A világjárvány sok mindent megváltoztatott globális szinten is, ennek része a munkahelyek átalakulása, a munkaerőhiány és a home office vagy a hibrid munkavégzés. Az új típusú elvárások megváltoztatták a szervezeti kultúrát, és átstrukturálták a munkahelyi szerepeket is. Az internet, az okostelefonok és a szórakoztató elektronikai eszközök széles körű elterjedése új függőségek kialakulását idézte elő. 

A folyamatos hozzáférés a világhálóhoz és a digitális tartalmakhoz lehetővé teszik a különféle függőségek gyors kialakulását és erősödését. 

A modern életmód amúgy is sokak számára folyamatos stresszel és nyomással jár, amelyek hajlamosabbá teszik az embereket a függőségre. 

A technológiai fejlődés és az információ robbanásszerű növekedése miatt folyamatosan lépést kell tartanunk, ez is sokaknak jelentős stresszforrást jelenthet. A reklámok és a média által elősegített fogyasztói kultúra ösztönzi az embereket a fogyasztásra és az élvezetekre, nyomában alkohol-, drog-, vásárlás- vagy akár tartalomfüggőség is kialakulhat. Bizonyos függőségek, például az alkohol vagy a dohányzás, hosszú ideig elfogadottak és népszerűek voltak a társadalomban. Mostanában ugyanígy jobban toleráljuk az internet- vagy munkaalkoholizmust. 

Az internet és a közösségi média lehetőséget ad arra is, hogy az emberek folyamatosan másokkal hasonlítsák össze magukat, és versenyezzenek a pozitív visszajelzésekért és/vagy az elismerésért. 

Mi az EGÉSZség? Amikor 1998-ban, életem mélypontján egy drogrehabilitációs intézetben kliens voltam, az intézményvezetőtől megkérdeztem, mi a lényege a terápiának. Topolánszky Ákos református lelkész akkor ezt válaszolta: „Egyszerű. Éltető kapcsolatban lenni fölfelé Istennel, befelé önmagunkkal, és kifelé az embertársainkkal.” 

A cikk folytatása a legfrissebb Képmás magazinban olvasható. A július–augusztusi összevont szám már kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben.

A magazinra előfizethet itt.

Számos írás jelent már meg magyarul is a hosszú élet titkait rejtő kék zónákról, vagyis földünk azon régióiról, ahol különösen magas az idős – akár a százéves kort is megélő –, jó egészségnek örvendő, boldog emberek aránya. A fogalom nem újdonsült irányzatot takar, amelyet később majd az újabb és újabb kutatási eredmények felülírnak. Sőt, valójában nincs is szó titokról, hiszen ezek a tényezők nem mások, mint a mindennapokban megélt, évszázadok alatt kiforrt szokások, amelyek nemzedékről nemzedékre öröklődtek. 

Az itt élő szépkorúak egyik leginkább szembetűnő jellemzője az, hogy átlagos emberek, akik egyszerűen, szerényen, szélsőségektől mentesen élnek. 

Dan Buettner amerikai újságíró több mint húsz éve orvosokból és tudósokból álló csapatával azt kutatja, mi lehet a hosszú élet titka. Öt olyan régiót neveztek meg a világban, ahol az emberek a legtovább élnek. Ezeket a területeket kék pöttyökkel jelölték, és megalkották a kék zónák koncepcióját, amely alapján megismerhetők azok az összefüggések, amelyek a jó egészségben megélt, magas életkorhoz vezetnek. Az élettartamot meghosszabbító tényezők hosszú távon erősítik egymást.

Az öt kék zónát a világ öt különböző pontján találjuk. Szardínia hegyvidéki falvaiban a világ legidősebb férfijai élnek. Az itt lakók a mai napig egy ősi szardíniai áldással koccintanak: Akentannos!, ami annyit jelent: Élj száz évig! A Csendes-óceán déli részén fekvő Okinava szigetén érik meg az emberek a legnagyobb arányban a százéves kort, főleg a nők. A görögországi Ikaria szigetén élők „elfelejtenek meghalni”. A Costa Rica-i Nicoya-félszigeten várhatóan egy teljes népesség ünnepelheti – jó eséllyel egészségesen – a kilencvenedik születésnapját. A kaliforniai Loma Lindán és környékén pedig a hetednapi adventisták egy csoportja akár egy évtizeddel is tovább él, mint egy átlag amerikai.

A többévnyi megfigyelés és kutatás során lassan kirajzolódott az a mintázat, amely jellemző a kék zónákra. Ezeket a kultúraközi összehasonlításon alapuló tanulságokat, „titkokat” – amelyek érintik az életszemléletet, a társas kapcsolatokat, a táplálkozási szokásokat, a munkát, a kikapcsolódást – kilenc „leckében” összegezték. 

Először is a természetes mozgás a kék zónákban élők mindennapjainak a része. Bárhová mennek – munkába, barátokhoz, templomba vagy étterembe –, a gyaloglást választják. Kertjükben könnyű, alacsony intenzitású munkát végeznek, nincsenek háztartási vagy kerti gépeik, mindent a két kezükkel végeznek. Mindennap töltenek időt a szabadban. 

A kék zónák lakói nagyon szeretik a finom falatokat. 

Étrendjük nagy részét a növényalapú ételek képezik: a teljes kiőrlésű gabona, a zöldségek, az édesburgonya, a magvak, a bab, amely minden hosszú élethez vezető étrend alapeleme. 

Húst és állati fehérjét csak kivételes alkalmakkor fogyasztanak. Konyhájukban elengedhetetlenek a maguk termesztette vagy vadon szedett fűszer- és gyógynövények. Mindennap isznak gyógyteát. 

Szintén közös és mindennapos gyakorlat a kék zónák százévesei között a kis mennyiségű bor elfogyasztása családi vagy baráti körben, kivéve a Loma Linda-i hetednapi adventistákat, akik nem isznak alkoholt, viszont nagyon figyelnek a napi szükséges vízbevitelre, illetve az okinavaiakat, akiknél a pohárka a baráti körben megivott szakét jelenti. 

Kép

Fotó forrása: Profimedia – Red Dot

Egy másik tanulság az étkezési szokásaikra jellemző mértékletesség. Az okinavai emberek egy régi bölcs mondást követnek, amely így hangzik japánul: Hárá hácsi bu. És ez arra emlékezteti őket, hogy akkor fejezzék be az evést, amikor már majdnem jóllaktak. A kék zónák lakói megadják a módját az étkezésnek, amely előtt kifejezik a hálájukat. Családi körben vagy barátokkal együtt fogyasztják el az ételt, lassan esznek, közben beszélgetnek. 

Fontos tényező továbbá az életcélok megfogalmazása és az azokért való munkálkodás, ami bizonyítottan hozzájárul az önbecsüléshez, az általános egészséghez, a jó közérzethez, sőt még az élettartam növeléséhez is. Az okinavaiak ikigainak, a nicoyaiak plan de vidának hívják, de mindkét kifejezés ugyanazt jelenti: az ok, amiért felkelek reggel. 

Mind az öt zóna szépkorúi tudják, miért kelnek fel reggelente, és azért dolgoznak napközben. 

Szólni kell még a stresszkezelésükről is. A kék zónák lakóit is éppúgy éri a stressz, mint mindenki mást, de a rituáléik segítségével túljutnak rajta, és így könnyebben elkerülik az azzal járó, a szervezetben megjelenő gyulladásos folyamatok kialakulását. Pihenőt tartanak, és családi, baráti társaságban rendszeresen kikapcsolódnak, szórakoznak, sokat nevetnek, énekelnek, táncolnak százévesen is! Munka közben is meg tudnak állni egy rövid pillanatra, hogy rácsodálkozzanak az élet szépségeire: egy káprázatos zivatarra vagy épp a már több ezerszer látott smaragdzöld mezőkre. 

Érdekes megállapítás, hogy a százévesek a világ mind az öt kék zónájában vallásosak. Mindannyian erős hívő közösséghez tartoznak. Hitük átitatja mindennapi életüket, gondolkodásukat. Az, hogy vallásos közösséghez tartoznak, nagyobb és erősebb társadalmi háló kialakítását teszi lehetővé. A vallás pozitív jövőképre ösztönöz, a hit pedig megtartó erővel bír. 

A felsorolás végére hagytuk a legfontosabbat, a társas kapcsolatok nélkülözhetetlenségét. Úgy tűnik, a hosszú életűek legfontosabb szociális hálója a család. 

A kék zónák százéveseinek életében a család áll az első helyen. Energiát fektetnek a párkapcsolatukba, a családjuk iránt egész életükben tanúsított szeretet és önfeláldozás pedig gyümölcsöző: a gyermekeik mindezt viszonozzák szüleiknek. 

Körülveszi őket a szeretet és a valahová tartozás érzése. Nemzedékek élnek egy fedél alatt vagy egymás közelében, így gondoskodva egymásról. Fontos az ősök és a hagyományok tisztelete. 

A társadalmi kapcsolatok is a kék zónák mindennapjainak szerves részét képezik. Ezekben a közösségekben fontosnak érzik magukat az emberek, szükség van rájuk, és ők maguk is számíthatnak mindenben a többiekre. Megtartó és védő hálót jelent ez. Az okinavai moaik például egész életükben összetartanak, egyfajta kölcsönös segítségnyújtó hálózatként működnek, de tulajdonképpen életre szóló baráti körökké válnak az idők folyamán. 

Magyar hagyományainkban számos olyan szokás él, amelyek szépen illeszkednek a kék zónák életfilozófiájába. Ezzel a cikksorozatunkkal többek között ezekre igyekszünk felhívni a figyelmet. Szakemberek segítségével körüljárjuk a kék zónák mintáját. Magyarországi jó példákat, egyéni és csoportos kezdeményezéseket mutatunk be, amelyek inspirálóak lehetnek, és hozzájárulhatnak a kiegyensúlyozottabb, egészségesebb és boldogabb mindennapokhoz és a hosszú élethez. Mindez pedig segíthet kialakítani a magunk kék zónáját. 

