Milyen személyiség és milyen megélések kellenek egy humoristának ahhoz, hogy a komikum legyen számára az elsődleges feldolgozási mód? 

Sz. B. M.: Azt gondolom, hogy ehhez olyan családi háttér is kell. Nálunk anyukám az, akivel komoly témában is lehet viccelni. A humor egyébként két dologra jó: beszélni valamiről, vagy nem beszélni valamiről. Lehet komoly témát is úgy felhozni, hogy tompuljon az éle, de lehet úgy is viccelni, hogy közben nem beszélünk a problémáról, elütjük vele. 

Lehet ez maszkolás is?

Á. F.: Igen. De eszköze lehet annak is, hogy messzebbről, védettségből szemléljünk valamit, ami ezáltal máris kevésbé félelmetesnek tűnik. Ha azt, amitől félünk, viccessé tesszük, akkor kissé már le is győztük. Én a legkisebb gyerek vagyok a családban, születés tekintetében sok évvel lemaradva a többiektől, ezért mindig volt egy feszültségoldó, békéltető szerepem a családban, mint sok legkisebb gyereknek. Én kezdettől használtam a humort a magam szerepéhez. 

Emellett azért azt gondolom, hogy a humorérzéket nem adják ingyen. A humornak összetevője az éles megfigyelés, az asszociációk megtalálása, a készenlét, és ezekkel munka van. 

Minden viccnek a fele úgy igaz, hogy valami okod azért van rá, miért hozod be a helyzetbe. Ha egy határsértő helyzettel viccelődsz, akkor azzal valamit mondani akarsz a beszélgetőpartnerednek. Lehet vele sértés nélkül komoly dolgokat közvetíteni. 

A stand up műfaj valóban csak „kiállsz és mondod”, ahogy kívülről látszik, vagy pontosan kimért minden szó és hangsúly? Minden este ugyanaz hangzik el, vagy szervesen változik a szöveg?

Sz. B. M.: Sok munka van azon, hogy úgy tűnjön, mintha nem lenne benne sok munka. Stand up anyagot írni aprólékos foglalatosság, mert minden szónak a helyére kell kerülnie ahhoz, hogy működjenek a poénok. Olyan, mint ritmust vagy dalszöveget szerezni, minden szótag precízen követi egymást, hogy a szöveg ritmusa vigye a nézőt. 

Á. F.: Emellett ott van benne a lehetőség, hogy reagálnod kell közben a közönségre, van egyfajta szabadsága is a műfajnak. Olyan megírt darab ez, amely menet közben is alakulhat, kimaradhat egy mondat vagy bekerülhet egy új. Bármit megcsinálhatsz a színpadon, de mindennek felelőssége van. Számomra izgalmas, hogy biztosítóháló nélkül lépek föl, és párbeszédbe kerülhetek a közönséggel. Hosszú idő, amíg a végleges formáját felveszi egy darab, sokáig alakul az előadások közben is, mire teljesen letisztul. 

Mihez hasonlítanátok az agyatokat, ha egy installációt kéne belőle készíteni egy kiállításra? 

Á. F.: Leginkább olyannak képzelem el, hogy a hátsó traktusban mindig mozgolódik valami, mondjuk legyen egy hörcsög… Az előtérben történnek a dolgok, de a hörcsög folyamatosan jár, van, és gyűjt.

Sz. B. M.: Az enyém inkább mókus… Minden pillanatban, bármi egyéb tevékenység folyik is, elraktározom, hogy miből lehetne valami viccet csinálni. Minden szó lehet alapanyag, mindenből lehet poén. Nem is kell, hogy színpadra menjen, elég, ha csak a társaságomnak adom át. 

Ha történik velem valami, közben már azon gondolkodom, hogy egy óra múlva hogyan fogom elmesélni egy barátomnak. Nem szoktam hozzákölteni a történetekhez, hanem megfigyeléseket teszek, monitorozom a saját érzéseimet, eltúlzom őket, felnagyítom…

Á. F.: A túlzásokkal segítek a hallgatóságnak abban, hogy azonosuljanak velem, hogy ugyanazt éljék át, amit én. Mi a műfajon belül egy megfigyelős humort viszünk, ha a darabban egy randitörténetet mesélek, akkor az megtörtént dolgokból áll, bár egyik-másik szereplőt több személyiségből gyúrom össze. Vannak olyan retorikai elemek, amelyekre azért van szükség, hogy a nézőnek ne kelljen végighallgatni, hogy a „nagynéném barátnőjének a gyerekkori barátnőjével történt”, ezért aminek nincs a néző számára jelentősége, azt levágom. Viszont, ha nem lenne valós a történet, ha nem lenne fontos nekem is, ha én nem gondolom komolyan, amit mondok, azt szerintem a közönség kiszagolná. Én így érzem hitelesnek a szöveget.

 Hogyan született meg a Kapunyitás ötlete?

Á. F.: Mi mindig jól tudtunk együtt dolgozni Balázzsal, és mivel még egyikőnk sem akart önálló estet, ebben a formában mindketten szintet tudtunk lépni. A téma adta magát, mert hasonló élethelyzetben vagyunk, nem vagyunk házasok, nincsenek gyerekeink, mindketten karriert váltottunk a stand-up kedvéért. Balázs a közgázra járt, én pszichológusként végeztem, de egyikőnk sem kezdett a végzettsége szerint dolgozni. Fiatal felnőttek vagyunk, erről akartunk stand-up-előadást írni. 

Sz. B. M.: Azt gondoltuk, hogy ez olyan téma, ami itthon még nem jelent meg a műfajban. A humorista generáció tíz évvel előrébb tart életkorban, mint mi, ők már a házasságról, feleségekről, gyerekről, hitelről beszélnek, a kapunyitással kapcsolatos megélések még nem voltak itthon színpadon. 

Á. F.: Ennek a szakasznak is vannak nehézségei, hiába tűnik ez az életkor olyan könnyűnek, megvannak a buktatói. 

Hatévesen és tizenhat évesen el szokott hangozni az egzisztenciális kérdés: mit fogsz dolgozni? Valamelyikőtök azt válaszolta erre: „én humorista leszek”?

Sz. B. M.: Egészen fiatalon biztos voltam benne, hogy humorista szeretnék lenni. Tízéves voltam, amikor a Showder Klub indult, akkor már tudtam. Szerettem mesélni a barátaimnak, megnevettetni őket. Ez volt életem első flow-élménye. 

Á. F.: Én nem akartam kifejezetten humorista lenni, de tudtam, hogy a humorral kapcsolatos munkám lesz. Ha alsóban kellett írni egy fogalmazást mondjuk egy vázáról, rögtön karikatúrában adtam elő. 

Amikor felolvastam, és egyre jobban röhögtek, nem értettem, hogy mi ebben a nagy teljesítmény, nekem természetes volt, hogy így látom a világot. 

Jó érzés másokat szórakoztatni, adni valamit, én ebből erőt nyerek.

Miben éreztétek, hogy megkezdődik a kapunyitás, voltak ilyen helyzetek, előjelek? Honnan indult?

Á. F.: Én azt vettem észre, hogy a „fölnőttek” sem mindig csináltak meg valamit, inkább csak megtörtént velük. Hogy ennyivel vannak előbbre. Egy ideig ki-be kapcsolódnak a gyerek-felnőtt szerepeink, és kicsit a senkiföldjén találjuk magunkat. Otthon még mindig úgy viselkedsz, ahogy máshol már nem, mondjuk otthagyod a tányért az asztalon… Nekem az volt a fejemben: most akkor ez lesz? Ez lesz végig? Szerintem akkor történik meg ez a felnőttkorba lépés, amikor olyan véglegesnek kezdenek tűnni a dolgok. Fiatalon minden végtelennek tűnik, felnőttként véglegesnek. 

Sz. B. M.: Nekem inkább az apróbb feladatokkal való szembesülés volt a pillanat. Diákként még ott van körülötted egy erős keretrendszer, hogy mindennap fel kell kelni, bemenni az iskolába, odaadják a feladatokat, beosztják a perceidet. Akkor még nincs benned aggodalom, hogy jó-e, amit csinálsz, mert ezt kell csinálni, és kész. Nem aggódsz azon sem, hogy jó-e, hogy én most itt tartok, mert mindenki ugyanott tart, egy szinten van. Van egy hirtelen váltás az egyetemnél, ami sokkal lazább, önállóbb műfaj, mint a középiskola. A felvett tárgyaidat, tempódat is megválaszthatod, dolgozol mellette, vagy ha nem akarsz, nem dolgozol… Annyi döntést kell nagy dózisban, hirtelen meghozni minden előzmény nélkül, hogy az elég ijesztő. 

Én mindig jó tanuló voltam, de semmi másban nem voltam feltűnően jó. A magam intézésében se voltam jó, a szüleim mindig inkább megoldották a dolgaimat, mint hogy erőltessék ezeket. 

Egyetemistaként Pesten annyira küzdöttem a beiratkozással, a tantárgyfelvétellel, hogy szinte lebutított a szorongás. Ez volt nekem a kapunyitás, ráadásul az egyetemmel egyszerre kezdtem a stand-up-ot is, ami ugyanúgy új, ugyanúgy szabálytalan volt, mint maga az élet. „Írjál stand-up-ot!”, ez volt a feladat, de se módszertan, se szabályok… 

Á. F.: Amikor úgy hozol döntést, hogy az már kihatással van az életedre, és senki nem fogja felügyelni vagy megmásítani azt, az a felnőttség. Amikor a döntéseid után felelősséget vállalsz, akkor. Ha mondjuk home office-ban otthon programozol, de még otthon laksz, akkor már pénzkereső vagy, de mégsem történik meg a leválás, vagy egy diákmunkát végzőnek is van keresete, de nem szakad még le a szülőről. 

Sz. B. M.: Én azt mondanám, hogy amikor elkezdesz pénzt keresni, akkor tettél egy lépést a felnőttlét felé. Ma talán több lépés van, hosszabb lett az átmenet. 

Á. F.: Több idő van átgondolni ezeket, nem az van, hogy a család kilök, mert nincs pénz eltartani, vagy hirtelen rád rivallnak, hogy kezdjél már magaddal valamit. Vagy most már nem azért házasodik egy férfi, mert katonának kell lenni és utána szeretné, ha valaki várná otthon. Akkor sok más funkciója is volt a házasságnak. Ma tovább tart a folyamat, de önállóbbakká lesznek végül az emberek. Szerintem nagyobb önismerettel rendelkezünk a végén, pont emiatt a hosszú útkeresés miatt. Így nem azt fogjuk mondani, hogy „nekem ezt dobta a gép, mégis megoldottam, oldd meg te is!”, hanem van idő az útkeresésre, vagy esetleg feladni kudarcos dolgokat. Szerintem az előző generáció rosszallja a döntést, ha egy fiatal félbehagy valamit csak azért, mert nem szereti. 

A rengeteg választási lehetőség akár nyomasztó is lehet, ez hosszabb átmenetet alakított ki, és bár könnyűnek tűnik belecsúszni abba, hogy végül rengeteg mindent félbehagyjunk, mégis ez megérlelt, önazonos, emberközelibb döntéseket hoz. 

Kép

Fotó forrása: Dumaszínház

Tolódik a felnőtté válás? Boldogsági és boldogulási kényszer van?

Sz. B. M.: Lett ez az új szakasz, ami szerintem is pozitív változás. Amikor a bátyám megszületett, édesapám 24 éves volt, és én nem hiszem, hogy a szüleim felkészültebbek voltak akkor, mint amikor én voltam ennyi idős. Megcsinálták, megoldották nyilván. Ez az útkereső szakasz azonban egy jó önismereti lehetőség, én ebben látom a változást, hogy sokkal inkább befelé fordulnak a fiatalok, önmagukat fejlesztik és ez hozzáad ahhoz, hogy egyre egészségesebb generációk álljanak készen. 

Nem vesz ez el a spontenaitásból? Abból a gondolkodásból, hogy „őt választom, a többit meg majd megteremtjük”? 

Sz. B. M.: Mi ezt annyiban tökélyre vittük, hogy a vagyoni szempontok elvesztették a jelentőségüket. 

