A gyártók úgymond nem szólnak ebbe bele, de a futók köreiben elfogadott álláspont, hogy nagyjából ezer kilométerenként érdemes új cipőbe bújni. Bár igyekszem a tárgyaimat a környezettudatosság jegyében minél tovább használni, végül azért döntöttem a csere mellett, mert mindkét cipőm sarka a külső talprésznél teljesen elkopott, elvékonyodott. 

A környezetre és azzal együtt a klímára számos iparág és emberi tevékenység hat. A textilipar, amelynek nyolcvanegy százalékát a ruhagyártás teszi ki, ma a negyedik ilyen jelentős tényező az élelmiszeripar, a háztartások fenntartása és a közlekedés működtetése után. Ha az iparág víz- és környezeti lábnyomát nézzük, akkor pedig a harmadik helyen áll, ha pedig az elsődleges nyersanyag-használatot és az üvegházhatású gázok kibocsájtását, akkor az ötödiken. 

A 2008-tól kezdődő világgazdasági válság visszaesést eredményezett az iparágban. Ezt lassú és enyhe növekedés követte a 2010-es évek első felében, majd 2015-től ismét egyre több sportcipő került ki a gyártásból, a 2020-as koronavírus-járványig pedig meredeken nőtt a cipők száma. 

A gyártási folyamatok környezetterhelése mellett arról sem feledkezhetünk meg, hogy minden termék, amely ma a boltokba kerül, előbb vagy utóbb hulladékká válik. 

A hulladékkezelés pedig további kihívásokat tartogat.

Kép

Fotó forrása: Pexels

Mit tehetünk azért, hogy minél tovább használjunk egy futócipőt? 

A legfőbb feladatunk ezen a téren az, hogy ápoljuk, gondozzuk a lábbelinket. Ha vizes lesz, szárítsuk ki! Ha saras, koszos, tisztítsuk meg! Tárolás közben használjunk sámfát vagy összegyűrt papírt, hogy a cipő tartsa az alakját. 
Örök kérdés, hogy moshatók-e a sportcipőink mosógépben. Madarász Tamás szervizvezető, szakoktató, a Háztartásigép-szaktechnikusi szakmai ismeretek című könyv szerzője azt tanácsolja, hogy ha a mosógépünk rendelkezik sportcipőprogrammal, akkor azt bátran használjuk. Ez a program ugyanis alacsony hőmérsékleten, és inkább áztatással dolgozik. 

A hagyományos mosóprogramok a sulykolás elvét használva többet forgatják a dobot, a cipő gyakoribb ütközése a dob falával pedig koptathatja a talpat. Madarász Tamás azt javasolja, hogy ha nincs sportcipőprogram a mosógépen, és mindenképpen abban szeretnénk mosni, akkor használjunk hozzá cipőzsákot, mivel az jobban óv a kopástól. Továbbá válasszunk alacsony hőmérsékletű, rövidebb mosási és hosszabb áztatási fázist alkalmazó mosóprogramot. 

Őry István, a Legyél önmagad futóedzője című könyv szerzője pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy nem árt változtatni az agresszív, sarokra érkező futótechnikán sem. Ekkor ugyanis a sarok nagy erővel becsapódik a talajba, miközben a térdízület szinte teljesen nyújtva van. Őry szerint ez hosszabb távon növeli a sérülések kockázatát. Mindez nyilván a cipő talpának sem kedvez.
Hogyan tudunk ezen a rossz technikán változtatni? Úgy, hogy rövidítjük a lépéseinket, és növeljük a lépésfrekvenciát. Ez egyáltalán nem könnyű feladat. Ami segítség lehet ebben, az a zene. 

A futáshoz olyan lejátszási listát érdemes keresni, amelynek ritmusát követve percenként száznyolcvan lépésre növelhető a lépésszám. 

Jó futótechnikával, puhább lépésekkel nemcsak a saját egészségünkért, hanem a környezetünkért is tehetünk. 

A cikk Mészáros Fanni Kis döntések, nagy dilemmák című sorozatának keretében jelent meg a Képmás magazinban. További részei itt érhetőek el.

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt.
 

Közös háztartás, külön szoba

Babos Annamária fiatal építészmérnök négy lakótársával a XI. kerület egy kertvárosi részén – ahogy ők nevezik – lakásközösségben él. Az öt hálószobás, négyszintes házban saját maguk állította szabályok szerint élnek együtt, megosztják a feladatokat, és közösen bérlik a házat a főbérlőtől.

„A tartós élelmiszereket (rizs, liszt, olaj), tisztítószereket, újratölthető mosószert közösen használjuk. Mindenki magára főz, de vannak közös vacsorák, vagy ha valaki nagyobb adagot készít, akkor szól, hogy »nyugodtan egyetek ebből, srácok«. De mindenkinek megvannak a saját dolgai: külön polc a hűtőben, külön doboz a kamrában, nem esszük meg egymásét” – magyarázza a működésüket.

A falra kitűzve táblázat mutatja a takarítási rendet, amit, ha valaki nem tart be, „büntipénzt” kell fizetnie. 

„A háztartási teendőket és a pénzügyi terheket is megosztjuk egymással. Emellett az ember nem egyedül van, nem egy sötét lyukba megy haza, hanem tudunk egymással beszélgetni, és tágas, kertes házban élünk. Természetesen, ahol emberek élnek, ott van konfliktus. 

Nem mindenki ugyanúgy takarít, nem mindenki csinálja meg a vállalt feladatokat vagy tudja kivenni a részét a teendőkből, és ezekből óhatatlanul konfliktusok fakadnak. Ezeket meg kell tudni beszélni, időt kell rá szánni. 

Nem való a közösségi lakhatási forma mindenkinek, nem is gondolnám, hogy bárkit bele kell kényszeríteni” – összegzi tapasztalatait az építészmérnök. 