A https://apps.bluezones.com/en/vitality oldalon pedig kitölthetjük a kék zóna programban résztvevő szakemberek által összeállított angol nyelvű vitalitástesztet, amelynek segítségével megtudhatjuk, mennyire hasonlít életmódunk a kék zónák lakóinak életéhez. 

A cikk Bodnár Zita A kék zónák hosszú életet ígérő titkai című sorozatának részeként jelent meg, amelynek további részei itt érhetőek el.

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Az Északi Támpont Egyesülettel, amelynek művészeti vezetője vagy, évek óta készítetek filmeket társadalmi problémákról, a társadalom peremén élő emberekről. Miért tartjátok ezt fontosnak?

Azt tapasztaljuk, hogy a társadalom peremén, szegregátumokban vagy zárt közösségekben élő emberek kevésszer tudják hallatni a hangjukat, nem nagyon akarjuk meghallani őket társadalmi szinten. Az egyesületnél fontos nekünk, hogy a filmjeinkben olyan társadalmi ügyeket dolgozzuk fel, ahol az ő történeteiket és megélésüket is ki tudjuk hangosítani. Pont a napokban kezdtük el előkészíteni legújabb animációs filmünket, ahol hasonló ügyet dolgozunk fel.

Gyermekprostitúció, emberkereskedelem, demencia – sokféle téma megjelenik a filmjeidben. A filmkészítésbe ráadásul gyerekeket is bevontok. Mit ad nekik egy-egy filmforgatás?

Ha például állami gondoskodásban élő gyerekekkel forgatunk, sokszor azt látom rajtuk, hogy a saját életükben nem nagyon találkoznak sikerélménnyel. 

Vagy szimplán nincs olyan ember, aki meghallgatná a történetüket. 

Volt egy konkrét eset, amikor leforgattunk egy filmet, és a bemutató után az egyik gyerek anyukája azt mondta nekem, hogy most volt először büszke a gyerekére. Számunkra is meghatározó visszajelzések ezek.

Chilton Flóra rendező-operatőr az Északi Támpont Egyesület művészeti vezetőjeként társadalmi témájú dokumentumfilmeket, kisjátékfilmeket és videoklipeket készít. Évekig gyermekvédelmi intézetben élő fiatalokkal dolgozott. A Válaszúton című kisfilmje a gyermekrabszolgaság, az emberkereskedelem témájával foglalkozik. A Nefelejcs a demenciáról szól. A Még emlékszem animációs dokumentumfilmben a második világháborút és a holokausztot túlélők beszélgetnek középiskolás fiatalokkal. Legújabb, Széllel szemben című kisjátékfilmjében egy gyermekotthonban élő egypetéjű ikerpár történetét meséli el.

A Széllel szemben című filmben a 14 éves Lili és Léna elszökik a gyermekotthonból, hogy megkeresse édesanyját. Miért választottad ezt a témát? 

A film két főszereplőjét, Smith Noémit (Lili) és Nikolettet (Léna) már öt-hat éve ismerem, és régóta szerettem volna egy olyan filmet készíteni, aminek ők a főszereplői. Egy ifjúsági programban találkoztam velük, már a Válaszútonban is játszottak mellékszereplőként. Az első perctől tudtam, hogy tehetségesek, érzékenyek, minden pillanatukat nagyon művészien élik meg, kirobbanó erejük volt. Mindenképp szerettem volna egy olyan történetet írni köréjük, amelyben kényelmesen tudnak mozogni. Nagyon érdekelt maga az ikerség is, hogy ők ezt hogyan élik meg. Ebből indult ki a forgatókönyv. 

Az egyesületben számunkra nagyon lényeges, hogy hiába fikciós filmet készítünk, történeteinkkel a valóságot képezzük le. Mindig nagyon vigyázunk, nehogy a művészi önmegvalósítás túlságosan háttérbe szorítsa a tényeket, ezért minden projekt elején beszélgetünk szakértőkkel és érintettekkel, hogy teljes képet kapjunk az adott társadalmi ügyről, problémáról.

Eredetileg más volt a film története. Két ikerlány a világ ellen – ez volt a kiindulópont, és az lett volna a történet, hogy betöltik a 18. életévüket, elhagyják a gyermekotthont, aminek következtében akadályokba ütköznek. Azzal szerettünk volna foglalkozni, hogy az államtól kapott pénzt hogyan próbálják tőlük rosszakarók megszerezni, hogyan zsákmányolják ki őket, milyen veszélyek leselkednek rájuk. Aztán a szakértőnk elmondta, hogy szerencsére most már anyagilag védettebb helyzetben kerülnek ki az otthonokból a gyerekek. Viszont azt is mesélte, rendszeresen előfordul, hogy ezek a gyerekek elszöknek, hazaszöknek, hogy megkeressék a szüleiket. 

Azt szerettem volna hangsúlyozni, hogy nem minden esetben egy borzalmas helyről szöknek, el, hanem azért indulnak útnak, mert honvágyuk van, hiányzik nekik az anyai, családi szeretet. 

Mit lehet tudni a főszereplő lányokról? 

Niki és Noémi 14 évesek voltak, amikor ezt a filmet elkezdtük előkészíteni. Azóta már négy év eltelt. Jelenleg gimnáziumba járnak, és színészmesterséget tanulnak, szuper elhivatottak a színész szakma iránt. Nagyon büszkék vagyunk rájuk. 

Arra emlékszel, hogy mit szóltak, amikor először meséltél nekik a filmötletedről?

Amikor az előkészítésénél tartottunk, meséltem nekik a filmről és a két főszereplőről, Liliről és Lénáról. Rögtön tudták, hogy melyiküknek melyik szerepet szánom, már azelőtt, hogy elmondtam volna nekik. Ha a valóságban nem is olyanok, mint a filmbeli karakterek, mégis van köztük egy hasonló dinamika. 

Kép

A film stábja – Fotó: Hekli Andrea

Milyen volt a közös munka? Említetted, hogy 12 éves koruk óta ismered őket. Barátok lettetek az idők során? 

Igen, remélem, hogy ők is barátként tekintenek rám. A forgatás öt napig tartott,15–20 fős stábbal. Mivel egy road movie-ról beszélünk, nagyon gyakran kellett helyszínt váltani, és szinte végig éjszaka forgattunk. Nehezített volt a terep, ezért sokszor mondtuk nekik, készüljenek, nehéz lesz, fárasztó lesz. Emlékszem, hogy már a második este nagyon fáradtak voltak, mégis ügyesen vették az akadályokat. 

Smith Nikolett: „A Széllel szemben tapasztalatot, új élményeket, sikerélményt adott. Megtapasztalhattam egy film elkészítésének atmoszféráját, amire már rég vártam. A kedvenc részem az volt, amikor a bulijelenetet vettük fel velem egyidős emberekkel, akiket ismertem is, és ténylegesen hülyéskedtünk. Nehézséget az utolsó jelenetben éreztem, amikor sírni kellett és nagyon szomorúnak lenni (…) A családunk, a stáb és az osztályunk is büszke volt ránk. Összességében jó közös munka gyümölcse ez a kisfilm. Sírtam, amikor először megnéztem, lehet, hogy még másodjára is.”

A lányok, Nikolett és Noémi esete akkor sikertörténet? Annak tűnik... 

Abszolút, hiszen színészkednek és kitartanak, továbbra is ez a tervük. Amikor először megnéztük a lányokkal szűk körben a filmet, katartikus öröm volt az arcukon, egyszerre nevettek és sírtak. Ezt hatalmas élmény volt látni. Akkor éreztem, hogy már ezért a pillanatért megérte a filmet megcsinálni. A filmkészítés során Farkas Franciska mentorként segítette őket. Mégiscsak nekik kellett elvinni a hátukon a filmet, fontos volt, nehogy bármiféle trauma érje őket. Voltak nehéz jelenetek. 

Ha már ezt említed, van egy igazán megrázó jelenet. Amikor vonaton utaznak, nincs jegyük, és az egyiküket abúzus éri. Egy ilyenre hogyan készítettétek fel őket?

A gyermekvédelmi szakértőnktől tudom, hogy sajnos a szexuális kizsákmányolás valós veszély a gyermekotthonból kiszökők esetében. Hogy semmilyen szinten ne sérüljenek, Farkas Franciska dolgozta ezt fel velük. Semmiféle konfrontáció nem történt a jelenet forgatása során. Voltak nézők, akik hiányolták, hogy miért nem volt direktebb a jelenet. A Lilit alakító Noémi, akit a filmben az abúzus ért, nagyon hálás volt, hogy így alakítottuk, és nekünk ez a legfontosabb. 

A filmekben szereplő gyerekek egészsége az első, minden szempontból védjük őket, semmit nem erőltetünk rájuk.

Volt olyan saját ötletük, ami bekerült a filmbe?

Igen, például van egy jelenet, amikor a padon fekve együtt nézik a csillagokat, ezt a dialógot ők inspirálták, és be is került a forgatókönyvbe. Amikor annak idején a Válaszúton-t forgattuk, nem akartam, hogy a színészek végig tanult szöveget mondjanak, szerettem volna, ha vannak jelenetek, ahol sokkal nagyobb teret kaphat az improvizáció. Az ikreket a Széllel szemben forgatása előtt megkérdeztem, mit szeretnének: inkább írott szöveg legyen vagy improvizáció? Mindketten mást mondtak. Végül az írott szöveg mellett döntöttem. Sokat próbáltunk, és az ő szavajárásuk szerint próbáltam megírni a forgatókönyvet. 

Kép

Chilton Flóra egyik díjával – Forrás: Északi Támpont Egyesület

A Széllel szemben sorra nyeri a díjakat. Júniusban a Magyar Mozgókép Fesztiválról a legjobb kisjátékfilmnek járó díjat hoztátok el, nemrég Lengyelországban az 53. Lagów Nemzetközi Filmfesztiválon Bronz-Szőlő díjjal jutalmazták a filmet. A lányok is részt vehettek a díjátadókon?