Á. F.: Az igaz lehet, hogy vannak elvárások a generációnkban, de nem ilyen kocsi meg ingatlan jellegűek. Inkább az, hogy a lehetséges páromnak legyen munkája, szeresse azt, ne legyen nárcisztikus, agresszív, ne legyen olyan, mint az előző barátom, akit már tudom, hogy miért választottam… Nagyapám halálos ágyán a nagyanyám azt mondta: „Jó ember volt, mindent megevett”. Akkor más volt a minimumszint, helyenként ilyen „legalább nem iszik” színvonallal. Mi nem kipipálandó listával érkezünk egy randevúra, hanem kíváncsian a másik emberre. Ha valakinek mondjuk négy hónapja nincs munkája, az nem azért baj, mert nincs pénze, hanem egy jelzés arról, hogy nincs ambíciója, vagy nincs egészséges viszonya a munkához. A kézzelfogható dolgok hiánya személyiségbeli hiányosságra utalhat. 

Sz. B. M.: Nekem az a tapasztalatom, hogy nemcsak azok a dolgok döntők, amiket meg lehet fogalmazni, hanem intuitív módon szerzett információk, benyomások. 

Hogy érzem magam a másikkal? Ha feszültséget érzek valaki társaságában, az a red flag, vagy amikor nem tudok beszélgetni vele. A saját érzéseimre figyelek, ez a döntés alapja. 

Á. F.: Nem ilyen CV-interjúztatás a találkozó, hanem inkább a kis dolgok hatalma. Hogyan szólt a pincérhez? Mit csinált, amikor azt hitte, hogy az ismerőse nem látja? Ott tudok elkezdeni kapcsolódni.

Balázs a műsorában utalt rá, hogy rádöbbenés volt számára, hogy életben tartani magunkat nehéz és unalmas feladatok sora. 

Sz. B. M.: A felnőtt lét folyamatos feladatlista. Kis feladatok, de rengeteg. Be kell vásárolni, főzni, azután mosogatni, ez így már végeláthatatlan, és emellett még el is kell menni dolgozni… Másnap kezdődik elölről.

Á. F.: Szerintem szórakoztatni magadat is nehéz. És feladat. Hogy kitaláld a programodat, a pihenésedet, hogy megszervezd magad. Őrült körben vagy. 

Sz. B. M.: Ha pihenőnapot tartok, akkor meg ott a mókus, és mondogatja nekem, hogy írhatnék. 

Kép

Fotó forrása: Dumaszínház

Az önállósodás egy pontján megrohanja az embert a szabadságérzet, azután kiderül, hogy mindenütt csupa feladat?

Á. F.: Engem annyira nem rohant meg. A szabadságom megvolt otthon is, és a kilépést én lakótárssal kezdtem. 

Sz. B. M.: Inkább a visszatérést élném meg drasztikusnak, akkor érezném a szabadság hiányát. A kirepülés nekem apró lépések egymásutánja volt, először a nagybátyámékhoz költöztem, utána a barátnőmmel laktam együtt, lassan haladtam. 

Balázs gyerekkorában csodálatos emberként látta a felnőtteket, akik képesek akár embert küldeni a Holdra. Ma másképp látjátok a felnőttek munkahelyi világát? Nem annyira komoly, mint amilyennek tűnt?

Sz. B. M.: Szerintem nagyon komolytalan. Az látszik, hogy az a hozzáértés és mély tudás, amit feltételezel gyerekkorodban a felnőttekről, nem igaz. 

Felületesen értenek egy dologhoz, ahelyett, hogy mélyen értenének mindenhez, ahogy gyerekként hittem. Felszínes tudás alapján döntéseket hoznak. 

Amikor 18 évesen először láttam a tévéfelvétel folyamatát, láttam, hogy mászkálnak az operatőrök, kimennek cigizni, és nyilván így is működik a dolog, de a felnőtt élet komolysága, amit feltételezel, az ott elillant. 

Mindketten érintettétek a közös estetek során, hogy puhánynak látszódnak a fiatalok a nagyszülők szemében. Őket már autóval viszik iskolába, bukósisak kell nekik a biciklizéshez, pszichológushoz járnak, és ételallergiákkal küszködnek. „Ezt megeheted, ugye? Ebben nincs semmi…” – kérdezgetik a nagymamák. Milyen kérdésre, változásra válasz a fiatalok „puhánysága”?

Sz. B. M.: Olyan ez, mint amikor azt mondják: „A mai fiatalok kevés munkával akarnak sok pénzt keresni.” Igen, így van! És én nem látom ennek rossz oldalát. Ez a puhányság szerintem nem igaz, a mi generációnk szembenéz a problémákkal, nem elkerüli, mint általában a szüleink, nagyszüleink. Én úgy látom, hogy náluk a hiba elismerése ismeretlen lehetőség. Ők sosem lehetnek hibásak, szerintem épp ez az igazán puhány dolog. 

Á. F.: Én egyenesen úgy érzem, hogy a szüleim kényelemtagadók. 

Hogy csak az a jó, ha minél rosszabb, mert ha minden jó, azzal nem jó valami. Azt nem érdemeljük. Mi valahogy jobban beengedjük a jót is, a rosszat is. 

Kapunyitási kérdés az „akarsz-e gyereket?” is. Milyen kihívásokkal kell megküzdeni ezen a téren?

Á. F.: Szerintem ma már jóval kevesebb a „no-baby shaming” – ahogy elneveztem ezt –, mint 10–15 éve. Elfogadottá vált, ha valaki később akar vagy nem akar gyereket, saját döntés maradt. Ma már nem szokás direkt kérdésekkel nyomasztani egy fiatal nőt, győzködni, kioktatni.

Sz. B. M.: Én úgy szeretnék majd gyereket, hogy minél jobban élhessük meg, nem pedig úgy, hogy csak túléljük. Ahhoz, hogy tudj egy párkapcsolatot menedzselni és egy gyereket jól felnevelni, elsősorban magaddal kell rendben lenni, és el kell jutni arra a szintre, hogy képes legyél megcsinálni. 

Nem volt minden jó, amire neveltek benneteket – hogyan tudjátok ezt feloldani? Milyen párbeszédeknek kell lefolynia a szülőkkel, meg kell-e bocsájtani a gyerekkort? 

Sz. B. M.: Én mindig arra gondolok, hogy az én szüleim máris meghaladták az ő szüleiket. Hiába érzem úgy, hogy néhány olyan személyiségjegyet oltottak belém, amelyek nehézséget okoznak nekem, tudom, hogy ezeket azért csinálták, mert ők is így tanulták, nem kaptak erről több tudást, elég visszajelzést… 

Nekem mindkét szülőm járt pszichológusnál, foglalkoztak magukkal, többet adtak tovább, mint amit otthonról hoztak. Az én feladatom az, hogy az okozott néhány nehézséggel kezdjek valamit.

Nincsenek bennem sérelmek. 

Á. F.: Szerintem a változások eléréséhez nem egy otthoni ventiláló kör a megfelelő eszköz, hanem az, hogy te magad meghúzod a saját határaidat, és a családodnak ahhoz alkalmazkodni kell. Az a jó, ha olyan nevelést kaptál, hogy a nehézségek ellenére képes vagy ezt a határt meghúzni. Bár ők nem teszik ma sem, olyan nevelést kaptam tőlük, hogy én képessé váltam.

Balázs tandemhez hasonlította a házasságot. Mit láttok bajnak, a tandem romlott el, nem hiszünk a működésében, vagy kifáradtak a kerékpározók?

Sz. B. M.: Nekem több olyan barátom is van, akik már évek óta házasok, nem érzem, hogy nagy válság lenne.

Á. F.: Régen az volt az erős társadalmi elvárás, hogy házasodj meg, mert különben nem költözhetsz össze, a vagyoni közösség szükséglete is dominált. Ma már mindkét fél keres, csomó funkcióját elveszítette a házasság. Én régen azt gondoltam, hogy a házasság csak egy darab értéktelen papír, de megváltozott a véleményem. Ha csak azt az oldalát nézem, hogy egyszer lerakod valaki mellett a voksodat, hogy valaki a házastársad, akkor abban az esetben is, ha elváltok, neked már biztos, hogy ő az életed része volt. 

Tehát nem az exed, nem egy felejtős időszakod, hanem a társad. Ez ott lesz az önéletrajzodban örökké, ez egy szép gesztus, kinyilatkoztatás. 

Más funkcióját én nem látom, számomra ez az értelme a házasságnak. 

Miről fog szólni az új darab?

Sz. B. M.: Amit kérdeztél, a tandemes anyag már az új estünkben lesz, ami szeptembertől Mi bajunk lehet? címmel fut majd, hisz a stand-up egy olyan műfaj, amit muszáj emberek előtt kipróbálni, nem a szobában, nem egyedül a fallal. A fagyasztónkban mindig vannak bekészített dolgok… Az új közös estünk címét Ráskó Eszter adta, és ugyanúgy a fiatal felnőtt kort járja majd körül, mint a Kapunyitás. Én sokat beszélek majd a párkapcsolatról, mint önismereti útról, önfejlesztésről. 

Á. F.: Úgy gondolom, hogy óriási életfeladat lehet arra rájönni, hogy Mi bajunk lehet? … Szóval, hogy rájöjjél, hogy miért nem jó valami. Nem is az, hogy kijavítsd, hanem hogy beismerd, hogy rossz neked. Ezt a gondolatot próbálom majd körüljárni úgy, hogy végül a Mi bajunk lehet? ne csak a szorongás, de feloldás tárgya is lehessen.

Gordon Ramsay esetében is beigazolódni látszik a mondás, miszerint a zord külső érző szívet takar. Az erős beszólásairól, élesen megfogalmazott kritikáiról elhíresült mesterszakács a „négy fal között” példás családi életet él feleségével. Tana Ramsay – akivel Gordon 28 éve kötötte össze az életét – tavaly ősszel hatodik közös gyermeküknek adott életet. 

Gordon Ramsay régóta híres arról, hogy keményen viselkedik a konyhában, legalábbis erről az oldaláról ismerhette meg a nagyvilág olyan főzős és „étterem-megmentő” műsorain keresztül, mint például a Gordon Ramsay – A pokol konyhája (Hell's Kitchen) címen futott főző-valóságshow vagy a Gordon Ramsay – A konyha ördöge (Kitchen Nightmares). Utóbbi, szintén hatalmas népszerűséget és nézettséget elért produkcióban a sztárséf fennmaradásukért küzdő éttermeket látogatott sorra, ahol egy rövid időt eltöltve azok rendbehozatalán, megmentésén fáradozott.

Otthon felesége a „főszakács”

„Nagyon szereti heccelni az embereket, ezt boldogan ki is éli, amikor csak teheti. Aki érti, ismeri őt, viszont pontosan tudja, milyen valójában, és hogy mit miért tesz. Én teljes mértékben megértem őt” – nyilatkozta a különc viselkedéséről közismert mesterszakács felesége. 

A pár a ’90-es évek elején találkozott először egy szilveszteri partin, bár Tana akkoriban még jegyben járt valaki mással, és nem érdekelte a feltörekvő séf, akit arrogánsnak nevezett. 

Néhány évvel később, attól fogva, amikor újra összefutottak egy közös barátjukkal közös lakásban – ahol Gordon a motorját tárolta –, találkozgatni kezdtek. Kapcsolatukat 1996-ban pecsételték meg házassággal. Ami a magánéletüket illeti, otthon Tana a „főszakács”: ő az, aki elmondása szerint a férjénél sokkal szigorúbban bánik a gyerekekkel. 

Amire minden bizonnyal nagy szükség van, hiszen a házaspárnak hat gyermeke született: Megan (26), az ikrek, Jack és Holly (24), Matilda (22), Oscar (5) és a kis Jesse – akit Tana nem mellesleg 49 évesen hozott világra tavaly novemberben. „Hihetetlenül szigorú vagyok velük. Gordon anyukája szerint talán túlzottan is. Keményebb vagyok a gyerekeimmel, mint sokan mások, de muszáj” – fogalmazott egy korábbi nyilatkozatában Tana Ramsay. 

Kép

A Ramsay gyerekek 2024-ben – Forrás: Profimedia – Red Dot

28 év és hat gyerek után is randevúzni járnak

Ahhoz, hogy Tana és Gordon életben tudja tartani a szikrát, szabályokat kellett lefektetniük: minden hónapban állandó randevújuk van. Tana Ramsay egy az anyasággal, a kisgyermekes lét kérdéseivel foglalkozó podcast műsorban nemrég kifejtette: „így, hogy a már felnőtt gyerekeink mellett újra babázunk is, a legutóbbi évfordulónkon elhatároztuk, havonta egyszer színházba kell mennünk, és havonta háromszor ki kell mozdulnunk. Méghozzá úgy, hogy szépen felöltözünk, és egyikünkön sem lehet edzőcipő.”