Jelenleg éppen két új lakótársat keresnek, a legolcsóbb kiadó szobájuk 80 ezer forint rezsivel együtt, ami a mostani budapesti albérletárakhoz képest nagyon kedvező, ráadásul kertjük és garázsuk is van. Egyébként arról is a közösség, és nem a főbérlő dönt, hogy ki lesz az új lakó, aki beköltözhet. Ez a lakhatási forma inkább a hasonló élethelyzetben lévőknek ideális, nem alkalmas arra, hogy például egy kisgyerekes család vagy egy egyedülálló anya gyerekekkel ott lakjon. Erre a helyzetre nyújthatna megoldást a cohousing, ami Nyugat-Európában már igencsak elterjedt, népszerű lakhatási forma, és bár elvében hasonló, nem ugyanaz, mint ez a XI. kerületi lakásközösség. 

„Ingáztak a városba dolgozni, és csak aludni jártak haza”

Amit ma cohousingnak hívunk, az az 1960-as évek Dániájából indult el. „Ez egy olyan lakhatási forma, ahol a lakók önmaguk, nem kényszerből döntenek arról, hogy együtt fognak lakni. Eldöntik, milyen szinten osztanak meg tereket, tevékenységeket. Szintén fontos, hogy önmenedzsmenttel tartják fenn az épületet, nincs közös képviselőjük” – magyarázza Annamária, aki öt évvel ezelőtt hozta létre ismerőseivel a Cohousing Budapest Egyesületet.

A szerveződés tagjai családi állapot és szakma szerint is sokfélék, atomfizikustól mérnökön át a közösségfejlesztőig. 

Sokan laktak már közülük lakásközösségben, külföldön cohousingban, és sok közösségi eseményen is részt vesznek. Nem titkolt céljuk, hogy önkormányzatokkal, döntéshozókkal is jobban megismertessék ezt a lakhatási formát. 

De térjünk még vissza Dániához, ahol az 1960-as években sokan kiköltöztek a nagyvárosokból az agglomerációba, és szabadon álló családi házakat építettek. Ingáztak a városba dolgozni, és csak aludni jártak haza, miközben nem is használták igazán a házukat, amit sok pénzért felépítettek. „A Budapest környéki agglomerációban is ez történik most” – veti közbe az egyesület társelnöke. Dániában aztán néhány házaspár kitalálta, mi lenne, ha úgy építenének sorházakat, hogy lehessen egymásra figyelni, és tíz–húsz család közösen dönthetne a ház működéséről. Ezt hívják elsőgenerációs cohousingnak. 

Előképek a keresztény egyházban
Bizonyos szempontból a cohousingban megvalósuló közösségi megoldások már a középkor óta jelen vannak a különböző egyházi közösségekben. Két példa: 1. A XIII. században élték virágkorukat a flamand beginaudvarok, ahol a katolikus egyházhoz tartozó női világi közösség városrészeket alakított ki magának. Tizenhárom flamand beginaudvar a világörökség része a mai Hollandia és Belgium területén. 2. A Bruderhof pedig egy anabaptista keresztény mozgalom, amelyet 1920-ban alapítottak Németországban. Az angliai Darwell Bruderhof kommunában több mint négyszáz ember él együtt hasonló gyakorlati elvek szerint.

„Amit mi cohousingnak nevezünk, arra az a jellemző, hogy nincs vallási vagy bármilyen ideológiai háttere. Nem ez köti össze az embereket, hanem a közösség, az együttélés, a mindennapi élet megosztásának vágya” – hangsúlyozza Annamária. Szerinte, bár léteznek például kifejezetten női vagy idős cohousingok, a tapasztalatok szerint az működik jól, ahol heterogén a közösség: gyerekesek, szinglik, idősek, fiatalok lakhatnak együtt. 

Miben más a cohousing, mint egy társasház?

Amit második generációs cohousingnak neveznek, az nagyvárosi társasházakban, sűrűn lakott területeken jött létre, miután a középosztály a nagy ingatlanfejlesztő cégek miatt kiszorult a belvárosból. Nem tudtak telket venni, de rájöttek, ha összefognak, akkor ki tudják hagyni az ingatlanfejlesztőt. 
„Kívülről nagyon hasonló, mint egy átlagos társasház, minden lakóegység (ideális esetben minimum 12, maximum 35 lakás) konyhával, fürdőszobával, nappalival, hálószobával felszerelt, de belülről abban különbözik, hogy sokkal több közösségi tere van: mosókonyha, barkácsműhely, gyereksarok, tetőterasz, szauna vagy tornaszoba. A lépcsőház tágas, ahol a szomszédok spontán találkozhatnak, akár asztalokat is kipakolhatnak. 

Ha valaki lekvárt főz vagy szülinapi bulit tart, lefoglalhat egy közösségi teret. Nem kell mindenkinek külön fúrógépet vennie, hanem közösen használnak néhányat a lakók.

Az is jellemző, hogy az épület aljában lévő kávézót a közösség egyik tagja üzemelteti, vagy közösen adják azt ki, így a bérleti díjból bevétele van a háznak” – sorol példákat. 

A posztszocialista országokra, így Magyarországra sem jellemző még ez a lakhatási forma, Hollandiában, Dániában viszont a lakások 10–15 százaléka cohousing. Berlinben, Zürichben, Koppenhágában, Amszterdamban, Barcelonában vagy Bécsben egyre több ilyen ház épül. (Babos Annamária doktori kutatásában épp Bécset és Budapestet vizsgálja a cohousing-lehetőségek szempontjából.) És ahogy fogalmaz: „Az a vágyam, hogy a gyerekeim már cohousingban nőjenek fel”. 

De miért nem találkozunk itthon a fővárosban vagy akár vidéken cohousing társasházakkal? Röviden azért, mert a posztszocialista országokban, így nálunk is a társadalom ragaszkodik a magántulajdonhoz.

