A produkciót először 2022. november 19-én, a Koraszülöttek Világnapjához kapcsolódóan mutatták be a Várkert Bazárban, 600 néző jelenlétében. A 90 perces előadásban Zsolt, Bence és László igaz történetével ismerkedhetünk meg, akiknek az élete 180 fokos fordulatot vett, amikor gyermekeik idő előtt jöttek világra. A képzeletszínházi előadás az ő élményeiket, vívódásaikat mutatja be, találkozásukat ezzel a váratlan, küzdelmes helyzettel. Naplóik tanúskodnak minden küzdelemről, kudarcról, bizonytalanságról, és persze örömről, élményről, amelyet a kis csöppségek érkezése okozott. 

A darab különlegessége, hogy Zsolt, Bence és László hús-vér apukák, történetük – ezzel együtt minden érzés, szó és gondolat, ami megjelenik a színpadon – valós.

A színpadi szövegkönyv és előadás a Koraszülöttekért Országos Egyesület (KORE) szárnyai alatt született. A civil szervezet egyik legfontosabb célkitűzése ezzel a projekttel is az össztársadalmi érzékenyítés egy olyan témában, amely még mindig nem kapja meg a kellő fókuszt: ez pedig a szülői trauma.

Ez az alkotás azért is rendhagyó, mert az szülés körüli eseményeket az édesapák szemszögéből ismerhetjük meg, erősítve ezzel, hogy nem statisztái, hanem kulcsszereplői ezeknek a történeteknek.

„A mű olyan témát dolgoz fel, amelynek ma minden tizedik család részesévé válik Magyarországon, minden évben újabb nyolcezer kisbaba születik idő előtt. Szeretnénk láttatni, mi minden rejtőzik a nyolcezres számadat mögött. A babán kívül ugyanis a koraszülésnek sok érintettje van: anyák, apák, testvérek, nagyszülők, rokonok, barátok. Ez egy olyan életesemény, amely nem csak körülöttünk, hanem bennünk is zajlik. Meghatározó, és nyomot hagy…” – mondta Földvári Nagy Zsuzsanna, a Koraszülöttekért Országos Egyesület elnöke.

„Amikor legelőször olvastam az eredeti interjúkat, mélységesen megilletődtem és megihletődtem az apák vallomásaitól. Végiggondoltam, vajon milyen érzés lehet olyan helyzetbe kerülni, amit elképzelni sem lehet előre, s utólag sem lehet belőle mindent elmesélni... Próbáltam megérezni, vajon mikor érthetjük meg mindazt, ami tulajdonképpen felfoghatatlan... Számomra László, Bence és Zsolt valójában olyan érzelmi hullámvasút-utasok, akik a kétségbeesés és a hála ismeretlenül kanyargós pályáján rodeóznak…” – fogalmazta meg Tollár Mónika, az előadás szövegkönyvének írója, dramaturgja és rendezője, aki a Mégis podcast csütörtökön megjelenő adásában részletesen fog mesélni a darabról.

Kép

Inotay Ákos a darabban – Forrás: apadon.hu

„Gyakran hallható az a közhely, hogy csak „megszületni volt neki nehéz”. Mostanában sokat gondolkodom ezen. Először is nem „csak”: a születés a legnagyobb csoda – hiszen, ha az nincs, vagy valami rosszul sikerül, akkor semmi sincs. Továbbá megszületni mindig nehéz. Gyermeknek, anyának, apának is. Ezeket a tanulságos, keserédes, lebilincselő interjúkat olvasva vált számomra értelmezhetővé, és igazán átélhetővé a születés…” 
– mondta az előadáshoz kapcsolódóan Bozsó Péter, színművész.

“Bár én koraszületésben nem vagyok érintett, de apaként nagyon hamar megtaláltam a kapcsolódást. A próbák során újra tudatosult bennem, hogy édesapává nem a gyermek születésekor válik az ember. Bele kell nőni ebbe a kezdetben nagy kabátba. Az apukák történetébe belemerülve, az előadás során megélhettem igazi mélységeket, magasságokat, felemelő pillanatokat. Hálás vagyok, hogy újraélhettem a születés csodáját is. Az előadást ajánlom apukáknak, anyukáknak, érintetteknek, nem érintetteknek, leendő anyukáknak, leendő apukáknak, szülőknek, nem szülőknek, mindenkinek. Mert az előadás arról is szól, hogy miként lehet krízisben, egy embert próbáló élethelyzetben, egyfajta jobb önmagunkat létrehozva felnőni a feladathoz. Sok minden születik ott a padon. Apuka, erő, hit, önismeret” – mondta az előadáshoz kapcsolódóan Inotay Ákos, színművész.

NOVEMBER 17. PÉNTEK 19.00
A PADON – APA SZÜLETIK
Képzeletszínházi előadás a koraszüléssel és a koraszülöttekkel kapcsolatos apai érzelmekről – valós történetek alapján
Szereplők: BOZSÓ PÉTER, INOTAY ÁKOS, ZÁMBORI SOMA
A zárójelentéseket kiállító orvos hangja: BARBINEK PÉTER
Zenész: SZEBELÉDI ZSOLT ’SZERGYA’
Szövegkönyvíró, dramaturg és rendező: TOLLÁR MÓNIKA
Bővebb információ: https://apadon.hu/

A munkáscsaládból indult Beckham már 18 esztendős korától főszereplő lett az Álmok Színházában, vagyis a Manchester United focistadionjában. A hivatalosan Old Trafford-nak keresztelt létesítmény „művészneve” attól az idén októberben elhunyt angol focista-legendától, Sir Bobby Charltontól származik, akinek az egyénisége cikkünk hősének életútjára is hatott. Beckham édesapja ugyanis szerette volna, ha fia a nagy elődre emlékeztet, nem véletlenül adta neki a Robert középső nevet. „Becks” a pályán már saját jogon vívta ki az elismerést és – az utálatot. De rászolgált-e utóbbira?

Az apai szapulás ereje

Kis kitérő: a minap egy magyar futballmeccs végén azt láthattuk a győztes csapat egyik játékosától, hogy magából kikelve hergeli az őt egész mérkőzésen át szidó másik – vesztes – gárda szurkolóit. Ha leülünk a sorozat elé, akkor pedig azt látjuk, hogy David Beckhamet 1998 nyara után egy egész ország és annak sajtója „hülyegyerekezte” és taposta bele válogatott szidalmakkal a zöld gyepbe. Nem egy meccsen, hanem hónapokon, éveken át. Hogy egy róla mintázott bábut az utcán felakasztottak, csak mert az akkor 23 éves sportoló a világbajnokságon hibázott, és a bíró kiállította, Anglia pedig kiesett.

A futballista a szitokáradatot csendben tűrte, eszébe sem jutott visszaszólni a gyűlölködőknek. Amikor mégis, azt egy-egy látványos góllal tette. Amikor megkérdezték, miként volt képes átvészelni a nehéz időszakot és elviselni a gyűlöletcunamit, azt válaszolta: apja gyerekkori bánásmódja segítette őt ebben. Ted Beckham ugyanis megszállottként hajszolta otthon a fiát, hogy mindent elsajátítson a futballból, amire majd – akkor még csak remélte, hogy – manchesteri játékosként szüksége lehet. 

Becks bevallotta: csak azért nem ütötte meg olykor az apját, mert azt is duplán visszakapta volna.

Vajon hány ilyen, finoman fogalmazva is túlzott szigorral nevelt gyerekből vált, válik nagy bajnok, vagy – mint Beckham esetében – a legismertebbek egyike? És hány utálja meg örökre a sportot vagy azt, amit valamelyik szülője ráerőltet, esetleg lesz lelki sérült felnőtt? Davidet mindenesetre megedzette apja könyörtelensége, küzdelmeikből lelkierőt nyert. És, ahogy a filmben látjuk, népszerűsége csúcsán csak nagy nehezen találtak a világban egy csádi pásztort, aki még nem hallotta a nevét – ilyen ismertségig jutott! A hírnév persze önmagában nem egyenlő az igazi értékkel, teljesítménnyel, ezt napjaink virtuális világában többszörösen megtanultuk. De David Beckham csak másodsorban lett influenszer, elsősorban a futballnak és a családjának szentelte, szenteli az életét.

A kettő nála sokáig össze is fonódott, hiszen 1991 és 2003 között, amíg a Manchester kötelékébe tartozott, a klub egy második, tágabb famíliát jelentett neki. Sir Alex Fergusonra, a United ikonikus menedzserére Becks a pótapjaként nézett fel – ebből sem fogott hát ki puhább kezűt, mint amilyet otthon megszokott. Az a fokozott kontroll, amely alatt a két férfi őt tartani igyekezett, kevésbé stabil személyiség esetén tragikusabb életúthoz vezethetett volna, de Davidet nem lehetett megingatni.

Kép

Fotó forrása: Netflix

Mániákus rend, szilárd kötelék

Kényszeres, mondjuk ki, autisztikus vonásnak tekinthető rendmániája segített a fejében is mindig rendszert, harmóniát, fontossági sorrendet tartani. Mert nemcsak a nadrágjait vasalta élre, s az ingeket, zoknikat sorakoztatta – és sorakoztatja a mai napig – a gardróbjában katonás rendbe, hanem saját erényeit is nap mint nap számontartotta, s ha kellett, újrarendezte a fejében. A megszállottság, amellyel nevelték, megszállott önmagába vetett hitet is eredményezett nála. Tudta: éppúgy, ahogy például a piros nyakkendőjét mindig a szekrénye, mondjuk, jobb oldalában találja, a pályán a szabadrúgása után a labda ugyanezzel a természetességgel köt ki a kapu bal felső sarkában.

