Az étkezési zavarokat, köztük az anorexiát sokan az önbizalomhiányos kamaszlányok betegségének tartják, akik a média által idealizált testalkat elérésétől remélik a boldogságot. Ennél azonban sokkal összetettebb problémáról van szó, egy olyan pszichoszomatikus betegségről, amelynek csak egyik tünete az elhízástól való félelem. (Itt jegyzem meg, hogy nem tartom szerencsésnek a kategorizálást, hiszen ahány ember, annyiféle kiváltó ok lehet, épp ezért a későbbiekben inkább a betegség szót használom, de nevezhetném elakadásnak vagy mélypontnak is.) Későn érő típusként én ezt a csomagot az átlagnál később, alapszakos diplomám megszerzése után „lőttem”: több szakmai kudarc miatt teljesen megrengett a magamba vetett hitem, és úgy éreztem, alkalmatlan vagyok az újságírói pályára. Ekkoriban kezdtem fogyókúrázni, azt remélve, hogy a kitűzött karcsúságot elérve kifinomult, értelmiségi nővé válok – legalább külsőleg. A fogyás aztán olyan jól sikerült, hogy testileg egy tizenhárom éves kislánnyá fejlődtem vissza, és a környezetemben nem volt nálam vékonyabb.

Végre különlegesnek éreztem magam, aki kitűnik valamiben, és élveztem a felém irányuló rémült, döbbent vagy épp elismerő pillantásokat. 

Még távolabb kerültem a céljaimtól

A kalóriaszámolgatás viszont épp azoktól a dolgoktól – művelődés, tájékozódás vagy épp cikkírás – vett el energiát, amik közelebb vihettek volna a célomhoz. A gondolataimat teljesen lefoglalta, hogy megtervezzem, mit eszek az adott napon, ha pedig ezt váratlanul felborította valami, vagy veszélyben éreztem a napi zöldségadagomat, az hatalmas stresszt keltett bennem. A tápanyagmegvonás mind fizikálisan, mind mentálisan elgyengített: ha bele is kezdtem egy anyagba, nem voltam képes időben megírni, és kínszenvedéssé vált az, ami addig éltetett. De még egy e-mail megválaszolásához is napokig kellett gyűjtenem az erőt.

Én lettem az élőhalott családtag

Mondanom sem kell, új testem és az azt biztosító szigorú étrendem a szeretteim körében nem aratott osztatlan sikert, és állandó konfliktusforrássá vált. Az amúgy is mindenen stresszelő édesanyám gondolatban állandóan temetett, túlzott aggodalmaskodásával, az általam támogatottnak minősített ételeket tartalmazó szeretetcsomagjaival majd’ kikergetve a világból. Gyakori eset: hazalátogatok a szüleimhez, és még be sem lépek az ajtón, már a konyhába tessékel, ahol dupla adagot szed az ebédből a tányéromra, amit még egy férfinak is kihívást jelentene elfogyasztani. Ezzel csak azt sikerült elérnie, hogy dacosan elutasítottam az ételt, és indulatosan kiabálva felálltam az asztaltól. Ha tényleg olyan kóros lenne a soványságom, már valóban rég a föld alatt lennék, de élek és virulok, fakadtam ki egy alkalommal a pszichológusomnak, aki ezt nem így látta:

„Azt mondja, virul, miközben jelen pillanatban nem lehetne természetes úton gyermeke.” 

Nem az életre

A betegség egyik leglátványosabb tünete a menstruációm elmaradása volt. Édesanyámmal, nővéremmel és két barátnőmmel – akik aggódva követték kálváriámat – nőgyógyásztól nőgyógyászig jártam, és ugyan mindenütt az alacsony testtömegindexemet hozták ki ludasnak, én foggal-körömmel ragaszkodtam hozzá, hogy más okozza a problémát. És valamennyire igazam is volt, mivel a magasságomhoz ideális testsúly alatt voltam akkor is, amikor hét év kihagyás után újra megjött a vérzésem, habár gondolatban már kezdtem elszakadni a kényszereimtől.

Az eszemmel tudtam, hogy ártok a szervezetemnek, riportot is készítettem a betegség lehetséges következményeiről, azt remélve, ha kiírom magamból, az engem is meggyógyít, a meddőség, a várható korai csontritkulás mégsem riasztott vissza. 

Korábban erős fájdalom kísérte a menstruációmat, így már csak ezért sem hiányzott. Másrészt úgy éreztem, nem vagyok alkalmas az anyaságra. De sok dologról feltételeztem ugyanezt, ami aztán megdőlt, pont a legnagyobb csodának ne adjak esélyt? Sosem felejtem el barátnőm, az azóta már kétgyermekes Kata szívből jövő válaszát, amikor azon morogtam, mi szükség is van erre a havonta jelentkező kínszenvedésre: „Hogy legyen baba!”

Eltékozolt évek

Az elmúlt évek úgy suhantak el mellettem, mint a körhinta: hiába történt velem és körülöttem megannyi jó dolog, én csak statisztája voltam az eseményeknek. Ha összegeznem kellene az eltelt hét évet, csupán emlékfoszlányokat tudnék felidézni: egy táborban veszek részt a barátaimmal, de olyan fáradt vagyok, hogy egy előadás meghallgatása helyett inkább ledőlök aludni. 

Űzött vadként sietek az egyetem sötét folyosóján, reménykedve, hogy nem találkozom össze a szaktársaimmal. Randira készülök, azon aggódva, lesz-e édesítő a kávézóban.

Egy üres irodában ülök, a zsírszegény túrómat majszolva (ami tényleg a kedvencem), miközben a kollégáim jókedvűen ebédelnek az udvaron. Vendégségbe megyek, és már alig várom, hogy a desszertre vethessem magam.

Az utóbbi évek egyik legfőbb történését a keresztlányom születése jelentette számomra. Azt hittem, az ő érkezése és az iránta érzett felelősség észhez térít, ám nem így történt. Bár fizikálisan a kezdetektől igyekeztem mellette lenni, fejben gyakran egészen máshol jártam, amit utólag is nagyon bánok. Cseperedése pillanatait már nem lesz módom újra megélni.

Ez egy magányos műfaj

Az introvertált személyiségtípus mintapéldánya vagyok: már gyerekként is én voltam az, aki az asztalnál ülve rajzolt, míg a többiek a babakonyhában főzőcskéztek, a gimnáziumi éveimben pedig a radiátor volt a legjobb barátom. A látszat ellenére mindig vágytam rá, hogy másokhoz kapcsolódjak, a betegség kialakulásával viszont kifejezetten kerülni kezdtem az embereket. Mondtam le találkozót amiatt, mert közös ebédelés lett volna a program. 

Másrészt hatalmas szorongás uralkodott el rajtam bizonyos emberek mellett, ami addig jobbára csak nagyobb társaságban fogott el. Egy-egy szigorú pillantás mögött ártó szándékot véltem látni, de az is megesett, hogy egy kedves kollégához nem mertem odamenni. E cikket írva előkerestem egy régebbi jegyzetfüzetemet, amelyben a következőt találtam: 

„Szerdán egész nap egyedül voltam. Mintha egy burok alatt lennék. Nem történik velem semmi, nem vesznek körül emberek. Gyerekként ilyennek képzeltem el a halált.”

Ezt a magányosfarkas-üzemmódot akkor kezdtem megelégelni, amikor bekerültem egy magazin szerkesztőségébe, ahol egy második családra találtam. Ebédidőben a furcsálló tekintetektől tartva gyakran megvárom, míg megüresedik a konyha, hogy nyugodtan átadhassam magam a paprikaszeletekkel tálalt rántott halrudak élvezetének, holott a közös étkezések kiváló alkalmat teremtenének a beszélgetéshez, örömeink és gondjaink megosztásához, egymás mélyebb megismeréséhez. 

A gyomromnál csak a lelkem volt üresebb

Az volt az elméletem, hogy ha szerelmes leszek, akkor biztosan egy csapásra feladom a kényszereimet. Igen ám, csakhogy amikor a szervezet nem jut elegendő táplálékhoz, túlélőüzemmódba kapcsol, és száműz minden egyebet, amit másodlagosnak tart. Belőlem is szinte minden érzés, ösztön elszállt (kivéve a felerősödő félelmet), amit nem is feltétlenül bántam, mondván, ha nem érzek szerelmet, legalább csalódástól sem kell tartanom. A pszichológusom szavai jutnak eszembe, amelyek akkor nem értek el a tudatomig: „Elutasítja az élettel teli dolgokat.”

A marslakó a Földre vágyik

Aztán nemrég megismerkedtem valakivel, akit beengedtem az életembe, és ő egy mélyebb beszélgetés után, gazdag párkapcsolati kórtörténetemet (sic!) hallva hitetlenkedve jegyezte meg: „Téged vagy elvittek az ufók a Marsra pár évre, vagy történt valami, ami miatt nem nyitottál mások felé.” Ez a mondat kólintott fejbe, mit is okoztam azzal, hogy teljesen kivontam magam a forgalomból. 

Hét évvel rövidítettem meg az életemet, és most, közel a harminchoz kell bepótolnom azt a megannyi élményt, amikről lemaradtam. 

Ugyanez az ember mondta nekem azt is, hogy amíg ő gyűrődések sokaságát viseli magán, én egy sima felületű gömb vagyok, aki nem érezheti át az ő traumáit. Ez a megállapítás először sértett: az én zuhanásom talán nem elég nagy trauma? De aztán rájöttem, hogy igaza van, mert a gödör biztonságában megkíméltem magam a nehézségektől és fájdalmaktól, amikkel az élet jár, mint amilyen egy szakítás, és amikből tanulva aztán többé válik az ember. Egyre erősebb bennem a vágy, hogy segítsek másoknak, akik rászorulnak, de hogyan is lehetnék támaszuk ezen tapasztalások hiányában? 

Eljutottam oda, hogy már nem tudok rá válaszolni, miért is ragaszkodom a gödrömhöz, és hogy úgy érzem, benne álldogálni többet vesz el, mint amennyit ad. Ha mást nem is, annyit viszont köszönhetek ennek a hét évnek, hogy rávilágított, mennyivel jobb odafönt, másokkal, ahol és akikkel az elkövetkezendő sokszor hét évemet tölteni akarom. 
 

Orvos-Tóth Noémi Örökölt sors című könyvében ismerkedtünk meg az ismétlődő családi minták fogalmával és működési „mechanizmusával”. Ez sokunknak rávilágított a rejtett mozgatórugóira, tudattalan viselkedési motívumok gyökerére, amelyet felmenőink örökítettek ránk. Gyermekkorodban neked nagyon szoros kapcsolatod volt az anyai ági női rokonokkal, több interjúban is említed, mennyire meleg, támogató szeretettel vettek körül. Hogyan látod magad, vajon megismétlődött valamelyikük története az életedben?
Sokat gondolkodtam ezen: abban az értelemben, ahogy a könyv mondja, nincsenek nálunk ismétlődő sorsmotívumok. Inkább azt mondanám, hogy a férjemmel való különválásunk (hivatalosan nem váltunk el, csak külön élünk) azért nem volt akkora meglepetés, mert én elsősorban azt láttam gyerekként, hogy egy nő egyedül hogyan old meg mindent. Anyuék hatéves koromban váltak el, és valahogy mindig az egyedülálló anyai lét volt a forgatókönyvem. Egyébként nagyon különböző mindannyiunk élete – a mama és a dédnagymama már nyugdíj után maradtak magukra, ők házasságban éltek hosszú évtizedekig. Csak anyu maradt egyedül kisgyerekkel fiatalon, válás után. Számomra nagyon nehéz tetten érni, mi az, ami az ő sorsukból öröklődhetett, talán mert nálunk mindig nagyon tiszta és őszinte volt a kommunikáció egymás felé és magunkkal szemben is. 

Ez azt eredményezte, hogy az ő életükben nem voltak titkok, tabuk, feldolgozatlan traumák, amelyek generálhatták volna az ismétlődő élethelyzeteket. 

Bár a dédi nem beszélt a háborúról – ahogy az ő generációjukból sokan –, természetesen rányomta a bélyegét a gondolkodására, viselkedésére: mindig spórolt az étellel és az anyagi javakkal, a pazarlás számára elképzelhetetlen volt. Én persze többször próbáltam ártatlan gyermeki kíváncsisággal rákérdezni, milyen volt akkor az élet, de ő mindig elterelte a szót. Ettől függetlenül a hangulat mindig vidám volt nálunk.