Ők a Széllel szemben utóéletében is ugyanúgy részt vesznek. Mostanában díjátadókra többször is azért nem tudtak eljönni, mert előadásuk volt. Szuper dolog, hogy már itt tartanak. De próbálunk minél több díjátadóra közösen menni, hiszen nagyon fontos, hogy együtt éljük át ezeket az örömteli pillanatokat, ők is részesei legyenek ilyen módon is a sikernek. Ha ők nincsenek, egyáltalán nem írtam volna ilyen forgatókönyvet, nélkülük ez a film nem lenne. 

A nagyközönség hol láthatja az alkotást?

Az RTL+ streamingcsatornán lesz majd látható hamarosan. 

Van következő filmterved?

Egy animációs dokumentumfilmen dolgozom, amely egy zárt közösség női tagjainak a történetét meséli majd el.

A széllel szemben filmet egy Képmás-estünkön is levetítettük, utána a film producerével, Tóth Bálinttal, valamint Orsolics Zoltán Zénó addiktológiai tanácsadóval beszélgetett Szám Kati, a Képmás magazin főszerkesztője. A beszélgetésről készült felvétel:

Nagyapám lépteit 16:48-kor meg is hallottam, száz közül is megismertem volna őket, ahogy a papa kezében azt a ronda barna esőriasztó köpenyt is, amelyet kis hengerbe tekerve örökké szorongatott, mert ha hozta, akkor biztos, hogy az ilyen délutánokon a nap győzött. Bár a csapatunk sikeréhez is lett volna hasonló kabalánk, de a pályán az eredményt nem lehetett előre bevonzani, azt kitartóan ki kellett szurkolni.

Miután 16:55-kor beléptünk a stadionba – akkor még nem volt biztonsági szolgálat, sem átvizsgálás, csak Matyi bá’ a piros kabátjában, aki tépett nekünk egy nyugdíjas- meg egy diákjegyet –, a kezdésig egyetlen életbevágó kérdés maradt: szotyi vagy tökmag? Aztán míg mi szerényen rágtuk az oldalvonal mellett a magot, az aranylábúak a nekik rendelt 65-ször 100 méteren serényen passzolgatták a bőrt.

A mérkőzések után sohasem haza mentem, mindig a nagyapáméknál kötöttem ki. Ha nyertünk, akkor egész este közösen akartam örülni vele, ha kikaptunk, valahogy ki kellett beszélnünk a keserveket. Ha döntetlen lett, akkor mi sem tudtuk eldönteni, vigadjunk vagy bánkódjunk, de ahhoz is együtt kellett lennünk, hogy ezt a dilemmát feloldjuk. Közben néha kiszaladtam a stoplisomban labdát rugdosni az udvarba, hogy „visszajátsszam” a meccs jeleneteit. Végül fröccsel és bodzaszörppel koccintottunk.

Amikor kilencévesen az iskolai csapatunk focikupáján a döntő előtt kilenc góllal másodikként álltam a góllövőlistán, a helyi lap fotósa sem számított rá, hogy a 15 találatos éllovast még bárki megelőzheti. Így lefotózta a srácot a másnapi újságba, és még a torna vége előtt hazament. A döntőben csak azért nem rúgtam ötnél több gólt, hogy őt ne keverjem bajba – füllenthetném, de egyrészt a nagyapám így is büszke volt rám mint gólvágó-utánpótlásra, másrészt egy évre rá már 14 góllal is én nyertem.

Kép

Két kép a szerző archívumából: gólkirályként, illetve háttérben az akkori „körülményekkel” – Fotó: dr. Szász Adrián

Az öreg sosem kérdezte, miért nem úszni, vívni vagy kajakozni járok, pedig húsz perc sétára laktak a Balatontól, és hátulgombolós koromban „magyar vitézként” vezényelt, hogy egy piros játékkarddal kaszaboljam le a turbános törököket, azaz a kertben a pitypangok gömbölyű, pihés terméseit. Még csónakja is volt a sajkodi öbölben, ahová horgászni járt – hogy aztán hazahozza azt a halat, aminek az elkészítéséig és elfogyasztásáig be se nézett a konyhába, annyira nem szerette megenni, csak kifogni.

Én a focival nem így voltam, annak minden mozzanatát élveztem. Ahhoz, hogy az aktív labdarúgással töltött, megismételhetetlenül csodás évtizedem ellenére egy – például – másodosztályú felnőttcsapat helyett végül a jogi egyetemet, majd az újságíró hivatást választottam, annak is köze van, hogy az „én időmben” a futballistának készülő fiatalok előtt nem állt olyan kecsegtető jövőkép, mint manapság.

Mi többet edzettünk salakon, mint füvön, fával fűtöttük az öltözőt, ahol télen se mindig volt meleg víz a zuhanyzáshoz. Csoda, hogy ránk nem szakadt az a tákolmány, ami ezzel együtt a legboldogabb hely volt, ahol valaha megfordultam. Ám építeni akkoriban nem lehetett arra, hogy „majd focista leszek”, ezért is nézek fel azokra, akik végül megcsinálták. Ahogy minden sportág mindegyik hősére felnézek.

Tudom, vagy minimum sejtem, mekkora melót pakoltak a sikereikbe. Én valószínűleg már semmibe sem fogok tudni annyi időt és energiát fektetni, amennyit összesen a futballra szántam életemben. Ezt cseppet sem bánom, sőt, de épp ezért el is tudom képzelni, mibe kerülhet világversenyig jutni.

Még jó, hogy a sport nem az a műfaj, ahol egyszerre csak egynek lehetsz a szeretője. Itt nem kell választanod, én sem az úszás, a vívás vagy a kajak-kenu helyett szeretem a focit, hanem velük együtt. 

Kép

Tíz magyar olimpiai aranyérmet ölelve: Kozák Danutával, Szász Emesével és Szilágyi Áronnal – Fotó: dr. Szász Adrián

Mindig azt figyelem közülük, amelyikben magyar csapat, játékos, versenyző szerepel más nemzetbeli ellen. Csak ha két magyar érdekeltségű esemény zajlik egyszerre, s az egyik a futball, akkor választom azt. És nem tudok észszerű, inkább csak érzelmi alapú választ adni arra, hogy miért éppen a focit.

Az észszerű válaszaim legalábbis rendkívül sablonosak lennének, márpedig a futballban az is a szép, hogy se nem észszerű, se nem sablonos az, ahogyan az eredmények alakulnak. Ezredjére sem. Még egy magyar bajnoki meccsen sem, hát még egy Európa-bajnokságon, ami ugye épp most ért véget. A futball tényleg szinte bárhol bárki számára elérhető mint sport, és ha bárhol űzhetik, akkor bárhol lehet nézni is. Közösséget épít, kultúrákat jelképez, munkalehetőségeket teremt, példaképeket mutat fel, akiknek a nevével a hátukon aztán a kisfiúk boldogan – és célt tűzve maguk elé! – szaladgálnak.

De, ami talán a legfontosabb: a futball a napjainkra jellemző elüzletiesedése ellenére is megmaradt játéknak, amit játékosok játszanak. Nem beszélve az olyan személyes adományairól, hogy én például a mai napig onnan tudom a világ legeldugottabb településeinek neveit és földrajzi elhelyezkedését, hogy azok csapata valaha szerepelt egy általam látott fociközvetítésben, esetleg kitöltött totó- vagy tippmixszelvényen. És ha bárhová eljutok e települések közül, máris van közös témám a helyiekkel.

Ha azt akarom, hogy borsóddzon a hátam, most is elég felsorolnom gyerekkorom focis ikonjai – Diego Maradona, Marco Van Basten, Roberto Baggio és társaik – közül párat, vagy az olimpiai bajnokainkat: Egerszegi Krisztinát, Szabó Bencét, Kőbán Ritát, mert akkoriban a hazai futball nem adott olyan életre szóló pillanatokat, mint az utóbbi években képes. Örülök, hogy ma már sok ezer tehetséges tizenéves választja az íróasztal helyett a sportot, mert abban is van jövőképe. Annak is, hogy nálunk az olimpiai sportágak sikerei is sokkal magasabb polcon vannak jegyezve és elismerve, mint a legtöbb országban.

Természetes, hogy a foci-Eb zárultával a hamarosan kezdődő olimpiát legalább olyan lelkesen várom, ahogy előbbire készültem. Pedig úszni és kajakozni kis túlzással tényleg csak a Balatonban, kardozni pedig a „turbános törökök” ellen próbáltam anno a kertben. A nagyapám nyilván akkor is büszke lett volna rám, ha valamelyik egyéni sportágban húzom le a magam sportos évtizedét – legfeljebb azok a gyorsan lepörgő versenyek nem jelentettek volna egész délutános közös programokat és egész estés közös elemzéseket –, ám a focis minikarrieremmel, amit ő is átélhetett, extrán megörvendeztettem.

Mivel én voltam az egyetlen fiúunokája, a nagymamám egy kicsit bennem látta a „fiatal őt” is abban a tizenkét évben, amit már a papa nélkül kellett leélnie. Hányszor hallottam tőle: „ahogy utánad néztem, hirtelen azt hittem, a papát látom”. Amikor a mama utolsó éveiben sok időt töltöttem nála, akkor jöttem rá, mennyire elszerette a papától a futballt is. Kilépve a szobájából rendre megkérdeztem, hová kapcsoljam a tévét, és ő mindig csak ennyit felelt: „Mindegy, fiam, csak zöld színe legyen!”

Sokak számára megkönnyebbülést jelent a pillanat, amikor egy szakember nevet ad a nehézségeknek, amelyeket nap mint nap átélnek. A diagnózisalkotás olyan, mint amikor egy kirakó sok apró darabkáját valaki végre összeilleszti, hogy láthatóvá váljon a teljes kép. Szétszórt részletekből kikerekedik egy egész, s még ha nehéz is vele szembesülni, gyakran fellélegzés megtudni az igazságot. Egyre többen vannak azonban, akik számára a szakértők véleménye jóval nagyobb jelentőséggel bír. 