Bécsben így néz ki egy cohousing:

A magántulajdon az elsődleges itthon

Ágnes és családja a ’80-as évek közepén saját erőből, anyagi okok miatt két másik családdal közösen épített családi házat Budapesten, és a mai napig ott élnek. Ám ez a forma azért távol áll a klasszikus cohousingtól. Mint meséli, az építkezés során felvetődtek konfliktusos helyzetek, így végül az eredeti tervekkel ellentétben a kertet sem közösen, hanem szeparálva használják. 

„Barátság nem lett a családok közt, de megfelelő, békés szomszédi viszony igen. Ez biztonságot ad és nyugalmas együttélést. Bízunk is egymásban” – hangsúlyozza.

Ugyanakkor hozzáteszi, hibát követtek el, amikor egy-egy dolgot vagy épp az együttélés szabályait nem rögzítették írásban. Viszont megtanulták elfogadni a családok eltérő anyagi helyzetét, eltérő hozzáállását és a személyiségekből adódó különbségeket.

„Ma Magyarországon az emberek a saját tulajdonú lakást preferálják. Nem gondolom, hogy ezt az attitűdöt teljesen meg tudnánk változtatni, ugyanakkor Budapesten nagyon sok fiatal felnőtt él, akiknek nem biztos, hogy olyan fontos a saját tulajdon, a megfizethető, biztonságos lakhatás viszont igen. Üres épületeket – nemcsak társasházakat, de akár üressé vált iskolákat vagy irodákat – lehetne közösségi alapon átalakítani. Az ingatlanfejlesztők sorra húzzák fel az új lakóépületeket, miért ne lehetne azok között néhány olyan, amely közösségi alapon működik?” – veti fel az építészmérnök.

A problémát elsősorban ott kell keresni, hogy napjainkban nem áll az ingatlanfejlesztők érdekében, hogy egy ilyen bonyolult projektbe belevágjanak, ahol még egy közösség is van. Hiszen 1–1,5 milliós négyzetméter áron kelnek el Budapesten a lakások. „Ha bekövetkezik egy olyan időszak, amikor majd jobban kell küzdeniük a vevőkért, akkor lesz esély a meggyőzésükre, hogy egy ház cohousingként működhessen” – mondja Annamária.

A szomszédok nem szólnak egymáshoz

Itthon a rendszerváltás utáni privatizációkor rengeteg önkormányzati tulajdon került át magántulajdonba, szétszabdalódtak a bérházak. 

„Nagyon sok ember él együtt társasházakban Budapesten, nem jól szervezett módon, egymásra kényszerülve, pedig lennének erre megoldások, szánhatnának például arra pénzt az önkormányzatok, hogy a társasházakban kezeljék a konfliktusokat. 

A közös képviseleten is lehetne javítani: ne nyűg legyen egy társasházi közgyűlés, hanem az emberek beszélgessenek a saját társasházukról. 

Sok helyen van közös kert, ami nincs rendben tartva, nem használja senki, ebben is van potenciál. Sokan nem ismerik a szomszédaikat, nem is tudják a nevüket, pedig jó lenne bízni egymásban, hogy ha elmegyünk nyaralni, oda tudjuk adni egymásnak a kulcsot” – szemlélteti az egyesület társelnöke. 

A Cohousing Budapest „Szomszédokkal sülve-főve” néven, önkormányzati támogatással már szervezett közöségfejlesztési programokat, közös étkezéseket XI. kerületi társasházak lakóinak, ahol igyekeztek népszerűsíteni a közösségi lakhatást. Egy jól működő társasház vagy egy cohousing tehát az elmagányosodás ellen is gyógyír lenne, kérdés, hogy mikor valósulhat meg hazai viszonyok között.

„Előbb lyukad ki ez a zokni, minthogy lekopjanak róla a nyomatok – mondja Niki, amikor észreveszi, hogy lopva figyelem a lábán viselt, levélmintás ruhadarabot. – De ha hamarabb ki is fakulna, újra lehet színezni, mintázni” – teszi hozzá, miközben beljebb vezet az otthonába. A világos enteriőrben minden a természettel való kapcsolódásról szól. Finom színű növénymintás párnák, falat díszítő képek, polcon sorakozó dunsztosüvegek, amelyekben szárított növények várják, hogy felhasználják őket. 

„A növényi nyomtatás lényege a lelassulás, az elmélyülés, a türelem és a várakozás” – hangsúlyozza.

 Munka és kikapcsolódás is egyben, játék a színekkel, az anyagokkal, a formákkal. Tapasztalati tudomány, amely – India Flintnek köszönhetően – világszerte ösztönzi a nőket a tanulásra, a természet megismerésére. Innovatív módszer a természetes festésben, amely alkalmas régi lepedővásznak, ágyneműk, ruhadarabok felújítására, foltok eltüntetésére. 

Egyszeri és megismételhetetlen – vallja a textiltervező, akinek már húszévesen a patchwork, a színes anyagok harmóniába rendezése volt a szenvedélye. Aztán pár évvel ezelőtt az online tér lehetőséget adott Nicolette-nek arra, hogy egy régi ismerőssel, az iparművész Urbánfy Terézzel újra felvegye a kapcsolatot. Mindketten a textiles szakma „kalandorai”, így a növényi nyomtatás megalapozta a közös munkát. Az általuk vezetett programokon a téma iránt érdeklődők velük együtt kísérletezhetnek. 