Kép

Novodomszky Éva gyerekként – A fotó Novodomszky Éva tulajdona

Ahogy figyellek téged műsoridőben, az a benyomásom, hogy a munkához való hozzáállásod nagyon játékos, könnyed, és mindig nyitott vagy az új lehetőségekre. Emellett, ha valami érdekel – legyen az a pizzatészta vagy a jóga –, lelkesen fogadod az új információkat, és még egy újabb iskola elvégzésétől sem riadsz vissza. Vajon ez a lelkes, nyitott kíváncsiság a gyermekkorodban gyökerezik?
Biztosan része van ebben az édesanyámnak és a mamáknak is. Emlékszem, ha valami nem sikerült, ők mindig humorral álltak a dologhoz. Nem csináltak problémát abból, ami nem az. Nekik is voltak drámák és nehéz helyzetek az életükben, de tudták helyükön kezelni a dolgokat; úgy gondolom, ez nagy érték ma is, és igazán meg tudja könnyíteni az ember életét. Ha valami nagyobb munka akadt a ház körül, mondjuk festés vagy tapétázás, azt biztosan együtt csináltuk, én pedig ott lábatlankodtam körülöttük akkor is, ha nem tudtam segíteni. Ma is azt szeretem, ha csapatban tesszük a dolgunkat, akkor is, ha közben hatszor megállunk kávézni, és többet beszélünk, mint dolgozunk. Előfordult, hogy betont törni mentem a barátnőmhöz, ami nagyon mókás volt. A szakmai kihívásokkal kapcsolatban pedig egy véleményen vagyok Csíkszentmihályi Mihállyal, a flowelmélet atyjával: ha igazán jól érzed magad abban, amit csinálsz, akkor nem érzed munkának. 

Vannak dolgok, amiket utálok, például a csekkbefizetést – akkor is, ha átutalom, és akkor is, ha a postán kell sorba állnom.

Ezeket csak akkor tudom megcsinálni, ha igazán van hozzájuk kedvem, sokáig ellenállást érzek velük kapcsolatban. Ez nem a flow, de itt is igyekszem kikísérletezni, hogyan tudom a lehető legkönnyedebben megoldani a dolgokat. Amikor ezekben elfáradok, bemegyek a stúdióba, ahol azonnal újratöltődöm.

A pszichológiai kutatások eredményei alapján általánosságban elmondható, hogy ahogyan az édesanyánkhoz kötődtünk, és amilyen módon megéltük a vele való együttlétet, azt a szeretetet és kötődést visszük tovább a párkapcsolatunkba, a saját családunkba. Te hogyan vélekedsz erről? Vannak olyan gesztusok, a törődés megnyilvánulásai, amelyeket továbbadsz a gyermekeidnek?
Hiszek abban, hogy azok az emberek, akiknek nincsenek támogató körülményeik, akiket nem úgy szeretnek, ahogyan nekik jó lenne, ugyanúgy tudnak kiegyensúlyozott párkapcsolatot és családot kialakítani, mint mások, ha akadt legalább egy támogató ember a környezetükben, akihez lehetséges volt jól kötődni. Aki megtartó szeretetet adott nekik gyermekkorukban, amelyet tovább lehet vinni az életben, amelyre lehet építkezni. Sajnos láttam méltatlan szülőket, akiknek viszont a gyermeke egy szerető rokonnak köszönhetően nagyon szép családot tudott alapítani.

Azt is össze tudom rakni, pontosan kitől mit kaptam: a dédnagymamámtól azt a természetességet, hogy ha hárman vagyunk két szelet tortára, akkor én valójában úgy érzem, hogy nem is kérek. A fiaim nem értik, miért nem harmadoljuk el, én viszont tényleg úgy érzem, azt szeretném, ha nekik jutna inkább. De nem önfeláldozásból, vagy azért, mert nem kívánnám a tortát, hanem mert ez így maradt meg bennem a dédnagymamámtól, mert ő is mindenek elé helyezte a szeretteit. Én nagyobb dolgokban is őket teszem az első helyre. 

Nagymamámtól kaptam a humorral és derűvel való támogatást, édesanyám pedig betonoszlopként állt mindig mellettem. 

Ő egy kis céget igazgatott, és a jogi kérdésekben, a könyvelésben vagy a hivatalos ügyekben sem veszett el, mindent kreatívan el tudott intézni. De ami sokkal fontosabb: mindig éreztem a bizalmát. Amikor elengedett szórakozni vagy egy utazásra, sosem gondolta, hogy ne tudnék magamra vigyázni. Nagyon ügyesen, filmekből vagy könyvekből vett pedagógiai célzatú beszélgetésekkel készített fel az életre. Volt, hogy én is ugyanezeket a történeteket vettem elő, amikor komoly dolgokról szerettem volna beszélgetni a fiúkkal.

Mit gondolsz, a korai traumák mennyire nyomják rá bélyegüket a fejlődő személyiségre? Benned milyen emléket hagyott édesapád elvesztése?
Abban biztos vagyok, hogy a traumának maradandó hatása van, bár a saját helyzetemben ezt nem tudom megítélni. Én 11 éves voltam, amikor apukám meghalt, előtte már évekig egyre lazult a kapcsolatunk, mert elköltözött, ritkán láttam. Vannak igazi apa-lánya emlékeim, de azok is azért maradtak meg, mert annyira kevés volt belőlük. Azt kell mondanom, hogy a halála nagyon fájdalmas volt, de mivel addigra eltávolodtunk, mert évekig alig láttuk egymást, nem traumatizált annyira. Arra emlékszem, hogy a barátnőim azt mondták az emeletes házunk udvarán, hogy akkor most csak olyat játszunk, amilyet én szeretnék, mert biztosan szomorú vagyok, amiért meghalt az apukám.

Édesanyádék terelgettek valamilyen pálya felé, vagy hagyták, hogy csináld, amit szeretnél?

Anyu fogtechnikus, így jó ötletnek tűnt, hogy lehetnék fogorvos és együtt dolgozhatnánk. Ezt rövidre zártam azzal, hogy biztosan nem nyúlok más szájába. 

Szerettem az irodalmat, és bár nem szívesen szerepeltem, állandóan kiállítottak szavalóversenyre, szépolvasóversenyre. Beletörődtem, aztán érdekelni is kezdett a dolog: így kerültem Szentesre a Horváth Mihály Gimnázium drámatagozatára, ahol már nem volt megállás, állandóan szerepelni kellett. Még ott is lámpalázas voltam, de valahogy addig feszegettem a határaimat, hogy megszoktam és megszerettem.

Kép

Fotó: MTVA/Csöndör Kinga

Volt technikád a lámpaláz leküzdésére? 
Nem. Olyan érzésem volt mindig, mintha ez nem velem történne. Robotpilóta üzemmódba kapcsoltam, és csak ködös emlékeim voltak arról, mi is történt valójában. Nem az én technikám volt, hanem a sors hozta. A régi stúdiókban élő adást vezetni valóban kihívás volt, bármikor történhettek váratlan dolgok. Volt olyan, hogy konkrétan kigyulladt a stúdió – mégis azt tapasztaltam, hogy vannak adások, ahol minden bejátszó elindul, és végig tudunk menni forgatókönyv szerint az adáson úgy, ahogy elképzeltük. Végül az lett a technikám, hogy abból merítettem, ha egyszer valami lement, ahogyan terveztük, akkor már nincs min izgulnom.

A saját szülővé válásod kapcsán milyen elképzeléseid voltak a gyermeknevelésről?
Sok mindenben improvizálok az életben és az adásokban is. A két fiam személyiségre nagyon eltérő, csak külsőre hasonlítanak. Nagyon leegyszerűsítve Cristiano az én fiam, Salvo meg az apjáé. Cristianóval minden könnyű volt, mintha magammal beszélgettem volna. Salvóval kicsi korában is mindent más irányból kellett megközelíteni a szoptatástól kezdve az altatáson keresztül a nagyobb dolgokig. 

Az alapelv, amiből nem engedek, az őszinteség: semmilyen körülmények között nem verjük át egymást és – természetesen – másokat sem. 

Inkább vallják be, ha csínytevés volt az iskolában, mert akkor tudunk segíteni. Emellett fontos tudniuk, hogy nézzenek a dolgok mögé, ne csak az elsődleges olvasatát lássák a cselekedeteknek, hanem úgy figyeljék az embereket, hogy végig tudják gondolni, mit miért csinálnak. Marcónak ez kamaszként nehezebben megy, pedig fontos, mert a saját életüket is megkönnyíti. Egyébként szabadság van nálunk, Cristiano például modern zeneszerző szakra megy a Pécsi Tudományegyetemre, elektronikus zeneszerzés szakirányra. Mi is meghallgatjuk, pedig tőlünk ez teljesen távol áll. Talán úgy, ahogy a televíziózás is idegen volt az én anyukámnak, mi is engedjük, és előbb-utóbb meg is értjük, mit is csinál pontosan. Ha meg mégsem működik, akkor majd választ valami mást.

Az interjú az Ilyenek voltunk sorozat keretében jelent meg, amelyben ismert emberek mesélnek gyerekkorukról. A sorozat további részei itt olvashatóak.

A cikk létrejöttét a Média a Családért Alapítvány támogatta.

„Anya, én mikortól járhatok majd egyedül haza? Lilláért már tavaly se jött senki, egész évben önállóan mehetett haza az iskolából” – szegezte nekem a kérdést a kislányom még a múlt félévben. „Lilla helyzetét nem lehet összehasonlítani a tiéddel, anyukája egyedül neveli őt a két nagyobb testvérével. Késő délutánig dolgozik, nagyon nehezen és csak ritkán tudja megoldani, hogy ő maga menjen érte az iskolába” – tértem ki ezzel a magyarázattal a válaszadás elől. Ugyanakkor jól tudom, a kérdés azóta is – egyre égetőbben – ott lebeg a fejünk fölött, és egyszer csak, talán nem is olyan sokára, el fog jönni az a pillanat, amikor ez a magyarázat már nem lesz elég. 

Sok szülő számára ijesztő fordulópont lehet, amikor a gyermekét, a féltett kincsét engedi egyedül hazajárni az iskolából. Még akkor is, ha ezt némi „trenírozás” – például az útvonal közös begyakorlása – előzte meg. Az ugyanis teljesen más, amikor a gyerek „éles helyzetben” egymaga rója az utcákat. 

Előbb-utóbb azonban minden szülőt utoléri a dilemma, hogy mikortól járhatna a gyereke egyedül iskolába, ez pedig szülői körökben közel akkora darázsfészek, mint például a cumi vagy az együttalvás kényes témája. 

Sokakban az is felmerülhet, létezik-e egyáltalán egy olyan, „ajánlott” életkor, amitől kezdve a hozzáértők ezt javasolják. Győri Ildikó pszichológussal járjuk körül a témát. 

A válasz sok körülménytől függ

„Ez egy összetett kérdés, ilyen életkor nem létezik. Nem tudunk egy erre »megfelelő« életévet megjelölni: például azt mondani, hogy minden gyerek kilencévesen kapjon kulcsot, és kezdjen el egyedül hazajárni – mondja megkeresésünkre Győri Ildikó. – A válasz függ például attól, hogy az adott gyereknek milyen a személyisége: mennyire önálló, illetve, hogy mennyire kellett korábban önállónak lennie. Ha pedig már önálló, az is nagyon sokat számít, hogy milyen környezetben, mennyire biztonságos helyen él a család. Vajon ez egy olyan közeg, ahol egy önálló gyereket biztonságosan el lehet engedni egyedül? Ha ez nincs így, akkor viszont hiába önálló a gyerek, egy szülő se teszi meg ezt szívesen – fűzi hozzá a pszichológus. – Más életkorban lehet alkalmas egy gyerek az önálló közlekedésre a nagyvárosban, mint például egy kisebb településen vagy falun. Utóbbi esetében akár haza is tud sétálni, mert valószínűleg ismerik egymást a szomszédok, akikkel talán meg is lehet beszélni, hogy nézzenek rá a gyerekre a hazaút során. Egy kisvárosban pedig esetleg többen együtt is haza tudnak járni azok a gyerekek, akik például ugyanabban az emeletes házban laknak. A nagyvárosban viszont már sokkal nagyobb eséllyel kerülhet egy gyerek olyan helyzetbe, ami megijesztheti. Úgyhogy a kérdés egyáltalán nemcsak a gyerektől, hanem a közegtől is függ” – hívja fel a figyelmet Győri Ildikó.