Tana azt is elárulta, utóbbi kikötés annak a mellékhatása, hogy a világjárvány alatt egyfolytában tornacipőt és farmert hordtak. „Mi úgymond szépen felöltözünk: én magassarkút veszek fel, ő pedig öltönyt vagy inget és rendes cipőt – magyarázta. – Elmegyünk vacsorázni, és ilyenkor, bár a gyerekekől is, de leginkább magunkról és egymásról is beszélgetünk. Ilyenkor vannak a legjobb beszélgetéseink” – tette hozzá Tana Ramsay. 

Az év elején Gordon nyíltan beszélt arról, hogyan éli meg azt, hogy idősebb korában újra édesapa lett. „Ha őszinte akarok lenni, ezúttal szerintem jobb apa vagyok – fogalmazott. – Már van tapasztalatom, és úgy gondolom, hogy a nagyobb gyerekeinkkel is jó munkát végeztünk.”  A sztárséf azt is bevallotta, hogy a randevús esték „kulcsfontosságúak”, akár egy moziról, akár egy közös, hosszabb kocsikázásról legyen szó. 

„Kevés időnk van kettőnkre, az viszont minőségi, és ez nagyon lényeges” – tette hozzá Ramsay. 

„Nagyon szeretjük és nagyra értékeljük a kisebb kiruccanásokat, ez is egy remek lehetőség a kapcsolódásra, a közös minőségi idő eltöltésére” – osztotta meg a szakács. Példaként azt a kisebb kirándulást hozta fel, amikor egy alkalommal Tilda lányukat látogatták meg az egyetemen, Nottinghamben. Miután megnézték a lányukat, egy két Michelin-csillagos étteremben vacsoráztak meg, és csak rá következő nap utaztak haza. 

Tana legutóbb arról beszélt a nyilvánosság előtt, hogy négy nagykorú gyermekük is visszaköltözött hozzájuk, így teljes a létszám a családi otthonban. „A nagyok egyszer már kiköltöztek, elsősorban amiatt, mert a londoni házunk egy nagyobb átalakításon esett át.” Hozzátette: legkisebb gyermekük, Jesse szerencsére még akkor is édesdeden alszik, ha valamelyik nagyobb testvére hajnali háromkor oson haza, amire még a kutya is hangosan csahol.

Gyermekei hozták elő a gyengéd érzelmeit

„Az is biztos, hogy én leszek a legidősebb apuka azok között, akik az iskolába kísérik a gyerekeiket” – fogalmazott Gordon nem sokkal a kis Jesse születése után. A „kispapaságot” 57 évesen újra átélő szakács azt is elárulta, gyermekei csalogatták elő az érzelmes oldalát. „Tana nagyon határozott édesanya, montessori iskolában tanított. Hozzá képest otthon én vagyok a puhány” – vallotta be a sztárséf, aki arra viszont kimondottan ügyel, hogy mindegyik utódot két lábbal a földön tartsa. 

Ha nem is olyan kemény kézzel, mint a „konyhában”, azért a családi fészekben is tartja a rendet. Gordon egyebek mellett arról is beszélt, hogy őt soha nem hozta lázba a pénz, ez abban is tükröződik, amilyen elvek mentén a gyerekeit neveli. Zsebpénz terén például mindig is nagyon szigorúan fogta őket. 

A sztárséf e téren is világosan fogalmaz: nem akarja, hogy a gyermekei elkényeztetve nőjenek fel, amihez szerinte az is hozzátartozik, hogy semmit sem ad nekik anélkül, hogy meg ne dolgozzanak érte. 

„Határozott vagyok, igazságos…de sok támadást kapok azért, mert egyenes és őszinte is” – mondja a családapa. „Hihetetlenül szerencsésnek tartom magam, hogy van hat csodálatos gyerekem. Arra tanítom őket, hogyan találják meg a szenvedélyüket, a saját útjukat. Ennek pedig semmi köze a hírnévhez, a szerencséhez, a pénzhez” – vallja Gordon Ramsay.

Minden a fakardokkal kezdődött

Az erdélyi Kovászna egy Sepsiszentgyörgyhöz közeli község, ennek testvérfalujában született Kőrösi Csoma Sándor, és itt látta meg a napvilágot 211 évvel később Konnát Árpád, egy fafaragó első fiaként. Árpáddal Budapesten találkoztam, ahol jelenleg tanul. A kalapot viselő, tarisznyás, pödört bajuszú fiatalembert könnyű volt beazonosítani. „Épp Kittenberger Kálmán könyvét olvasom” – mutatja kötetét a beszélgetés elején, majd saját történetébe is belekezd. Már gyerekként érdeklődött a történelem iránt: nagy hatással volt rá az Egri csillagok, később az indiánregények. 

Amikor mumpszos lett, három hétig nem mehetett iskolába, így saját indiánregény írásával ütötte el az időt.

Testvérével gyerekként gyakran serénykedtek édesapjuk műhelyében. „A műhely sarkába hordott fenyőlécekből – amikből ő még dolgozni akart – fafegyvereket készítettünk – idézi fel. – Amikor áthívtam szülinapomon az osztálytársaimat, mindenkinek legalább három kard jutott.”  Később, amikor öccsével Budapesten jártak, az összes zsebpénzüket egy antikváriumban látott fegyverhatározóra áldozták, úgyhogy már teljesen élethűen forgathatták a fakardokat. 

Érdeklődése később sem múlt el: gimnazistaként hadtörténésznek készült. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen viszont már a régészetet választotta főszakjának. Annak, hogy magyarországi egyetemre jelentkezett, nemcsak az az oka, hogy Budapesten több a lehetőség. „Romániában – érthető módon – nagyon román szemlélet érvényesül a történelemoktatásban, az érettségin is kizárólag Románia történelme a téma. A dákoromán elméleteket még az oktatóim is fenntartással kezelték, nekem viszont nem volt kedvem további öt évig hallgatni.”

Döntéséhez egy személyes élménye is hozzájárult: gimnazistaként részt vett az országos történelem-olimpiászon, ahol a szervezők részéről erős magyarellenességgel szembesült, ez mély nyomot hagyott benne. 

A román fiatalokkal viszont, akikkel egy szobában voltak elszállásolva, jól megértették egymást, tehát nem társadalmi, hanem államszinten él a probléma, hangsúlyozza.

Magyargyanús leletek nyomában Szibériában

Az ELTE-n a népvándorlás korát választotta szakiránynak. Hamarosan élete első ásatásán is részt vehetett Türk Attila régésszel Nyugat-Szibériában, egy orosz–magyar régészeti expedíción. Az Ujelgi tónál hatalmas leletanyagot tártak fel, ennek darabjai rendkívül hasonlítanak a honfoglalás kori magyarság használati eszközeire. 

A projektben a legfiatalabb hallgatóként vett részt, amely során Udmurtföldön és Permben is magyargyanús (a magyarsághoz nagy valószínűséggel kapcsolható) leleteket vizsgáltak. Permtől északra, Bojanovóban, egy erdőben olyan 11–12. századi tárgyakra bukkantak, amelyeket feltételezhetőleg a 9. századi magyarság is használt, például szablyát és egy ezüst halotti maszkot. 

„Az egyik sírban, amelyet én bontottam fel, egy nő feküdt, akinek derékig ért a haja, és ezüst gyöngyökkel volt befonva, a bal lábszára mellett pedig egy negyven centis tőrt találtam” – emlékszik vissza egy látványos leletre. 

Innen Baskíria felé vették az irányt, ahol a helyiek testvéreikként fogadták a magyar csapatot.

Árpád később részt vett más ásatásokon is, például Gyöngyösön, ahol kelta sírokat vizsgáltak, és a felvidéki Csábrágon, ahol a középkori várban aludtak. Számára azonban a népvándorlás kori leletek adják a legnagyobb élményt. A szibrériai ásatás olyan nagy hatással volt rá, hogy azt tervezi, visszautazik Oroszországba, ennek kapcsán oroszul is megtanult. 

Kép

Árpád (jobbra) a Volga-parti Jekatyerinovka lelőhely ásatásán – Fotó: Szöllősi Mátyás

Fegyverekkel temették el halottaikat

Árpád keleti népek iránti érdeklődése szintén gyerekkorára nyúlik vissza. Székelyföldön nagy hunkultusz van, ami őt is magával ragadta, emellett a már említett olvasmányélményei is formálták. „Amikor elolvastam az Egri csillagokat, megtanultam a benne szereplő százötven török szót. Gárdonyi másik regényében, a Láthatatlan emberben pedig sok olyan népről olvastam, amik nem szerepelnek se a romániai, se a magyarországi közoktatásban, pedig több száz évig a Kárpát-medencében éltek, mint a gepida, a longobárd, és a szarmata.”

Jelenleg e népek egyike, a gepida, illetve az avar nép fegyverkezési és temetkezési szokásait kutatja, a témában írja szakdolgozatát. 

Az avarokról még eszünkbe juthat pár dolog történelemóráról, a gepidák viszont a tankönyvek lábjegyzetében sem szerepelnek. „Jellemzően azoknak a népeknek az emléke maradt fent, amelyekhez valamelyik mostani nép köti az eredetét, a többi általában feledésbe merült” – magyarázza.

A gepidák a mostani Skandinávia területéről érkeztek a Kárpár-medencébe, ahol a hun uralom megszűnését követően királyságot alapítottak. Nevük az ógermán „gepanza” kifejezésből ered, ami késlekedőt jelent – gúnynévként kapták más népektől. Gepídia a Tiszántúl, a Duna-Tisza-köze, illetve a Délvidék területén létezett, körülbelül száz évig. Az állam 567-ben szűnt meg, amikor az avarok és egy másik germán nép, a longobárdok elfoglalták. A gepidák ezt követően továbbra is a Kárpát-medencében éltek az avarok fennhatósága alatt. Egy 7. századi forrás még említést tesz róluk mint az avarokat segítő önálló gyalogos csapatról.

Kép

A székelyudvarhelyi Székelytámadt vár ásatásán, teaszünetben – Forrás: Konnát Árpád

Erdélyben sok avar fegyveres sírt tártak fel (a legkeletebbi avar leletet Székelyföldön lelték). Hasonlóan temetkeztek a gepidák is. „Az ősi vallások szerint, amit a sírba tettek, azzal együtt tértek vissza a túlvilágról a holtak, ezért gyakran helyeztek az elhunytak mellé fegyvereket” – tudom meg a régészhallgatótól. Temetkezési helyeken kívül egyébként ritkán találni fegyveres leleteket, mivel az nagy értéknek számított, nem dobták el csak úgy: csaták során például eltették a megölt ellenfél páncélját. „A Kárpát-medencében a legtöbb fegyverhez kapcsolódó leletanyag muskétagolyó, nyílhegy vagy a modern korból töltényhüvely, mert azokból sok volt, így nem szedték össze” – magyarázza tovább. A fegyveres temetkezés aztán a kereszténység elterjedésével megszűnt a középkorban. 

Kép

A székelyudvarhelyi Székelytámadt vár ásatásán egy régészeti szelvényben – Fotó: Szász Gyula

Szerelemből küldetés

Szerinte, ha valaki ókori vagy középkori hadtörténelemmel foglalkozik, annak gyakorlati ismeretekkel is illő rendelkeznie a korabeli fegyverek használatáról vagy a lovaglásról. 

Ennek jó módja egy történelmi újrajátszó, illetve hagyományőrző csoport, aminek ő is tagja. 

Pár éve szablyavívást is elkezdett tanulni, bár ebben más is vezérelte. „Tetszett egy szaktársam, akinek meséltem a fegyverfajtáról, ő pedig leintett, hogy hiába beszélek róla, ha a gyakorlatban sosem próbáltam. Ez megsértette a férfiúi önérzetemet, és eldöntöttem, keresek egy harcművészeti iskolát.” A fiatalember Hidán Csaba kolozsvári történész, harcművészet-oktató edzéseire kezdett járni. 

Kép

Kerepesen dr. Hidán Csabával és egy vívótársával egy százhúsz éves kazak jurta előtt – Forrás: Konnát Árpád

Az egyetemi szerelem azóta elmúlt, a szablyavívás viszont most is szívügye, szeretné eloszlatni az azt övező tévhiteket. A nomád hadviselésről és általában a honfoglalás koráról ugyanis sok téveszme él, a szakma gyakran leminősíti. Szerinte fontos, hogy a történész, régész figyelembe vegye a forrásíró viszonyulását a témához – a honalapítókról szóló írásos emlékek zöme ugyanis velünk ellenséges népektől származik. Azt is elengedhetetlennek tartja, hogy a téma kutatója megpróbáljon minél inkább belehelyezkedni az adott kor gondolkodásába.