Az ecoprint folyamatában a növényekben lévő természetes festékanyag a szöveten nyomot hagy. Ezt gőzölés útján lehet létrehozni. „A pamut- vagy lenanyagot mosószódás, hatvanfokos vízben ki kell mosni (állati eredetű anyagoknál – gyapjú és selyem – nincs szükség mosásra, csupán a pácolás előtt langyos vízbe kell áztatni), majd timsós pácban egy órán át, kis lángon kell melegíteni, de sosem forralni. Hagyjuk kihűlni, kiöblítjük, kicsavarjuk és kiterítjük egy sima felületre. Ráfektetjük a friss leveleket a fonák oldalával. Egy hengeres rúdra – üveg, fém, fa, amely bírja a hőt – szorosan feltekerjük, és zsinórokkal erősen megkötözzük. Megfelelő nagyságú fazékba, amelybe a rúd keresztbe belefér, kevés vizet öntünk, rácsot teszünk fölé, és arra helyezzük a rudat. Gőzöljük kis lángon kilencven percig, közben figyeljünk a víz pótlására. 

Hagyjuk kihűlni, majd amikor óvatosan kibontjuk, elénk tárul a természet egy darabkája, amely nyomot hagyott a textilen. 

Tavasztól késő őszig állandóan változó, széles színpalettát tár elénk a különböző növényi részek lenyomata, amely gyönyörűen mutat például selyemsálakon. A színfoltos gőzöléshez virágszirmokat, bogyókat, fűszernövényeket vagy akár konyhai hulladékot is használhatunk, mint a hagymahéj, tea- és kávézacc” – avat be az alapokba a textiltervező. 

Kép

Ludvig Nicolette – Fotó: Páczai Tamás

„A timsó minimális alkalmazásával a színek tartósabbá, a formák rajzolatosabbá válnak. A nyomtatási folyamatban a timsó a tartósságért felel, segít a növényi pigmenteknek a textilszálakhoz kapcsolódni, valamint a színeket élénkebbé, fényesebbé teszi, kihozza a növényekben túlsúlyban lévő sárgás árnyalatokat. A vas-szulfát alkalmazásával látványos színmódosulásokat lehet elérni, ezért is nevezzük a nyomtatások grafikusának. Kölcsönhatásba lép a növényekben lévő festékanyagokkal és tanninokkal (csersav), így születnek meg az anyagon a sötétebb színű, rajzos lenyomatok. A réz-szulfát felelős a szépiahatásért, használatakor az aranybarna tónus felé mozdulnak az árnyalatok. A rögzítőszerek mennyisége mindig a festendő anyag súlyához viszonyul, annak csupán néhány százaléka. Annyi vízben oldjuk fel ezeket, amennyiben a pácolandó anyag kényelmesen mozog, és a folyadék át tudja járni a szövetet. Ha semmilyen pácot, rögzítőt nem alkalmazunk, a gőzölés által akkor is nyomot hagynak a növények a textílián, de leginkább csak elmosódott foltokat.” 

Nem csupán nyomatok készíthetők a növényekkel, hanem különböző levelek, virágok, bogyók felhasználásával a textília alapszíne is nagyon változatossá tehető. „Számos, hazánkban is honos növénnyel – aranyvessző, bársonyvirág, menyecskeszem, birslevél, dióbarka, zölddió, fagyal, varjú­tövis, bodzabogyó – festőlé is készíthető, amely csak vízből és az adott növény virágszirmaiból, leveleiből, bogyóiból áll” – sorolja Nicolette. A készítése lassú folyamat, akár egy hétig is eltarthat. A növényi részek többszöri felmelegítése és pihentetése követi egymást felváltva, míg a festőlé eléri a kívánt, erőteljes árnyalatot. 

Például a birslevél főzésével élénk narancs, a bodzabogyóból pedig – attól függően, hogy savas vagy lúgos környezetbe kerül – bíbor, magenta vagy akár zöld árnyalatok is előhívhatók. 

Fontos, hogy a levelek, virágok, bogyók mindig frissen a legalkalmasabbak a festésre és nyomtatásra. Beszélgetőtársam arra is figyelmeztet, hogy a növénygyűjtésben is legyünk mértékletesek. 

„Csak annyit gyűjtsünk, amennyire a nyomtatáshoz, illetve a festőlé készítéséhez valóban szükségünk van. Ha mégis megmarad néhány levél vagy virág, azt a következő felhasználásig zárható, műanyag dobozban a hűtőben több hétig is tárolhatjuk. A bogyók pedig fagyaszthatók.”

Háromgyermekes édesanyaként Nicolette fiai is be­pillanthatnak a textilfestés titkaiba. „Egy délután kiraktam a legfrissebb nyomataimat a nappaliba, és örömmel újságoltam legkisebb kamasz fiamnak: »Nézd, micsoda színeset nyomtattam!« Erre ő: „»Anya, de hisz ez mind barna…«. Világossá vált számomra, hogy a »legószínekhez« szokott gyerekem aligha tesz különbséget a barnába, zöldbe hajló természetes árnyalatok között, és rávilágított arra is, hogy a jövő nemzedékének érzékenyítése a természet és annak minden csodája iránt a mi felelősségünk.” 

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

A Facebook-borítóképeden A muzsika hangja című film egyik jelenete látható. Nagy kedvenc?

Sokat jelent számomra, igen. Gyerekkoromban ez is egy volt azon kevés filmek közül, amiket nézhettünk a nővéremmel. Megvolt VHS-kazettán, kívülről tudtuk. Julie Andrews-t is nagyon szeretem, minden szempontból gyönyörű ez a film! 

Hogyan jött a színészet iránti érdeklődés az életedbe?

A nyelvekkel kezdődött. Mindig volt bennem kíváncsiság más emberek, kultúrák iránt: ki hogyan formál szavakat, mit jelent számukra a nyelv társadalmi szinten. Érdekeltek a különböző akcentusok, az ezeket tükröző viselkedésformák. A nyelvek iránti érdeklődésem által szerettem bele a szakmába. Először németet tanultam, abból felsőfokú nyelvvizsgát tettem a gimnázium alatt, majd angolul szerettem volna megtanulni. Ekkor, tizenegyedikes koromban ösztöndíjjal kinn tölthettem egy évet Amerikában.

New Hampshire-ben, egy Dublin nevű kis faluban, az erdő közepén volt az iskola, ott találkoztam először a színházzal, szerepelhettem is egy-két darabban. 