A pszichológus ugyanakkor óva int attól, hogy két gyereket úgy engedjünk haza önállóan az iskolából, hogy a nagyobbra, például a testvérére bízzuk a kisebbet.

„Még ha idősebb is nála mondjuk két évvel, egy tízéves gyerek is nagyon kicsi, ahhoz mindenképpen, hogy ezáltal szülői szerepbe helyezzük. Megeshet, hogy a kicsi csupán a hecc kedvéért nem fogad szót neki. A nagy testvért pedig egy olyan helyzetnek tesszük ki, amire közel sem biztos, hogy fel van készülve. Nem csak rajta múlik, hogy meg tud-e felelni ennek az elvárásnak, vagy nem, mert ha a kistestvérnek épp nincs kedve szót fogadni neki, ő hiába tesz meg mindent, veszélybe kerülhet a testvére, mondjuk az átkeléskor az úttesten. Ha csak lehet, ezt a megoldást kerülje a család” – tanácsolja a szakember. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Libershot

A szülők sok esetben viszont azért engedik, hogy önállóan járjon haza a gyerekük, mert egész egyszerűen kényszerhelyzetben vannak: nem tudják megoldani, hogy ők maguk hozzák-vigyék, és segítségük sincs ehhez. 
„Az ilyen családok esetében valószínűleg nem is kérdés, hogy a gyerek hány éves korától lenne erre alkalmas, hanem épp fordítva: adott egy szükséghelyzet, amit meg kell oldani, amihez aztán megtanítják a gyereket alkalmazkodni” – mondja Győri Ildikó.

Ami papíron létezik, inkább csak támpont

Elméletileg a KRESZ több ponton is, külön szabályozza a gyermekek közlekedésben való részvételét: gyalogosan 6, kerékpárral főúton 12 éves kortól engedi, hogy egyedül közlekedjenek. Ezek azonban legföljebb csak támpontok. A jog gyakorlásához elengedhetetlen a megfelelő tudás is: azt a gyereket, akinek még a veszélyérzete se alakult ki, meg kell tanítani a biztonságos közlekedés alapszabályaira. A mobiltelefonok és az elektromos rollerek világában ez elengedhetetlenül fontos, ahogyan például arról sem lehet eleget beszélni, hogy ne rohanjon az úton, ne álljon szóba idegenekkel, illetve váratlan helyzet, nehézség esetén hogyan, kitől kérhet segítséget, és kitől nem.

A tömegközlekedés ezen belül is egy speciális terület, amiben csakis akkor képes egy gyerek önállóan részt venni, ha már rutinosan, jól ismeri az útvonalat, tudja, hol kell fel-, le- és esetleg átszállni. És ez még nem minden: tisztában kell lennie a járműveken utazás egyéb, íratlan szabályaival is, mint például a hátitáska levétele. 

Szakértők és pszichológusok általános véleménye az, hogy a gyermekeknek legalább tízéves korukig szükségük van megfelelő támogatásra és felügyeletre a közúti közlekedésben. 

A biztonságos közlekedésre nevelést pedig minél előbb, lehetőleg már óvodáskorban érdemes lenne elkezdeni, és az is megkerülhetetlen, hogy a szülők ebben is a jó példát mutassák.

A cikk létrejöttét a Média a Családért Alapítvány támogatta.
 

Idén rendezték az V. Budapesti Demográfiai Csúcsot, amelynek központi témája a családok támogatása volt. Két lányom van, egyikük első osztályos, a kisebbet még a szívem alatt hordom, így nagy várakozásokkal vettem részt a jövőnkről szóló közös gondolkodásban, hogy összegyűjtsem azokat az örökérvényű gondolatokat, amelyek alkalmasak lehetnek a „hídépítésre”, és amelyek pártpolitikától függetlenül mindenki számára megszívlelendők. 

Magyarország társadalma évről évre öregszik. A Portfolió elemzése szerint hazánkban jelenleg a teljes társadalom mintegy harmadát teszik ki az 55 és afeletti életkorúak, de 2050-re ez az arány, más európai országokhoz hasonlóan, már nálunk is 40 százalék felett lesz. 

Magyarországon 2050-re 48 (!) körülire emelkedhet a medián életkor. Ezek brutálisan ijesztő számok.

Akit nem érdekel a kultúránk, hagyományaink megőrzése, az aggódjon azon, hogyan alakul majd az életminősége a következő évtizedekben, mert ahol nincs elég fiatal, munkaképes ember, ott a gazdaság küszködik, a szociális háló pedig működésképtelenné válik. A demográfiáról tehát érdemes párbeszédet folytatni és megnézni, mit lehet tenni annak érdekében, hogy megállítsuk ezt a romboló társadalmi változást. A folyamat visszafordításának záloga a gyermekvállalás, a családok megbecsülése, támogatása és a családalapítást negatívan érintő ideológiák megfékezése.

Az V. Budapesti Demográfiai Csúcs előadói apparátusa nagyon színes volt, bevonva ezzel sokféle nézőpontot, társadalmi helyzetet a népesség alakulásának témájába. A magyar politikai vezetők – pl. Novák Katalin, Orbán Viktor, Csák János, Hornung Ágnes, Szalay-Bobrovniczky Kristóf – és a magyar civil családszervezetek vezetői mellett külföldi államfők – köztük a nagy figyelemmel kísért Giorgia Meloni olasz miniszterelnök –, európai és amerikai konzervatív szervezetek képviselői, valamint Afrika, a Közel-Kelet és Közép-Ázsia női politikusai, közéleti-nőjogi aktivistái is előadást tartottak.

Felelősségvállalás, elköteleződés nélkül nem válhatunk valódi felnőtté

Az egyik ilyen veszélyes ideológia az egyén mindenek fölé helyezése köré rendeződik, ami egyre markánsabban megjelenik a tömegkultúrában. Ennek központi üzenete, hogy a hierarchikus rend csak korlát, minden, ami a szabadságodban akadályoz, az a károdra válik, és az öröm elsődleges forrása az egyén öncélú vágyainak beteljesítése. A Budapesti Demográfiai Csúcs első előadója a kanadai Jordan B. Peterson volt, aki többek között arra hívta fel a figyelmet, hogy az élet brutális, nehézségekkel teli, ezért természetes, hogy megjelenik bennünk az igény arra, hogy valakivel összefogjunk, mert együtt erősebbek vagyunk, mint külön-külön. Ha szerencsések vagyunk, ez a szövetségesünk lehet a házastársunk, akivel a tervek szerint évtizedekig egy csapatként tudjuk leküzdeni az akadályokat. 

„Klinikai szakpszichológusként azt tapasztaltam, nagyon nehéz az embereknek az érés, amíg meg nem születnek a gyerekeik. Miért? Mert az ember soha nem lesz elég érett, amíg a világon ő saját magának a legfontosabb dolog. Ha mi vagyunk a magunk számára a legfontosabbak, akkor csak éretlen gyermekek vagyunk” – állította Peterson, rávilágítva arra, hogy a társadalmi struktúránk csak akkor nem esik szét az egyéni vágyak és ambíciók mentén, ha képesek vagyunk valami magasabb rendű, transzcendens célnak alávetni magunkat. 

Ennek nagyon jó terepe lehet a gyermekvállalás, amikor egy kiszolgáltatott kis lény igényeit megtanuljuk saját magunk elé helyezni. 

Ez nem azt jelenti, hogy fel kell oldódnunk a családban, hogy nem lehetnek saját álmaink, vágyaink, amiket megélünk, hanem azt, hogy vannak bizonyos helyzetek, amikor felelősséget kell vállalnunk, és nem a mi pillanatnyi boldogságunk életünk legfontosabb iránytűje. „A gyerekvállalás hatalmas lehetőség a felelősségvállalásra, ami rákényszeríti az embereket az érésre, a következő generációk érdekének figyelembevételére. Ha nem vállalunk felelősséget, az egész társadalmi struktúránk összeomlik” – mondta a pszichológus. 

Nem lehet minden ideális, de nem kell eltörölnünk az „ideálok” definícióját

Néha magunknak is félünk megfogalmazni, hogy léteznek ideális állapotok, mert hajlamosak vagyunk kudarcként megélni, ha eltérünk azoktól. Az ideális családképet szerető, gondoskodó anyában, apában és gyermekben/gyermekekben szoktuk meghatározni, de ezt a kinyilatkoztatást sok kritika éri, mivel vannak, akik úgy érzik, ezzel megbántunk mindenkit, aki más struktúrában él, elvált, özvegy, egyedül neveli a gyerekét, mert cserbenhagyták, vagy mert nagy nehezen sikerült kilépnie egy rémes kapcsolatból. Pedig a középpont meghatározása nem tesz értéktelenné másokat csak azért, mert ők a ponttól kicsit távolabb helyezkednek el. Ideális, ha normális a testalkatunk, ha van két lábunk, ha szemüveg nélkül is jól látunk. De ez az állítás vajon degradálja azokat, akik soványak, kövérek, balesetben elveszítették a fél lábukat, vagy rossz a szemük? Nyilvánvalóan nem!

A demográfiai csúcs egyik fontos üzenete volt, hogy ne féljünk megfogalmazni azt, mi a legjobb egy gyereknek, hogy milyen az ideális családkép, törekedjünk is a megvalósítására, de ezt soha ne úgy tegyük, hogy közben ítélkezünk azok felett, akiknek attól eltérő családja van. 

„A tolerancia önmagában nem igazolja az ideál feláldozását” – szögezte le Peterson.  

A lelkiismeret-furdalás és a bűntudat felszámolása rombolja a társadalmat

Peterson futólag említette, hogy a nyugati értékrendben megfigyelhető egyfajta törekvés arra, hogy felszámoljuk a bűntudatot bizonyos területeken. Ez mélyen elgondolkodtatott, hiszen valóban, az elmúlt időszakban hozzánk is egyre inkább betörtek azok a családromboló párkapcsolati formák, szexuális fétisek, amelyeknek a hívei azt akarják elhitetni a társadalommal, hogy minden, ami létezik, az normális. Eszerint a megcsalásnak biztonságos tere van a poliamóriában, a szadizmus vagy mazochizmus és egyéb fétisek konszenzusos kiélése pedig szintén rendben van.

Ezek mind a bűntudat felszámolásáról szólnak: ne érezd magad rosszul, ha úgy keresed más ágyában az örömöt, hogy azt a pároddal megbeszélted, hiszen megélheti a szerelmet sok ember egymás között, ha a felek beleegyeznek. De biztosak vagyunk abban, hogy mindenki egyformán boldog, érzelmileg kielégített egy ilyen felállásban? Hogy nem hoznak elvárásból nyomorúságos kompromisszumokat a partnerek? Hogy nem sérül senki ebben a többirányú kapcsolódásban? 

Nemrég olvastam interjút egy „hivatásos dominával”, aki többek között arról is beszélt, hogy a szadizmus kiélése konszenzusos keretek között teljesen rendben van, és a társadalomnak sem kellene az ilyesfajta fétiseket megbélyegeznie. 

Pedig a lelkiismeret-furdalás, a bűntudat az egyén és a társdalom immunrendszerének egyik legfontosabb eleme. 

Többek között ez is lehetővé teszi, hogy a társak jobban úrrá lehessenek pillanatnyi vágyaikon, és akkor is visszatalálhassanak egymáshoz, ha elsodródtak. A társadalmunk működéséhez elengedhetetlen, hogy ne tolerálja a szadizmust, ne ünnepelje azt, amikor valaki azt élvezi, hogy a másik szenved, hanem arra inspirálja az illetőt, hogy a másik kérjen segítséget ahhoz, hogy ebből a mentális kelepcéből kiszabadulhasson (fontos, hogy a bűntudattal kapcsolatban a fenti példáknál maradjunk, és az LMBTQ-közösségre ne vonatkoztassuk ezt a kérdést!)