Míg a diagnózist valaha szégyen övezte, és az érintettek még a közvetlen környezetük elől is igyekeztek eltitkolni, ma sok esetben épp az ellenkezőjét tapasztaljuk: kendőzetlenséget és erős ragaszkodást.

Egyre többen próbálják TikTok-videók alapján diagnosztizálni magukat

A képernyőn egy fiatal, csinos tartalomgyártó obszcén szavakat ismételget, miközben megpróbál lekaparni egy matricát egy műanyagdoboz aljáról. Ha a nézők számára nem lenne világos, mi történik, a „tourette” hashtag segít kontextusba helyezni a látottakat. A több milliós követőtáborral rendelkező lány videóiban különböző szituációkkal találkozhatunk, amelyeken keresztül bemutatja, hogy milyen tourette-el élni, azaz rendelést leadni egy gyorsétteremben, süteményt sütni, vagy éppen másokkal zavartalanul tikkelni. 

Nem ő az egyetlen, aki pszichológiai témákban személyes tapasztalatokat oszt meg, s valljuk be, érthető, hiszen érdeklődésből láthatólag nincs hiány. Ez önmagában nem is jelentene problémát, csakhogy a nézőket sokszor nem a puszta kíváncsiság hajtja, hanem egy nagyon konkrét kérdésre keresik a választ: „lehet, hogy én is ilyen vagyok?” A közösségi média, azon belül is a TikTok kulcsszerepet játszik abban, hogy a serdülők és fiatal felnőttek körében rendkívül elterjedtté vált az öndiagnosztizálás. A Gen Z korosztály kifejezetten keresi a „címkéket”, és gyakran szakmailag megkérdőjelezhető közösségimédia-tartalmak alapján próbál nevet adni a tapasztalatainak. 

Van, aki valós felismerésre jut, sok esetben azonban téves meggyőződések alakulnak ki, amelyek annyira szilárdak, hogy szinte lehetetlen megingatni őket. Ez kihívást jelent, mind a pszichológus szakma, mind az illető környezete számára.

A túlzott ragaszkodás azonban már meglévő diagnózis esetén is megjelenik, korosztálytól függetlenül. Közösségimédia-felhasználók rendszerint kendőzetlenül vallanak az evés- és figyelemzavarukról, szorongásukról, traumájukról, és félreértés ne essék, a kiállásuk fontos és tiszteletet érdemel. Ám aki figyelmesen hallgatja némelyik vallomást, gyakran olyasmit hall ki belőle, amire nem számított: dicsekvést. A diagnózist egyfajta büszkeség övezi, és a személy úgy tekint rá, mint valamire, ami különlegessé teszi, és kiemeli a szürke tömegből. 

Mert mit jelent a kényszeresség vagy az Asperger ebben a megközelítésben? Azt, hogy nem olyan vagyok, mint a többiek, máshogy működöm, kivételes vagyok. Ami persze részben igaz, másrészt viszont hozzájárul ahhoz, hogy az illető meg se próbáljon dolgozni saját magán. Hiszen ki ne szeretné különlegesnek érezni magát? Ki ne részegedne meg legalább egy kicsit a lájkok és megtekintések számától? S ha ennek a diagnózissal való teljes azonosulás az ára, ám legyen!

Fontos alaposan kitapogatni, hol húzódik a határ elfogadás és dicsekvés között. Előbbit semmi esetre sem szeretnénk kritikával illetni, utóbbira azonban nincs szükség, egyszerűen, mert a diagnózis nem érdem. 

Senki sem válik különlegessé attól, hogy egy szakember megállapít róla valamit.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Mitől válik vonzóvá egy-egy diagnózis az emberek szemében?

Azon túl, hogy nagyon hamar az érdeklődés középpontjába kerülhetünk, a social mediában egy-egy diagnózisnak közösségteremtő ereje is van. Egy kattintással rátalálhatunk azokra, akik hasonlóan működnek, ennélfogva megértenek és elfogadnak olyannak, amilyenek vagyunk. Megint csak: ez egyrészt fontos, mert még mindig nem sikerült teljesen felszámolnunk a stigmatizációt. Vannak, akik számára az internet az egyetlen hely, ahol értő fülekre lelnek, ítélkezés és gúnyolódás nélkül. Másrészt viszont fennáll a veszély, hogy egy online közösségben a felhasználók szinte soha nem tapasztalják meg, hogy a diagnózison való felülemelkedésre buzdítanák őket. Míg egy valódi találkozás során kénytelenek vagyunk kilépni a komfortzónánkból, a TikTok-kapcsolataink kényelmesen megágyaznak benne. 

Utóbbi pedig elvezet a következő szemponthoz, ami miatt egy diagnózis különösen vonzó lehet: egyfajta mentségként, kibúvóként funkcionálhat, hogy ami nehéz, azzal ne kelljen megküzdenünk. Természetesen létezik egy pont, amin túl a legjobb törekvéseink ellenére sem tudnánk fejleszteni magunkat, és nem is kell. Ezt jelenti az elfogadás. Hogy ami végképp nem megy, azt nem kell erőltetni. Ám sokszor a szándékaink döntik el, meddig tudunk elmenni, azaz szeretnénk-e fejlődni, tanulni, formálódni vagy sem. 

Ha a könnyebbik utat választjuk. és kizárólag a környezetünktől várjuk, hogy idomuljon hozzánk, a diagnózisunk eszközzé válik, amivel kontrollálni próbálunk.

Nem azt mondjuk, hogy „én ezzel és ezzel küzdök, ezért erre és erre lenne szükségem”, hanem kijelentjük, hogy „ez és ez vagyok, és ez bizony kőbe vésett”. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

De akkor mit jelent egy diagnózis valójában?

Volt egy kliensem, akivel hosszú ideig dolgoztunk együtt, többek közt azon, hogy megértsük, pontosan hogyan befolyásolja az életét mindaz, amit a pszichiátere megállapított róla. „Lesz, aki közeledni mer hozzám? Nem fog elriasztani mindenkit, ha elmondom?” A kérdései mélyről jöttek, és őszinte aggodalmat tükröztek. Amit akkoriban válaszoltam, továbbra is vallom. Egy diagnózis pontosan ennyi: egy diagnózis. Semmit nem mond el arról, hogy valaki milyen ember. Hogy kedves-e, intelligens-e, lehet-e rá számítani a bajban, van-e humora. 

Egy diagnózisban nem szerepel, hogy az érintett pontosan mit élt át az életben, hogy min nevetett a leghangosabban, hogy mire a legbüszkébb, melyik félelmét győzte le elsőnek, és melyikkel küzd éppen most. Nem szól utazásokról, élményekről, kalandokról, vagy bármi másról, ami hozzájárult ahhoz, hogy azzá váljon, aki. A diagnózis hallgat arról, hogy melyik a kedvenc könyvünk, és miért éppen az, hogy melyik filmet tudnánk századjára is végignézni, vagy melyik társasjátékban vagyunk verhetetlenek. És még sorolhatnám. 

Egy diagnózis tüneteket fog össze. Nem egy életet, és nem egy embert. Holott ez az, ami végső soron számít: hogy milyen emberek vagyunk. 

Mások a kedvességet, a jóságot, az intelligenciát keresik bennünk, nem a címkéket. Ez pedig bátorítás annak, aki titkon fél a megbélyegzéstől. Aki azonban a diagnózisába kapaszkodik, annak a fentiek nem vigasztalást, sokkal inkább kihívást jelentenek. Valakivé válni feladat. Nem intézhetem el annyival, hogy elbújok egy szakértő véleménye mögött. Jóval több vagyok ennél.

Előttünk egy sárga billegető szalad, majd, amikor túl közel érünk hozzá, felrepül a legközelebbi kerítésoszlopra. Egy piroslábú cankó vészüzemmódba kapcsol, amikor meglát bennünket, hangos „tyú-tyű-tyű” kiáltással védi fiókáit egy karó tetején állva. A nádasban foltos nádi poszáta énekel.

„Azt a mindenit! Böjti réce!” – tör fel hirtelen kísérőmből. Amikor odanézek, ahová Pellinger Attila, a Fertő-Hanság Nemzeti Park Igazgatóság természetmegőrzési osztályának vezetője mutat, a tojó réce azt „játssza”, hogy megsérült, felkínálva a lehetőségét, hogy elkapjuk, ezalatt fiókái biztonságos távolságba úszhatnak. Fel-le röpköd a víz felett, csapkod a szárnyával, igyekszik elhitetni velünk, hogy sebesült, ám amikor észleli, hogy a fiókák elbújtak a nádasban, békésen odébb úszik. A szakember elmondja: évek óta nem látott itt fészkelő példányt.

Költési időszak van, madarak ezrei népesítik be a nádast. Üstökösgémek húznak el fölöttünk, nem túl gyakoriak errefelé, itt nem is költenek, csak átvonuló vendégek. Egy csapat fiatal barkóscinegét veszünk észre, oly kíváncsiak, hogy ágról ágra repkedve követnek bennünket egy darabig.

Fiókáikat féltő gólyatöcsök csapata mellett visz az utunk, éles vijjogásban törnek ki, próbálnak eltéríteni minket a fiókáik közeléből. 

Pellinger Attila elmondja, idén rekord mennyiségű költést észleltek, magyar oldalon ötven, az osztrák területen háromszáz fölötti gólyatöcspár költött. 

Ez nagy szó, mert, mint közli, több mint három évtizede dolgozik a nemzeti parkban, és előfordult, hogy tíz évig egyetlen pár sem fészkelt a területen.