A színpadon lévő katarzist szavakkal nem is tudom leírni! Számomra a színház a kezdetektől fogva nemzetközi közeggé vált.

Ha már ezt említed, sokan azt mondják, hogy csak az anyanyelvén tud egy színész igazán játszani, úgy hiteles. Erről mit gondolsz?

Ez számomra oximoron-szerű helyzet. A nyelvek vezettek el a színjátszáshoz, de aztán rájöttem, hogy ez nekem egy nyelveken túli foglalkozás. Ezért is vonz jelenleg inkább a film, mint a színház. Amikor kimentem az Egyesült Államokba, alig beszéltem angolul, a színházakban is inkább csak azt figyeltem, hogy az ember hogyan viselkedik. A testbeszéd is hihetetlenül erős kommunikációs eszköz, ha nem erősebb, mint a szavak! Számomra nagyon érdekes, hogy egy filmben mi történik két megszólalás között, a csöndekben. Ez abszolút túlmutat a nyelven. De ettől függetlenül hatalmas álmom, hogy professzionális szinten játszhassak magyarul is. 

Gödöllőn nőttél fel. Miért megy egy gödöllői lány Abu-Dzabiba egyetemre? Idén ugyanis ott fejezted be a tanulmányaidat.

Amikor kimentem egy évre Amerikába, megismerkedtem más magyar diákokkal is, akik említették, hogy létezik a New York University Abu Dhabi. A New York-i egyetemnek három alága van: New Yorkban található a fő campus, és Shanghaiban, valamint Abu-Dzabiban is van kihelyezett egyetem. Akkoriban fantasztikus lehetőségnek tűnt: ösztöndíjjal ingyenes, négyéves képzés, utazási lehetőségekkel. Évente kétszer haza tudtam jönni, valamint az ösztöndíj keretében ellátást és lakhatást is nyújtottak. Meglepően sok magyar tanul ott, illetve más kelet-európai országokból is jönnek. 

Magyar egyetemet nem is szerettél volna megpróbálni?

Pont 2020-ban, a covid évében érettségiztem. Nem láttam a lehetőségét, hogy akkor színházról itthon tanuljak, mert ez szerintem fizikai jelenlétet követel. Abu-Dzabiban eleinte online tanultam pszichológiát és filmet, de később, amikor már a korlátozásokat feloldották, belekóstolhattam a színházba is. Fél évet eltölthettem New Yorkban a Tisch-en (Tisch School of the Arts művészeti iskola – a szerk.), ahol különböző művészeti ágakra lehet specializálódni, mint színészet, film, tánc stb. 

Egy színházi rendező tanárom azt mondta, ő színházat színházból nem csinál, hanem az életből dolgozik. 

Igyekeztem így felfogni az elmúlt négy tanulmányi évemet, hogy mi mindent olyat tanulhatok, amikre majd a későbbiekben építhetek mint alkotó.

Kép

Fotó forrása: Ilosvai Dorottya

Most újra Amerika a cél. Mit kell tudni a Yale David Geffen School of Drama egyetemről, ahová felvettek?

Engem a színész mesterképzésre vettek fel, de ott nemcsak színészképzés folyik, hanem drámaírókat, rendezőket, menedzsereket is képeznek. Kapcsolati hálót tudnak a diákok kialakítani, úgy tudunk egymásra tekinteni, mint a jövő alkotói egymásra. Engem ez nagyon vonzott. Ez a csoportmunka lehet a kulcsa ennek a szakmának.  Van egy Yale Cabaret nevű pincében található színházterem, ahol már Meryl Streep és több más színészóriás is alkothatott. Például a kenyai-mexikói származású színésznő, Lupita Nyong’o (a 12 év rabszolgaság című film Oscar-díjas színésznője – a szerk.) is ebben az iskolában tanult. A kis színházteremben minden héten a diákok lépnek fel, illetve rendeznek. Szabadon, nincsenek szabályok, a tanárok pedig elmennek megnézni őket.

Magyarként kerültél be a Yale színészképzésére, ahová körülbelül 3000 jelentkezőből 16 fiatalt vettek fel. Hogyan zajlott a felvételi?

Amerikában három nagyobb művészeti egyetem van: a Juilliard, az NYU és a Yale, ezekbe jelentkeznek sokan, akik művészetet szeretnének tanulni. Többkörös meghallgatások vannak, előre esszéket és ajánlóleveleket kell leadni, majd élőben is van többkörös felvételi. Négy monológgal (kettő klasszikus, kettő kortárs) és egy dallal kellett készülni. 

Te miket vittél a felvételire?

Shakespeare Rómeó és Júliájából Júlia egyik monológját, és a Téli regéből vittem még egyet. A kortárs monológok is angol darabokból voltak. Viszont magyar dalt énekeltem, Balázs Fecó Maradj velem című számát, amely szerintem nagyon érzelmes és kifejező. 

Teljesen más érzelmek szabadulnak fel az emberből, ha az anyanyelvén énekelhet. 

Számomra ilyen értelemben is fontos volt, hogy megmutathassam, ki vagyok, honnan jövök mint művész. Egy fordulóban körülbelül 150 ember volt, egy nap alatt három forduló zajlott le, és minden forduló után kirakták a listát a falra azokról, akik továbbjutottak. Az én körömből csak az én nevem szerepelt, ami hihetetlen volt! A három forduló után következett az egyhónapos várakozás, majd visszahívtak egy utolsó fordulóra, egy hétvégére. Ekkor már szerencsére minden költséget az iskola állt, mert korábban előfordult, hogy ismerősöknél vagy pályaudvarokon aludtam, mert nem volt túl nagy keretem, hogy fenntartsam magam. 

Hogyan derült ki, hogy bejutottál? 

