évig. Amikor magához tért a gyászból, előtört az eredeti személyisége.” Később több interjúban maga Anna is elmondta, hogy nem szépirodalmat írt, s valóban még érzéseit is tényszerű, rövid reflexióként közli. „Egyszerűen úgy gondolta, hogy az élete történelemkönyv, kultúratörténeti kordokumentum. Emellett anyám annyi pszichés meg lelki terhet vitt, hogy ez öngyógyító írás is volt” – mondja lánya, aki maga is megdöbbent, hogy bár édesanyja nem írt naplót, fantasztikus fotografikus memóriájának köszönhetően napra pontosan emlékezett az eseményekre, a beszélgetésekre.

Kép

Páskándi Ágnes – Fotó: Szakál Szilvia

Páskándi Ágnes találkozásunkkor a szülei halálának évfordulójához kapcsolódó megemlékezésekre készült. Arról is kérdeztem, át lehet-e venni a Páskándi-hagyaték gondozását egy ilyen nagy munkabírású elődtől. „A fiam szavaival élve, úgy mondanám: próbálom, próbálom. Ez nekem nem szakmám. De akkora súly már nincs rajtam, mert édesanyám az alapokat letette. Arra kell figyelnem, hogy elég szó essen az édesapámról meg a munkásságáról, de ennek működnie kell magától is, ha én minden segítséget megadok hozzá. Amire nagyon vágyom – és vágytak a szüleim is –, hogy a nagy kőszínházak játsszák többet a darabjait.”

„Ne hagyd el jövendőmet” 

„Apám börtönbüntetése gyakorlatilag kerékbe törte a fiatalságát. Sokan nem épülnek föl ebből. Azt hiszem, apámnak ez a szerelem és anyám, aki gyereket szült neki, adott életcélt. Sokan fogadtak annak idején arra, hogy apámat megtörte a börtön, és nem fog tudni már alkotni sem. Nem így történt. Kívülről csak a love storyt látják az emberek, azt nem, hogy ebben nagyon sok munka, álmatlan éjszaka, veszekedés, tányértörés és nem tudom, mi minden van. Anyám – ezt le is írta – sokszor gondolkodott váláson, mert nehéz ember volt az édesapám. 

Nehéz volt ezt a sok évet színvonalasan és egymást szeretve végigélni, de szerintem sikerült. 

Azt hiszem, anyám a könyvében ezt is meg akarta mutatni, hogy nézzétek, mi lementünk a poklok mélyére, de fel is emelkedtünk” – mondja Ágnes szülei kapcsolatáról, amelyet édesanyja így összegez dokumentumregényében: „Szerettem őt és ma is szeretem. Ebbe más nem fér bele. Mindenkinek más az önérzete, nem szólok meg senkit, de egy biztos, én még olyan asszonnyal nem találkoztam, aki attól volt boldog, hogy jól visszaadta, ha megcsalták.”

Ahogyan Páskándi Anna kitartott Páskándi Géza mellett, majd férje hagyatékát gondozta, kimeríti az igazi, síron túl is tartó szerelem fogalmát. A Rozsdásszemű címadója – akit szerelme nevezett így – ezt írja: „Végül is hálás lehetek a sorsnak, mert annyi rétegű életet rendelt. Mert így volt és van súlya a szerelemnek, a szeretteink iránt érzett felelősségnek, az ételnek, italnak, a napsugárnak, az esőnek…” 

Páskándi Géza erdélyi születésű Kossuth- és József Attila-díjas költő, író, esszéíró, drámaíró, publicista. Romániában állam és közrend elleni izgatás vádjával hat évre elítélték, büntetését a Duna-delta munkatáborában töltötte. Amnesztiával szabadult 1963 februárjában, majd Bukarestben könyvtári raktárosként, később a Kriterion Könyvkiadó kolozsvári szerkesztőségének lektoraként dolgozott. Feleségül vette Sebők Annát, született egy lányuk, Ágnes. 1974‑ben áttelepült Magyarországra, ahol a Kortárs című folyóirat főmunkatársa, majd a Nemzeti Színház dramaturgja volt. Az Erdélyi Magyarság című lap és a Magyar Televízió Magyarok című műsorának szerkesztőbizottsági elnökeként is működött. A Magyar Írók Szövetségének választmányi tagja lett, majd a Magyar Művészeti Akadémia elnökségi tagja, 2011‑ben posztumusz a Digitális Irodalmi Akadémia tagjai közé választották. Legismertebb színpadi műve a Vendégség, amely az árulás lélektanáról szól.

Páskándiné Sebők Anna Kolozsváron született kultúrtörténész, író, filmrendező. Romániában tanárként dolgozott, Magyarországra költözésük után az MTA kelet-európai kutatócsoportjának tudományos munkatársa. Fő kutatási területe az összehasonlító kisebbségkutatás. Páskándi Géza hagyatékának gondozása mellett hangjátékok, filmek készítésében vett részt, és több történelmi dokumentumfilmet is készített. Önéletrajzi könyve a Rozsdásszemű.

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2023 júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Az adás meghallgatásához kattinston a lejátszóra!

A Mégis podcastban olyan emberekkel beszélgetünk, akik nem mindennapi hátránnyal élik napjaikat, miközben komoly kérdéseket kell megválaszolniuk, fontos döntéseket kell meghozniuk és erőforrásokat kell találniuk a napi küzdelmekhez.    
A második évad vendégei mentális betegséggel, függőséggel  élnek, szembenéztek vele és folyamatosan küzdenek ellene. Az életükért harcolnak és kemény ellenféllel birkóznak. Miért jött a baj és honnan van az erő ahhoz, hogy változtassanak?    
A beszélgetéseket hallgatva magunk is felismerésekre juthatunk, és közben mondatról mondatra bomlik le a fal a nehézséggel élő emberek és átlagosnak tartott társaik között.    
A Mégis podcast műsorvezetője Keresztes Ilona.

Az adás támogatója a Szerencsejáték Zrt.