Kép

A Fertő-Hanság Nemzeti Park természetvédelmi szakembere, Pellinger Attila – Fotó: Velkei Tamás

Minden beavatkozás változást generál

A Fertő-Hanság Nemzeti Parkban tapasztalható madárbőség nem a véletlen műve, hanem a több évtizede tartó, szisztematikus természetvédelmi munka eredménye. Az a Fertő tó, amit ma ismerünk, lecsapolás után alakult ki. Az elmúlt századokban, ha megtelt vízzel a hatalmas medence, a Fertő és a Hanság teljesen összeért. A víz ide-oda mozgott a két terület között. Amikor lecsapolták a Hanságot, a Fertőre is sor került volna, de a 19. század végén a meder természetes úton kiszáradt, és megállapították, hogy a talaj nem alkalmas szántóföldi művelésre.

Az uralkodó széljárás napjainkban délnyugati, ám korábban északnyugati volt, ezért a vizet a szél gyakran átnyomta a tó déli medencéjébe, ami akár egyméteres vízszintingadozást is eredményezett. Így fordulhatott elő, hogy Sarród (halász)falu ott helyezkedett el, ahol most a nemzeti park Kócsagvárra keresztelt központja található. „Azért, hogy a vízszint lengését megakadályozzák, emelték azt a gátat, amin most haladunk” – mutatja Pellinger Attila, miként osztja az ember alkotta tereptárgy két részre, a Fertő medrére és a szikes mocsárra a területet. 

Az 1990-es évek elején egy élőhelyrehabilitációs program keretében a gáton épült egy zsilip, amivel a lecsapolt mederrész irányába is visszaengedhetővé vált a víz. Ennek következtében sokkal több most ott a madár, mint az újraárasztás előtt.

A siker értékét növeli, hogy a több mint harminc év alatt Európa madárállományai közel harminc százalékkal csökkentek. 

Ennek egyik oka az intenzív mezőgazdaság, a vegyszerhasználat, a talajművelés, továbbá például a vegyszeres szúnyogirtás. A szúnyogirtás azért is különösen aggasztó, mert nemcsak a betegségeket terjesztő rovart pusztítja el, hanem sok más rovart is, amikkel rengeteg gerinces táplálkozik. Minden emberi beavatkozás a természetbe változást indít el az élővilágban, rajtunk múlik a kimenetele. A másik ok a vonuló fajok telelőterületén keresendő: a mediterrán és trópusi területeket érintő népességrobbanás és az ott élő emberek hatása a természetre.

Kép

Fotó: Velkei Tamás

A kócsag a hardver, a viselkedés a szoftver

A Fertő-Hanság Nemzeti Parkban folyó munka akár etalonnak is tekinthető, több száz madárfaj egyedei érkeznek költeni minden évben. Itt meg kell állnunk egy szóra, hogy tisztázzuk, mit jelent pontosan a madárvonulás. „A madarak vonulása nem arról szól, hogy télen elköltöznek délre, valójában a helyzet éppen fordított. Amit mi madárvonulásnak hívunk, annak kialakulása a jégkorszak végével mutat összefüggést: ahogy a jégtakaró észak felé húzódott, úgy tudtak a madarak egyre újabb és újabb területeket birtokba venni. Mivel Közép-Európában télen nincs elég táplálék, a madarak (vissza)vonulnak oda, ahol találnak eleséget. Vagyis azért repülnek délebbre, hogy életben maradjanak. Ez rögzült abban a formában, amit mi madárvonulásként ismerünk” – magyarázza kísérőm. 

Ezt bizonyítja, hogy egyes madarak még ma is olyan akadályokat „kerülnek ki”, amelyek már nem léteznek, genetikailag ugyanis a korábbi útvonal rögzült bennük. A repülési útvonal generációról generációra öröklődik.

A vonulásban számtalan mintázat létezik, nincs két egyforma, időben és térben teljesen különböznek. A hosszú életű fajoknál ráadásul szerepe van a tanulásnak is. Ebbe a csoportba tartoznak a gólyák, gémek, vadludak, hattyúk, a ragadozó madarak, amelyek elélnek akár 30 évig, vagy akár tovább is. A Csendes-óceán egyik szigetén költő Wisdom nevű albatrosz körülbelül 70 éves, és még mindig fészkel. Aki meggyűrűzte 50 évvel ezelőtt, már nem él. 

Három fontosabb szakaszt tudunk megkülönböztetni a vonulás folyamatában: a tavaszi vonulást a fészkelőhelyre, az őszit a telelőterületre, és a kettő közötti úgynevezett kóborlási időszakot. A tavaszi nagyon gyors, mert a telelőhelyről minél előbb a fészkelőhelyre kell érni a madaraknak, hogy biztosított legyen a szaporodásuk. Az őszi lassabb folyamat, csak az időjárás sürgetheti a madarakat. A köztes időszak a „kóborlásé”, ami a tanulás időszaka. 

A madarak vonulási viselkedése sok más téren is eltér. A kócsag – amit a természetvédelmi területeket jelölő táblákról is ismerhetünk – például ma már nem délre, hanem nyugatra vonul, egészen Portugáliáig. Ennek oka az lehet, hogy azok az egyedek, amelyek más irányba repültek, nem élték túl az utat, míg amelyek nyugatra, azok igen, és ezt az „útvonalat” adták át génjeikben utódaiknak. Vagyis a biológiai jellemzők, az evolúciós mechanizmusok akár rövid távon is megváltozhatnak. 

A viselkedést úgy tudjuk a legkönnyebben elképzelni, mint egy számítógépes szoftvert. 

A hardver a kócsag, amely működteti a programokat. Amelyik sikeres, az megmarad és öröklődik, amelyik nem, abba belepusztul az állat, és már nem adhatja tovább az utódoknak.

Folyamatos veszélyben próbálnak túlélni

A madárvonulás szempontjából Magyarországon több faj esetében is a Duna a választóvonal. De mindennek oka van. Vegyük például a darvakat: a Baltikum felől a Tisza térségében érkeztek az országba. Amíg hideg telek tomboltak Magyarországon, Kardoskút környékén gyülekeztek. Ahogy kezdett felmelegedni a klíma, továbbá elterjedtek a mezőgazdaságban alkalmazott ipari termesztési módszerek, a táplálkozóterület (főként a kukorica kapcsán) megnőtt, így az aratás után a tarlókon maradó szemek miatt a terület a madaraknak valóságos Kánaánná változott. 

„Nem azért gyülekeznek pont a Hortobágyon, mert ott olyan különlegesen jó lenne nekik, hanem azért, mert valahol éjszakázniuk kell, hogy biztonságban érezzék magukat a szőrmés ragadozók ellen, és a halastórendszerek sekély vize erre kiváló” – indokol Pellinger Attila. 

Megkülönböztethetünk még rövid és hosszú távú vonuló madarakat, utóbbiak közé azok tartoznak, amelyek átrepülik a Földközi-tengert és a Szaharát. Afrika északi, part menti keskeny sávjába érve erőt gyűjtenek a Szahara átrepülése előtt. „Sajnos itt meg kell említeni egy növekvő problémát: mivel a tengerparti országok a turizmusban látják a jövőt, folyamatosan betonozzák le és építik be ezt a keskeny part menti sávot, ahol táplálkozni tudnának a madarak a sivatag átrepülése előtt.” 

„Mindez rettenetesen lerontja a hosszú távú vonulók túlélési lehetőségeit. A nagyobb út előtt ugyanis zsírt kell(ene) raktározniuk, hogy bírják erővel. A kikötőben vagy a szállodában azonban már nem találnak eleséget” – fest szomorú képet Pellinger Attila. 

Vagyis az, hogy mennyi madár költ a magyar nemzeti parkban, nem csak az ott dolgozók munkájától függ.

A szakember hozzáteszi: azok a madarak, amelyek mégis eljutnak Közép-Afrikáig, ott gyakran a növekvő népességű, fejlődő, de rendkívül szegény lakosság zsákmányául eshetnek – több száz kilométeres hálócsapdával ejtik el a madarakat. Az arab világban a ragadozómadarakat fogják be, mert státuszszimbólumok, máshol a szép, színes fajokat, amelyeket állatkereskedéseknek értékesítenek. Nagyon sok madár már a befogás során elpusztul. A felsorolt okok miatt a hosszú távú vonuló madarak száma folyamatosan csökken, némelyiké drámai mértékben. 

Kép

Gólyatöcsök repülnek a Fertő-Hanság Nemzeti Parkban – Fotó: Velkei Tamás

Piciny hátizsák kerülhet a madárra

Az ismereteket a szakemberek a madárjelölésekből szűrik le. Pedig alig 150 éve az emberek nagy részének még elképzelése sem volt, hová lesznek télen a madarak. A 19. század vége felé egy dán középiskolai tanárnak támadt az az ötlete, hogy gyűrűzzék meg az állatokat. 

Akkoriban, aki gyűrűzött madarat talált, újsághirdetést adott fel. 

Persze mára sokat finomodott a rendszer. 

Manapság már nem csak a madarak lábára helyeznek gyűrűt, néhány vízimadárfajnál pihekönnyű, élénk színű láb- vagy nyakgyűrűt alkalmaznak. Sőt ma már akár nyomkövetőt is tehetnek az állatokra, ezekbe áramgyűjtő panelt integrálnak, található benne SIM-kártya és antenna is. A készülék egy gyufásskatulya méretének megfelelő kicsiny hátizsákra hasonlít. Ezek a készülékek aránylag drága holminak számítanak, igaz, segítségükkel egy-egy madárról akár több száz visszajelentési információ is összegyűlhet szerencsés esetben. 

A gyűrűzés azért is szükséges, mert a szakembereknek ismerniük kell azt, amit védeni kívánnak. Az egyedi jelölés sok mindenre fényt derít, például arra is, hogy a párok egymáshoz mennyire „hűek”; a nyári lúd például, ha elveszíti a párját, nem keres újat, hanem a közösséget segíti. 

A vadludak egyébként is kolóniát alkotnak, amelyben a fiókák gondozását közösen oldják meg. Ezt is a jelölésből tudjuk: előfordul, hogy a legelő csapatban feltűnnek olyan egyedek, amelyeket addig soha nem láttak. 