Sok hónapos várakozás előzte meg, ami alatt a fejemben már hatszor lejátszottam, hogy felvettek, és azt is, hogy elutasítottak. Érzelmi hullámvasúton ültem, aztán idén áprilisban kaptam egy Zoom-linket, és akkor a tanárok szemtől szemben üdvözöltek az osztályban. Sokkhatás volt az egész, nem hittem el... Főleg amerikaiak, dél-amerikaiak, afrikai származásúak lesznek az osztálytársaim, illetve van egy kínai lány és egy indiai fiú is. Én leszek egyedül magyar. 

Visszatérve a Yale mesterképzésre, ez egy amerikai magánegyetem. Ez azt jelenti, hogy fizetni kell a tanulmányaidért?

Az én szakom nem fizetős, hála a David Geffen nevű úriembernek (amerikai producer, lemezkiadók alapítója – a szerk.), aki óriási adománnyal segítette az iskolát, ezért az tandíjmentes. Enélkül a megélhetéssel együtt körülbelül 63 ezer dollárba (több mint 22,5 millió forintba – a szerk.) kerülne évente. Ezért is jelentkeztem a Yale-re. Ezen felül kapok megélhetésre is valamennyi pénzt ösztöndíj formájában. Amit ehhez még Magyarországról tudok vinni, az sajnos együtt sem fedezi a kinti megélhetési költségeket. 

Ezért kezdtem el szponzorokat keresni, ugyanis 35 ezer dollárra, azaz kb. 12,5 millió forintra lenne még szükségem a három év elvégzéséhez.

Ezért is fordultál a nyilvánossághoz?

Ezt csak nemrég tettem meg, előtte április óta heti negyven e-mailt írtam – akit csak tudtam, megkerestem, hogy szponzort találjak. Cégeknek, rendezőknek, művészeti közegben itthon és külföldön is. Mivel nem jártam eredménnyel, létrehoztam egy adományozói oldalt. Minden segítségért nagyon hálás vagyok! 

Fontosnak tartottam, hogy hazahozzam ezt a hírt, nemcsak a szponzorkeresés miatt, hanem azért is, hogy a fiataloknak példaként szolgálhasson a történetem: attól függetlenül, ki milyen családból, honnan származik, elérheti az álmait.

Most nyáron még Gödöllőn laksz. Mikor kezdődik az oktatás, megoldott már a lakhatásod?

Sajnos a mesterképzésen tanulóknak a kollégium nem opció, ezért egy lakáson osztozunk majd négy diákkal. Egy szoba bérlése havonta legalább 1000–1300 dollárba (350–450 ezer forint) kerül, de szerencsére találtam már egy jó opciót, nem is messze az iskolától. Az oktatás augusztus végén kezdődik, sőt már előtte ki kell utaznom különféle orientációs rendezvényekre.

Ha filmmel kezdtük, fejezzük is be ezzel: az imdb-n megtalálható a neved. Szerepeltél egy angol filmben?

Egy angol-francia koprodukció, a Mrs. Harris Párizsba megy forgott itt, Magyarországon. Úgy látom, mostanában mi vagyunk a külföldi filmkészítők Mekkája. Ez volt az első profi filmforgatásom – ugyan a történet szempontjából kis szerep, számomra mégis óriási jelentőséggel bírt maga az élmény.

Hogyan látod magad öt év múlva?

Kiszámíthatatlan ez a szakma.

Az az álmom, hogy egyszer olyan filmben szerepelhessek, amelyben mint rendező is alkothatok. De nem öt éven belül, majd valamikor az életem során. 

Európában és Magyarországon is sok érdekes film készül. Ha van lehetőségem, szívesen hazajönnék, sok független filmrendezőnk van, akiknek felnézek a munkásságára. Jelenleg inkább a film világa vonz, mint a színházé, ebben látok reálisabb karrierlehetőséget. De ki tudja, mit hoz a jövő…

„Gyakujem peknye! Köszönöm szépen!” – Ezzel a négy szóval indul a Baska magyarul beszél című dokumentumfilm, amely Baska József festőművész és családja tragikus történetének állít emléket. Egy fiatal fiú szavai ezek, aki, mivel az iskolában a szünetben magyarul beszélt, mindennap verést kapott a tanárától, amit merészen magyarul meg is köszönt neki. 

Bátor kiállását otthonról hozta: a lakosság összeírásakor szülei sem voltak hajlandók szlováknak vallani magukat, ezért robotra rendelték ki őket az északnyugati határvidékre, a Szudéta-földre. 

Hogy elkerüljék a kényszermunkát, a menekülés mellett döntöttek. Az apa és várandós felesége már hamarabb elmentek otthonról, a kiskamasz Józsefre bízva, hogy a szlovák rendőröket kicselezve szöktesse meg testvéreit. Miután újra egyesült a család, az éj leple alatt, hatalmas hóban, egy szekéren indultak el Magyarországra. József nemcsak hazáját hagyta maga mögött, hanem gyermekkorát is.

Menekülés a művészetbe 

„Édesapám kétszer vált hőssé: először gyermekként, majd immár művészként, amikor festményei, képei, rajzai által mesélte el az átélteket” – mondja a festő lánya, Baska Barbara grafikus-filmrendező, aki otthonukban fogad minket, ahol egykor Baska József is alkotott. 

A festőművész tehetsége már gyermekkorában megmutatkozott: a krasznahorkai várban látott festmények nagy hatást gyakoroltak rá, és maga is alkotni kezdett. Eleinte lovakat rajzolt, majd a család szökése olyan mélyen belé ivódott, hogy ez vált művészete origójává. 

A kitelepítésről a nagy „épülő szocializmus” éveiben nem lehetett beszélni, ezért az absztrakt művészet felé fordult, így tárva a világ elé az igazságot. A kerékmotívum, a képek dinamikája, a színválasztás mind a menekülés fájdalmát hordozzák. 