„Ha nincs gyermek, nincs jövő”

Ezt már Novák Katalin mondta, akinek az állításával nehéz vitatkozni. A köztársasági elnök beszédében arra is rávilágított, hogy ha a gyermektelenség válik általánossá, akkor a szeretett és biztonságosnak hitt világunk szertefoszlik. Márpedig a számok arról árulkodnak, hogy ebbe az irányba tartunk, ezért mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy ez a tendencia megfordulhasson. Ezért is fontos, hogy a mindenkori kormány stratégiai célnak lássa, hogy a gyermekvállalás ne legyen szegénységi kockázat, tehát ahogy a konferencián megfogalmazott Családok 12 pontjában áll: „Ne járjon rosszabbul az, aki gyermeket vállal, mint aki önként lemond erről.” 

Fontos megjegyezni, hogy ebben a kiáltványban megjelenik a versenyképes köznevelés, oktatás, szakképzés és felsőoktatás, valamint a korszerű egészségvédelem követelése, és talán ez az összes megfogalmazott pont közül a legnehezebb feladat, illetve az a kérdéskör, amellyel kapcsolatban nagyon gyorsan, nagyon sok mindent kell megtenni a helyzet javítása érdekében. 

A magyarországi és határon túli magyar családok és a gyermekvállalás támogatása nemzeti minimum kell hogy legyen, és a mi feladatunk megtalálni, hogyan tudunk összefogni a közös cél, egy élhető magyar jövő érdekében.

A család 12 pontja:
1. Kívánjuk a nevelés szabadságát. A gyerek nevelése a szülők joga, felelőssége és kötelezettsége. Itt nincs helye semmiféle ideológiának.
2. Nem hagyjuk, hogy gyermekeinket megfosszák az önazonosságukból fakadó biztonságérzettől. Aki kislánynak született, nőhessen fel lányként, aki kisfiúnak, fiúként.
3. Családpárti döntéshozókat! Ne lázítsanak a családok ellen. A családpártiság legyen nemzeti minimum.
4. A magyar családok képviselete itthon és külföldön. Magyarország ne adja hozzájárulását családellenes döntésekhez!
5. Biztonságot a családoknak. Az óvodáink, iskoláink, falvaink, városaink, országunk és határaink legyenek biztonságosak. Élhessünk továbbra is úgy, hogy nem kell aggódnunk gyermekeinkért és idősödő szüleinkért.
6. Megfelelő lehetőséget a gyermekeseknek! Ne járjon rosszabbul az, aki gyermeket vállal annál, aki önként lemond erről. A gyermekvállalás ne válhasson szegénységi kockázattá.
7. Ne legyen anyagi akadálya a vágyott gyermekek megszületésének, akkor és annyi gyermek születhessen egy családba, amikor és amennyit a szülők szeretnének.
8. Megbecsülést az időseknek! Szüleink és nagyszüleink megdolgoztak Magyarország gyarapodásáért. Ismerjük el egyéni és közösségi teljesítményüket, a generációk között ne az ellentéteket, hanem a szövetséget erősítsük!
9. Valódi választási szabadságot a nőknek! A munka miatt ne kelljen lemondani a gyermekről, és a gyermek miatt ne kelljen lemondani a munkáról. Megbecsülést a főállású édesanyáknak.
10. Védjük meg a saját otthon biztonságát, segítsük a fiatalokat az otthonteremtésben!
11. Versenyképes köznevelést, szakképzést és felsőoktatást, korszerű egészségvédelmet! Álljunk ott azok mellett, akik az átlagnál nehezebb körülmények között élnek.
12. Figyelmet a határon túli magyar családoknak! Szülessen bárhol a gyermek, az anyaországban vagy a határainkon túl, ő lehessen magyar, mert számunkra minden magyar gyermek ajándék.
 

Kézcsók és ugrálókötél

A villa a ma Ménesi útnak nevezett Nagyboldogasszony útján állt, egy ápolt kertben. A hercegnőt és két kislányát, a contesse-eket nagy udvartartás vette körül. Az ügyeket a titkárnő intézte, a lányokkal angol és német nevelőnő foglalkozott. A villa felső szintjén voltak a hálószobák, a tágas ebédlő, a szalon egy díszes kandallóval, aztán konyha, éléstár és még varrószoba is. A szuterénben lakott a szakácsnő a kézilánnyal egy szobában, a két szobalány egy másikban, és az inas a sofőrrel a harmadikban. Személyzeti ebédlő, fürdőszoba, mosókonyha, kazánház, raktárhelyiség volt még lent az alagsorban. 

Ahogyan azt Cilitől, a szakácsnőtől megtudta, a hercegnő elvált, a férje Bécsben élt. A válás okára is célozgatott, az asszony hűségével lehetett a probléma, mert a kisebbik lányt nem ismerte el magáénak a férfi. A nagyobbikról viszont bőkezűen gondoskodott – megtehette, hiszen dúsgazdag volt, magánrepülőjével időnként a villa felett körözött. Olyankor mindenki kiszaladt megcsodálni a gépet. 

„99 pusztája van a hercegnek” – tájékoztatta Terust a szakácsnő. „És miért nem száz?” – csodálkozott a lány. „Mert akkor már katonaságot kellene tartania” – válaszolt a jól értesült asszony.

Katalin, a szép szőke hercegnő reggelente a teraszon ugrálókötéllel szökdelt, hogy karcsú alakját megőrizze. Olyan elegánsan öltözött, hogy akár a Párizsi Divatlapban is bemutathatták volna. A fodrász, a manikűrös és egy ügyes kezű varrónő is rendszeresen megjelent a villában. Ha a hercegnő nem is, de Szkotti nevű kutyája szerepelt egy társasági újságban. Jó dolga volt az elkényeztetett kis ebnek, egy kényelmes kosárban a hercegnő hálószobájában aludhatott. 

Ment minden olajozottan. A titkárnő Cilivel megbeszélte a napi menüt, telefonon megrendelték a húst, leggyakrabban borjúdiót. Cili Terussal lement a Nagyvásárcsarnokba az egyéb szükséges áruért. Egy ott lebzselő suhanccal néhány fillérért felvitette a villáig a szatyrokat. Az inas fekete öltönyben, fehér kesztyűben felszolgálta az ételt a hercegi családnak és a nevelőnőknek. Ők a francia konyha szerint étkeztek, a személyzet pedig az alagsori ebédlőben magyaros menüt evett. Az inas szabadidejében az ezüst evőeszközt tisztította, Terus mosogatott, a fehér fityulás szobalányok takarítottak. A titkárnő kioktatta, hogy a hercegnő megszólítása: „ő hercegsége”, és ha a kezét nyújtja, akkor kézcsókkal üdvözölje.

Koldusok és udvarlók

Terus a hercegnőtől egy rózsaszínű, egybeszabott ruhát kapott, fehér köténnyel. Egyelőre csak a villában hordta, s amikor hazalátogatott, visszavette a „trachtot”, a bőszoknyás, réklis sváb viseletet. Először furcsa volt számára az új ruha, de rájött, hogy sokkal kényelmesebb, könnyebb benne mozogni, mint a sokszoknyás viseletében. Még várt, hogy otthon megbeszélje a mamával, szeretne ő is polgári ruhában járni, „átvetkőzni”, mint már egyre többen a biai barátnői közül. 

De nem volt könnyű az ő mamáját meggyőzni: „Ha elhagyod a viseletedet, az olyan, mintha a vallásodat dobnád el!” – volt a szavajárása.

Egy alkalommal Terus besegített a szobalányoknak a takarításba. A hálószobában kíváncsiságból kihúzta a hercegnő ágya melletti hálószekrény fiókját. Egy gyöngyház berakású kis pisztolyt látott benne. Villámgyorsan visszatolta a fiókot.

A mi lányunk azt tanulta otthon, hogy az ételt meg kell becsülni, még egy falat kenyeret sem szabad kidobni. Ha egy darab leesett, azt megfújták és elfogyasztották. Ő hercegségénél pedig gyakorlat volt a pazarlás. Terus egyszer-másszor a környéken kéregető koldusasszonynak adott maradék kalácsot, kenyérvéget. Jött is hamarosan a titkárnő: „Teréz! A hercegnő nem szereti, ha ideszoktatja a koldusokat! Ne etesse őket!”

Egy alkalommal az éppen katonáskodó Tóni egyenruhában látogatta meg, jött a havi bérért. A titkárnő újból figyelmeztette: „Teréz! Ne fogadjon katonákat a villában!” „De ő a bátyám…” – védekezett Terus.
Egy gróf járt udvarolni a szép hercegnőnek, de egy kicsit hóbortos volt, nem is vette komolyan Katalin asszony. A kelekótya grófot a színészi képességekkel megáldott inas előszeretettel utánozta. Kalapot, monoklit, esernyőt vett magához, nyakát nyújtogatva besétált a konyhába, és raccsoló hangon odaszólt a szakácsnőnek: „Cili, kéhem, ma nagyon fohhóra főzte a kávémat! Megégettem a nyelvemet…” – közben leejtett egy tízpengőst. Cili ezen úgy nevetett, hogy csak úgy rengett a hasa. Terus is jóízűen kuncogott az asztalnál, miközben csipetkét készített a levesbe.

Katalin hercegnő szívét egy országgyűlési képviselő rabolta el, aki gyakran látogatta, a házasság azonban nem jöhetett szóba, mert a férfi családos volt. Amikor luxusautójával a villa bejárója elé gördült, az éles dudahang helyett egy kedves dallamot játszott. 

A szobalányok az ablakhoz futottak, és gusztálták a fess urat, amint elegánsan kiszáll a kocsiból.

Kép

A Kelenhegyi lépcső a Nagyboldogasszony (ma Ménesi) út felé, 1940 körül 
- Kép: Fortepan/Fortepan

Fényűzés és nyomortelep

Az egyik hercegkisasszony születésnapjára nagy kerti partit rendeztek. A szakácsnőnek az volt többek között a feladata, hogy a csokoládétortába süssön bele egy őzikét ábrázoló kis üvegfigurát. Amikor a vendéggyerekeknek elárulták, mi van a tortában, már senkit nem érdekelt az édesség, csak arra voltak kíváncsiak, hogy ki találja meg az üvegállatkát. Terus döbbenten nézte a szétnyomkodott, formátlan halmazt, ami a tortából megmaradt. 

Máskor meg hatvanszemélyes fogadást, koktélpartit rendezett a hercegnő. Cili még a fiát is segítségül hívta, hogy mindennel időre elkészüljenek. Terus százával készítette a szendvicsalapot: kenyérszeletekből pogácsaszaggatóval kivágta a kerek formákat. A maradék kenyér persze ment a szemétbe. Majd pirospaprikával, spenóttal vagy sáfránnyal színezett vajjal mindegyiket megkente. A fiú, aki cukrásznak tanult, feldíszítette a legfinomabb sonkával, sajttal, petrezselyemmel. Az inas és a szobalányok sürögtek-forogtak a vendégek körül. 
Egy alkalommal Katalin hercegnő meghívást kapott Horthy Miklós kormányzó és felesége díszvacsorájára. Erre a jeles estére új ruhát csináltatott magának, amit indulás előtt a személyzet megcsodálhatott. Ott állt a hercegnő a szalonban a halványkék, földig érő estélyi selyemruhájában, szőke haját csinos loknikba fésülte a fodrász. 

A mosónő mindig hétfői napon jött a Mária Valéria-telepről. Egyik reggel nem érkezett meg időben, és Terust szalasztották érte. Még soha nem járt a telepen, ezért megdöbbent attól, amit ott látott. Ahogy az asszony után érdeklődve bolyongott a viskók, kalyibák között, mélységes nyomor tárult a szeme elé. Az ő családja nem élt bőségben, de a legszükségesebbre mindig tellett. 

A mama olyan jól be tudta osztani a pénzt, hogy az évek során vettek egy-egy földterületet, egy ingatlant, és ahogyan a lányok férjhez mentek, kaptak egy szőlőt, egy szántót vagy egy házhelyet. 

Igaz, a papa sem volt herdáló vagy italos. Biztonságot tudtak nyújtani a gyerekeiknek. 