Egyesek ma is rabló népként tekintenek őseinkre, amivel nem ért egyet. „A hadjáratokkal, csatákkal együtt járó, mai értékrenddel ítélve erőszak, a civil lakossággal szembeni fegyveres visszaélés általános volt a korban. Másrészt minden esetben tudni lehet, a magyarok kinek a hívására, milyen szerződés alapján fogtak fegyvert. A népvándorlás kori harcokat én épp ezért nem kalandozásoknak nevezem, hanem szövetségi hadjáratoknak.” 

„A nagy földrajzi felfedezések helyett sem azt mondjuk, hogy az új világ kirablása” – mutat rá.

Kőrösi Csoma nyomában Indiában

Árpád életét mondhatni végigkíséri Kőrösi Csoma Sándor, akinek nagy kultusza van Kovásznán. A róla elnevezett gimnáziumba járt, majd a Kőrösi Csoma kollégiumban lakott budapesti tanulmányai alatt. A nyelvtudós több szempontból is példakép számára. „Már gyerekként lenyűgözött, hogy tizenhét nyelven beszélt. A finnugor helyett a közép- és belső-ázsiai eredetet vallotta, amivel szintén rokonszenveztem.” 

Később jelentkezett önkéntesnek a Csoma Szobája Alapítványhoz, egy Indiában hirdetett programra. „Kőrösi Csoma örökségének kutatása mellett az motivált, hogy megismerjek egy másik világot, új embereket” – mondja. Csakhogy magának kellett előteremtenie a részvételhez szükséges 2000 eurót, ami végül a helyiek – az egyház mellett civilek és politikusok – támogatásával sikerült.

Az alapítvány programja keretében másfél hónapot töltött Indiában: Zangla falu női buddhista kolostorának felújításában segédkezett. Annak idején Kőrösi Csoma fél évig élt itt, a helyi palotában, ahová első európaiként léphetett be. Árpádék heti hat napot dolgoztak, a pihenőnapon pedig általában túrázni mentek a magyar önkéntesekkel. 

Jártak a dalai láma rezidenciájánál Dharamszalában, a szikhek központjában, Amritszárban, ahol az Aranytemplomban szálltak meg, és Varanasziban is, ahol leopárdot is láttak.

Zanglában ugyanaz a dinasztia uralkodik a tizedik század óta. A legfiatalabb herceg magyar nőt vett feleségül. „Itt az emberek – hogy elkerüljék a vérfertőzést – hét ágra visszamenőleg ismerik a családfájukat, míg én már csak a nagyszüleimet tudom felsorolni” – méltatja az indiaiakat.

Kép

A dzsajpúri Nahargarh erődben – Fotó: Priskin Dániel

A környéken nagy a szegénység, Zanglában például ottjártuk előtt öt évvel vezették be az áramot, amit naponta öt óráig használhatnak. Sok gyerek nem jár iskolába, mivel a fűtetlen panel épületekben nyáron van a tanítás, amikor a szüleiknek segítenek a mezőgazdasági munkákban. „Általában minden családból legalább egy gyereket beadnak a kolostorba, akár fiú, akár lány. Ennek nemcsak vallási okai vannak, hanem mert ott a gyerekek bőségesen kapnak enni. Egy fiút pedig a hadseregbe adnak ugyanezen okból” – meséli a fiatalember. 

India 1947 óta háborúban áll Pakisztánnal, és bár jelenleg tűzszünet van, folyamatos a harckészültség. Zanglában és környékén, ahol egyre több a muzulmán lakos, is feszült hangulat uralkodott. A reptéren Árpádékat fegyveres őrök fogadták, akik olykor a metróba is lemennek, és átvizsgálják az utasok csomagját. Emellett rengeteg katonai ellenőrzőpontot is látott. 

Ennek ellenére az indiaiakat teljes nyugodtság jellemzi – nem sietnek az utakon, mert abban hisznek, nem ez az egyetlen életük a Földön. 

Amikor viszont európai embert látnak, nagyon belelkesülnek, és már veszik is elő a telefont, hogy közös fotót készítsenek az idegenekkel.

Kép

Árpád ladaki gyermekekkel egy népi íjászversenyen – Forrás: Konnát Árpád

„A buddhista többségű városokban rengeteg a kóbor kutya, különösen a kolostorok körül. Úgy tartják, az elhunyt szerzetesek járnak vissza kutyák képében” – meséli Árpád. Volt, ahol éjszaka utcára sem mertek lépni a falkába verődő ebek miatt. De nemcsak az kutyákkal kellett vigyázni, a majmok is sok galibát okoznak arrafelé. „Előszeretettel próbálják elcsenni a járókelők elemózsiáját, és ha elzavarod őket, többedmagukkal térnek vissza.”

Árpád következő célpontja Közép-Ázsia, jelenleg viszont a szakdolgozatát írja, és Budapesten keres munkát. Szabadidejében rengeteget olvas, több történelmi regényen is dolgozik, emellett blogokat ír. Beszélgetésünk végén arról kérdezem, nem szegi-e kedvét a történelemírás változékonysága (gondoljunk csak a kettős honfoglalás elméletére), hogy egy-egy újonnan talált lelet megdönthet addig biztosnak hitt teóriákat. Ő viszont úgy véli, ez fejlődésre ad lehetőséget. „Amit nem lehet megkérdőjelezni, az nem tudomány, hanem dogma” – fogalmaz.

A teljesítményalapú iskolarendszer  

Az Amerikai Pszichológiai Társaság 2013-as felmérése szerint a serdülők nyolcvanhárom százaléka számolt be arról, hogy az iskola stresszforrást jelent az életükben. A legtöbbször előforduló stresszor az iskolai terhelés okozta feszültségek (a házi feladat elkészítése, a dolgozatok írása), a tanórán kívüli tevékenységek, a szociális kapcsolódás nehézségei, a teljesítménykényszer, a félelem a lemaradástól, a motiváció megtalálása a tanuláshoz. Ha mindez hosszú távon állandósul, az testi-lelki tüneteket okozhat.  

Ugyanakkor mindezt nehéz elkerülni a mai teljesítményalapú iskolarendszerben, ahol a gyermek személyisége, érzékenysége sokszor háttérbe szorul. 

Sajnos nagyon kevés, sok esetben semmi idő nem jut a mentálhigiénés támogatásra, holott egy-egy reggeli beszélgetőkör vagy a tantervbe beépített stresszkezelő és relaxációs gyakorlatok megtanulása nagyban hozzájárulhatna a gyermekek mentális jóllétéhez. Hogyan vehetjük észre a stressz jeleit, és hogyan segíthetünk? 

Megváltozott viselkedés és önnyugtató szokások  

Az első és legfontosabb lépés, hogy felismerjük és azonosítsuk a tüneteket. Ha a gyermek amúgy is introvertált, nem kell megijedni, ha a szobájában egyedül szeret töltekezni, viszont vegyük észre, ha egy másokra nyitott, szociális beállítódású fiatal hirtelen túl sok időt tölt magányosan. Figyeljünk a gyakori hangulatingadozásra, ha sokszor fáj a feje, a gyomra, ha nehezen koncentrál az órán, vagy akár beszélgetés közben, illetve, ha visszahúzódóvá válik. Jel lehet az is, ha nehezen alszik vagy rémálmok gyötrik, ha megváltozik a teljesítménye. Figyeljünk rá, ha új önnyugtató szokásokat alakít ki, például előre-hátra dönti magát, tárgyakat vesz a szájába, vagy gyakran ismétel valamilyen ritmikus mozdulatot.  

Váltsunk perspektívát!  

Beszélgessünk a gyermekkel arról, hogy vajon igazi tigrissel áll-e szemben, vagy csupán egy papírtigris leselkedik-e rá. Amikor krízist él át, nehezen látja át a helyzetét, nem tud rangsorolni és súlyozni. Segítsünk neki messzebbről ránézni egy adott szituációra, és helyes döntést hozni például arról, hogy egy kettes osztályzat nyelvtanból csakugyan nagy veszélyt jelent-e a számára. 

Ne sugalljuk neki azt, hogy egy rossz osztályzat a világvégét jelenti. Sokszor felnőttként is nehéz elkülöníteni a papírtigriseket az igazi tigrisektől. 

Úgy érezhetjük, hogy ha a gyermek nem teljesít jól, akkor mi rontottunk el valamit, pedig mennyit tanultunk vele, mégsem képes jó jegyeket hozni… Szülőként is priorizáljunk: Nem baj, ha becsúszik néha egy-egy rossz jegy, sokkal fontosabb, hogy a gyermek testileg és lelkileg is kiegyensúlyozott legyen. Az a lényeges, hogy ha odakerül a sor, felismerje az igazi tigriseket, és meg is tudjon küzdeni velük, vagyis a testi, illetve a lelki bántalmazással, az önbizalomhiánnyal, a kapcsolatok kialakításának esetleges nehézségeivel, a motiváció csökkenésével vagy az aggodalommal a jövő miatt.  

Endorfint az idegrendszernek!  

Nem hangsúlyozzuk eleget, hogy mennyire fontos a testedzés, a mozgás. Hiszen közben endorfin szabadul fel az agyban, amely jó hatással van az idegrendszerre, és csökkenti a stressz tüneteit. Nem kell drága edzőterembe járni, esetleg kilométereket utazni a fociedzésig, elég, ha minden napban van egy rövid séta vagy valamilyen mozgás akár a szobában. 

Aludni, aludni, aludni  

Sokszor már klisének tűnhet, de a nyugodt mindennapok alapja a megfelelő mennyiségű és minőségű alvás. Az alváshiány összefügg a hangulatromlással, a rosszabb osztályzatokkal, a tanulmányi eredmények csökkenésével, a kisebb motivációval. Egy iskolás gyermeknek legalább napi nyolcórányi alvásra van szüksége. 

A kutatások szerint fontos, hogy a kisebbekkel, vagyis az alsós korosztállyal következetesen betartassuk a lefekvési időt, ez segít nekik abban, hogy a természetes bioritmusuk kialakuljon, amely fokozza az agyműködést, így a teljesítőképességet is. 

Ugyanakkor a kamaszok számára is ajánlott egyfajta napirend betartatása, mivel ők hajlamosak az éjfél utáni lefekvésre, ami aztán azzal járhat, hogy reggel nehezebben kelnek fel, az iskolában kialvatlanok lesznek, és felborul az alvás-ébrenlét ciklusuk. Próbáljunk meg lámpaoltási időt kitűzni nekik, és az elektronikus eszközök használatát is limitáljuk!

Segítsük kapcsolódni másokhoz!  

Az iskolában megélt személyes kapcsolatok az egyik legfontosabb stresszt és szorongást is csökkentő tényezők. A társas támogatás oldja a feszültséget, a gyermek kevésbé érzi magát magányosnak, és ha van kire támaszkodnia, akkor úgy érezheti, hogy nincs egyedül a problémáival. Egy közös jó nevetés az udvaron, beszélgetés a szünetben, vagy a tanártól kapott dicséret az órán is nagyban hozzájárulhat ahhoz, hogy a gyermek jól érezze magát. 

Ugyanakkor az iskolai jó hangulat függ az intézmény általános hangulatától, szabályrendszerétől is. Egy nagyon szigorú szabályokkal rendelkező, vagy a teljesítményt előtérbe helyező „versenyistállóban” kevesebb lehetőség nyílik arra, hogy a gyermek egyénisége kibontakozzon. 

Fontosak még az osztályfőnök által szervezett csoportépítő, illetve az iskolán kívüli programok, és természetesen maga a jó osztályközösség is.  

A téli hónapok, a bekuckózás időszaka, a kevesebb napfény, a kevesebb szabadtéri aktivitás megnehezítheti a megküzdést a stresszel. Ugyanakkor idén a hosszabb téli szünetnek köszönhetően több idejük marad a gyermekeknek a feltöltődésre. Adjunk nekik teret és lehetőségeket a kikapcsolódáshoz az ünnepi időszakban.  

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Rémhírből valóság

A kolera (cholera) név már az ókorban is ismert volt, olyannyira, hogy már Hippokratész görög orvos is írt róla. A valódi ázsiai vagy kelet-indiai kolerának sokáig csak a rémhíre jutott el Európába, ugyanis a Kelet-Indiába küldött angol és francia hadseregben sok áldozatot szedett. A súlyos járvány Európát 1830-ig megkímélte. 

Szennyezett vízzel is terjedt

A kolera (epekórság) okozta fertőzés elsősorban széklettel vagy hányadékkal szennyezett vízzel és szennyvízzel, illetve az ezekkel érintkező nyers élelmiszerek révén terjedt. A betegség súlyos hasmenéssel és hányással járt és a legtöbb esetben gyors kiszáradáshoz vezetett.