Azt is megfigyelték, hogy akadnak párok, amelyek hajlamosak „leadni” a fiókáikat, ezzel párhuzamosan pedig olyanok, amelyek befogadják a kicsiket. 

Miközben beszélgetve haladunk, olykor alig halljuk egymás szavát, úgy gágoknak, csivitelnek a tőlünk nem messze legelő madarak. Pellinger Attilával egy magaslesre mászunk fel, ahonnan gólyatöcsöket, ludakat, szürke gémeket csodálunk. A közelben nádi poszáták dalolnak, amelyek a nádas és a gyep határzónájában költenek. 

Magyarországon négyszáznál több madárfaj fordult elő az elmúlt évtizedekben (persze nem mind vonuló), ezt a számot megközelíti a Fertő-Hanság Nemzeti Park területén észlelhető fajok száma is. Sikertörténetek is vannak: az 1980-as években még ritkaságszámba ment, ha kócsagokat láttak errefelé – ma már erről szó sincs, mi is elhaladunk egy-egy csapat mellett, amely a nádasban keres táplálékot. 

Bárki becsöngethet ide bejelentkezés nélkül? 

Igen, az volt az indulóötlet, hogy nyitvatartási időben bármikor be lehet hozzánk csöngetni. A hét öt napján heti 27 órában vagyunk nyitva. Az volt a cél, hogy legyen egy olyan hely, ahová be lehet jönni, ha valaki nagyon szomjas, nagyon elfáradt lelki értelemben, és szeretne valakivel beszélni. Ha nem akarja, a nevét sem kell megmondani. Az Oázis találó név, tényleg itt ülünk a forrásnál, ahonnan élő vizet meríthetnek, mint a bibliai szamariai asszony. A minket felkeresők nagy része ma már előre bejelentkezik, de minden hétre jut néhány becsöngető is. 

Hogyan zajlik egy beszélgetés? 

Mottónk: az Oázis a hely, ahol meghallgatnak. Egy segítő, mentálhigiénés beszélgetésben a legfontosabb mindig maga a kapcsolat. Mi Rogers-i alapokon működünk; ennek lényege a teljesen ítéletmentes, elfogadó, empatikus, meghallgató kapcsolat, amelyben a segítő személy hiteles és önazonos. Ilyen kapcsolatba érkezik a hozzánk betérő, és bármit elmondhat, amit szeretne. Mindig tisztázzuk, hogy miben tudunk neki segíteni, és miben nem. Nem nyújtunk egészségügyi szolgáltatást, nem vagyunk terapeuták. 

Partnerek vagyunk, társul szegődünk. Emellett azt szoktuk mondani, hogy soha nem ketten ülünk egy szobában, hanem hárman, az Úrral. 

Milyen minta alapján, hogyan jött létre az Oázis?

Bécsben Beszélgető-sziget néven működik ilyen szolgálat, amelyet szerzetesrendi összefogásban tartanak fenn. Ezt 2013-ban meglátogatták magyar szerzetesrendi elöljárók, köztük Forrai Tamás jezsuita, akinek megtetszett az ötlet, hogy milyen jó lenne Budapest szívében hasonlót létrehozni. Korábbi provinciálisként ő adott helyet a szolgálatnak, és Törőcsik Júlia Mária szociális testvér vezetésével bécsi mintára megalkották az Oázis szakmai működését, kereteit és feltételeit. A szolgálat 2014. február 14-én indult el. A magyar jezsuiták és más szerzetesrendek együttműködéséből született, de a csapatnak kezdettől fogva tagjai szakképzett világiak is. 

Kép

A lelkigondozó szobája, ahol a betérőkkel beszélgetnek – Fotó: Orbán Gellért

Pontosan kikből áll a csapat? Hogyan működik?

Négyen vagyunk fizetett munkatársak, mi biztosítjuk a hátteret, a szervezést, és mi magunk is beszélgetünk. Csapatunk nagy része önkéntes munkatársainkból áll, akik közel húszan vannak és szintén szakemberek. A keretrendszerünk szigorúan le van fektetve. Ennek fontos része, hogy ne csak szakmailag legyünk felkészültek, hanem havonta szupervíziónk van, hiszen csak úgy tudunk elhordozni nehéz élethelyzetben lévő embereket, ha mi magunk is dolgozunk magunkon. A közösségépítés is fontos része az életünknek, évente többször szervezünk feltöltődős hétvégéket, kirándulásokat. Hivatalosan a jezsuita rend a munkáltatónk, ők biztosítják az infrastruktúrát, az ő épületükben működünk, és jelentős mértékben segítenek minket, de a fenntartásunk pályázati forrásokból, adományokból tevődik össze. Emellett a támogatóink között tudhatjuk a Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciáit is. 

Keresnek újabb önkénteseket?
Igen, várunk önkénteseket a csapatunkba, mert most kevesen vagyunk, jó lenne bővíteni. Egyre többen fordulnak hozzánk segítségért, és mivel már hosszabb folyamatokat is vállalunk, az esti órákban gyakran előfordul, hogy mindhárom szobánkban folyik beszélgetés. Ugyanakkor léteznek olyan idősávok, amikor nincsenek önkéntesek. Olyan szakembereket keresünk, akik szívesen lennének tagjai egy jó szakmai közösségnek.

Jellemzően kik és milyen problémákkal keresik fel az Oázist?

Ha visszatekintünk a tíz évre, az eddigi beszélgetéseinkre, azt látjuk, hogy többségében fiatalok jönnek, a hozzánk betérők általában 55–50 százalékát teszik ki a 40 év alattiak. De minden korosztály megtalál minket, és senkit nem küldünk el 18 éves kor felett.

Nálunk mindenki mentálhigiénés vagy pasztorális tanácsadó végzettséggel rendelkezik, ennek kompetenciahatárain belül tudunk fogadni bárkit. 

Vagyis életvezetési problémák, kapcsolati nehézségek, nehéz érzelmi helyzet, krízis, gyász, veszteség, illetve az olyan szintű szorongás vagy depresszív érzések esetén, amelyek még nem igényelnek szakellátást. 

Célunk hozzásegíteni a hozzánk betérőket, hogy visszataláljanak a saját erőforrásaikhoz, és mobilizálni tudják őket. Sokféle témával keresnek meg a kisebb gondoktól a súlyos krízisekig, és gyakran találkozunk szívszorító helyzetekkel. Egyszer például járt itt egy édesanya, aki az ötödik gyermekét várta, és nagyon kétségbe volt esve. Egy kollégánk, aki szerzetesnővér, leült vele beszélgetni, aminek a végére az édesanya megnyugodott. Később visszatért megosztani velünk az örömét, hogy a baba megszületett. 

Ha nagyobb segítségre van szükség, mint amit itt megkaphatnak, mit ajánlanak nekik?

Azokban az esetekben, amikor azt látjuk, hogy szakellátásra, pszichoterápiára volna szükség, megpróbáljuk továbbirányítani a hozzánk fordulókat. 

A templom oldalában található az Oázis. Van evangelizációs célja a szolgálatnak?

Nem elsődlegesen evangelizációs céllal vagyunk itt, mégis van evangelizációs hatása a szolgálatnak. Mindenki tudja, hogy ez keresztény hely, de mindenkinek a meggyőződését tiszteletben tartjuk. 

A lelki gondozói beszélgetésben csak akkor kerül szóba az istenkapcsolat, ha a hozzánk forduló személy behozza, de ha valakinek igénye van erre, akkor ebben is kísérjük. 

Olyan esetekkel is megkeresnek, hogy valakinek rossz élménye, tapasztalata van az egyházzal, vallással kapcsolatban. Itt elfogadó, empatikus, szerető, megértő kapcsolatba kerül bele, és ebből a kapcsolatból remélhetőleg már megtapasztal valamit az Isten szeretetéből. Minden munkatársunk a hitét élő, keresztény szakember. 

Hogyan jutnak ide az emberek? 

Jelen vagyunk a Facebookon, az Instagramon, honlapunk is van, időnként a médiában is megjelenünk. Legtöbbször azonban közvetlen ismerősöktől hallanak rólunk, akik már jártak nálunk, de sokszor papok, pszichológusok, szakemberek küldik őket.

Az Oázis csapatának tagjai a 2023-as Nagymarosi Ifjúsági Találkozón; balról jobbra: Medgyessy László, Salamon Sarolta, Kálmán Krisztina, Orosz Andrea, Goda Eszter, Ilyés Erika – Fotó: Várnay Róbert 

Telefonon is elérhetők?

Háromféle módon lehet megkeresni minket. A személyes beszélgetés a leggyakoribb. A Covid ideje alatt, 2020-ban egy hét alatt átálltunk az online lelki gondozásra, azóta is megtartottuk ezt a lehetőséget. Ezzel a vidékiek, a külföldön élő magyarok vagy azok szoktak élni, akik nem tudnak elmozdulni a lakóhelyükről. A telefonos lelkigondozó-szolgálatunkra is van igény, ezt a hét öt napján 2–3 órában lehet elérni.

Hány találkozás volt eddig? 

Az elmúlt tíz évben 6800 egyéni találkozás volt az Oázisban. Összesen ötezren jártak nálunk, ebben benne vannak, akik különböző csoportokra vagy egyéb mediációra, családkonzultációra érkeztek. 

A Mobil-Oázis is ide tartozik, amely során részt veszünk különböző rendezvényeken, például a nagymarosi ifjúsági találkozón. Egy évben 1000–1200 találkozónk van.

Milyen a fiatal felnőttek lelkiállapota?