A nyomortelepen a faluról felköltözött vagy a perifériára sodródott gyári munkások, munkanélküliek, nincstelen proletárok tengődtek, családostól vagy magányosan. Terusnak elfacsarodott a szíve, amikor a szutykos, síró csöppségeket látta anyjuk szoknyájába kapaszkodva. A nők elgyötörtek, soványak voltak, mint a hét szűk esztendő. Mindenfele kacatok, limlom, szemét, kilátástalanság. Mire visszaért a villába, a mosónő már a teknő fölé görnyedt, és súrolta a ruhákat. Elkerülték egymást. Az asszony felpillantott. „Hamarosan elköltözünk a telepről” – mondta mentegetőzve.

Ünnep és szerelem

A karácsonyt is a villában töltötték mindannyian. Lázas izgalommal, ünneplőruhába öltözve készültek a szentestére, a csillogó karácsonyfa már az ebédlőben állt. A hercegnő kinyitotta a dupla ajtót, és a személyzet beléphetett. Terusnak megakadt a szeme egy nagy edényben álló, fehéren virágzó orgonabokron. „Orgona! Karácsonykor! Álom ez vagy valóság?” – csodálkozott. A német nevelőnő a harmóniumon játszotta a Stille Nacht-ot, többen vele énekeltek. Terus is, mert ismerte ezt a karácsonyi dalt. Az egyik oldalon fehér terítővel letakart asztalok álltak, fenyőágakkal körberakva. Ott sorakoztak a díszesen becsomagolt ajándékok, mindenkinek névre szólóan. Terus is megtalálta a sajátját, óvatosan bontogatta. Egy fehér damasztabrosz volt benne, hat szalvétával. Nagyon örült neki, ilyen finom anyagból készült szettet még nem látott. A hercegkisasszonyok kacagva vonultak a szobájukba temérdek ajándékdobozukkal.

Később, húsvétra a sok meglepetés mellé még két élő kiscsibét is kaptak a kisasszonykák. Gorombán játszottak a két pelyhes jószággal, mint a játékmackójukkal. Rosszallóan nézte Terus, de szólni nem mert. 

A játék hevében az egyik csirkét leejtették, szegénynek eltört a lába. Terus egy megfelelő méretű botocskát helyezett a törött végtaghoz, és cérnával óvatosan körbetekerte, „sínbe tette”. 

Hamarosan már nem érdekelte a gyerekeket a két csibe, Terus meg örült, hogy gondozhatja őket. A „műtét” sikerült, a kiscsibe sántikálva ugyan, de ment a testvére után, igaz, a növésben nem érte utol. A kis bicebóca egyszer csak eltűnt. A másik őszre úgy megnőtt, meghízott, hogy öröm volt nézni – bejárt a konyhába, és ott csemegézett kedvére. Ezért a szakácsnő haragudott rá, és amikor egyszer rajtakapta, hogy az asztalon áll, és az elkészített uzsonnából csipeget, akkor kimondta a verdiktet: „A jércéből levest főzök!” Úgy is lett. Csak Terus nem evett a zsíros húslevesből, sajnálta a kis védencét, a többiek meg jól elrontották a gyomrukat.

Terus minden szabadidejét otthon töltötte. Ha tehette, elment a helyi bálokba. A Szeitz kocsmában gyakran szólt a zene, a fiatalok táncoltak. A zenekarban játszott egy vidám, kék szemű klarinétos, Marci. Terus néha úgy érezte, hogy a fiú csak neki fújja a Hufáter-polkát. Egyszer-egyszer a zenészek is lejöttek a pódiumról, és felkérték a szívük választottját. Marci Terust kérte fel…

Kép

Bach Teréz és Steinhauser Márton 1937-ben  – A kép a szerző tulajdona

Teréz szürke fedelű cselédkönyvébe a gazdái bejegyzéseket írtak, amikor egy másik házhoz szegődött. Elégedettek lehettek vele, mert ezt írták: „erkölcsös, szorgalmas, tiszta”. Az maradt egész életében. Steinhauser Márton 1937-ben feleségül vette Bach Terézt, akinek nem kellett többé cselédnek állnia. Ők lettek a szüleim.

A Bach Teréz cselédéveit elmesélő Cselédsors-sorozat első két része itt érhető el.

A Thalassa Ház Pszichoterápiás és Pszichiátriai Rehabilitációs Intézet idén ünnepli huszadik jubileumát. Olyan terápiás közösséget működtetnek, amely túllép az orvos-ápoló-páciens kapcsolat megszokott keretein. Várvédő Szilvia intézményvezetővel, Kerényi Mónika pszichiátriai ápolóval, dr. Mészáros Gergely orvosigazgatóval és dr. Somogyi László pszichiáterrel beszélgettem. 

Kik keresik fel elsősorban az intézményt? 

M.G.: Alapvetően nem diagnózisok mentén igyekszünk megragadni, hogy kikkel foglalkozunk, hanem szeretnénk nyitottá tenni az intézményt azok számára, akik az életvezetésükben elakadtak, és nem tudják ellátni a mindennapi feladataikat. Ez sokszor társul megragadható pszichiátriai diagnózisokhoz, kezdve a hangulat­zavaroktól egészen bizonyos pszichotikus zavarokban érintett páciensekig. 

S.L.: Sokan jelentkeznek hozzánk, akik olvastak róla, esetleg ismerősük volt itt, de az is gyakori, hogy szakember, pszichológus vagy pszichiáter javasolja a Thalassa Házat. 

M.G.: Szakmai szempontok döntenek abban, hogy kiket veszünk fel. A pácienseink három-hat hónapot töltenek nálunk. 

Akik jelentkeznek, annyira szenvednek, hogy vállalható számukra, hogy ennyi időre kiszakadnak az életükből. 

Miben tér el a módszerük az általános osztályos ellátástól? 

M.G.: Tudományos bizonyítékokon alapuló, bevett, hatékony pszichoterápiás módszereket alkalmazunk. Amiben különlegesek vagyunk, az az, hogy tudunk terápiás közösségként működni, és munkánkban a szocioterápia is nagy hangsúllyal szerepel. 

K.M.: Dolgoztam korábban hagyományos intézményekben, de azok nagyon hierarchikusak. Itt reggeli vizit helyett közösen nyitjuk a napot. Ekkor a stáb minden tagja és az összes páciens jelen van. Ennek közösségi jelentősége is van. Mindenki elmondhatja a véleményét. Nem fölülről vezényelt a helyzet, és sokkal partneribb a viszony. Van például ismerkedős nap, ami után a páciensek véleményét is kikérjük, mielőtt valakit felveszünk dolgozni. Több térben vagyunk együtt, és több idő is jut a betegre. Jobban látjuk, milyen a működése különböző helyzetekben. Erre klasszikus kórházi keretek között nincs idő. 

S.L.: Azt mondanám, hogy ez sokkal emberibb. Sokszor azt élem meg, hogy aki innen kikerül, más emberként megy el, mint ahogyan jött. Aki egy hagyományos osztályra bekerül, gyógyszeres kezelést kap, kikerül, fél év múlva pedig vissza. Itt mindenkinek van valami felelőssége, jól meghatározott feladata a közösségben. Mi pedig azt is figyeljük, hogy ki hogyan van benne az adott helyzetben. Ez játékos formában is megnyilvánul, kidobósozunk, társasozunk, vagy akár a kertben kapálunk, ami a hagyományos intézményekben nem fordulhat elő. 

Én is így kerültem ide: intézménylátogatás volt, ahol fát vágtunk az igazgatóval… 

Úgy éreztem, nem mehetek vissza a klasszikus kórházi keretek közé. 

M.G.: Az egésznek az a pszichoanalitikus elméleti kerete, hogy bármi, amit csinálunk, abban nem tudunk nem megnyilvánulni. Mindenben megjelennek a kapcsolataink, kapcsolódásaink, elakadásaink, és ezt a terápiás tér részévé tesszük. 

Az egyik cél a páciensek visszaintegrálása a társadalomba, ehhez jó eszköz lehet egy minitársadalom. 

M.G.: A felelősséget emelném ki. Különböző funkciók vannak: a kertnek, a szabadidő eltöltésének és sok egyéb tevékenységnek van fő felelőse. Ezeket a páciensek felveszik, működtetik, így tapasztalatot nyernek a személyes működésükkel, kipróbálhatják, hogy hogyan működnek konfliktusos helyzetben. 

Láttam, hogy a páciensek ideje be van osztva. Hogyan néz ki egy napjuk? 

M.G.: Az órarendjük valóban elég sűrű. Egyensúlyt próbálunk meg kialakítani a klasszikus pszichoterápiás aktivitások, nagycsoportok, kiscsoportok, nonverbális terápiás csoportok és a szocioterápiás terek között. Ez a világ nagyon intenzív, érzelmileg áramló, fontos, hogy mi is sokat beszélgessünk egymással, és megértsük a saját szerepünket. 

K.M.: És közben egy folyamatosan változó közösségről van szó, amelynek a belső szabályozása is lényeges. Sok dologban közösségi döntéseket hozunk, például, hogy a Covid-helyzet után mikor legyen kimenő. 

Milyen szerepet kapnak a nonverbális terápiák a rehabilitációs folyamatban? 

M.G.: A klasszikus pszichoanalitikusan orientált terápiákban nagy hangsúly van azon, hogy ne cselekvésekbe, mozdulatokba forgassuk az érzelmi megéléseinket. Ezek alapvetően verbális módszerek, ahol a kimondott szó erején kifejezett fókusz van. 

Idővel kiderült, hogy vannak dolgok, amiket nehéz szavakba önteni, és sokkal könnyebb kifejezni absztrakt formában. 

Mozgásban, zenében, drámajátékban válik sokszor egyáltalán hozzáférhetővé például egy trauma a kimondás számára. Így ezek a technikák kiváló kiegészítőivé váltak a verbális terápiáknak. A nonverbális foglalkozásokat külsős terapeuták tartják, akik beszámolókat tartanak az ottani folyamatról, így kapcsoljuk be az ott megélt felismeréseket a nagycsoportos beszélgetésekbe. 

Kép

Fotó: Katona László

A gyönyörű kertben veteményeságyások is vannak. Fel is használják, amit megtermelnek? 

S.L.: Általában igen, de az is előfordul, hogy ott rohad a termés. Nagy hullámzás van abban, hogy az ittlévő közösség milyen szinten működik. Van, hogy komoly kertészkedés zajlik, van, hogy meghalnak a növények. Mi inkább facilitálni próbáljuk, a kultúráját létrehozni, hogy odafigyeljenek, nem megmondani, hogy most locsolni kell. 

Mitől függ, hogy valaki bent lakik vagy bejáró? 

S.L.: Ez többtényezős. Egyrészről a lehetőségeik, másrészt az állapotuk szabja meg. Ha egy páciens eljut az önállóság egy szintjére, akkor bejárós lesz. Ez nagy lépés szokott lenni, és általában nagyon pozitív élmény. Sokkal komolyabb elköteleződést jelent otthon felkelni, ideutazni tömegközlekedéssel úgy, hogy sokan szoronganak ettől, és úgy részt venni az itteni életben. 

M.G.: Ugyanakkor ez egy terápiás cél is, hogy a társadalmi reintegráció meg tudjon valósulni. Ez egy lépés a munkába, iskolába, önálló életbe való visszakerülés felé, amihez van, akinek hosszabb terápiás segítség kell. 

V.Sz.: Működtetünk két szociális intézményt is, egy hét férőhelyes támogatott lakhatást és egy húsz férőhelyes szenvedélybeteg rehabilitációs intézetet. 

Fontosnak tartjuk, hogy a szociális ellátás és az egészségügyi ellátás közelítsen egymáshoz. 

Egyre több fiatal betegük van, tizenhat éves kortól vesznek fel pácienseket. 

S.L.: Ennek a korosztálynak az a problémája, hogy a felnőtt pszichiátriára túl kicsik, a gyerekosztályhoz pedig túl nagyok. Nincsenek nagyon specializált intézmények, országos szinten egyáltalán nem megoldott az ellátásuk, miközben ez egy nagyon sérülékeny életszakasz, akkor sem egyszerű időszak, ha valaki stabil, támogató családi háttérrel rendelkezik, és ez sajnos a mi pácienseinkre nem jellemző. 