„A fekete a hazugságot, a fehér az igazságot jelképezi” – mutat egy geometrikus szobrot Barbara, amely egy egymásba olvadó fekete és egy fehér alakzatból áll, utóbbi azonban hiányos, mintha kivágtak volna belőle egy darabot. 

A politikai helyzet enyhülésével aztán már nyíltan is beszélhetett a tragédiáról: a kilencvenes években az Új Magyarország hasábjain írt hányattatásaikról. Visszaemlékezéseit Barbara nemrég könyv formájában is kiadta, amely a filmhez hasonlóan a Baska magyarul beszél címet viseli.

Kép

Baska József festőművész egy régi fotón – Fotó: Jónás Jácint

Százezrek történetét mondja el

Édesapja igazságának keresésekor Barbara maga is szekérre ült, és egy hideg téli napon útra kelt Rozsnyóra, ahol a film egyes részeit is forgatták. „A dokumentumfilmezés azért annyira csodálatos, mert olyan, mint az élet, nem tudjuk, hová fut ki, mi lesz a végső konklúzió. Amikor belevágtam, csak abban voltam biztos, nekem is végig kell mennem azon az úton, amelyen annak idején apu is” – magyarázza. Ugyan nem volt nagy hó, fizikailag így is megterhelő volt az utazás a szekéren. A magyar–szlovák határra érve aztán felkavaró kép fogadta. „A határkő felületén egy M és egy S betű jelöli, melyik ország meddig tart, valójában azonban nem ilyen egyszerű a történet, hiszen települések lettek kettévágva, családokat szakítottak szét. Az igazságnak nincs határa” – fogalmaz. 

A rendező számára mellbevágó volt azzal szembesülni, hogy azok a magyarok, akik Szlovákiában születnek, ma is háborús bűnösnek számítanak. Ugyan a törvényben foglaltakat már nem alkalmazzák, a Beneš-dekrétumokat sosem vonták vissza.

A forgatás során több stábtag is rádöbbent, saját családja is érintett a kitelepítésben, a korábban hallott történettöredékek ekkor álltak bennük össze. Barbarának meglepő volt felfedezni, hányan hordozzák ugyanazt a traumát. Azóta a küldetésévé vált, hogy a közbeszéd részévé tegye ezt a történelmi tragédiát, a csehszlovákiai kitelepítésről ugyanis kevés film és könyv született, és maguk az érintettek sem beszélnek a fájdalmukról. 

„Bár én édesapám szemszögéből tárom fel az eseményeket, ez nem csak az ő története: tízezrek menekültek el, ami aztán gyerekeik, unokáik életére is kihatott, így valójában százezrekről van szó.” 

A felmenők történetének felidézésével utódaik is jobban megérthetik azok viselkedését, gondolkodását. 

Nemzedékeken átívelő fájdalom

A történtek mély nyomot hagytak a család minden tagjában, az eseménytől sosem tudtak elszakadni. A legkisebb gyermek, Baska Edit, akit akkor hordott szíve alatt az anya, például máig őrzi a sorsukat megpecsételő 1947-es, szlovákul írt kitelepítési dokumentumot.

Baska József gyermekeinek is rengetegszer mesélt az átéltekről. „Olyan sokszor hallottam a történetet, hogy beépült az identitásomba, hasonlóan fájdalmas érzéseket hív elő belőlem a téma, mintha magam is átéltem volna” – mondja Barbara, aki a filmben egy traumakutatót is megszólaltat.

Baska József a festészetet választotta terápiának, amelyben Barbara és testvére, a képzőművész Balázs is követték. „Apu mindig úgy fogalmazott, be kell fogni a szelet a vitorlába. Ő ezt úgy valósította meg, hogy művészetté formálta a nehézségeket” – idézi édesapját a lánya. „E transzgenerációs trauma feldolgozásánál a legfontosabb, hogy megértsük, beszéljünk róla, és legyünk büszkék a felmenőink bátorságára, ahogyan felálltak ebből a helyzetből, és újjáépítették az életüket, szigorúan magyarként.” 

A rendező saját gyerekeinek is mesélt a család kitelepítéséről. Két fiát a forgatás helyszíneire is magával vitte, sőt a filmben is szerepelnek.

A család számára a hit is kapaszkodót nyújtott. Amikor a havas erdőben megakadt a menekülő család szekere, az apa elindult, hogy segítséget kérjen. Attól féltek, nem talál vissza éjjel a nagy hóban, ám nem sokkal később két ökröt húzva jelent meg. Ekkor érezték, hogy vigyáz rájuk az Úr. Az Isten iránt érzett hála később a festő művészetét is átjárta.

Kép

A képen Baska József és felesége – Fotó: Jónás Jácint

Megérkező kerekek

Miközben Barbarával beszélgetünk, a Képmás fotósa, Jácint arról kérdezi őt, pozitív vagy inkább negatív hangvételű lesz-e a készülő anyag, amely bizonyára sokakat elgondolkodtat majd. Hiszen egy szomorú családi történet és egy amögött húzódó történelmi tragédia a téma, amelyben az érintetteknek azóta sem szolgáltattak igazságot. Az Emberi Jogok Európai Bíróságán ma is folynak perek az akkori jogfosztások ügyében. Barbara a filmet és a könyvet egyfajta jóvátételnek szánja minden akkor megalázott, elüldözött magyar embernek; azáltal, hogy másokhoz is eljut a történetük, az ő lelke is megnyugvásra talált.

Úgy véli, az évek során édesapjának is sikerült feldolgoznia a család kitelepítését. A szekér szétesése című sorozatában darabjaira hullva jelenítette meg az ikonikus szekérkereket, azt fejezve ki ezzel, hogy ha nincs, ami továbbmenjen, akkor az maga a megérkezés. Ez a kép az után készült, hogy – ötven évvel a család elmenekülése után – díszpolgárrá avatták Rozsnyón, ahol aztán művésztelepet alapított. Egy későbbi festményének pedig az Ünnepi szekér címet adta.