A betegség kereskedők és az 1830-ban kirobbant lengyel felkelés ellen küldött katonaság révén jutott el a magyar határ közelébe. Kordonokat állítottak föl az északi megyékben, leállt a közlekedés és a kereskedelem, éhínség fenyegetett. A lakosság elégedetlenségét fokozta, hogy a gyógyító célzatú bizmutport számos helyen túladagolták a kutak vízében, s felröppent a hír, hogy az urak meg akarják mérgezni a parasztokat, mindez végül földesúrellenes parasztfelkeléssé szélesedett.

A 19. század egyik legfélelmetesebb betegsége Budapestet is elérte, hiszen a város közegészségügyi helyzete katasztrofális volt, kórházak alig akadtak, a vezetékes víz és a csatornázás kivételes luxusnak számított. 

Magyarországon 1830-tól rendszeresen, 10–15 évente visszatért a „a század pestise”. 

Kép

A kolera allegorikus ábrázolása a La Petit Journal címlapján

„Nincs kolera. Nem kell kordon.”

1831 nyarán a fővárosban szigorú intézkedéseket vezettek be, miközben a társadalmat félelem fogta el. Az emberek varázserőként tekintettek a kámforra, klórmészre: szagolgatták, zsebükben vagy a nyakukba akasztva hordták. A levegőt pedig ecettel, gőzzel és füsttel igyekeztek megtisztítani.  

Az apokaliptikus heteket gyerekként átélt későbbi politikus, Podmaniczky Frigyes így emlékezett vissza: „Iszonyú forróság uralkodott; utcáink porosak, homokosak s piszkosak a lehető legnagyobb mértékben; a halottakat félig nyílt szekereken vitték ki a temetőbe, mindenkinek szeme láttára; a betegséget magát nem ismervén, de tapasztalván annak pusztító voltát, még a műveltebb osztályokban is a lehető legnagyobb félelmet, rettegést s elcsüggedést idézte elő.”

A pesti diákság tanulmányait nem folytathatta, és ezért haza akartak menni vidékre. Állítólag a fellázadt tömeg Pest utcáin észrevette a nagyhírű orvost, népszerű egyetemi tanárt, Stáhly Ignácot. Magasba emelték, vállukra vették, és ezt kiabálták: „Nincs kolera!” „Nem kell kordon!” A zendülést végül katonai erővel, ágyúlövések kíséretében leverték, aminek következtében többen életüket vesztették.

Összesen több mint félmillió ember betegedett meg, akik közül 237 641 fő meg is halt, köztük például a Zemplén megyei Széphalmon élő Kazinczy Ferenc, a nyelvújítási mozgalom vezéralakja. 

Kép

Kolerában elhunyt emberek egy 1835-ös festményen

Kolera szabadságharc idején

A kolera ezután hosszú évekig szünetelt, vagy csak nagyon elszórtan jelentkezett, ezért az emberek már azt hitték, hogy örökre elnyugodott. Nem így lett, a következő hulláma 1847–48-tól érkezett meg az országba. A szabadságharc idején is szedte áldozatait, és nem kímélte a hadseregeket sem. 
„A mindenható bosszujának isteni fegyvere máris pusztitja vad ellenségeinket. Kassától Egerig és Debreczenig ötezret ragadt el a döghalál, és még tizezer fekszik a nyavalyának halálos ágyában. Mert azért vezérelte be a magyarok teremtője őket e földre, hogy itt sirjokat találják. Kiket közülük a mennyei csapás nem öl meg, azokat vitéz fegyvereink ejtik el” – fogalmazott Kossuth Lajos 1949. július 14-i szegedi kiáltványában. 

A hazai hadsereget és a lakosságot ugyanúgy sújtotta a kór. Hogy ez mennyire így volt, arról a következő levél is tanúskodik, amit Bulyovszkyné Szilágyi Lilla írt férjének 1849 nyarán. (Bulyovszky Gyula ügyvéd, hírlapíró a márciusi ifjak tagja volt.)

„Im itt küldöm a koleraszereket: cseppek, por és szalep gyökér. Amint a rágás kezdődik, 10 cseppet kell cukorra tölteni és bevenni, ha el nem múlik, 1 óránként mindig ugyanannyit. 1ső hasmenéskor egy port; ha az első porra elmúlik, többet nem kell bevenni, ha pedig el nem múlik folytonosan kell szedni. A hasra melegített árpát kell folytonosan rakni, ha szomjazik, egy meszelnyi vízbe egy csipet szalepet kell órákig főzni és 10 csepp ecetet kell beletölteni és ezt lassankint meginni. Ez a szer megmente legalább 30 embert a haláltól”. 

A harmadik nagyobb kolerajárványt 1854-55-ben szenvedte el az ország. A Bach-korszak mostohán bánt a közegészségüggyel, nem hoztak megfelelő intézkedéseket. 

A Rókusba, a közkórházba kerültek a kolerás betegek is, így a betegség könnyedén elterjedt. Az orvosok és a nép tiltakozására láttak hozzá egy új járványkórház megnyitásához a Kerepesi úton. 

Matejkó Lipót, az első pesti beteg

Az utolsó nagy kolerajárvány első betegét 152 évvel ezelőtt, 1872. szeptember 14-én diagnosztizálták, eközben a fővárosban ezek voltak az egyesülés évei, ekkor alakult meg a mai Budapest Pest, Buda és Óbuda összefonódásából.

„E szerint a vészhír, hogy Budán október 18-án a cholera kiütött, Pest város hatóságát nem találta készületlenül; a bizottságok azonnal erélyesen hozzáláttak hivatásukhoz; kettőztetett buzgalommal akkor, midőn a múlt 1872-iki október 28-án Pestváros területén is észleltetett az első eset. A Lipótvárosban ugyanis a Duna partján a tömőterén levő dunaszabályozási napszámosok részére állított kórterembe Budáról hozatott 1872-ben október 28-án egy beteg Matejkó Lipót 32 éves dunaszabályozási napszámos, ki azonnal meg is halt” – így írt Halász Gejza, Pest korabeli tiszti főorvosa A Budapesten uralgott járványos betegségek történelme különös tekintettel a cholerára című 1879-es jelentésében az utolsó nagy kolerajárványról, ami 1872–1874 között sújtotta az országot. 

A felkészülésnek is köszönhető, hogy ez a járvány a fővárosban már nem volt akkora, mint a korábbiak. Fertőtlenítették a kutakat, vízvezetékeket, falragaszokon tájékoztatták a lakosságot a tennivalókról, illetve arról, hogy mely „népi gyógymódok” azok, amelyek inkább ártanak, mint használnak. A városon kívül külön kórházakat létesítettek, minden beteget be kellett jelenteni a már idézett tiszti főorvosnak, a kolerában elhunytakat külön hullaházba vagy rögtön a temetőbe szállították. 

Tanultak belőle

A járvány lecsengése után döntés született új kórházak építéséról, és ezután épült a kifejezetten járványos betegek ápolására szánt Szent László Kórház is. A következő évtizedekben Budapesten elindult a csatornázás, a vízvezeték-hálózat kiépítése. Ám az utolsó nagy járvány, amit éveken át tartó rossz termés és ennek következtében egyes vidékeken éhínség kísért, így is három év alatt mintegy 400–450 ezer halálos áldozatot követelt a Magyar Királyságban, és az ország népességszáma csak hat év múlva érte el a járvány előtti szintet. 

Később, 1883–1893 között még egy kisebb járvány formájában visszatért hazánkba a kolera, de utána már nem jelentkezett. 

Ekkorra a közegészségügy is javult, valamint Robert Koch felfedezte a kolera kórokozóját, hiszen addig a pontos fertőzési menetet nem ismerték. Mindez hozzájárult a megelőzéshez és a gyógyításhoz.   

A leghíresebb „bacilusvadász”

Robert Koch német orvos, mikrobiológus nevét elsősorban arról ismeri a világ, hogy 1905-ben Nobel-díjat kapott a tuberkulózis baktériumának felfedezéséért. Koch ugyanakkor a lépfene és a kolera okát is megfejtette. A kolerát először Egyiptomban tanulmányozta, végül egy indiai útja után sikerült izolálnia a Vibrio cholerae nevű kórokozót, és rájött, hogy ez a baktérium okozza a betegséget. Munkájának köszönhetően hatékony intézkedéseket lehetett foganatosítani a járvány terjedésének megakadályozására. Koch Közép-Afrikában tanulmányozta az álomkórt és a maláriát is. 

Pavel Fedotov Kholera című festménye

A harmadik világból nem tűnt el

A kolera ma már elsősorban a fejlődő országok nyomornegyedeinek betegsége, de előfordulhat földrengés és árvíz sújtotta területeken is. Becslések szerint évente 1,3–4 millióan kapják el a fertőzést és 21 000–143 000 kolera okozta haláleset történik világszerte. A súlyos esetekben intravénás folyadékokat és antibiotikumok kapnak a betegek. A higiéniai körülmények javítása és a tiszta vízhez jutás alapvető fontosságú ahhoz, hogy megelőzzék a fertőzést. Mindezek mellett szájon át adható kolera elleni szereket is alkalmaznak. 

Globális célkitűzés, hogy 2030-ra felszámolják a betegséget, és 90 százalékkal csökkentsék a kolera okozta haláleseteket. 

2022-ben 473 ezer kolerás fertőzés történt a WHO adatai szerint, 2023-ban viszont ez megduplázódott. 

Az előzetes adatok azt mutatják, hogy a globális koleraválság sajnos idén is folytatódik, jelenleg 22 ország jelentett aktív kitöréseket. Bár a 2024-ben eddig jelentett esetek száma alacsonyabb az előző év azonos időszakához képest, augusztus 22-ig már 342 800 esetet és 2400 halálesetet jelentettek a WHO-nak. Jemen, Etiópia, Nigéria, Haiti – az elmúlt időszakban ezekben az országokban történt a legtöbb haláleset.

A szarvasoktól a gyertyafényes estélyekig  

Az V. kerületi Károlyi-kert Budapest egyik legrégibb kertje, története egészen a középkorig nyúlik vissza, amikor még az Astoria metrómegálló helyén a Hatvani kapu, a pesti városfal keleti kijárata állt. A legendák szerint a mai Ferenczy István, a Magyar, a Henszlmann Imre és a Károlyi Mihály utcák által határolt területet a XV. században nem csupán fák borították, hanem a hely Mátyás király szarvasokkal teli vadaskertjének is otthont adott. A birtokot évszázadokon keresztül főurak és püspökök adták kézről kézre, az 1700-as években került Barkóczy Ferenc egri püspök tulajdonába. 

Ő nem csupán a kertet újíttatta fel, de az itt álló házat a város legelőkelőbb palotájává varázsolta, ahol első pesti látogatásakor Mária Terézia is megfordult.  

Károlyi Antal vásárolta meg az ingatlant harmincháromezer forintért 1768-ban. Nem sokat teketóriázott, az akkoriban a mértani pontossággal megalkotott, barokk kertek divatja szerint terveztette újra a kertet. A pavilonok, sétányok és egzotikus növényeket rejtő üvegházak között egy angolkert is helyet kapott, sőt még egy kuglipályát is kialakítottak. A Károlyi család élénk társasági életet élt, rendszeresen tartottak elegáns estélyeket, többek között József nádor beiktatása vagy felesége, Alexandra Pavlovna névnapja alkalmából − a fényűző esten több ezer gyertyával világították meg a kertet −, a vendégek között pedig olyan méltóságok is felbukkantak, mint Károly főherceg vagy Albert királyi herceg.

Kint vagyunk a vízből!  

Az 1838-as nagy árvíz Pesten közel háromezer házat pusztított el és nyolcszáznál is többet megrongált, a Belvárost is sújtó ár a klasszicista stílusban újjászülető Károlyi-rezidenciát sem kímélte. A kert teljesen víz alá került, és bár a palota is megsérült, alkalmas maradt arra, hogy Károlyi György, az akkori tulajdonos, több mint kétszáz rászorulót fogadjon be. 

Az ár levonulása után újabb csapás következett, az 1848−49-es szabadságharc idején elüldözték a családot, és Jelasics horvát bán költözött a palotába. Itt tartóztatták le 1849 januárjában Batthyány Lajos miniszterelnököt, ezt követően pedig egy éven keresztül Haynau élvezhette az épület és a park kényelmét. 

A kortársak beszámolói szerint nem csupán táncestélyeket rendezett, de a tornáját minden reggel a rózsakertben végezte.  