M.G.: A Thalassa Házban már elég régóta próbálunk reagálni erre az ellátórendszerbeli űrre, de szembetűnő, hogy a Covid óta szignifikánsan megnőtt az igénye ennek a korosztálynak a mentálhigiénés ellátásra. A másik problematikus pont, hogy nem lehet éles határvonalat húzni a felnőtt- és a gyerekkor között. A tizennyolc éves kor egy nagyon mesterséges választóvonal, ami világszerte problémát okoz. Én eredetileg gyerekpszichiáter voltam, és pont ez vezetett arra, hogy csináljak felnőtt szakvizsgát is. Van egy átmeneti pszichiátriának nevezett irányvonal, ami a 16–22 éves korosztállyal foglalkozik. A Thalassa Ház nagyon korszerűen lépett ebbe az irányvonalba, mert ez a szemlélet itthon még egyáltalán nem jellemző. 

K.M.: A generációs különbségek újabb kérdéseket vetnek fel a közösségen belül. Az idősebb korosztály egy-egy tagja néha megkérdezi, hogy mi ez a nyári tábor itt. Ilyenkor megbeszéljük, hogy fontos, hogy ne minősítsük egymást, megvizsgáljuk, hogy mi az, ami a generációk közötti feszültségekkel felszínre kerül. Ennek terápiás értéke van. 

A fiatalok az itt és mostban élnek, lázadnak, a személyzetben az autoritást látják. 

S.L.: Persze a dinamika akkor működik jól, ha van egy limit, és nincs túl sok lázadó serdülő. 

Ahogy belépünk, a legszembetűnőbb, hogy a lépcsőházban egy fa áll. Nagyon erős szimbólum. Mi a története? 

V.Sz.: Amikor a működési engedélyért folyamodtunk, kellett valamit kezdeni a lépcsőházzal. Egy pszichiátriai intézetben nem lehet szabadon hagyni magasabb tereket, nehogy kiugorjon valaki a második vagy harmadik emeletről. A bevett szokás erre háló vagy rács kifeszítése, ezt azonban az akkori vezetés nem szerette volna. Ekkor jött az ötlet, hogy ezt a fát, amelyet a kertből vágtak ki, beállítsák a lépcső elé, hogy kitöltse az űrt, és senkit ne csábítson a magasság. 

M.G.: Azóta pedig a ház történetében a fának fontos szerepe lett. Most van egy páciensekből álló munkacsoport, egy teljesen alulról jövő kezdeményezés, akik azzal foglalkoznak, hogy mit is kezdjünk vele.
 
S.L.: Az egyik elképzelés szerint körbekötnék, mások pedig inkább feldíszítenék úgy, hogy mindenki hagyhasson egy jelet, nyomot rajta, aki itt jelen volt, és részese volt a közösségnek. Volt, aki kívánságfát képzelt el. Kevesen tudják, hogy valójában miért van ott az a fa, de számtalan teóriát hallottam már ennek kapcsán. 

M.G.: Az, hogy miket látunk a dolgokban, hogyan vetítjük bele magunkat, a pszichoanalitikus munkamód felől nézve is nagyon fontos. 

Kép

Kövekre írt üzenetek a Thalassa Ház udvarán – Fotó: Katona László

Mi okozza a legnagyobb nehézségeket a munkájuk során? 
V.Sz.: A pszichoterápiás rehabilitációs ellátás kerete itthon szűkös, a közfinanszírozott ellátás kevés. Mi alapítványi fenntartású intézmény vagyunk. Évről évre élünk. 
M.G.: Nagy a humánerőforrás fluktuációja, ami nem független a bérektől. Nagyságrendileg a felét érik el az itteni bérek az állami kórházi fizetéseknek. 

Viszont itt nem tűzoltás, az akut életveszély elhárítása folyik, hanem azt a folyamatot kísérjük végig, ami lehetővé teszi, hogy valaki képes legyen dolgozni, családot alapítani, minőségi életet élni.

 S.L.: Nehézséget okoz még, hogy nagyon nagy projekciós felületei vagyunk az egyidejűleg körülbelül harmincöt-negyven páciensünknek, és a sajátunk mellett az ő folyamatosan ránk vetített dolgaikat is cipeljük. 

K.M.: Sokkal közelebb vagyunk a páciensekhez, nagyságrendekkel több időt töltünk együtt. 

S.L.: A múltkor például kötögettél a lányokkal. 

M.G.: Nem is kötögettem. Varrtam. 

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
 

A bank munkatársai tisztában vannak vele, hogy kollégáik munkája és eredményei mögött egy-egy család szeretete és támogatása áll, ezért most egy nagyszabású rendezvényen, családjaikkal közösen ünneplik eddigi eredményeiket. A Családi Pikniken mintegy 13000 vendégüknek szeretnének köszönetet mondani, hogy aztán közös élményekkel felvértezve folytassák munkájukat közös jövőért.

A rendezvény időpontja egybeesik a Budapesti Demográfiai Csúccsal. Mint az MBH Bank írja ez „talán nem véletlen, hiszen mindkét esemény üzenete ugyanaz: >>a család a biztonság záloga<<”.

A rendezvény plakátja – Forrás: MBH Bank Facebook oldal

A rendezvényen számos programmal készülnek a családoknak: lesz tombola, fellép Farkasházi Réka és a Tintanyúl valamint a KFT zenekar, de maguk a gyerekek is színpadra állhatnak a Panna-bál keretében.
A szülőket bórkóstolóval és előadásokkal várják olyan témákban, mint a mentális egészség és stresszkezelési technikák kapcsolata, de a Kérdezz-felelek szekcióban arra is választ kaphatunk, hogyan menedzseljük proaktívan saját személyes fejlődésünket.

Az eseménynek a Kincsem Park ad otthont.

Forrás: MBH Bank Facebook oldal, mbhcsaladipiknik.hu

Szinte megmozdul

Ma egyre többen emelik fel szavukat az állati eredetű ruhadarabok ellen, egykor azonban fontos alapanyagai voltak ezek a ruhaneműknek és kiegészítőknek – még a fejrevalóknak is! Ilyen volt például a szőrhurka, egy állatbőrből (és nem szőrből, ahogy a neve sejteti) készült hajbetét. Már a honfoglaló magyarok körében is használatos volt továbbá a kacagány, egy szintén állatbőrből készült, a bal vállra vetve hordott férfi ruhadarab, amely készülhetett vadállat és háziállat bőréből is – a szabatlan juhbőrt hátibőrnek nevezték. 

A kacagány viselői az állat két mellső lábát a nyakukra, a hátsó lábakat pedig a derekukra kötötték, míg a farkat meghagyták dísznek – ez minden bizonnyal sokaknak sokkoló látványt nyújtana ma.

Meglehetősen bizarrnak hatna a hajlánc is, egy olyan nyaklánc, amelyet aranyszemekből és csatokból, valamint hajból készítettek. Ennél bizalomgerjesztőbb a kocsánfüzér, amely egy növényszárból készült nyakék volt.

„A négy legény egyszerre elveti a kártyát, s a nyakukba kerítik a subát, amiken eddig ültek. (…) Bélteki Mihály uram is ugyanezt cselekszi, bekapcsolván a nyakon a bőrgombokat, de meg fel is hajtja hátul a fekete bárányból való kacagányt, ami szinte ajánlatos mindenkinek, ha a nyakát akarja óvni a belehulló darától.” – Tömörkény István: Megöltek egy legényt

Kép

Hans Joachim von Zieten huszárgenerális párducbőr kacagánnyal – Forrás: Wikipédia

Tűzbe vetett ördögszarvak 

E cikk szerzője odáig van a fejfedőkért, ám csak alkalomadtán viseli, ugyanis egy elegáns, virágokkal díszített kalap ma is kisebb feltűnést kelt – hát még akkor hogy csodálkoznának az emberek, ha egy henninnel egyensúlyoznék a fejemen. E név egy 15. századi, hatalmas, cukorsüveg alakú, varázslósipkára emlékeztető fejdíszt takar, amelynek alapját kemény karton vagy finom anyaggal bevont drótváz adta. Egy furcsább változata két szarvként ágaskodott az emberek fején. A süvegre gyakran fátylat is erősítettek, amely szárnyakként omlott alá – a papság csak úgy nevezte, hogy az ördög zászlaja. 1428-ban aztán egy karmelita szerzetes, Thomas Couette Észak-Franciaországot bejárva felemelte szavát a hennineket viselő nők ellen, mondván, rossz útra terelik a gyermekeket, majd több mint száz fejfedőt vetettek nyilvánosan máglyára Párizsban.  

Hennint viselő nő egy korabeli fetsményen – Forrás: Wikipédia

A 17. század meghatározó kiegészítője volt a paróka, amelyet a monda szerint a francia uralkodó, XIV. Lajos, a Napkirály hozott divatba, ezzel palástolva kopaszságát. A hatalmas póthaj készülhetett ló- és kecskeszőrből, de igazi női hajból is. Ennek ellenére a parókákat érdekes módon elsősorban nem a nők, hanem a férfiak hordták. A francia uralkodó egy nap többet is a fejére tett, még egy aranyszínű darabbal is büszkélkedhetett, amit ünnepekkor viselt. 

Gyűjteményét egy külön erre a feladatra alkalmazott parókafelügyelő gondozta.

 „Sikerült két roppant szőrhurkát saját haja mögé elrejteni; én nem tudom, ki hitette el az asszonyokkal egy időben, hogy ez a hajuk közé kevert állatszőr valami szép.” – Jókai Mór: A szép szellem

Biztos növelték az egyensúlyérzéket a barokk kalapok is, amik olyan hatalmas méreteket öltöttek, hogy a nők csak térdelve fértek be a kocsikba. Az extavagáns hatást a legkülönfélébb makettekkel fokozták: volt, hogy gyümölcsöskosár, máskor egy ágyúkkal felszerelt hajó, megint máskor egy léghajó díszítette a fejfedőket, de az is előfordult, hogy egy, Marie Antoinette francia királynénak előadott pásztorjáték szereplőit keltették életre rajta. A kalapoknak ő maga is nagy rajongója volt, anyja, Mária Terézia tetszését viszont kevésbé nyerték el a látványos darabok: amikor meglátott lányáról egy kalapos portrét, úgy kommentálta, hogy a festmény inkább egy komédiásnét ábrázol, semmint királynét.

A szépségért szenvedtek

Az 1500-as évek Európájában általános viselet volt a Spanyolországból indult csipkegallér, különféle verziókban: többek közt Spanyolországban, Hollandiában malomkerék alakú, merevített gallért hordtak, amiben igen nehéz volt a nyak mozdítása. Ezen enyhített a Medici Katalin francia királyné által bevezetett, elöl nyitott csipkegallér, a Medici-gallér, amely mélyebb dekoltálást tett lehetővé. Franciaországban és Angliában a polgárság körében az ehhez hasonló, legyező alakú, fej fölé érő, a mellnél nyitott gallér, a collerette fraise terjedt el.

III. Henrik francia király, akinek udvarában népszerű volt a collerette fraise – Forrás: Wikipédia

A fen említett Medici Katalin afféle divatdiktátor volt a maga korában: ő terjesztette el a halcsontokkal merevített alsómellényt, azaz fűzőt (corset) is, ami miatt nagy valószínűséggel sok nő átkozta a nevét. Az elölről zárt fűzők, amiket csak segítséggel tudtak magukra erőltetni, nemcsak a derekukat, hanem a belső szerveiket is teljesen elszorította. Ennek ellenére évszázadokig tartotta magát ez az egészségre oly káros trend. 
Az 1800-as évek derekán közel négyezer fűzőkészítő dolgozott Franciaországban, bőséges terméssel ellátva a hölgyeket. A nők különböző fűzőt viseltek reggel és este, utazáskor és lovagláskor, valamint az estélyeken.
Igen meglepő, hogy ez a divat a férfiakat sem kerülte el – még a magyar férfiakat sem, ahogyan az a Honderű divatlap egyik hirdetéséből is kiderül, amely 1845-ben egy férfifűzőket is készítő mestert népszerűsített.