Megrendítő, milyen sok a magányos fiatal, aki arról számol be, hogy nem nagyon tudja kivel megosztani a nehézségeit, csak egy-két barátja van vagy annyi sem, szűk a kapcsolati hálója. Sokan értéktelennek érzik magukat, nem látják az életük értelmét. Azt tapasztaljuk, hogy megnőtt a feszültség, a szorongás, a frusztráció, a teljesítménykényszer a fiatalokban, és nem találnak megküzdési eszközöket. Nyilván a társadalmi változások – a Covid, a háború, a gazdasági nehézségek – is ezt erősítik, valamint érdekesek a fiatalok médiahasználatának tapasztalatai. Ez utóbbi lesz a fő témája az október 21-én megrendezendő konferenciánknak, ahová lelki gondozókat, mentálhigiénés szakembereket várunk. Mindig öröm egy ilyen találkozó, ahol hasonló szakemberek keresik közösen a megoldásokat, lehetőséget hivatásuk gazdagítására.

Egyházi és világi rendeltetés

Az erdélyi települések lakói a hódítók fenyegetésének árnyékában éltek, folyamatosan tartva az újabb és újabb betörésektől, így a magyarok, a székelyek és elsősorban a szászok lakóhelyük védelmére a XII. századtól erődtemplomokat építettek. A XVI. század elején már több mint kétszázötven ilyen építményt tartottak számon, amelyek jellemzően a falvak közepén álló dombokra épültek, hogy egy esetleges támadás esetén az egész közösség menedékéül szolgálhassanak.

„Egyházi és világi rendeltetés között ingadozik Erdély legnépszerűbb építészeti terméke, az erődtemplom. 

Hozzá hasonló alkotások nemcsak egyéb magyar földről hiányoznak teljesen, hanem a spanyol−francia határig kell elmenni, hogy hasonló, kettős rendeltetésű egyházakra akadjon az ember. 

Az erődtemplom nemcsak Isten dicsőségére épült, hanem a falu védelmére is. Néha az egész templomot árkokkal, fallal és tornyokkal vették körül, máskor − szegényebb vidékeken − csak a szentélyt képezték ki védelmi célokra, amennyiben lőrésekkel és szuroköntő nyílásokkal ellátott védőfolyosót építettek, kiugró konzolokra, a tetőpárkány alá” − olvasható a Szépművészet 1940-es számában. Azóta megszűnt az erődtemplomok védelmi funkciója, a szászok XIX−XX. századi kivándorlásával és elhurcolásával − a szocializmus alatt pedig a kiköltöztetésükkel − az épületek sok esetben gazdátlanul maradtak, és az enyészeté lettek.

Nagyboldogasszony tiszteletére

Berethalom az erdélyi Szeben megyében, Királyföldön fekszik. A települést a XIII. században alapították a magyar királyok által idetelepített német telepesek, a szászok. A területet ekkor még sűrű erdő borította, amelynek egy részét művelés alá vonták, szántók és szőlőskertek bukkantak elő. A falu életében jelentős fordulatot hozott a reformáció, a lakosság nagy része áttért az evangélikus hitre. Az erdélyi evangélikus püspök, Unglerus Lukács 1572‑ben székhelyéül jelölte ki Berethalmot, amely egészen 1867-ig megőrizte ezt a státuszt, ekkor Nagyszeben vette át a szerepét. 

Berethalom barokk stílusú erődtemploma, a falu ­szőlőmotívumokkal díszített házai közül emelkedik ki, az impozáns homlokzatok az egykori bortermelés emlékeit őrzik. 

Az istenháza története azonban messzire nyúlik vissza. A Nagyboldogasszony tiszteletére felszentelt építmény a források szerint már a XIII. században is létezett. Átépítésének kezdete az 1400-as évek elejére tehető, IX. Bonifác pápa még búcsút is hirdetett a templom létrehozására. 

A munkálatokat 1516-ban fejezték be − erről tanúskodnak a kapu felett II. Ulászló és Szapolyai János címerei −, de a templom már 1486-ban is erődített lehetett, ugyanis a krónikák szerint Mátyás király a szász lakosság harmadát felmentette a hadkötelezettség alól azért, hogy saját várukat őrizhessék. Az évszázadok során erre több esetben volt szükség, 1605-ben Bocskai István hajdúi, 1704-ben a Rákóczi-szabadságharc idején pedig a kurucok törtek be az erődtemplomba, amely kisebb károkat szenvedett, számos értékes tárgynak nyoma veszett. Az épületegyüttes első restaurálására egészen az 1940-es évekig kellett várni, azonban 1977-ben egy földrengés ismét jelentős károkat okozott. Ezek helyreállítása 1991-ben fejeződött be, a munkálatokat Europa Nostra-díjjal ismerték el. 

A berethalmi építmény 1993-ban vált az UNESCO világörökség részévé hat másik erdélyi település, Kelnek, Nagybaromlak, Prázsmár, Szászfehéregyháza, Százkézd és Székelyderzs erődtemplomával együtt.

Kép

A Bortoronynak nevezett bástya – Fotó forrása: Profimedia – Red Dot

Tornyok titkai

A templomot két teljes és egy harmadik, befejezetlen falgyűrű, több bástya és torony veszi körül, köztük a Katolikus-torony, amelynek kápolnája a reformációt követően az eredeti vallásukhoz ragaszkodóknak biztosított imahelyet. A faerkélyes, lőrésekkel is rendelkező Mauzóleumtorony a szász püspökök síremlékeit rejti, emellett Óratorony, a XIX. században pedig fa harangtorony is épült. A Kaputorony egykor a városházának adott otthont, míg a Szalonna-torony kamrákat rejtett, itt szomszédságok szerint sorakoztak egymás mellett a családok gerendákba vert szögei, amelyekre a disznóvágásokból származó szalonnákat, sonkákat akasztották. A gabona tárolására külön helyiségeket alakítottak ki. 

Torony vagy bástya? Számos forrásban szinonimaként használják a bástya és a torony szavakat, bár mindkettőnek van védelmi funkciója, a két építmény korántsem egy és ugyanaz. A korai várépítészetben a tornyok a várfalon belül álltak, így a legerősebbnek számító öregtornyok is, amelyek elsősorban őrhelyként működtek, passzív védelmi funkciót láttak el. Később megjelentek a lakótornyok is, amelyek a vár lakóinak menedékeként szolgáltak, így tulajdonképpen inkább a várfal biztosította a torony védelmét, nem pedig fordítva. Ezzel szemben a bástyázott rendszert a tüzérség, az ágyúk megjelenése hívta életre. Az olasz várépítészetből örökölt építmény a vár külső védőfalának a védelmét szolgálta. A vártornyok könnyű célpontot jelentettek egy ostrom során, sőt inkább veszélyt jelentettek a védőkre, míg a bástyák célja az ostrom elhárítása volt.

Békítő-bástyaként, Bortoronyként vagy házastársak börtöneként is említik az erődtemplom egyik legkülönlegesebb helyét, ahová a válást fontoló házaspárokat két hétre bezárták. 

Itt csupán egy asztal, egy szék, egy ágy, egy tányér, egy kanál és egy villa állt a rendelkezésükre. Az, hogy a hirtelen támadt közös idő, a beszélgetés „kényszere” vagy a bezártság elviselhetetlensége késztette-e a párokat gyors döntésre, nem tudjuk. De a források szerint az esetek többségében a házasok már néhány nap után meggondolták magukat, és békében hazatértek. A legendák szerint Berethalmon 1500 és 1800 között csupán egyetlen válást dokumentáltak.

A szárnyas oltár tizenöt lakat alatt

A háromhajós, torony nélküli csarnoktemplom késői gótikus stílusban épült. „A szentélyt csillagidomokat tartalmazó gazdag bordázatú hálóboltozattal fedték be, melynek hatása különösen jól érvényesül a magas, háromosztású csúcsíves ablakokkal erősen megvilágított térben. [...] Noha a berethalmi templom formái kifejezetten gótikusak, mégis a bőven méretezett belsőrésze már a reneszánsz tágasságára való törekvését mutatja, a kimúló gótika elfáradt, erőtlen formavilágában. A templom késő gótikus felszerelési tárgyai közül kiemelendő a szentély baloldalán emelkedő tornyos szentségház, különösen pedig a festett szárnyakkal ellátott főoltár” − olvasható Kemény Lajos és Gyimesy Károly evangélikus templomokat bemutató, 1944-ben írt egyháztörténeti monográfiájában. 

A hivatkozott háromszintes szárnyas oltár Erdély legnagyobbika, összesen huszonnyolc táblaképből áll. Az 1483 és 1524 között készült alkotások Jézus életének jeleneteit elevenítik fel, az oltár belső részében látható szoborkompozíció a keresztre feszítését ábrázolja. 

A templom belső falait középkori céhzászlók és török időkből származó keleti szőnyegek borítják. Az 1510-es években készült sekrestyébe különleges ajtón keresztül vezet az út, amely az 1900-as párizsi világkiállításon aranyérmet is nyert. Nem csupán intarziás faragása miatt − a belső oldalt még egy faragott vízilófej is díszíti −, zárszerkezete is egyedülálló. Csak a megfelelő kulcs és a forgókilincs pontos instrukciók szerinti használatával lehetett kinyitni a tizenöt ponton záródó szerkezetet − az elővigyázatosság nem volt véletlen, a falu teljes vagyonát itt őrizték. 

A berethalmi erődtemplom ma Dél-Erdély egyik legismertebb műemléktemploma, turisztikai látványosság és a szászok helyi történelmének lenyomata, akik erdélyi világtalálkozójukat 1991 óta minden év szeptemberében itt tartják. 

A cikk Carola Egyesület támogatásával készült. 

Nem a tökéletesség a cél

A műanyagok életünk minden részében jelen vannak, a műanyagmentes július (Plastic Free July) pedig azért jött létre, hogy rámutasson erre a problémára. 
Ez mégsem teljesen egy 31 napos kihívás, sokkal inkább az életmódváltás nulladik lépése. Ha csak néhány pontot tudunk megvalósítani, már az is nagy lépés egy fenntarthatóbb jövő felé. 

„Nem néhány emberre van szükségünk, akiknek az életmódja tökéletesen hulladékmentes, hanem több millióra, akiknek ez tökéletlenül sikerül.” A mondat Anne-Marie Bonneau séftől, szakácskönyvszerzőtől származik, aki a hulladékmentes főzést népszerűsíti. Igaza van, a műanyagmentes júliust bármikor kezdjük is el, elrontani nem tudjuk.