Beckham mindent leegyszerűsítő gondolkodása korántsem intelligenciahiányként értelmezhető, sokkal inkább rafinált túlélési eszközként. 

Az egész sorozatban rendkívül szimpla kijelentések, világos mondatok hangzanak el a szájából, semmit sem bonyolít túl. Minden szavát kétszer meggondolja, ám értékrendje tiszta, egyértelmű. Amikor például leendő felesége, Victoria Adams az ismerkedésük idején egy meccs után meglátogatta a manchesteri csapatot egy vendéglátó egységben, mindenki a pultnál iszogatott, egyedül Beckham beszélgetett a szüleivel. Mert ők voltak a legfontosabbak számára.

Majd persze Victoria lett a legfontosabb, akivel nagyon érdekes az egymásra találásuk. Ahogy felváltva halljuk a két sztárt a filmben közös életükről mesélni, elsőre az a benyomásunk: ez a két ember mennyire másként élt meg mindent, ami velük történt! Hát persze, a nő nőként, a férfi férfiként, egyszerűsíthetnénk le, ahogy Beckham is tenné, de valahol mégis ott a kulcs, hogy egymás iránti elköteleződésük legyőzött minden különbözőséget, amikből azért akadt bőven. Ahol Becks karrierje épp felfelé ívelt, ott Victoria nem találta a helyét, ahol meg a nő lubickolt volna egy élethelyzetben, ott David volt boldogtalan.

Kép

David és Victoria – Fotó forrása: Netflix

De a kilengések vége valahogy mindig az az egyensúly lett, hogy együtt maradtak, s mentek tovább a közös úton – gyarapodó számú, végül összesen négy gyermekükkel együtt. Nem túl nagy spoiler: a sorozatban egyikük sem mondja ki, hogy a kapcsolatuk legsérülékenyebb pontján valóban félrelépett-e a férfi. De ha igaz volt is a bulvármédia által csúcsra járatott pletyka, elmondhatjuk: végül ezt a krízist is legyűrték együtt. Azért pedig bármely pár jelest érdemel, ha bő 25 éve győztes csapatot alkot.

Korát megelőzve celebes(k)edett

Beckham kapcsán az angolok mégis a mai napig megosztottak – úgy fest, hiába volt aranyból a jobb lába, nem lehet próféta a hazájában. Ezt nem is a filmből, hanem angol ismerősöktől tudjuk, akik a neve hallatán csóválják a fejüket: így a pénz határozta meg a „tékozló fiú” karrierjét, úgy nem tett eleget az országért. Pedig nem váltott többször klubot, mint ma bármely átlagos labdarúgó – noha fizetőképes kérője mindig akadt –, a Unitedhez való hűsége dicséretes volt. A madridi helytállása is, más kérdés, hogy utána Los Angelest, Milánót és Párizst nem kizárólag sportszakmai okok miatt járta végig (tegyük hozzá: ez 32 éves korától történt, amikor a focisták zöme elindul kifelé a karrierjéből).

Az sem vitatható, hogy a futballon kívüli ismertségével valóban egyre több pénzt keresett, és a reklámokban, a divatiparban, a vörös szőnyegeken is mind gyakrabban feltűnt. Ezt vonzó külsejének is köszönhette, amiért csapattársai is bevallottan irigyelték, s amit bolond lett volna nem kiaknázni. Ebben azóta akadtak követői, elég Cristiano Ronaldóra gondolni – csak Beckham megelőzte a korát.

A ma már Miamiban saját futballklubot vezető sportikonról szóló sorozat azért is érdekfeszítő, mert filmes szempontból is érdekes eszközökhöz nyúl. Amikor például korabeli meccseket, eseményeket mutat, akkor a történetek átélőivel is újra végignézeti azokat, ráközelítve az arcukra. Igazi érzelmi hullámvasút e klasszisok mimikája. A sportág legnagyobbjai tesznek egészen meglepő kijelentéseket: az argentin Diego Simeone például, akinek a megrúgásáért Beckhamet kiállították és Angliában meggyűlölték, nevetve ismeri be, hogy csak színészkedett, s a kiállítás szerinte sem volt jogos.
Minden drámát és poént persze nem lövünk le, mert utóbbiból is akad bőven. Már csak azért is, mert 

a Victoria és David közötti rezgés a képernyőn keresztül is elárulja, mennyire szeretik egymást ugratni. 

E két híresség duója, akik valamelyikébe „a fél világ” szerelmes volt, humoruk révén is működhet ilyen jól a mai napig. Na meg, mert David a szerelemben is megszállott.

Magyar Beckham?

S hogy nekünk Magyarországon volt, van, lesz-e valaha Beckhamünk? Az angol fiú berobbanása előtt Détári Lajosba látták volna bele sokan az extrát, de az ő karrierjét a rendszerváltás szilánkjai elvágták, végül meg sem közelítette ezt a pályaívet. A kétezres években feltűnt Dzsudzsák Balázsnak a monogramja és nagyjából a posztja is megegyezett Beckhamével, csak neki a bal lába volt a jobb. És nála nem 32 éves kora után írták felül az anyagi érdekek a szakmaiakat, hanem már 24 esztendősen, így ennek az összevetésnek sincs értelme. Most viszont beérett egy Szoboszlai Dominikunk, aki éppúgy 23 éves, mint David volt, amikor Anglia kiátkozta („Szobót” egyelőre csak az irigyei bántják). És akiből szintén az apja vasszigora faragott önbizalommal teli topfocistát. Válogatottunk kapitányát rúgótechnikája és kisugárzása is alkalmassá teszi erre az összehasonlításra – a többit mindenkinek a fantáziájára bízzuk.

Hét festmény tűnt el

„Radarernyők pásztázzák éjszakánként a folyosókat, ultrahanggal, infravörös fénnyel működő berendezések jelzik az idegenek jelenlétét az épületekben… múzeumaink őrzésének személyi és tárgyi feltételei kimagaslóan jók” – írta a Magyar Rendőr című folyóirat 1983. szeptember 17-i száma. Hogy ez mennyire nem volt igaz, arra a két hónappal későbbi műkincslopás volt a tökéletes bizonyíték. 
Negyven évvel ezelőtt, november 5. éjszakáján hét festményt, az itáliai festészet legnagyobb mestereinek alkotásait lopták el a Szépművészeti Múzeumból, ahol nem működött a biztonsági berendezés. „Az évszázad magyar bűnténye” – így emlegette az esetet a világsajtó. 

Hatalmas kár keletkezett
Raffaello Esterházy Madonnája és Ifjú képmása, Tiepolo Mária hat szenttel és a Pihenő szent család Egyiptomba menekülés közben című alkotásai, Tintoretto Női mellképe és Férfi mellképe, illetve egy ismeretlen festő Giorgione-képmása tűnt el. Az alkotások értéke 1983-ban 1 milliárd 436 millió forintot kóstált. 

A tettesek egy olasz gyártmányú csavarhúzót, egy olasz feliratú műanyagzsákot és némi piros-fehér-zöld fonállal átszőtt kötelet hagytak maguk után az erkélyen, ahonnan bemásztak a múzeumba. A nyomok tehát Olaszországba vezettek. 

Hogyan kerültek az olaszok Budapestre?

Miközben a Kádár-rendszerben a magyarok nem utazhattak nyugatra, Kádáréknak érdekük volt, hogy nyugatról fizetőképes emberek jöjjenek ide, akik itt vásárolnak, itt költik a pénzüket, miközben jól érzik magukat. Akkoriban Olaszország krémje megfordult nálunk, akik nagyrészt feketéztek. Hazájukhoz képest nekik itt minden olcsónak számított. A szórakozóhelyek tele voltak olaszokkal (sokszor görögökkel is), jártak például a Gerbeaud-ba vagy az Anna bárba. 

Sok magyar lány olasz férjet szeretett volna magának, ők testesítették meg számukra a nyugatot és a szabadságot. 

„Aranyat adtam el, a feketepiacon jól lehetett keresni vele, és jól szórakoztam. De közben festményeket is vettem, és Bécsbe, Londonba vittem őket (…) Remekül éreztem magam! Finom volt a kaja, és bomba jó nők voltak” – meséli Ivano Scianti bandavezér, a lopás kitervelője a bűntényről készült 2019-es dokumentumfilmben.

A nyomozás során megállapították, hogy október 14-én Graziano Iori és Ivano Scianti (a nápolyi maffia, a Camorra tagjai) hamis útlevéllel érkeztek Romániából Magyarországra, megismerkedtek a 17 éves érdi Jónás Katalinnal, Raffai József zöldségessel és Kovács Gusztáv büntetett előéletű törökbálinti lakossal. Az olaszok fejenként 10 ezer dollárt ígértek a magyaroknak a közreműködésért. Október végén Jugoszláviából jött Giacomo Morini, majd Carmine Palmese és Giordano Incenti, akik szintén csatlakoztak a csoporthoz. A műkincsrabláshoz felmérték a terepet, egymás között beosztották a szerepeket, megfigyelték a fegyveres őrök mozgását. 
„Egy hónapon keresztül ellenőriztem minden éjjel… Láttam ugye, amikor fel és lekapcsolták a lámpákat, és láttam elhaladni az őröket” – emlékszik vissza Scianti. 

„Legalább egy őrt láttunk volna!”