„Belky (...) még talán a mellénykéjét is kigombolta, hogy az a cudar vállfűző ne legyen most alkalmatlan.” – Mikszáth Kálmán: Minden asszony – asszony

Spanyolországból eredt a 16. században népszerűvé vált széles abroncsszoknya, a vertugadin, amely alatt akár még egy ember is elfért: a monda szerint IV. Henrik francia király felesége széles szoknyája alá bújva húzta meg magát, amikor Szent Bertalan éjszakáján merényletet szerveztek az általa vezetett hugenották ellen. A fa és fém abroncsból álló vertugadint lószőrrel tömték ki, és nem látszódhatott ki alóla a nők lába. Ennek egy későbbi változata az ovális alakú, két oldalra szélesedő panier. Míg ez a spanyoloknál a nők megközelítését nehezítő erényövként funkcionált, a franciáknál épp ellenkező célt szolgált: a széles szoknyával a csípőt, ezáltal a nőiséget akarták hangsúlyozni. 

Margit Terézia spanyol infánsnő már gyerekként viselt vertugadint (Diego Velázquez fetsménye) – Forrás: Wikipédia

Angliában és Franciaországban a csípő és a fenék megnagyobbítására párnákat is helyeztek a ruha alá, ez volt a tournure. A derékra kötött, feneket növelő lószőr párna a nemesség gardróbjának volt fontos, ám valószínűleg kevésbé kedvelt eleme: a nők csak oldalra fordulva tudtak miatta leülni, és a járás sem ment vele könnyen.

Amikor szó szerint nagy lábon éltek

Hosszú orráról kapta a nevét a Lengyelországból származó csőrcipő (poulaine), amely a 14–15. században Franciaországban is nagyon kedvelt lett. Amilyen egyszerű volt belebújni, olyan diszkomfortos lehetett járni a lapos talpú lábbeliben, ezt könnyítendő olykor zsinórral rögzítették azt a térdhez. 

A csőrcipő rangjelzőként is szolgált: a polgárok harminc, a nemesek akár hatvan centi hosszú lábbelit is viseltek, amit rendelet szabályozott.  

A pouline a harcokban való részvételt is hátráltatta: az 1386-os sempachi csatában az osztrák lovagok inkább levágták a cipők „csőrét”, de még így is alulmaradtak a svájci csapattal szemben.

Csőrcipőt azaz poulaine-t viselő emberek egy 15. századi festményen – Forrás: Wikipédia

Az extrémmagas cipősarok sem mai találmány: a látványos holdjáróiról is híres énekesnő, Lady Gaga is megirigyelhetné a reneszánsz kori olasz nők cipőit. Hogy minél magasabbnak tűnjenek, fatalpakat erősítettek lábbelijükre. A tehetősebb kurtizánok, azaz cortigianák, hogy egyensúlyukat ne veszítsék, egy-egy szolgálóba kapaszkodva lépkedtek magas sarkú cipőjükben.

Ékes koronából gúnyolódás tárgya

A viselet nemcsak a társadalmi rangról, hanem a családi állapotról is árulkodott. Erre a legjobb példa a férjezetlen lányok korona vagy félhold alakú fejéke, a párta. „A szűziesség hatalmának királyi koronája, mely mint dicssugár övedzé a homlokot” – jegyezte meg róla Kővári László Viseletek és szokások a nemzeti fejedelmek korából című írásában. A fejdísz ugyanakkor csúfolódások alapjául is szolgált: a férjet nem találó lányokat a jól ismert „pártában maradt” mellett olyan megjegyzésekkel illették, mint hogy fejükre sült a párta. 

Bár nagyon szépnek tartom, egyedülállóként azért örülök, hogy a lányoknak már nem kell így a világ tudtára adniuk, hogy nincsen párjuk, bár a férfiakat talán felbátorítaná, ha egy párta jelezné, zöld előttük a lámpa.

Kép

Körösfői lányok pártában – Forrás: Wikipédia

Nem vész el, csak átalakul

Egyes kiegészítők az évszázadok során finomodtak, és ma is bevetjük őket.

Az 1600-as években indult hódító útjára a nők körében népszerű szépségpötty, amit egykor nem tussal festették az arcukra, hanem fekete tapasz formájában ragasztottak fel. 

Ez volt a szépségflastrom, más néven legyecske, amit egyébként melltapasz gyanánt is használtak.

„Elvesztettem zsebkendőmet, csókot adok érte” – szól az ismert gyerekdal, amelynek éneklője természetesen nem az orrfújásra használatos papírdarabját keresi. A zsebkendő egykor kiegészítő volt, amit a férfiak kabátjuk zsebébe vagy nadrágjuk ellenzőjébe tettek úgy, hogy a két vége kilátszódott, míg a nők ugyancsak a zsebükben tárolták, a kezükbe fogták vagy a nyakuk köré csavarták.
Ebből lett aztán a mai zsebkendő elődje. Nagyszüleim még textil zsebkendőt használtak, amit én már nem tudnék elképzelni, bár a környezettudatosságra való törekvés még ezen kiegészítő reformjának is kedvezhet.

Egykor egyes politikusok olyan nagy népszerűségnek örvendtek, hogy még a ruházkodással is előttük tisztelegtek. Ennek egy példája a „Napóleon-gyűrű” – a francia hadvezér és későbbi császár idejében az emberek olyan gyűrűt húztak az ujjukra, amelyen kettős foglalatban szerepelt Napóleon és felesége, Mária Lujza képe. Ma az arcképekkel ellátott pólók trendjét éljük, vezetők helyett viszont már jobbára énekesek, színészek fotóját viseljük, amivel kevesebb konfliktusnak tesszük ki magunkat.

A felsorolt ruhadarabok, kiegészítők zömét csak saját felelősségre ajánlom. A végére pedig egy jó tanács: ha lehet, kerüljük a neglizsét és a pongyolát is, mert ez bizony alkalomhoz nem illő, illetve rendezetlen öltözetet jelent.

Források: 
Domanovszky Endre: Korok ruhái. Corvina, 1979
Szilvitzky Margit: Az öltözködés rövid története, 1970
Benyőné Dr. Mojzsis Dóra: Régi magyar öltözködés. Magvető Könyvkiadó, 1988
Hatvány Lili: Öltözködés és divat, Pesti napló
Arcanum.com  
Fashionhistory.fitnyc.edu
 

A munkamánia

A munkamániás csak akkor elégedett, ha dolgozik. Képtelen fenntartani az egyensúlyt munka és magánélet között, nincs ideje a családjára vagy a barátokra. Ő ér be elsőként a munkahelyre, folyton túlórázik, hosszú órákat tölt el azzal, hogy minden problémára megoldást találjon. A munkamánia (workaholic) kifejezést 1971-ben Wayne Oates pszichológus definiálta: kényszeres vagy kontrollálhatatlan igény a folyamatos munkára, azaz munkafüggőség.

A munkamániásnak bűntudata van, ha valamiért kiesik a munkából, és folyamatosan az a visszatérő gondolat kínozza, hogy nem dolgozott eleget, függetlenül attól, hogy épp ünnep- vagy munkaszüneti nap van. 

Elsődleges motivációja az, hogy megdicsérjék és elismerjék az eredményeit. A magas adrenalin a cél, amit csak akkor tud elérni, ha megjutalmazzák, ha azt mondják neki: „Fantasztikus vagy! Nagyon jól csináltad!” 

Ugyanúgy, mint egy szerencsejáték-függő, aki az utolsó fillérjeit is felteszi a nyeremény reményében, a munkamániás minden energiáját a munkába fekteti, folyton dolgozik, túlórázik, hogy valahogy felhívja magára a figyelmet, és elnyerje mások elismerését. A munkamániás folyamatosan kontrollálja a rábízott feladat minden részletét, figyelmen kívül hagyva olyan alapvető szükségleteket, mint evés-ivás, csak hogy megőrizze a munkával kapcsolatos életérzést, elhanyagolva a családot és minden mást, ami a siker útjába áll. Visszautasítja a szabadidős és üdülési lehetőségeket, még akkor is, ha főnöke vagy munkáltatója figyelmezteti, hogy túl keményen dolgozik. 

Az esettanulmányok szerint a munkamánia kialakulásának egyik oka az, hogy valamilyen családi trauma, például a szülők betegsége, a család halála, válás vagy egyéb kényszerítő körülmények miatt a függőnek fiatalként túl korán kellett felelősséget vállalnia. A munkamániások másik része pedig olyan családból érkezik, ahol a szeretet és elismerés a sportban, a tanulásban vagy valamilyen tevékenységben elért eredmény függvénye volt. 

Ők voltak a mindig „jó gyerekek”, akik csak eredményekkel tudták a szülők és a tanárok elismerését és szeretetét megszerezni. 

A munkamániások a passzív-agresszív öröm keresői, akik kétségbeesetten vágynak a figyelemre, és neurotikus elismerési és figyelemfelkeltő szükségletekkel rendelkeznek: azaz vágynak az irányításra vagy vezetői pozícióba, és csak akkor érzik elégedettnek magukat, ha mások megadják nekik az ehhez szükséges jogot. Ezért nagyon sok munkamániás található felső vezetői pozícióban, vagy az egyéni vállalkozók, szabadúszók között. Ezt az állapotot, munkamorált még mindig egyfajta pozitív elismerés lengi körbe, hiszen a túlhajszoltság, a profitmaximalizálás és a siker zálogaként könyveltük el a társadalmunkban.

Kép

Illusztráció: Unplash/Vasilis Caravitis

A kiégés

A mai digitalizált világunk eredménye, hogy folyamatosan elérhetők és multifunkcionálisak vagyunk. Egyszerre kommunikálunk egyéni és csoportos, szöveges üzenetekben, telefonon, videóhívásokban. Egyszerre több platformon, több témában akár. A munkával töltött időt maximalizáltuk a nap 24 órájára, ami gyakran kevésnek bizonyul. Akaratlanul egy megállíthatatlan mókuskerékbe hajszoltuk magunkat. Ennek végfázisa az az állapot, amikor az elménk, a lelkünk és a testünk egy ponton megadja magát, és megálljt parancsol, mert fenntarthatatlanná válik a folyamatos munkavégzés és az ezzel járó stressz és szorongás. A magánélet tulajdonképpen megszűnik, és az illető túlhajszolt lesz, elmagányosodik. 

A kiégés definiálása Herbert J. Freudenberger pszichoanalitikus kutató nevéhez fűződik: „A szindróma krónikus emocionális megterhelések, stresszek nyomán fellépő fizikai, emocionális, mentális kimerülés, amely a reménytelenség és inkompetencia érzésével, célok és ideálok elvesztésével jár, és amelyet a saját személyre, munkára, illetve másokra vonatkozó negatív attitűdök jellemeznek.” A burnoutot, azaz a kiégési szindrómát már korunk népbetegségeként értelmezzük, nagy eséllyel hallottunk róla a környezetünkben. 

A legújabb kutatások értelmében krónikus munkahelyi unalomként definiálhatjuk, és sokkal súlyosabb következményekkel járhat, mint gondolnánk.

Leginkább a multinacionális vállalati környezetben alakul ki, amikor valaki nem talál semmilyen kihívást a munkájában, azt érzi, hogy nem fejlődik az adott pozícióban, a leggyakoribb kiváltó ok pedig az, ha valaki hosszabb ideig úgy érzi, egész egyszerűen nincs értelme, célja a munkavégzésének. A krónikus unalom a stressztünetek megjelenése mellett a munkaerő vándorlását is növeli. Az egyén szintjén rossz önértékelés kialakulásához, depresszióhoz, szorongáshoz is hozzájárul. A tüneteik sok esetben a munkahelyen kívül, a magánéletben is megjelennek, és akár álmatlansághoz, gyakori fejfájáshoz vezetnek. 

Az unatkozó dolgozók bár fizikailag jelen vannak, lelkileg azonban teljesen máshol járnak. Gyakori jelenség, hogy a munkavállalók annyira unatkoznak, hogy a saját dolgaikkal foglalkoznak, az interneten „szörfölnek”, lényegtelen és bugyuta teszteket töltenek ki, játszanak vagy a barátaikkal chatelnek. Egyszerűen nem motiváltak, nem találnak értelmet a feladataik elvégzésében, nem látják saját szerepüket, jelentőségüket egy hatalmas gépezetben. Kvázi nincsen tétje, hogy jól vagy rosszul dolgoznak. A koronavírus hatására, amikor kénytelenek voltunk átgondolni életünket és túlhajszoltságunkat, rengetegen átértékelték, hogy valóban azt a foglalkozást végzik-e, amiben kiteljesedhetnek vagy aminek értelmét látják. Az emberek általában belefásulnak a monoton munkavégzésbe, de napjainkban ez jócskán felerősödött. 