„Kis lépések, nagy különbség”

A műanyagmentes július világszintű kezdeményezés, 2011-ben Ausztráliából indult útjára azzal a céllal, hogy segítsen az embereknek elindulni egy műanyagmentes élet felé. Idén több mint 190 ország csatlakozott hozzá. A kampány idén „Kis lépések, nagy különbség” (Small steps, big difference) szlogennel indult útjára, és azokra a kis változtatásokra összpontosít, amelyeket mindannyian megtehetünk a műanyaghulladék-mennyiség csökkentése érdekében. 

A kezdeményezésnek köszönhetően elképesztő mennyiségű, 10 milliárd kilogramm háztartási hulladék kidobását kerülte el a világ az elmúlt öt évben. 

Emberek milliói döntöttek úgy, hogy tisztább utcákat, tisztább óceánokat és élhetőbb közösségeket szeretnének. 

Kezdetnek három apró lépést javasolnak:
1. Töltsd újra a kulacsod a csapból!
2. Használj saját poharat, bögrét az egyszer használatos műanyag pohár helyett! Ne kérj elvitelre, hanem ülj le, és idd meg helyben a kávéd!
3. Kerüld a műanyag csomagolásokat, vagyis vigyél a boltba saját újrahasználható zsákot!

A Magyar Víziközmű Szövetség évek óta csatlakozik a műanyagmentes július kihíváshoz. Mint írják, hamarosan a megfelelő minőségű és mennyiségű vízhez való hozzájutás jelenti majd a legkomolyabb kihívást az emberiség számára. Azt javasolják, hogy a palackunkat töltsük újra csapvízzel, mert a csapvíz olcsó, bármikor elérhető, egészséges és biztonságos.

A palackomat is jó, ha újratöltöm? 

Igen is, meg nem is, a válasz nem egyszerű. A Földnek jó, az egészségünknek viszont nem biztos. Az eldobható italcsomagolások – legyen az műanyag, papír vagy alumínium – kényelmesek, ám terhelik a környezetet, és különböző egészségügyi kockázatokat jelenthetnek. A Tudatos Vásárlók Egyesületének javaslata szerint semmilyen műanyag palackot, kulacsot, és PET palackot ne töltsünk újra, se hideg, se meleg, se savas (például citromos tea) folyadékkal. 

Ha ugyanis többször használjuk újra az italcsomagolást, egyre nagyobb az esélye, hogy baktériumok vagy penészgombák szaporodnak el a belső falán. 

Különösen, ha nem tisztítjuk őket alaposan, vagy hosszabb ideig hagyjuk benne állni az italunkat. A baktériumok fertőzéseket okozhatnak, és toxikus anyagok felszabadulását is okozhatják. A nem megfelelően szárított palackokban pedig penészgombák is megtelepedhetnek. 

Másrészt hangsúlyozzák, hogy minden műanyag italcsomagolás, akár többször használt PET palack vagy műanyagkulacs, mikroműanyagok forrása. Idővel elhasználódnak, és mikrorepedések jelenhetnek meg rajtuk, amelyek mikroműanyagokat bocsáthatnak ki, ezek bejuthatnak az italba és végül a szervezetbe is. De mit csináljunk akkor? Használjunk üveg vagy rozsdamentes acél kulacsot!

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Mit vásároljak és mit ne? 

Konyha

Vásárláskor kerüljük a műanyagba csomagolt zöldségeket, gyümölcsöket, édességeket. Vigyünk a boltba saját vászonzsákot, ha muszáj csomagolni a zöldségeket, gyümölcsöket, saját zsákba tegyük őket. A nassolnivalót pedig készítsük el otthon. Kérjük az ebédet saját elviteles dobozba, és minimalizáljuk az ételrendelést. Kerüljük az egyszer használatos műanyagokat, legyen az pohár, tányér vagy evőeszköz. 

Ha tehetjük, vásároljunk hentesnél, kerüljük a szupermarketek előre csomagolt hústermékeit. Amit csak tudunk, tároljunk üvegekben vagy fém dobozokban. 

Fürdőszoba

Tusfürdő helyett szappan, műanyag helyett természetes alapanyagokból készült fogkefe, eldobható borotva helyett többször használatos vagy klasszikus, régi borotva, tubusos helyett üveges fogkrém. Néhány lépés a fenntarthatóságért a fürdőszobában. A higiéniai termékek (tusfürdő, testápoló, folyékony szappan) közül, amit csak lehet, tároljunk műanyag flakon helyett üveg vagy alumínium tégelyben. A műanyagban tárolt vegyszeres tisztítószereknek is van természetes alternatívája, az ecettől kezdve a mosószappanon át az illóolajokig. 
Több drogériában is működik folyékony mosó- és öblítőszer-utántöltő állomás. A termék megvásárlása után a kiürült flakonnal térhetnek vissza a vásárlók, hogy azt utántöltsék. Ezzel 200 forintot spórolnak minden töltésnél. Hátrány viszont, hogy csak egy bizonyos márkájú termék újratöltésére van lehetőség. 

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Visszaváltási rendszer – mostantól élesben

Itthon 2024. január 1-jétől életbe lépett az italos csomagolásokat érintő kötelező visszaváltási rendszer, ami az első fél év után július elejétől már élesben működik.  A visszaváltások száma mostanra elérte a 10 milliót a MOHU REpont visszaváltási rendszerében.

A maximum 3 literes italtermékek, amelyek csomagolása műanyag, fém vagy üveg alapanyagú, kivéve a tejtermékeket, kötelezően visszaváltási díjas termékeknek minősülnek.

A palackok nagyobb része egyszer használatos, úgynevezett egyutas palack, amely a fogyasztást követően hulladékká válik, s megfelelő összegyűjtés és előkezelés után újrafeldolgozható anyagként későbbi palackok alapanyagává válhat. 
A január 1. után forgalomba hozott kötelezően visszaváltási díjas termék (ezt 50 forintos visszaváltási logó jelzi) után 50 forint visszaváltási díjat fizetünk a vásárláskor. Ezt azonban visszakapjuk, ha az üres palackokat egy gépi (REpont automaták) vagy kézi visszaváltási pontra visszavisszük. A visszaváltási díjat az applikáció segítségével azonnali utalással megkapjuk, illetve a gép által kiadott utalvány alapján a pénztárnál készpénzre válthatjuk, vagy beszámítják a vásárlás összegébe. Ezen kívül jótékony célra is fel lehet ajánlani. 

Az automaták a csomagolás formáját, súlyát és vonalkódját azonosítják, ez alapján váltják vissza a palackokat. Így csak ép, nem összenyomott, jól olvasható vonalkódú termékeket képes visszaváltani a rendszer. Az automata roncsolja ezeket, ezt követően elszállítják a válogató létesítményekbe, ahol anyagfajtára, színre stb. válogatva bálázzák a hulladékot, amit utána újrafeldolgoznak. A gyártók július 1-jétől már csak visszaváltható palackokat hozhatnak forgalomba.

Források:
plasticfreejuly.org
korforras.hu
mohu.hu
repont.hu
tudatosvasarlo.hu
turistamagazin.hu
zoldneklennijo.hu

A világ legnagyobb toboza

Ahány fenyő, annyi toboz, erről a huszonkét növényfajt bemutató Tobozkiállításon is meggyőződhetünk: a himalájai selyemfenyő toboza például banán alakú, míg az atlaszcédrus tobozai tojásdad alakúak. 

A „legnagyobb” címmel az óriástobozú fenyő toboza büszkélkedhet: hossza negyvenöt centiméter, súlya pedig a négy kilogrammot is elérheti.

A kiállítás után a kertben kialakított tobozkörúton folytathatjuk az ismerkedést az örökzöldekkel. A gyerekeknek nagy kedvére lesz, mivel az út során tíz pecsétet gyűjthetünk össze. A kiállítótérben és útközben is megcsodálhatjuk Kállai Márton nagyszerű, Magyarország fáiról készült fotóit.

Kép

Fotó forrása: Folly Arborétum és Borászat

Fenyők fényárban

Augusztusban napnyugta után indulnak a Fényfestés & holdfénytúra elnevezésű kerti séták: a sötétben mesebeli bárkává változik a Folly-fészek, lézerfény vonja be a csüngő kék atlaszcédrusokat, és a mesterséges intelligenciának köszönhetően az arborétum egykori alapítói is megelevenednek a himalájai cédrusok lombjain. A vezetett séta során számos titkot tudhatunk meg az arborétumról.

Kép

Fotó forrása: Folly Arborétum és Borászat

Találkozás Móki mókussal

A gyermeknapon átadott Meseösvényen elindulva egy mókus és kölykei nyomába eredhetünk a kertben. Egy másik újdonság az egyórás ingyenes Folly-matiné, amelyet szombatonként tartanak gyermekeknek. 

A Folly Arborétum nem véletlenül nyerte el a Családbarát Hely címet. 

Területén több játszóteret is találunk, kérésre pelenkát, popsitörlőt biztosítanak, a kert alsó és középső része pedig babakocsival is bejárható. Az étterem grillteraszán kicsik és nagyok kedvükre válogathatnak az étlap friss fogásai, a saját cukrászműhely finomságai és a Folly borai, szörpjei közül.

Rejtélyek nyomában

Míg gyerekeink önfeledten játszanak, rejtélyes halálesetek nyomába szegődhetünk. Az arborétumban ugyanis nemrég nyolcállomásos, QR-kódos nyomozós játékot hoztak létre, amelyet időpontfoglalás nélkül járhatunk be. A szabadulószoba jellegű programot tizennégy éves kortól ajánlják, így kamaszaink is becsatlakozhatnak. 

A nap végén pedig nagy eséllyel megállapíthatjuk: nem is annyira akarunk kiszabadulni a Balaton édenkertjéből.

További információ: https://www.folly.hu

 Támogatott tartalom