A múzeum hátsó része fel volt állványozva, mert felújítás alatt állt. „Igazából az segített a legtöbbet” – mondja Scianti. November 5-én éjszaka hárman másztak fel a szerkezeten. Az egyikük kivágta az ablaküveget, így be tudtak nyúlni, és kilinccsel kinyitották az ablakot. Az emeleten nem volt senki. 

„Legalább egy őrt láttunk volna! De nem volt még egy közlekedési rendőr se! Se egy zenész, egy utcai muzsikus vagy valami utcaseprő” – fogalmaz Palmese. 

Az egész gyorsan ment, fél 11-kor kezdték a betörést, és éjfélkor már el is tűntek a tett helyszínéről. A festmények szállítását Giacomo Morini kapta meg feladatként: a vásznakat elrejtették a Fiat Ritmója teteje alá, Raffaello ifjút ábrázoló képe kivételével, mivel az túl vastag volt. Senki sem gyanakodott rájuk, könnyedén átjutottak a vámokon. Míg hárman autóval Görögország felé, ketten Ausztria felé távoztak vonattal. Kovács és Raffai egy képet (Raffaello: Ifjú képmása) Törökbálint határában elásott, biztosítékul, ha nem fizették volna ki őket. A rendőrök öt nappal a lopás után Százhalombattánál egy zsákra bukkantak a Dunából kivezető ipari csatornában, amelyből előkerültek a képkeretek.

Kép

A hét ellopott festmény – Forrás: Wikipédia

Olasz-, Német-, Franciaország, az angolok, Amerika, Csehszlovákia, Jugoszlávia, de még a Szovjetunió is becsatlakozott a nyomozásba. A bűnbanda tagjai már Olaszországban voltak, éppen egy Campaniába tartó vonatra szálltak fel, amikor az újságokban szembesültek vele, hogy a lopásból mekkora ügy lett. „Sohase gondoltam volna, hogy egy ilyen zárt nemzettel kapcsolatban ekkora botrány törhet ki” – vélekedett Giordano Incenti.

„Iori nagyon szerelmes volt, és a lány ugyanannyira”

Itthon az egész ország nyomozott. Felhívást adtak ki, hogy aki bármit tud az ügyről, jelentkezzen. Egy aggódó apa is jelentkezett a rendőrségen, miután lányának nyoma veszett. A 17 éves Jónás Katalin évek óta tanult olaszul, és feltett szándéka volt, hogy Itáliába megy férjhez.
„Iori nagyon szerelmes volt, és a lány ugyanannyira” – hangzik el a dokumentumfilmben. A csapat feje, Scianti meg is haragudott Iorira, mert úgy érezte, hogy egy bűnjelet hurcolnak magukkal. 

A lány Romániába ment Iori után, aki végül nem tudott neki hamis útlevelet szerezni, hogy együtt szökhessenek Nyugatra, ezért kénytelen volt hazajönni. 

A Bukarestből Budapestre tartó vonaton fogták el december elején, majd Kovács Gusztávot és Raffai Józsefet is elkapták. Törökbálinton pedig megtalálták Raffaello Ifjú képmását, a rendőrök a saját kezükkel ásták ki, nehogy baja essen. Ezután már sorra akadtak horogra Olaszországban a bűnbanda tagjai is, a szálak pedig egy milliárdos görög olajgyároshoz vezettek. Ő azonban a várható következményektől tartva inkább megszabadult a festményektől. 

Bőrönd a templomnál

1984. január 20-án pedig elő is kerültek a képek. Bőröndbe csomagolva, a Panagia Trypiti (magyarul Barlangok Madonnája), egy görög ortodox templom kertjében hagyták őket. A Malév különgépet biztosított, hogy a festményeket visszahozzák Magyarországra. Január 25-én a reptérről lefüggönyözött buszban szállították a képeket egészen a Szépművészeti Múzeumig. Nemzetközi csoport alakult a képek restaurálására. Mivel a bőröndben átdobták őket a monostor falán, több kép megtört, az Esterházy Madonna lényegében függőlegesen kettérepedt. 

A Művelődési Minisztérium dr. Garas Klárát, a Szépművészeti Múzeum főigazgatóját és dr. Szentléleki Tihamér főigazgató-helyettest szigorú megrovásban részesítette, munkaviszonyukat felmondással megszüntették, és nyugállományba helyezték mindkettejüket. Garas Klára erkölcsileg felelősnek érezte magát:

„Azt hiszem, én vagyok a világon az egyetlen, akitől egyszerre két Raffaellót is elloptak” – nyilatkozta. 

Ezután szakszerű védelmet kapott a múzeum. Itthon a büntetőper is hamar lezárult, Kovács Gusztávot tettesként 12 év fegyházra, Raffai Józsefet bűnsegédként hat év börtönre ítélték. Jónás Katalin hat hónap felfüggesztettet kapott, ő nem vett részt a képlopásban.

Kép

Dr. Garas Klára főigazgató (jobbra) a megkerült festményekkel – Forrás: Fortepan/Szabó Ferencné

Csak egy egyszerű lopás volt? 

Eközben a magyarok keveset tudhattak arról, hogyan alakul az olasz szál, ugyanis a szocialista hatalom hírzárlatot rendelt el. Az olasz műkincstolvajok úgy gondolták, nem ártottak a magyar népnek, nem bántottak senkit. „Számunkra ez csak egy lopás volt” – fogalmazott Giordano Incenti. Tudták, jobban járnak, ha Olaszországban ítélik el őket, hiszen ott enyhébb büntetést kaphatnak. Így is történt. Olaszországban Morinit és Sciantit 4 év és 6 hónap, míg a banda másik három tagját 4 év és 9 hónap elzárásra ítélték. Az állítólagos görög megrendelő nem érte meg a görög bűntetőbírósági tárgyalást, ami csak az ügy után 15 évvel kezdődött meg. Testvérét, aki bűnsegéd volt, felmentették.

Létezik egy olyan, nem csak kóbor elmélet, hogy Romániának is köze lehetett a bűnügyhöz, annak megszervezéséhez. 

Ivano Scianti maga ismeri el a filmben, hogy keleti szomszédunkban védelem alatt állt, a román titkosszolgálat segített neki, holott tudták, hogy ő követte el a betörést. Kérdés az is, a románok miért engedték tovább Görögországba a bűnözőket. Szintén alig ismert fontos részlet, hogy több magyar nyomozó az eset után felkerült a Camorra halállistájára, ezért több mint egy évig személyi védelmet kaptak. 

Források:
MTI Hírarchívum 
Gilberto Martinelli – Nagy Anna: A Budapest-művelet (olasz dokumentumfilm, 2019)
https://www.youtube.com/watch?v=5BWMtGu0TNs 
Tóth Eszter Zsófia: Műkincsrablás a Szépművészeti Múzeumban 1983-ban a legújabb levéltári okmányok tükrében 
https://www.archivnet.hu/toth-eszter-zsofia-mukincsrablas-a-szepmuveszeti-muzeumban-1983-ban-a-legujabb-leveltari 
https://index.hu/belfold/leporolt_aktak/2022/11/06/szepmuveszeti-muzeum-keplopas-lopas-bunugy-per-fovarosi-birosag/ 
https://port.hu/adatlap/film/tv/a-budapest-muvelet-operazione-budapest/movie-215856 
https://hu.wikipedia.org/wiki/1983-as_k%C3%A9plop%C3%A1s_a_Sz%C3%A9pm%C5%B1v%C3%A9szeti_M%C3%BAzeumban 

A rock and roll koronázatlan királyának, Elvis Presley-nek viszont közel sem voltak ennyire magasztos gondolatai a halála előtt. A világhírű énekest, a nők bálványát nagyon fiatalon és váratlanul, mindössze 42 évesen érte a halál (már amennyire önpusztítóan extrém életvitele mellett ez korainak és váratlannak tekinthető). 

„Nem fogok.” Állítólag így hangzott válasza és egyben utolsó ismert mondata menyasszonya kérésére, hogy ne aludjon el a fürdőszobában. 

Elvis, miután elvált feleségétől, Priscilla Presley-től, megkérte Ginger Alden színésznő kezét. Vele töltötte élete utolsó évét, és ő volt az, aki rátalált a legenda holtestére 1977. augusztus 16-án. Sok más híresség – valóságos vagy kitalált – utolsó mondatai is fennmaradtak az utókornak, összeállításunkban ezek közül szemezgetünk.

„Látod, így halsz meg végül” – Coco Chanel

A legendás divattervező, a világ egyik legnagyobb divatházának megteremtője, Coco Chanel a halálos ágyán sem hazudtolta meg magát, épp olyan elegánsan és stílusosan búcsúzott, ahogy élt. Mélyszegénységben élő szülők gyermekeként látta meg a napvilágot, a saját erejéből küzdötte fel magát a csúcsra. Szellemességét, vitathatatlan divattervezői és üzletasszonyi képességeit felhasználva nem csupán stílusos ruhadarabokat kreált, a női divatot is forradalmasította. 1971-ben bekövetkezett halálakor a Chanel már közismert márkanév volt. A 87 éves üzletasszony állítólag pontosan megérezte a halálát, azzal együtt, hogy a The New York Times szerint úgy tűnt, előrehaladott kora ellenére nincs rossz egészségi állapotban. 1971. január 10-én Chanel állítólag azt mondta szobalányának: „Látod, így halsz meg végül te is.” Röviddel ezután elhunyt.