A Károlyi család az 1850-es években költözhetett vissza a rezidenciájára, időt és pénzt nem sajnálva az ország legnevesebb kertészeit fogadták fel a kert helyreállítására. Az eredmény magáért beszélt. A Magyarország és a Nagyvilág című lapban így írtak róla 1880-ban: „Mily sivár lenne e hely kert nélkül! A görbén kanyargó sötét és szűk Magyar-utza lakhatatlan volna, de a grófi kert felvidítja, beillatozza egész környékét. [...] közelről egyetlen kert, egyetlen zöld pont sem tűnik fel annyira szabatosnak, oly arányosnak, oly határozott vonalúnak s minden részletében oly kecsesen kidomborodónak, mint a Károlyi kert. Árny és fény, sötétség s világosság kellő mennyiségben, szép minőségben oszlik szét a kertben. [...] Tavaszszal egész rhododendron-erdő vöröslik itt és azaleák és kaméliák piroslanak, fehérlenek. Majd neki kéklenek az orgonák, s virulásnak indul a dudafürt, a zanót s végül az akácz.” Nem csupán a növények tették különlegessé a kertet, itt adták át Pest harmadik – ekkor még füves – teniszpályáját. 

Kép

Fotó forrása: Fortepan

Kert mindenkinek  

A Károlyi-kertet 1919-ig magas kőkerítés zárta el az idegen tekintetek elől. A Tanácsköztársaság idején rendelték el a fővárosi parkok − többek között az Orczy-kert és a Rottenbiller-kert − megnyitását, a változásról így számolt be a Népszava: „A belváros közepében elterülő hatalmas méretű Károlyi-kertet napközi otthonná átalakítva, vasárnap délután adták át ünnepélyesen új rendeltetésének. A gyönyörű parkban az évszázados fák alatt több száz gyermek fog reggeltől estig tartózkodni és teljes ellátásban részesülni. A kertet − amelyet a legmodernebb játékokkal szereltek föl − erre az alkalomra nagyon szépen földíszítették.”  

Károlyi Mihály emigrációja után üresen állt az ingatlan és a park, végül 1928-ban került a főváros tulajdonába. „A kertet szegélyező két méter magas kőfal torz barrikádján réseket is ütöttek, kapukat nyitottak s egy 24 óra alatt a Károlyi-kert az egyik legkedveltebb budapesti sétakertté változott – írta a 8 Órai Ujság 1930-ban −, amelyet kora reggeltől késő estig igen nagy számban keresett fel a közönség”. 

Két évvel később pedig már a kert énekesmadarai, a Pisti névre hallgató mókusa és az ott élő macskák közötti csatározás tartotta lázban a látogatókat. 

A Räde Károly kertész tervei alapján hivatalosan is közparkká alakított Károlyi-kert nem csupán a gyerekeknek és a természetbarátoknak kedvezett, kulturális programok, szabadtéri koncertek helyszíne is volt. Bár a kőkerítést lebontották, 1948-ig jegyet kellett váltani a belépéshez. 

Az irodalmi élet számos alakja látogatta rendszeresen a Károlyi-kertet, többek között Mándy Iván is, aki Lélegzetvétel nélkül című novelláskötetében így írt: „egyszer Németh Lászlót láttam jönni ezen a kis utcán. Leült egy padra a Károlyi-kertben, írni kezdett egy könyv fedelén. Órák múlva jöttem vissza. Ő még mindig ott ült és írt. Dolgozni kell – nincs más. Meg hűnek maradni ezekhez a sokat szenvedett terekhez, utcákhoz.”

A köz szolgálatában  

A második világháború vetett véget az idilli állapotnak. Jelentős károkat szenvedett a növényvilág, a helyzetet pedig tovább rontotta, hogy légoltalmi célból oltóvízmedencét is ástak a kertbe. A munkálatok azonban nem voltak hiábavalók, ugyanis Árpád-korabeli, illetve a XIV. és XVI. századi csontvázakra, használati tárgyakra bukkantak, így nem zárható ki az sem, hogy Pest egyik legrégebbi temetkezési helye lehetett egykor a kert helyén. 

A világháború során és 1956-ban ideiglenes temetőként használták a területet. Néhány év múlva azonban ismét elindult itt az élet. A Petőfi Irodalmi Múzeum 1957-ben a palota épületébe költözött (és ma is itt működik), az 1960-as évekre pedig már egymást követték a hangversenyek a kertben, többek között Fischer Annie is fellépett mintegy kétezer zenebarát előtt.  

Közel hat évig élt itt egy belga óriásnyúl, Károly. Az állat 2015 decemberében pusztult el. A jószág olyan nagy népszerűségnek örvendett, hogy tiszteletére 2016-ban szobrot is avattak a kertben.

A hármas metró építése idején, 1970-től hét éven át felvonulási területként használták a kertet. Ekkor nem csupán a koncertek és a látogatók maradtak el, de a növényzet is megsínylette a munkálatokat. A felújításra egészen az 1980-as évekig kellett várni, először Kecskésné Szabó Ildikó tervei alapján újult meg a park, majd 1996-ban újabb rekonstrukció következett, 2023-ban pedig sokak örömére elbontották a kert és a palota udvarát elválasztó kerítést.  

Napjainkban a Károlyi-kert szabadon látogatható, játszótérrel, padokkal és szökőkúttal várja a zöldben kikapcsolódni vágyókat. Minden reggel nyolckor nyitja, télen délután ötkor, nyáron pedig este kilenckor zárja kapuit.  

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Kevesen tudják, hogy az eredeti szakmád dísznövénykertész…

Nem tudhattam, a futball mit tartogat számomra, úgyhogy kitanultam ezt a szerteágazó hivatást is. Tanultunk parképítést, gyümölcsfák oltását, virágot, koszorút kötni, növényeket szaporítani, sőt még traktorokat, fűnyírókat is szereltünk. Aztán állatorvosi szakirányban gondolkodtam, és még 21 évesen, Berlinbe költözve is forgattam a kertészkönyveket, de akkor már öt éve profi sportoló voltam, úgyhogy látszott, hogy a labdarúgás irányába tart a szekér.

Az érthető, hogy édesapád nyomdokain haladva labdarúgó lettél, de miért éppen kapus?

Édesapám a Haladásban futballozott, volt szerencsém még aktívan is látni, sőt kijárni a meccseire, az edzéseire. A szombathelyi csapatban akkor Hegedüs Péter védett, aki bohókás kapus volt, tetszett a stílusa, a fizimiskája úgy is, mint előadóé. 

A futball ugyanis színház, a színészek a labdarúgók, ők adják elő a pályán a darabot, a nézők pedig a lelátón ülve várják a szórakoztató műsort. 

Hegedüs mindig meg is nevettette őket valamilyen trükkel, úgyhogy sok szombathelyi gyerek Hegedüs Péter akart lenni akkoriban, köztük én is.

Mit gondolsz, mit tehet hozzá egy gyerek életéhez, személyiségéhez a futball?

A közösség erejét, az egymás iránti bizalmat. Ma is jó kapcsolatban vagyok a gyerekkori társaimmal, ha évekig nem találkozunk, onnan folytatjuk a beszélgetést, ahol abbahagytuk. De ad fegyelmet és pontosságot is: ha egy vonat elindul Budapestre reggel hatkor, az nem hat óra egy perckor indul, nem késheted le. Be kell készítened a szerelést: kesztyűt, cipőt, törölközőt, sípcsontvédőt, mezeket. Korán megtanulsz felelősséget vállalni. Ha nem pakolsz szendvicset, és egész úton éhes vagy, legközelebb figyelsz erre. Mi a Király SE-ben is tudjuk, hogy nem mindenkiből lesz futballista, de olyan embereket nevelnénk, akik rendszeretők, tisztelettudók, felelősségteljesek, hiszen lehet belőlük cégvezető vagy bármilyen szakember. Ezzel a szocializálással próbáljuk segíteni a szüleiket, tanáraikat is.

Mennyiben más a mai gyerekek helyzete, mint a régieké, léteznek még grundok?

Más az értékrendjük, más világban nőnek fel, ami kitárul előttük, és ők alkalmazkodnak hozzá. Az idősebb generációnak ezt tudnia kell kezelni, ahogy a nagyszüleink, szüleink is tudtak minket. Ez így helyes, a világnak és az emberiségnek is dinamikusan kell fejlődnie. Grundok ezzel együtt vannak, nélkülük nincs futball. A labdarúgás a szegények sportjaként indult, hiszen csak egy labda kell hozzá, és két kaput kijelölő fadarab között is lehet játszani a réten, a betonon, bárhol. 

A grundon a srácok összegyűlnek, barátságok alakulnak ki, letisztázódnak az erőviszonyok, a grund tehát nevel. 

Remélem, sosem fog kihalni, mert innen táplálkozik a magyar labdarúgás is. Ma már tanultabb a kiválasztás, de ami a génekben, zsigerekben van, azt nem pótolja a tankönyv, azt a grund hozza ki a gyerekekből.

Kép

Fotó: Majoros Árpád Csaba / Magyar Máltai Szeretetszolgálat

A hátrányos helyzetű gyerekek közül vajon eljutnak az igazi tehetségek a futballig?

Sokat találkozom hátrányos helyzetű gyerekekkel, nagyon szeretem az ő közegüket, mert őszinték, és vannak példaképeik, akiket követni akarnak. Vannak persze gátjaik is, ezek túllépéséhez szerencse is kell. De vallom: csinálni kell, amit szeretünk, és előbb-utóbb kitör a tehetség. Legutóbb a felzárkózó települések sporttáborában olyan meglepetés ért, amit egy életre magammal viszek. Egy kilencéves kisfiú azt mondta: „Gábor, te adtad nekem a kapusságot.” Pedig ő nem is biztos, hogy látott engem élőben védeni, de a motivációt, hogy kapus legyen, tőlem kapta…

Az egyértelmű, hogy a futball jó kitörési lehetőség, de fontos lehet az is, hogy aki elkezdi, ne csak megélhetési forrásként tekintsen rá, hanem szenvedéllyel űzze.

A futball ma már kitanulható szakma, profi szinten fő foglalkozás. Hobbiszinten meg nagyon ritkán űztem a profi pályafutásom előtt, alatt és után, mert az teljesen más hozzáállást igényel. Én nem tudok veszíteni, tökéletesség nélkül pályára lépni. Ha elkezdek focizni egy baráti táraságban, a huszadik percben azon kapom magam, hogy ugyanúgy ütközöm, ahogy a profi világban kell. A hobbifocista meg nem érti, miért vagyok kemény, de én nem vagyok kemény, én csak így tudok. Úgyhogy a profi futball kitörési lehetőség, de a tehetségen túl elszánt hozzáállás, sok befektetett munka és szerencse is kell hozzá.

Mit gondolsz, te azért is érhettél be korán, mert fiatalon külföldre kerülve hamar felnőttél?

Inkább azért, mert már 17 évesen felnőtt közegben nevelkedtem Szombathelyen, felnőttek közt szocializálódtam, így hamar megtanulja az ember a szabályokat. A Király SE-ben is ezt követjük: a tehetséges gyerek minél előbb kerüljön fel idősebb korosztályba. 

Amikor Berlinbe szerződtem, írták a kinti lapok, hogy jött egy fiatal tehetség Magyarországról. Amikor pályára léptem, a csapattársak már azt nyilatkozták, hogy ez a fiú nem is kezdő. 

Mert addigra bennem volt száz felnőtt NB I.-es meccs rutinja Szombathelyről, ahol olyan játékos is a csapattársam volt és terelgetett, aki már édesapámmal is együtt játszott. Én magáztam, ő meg csak mosolygott, hogy a pályán nincs magázódás. Tizenhét voltam, ő harmincnégy, és a kort az ember eleve tiszteli.

Ahogy te is egyre rutinosabb, sokszoros válogatott kapus lettél, érezted, hogy az öltözőben hallgatnak rád a fiatalok?

Nem a tanácsaim, inkább a teljesítményem, a precizitásom, a fegyelmem hathatott rájuk. Mert nagyon „csőben tudtam lenni”, ha teljesíteni kellett, mérkőzés előtt nem lehetett velem bohóckodni. A munkámat végeztem, százszázalékos akartam lenni. Sokan ezt a fajta koncentrációt tanulhatták el, de egy csapatban mindenki másképp készül. Az iráni társam, Ali Daei például szőnyegen imádkozva, más meg elvonultan kávézva. Én lejátszottam bizonyos helyzeteket a fejemben, és sokat nyújtottam.