Manapság a csapból is az folyik, hogy csak akkor élhetsz igazán boldog és kiegyensúlyozott életet, ha a munkád egyben a hobbid is, ami folyamatosan inspirál, és általa válsz egésszé. 

Ennek megoldása, amennyiben a munkáltatók sokkal inkább próbálnak inspiráló és kreatív munkakörnyezetet teremteni, kihívások elé állítani az alkalmazottakat, és jobban láttatni a vállalat céljait és ezekben az egyes munkavállalók szerepét és felelősségét. A motivációs kutatások eredményeiből tudjuk, hogy hosszú távon nem lehet pusztán pénzzel motiválni a munkavállalót. Kimutatták, hogy sokkal fontosabb számára a csapat, a légkör, a cél, a munkahelyi környezet és az elismerés. Amennyiben a munkavállaló feleslegesnek, haszontalannak érzi munkáját, napi tevékenységét, úgy teljesen motiválatlanná válik.

A cikk megjelenését a Média a Családért Alapítvány támogatta.

A cikk Orsolics Zénó család-rendszer terapeuta Függésben című sorozatának részeként jelent meg. A sorozat további részei ide kattintva érhetőek el.

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
 

A fiókáit etető fecske – avagy hogyan kapta a nevét?

„Festők – vígan söröztek itt, 
Építészek – csevegtek, 
Szobrászok – fővitatkozók, 
Zenészek – mindig ettek, 
Énekesek – kártyát verők, 
Komédiások – szintén! S belopakodtak az írók a hátsó ajtón, mint én” – írta 1976-ban a Fészek Művészklub 75. születésnapja alkalmából Kormos István. A Kertész utcai összművészeti helyszín ma már megnyitása 122. születésnapját ünnepli. Idézzük fel a legendás klub múltját!

A 20. század elején a nagyobb művész asztaltársaságok a főváros különböző helyein működtek, többek közt a Nicoletti, az Abbázia, a Japán, a Baross, a Korona vagy a New York kávéházakban. Az operával szemben a híres Drechsler Kávéház egyik különtermében folytak a Fészek Művészklub alakításának előkészületei, amely a különböző művészeti ágakban tevékenykedő hivatásos művészek összefogására, alkotó szellemű eszmecseréjére, művészi és emberi kapcsolatuk szolgálatára jött létre. 

Az alapítók között voltak mások mellett Benczúr Gyula festő, Bródy Sándor és Heltai Jenő írók, Hubay Jenő és Kacsóh Pongrác zeneszerzők, Molnár Ferenc író, Ódry Árpád színész és Szinyei Merse Pál festő.

A névadás Zilahy Gyula, a Nemzeti Színház fiatal színészének érdeme, aki 1901 áprilisában, az első közgyűlés napján délután kapott Gabányi Árpád barátjától egy rajzot gyermeke születése alkalmából. E rajz egy a fészkében fiókáit etető fecskét ábrázolt. A rajz hatása alatt jutott eszébe, hogy a meleg otthont és a különböző művészeti ágak nevét is magában foglaló szó legyen a klub neve: azaz F = Festők, É = Építészek, S = Szobrászok, Z = Zenészek, E = Énekesek, К = Komédiások.

A nevet a jelenlévők nagy tetszésnyilvánítással elfogadták. A közgyűlés résztvevői befizették az éves tagdíjat, s a befolyt 2460 koronából elkezdhették a Kertész utca és a Dob utca sarkán lévő volt leányárvaház épületének felújítását. A Kertész utca 36. szám alatt ugyanis a Pesti Izraelita Nőegylet Leányárvaháza működött. A klub, amely végül 1901. szeptember 7-én nyitotta meg kapuit, a művészek számára tökéletes helyen állt, hiszen szinte egy-két utca távolságra volt tőle a Nemzeti Színház (amely akkoriban az Astoriánál működött), a New York-palota, a Zeneakadémia, az Operaház és a Régi Műcsarnok is.

„A művészek otthona, lakása, szórakozóhelye”

Az első hónapokban különböző estélyek, illetve „vernissage-bankett" szerepelt a programban, majd megrendezték az első Fészek álarcosbált, ami később hagyománnyá vált. Különféle egyesületek, művészeti tömörülések is itt tartották üléseiket, itt alakult meg például a Szinyei Társaság.

Majd jött az első világháború, és a klubélet mondhatni teljesen megszűnt, a tagság egy része katonaként szolgált, az itthon maradottak a megélhetésükért küzdöttek, a klub szinte csak vegetált. 

A háború idején a művészek hadivacsorát kaptak a Fészekben egy koronáért, ami körülbelül fél forintot ért. 
„Nagyon kevés helyén a világnak van olyan művészklub, amely a Fészekkel' vetekedhetne. Sok országban néztem meg az ottani művészklubokat, sok külföldi művészt láttunk vendégül nálunk, de az az általános vélemény: ilyen klubjuk nincsen ... A Fészek a művészek otthona, lakása, szórakozóhelye. Itt kapok hangversenyt, estélyt éppen úgy, mint módot komoly művészi dolgaim és ügyeim elintézésére, társadalmi érintkezésre, olvashatok, írhatok, itt kártyázhatok és gyönyörködhetek szép és érdekes asszonyokban, mivelhogy a Fészek az egyetlen klubja Budapestnek, amelyben a tagok feleségei, hozzátartozói este megjelenhetnek nem csak az étteremben, hanem a klub összes társalgótermeiben, az olvasóban, a művészszobában is. A színházak művésznői, a képzőművésznők mindenkor szívesen látott vendégeink, de nem csak az, aki magyar, hanem az is, aki híresség külföldről idevetődik” – írta a Fészekről a ’20-as években Tolnay Ákos festőművész, a klub „atyja”. 

Kép

A Fészek Klub 1948-ban, az itt rendezett Budapest Bál  (a fővárosi alkalmazottak Budapest Sportegyesületének bálja) estéjén. Jobb szélen ül Szakasits Árpád, a bál egyik fővédnöke. – Forrás: Hámori Gyula

Molnár Ferenctől Max Reinhardtig

Valóban, a huszadik század magyar művészetét meghatározó egyéniségek találtak otthonra a klub falai között. Külön törzsasztaluk volt a képzőművészeknek, a korszak legkiválóbb írói Molnár Ferenc asztalánál gyűltek össze, előadás után itt lazítottak a pesti színházak legnépszerűbb színészei. A budapesti művészvilág színe-java tartozott a Fészekhez, az irodalmárok közül Krúdy Gyula, Móricz Zsigmond, Szabó Lőrinc, Szép Ernő. Olyan neves külföldi művészek is ellátogattak a falai közé, mint Pablo Casals spanyol karmester, John Galsworthy angol író, a Forsyte Saga szerzője, vagy Max Reinhardt osztrák-amerikai rendező.

Nemcsak a szórakozásra, társasági és klubéletre volt alkalmas, hanem a művészek szakmai bemutatóhelyként is használták. 

A házi bemutatók elsősorban a művészkollégák „szórakoztatására" zajlottak, így minden művész ingyen, szakmai dicsőségből lépett fel a színpadon, és a közönség sem fizetett az előadásokért.

Művészetnek nehezen nevezhető, ám a klubot alapvetően befolyásoló tevékenység volt a kártya, nagyban űzték ugyanis a kártyajátékokat. Az ebből származó bevétel a kezdetektől hosszú évtizedeken keresztül az intézmény fenntartását biztosító – hallgatólagosan elfogadott – fő anyagi forrás volt. A ’30-as években legendás bridzspartikat tartottak a klubban, sőt a Fészek csapata nyerte 1934-ben a Bridzs Európa Bajnokságot. Ám nem a kártyacsaták, hanem a legendás rendezvények alapozták meg a hely hírnevét.

Kép

A Fészek 1966-ban – Forrás: Fortepan/Lugosi Szilvia

A második világháború utolsó évében bombatalálatok érték a gettó Dob utcai határán álló épületet, amely így használhatatlanná vált. A felújítás a tagok saját pénzén történt, 1946-ban már újra működött és virágozni kezdett a klubélet. 1947 novemberében szovjet estet rendeztek, amelyen az ünnepi beszédet Kodály Zoltán tartotta. 1950-ben a Művészklubot jogtalanul – burzsoá találkozóhelynek titulálva – államosították, de a rendszerváltásig a működési feltételei biztosítottak voltak.

Amikor Aczél elvtárs beragadt a liftbe

A Kádár-korszakban ez volt az egyik hely, ahol a viszonylagos szabadságot meg lehetett élni. A politikai elit azért az odajáró vendégeken tartotta a szemét, a kupolában lévő bárban például Latinovits Zoltánnal kártyázhattak. Aczél György elvtárs is rendszeresen megjelent a Fészekben, és mindig egyenesen a kupola bárjába ment, azonban sosem a díszes lépcsősort használta, hanem lifttel járt. 

Úgy tartják, hogy a felvonó minden egyes alkalommal lerobbant, amikor ő utazott benne. 

A nagy hatalmú kultúrpolitikusnak mindig a liftben kellett kivárnia, amíg megjön a szaki és megoldja a műszaki problémát, mivel állandó szerelőt nem alkalmaztak. Így egy idő után az lett a módi, hogy amikor Aczél elvtárs a Fészekbe készült, előtte odaszóltak telefonon, hogy biztos, ami biztos, legyen ott egy liftszerelő is.

A hely zárt klubként működött, viszont a nyugati folyóiratok, újságok és a magyar közönségnek nem engedélyezett filmek azért eljuthattak ide. A művészek így értesülhettek róla, mi zajlik körülöttük a nagyvilágban.  

Valódi befogadó intézményként a klub olyan rendezvényeknek is otthont adott, mint az Iparművészeti Vállalat Ruhatervező Stúdiójának divatbemutatója. A termeken, báron, eszpresszón kívül művészeti szakkönyvtár is működött a sarokházban. Helyet kapott itt az Irodalomkritikusok Nemzetközi Szövetségének kongresszusa és játékfilmszemlék, állami díjátadók is. 

Kép

A Super Trió: Vukán György (zongora), Berkes Balázs (bőgő) és Kőszegi Imre (dob) koncertje a Fészek Klubban, 1985-ben , vendég: Lakatos Ablakos Dezső – Forrás: Kanyó Béla

Barátságok, szerelmek szövődtek a klubban: itt ismerkedett meg Bodrogi Gyula 1976 szilveszterén szerelmével, Vass Angélával, de itt találkozott először a Levente Péter–Döbrentey Ildikó házaspár is. 

A Fészek jelenleg közhasznú országos egyesületként működik saját, műemlékileg védett, háromszintes, 3738 négyzetméteres épületében, a fenntartó támogatása azonban önállósága és államosított épülete 1989-es visszaszerzésekor megszűnt. Azóta egyre nehezebben tudják működéséhez és épülete fenntartásához az anyagi eszközöket előteremteni. Úgy tűnik, vita zajlik a volt igazgató és a jelenlegi vezetés között, így nem egyértelmű, mi lesz a klub sorsa. Az elnökség júliusi közleményében hangsúlyozta, arra törekednek, hogy „a Fészek Művészklub újra a művészet, a kultúra fellegvárává váljon.”

Források: 
MTI hírarchívum https://archivum.mtva.hu/stories/Feszek-Muveszklub 
Bánóci Zsuzsa: FÉSZEK MŰVÉSZEK CLUBJA 1901- 1949 http://epa.niif.hu/01600/01615/00065/pdf/EPA01615_ars_hungarica_1995_01_063-080.pdf 
https://www.feszek-muveszklub.hu/ 
https://www.kartya-jatek.hu/zsugasok_a_feszek_ben/ 
http://leventepeter.hu/ildiko/sajto05.htm 
https://welovebudapest.com/cikk/2021/11/8/latnivalok-es-kultura-ahol-latinovits-rendszeresen-kartyazott-aczel-elvtars-pedig-beragadt-a-liftbe-a-120-eves-feszek-muveszklub