Kép

Coco Chanel 1931-ben – Fotó forrása: Wikipedia

„Elveszítem” – Frank Sinatra

Eredeti nevén Francis Albert Sinatra igazán lenyűgöző karriert tudhatott magáénak mind a sikereit, mind a rivaldafényben eltöltött, hosszú idejét elnézve. Tinédzserként kezdett el zenélni, tehetségére már a húszas évei derekán felfigyeltek. Karrierje az 1940-es háborús években kezdett berobbanni, ami – kisebb hullámvölgyektől eltekintve – szinte az 1990-es esztendőkig, az egészsége meggyengüléséig töretlen maradt. 

1998 májusában, a sokadik szívrohamát követően egy Los Angeles-i kórházba szállították. 

Ágyán fekve, gyengén és kimerülve utolsó feleségének, Barbara Marxnak egyszer csak azt mondta: „Elveszítem.” Hamarosan így is történt: nem sokkal ezután Sinatra elvesztette az eszméletét, és meghalt – mintha ő is pontosan megérezte volna, mikor gördül le végleg a függöny.

„Istenem, mi történt?” – Diana hercegné

1997. augusztus 30-án – a Károly wales-i hercegtől akkor már egy éve elvált – Diana egyiptomi milliárdos kedvesével, Dodi Fayeddel egy kisebb nyaralást követően Párizsba érkezett. A pár állítólag azzal a céllal repült a francia fővárosba, hogy egy utolsó romantikus éjszakát töltsön ott, mielőtt visszatérnek a hétköznapokba. Ám a világszerte ismert és népszerű hercegnét a válása után is szinte mindenhova követték a lesifotósok. Ez történhetett augusztus 31-én éjszaka is, amikor szenzációra éhes riporterek hada várta a párt a párizsi Ritz Hotel előtt. Hogy kicselezzék őket, Dodi a Ritz helyettes biztonsági főnökét, Henri Pault kérte, legyen a sofőrjük. 

Egy csapat rámenős lesifotós mégis a nyomukba eredt. A sofőr, hogy lerázza őket, a Pont de l’Alma hídon keresztülvágva egy közeli alagútba hajtott, de ezt a megengedett 50 kilométer per óra helyett körülbelül 118 és 155 kilométer közötti sebességgel tette. Paul elvesztette az irányítást az autó felett, amely éjfél után 23 perccel az egyik pillérnek csapódott. A közhiedelemmel ellentétben Diana hercegné nem halt meg azonnal a balesetben, arra még volt egy kis ideje, hogy körülnézzen, és kedvese, valamint a sofőr holttestét látva felkiáltson: „Istenem, mi történt?” 

A biztonsági övét nem használó hercegné a kórházban halt bele belső sérüléseibe, a balesetet csak a testőr élte túl. 

Halála körülményeit máig rengeteg tisztázatlan kérdés és számtalan összeesküvés-elmélet övezi.

Kép

Egy rajongó Diana és Dodi fotója előtt – Forrás: Profimedia

„Ma este elmegyek” – James Brown

Akárcsak Frank Sinatra, mintha James Brown is előre megérezte volna, hogy közeleg a vég. A soul zene „keresztapja”, a showbiznisz egyik legkeményebben dolgozó előadója egy ideje már szívelégtelenséggel küszködött, majd egy tüdőgyulladás szövődménye miatt kórházba került. 2006. december 25. reggelén régi barátjának és menedzserének, Charles Bobbitnak annyit mondott: „Ma este elmegyek.” Bobbit csak akkor fogta föl a helyzet komolyságát, amikor a nap folyamán a 73 éves Brown eszméletlen állapotba került, majd meghalt. Annak ellenére, hogy 2006. december elején a zenész már nagyon gyenge és zavarodott állapotban volt, még egy szilveszteri koncert is be volt tervezve a naptárában, így – amint a szakmában nevezték – Mr. Dinamitot csak a halál tudta megállítani. 

„Igen!” – John Lennon

„Meglőttek! Lelőttek!” – kiáltott fel a legendás zenész-énekes, a Beatles gitárosa, miután merénylője közvetlen közelről, többször hátba lőtte 1980. december 8-án. Legalábbis sokáig úgy tartották, ezek lehettek az akkor 40 éves John Lennon utolsó szavai, miután egy őrült rajongója, Mark David Chapman agyonlőtte. A látszólag félénk férfi a híres manhattani Dakota-házban található lakása előtt várakozott a zenészre, akit a merénylet előtt arra kért, hogy dedikálja a frissen megjelent albumát. 

Az aláírásról egy lesifotós képet is készített, az lett az utolsó fotó, amely Lennonról készült.

Chapman öt lövést adott le, ebből négy célba is talált: a legenda összeesett. Kisvártatva egy rendőrautó érkezett a helyszínre, amellyel – a mentőket meg sem várva – kórházba szállították Lennont. Életét azonban már nem lehetett megmenteni, 23 óra 7 perckor halottnak nyilvánították. Egyes források azt feltételezik, hogy legutolsó szava valójában egy halk „igen” lehetett, amit arra a kérdésre suttogott válaszul, hogy ő-e John Lennon. 

„Öt perc múlva visszajövök, rendben?” – Paul Walker

A negyvenéves Paul Walker színész pontosan úgy halt meg, ahogy a Halálos iramban (Fast and Furious) című filmsorozat egyik fő karaktereként élte a napjait: egy száguldó sportautóban vesztette életét. 2013. november 30-án a fiatal színész egy általa szervezett jótékonysági rendezvényen vett részt a kaliforniai Valenciában, ahonnan egy barátja próbakörre vitte piros Porsche Carrera GT típusú autóján. A kocsit, mint kiderült, a barátja vezette, aki a nagy sebesség következtében elvesztette uralmát az autó felett: a jármű először egy oszlopnak, aztán több fának csapódott, végül kigyulladt. Valószínű, hogy Paul Walker az utolsó szavait társához, Roger Rodas-hoz intézhette, de ezeknek nem maradt fültanúja. A balesetben mindketten a helyszínen életüket vesztették. Ám a színész utolsó ismert szavai a történteket ismerve kísértetiesnek tűnnek, a jótékonysági rendezvényről kilépve Walker ugyanis azt kiáltotta: „Öt perc múlva visszajövök, rendben?” 

István egy mackós külsejű, erős barna szakállat viselő férfi, aki tetovált karján egy két és fél éves kisfiút hord, akit Timotinak hívnak. 

Neked már akkor is megfordult a fejedben az örökbefogadás gondolata, amikor még szó sem volt erről a babáról?

Igen, kósza gondolatok voltak ezek, de a sors úgy döntött, hogy ha én nem lépek elsőnek, majd ő fog helyettem… Addig is szerettem külföldön élni, jól elvoltam a kis világomban, nem éreztem magam késznek arra, hogy gyereket neveljek. De tudtam, hogy egyszer majd apa akarok lenni. Amikor az unokaöcsém szülei elváltak, én apafigura maradtam az ő számára, külföldről is részt vettem az életében, anyagi úton segítettem, figyelemmel kísértem az életét. Ez a szál fontos volt számomra.

Hogyan éltél, mielőtt a baba hozzád került?

Van egy CNC élhajlító szakmám, ezt egy mikroszámítógépes vezérlésű szerszámgéppel végzem, keresett, piacképes tudás. 2014-től nyolc éven át éltem Ausztriában, Németországban, Hollandiában, és Finnországban is megfordultam. Mindenhol nagyon szerettem lenni, és engem is elfogadtak, elismerték a tudásomat. Odáig jutottam, hogy megválaszthattam, hol és mennyiért dolgozom, milyen szálláshelyeken lakom. Sok helyen projektalapú ez a munka, vagyis amikor leállt egy-egy projekttel a cég, én továbbutaztam, várost, országot váltottam, új klímát, új embereket kerestem. Finnország volt a kedvencem, mert bár nagyon egyszerűek ott a körülmények, egy karnyújtásnyira van az erdő, a fenyők… Tartós párkapcsolataim voltak, de ezeknek nem kedvezett sem az, hogy gyakran tovább kellett utaznom, sem az, hogy a fizetésem egy részét hazautaltam az unokaöcsémnek. Az ő anyukája nem keresett annyit, hogy fenn tudjon tartani egy jelzáloggal terhelt házat. 

Ennek ellenére gondtalan voltam, szabad, jó anyagi helyzettel, és laza nemzetközi karrierrel rendelkeztem. Szerettem, hogy én lehettem a listámon az első.

Éppen melyik országban voltál, amikor kiderült, hogy az unokaöcséd apa lett?

Németországban voltam akkor. Unokaöcsém otthagyta az iskolát akkoriban egy lány miatt, és bár mindketten épphogy elmúltak 18 évesek, a baba „bejelentkezett”. Sok jele volt már a terhesség alatt is annak, hogy nem fognak tudni megbirkózni a helyzettel. Önkárosító gondolatokról számolt be az édesanya a terhességi vizsgálatokon, így hamar a gyermekvédelmi rendszer látókörébe kerültek. A Családsegítő Szolgálat egyre szigorúbb feltételeket szabott az édesanyának, és amikorra a baba négy hónapos lett, már mindennap be kellett jelentkeznie telefonon a Szolgálatnál. Az unokaöcsémet addigra kivittem magammal dolgozni, megtanítottam neki a szakmámat, hogy el tudja tartani a családját. Egy délelőtt megcsörrent a telefonom, Magyarországról engem hívott a rendőrség, hogy nem tudják elérni az anyukát. Aggódtak a kicsiért, így végül behatoltak az ingatlanba, és megtalálták ott az anyukát a négy hónapos babával. Aludtak a kétszemélyes ágyon, az anyuka nem hallotta meg a szirénát… Azonnal hazaindultunk Németországból, minden holminkat betettük a kocsiba, és egész nap utaztunk. Útközben a tájról beszélgettünk, egy szót sem szóltunk azokról a riasztó eseményekről, amelyekről már hallottunk egy ideje.