Jó felkészülés nélkül éppúgy nincs profi sport, ahogy kabalák, rituálék nélkül sem. Az ikonikus szürke melegítőnadrágodra sokan emlékeznek, azt viszont kevesen tudhatják, hogy a mezed alá mindig felvettél egy fekete, tigrises pólót is…

A tigris a kedvenc állatom, de a tigrises póló fölött, a kapusmez alatt egy 13-as kosárlabdamezt is mindig viseltem. Még a Haladással kikaptunk Veszprémben egy olyan góllal, hogy a csapattársam hazagurítása megpattant egy göröngyön, és a lábam fölött a kapuban kötött ki. Mérges voltam, én mentem ki utoljára az öltözőből, és ott volt egy 13-as kosárlabdaatléta. Azt hittem, valakié, elvittem, de nem lett meg a gazdája, így a következő meccsre felvettem a mezem alá. Szerencsét hozott, év végén megnyertük az NB II.-t, úgyhogy onnantól egy 13-as kosárlabdamez is elkísért Németországba, Angliába, a Bajnokok Ligájába és a válogatottba. A tigrises pólónál pedig az sem volt mindegy, milyen tigrisfej van rajta, vicsorog-e, milyen a szeme. Az elsőt Szombathelyen vettem, de később nem tudtam pótolni. 

Míg Angliában egy idegenbeli meccsről hazafelé tartva meg nem álltunk egy benzinkúton, és ott megláttam pont ugyanazt a benzinkút shopjában! Öt darab volt készleten, mindet felvásároltam.

Kép

Fotó: Majoros Árpád Csaba / Magyar Máltai Szeretetszolgálat

Összesen majdnem két évtizedet töltöttél Németországban és Angliában, mindkét helyről a mai napig keresnek. Egyértelmű volt, hogy a visszavonulásod után Szombathelyen fogod visszaadni a sportágadnak mindazt, amit tőle kaptál?

Berlinből, Münchenből, Londonból is gyakran jön meghívás – azt, hogy azonosulni tudtam az ottani klubokkal, a mai napig visszakapom a szurkolóktól, az ott dolgozóktól, akik a klubtörténelem részének tekintenek. A múlt héten épp a londoni Crystal Palace titkára kérdezte, mikor megyek meccsre, mert várnak. Ám otthona sok helyen lehet az embernek, de hazája csak egy van: nekem Magyarország, Szombathely az. Itt akartam olyan sportlétesítményt építeni, ahol át tudom adni a megfelelő identitást a gyerekeknek. Más munkám is van, üzleti vonalon is igyekszem fejlődni, ahogy fiatalon azért tettem meg mindent, hogy jó kapus legyek, most jó vezetővé és üzletemberré szeretnék válni.

A jó édesapa szerepéről se feledkezzünk meg, ami talán a legkülönlegesebb kihívás…

Az egy más dimenzió! Volt szerencsém mindkét gyermekem születésénél ott lenni, és elvágni a köldökzsinórt. Ez a pozíció óriási felelősség, rengeteget nevel az emberen. A külföldi pályafutásom révén a gyerekek lehetőséghez jutottak angol, német iskolákba járni, így három nyelvet beszélnek anyanyelvi szinten, mellette spanyolt és franciát is tanultak. Úgy neveltük őket, hogy vállalják fel a döntéseiket, és mindent meg tudtunk beszélni, már egész piciként éretten gondolkodtak. A lányom Bécsben végez pszichológiát, nemsoká praktizálhat, a fiam a futballt viszi tovább. Ő 19 évesen elkerült itthonról, önellátó, főz, mos, vasal, takarít, autót tart fenn. Olyan felelősségekkel találkozik, amelyek segítik a későbbi életét. Mi mindig itt leszünk nekik a háttérben, de nem erőltetjük rájuk magunkat.

Visszaértünk a dísznövénykertészethez, hiszen a feleségednek is ez az eredeti szakmája. Minek köszönhető, hogy Zsanett-tel már régóta ilyen remek csapatot alkottok?

16 éves korunk óta együtt vagyunk, nemcsak párként, hanem barátként és minden szempontból partnerként is. Együtt vezetjük a sportlétesítményt, az egyesületet, a hotelt, egész nap együtt vagyunk, így is megvan köztünk a harmónia. Ha súrlódás akad, tudjuk, hogy nem velünk van a baj, legfeljebb a körülöttünk lévő szituációkkal, amiket intelligensen kezelünk. 

A feleségem jól irányított engem a pályafutásom során, hiszen fiatalon tele voltam emóciókkal, a futballt enélkül nem is lehet játszani. Ha ő nyugodt, kiegyensúlyozott emberként nem biztosít ilyen hátteret, nem lehettem volna sikeres. 

Harminc felett persze megnyugszik az ember, máshová összpontosítja az erejét, mint fiatalon, amikor még a vadabb közeg is vitte magával, és csak egy vehemensebb stílussal tudott profiként a víz fölött maradni. De az is én voltam. És mi mindig közösen döntöttünk, együtt voltunk fiatalok, együtt léptünk a felnőttkorba, aztán együtt kerültünk külföldre úgy, hogy a szülők ott fizikailag nem lehettek velünk. De ugyanúgy számíthattunk rájuk, ahogy most a gyerekeink számíthatnak ránk.

„A tinédzserkorú olvasókkal való kapcsolattartás nagyon fontos számunkra. Ők jelenleg a könyvek nagyfogyasztói, hiszen negyedük hetente legalább egyszer, csaknem 10 százalékuk pedig naponta olvas. Szeretnénk, ha fiatal felnőttként sem veszítenék el olvasási kedvüket, a Bookline kínálatában éppen ezért számos young adult kategóriájú könyv található, és több rendezvényünkkel is a kamaszoknak igyekszünk kedveskedni” – mondja Fábián Barbara, a Bookline PR menedzsere.  

A mai tizen- és huszonéves korosztály elsősorban nem a klasszikus szépirodalomért, sokkal inkább a szórakoztató műfajokért, többek közt a krimi, sci-fi, fantasy, misztikus, horror-, valamint a romantikus történetekért rajong, a fiatalok ugyanakkor általában kedvelik a szuperhősös történeteket és az akcióregényeket is, ugyanakkor sokan kortárs magyar irodalmat is szívesen olvasnak.

A kamasz olvasókkal való kapcsolattartás a Bookline számára is kiemelten fontos, éppen ezért szeptember 15-én a Budapest Park JusTeenTime rendezvényén egy kamaszoknak szóló könyvcserepiknikkel készül – ezen az eseményen egy otthonról hozott könyvért cserébe egy másikat választhatnak a könyvrajongók. 

A tinédzserkorú olvasók könyves ízlését, véleményét a közösségi média, főként a TikTokon elérhető #BookTok tartalmak rendkívül erősen befolyásolják. A BookTok könyvek iránti rajongást alapul véve a JusTeenTime pikniken a könyvkereskedő tíz, a TikTokon is népszerű könyvet, többek közt Stephanie Gaber Volt egyszer egy összetört szív, valamint Jessica Townsend Nevermoor című köteteit is elrejti. 

A könyvek megtalálói természetesen megtarthatják az általuk felfedezett kincseket, ha pedig a kötetekben elrejtett könyvjelzőt is visszahozzák a standhoz, a Bookline még egy extra ajándékkal is kedveskedik nekik.

 A Budapest Park néhány hete a zenei csemegéken kívül könyves újdonságokkal is várja a koncertrajongókat: a Bookline a Parkban helyezte el első bolton kívüli elárusítóhelyét, a Bookline KönyvesBolcot. A Park merch boltjában megtalálható KönyvesBolc vásárlói mintegy 80 különböző cím közül válogathatnak– a kínálatban elsősorban a Bookline sikerlistás, valamint zenei és gyerek tematikájú könyvek kaptak helyet.

Sokat hallunk arról, hogy éjszakánként mennyit kellene aludni, de ezen a területen nincsenek abszolút mutatók, a számadatok önmagukban nem sokat mondanak. Az igazán releváns kérdés inkább az, hogy az alvásával valaki elégedett-e, vagy sem, kipihenten ébred-e, vagy sem. „Persze vannak általános mutatók, az ideális alvási idő például nagy átlagban hét-nyolc óra, de a szükséglet egyénenként változik. 

Ha azonban valakinek rendszeresen több mint kilenc-tíz órás alvásra van szüksége, akkor tisztázni kell, hogy ezt az igényt nem valamilyen betegség vagy kóros folyamat okozza-e. 

A másik irányba – egyéb panaszok nélkül – akkor kell vizsgálódni, ha valaki öt óránál kevesebbet alszik, az ugyanis jelezhet akár valamilyen pszichiátriai betegséget is. Az alvásidő mellett az is számít, hogy az folyamatos-e, nem szakítja-e meg háromnál vagy négynél több tudatosult ébredés” – mondja dr. Vida Zsuzsanna PhD neurológus, szomnológus.

Milyen a minősége? 

Az alvás minőségéről már maga a szervezet is visszajelez, hiszen reggel mindenki érzi, hogy az éjszaka pihentető volt-e, a szervezete tudott-e regenerálódni. Látszik ez a napközben nyújtott teljesítményen is, hiszen aki nem tudja magát kellőképpen kialudni, az nappal nem tudja megfelelően ellátni a feladatait. Viszont a gyengébb kondíció nem csak az elégtelen mennyiségű alvással magyarázható (és ha az alvás elégtelen, annak is számos oka lehet). De ha erre van gyanú, akkor érdemes monitorozni az alvás minőségét. Ezt legegyszerűbben okosórákkal és okostelefonos alkalmazásokkal tehetjük meg. Ezek az eszközök az éjszakai pulzust is mérhetik, regisztrálhatják az esetleges ébredéseket és persze a horkolást is. 

Ugyanakkor az alvás minőségét igazán komolyan csak orvosi eszközökkel lehet vizsgálni, azokkal már ki lehet mutatni az esetleges alvászavarokat és a felvetődő egészségügyi problémákat is. „Az alváslaborban történik az úgynevezett poliszomnográfiás vizsgálat, amely során az agyi elektromos tevékenységet EEG elektródákkal követjük, vizsgáljuk a szemmozgásokat és a légzőmozgásokat, a mellkas és a has légzési kitérését, az oxigénszintet és a pulzust, a testpozíciót és a végtagmozgásokat. Ez jellemzően videomonitorozás mellett történik. 

A komplex vizsgálat alapján meg tudjuk határozni a pontos alvásszerkezetet, meg tudjuk mondani, hogy az alvás mennyire mély. 

Kiderül az alvási idő és az is, hogy valaki hányszor ébred fel, milyen gyorsan alszik el” – mondja szomnológus szakértőnk. 

Sokat mond az úgynevezett mikroébredések száma is. Ezek az ébredések nem tudatosulnak, okozhatja őket külső inger, de akár a stressz is. A mikroébredések amiatt érdemelnek külön figyelmet, mert hátterükben úgynevezett alvásfüggő mozgászavarok is állhatnak. Utóbbiak olyan alvásbetegségek, mint a nyugtalan láb szindróma. Érdemes kizárni az olyan betegségeket is – például a pajzsmirigyproblémák –, amelyek szintén okozhatnak alvásproblémákat. Ehhez jellemzően elég a laborvizsgálat és egy általános vérkép.

Kép

Kép forrása: Freepik

Ha kimarad a légzés 

Mikroébredéseket úgynevezett alvásfüggő légzészavarok is okozhatnak. Ezek közé tartozik az éjszakai légzéskimaradással járó alvási apnoé, amelynek legfeltűnőbb jele a horkolás. Akinél apnoéra van gyanú, annak elég lehet a poligráfiás alvásvizsgálat, ez akár otthon is végezhető. Ennél a vizsgálatnál EEG-mérés nem történik, csak a pulzust és az oxigénszintet követik. Emellett figyelik a légáramlást – ez az úgynevezett flow –, illetve a mellkasi légzéskitérést. 

Ezzel a módszerrel az esetleges légzészavar kimutatható, de az alvásszerkezet nem rakható össze. Ha a vizsgálat során kiderül, hogy alvási apnoéról van szó, akkor azt külön kell kezelni a súlyosságától és a kiváltó okától függően. Ez elengedhetetlen, mert ez az alvászavar kezelés nélkül súlyos egészségügyi következményekkel járhat.

Megadni a módját 

Ha a nyugtalan éjszakák és az elalvási problémák hátterében nem áll semmilyen alvásbetegség vagy egyéb szervi baj, akkor úgynevezett inszomniáról van szó, és ebben az esetben az alváshigiéniára kell kiemelten figyelni. „Ez olyan életmódbeli szabályok betartását jelenti, amelyek javítják az alvás minőségét. Nagyon fontos a rendszeresség. Sajnos ebből a szempontból hátrányt szenvednek azok, akik váltott műszakban, hol nappal, hol éjszaka dolgoznak. Ilyenkor a bioritmus előbb-utóbb óhatatlanul felborul. Ideális esetben mindig ugyanabban az időben kell felkelni és lefeküdni. 

Az alvásra elő is kell készülni, például már előre csökkenteni kell a fényerősséget, lejjebb kell venni a fűtést. Lefekvés előtt nem javasolt tévét nézni, számítógépet és mobiltelefont használni. 

a készülékek káros fényét már lehet szűrni, speciális szemüveg is rendelkezésre áll, de ettől még ezek az eszközök az agyat információval terhelik. Ha a kék fényüket ki is szűrjük, az agyunk attól még nem fog lenyugodni. Emiatt inkább az olyan relaxációs módszereket érdemes elsajátítani, amelyek segítik a lecsillapodást. Ez lehet autogén tréning, de akár relaxációs zene hallgatása is” – mondja dr. Vida Zsuzsanna. 

Segíthet a meleg fürdő és az, ha néhány órával elalvás előtt már nem fogyasztunk nehéz ételeket. A legjobb a könnyű, kora esti vacsora. Az alkoholfogyasztás is ellenjavallt, mert ugyan az elalvást segítheti, de az alvás minőségét mindenképpen rontja. Emiatt ilyen italokat csak minimális mennyiségben szabad fogyasztani. 

Ami hasznos, az a napközbeni testmozgás, a rendszeres sportolás. Arra viszont figyelni kell, hogy este hat után intenzív testmozgást már ne végezzünk, mert az felpezsdíti a szervezetet. Persze van, akinél ez nem okoz problémát, de a jellemzőbb inkább az, hogy a késő esti edzés után rosszabb az alvás. Nem javasolt az sem – ha csak nem az elmulasztott alvás bepótlásáról van szó –, hogy valaki napközben húsz percnél többet aludjon, mert az megzavarhatja a bioritmust.

Kép

Kép forrása: GettyImages

Forgolódni tilos? 

Nemcsak az alvás előtti teendőkre fontos figyelni, hanem arra is, hogy mit teszünk, ha fölébredünk, vagy nem tudunk elaludni. „Ilyenkor nem szabad az ágyban forgolódni, mert ha ezt tesszük, akkor azt tanítjuk meg a szervezetünknek, hogy az ágy a forgolódás helye. Mindez a pszichének is kínzó érzés, hiszen ilyenkor csak az alvási képtelenség tudatosul, ami egy idő után szorongáshoz vezet. Ha ez megtörténik, akkor az érintettek már a lefekvési idő előtt szorongani kezdenek, ami a helyzetet tovább rontja. 

Emiatt annak, aki a lefekvést követő húsz percben nem tud elaludni, jobb felkelnie, és a lakás másik helyiségében valamilyen monoton tevékenységet végeznie. Ez lehet zene- vagy hangoskönyv hallgatása, vagy bármi, ami a figyelmet eltereli. 

A hálószobabába csak akkor szabad visszatérni, ha úgy érezzük, kellően elálmosodtunk. Azt a ragaszkodást és görcsösséget mindenképpen el kell engedni, hogy aludnunk kell, mert minél jobban akarunk aludni, annál kevésbé tudunk” – emeli ki a szomnológus.

Ugyanez igaz az éjszakai ébredésekre: ha felébredünk, és nem tudunk egyből visszaaludni, akkor föl kell kelni az ágyból. Ellenkező esetben az ébredés és a visszaalvás képtelensége okozta stressz komolyabb gondot okoz, mint az amúgy csak pár perces ébredések – ezeket ugyanis a rágörcsölés miatt irreálisan hosszúnak érezhetjük. 

Az alvásvizsgálatokon például gyakran kiderül, hogy akik többórás ébrenlétekről számolnak be, azok valójában csak kétszer öt percet töltöttek ébren. Ez a pszichés hatás az oka annak, hogy az alvás mennyiségét kevésnek, a minőségét pedig rossznak érezzük, ezért jobb, ha az ébredést követően tényleg felkelünk, és csinálunk valamit néhány percig, ettől az alvás még lehet pihentető.

Ha hármat üt az óra 

A többség figyel arra, hogy az ebéd utáni kávét követően már ne „doppingolja” magát. Ideális esetben a kávézás délután három után már nem javasolt. Szintén csínján kell bánni a zöld és a fekete teával, ugyanis ezek is tartalmaznak koffeint. Ha a nap kései óráiban mindenképpen teázni akarunk, akkor válasszunk zöld teát. Igaz, a koffeintartalma nagyjából azonos a fekete teáéval, de tartalmaz egy olyan aminosavat is, amelynek relaxáló hatása van. Ez az egyik magyarázata annak, hogy a zöld változat nem élénkít annyira. Pezsdít a matétea is, de nem azért, mert sok koffeint tartalmaz, hanem mert nincsenek benne azok a cserzőanyagok, amelyek a hagyományos teáknál lassítják a koffein felszívódását, így egyből erősen élénkít. Értelemszerűen ellenjavalltak az energiaitalok és a kólák, nemcsak azért, mert sok koffeint tartalmazhatnak, hanem mert jelentős cukorforrást is jelentenek. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

„Sokkal többet kell majd tanulni”, „Egy csomó új tanár lesz, és vannak nagyon szigorúak”, „Nem fognak ám már kísérgetni, tutujgatni” – gyakran ezekhez hasonló mondatokkal ijesztgetik az alsósokat, mielőtt átlépnek az ötödik osztályba. Persze akadnak biztató szavak is, mondván: jó lesz az, a felső tagozat amolyan nagylányos/nagyfiús dolog, mert a gyerekek önállóbbak, kinyílik a világ. 

Már negyedik év végén érdemes megkezdeni a felkészülést

„Ez az időszak a gyerekek életében fantasztikus állomás, hiszen elkezdenek »nagyok« lenni. Már a szó is erre mutat rá: felsősök lesznek. Hagyni kell tehát örülni őket, és bízni kell bennük, akkor érhetünk el sikert” – véli egy alsós tanító. Bea szerint az átmenet a „felkészítés morzsáiból” épül fel. Meghatározó, hogyan tudja a pedagógus kis szakaszokban felkészíteni a gyermeket a változásra, amelynek lényeges pontja például a felszerelés cipelése. 

Mivel alsóban többnyire az iskolában maradnak a könyvek, füzetek, ezért a negyedik évben már érdemes naponta hazavitetni azokat a diákokkal, hiszen felsőben mindennap újra és újra be kell pakolniuk órarend szerint. 

Jó, ha megszokják, hogy ezt önállóan rendezzék – mondja a pedagógus, aki maga is ezt a gyakorlatot követi iskolájában.

Újdonság, hogy ötödiktől már nem egy teremhez kötődnek a gyerekek, hanem több tanterem között kell ingázniuk, és több tanár tartja az órákat. Ezekre nem nagyon lehet előre felkészülni, de azért jó, ha az alsósok megtanulnak tájékozódni az iskolában, és fontos, hogy felismerjék a saját cuccukat, nehogy elveszítsék a jövés-menésben, mert néha ez is előfordul, teszi hozzá Bea. 

Az egyik legnehezebb lépés talán az, hogy a tanulásban is jobban önállósodni kell. Azt azonban egyik szülő sem gondolja, hogy ötödikben egyáltalán nem kell majd együtt tanulnia a gyermekével. A tapasztalat azt mutatja, hogy ebben az időszakban több segítségre lehet szükség, hiszen nehézséget okozhat, hogy a diákok nem mindig tudják követni, mi a lecke, a több tantárgy miatt több időt is kell szánni tanulásra. 

Napközi helyett tanulószobát lehet kérni, ám itt vegyesen vannak a csoportok, és nem biztos, hogy a felügyelő tanár mindenkire oda tud figyelni. Persze meg lehet ott is csinálni a házit, de ha mégsem sikerül, otthon kell befejezni. 

Felső tagozatban mások az elvárások

Az is újdonság lehet, hogy ötödiktől gyakrabban kell szóban megnyilvánulni, felelni a tanár előtt, és erre is fel kell készíteni a gyerekeket, mondja Bea. 

Jó, ha a tanítók már alsóban is hangsúlyt fektetnek a szóbeli számonkérésre, hiszen azt is meg kell tanulnia egy kisdiáknak, hogyan építse föl a mondanivalóját.

Kata mindkét lánya túl van már ezen lépcsőfok megugrásán: Lilla nyolcadikos, Csenge hetedikes. Egyikük sem élte meg rosszul a tagozatváltást, de volt különbség aközött, hogyan vette a két lány az akadályokat. Sok múlott például azon, hogy a tanítók a nagyobb lány esetében jobban segítették az önállósodást, mint a kisebbnél. Kata szerint nem mindegy, mennyire „tyúkanyók” az alsós tanítók. Kezdetben fontos, hogy a kicsiket mindentől megóvják, de ha az utolsó évben sem kezdik nagyobb önállóságra szoktatni a gyerekeket, akkor nehezebben kezdődik az ötödik. 

A kisebb lány például még az uzsonnáját sem ehette meg akkor, amikor akarta, csak, amikor a tanítók megengedték. Ehhez képest furcsa volt, hogy felsőben erre már senki nem figyel. Nála az is gondot okozott, hogy nehezen tudta felvenni a tempót a felsős tanárokkal, rendszeresen lemaradt a jegyzetelésben, a házi feladat rögzítésében, mert nem volt ideje elolvasni, ami a táblára van írva. Nem tudta kiolvasni a tanárok írását sem az alsós tanítók szépen kanyarított, pontos betűi után.

Számított persze az is, hogy több lett a tanár, és mindenki mást várt el, ehhez is kellett alkalmazkodni. Arra pedig a felsős tanárok sokszor nem figyelnek eléggé, hogy éppen kisebbekkel vannak, nem hetedik-nyolcadikosokkal, ezért sietnek, többet várnak el, tapasztalja az édesanya, aki keményen odateszi magát felsőben is, ha tanulásról van szó. 

Előfordul, hogy estig ül valamelyik gyerekkel a tanulóasztalnál, magyaráz nekik, együtt átveszik a feladatokat. 

Tanulószobát csak a nagyobb lánynak kértek ötödikben, de aztán inkább ő is hazajárós lett, mert a suliban nem igazán tudta befejezni a házikat. 

Megszűnik a jól megszokott, védett közeg

A felsőben tanító Eszter szintén kiemeli, hogy az alsóhoz képest, amikor szinte végig két tanító foglalkozik a gyerekekkel – akik többnyire ugyanabban a teremben vannak –, óriási változás a vándorlás a termek között, valamint a sok tanár. Meg kell tanulniuk a diákoknak, hogy bár van osztályfőnökük, nem állandóan vele vannak, és ha például elsősegély szükséges, akkor megvan, hogy kit kell külön megkeresni. 

Persze hozzá is mindenféle ügyes-bajos dolgokkal mennek a gyerekek szünetekben, de nem tud mindig velük foglalkozni, mert másokat is tanít, teszi hozzá a tanárnő. Arra viszont figyel, hogy a friss ötödikes osztállyal az első napon körbejárja az iskolát, azokat a termeket, ahová majd órákra kell menni. Megmutatja továbbá, hogy az udvar melyik részén lehetnek, mert náluk például már elkülönülnek az alsósoktól. 

Azt is nehezen szokják meg az ötödikesek, hogy nehezebb a tanulás. A felsős tanár is egyetért azzal, hogy ilyenkor még jó, ha a szülő gyakran odaül a gyermeke mellé tanulni, megmutatja neki, hogyan érdemes összefoglalni az anyagot, kiemelni a fontos részeket. Ezt annak idején ő is végigcsinálta mindhárom gyermekével. 

„Hát nem volt könnyű! 

Viszont, ha a gyerekek megtanulnak logikusan, nem magolva tanulni, akkor utána, a felsőbb évfolyamokban könnyebben boldogulhatnak. 

Sajnos mostanában az a tapasztalat, hogy sokan nem tudják elég jól a szorzótáblát, és az önálló, hangos olvasás sem gördülékeny. Ezeken pedig sok múlik mind a matematika, mind a magyar, történelem órákon” – magyarázza Eszter. 

A pedagógus szerint van, hogy a tanárok túl gyorsan adják le az anyagot – vele is előfordul ez. Ezért mindig elmondja a diákoknak, hogy szóljanak, ha lemaradtak, ha nem tudták lemásolni a leckét, mert akkor megáll, és ismétel. Az ötödik osztály már egyértelműen az önállóbbá válás terepe, és legyen szó közlekedésről vagy tanulásról, ebben az időszakban különösen fontos, hogy az átállást minél aktívabban segítsék a szülők.