Drasztikus lépésnek tűnik, hogy felmondtad a munkádat, össze is csomagoltál, teljesen felszámoltad a lakhatásodat, megélhetésedet. 

A Családsegítő engem is meghívott a problémát feltáró esetkonferenciára, és nekem egyértelműen ott volt a helyem. Itt megtudtuk, hogy az anyuka mentális okból nem alkalmas a gyermek nevelésére, ezért kiemelik őt a családból. Elhangzott a kérdés, hogy vállalja-e őt valaki a családból, vagy csecsemőotthonba kerüljön. 

Tudtam, hogy az egész életemet kell feladnom, ha jelentkezem, levert a víz, és a szívem galoppban kezdett verni, de egyszer csak azt mondtam: én hazaviszem. 

Realista ember vagyok, de akkor csak az érzéseim vezettek, szinte hamarabb mondtam ki az igent, mint gondolkoztam volna. Öt perc alatt apuka lettem, pedig nem is akartam, még Szűz Mária sem szembesült ilyen felkészületlenül a kis Jézus jövetelének hírével. Timoti négy és fél hónapos volt akkor, úgy mentem haza vele, hogy azt se tudtam, milyen méretű pelenkát használ. Kezdetben a keresztanyám segített nekem, de a kisebesedett popsi, a fogzás, az asztma miatti kórházi kezelés megviselt engem is. Úgy volt, hogy csak pár hónapról van szó. A baba nagymamája és a saját édesanyám is azt tanácsolta, hogy adjuk örökbe a babát, mert ez így nem fog menni, de engem addigra behálózott a gyerek. Nem bírtam volna ki, hogy ne lássam, ne ölelhessem őt.

Kép

Fotók forrása: István

Hirtelen ott találtad magad egy öt hónapos, cumisüveges gyerekkel. Hogy telt az első este?

Új tapasztalat volt, hogy éjszaka is fel kell kelni, a szakaszos alvás, a kakis gyerek éjszakai fürdetése… Pelenkacsere, fürdetés, altatás, etetés, minden új volt, de ösztönösen ment. 

Mit szólt a baba egy 18 éves lány után egy szúrós állú, nagydarab férfihoz, aki csak úgy átvette a feladatkört?

Timoti engem az első perctől kezdve szeretett, és teli szájjal vigyorgott rám. A nevét is én választottam, amikor született. Azonban pár hónap múlva a keresztanyámtól is el kellett költöznünk, mert ő összeroppant a történtek súlya alatt. Végül a családsegítők azt mondták, választhatom azt, hogy beköltözünk egy Családok Átmeneti Otthonába, keresek egy albérletet, vagy kiemelik a gyereket a családból. Nem akartam cserbenhagyni Timotit, így azzal vágtuk ki magunkat a helyzetből, hogy egy kis lakást béreltem ki az alig pár ezres lélekszámú Vaján. Két nap volt a döntésre és a költözésre, és itt Vaján végre lett egy közös, saját kis életünk. Jászberényben Timoti már bölcsődébe járt, és nekem munkahelyem volt, itt viszont kezdhettem elölről a munkahelykeresést. Nem könnyű elfogadtatni a munkáltatóval, hogy én kisgyereket nevelek egyedül, hogy időnként táppénzre mennék, és hogy nem vállalhatok három műszakot. 

Soha életemben nem gondoltam, hogy ennyire nehéz tud lenni egy kisbabával az élet, le a kalappal a nők előtt! 

Gondolod, hogy ez a háborítatlan együttlét most már így marad?

Az együtt töltött két év alatt összenőttünk, és én vagyok Timotinak a minden. Ha elkerülne tőlem, akkor én ugyan visszakapnám az életemet, de neki ez már nem lenne jó. Ha tudnám, hogy olyan helyre kerül, ahol szeretik, gondozzák, azzal talán ki tudnék békülni, de nincs ilyen hely. Időközben apává váltam, és minden értelmes megfontolást felülír számomra az, hogy akármennyi rituáléval fektetem is le őt a saját ágyába, éjszaka megjelenik nálam, bebújik a takaró alá, és átöleli a nyakamat. Minden nehézség eltűnik, amikor mondogatni kezdi: „Appaa!” Én láttam elsőnek felállni, elindulni, és én hallottam az első szavait is. Ezek nem ésszel felfogható dolgok, de működnek. 

Mik a hosszú távú terveid?

Remélem, hogy összejön a külföldi munkavállalás, és kivihetem a kisfiamat is. Azért nehéz ez, mert az én szakmámban nehéz olyan állást találni, ahol csak nappali műszak van. Eddig az a tapasztalatom itthon, hogy bár a munkáltatók le vannak nyűgözve a tudásomtól és a tapasztalatomtól, amint kiderül, hogy egy kisgyerek van a háttérben, rögtön kihátrálnak. 

Nekem a legnagyobb segítség most a stabil munkahely lenne. 

Azt hiszem, leginkább egy anya tudja megérteni, mi a nehézség nekem abban, hogy nagyjából be vagyok ide zárva Timotival, nincsenek felnőtt programjaim, és a nők sem igazán rajonganak egy egyedülálló apa által nyújtott életért. Bolt, posta, orvosi rendelő – ezek az életem helyszínei. Timotit imádják a faluban, a bölcsődében, a boltban is, mindenhol ő a kedvenc. 

„Iszonyú a kísértés a jóra” – mondja Brecht Kaukázusi krétakör című darabjában a szolgálólány, akinek egy perce van arra, hogy megmentse az elhagyott csecsemőjét, vállalva a megesett lány szerepét egy férfiközpontú társadalomban. Egyetlen perc egy olyan döntés meghozatalára, ami egész életre szól. És ma is vannak, akik úgy élik meg, hogy kísértést éreznek a jóra. 
 

Nekem egy miseruháról elsőként az ugrik be, hogy szorgos, „szakrális kezek” varrják, mondjuk valamilyen apácarend tagjai. Legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy egy extravagáns, fiatal textiltervező iparművész diplomamunkájaként papi öltözéket készít. Meg kell hagyni, merész ötlet volt tőled.  

Különlegeset szerettem volna csinálni. A textiltervező szakon a diplomamunkáknál általában mindig a lakástextíliák kerülnek előtérbe. Mást, valami újdonságot akartam, olyat, ami eddig még nem volt terítéken. Mielőtt hozzáfogtam a tervezéshez, beleástam magam a szakrális öltözetek szakirodalmába, azaz, hogy beleástam volna, de itthon alig találtam anyagot a miseruhákról. Abban az időben már otthonosan mozogtam Rómában, többször jártam kint, úgy döntöttem, hogy a katolikus hit fellegvárában fogok tovább kutatni. A Biblioteca Nazionaléba mentem, ott olvastam hónapokon keresztül. Rengeteg fantasztikus könyvet, tanulmányt találtam a témámhoz. 

Közben pedig sorra jártam a Vatikán szakrális boltjait, elmerültem a különböző mintázatú, anyagú miseruhákban. Tanulmányoztam az öltözékeket, hogy éppen most mi a divat a papság körében. 

Mert Rómában a papok is divatoznak, nem csak a civilek!  

Egy kicsit avass be ezekbe a spirituális trendekbe!  

Az egészen egyszerű öltözékektől a hímzett, dús díszítésű ruhákon át minden megtalálható a palettán. Az atyák pedig követik a trendeket, ha megtetszik nekik valamelyik, megveszik maguknak. Ők is keresik a különlegeset, az egyedit.  

Van személyes kötődésed a katolikus valláshoz?  

Nem vagyok vallásos, de az út, amelyet a diplomamunkám során bejártam, a kutatási, tervezési és kivitelezési folyamat mind közelebb vittek a hithez. Rómában megismertem egy fiút, aki mozaikokat készített, egyébként pedig pap volt. Azt hiszem, hogy neki nagy szerepe volt abban, hogy egy miseruha legyen a diplomamunkám. Sokat faggattam őt is a szakrális öltözékről, a vallásról. Igen, ő indította el bennem ezt az egészet.  

Annak ellenére, hogy különleges ötlettel álltál elő, nem lett sikered. Csalódtál?  

Nem csalódtam. Másnap utaztam vissza Rómába, ahol egyébként szerették a miseruhát, vásároltak is belőle. Tulajdonképpen nem számítottam itthon eget rengető sikerre. A vizsgabizottság, a mesterek az időt hiányolták a munkámból. Nem értették meg, hogy a vizsgadarabomra fordított idő és energia nem azt a két hetet foglalta magában, ami alatt megterveztem a mintát és elkészítettem a ruhát. A terepmunka, a könyvtárazás, a kutatás hónapokon át tartott. Erről valahogy nem vettek tudomást. A minta, amit terveztem, nagyon egyszerű volt, egy kinagyított, stilizált búzakalászt jelenítettem meg a textílián. Az ötletet tartottam innovatívnak.  

Amikor erre a beszélgetésre készültem, végignéztem az eddigi pályafutásodat. Azt kell mondanom, hogy hihetetlenül ütésálló vagy. Bármilyen kudarc ért, talpra ugrottál, és folytattad. Mi hajt téged?  

Az, hogy amit csinálok, azt nagyon szeretem csinálni. 

A textília, a színek, az alkotás a mindenem, ettől vagyok teljes és boldog. Ez hajt és visz előre. 

Még azt sem mondhatom, hogy a gyerekeim miatt teszem mindezt, mert akkor, amikor elhatároztam, hogy textiltervező leszek, nem voltak gyerekeim. Annyira szeretem ezt a szakmát, hogy elhatároztam, hogy ebből fogok megélni, a hobbim lesz a munkám.  

Mit szeretsz ennyire benne?  

Gyerekkorom óta szeretek alkotni. Amikor az oviban rátaláltam a rajzolásra, később a szövésre, és megéreztem, hogy milyen örömöt ad nekem, akkor eldőlt minden. Tudtam, hogy mindenáron ezt fogom csinálni, nekem ez lesz a hivatásom. Az összes energiámat innentől kezdve az alkotásnak szenteltem. Az apukámban támaszra leltem. Ő egy művészetpártoló, érzékeny, intelligens ember volt. Soha nem felejtem el, mit mondott nekem: „Ha nem látnám, hogy ennyire szorgalmas vagy, nem támogatnálak a művészi pályán.” Azt, hogy eljussak egy saját varrodáig, egy saját boltig, márkáig, lassan építettem fel.  

Kép

Fotó: Páczai Tamás

Szerinted bárkinek sikerülhetett volna, ha van elegendő szorgalma? És mi a helyzet a tehetséggel?  

Igen, ez bárkinek sikerülhetett volna, ha minden energiáját beleteszi a hivatásába, és hisz magában, a saját sikerében. Sokan félúton megállnak. 

Nagyon kevés az akarás, de kell egyfajta ösztönös akarás, ami nem engedi meg a csüggedést.

A szorgalom önmagában nyilván nem elég, de a tehetség sem elég önmagában, kéz a kézben jár a kettő. Szerintem 30% tehetségre és 70% akaratra van szükségünk a siker felé vezető úton.  

Szerintem nem az akaraterődnek köszönheted, hogy a világ legnagyobb divatházainak terveztél mintákat. Gucci, Dolce & Gabbana, hogy csak néhányat említsek helyetted, mert nem szeretsz dicsekedni!  

Persze, a személyes kiállás, a nyelvtudás, a pontosság, a megbízhatóság, az alázat azért fontos szerepet játszik egy sikeres együttműködésben.  

A római Studio Farkashoz nyertél felvételt, ez csak keveseknek adatik meg. Személyesen ismerted a stúdió vezetőjét, Farkas Ibolyát. Ő volt az egyik mestered, a másik pedig a férje, Farkas Charlie, Farkas István festőművész fia.  

A Farkas családnak a világ különböző pontjain voltak stúdióik. Rómában a Studio Farkas a Via Arenulán volt, de a comói studióban is dolgoztam egy ideig. Egy csoporttársam hívta fel a figyelmemet arra, hogy a Farkas házaspár kasmír minta festésére keres embereket az Iparművészeti Főiskolán. Másokkal együtt éltem a lehetőséggel, jelentkeztünk a felvételire, ahol egy próbarajzolást kellett csinálni. Sikerült, felvettek. 

Egy évig csak tanultuk a mintarajzolást, ekkor még nem kaptunk fizetést. Sokan feladták, én kitartottam.

Nem volt monoton?  

Dehogy, imádtam csinálni, szeretem a monoton alkotást.  

Milyen volt Farkas Ibolya?  

Következetes üzletasszony. Nem voltunk barátok, de nagyon jó munkakapcsolat volt közöttünk. Ibolya felkarolt. A világ vezető divatházainak dolgoztunk. Ezek adták a megbízást a Farkas Studiónak, ők elmondták, milyen mintát kell készíteni, és mi megcsináltuk.  

Mégis úgy döntöttél, hogy hazaköltözöl Magyarországra.  

A gyerekekkel hazaköltöztünk Rómából, és elindítottam a saját varrodámat. Külföldre gyártottunk. Az első boltomat az Astoriánál nyitottam meg, később költöztünk át a Váci utcába, először egy kisebb, majd egy nagy boltba. A Covid vetett véget ennek az időszaknak.  

De túlélted, és megnyitottad a Tatikát. Ezt a boltot magyar vevők látogatják. Itt indítottad el a nagy sikerű „újraruha” projektet is, ami egy száz százalékban ökokezdeményezés.  

Négy-öt éve dolgozom az újraruha projekten. Mindig vonzanak az újdonságok, az új kihívások, kísérletezések. Sokan szeretnék megmenteni a ruháikat, mert ragaszkodnak hozzájuk, erre kínálok egy alternatívát azzal, hogy átalakítom, áttervezem a kedvenc darabokat.  

Kép

Fotó: Páczai Tamás

Elég nagy hazárdírozás ez az újratervezési folyamat. Mi van akkor, ha nem fog tetszeni a megrendelőnek a végeredmény?  

Aki bejön hozzám a Tatikába, és újraruhát szeretne egy régi ruhájából, azt hiszem, ismeri az ízlésemet és megbízik bennem, hiszen nem véletlenül fordul hozzám. Természetesen átbeszéljük a projektet, meghallgatom a kívánságokat, felírom a kikötéseket, amelyeket szem előtt tartok. Ha például nem szeret bizonyos színeket viselni, azokat kerülni fogom. Ugyanakkor az újraruha egy nagy meglepetésprojekt. 

Olyan, mint amikor az ember ajándékot kap, és a csomagban a meglepetés öröme is ott lapul.  

Sokszor elgondolkozom azon, hogy mi, magyarok miért nem támogatjuk az iparművészeinket, tervezőinket, miért nem vagyunk szolidárisak velük, miért nem akarjuk magunkon reklámozni az alkotásaikat. Te mit gondolsz erről?  

A társadalomnak az a rétege, aki megtehetné, ritkán vesz magyar tervezőktől. Sajnos nem alakult még ki egy olyanfajta támogatói kultúra, amilyen Európa más országaiban már jellemző. Nemrégiben beszélgettem egy francia hölggyel, aki elmesélte, hogy Párizsban már nem akkora sikk a nagy világmárkák táskáival, ruháival villogni. Ezeket bárki meg tudja venni. Sokkal menőbbek azok az öltözékek, kiegészítők, amelyeket iparművészek terveztek, mert azokból csak pár darab van, egyediséget kölcsönöznek a ruhatárunknak, ugyanakkor egy jó értelemben vett nacionalizmus is jellemzi az ilyenfajta vásárlókat, hiszen hazai dizájnereket szeretnének támogatni.  

Nemcsak textiltervező iparművész, üzletasszony, hanem négygyermekes édesanya is vagy. Sok olyan hangot lehet hallani mostanában, hogy a nőket karrierjük építésében hátráltatja az anyaság.  

Semmiképpen sem hátráltat, de nagyon sok áldozattal jár, hogy anya, művész és üzletasszony is tudjak maradni. Amikor a gyerekek kicsik voltak, az egy nehéz időszak volt. Szinte kizárólag csak dolgoztam és a gyerekekkel voltam, nem maradt időm magamra, a pihenésre. De tudtam, hogy ennek a nehéz időszaknak egyszer vége lesz. Aztán eljött az az idő, amikor már megértették, hogy számomra a textiltervezés, az alkotás nem munka, nem karrier, hanem hivatás, egyfajta életvitel. Ma már jut időm magamra is, ők pedig maximálisan támogatnak.  

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2023. májusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
 

Milyen céllal hoztad létre az egyesületet?

Egyesületünk alapítása abból az igényből fakadt, hogy egy olyan korosztály sajátos élethelyzetben lévő tagjaira figyeljünk, építsünk számukra közösséget, akik már nem a fiatalok, de még nem is a szépkorúak körébe tartoznak, viszont már nagyszülőként élnek aktív életet. Olyan támogató, nyitott közösséget szeretnénk építeni, ahol az érintettek rendszeresen találkozhatnak, tapasztalatot cserélhetnek, tanácsot adhatnak egymásnak, támogathatják egymást a nagyszülővé válás megélésében. Szakértőket is szeretnénk bevonni a munkánkba, hogy a nagyszülők bármilyen kérdésben bizalommal fordulhassanak hozzánk. Számos programot is tervezünk, legutóbb a nagyszülők világnapján találkoztunk, amikor Döbrentey Ildikó és Levente Péter volt a vendégünk, akik saját nagyszülői tapasztalataikat osztották meg velünk. 

Egyesületünk célja, hogy felhívjuk a figyelmet a családi értékek továbbadására, a nagycsaládban élés előnyeire, a nagyszülői lét szépségeire, a generációk közötti együttműködés fontosságára. 

A nagycsalád szeretetteli, hatékony működésében mindenkinek meg kell találnia a helyét, ki kell alakítania a kommunikációs és együttműködési szabályokat, szokásokat.

Pótnagyiszolgálat működtetése is szerepel a terveitek között. Olyanokat is vártok a közösségbe, akiknek nincsen vagy még nincsen unokájuk?

Természetesen mindenkit szívesen látunk. Az ismerősi körünkben is sokan vannak, akiktől messze él az unokájuk, vagy egyáltalán nincsen, de szeretik a gyermekeket, szívesen foglalkoznának velük, és van szabad kapacitásuk. Olyan kisgyermekes családról is tudunk, akik a nagyszülő hiányától szenvednek, és szívesen „örökbe fogadnának” egy nagymamát, nagypapát. Szeretnénk összekötni őket, mert az ilyen kapcsolattal mindkét fél rengeteget nyerhet.

44 éves voltál, amikor az első unokád született. Sok nő ilyenkor szül gyermeket, vagy még javában a kisgyermekes életet éli. Mit éreztél, amikor megtudtad, hogy ilyen fiatalon nagymama leszel?

Hatalmas boldogságot! Életem meghatározó élménye volt, amikor a saját gyermekemet megláttam az ultrahangos monitoron, de amikor a lányom kisbabáját pillanthattam meg először, az semmihez sem fogható. Én már kisgyermekkoromban arra készültem, hogy édesanya leszek. Bárki kérdezte, mi szeretnék lenni, ha nagy leszek, azt feleltem: anyuka. Hála Istennek, hamar valóra is vált az álmom. 21 éves voltam, amikor a legidősebb lányom megszületett, aztán sorban jött három testvér. Majd eltelt nyolc év, és megérkezett ötödik gyermekünk, aki mindössze kilencéves volt, amikor nagybácsi lett. Sohasem felejtem el azt a pillanatot, amikor a kisfiam először tartotta kezében az unokaöccsét! 

Egyébként érdekes élethelyzetként éltem meg, hogy egyszerre voltam kisgyermekes szülő és nagyszülő, de annál több örömet adott. 

Látom, hogy az unokáimnak mekkora kincs, mekkora erő, hogy a nagynénik, nagybácsik korban közel állnak hozzájuk, felhívhatják őket, tanácsot kérhetnek, számíthatnak rájuk mindenben. Különleges és meghatározó kötelék tud kialakulni a testvérek gyermekei és a szülők testvérei között.

Anyaként is nehéz lavírozni a munka és a család között. Hogyan tudtál egyszerre három szerepben helytállni? 

Egész életemben egyszerre több szerepnek kellett megfelelnem, a kisgyermekeim mellett gondoztam a nagymamámat, aztán mellettük tanultam, szereztem diplomákat, dolgoztam, majd munka és kisgyermek mellett lettem nagymama. Hozzászoktam ahhoz, hogy nagyon be kell osztanom az időmet, hogy mindenkire és mindenre jusson. Igyekszem most is minden szerepemben helytállni, elérhető lenni a gyerekeimnek, unokáimnak, amikor szükség van rám. De vannak pillanatok, amikor nemet kell mondanom, mert dolgozom, máshol vagyok. Persze ha vészhelyzet van, akkor rohanok. 

Régen a nagyszülők már jórészt nyugdíjasok voltak, amikor unokájuk született, ma meg még dolgoznak, aktív életet élnek. Mi a nagyszülő feladata ebben a megváltozott világban? Milyen a jó nagyszülő?

A társadalmi változások következtében megváltozott a szemléletmód a nagyszülőkről. Manapság nem mindig beszélhetünk hagyományos értelemben róluk, hiszen sokszor még dolgoznak, utaznak, sportolnak, hobbijuk van. Emellett kell helytállniuk nagyszülőként is, ott lenni támaszként a gyermekeik, unokáik mellett. Ám ez az új szerep nemcsak feladatokkal, hanem rengeteg örömmel is jár, sőt új kihívást, célt, értelmet adhat az ember életének. 

A korai nagyszülőség előnye, hogy a nagymama, nagypapa fizikailag képes olyan tevékenységekre, amelyekhez jó erőnlét, fiatalosság szükséges. Például hatalmas élmény az unokákkal biciklizni, kirándulni vagy éppen síelni.

S hogy milyen a jó nagyszülő? Elsősorban támogatja a gyermekét a szülői lét megélésében, nem második szülőként tekint magára, hanem megmarad a saját gyermeke anyukájának, apukájának, és őt segíti abban, hogy jó szülője legyen a saját gyermekének. Ehhez hozzátartozik, hogy a nagyszülő nem írhatja felül azokat a szabályokat, amelyeket a gyermek szülei hoznak a legfontosabb kérdésekben, hagyni kell, hogy a saját értékeik, elveik mentén neveljék gyermekeiket. Én például ajándékvásárlás előtt is kikérem a véleményüket, mert nem szeretnék olyan dolgot adni, aminek a szülők nem örülnek, nem támogatják. Másodsorban a nagyszülő támasza az unokájának, erősíti az unoka önbizalmát, hozzájárul egészséges éntudatának, stabil érzelmi életének kialakulásához. Nincs annál jobb érzés, mint amikor az unokád számít rád, és örül, ha vele vagy. Amikor odarohannak, megölelnek, és azt mondják: „Mamucikám!”, teljesen feltöltődöm. A nagyszülők–szülők–gyermekek hármas kapcsolat megélésében az egészséges egyensúly megtalálása fontos feladat.

Kép

Michl-Palotai Krisztina unokájával – A fotó Michl-Palotai Krisztina tulajdona

Te milyen nagyszülői mintát láttál magad előtt?

Késői gyermek vagyok. Amikor ráeszméltem, hogy kik is a nagyszüleim, az egyik nagypapám már nem élt. Anyai nagyszüleim ugyan közel laktak hozzánk, sokszor találkoztunk, nyaraltam is náluk, de nem volt velük olyan bensőséges a kapcsolatom, mint az apai nagymamámmal, akihez oda is költöztünk a férjemmel, amikor összeházasodtunk. Nagymamám 87 éves volt akkor, és teljesen vak, én gondoztam. Ahogyan sorban születtek a gyermekeink, ő egyre jobban lett. Sokat mesélt nekik, hagyta, hogy ugráljanak az ágyán és fésüljék a haját, a gyerekek máig emlegetik őt. 95 éves korában halt meg, amikor a negyedik gyermekünket vártam. 

Az ő példája is alátámasztja azt, amit már számos kutatásból is tudunk: a nagyszülőségnek, dédszülőségnek, az unokákkal, dédunokákkal töltött minőségi időnek komoly egészségvédő és élethosszabbító hatásai vannak. 

Az én édesanyám klasszikus nagymamaként viselkedett a lányaimmal, főzött velük, megtanította őket kötni, varrni, horgolni, a fiúkkal pedig együtt szüretelt és kertészkedett. Sajnos nagyapai minta nem igazán volt előttük, mert korán meghaltak. Épp ezért a férjem mindig azt mondja, ő igyekszik vigyázni magára, hogy az unokáinak sokáig legyen nagypapájuk. Fontos lenne, hogy a gyermekeknek nagyanyai és nagyapai mintájuk is legyen, és együtt is lássák őket. 

Mennyi időt töltesz az unokáiddal? 

Dolgozó nagymamaként kevesebbet, mint amennyit szeretnék, és amennyit ők igényelnének, de a vasárnapokat mindig együtt töltjük, nálunk ebédel a nagycsalád, általában tizenheten üljük körbe az asztalt. Ezek az együttlétek keretet adnak az életünknek, megbeszéljük, kivel mi történt a héten, mi lesz a következőn, miben tudjuk segíteni, támogatni egymást. Az unokák életében is fontosak ezek a találkozások, a legidősebb unokám sokszor PowerPoint előadásokkal készül. A névnapomkor például a Krisztina névről tartott prezentációt, hatéves öccse pedig színházi előadásokkal örvendeztet meg minket. Hogy senki sem kényszerből jön, azt az mutatja a legjobban, hogy amikor mi nem vagyunk itthon, ők akkor is összejönnek valamelyiküknél – jó ezt látni. Hálásak vagyunk, hogy a szülőség, nagyszülőség által részesei lehetünk a teremtésnek.

Dr. Fodor Réka háziorvos, missziós orvos, aki az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus egyik hírnöke is volt. Itthoni praxisa mellett 2015 óta Afrikában is rendszeresen gyógyít, ahol minden órában találkozik a halállal. Így arról is képet kap, hogy a különböző életkörülmények hogyan alakítják a gondolatainkat az elmúlásról. A doktornő a témában személyesen is érintett, mivel augusztus elején vesztette el író-közszereplő férjét, Greguss Sándort, aki a közösségi oldalát evangelizálásra használta, így ismerősei, követői a halála előtti heteket is végigkísérhették.

Csikós Dóra mentálhigiénés szakember és mediátor. A Magyar Hospice Alapítvány Életvégi Tervezés programjának vezetőjeként családokkal és szakemberekkel dolgozik, akikkel az életvégi időszak kérdéseit járják körül. Hiszi, hogy ha időben elkezdünk foglalkozni a halállal kapcsolatos kérdésekkel, akkor nemcsak sok felesleges szenvedést kerülhetünk el, de személyiségünk is fejlődhet. 

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra!

 A Spiritusz podcast a Képmás magazin pszichológiai podcast műsora. Önismeret, család, párkapcsolat, gyermeknevelés - bátorító beszélgetések a lelki egészségért. Vendégeink a lélek bonyolult működését jól ismerő szakemberek és olyan ismert személyiségek, akik bátran beszélnek küzdelmeikről és felismeréseikről. A boldogsághoz önmagunk és a többi ember viselkedésének megértésén keresztül vezet az út. A harmadik évad műsorvezetői Bóna Judit és Németh Szilvia. 
A Spiritusz podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről.

Nyolc ember várakozik az újpesti rakparton, egy késő őszi napon a támfalba épített raktárak között. Egyikük egy fiatal nő, akinek Raoul Wallenberg keni épp a fejére a lekvárt egy üvegből. Soos Géza, Szalai Pál budapesti rendőrparancsnok, Wallenberg sofőrje, két fegyveres katonatiszt és a nő férje eközben azt várják, hogy őrszemeik jelt adjanak. Egy teherautót várnak, amelyen információk szerint a németek hadifogoly repülősöket és lengyel zsidókat szállítanak. 

Amikor a jelzés megérkezik, a nő kifekszik az útra, fején a vérnek tűnő ribilizlekvárral, és a közeledő autónak segítséget kérve integetni kezd. 

Az autó lassít, majd megáll. A sofőr és fegyveres kísérője kiszállnak, ám ebben a pillanatban a rejtőzködők körbeveszik, lefegyverzik őket és a hátul a foglyokat őrző két német katonát. A 14 kiszabadított fogolyra civil ruhákat adnak, és biztos helyre viszik őket. A négy katonát is átöltöztetik, őket Soos Géza rejti el, és decemberben adják ki őket negyven zsidó szabadon bocsájtásáért cserébe. Ezt az 1944-es esetet Koncz Lajos írta le a Beszélő című folyóiratban Wallenberg naplója alapján.

Nem egyedi eset volt ez, Soos Géza egész életét alárendelte mások segítésének, megmentésének és annak, hogy azt cselekedje, amit hazája érdeke és a Biblia útmutatása megkívánt. Egyik méltatlanul elfeledett hőse ő a huszadik századi magyar történelemnek.

A helyes út a segítés útja

– Maga ezt a gyermeket nem fogja megfojtani – mondta az akkor tizenéves Soos Géza a Mária Valéria nyomortelepen egy kétségbeesett várandós nőnek.
– De ki fog neki ételt szerezni? Ki fog neki ruhát adni? Ki fogja megkeresztelni?
– Majd mi.
Így lettek Soos Géza és Naszádi Zsófia, két kőbányai gimnazista a születő gyermek, a kis Zsófia keresztszülei és életének megmentői. 

Az 1912-ben született Soos Géza a kőbányai Szent László Gimnázium diákjaként társaival az Auguszta és Mária Valéria nyomortelepeken rendszeresen gondoztak családokat. 

A férfi korán bekapcsolódott a református ifjúsági szervezetek munkájába, a Soli Deo Gloria Református Diákszövetségnek 22 évesen főtitkára, 24 évesen pedig már elnöke volt. Évfolyama érettségi utáni beszédét is ő tartotta, és már ekkor hangot adott annak a gondolatnak, hogy a nyomor és a betegségek terjedése „hangos lavinazúgással sodorja mind mélyebbre a magyar életet”, és a helyes út csakis a segítés útja lehet. Ebben az 1930-as iskolai beszédben már benne van Soos Géza egész élete. 

Sosem volt ugyanakkor elégedett magával, egy beszámolójában ezt írta: „én voltam az SDG leghitványabb munkása […] Az Úr kegyelme azonban nagyobb a mi gyarlóságainknál.” Soos Géza a jogi egyetem 1935-ös elvégzése után munka mellett is járta az országot és beszélt a fiataloknak hitéről, a magyar társadalom szociális helyzetéről és a nemzetre leselkedő náci veszélyről.

Kép

Soos Géza szüleivel, húgával, Soós Edittel és nagynénjével 1934-ben – Forrás: sdg.org.hu

Nagybetűkkel Wallenberg naptárában

A második világháború kirobbanása a fiatal tisztviselőt a Teleki Pál miniszterelnök mellett működő Tájékoztató Osztályon találta, Teleki öngyilkossága után pedig a külügyminisztériumba került. Kormányzati pozícióit arra használta, hogy a német térnyerést ellensúlyozza, az üldözötteket mentse, és a háborúból való kiugrás lehetőségét felmérje. 1943-ban az ő segítségével rendezték meg a Soli Deo Gloria Református Diákszövetség táborában, Balatonszárszón a szárszói konferenciát. A kormányzat felé Soos Géza garantálta, hogy nem használják kormányellenes tevékenységre az alkalmat.

Magyarország német megszállása után az üldözött zsidók mentése vált kiemelten fontossá, a Soos Géza által szerzett diplomáciai jelzésű autóban menekítették az embereket az SDG táboraiba, ahol annyi üldözöttet rejtettek el, amennyit csak lehetett.

De a Soli Deo Gloria Református Diákszövetség és a később a perről elhíresült Magyar Közösség tagjainak és vezetőinek otthonai is tele voltak elrejtett emberekkel. Lelkipásztorok, papok, állami alkalmazottak, titkos nyomdák gyártották a hamis keresztleveleket a zsidóknak. Nagyon fontos szerepe volt Soosnak abban, hogy az Auschwitzi jegyzőkönyv címen ismert beszámoló eljutott Horthy Miklós kormányzóhoz is, aki leállította a budapesti zsidók deportálását.

Amikor Raoul Wallenberg svéd diplomata Budapestre érkezett, egyik első dolga volt felvenni a kapcsolatot Soos Gézával, naptárába nagybetűkkel volt beírva a neve. Közös tevékenységükre példa a cikk elején elmesélt történet is. Érthető okokból csak elszórt információk vannak arról, pontosan hány embert is mentettek meg.

Ellopni egy katonai repülőt

Bár a németek sokáig nem léptek fel közvetlenül a külügyminisztériumban dolgozó Soos Gézával szemben, a nyilas hatalomátvétel után bujkálni kényszerült, például Monoron, Fónyad Dezső lelkész padlásán. Azután, hogy a szerveződő ellenállás vezetőit, többek között Bajcsy-Zsilinszky Endrét elfogták, Soos Géza elköszönt várandós feleségétől, Tüdős Ilonától, és elindult, hogy társaival egy akciófilmbe illő tervet hajtsanak végre.

1944. december 8-ról 9-re virradó éjjel egy kis csoport belopózott a pápai katonai repülőtérre, fölkapaszkodott egy ott várakozó, német felségjellel ellátott Heinkel He-111-es bombázó repülőre, és a virradattal felszálltak, ellopva a katonai repülőt egy háború közepén. 

Nem csak az esetleges üldözők miatt kellett aggódniuk, az Adriai-tenger fölött már ellenkező irányba repülő szövetséges kötelékek húztak el fölöttük. Olaszország partjainál amerikai vadászrepülők leszállásra kényszerítették őket. A repülőből érdekes társaság szállt ki: Hadnagy Domokos repülő őrnagy feleségével és másfél éves gyermekükkel, Toperczer Árpád főhadnagy, Rakovich Sándor őrmester, motorszerelő, Soos Géza és J. A. Bentinck, német hadifogságból szökött holland hadnagy. Az Auschwitzi jegyzőkönyv angol fordítása és más bizonyítékok mellett a magyar ellenállás helyzetéről vittek híreket a szövetségeseknek.

Becsületes ember nem tud együttműködni a kommunistákkal

A gép utasait gyanú övezte, az angol és amerikai tisztek hadifogolyként hónapokon át faggatták őket. Eközben Budapesten megszületett Soos Géza lánya, Soos édesanyja és Ildi nevű idősebb lánya pedig meghalt az ostromlott városban. Családjával végül Genfben találkozott legközelebb a háború után. Itt végezte el a teológiát is egy rövid hazatérési kísérletet követően. Erről így írt: „1946-ban Budapesten a kommunisták újra megkísérelték, hogy eltegyenek láb alól, mivel visszautasítottam, hogy belépjek a kommunista pártba, vagy aláírjam legalább az engedelmességi nyilatkozatot. [...] Hamarosan beláttam, hogy minden út járhatatlan: becsületes ember nem tud együttműködni a kommunistákkal.” 
Németországban az ott rekedt mintegy 14 ezer magyar, továbbá cseh, ukrán, lengyel és lett protestáns lelki gondozásával foglalkozott, 1948 novemberében autón 3380 km-t, vonaton 1750 km-t tett meg; egyeseket olyan nyomorban talált, hogy utolsó fillérjeit, néha még váltóruháját is odaadta nekik. Az amerikai magyarok hívására feleségével és öt gyermekével 1951-ben az Egyesült Államokba települt át. 

Gondozta a szórványt, egyetemen oktatott, egyházi és civil közösségekben tartott előadásokat. Emellett az Új Magyar Út folyóirat egyik szerkesztője, cikkírója lett. 

Az egész magyar emigráns közösség előtt ismert emberré vált.

Soos Géza menekült magyar család gyermekét kereszteli Németországban – Forrás: Mint a Jézus Krisztus jó vitéze… Bp., 1989

Egyetlen út vezet haza

1953. szeptember 5-én Soos Géza a tomboló vihar ellenére Koszorús Ferenccel autóba ült, hogy a pittsburghi református templomban hirdessen igét. A rossz látásviszonyok miatt egy kanyar után hirtelen „felbukkanó” hídnál Soos autója a hídfőnek csapódott. Koszorús Ferenc eszméletét vesztette, és súlyosan megsérült, Soos ezért sietve egy közeli család házában kért segítséget. Segített beemelni a mentőbe Koszorúst, majd beült a vezető mellé. Útközben rosszullétről panaszkodott, majd lefordult az ülésről. A kórházban már csak a halálát tudták megállapítani. Alig 41 éves volt. Soos Gézát a Pennsylvania állambeli Ligonierben helyezték örök nyugalomra. Wass Albert így búcsúzott tőle: „Óriás fa dőlt ki, magyarok! Roppant hegy omlott: sziklaszirt. Magyarok szerte a világban: ha csak egy morzsányit is meg akartok hálálni abból, amit értetek tett, kövessétek az utat, amit megjelölt. Minden magyarnak tudni kellene – ezek Soos Géza szavai –, hogy csak egyetlen út vezet haza. A krisztusi szeretet és alázat útja.”