„Végre nem kellett bujdosnia, hanem magyarul beszélve, nemzetiségét és művészi világát vállalva tért vissza, amely ünneppel ért fel számára.” 

A festőművész sosem szakadt el szeretett városától. „Apa úgy vélte, a menekülőnek csak a teste megy el, ám a lelke valójában folyamatosan a régi és az új haza között vándorol.”

Az ablakon kitekintve a Deák téren álló óriáskerék néz vissza ránk, amelyet Baska József is nagyon szeretett. A megelevenedő kerék tovább forog. 

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazin 2024. januári számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Ha a saját öcsémet kérdezném arról, szerinte létezik-e a „legidősebb lány szindróma”, majdnem biztos vagyok benne, hogy bőszen helyeselne. Bár mi „csak” ketten vagyunk testvérek, neki empirikus úton adatott meg, hogy közvetlen közelről átélje, ahogy a nővére sok éven át folyamatosan anyáskodik felette – ha kell, ha nem. A témába, és ezzel párhuzamosan az emlékeimbe mélyülve bizony nem egy olyan esetet fel tudnék idézni a gyerekkorunkból, amikor a testvéremet „felnőttesen” rendezgetem, utasítgatom. 

Arra például tisztán emlékszem, hogy már 6 éves kora előtt megtanítottam neki a betűket, amiket olyan kínos precizitással gyakoroltattam vele, ahogyan azt három évvel korábban velem tette a tanító néni az iskolapadban. 

A fejemben csak egy gondolat járt, az viszont nagyon intenzíven: meg kell tanítanom őt az írás és az olvasás alapjaira, mire iskolába kerül, hogy segítsek neki. 

No, nem azért, mert azt gondoltam, a szüleim erre képtelenek lennének, ez fel sem vetődött bennem, nekik is csak segíteni szerettem volna. 

Apukám akkoriban három műszakban dolgozott, és bár Anyu délután négy körül került elő a munkahelyéről, igyekezett mindig úgy beosztani az idejét, hogy abból elegendő jusson mindkettőnknek. A félreértések elkerülése végett egyikük sem várt tőlem ilyesmit, ezt a „szerepet” – kristálytisztán emlékszem – kizárólag én osztottam magamra. Idősebb lánytestvérként, az öcsém születésétől fogva zsigeri kötelességemnek éreztem, hogy egyfajta anyukapótlék is legyek a számára. Aztán ahogy egyre nagyobb lett, úgy próbált meg szabadulni ebből a számára kényszerű, már-már fojtogató szorosságúra font kötelékből. 

A tudomány az anyai szorongással magyarázza

Bár a „legidősebb lány szindróma” nem hivatalos diagnózis; egy az év elején megjelent tanulmány szerint mégis több tudományos összefüggés rejlik mögötte, mint azt korábban sejteni lehetett. A Los Angeles-i Kaliforniai Egyetem (UCLA) vezette kutatócsoport azt találta, hogy az elsőszülött lányok bizonyos esetekben hajlamosak a korai érésre: ez teszi képessé őket arra, hogy segítsenek anyjuknak a fiatalabb testvérek nevelésében. Ám ez a gyorsabb, elsősorban szellemi értelemben vett érés nem kizárólag az élethelyzetükből fakad, hanem abból is, hogy az édesanyák az első terhesség alatt általában nagyobb stressznek vannak kitéve, mint a későbbi várandósságok idején.

Tanulmányuk elsőként mutatott ki tudományos összefüggést a szülés előtti anyai szorongás és a korai érés között – elsőszülött lányok esetében.

Amikor nehéz idők járnak, és az anyák stresszhatást élnek meg a terhesség alatt, „túlélésük” érdekében legidősebb lánygyermekük gyorsabb ütemben érik, nem testileg, hanem szociálisan – fogalmaz Jennifer Hahn-Holbrook, a tanulmány egyik társszerzője, a Kaliforniai Egyetem Merced-i pszichológia tanszékének adjunktusa. Az édesanya így hamarabb jut segítséghez a „fészek” körüli teendőkben, ami evolúciós előnyt jelenthet számára a többi utód gondozásában.

A kutatás érdekessége, hogy ezt az összefüggést kizárólag a legidősebb nőnemű testvérek esetében tudták kimutatni, fiúknál már nem. Hahn-Hollbrook szerint ennek az lehet az egyik magyarázata, hogy a fiúgyermekek általában kevesebbet segítenek a közvetlen gyermekgondozásban, mint a lányok, így az anyákban kevésbé lép működésbe az a fajta adaptív ösztönzőerő, ami felgyorsítja az elsőszülött szociális érésének felgyorsulását.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Később, amikor akár több testvére is születik, a legidősebb lánygyermek helyettes szülő szerepet vehet föl, és egyfajta pótanyaként már egészen fiatal korában megtapasztalja, hogy nem csak magáért, másokért is felelős. 

Igen ám, de a túlzott felelősségérzet megeshet, hogy a saját boldogsága útjába áll, például később, amikor már a saját családjában is maximálisan akar teljesíteni, és nőként azt érzi, a társadalom is pontosan ezt várja tőle.

A társadalmi elvárások tehetnek róla?

Önmagában ezt sem lehet kijelenteni, de segíteni biztosan nem segítenek. A legidősebb testvéreknek a korukból adódóan valóban nagyobb a felelősségük, általában emiatt kaphatnak több feladatot, bízzák rájuk a kisebb testvéreket – véli Dr. Julia Rohrer. A Lipcsei Egyetem Wilhelm Wundt Pszichológiai Intézetének személyiségpszichológusa rámutat, ha a legidősebb gyermek lány, jellemzően még több feladatot fog kapni, egész egyszerűen a neme miatt.

„Ha belegondolunk, sok családban a nők végeznek több házimunkát, ők azok, akik nagyobb mértékben gondoskodnak a többiekről. Ezt figyelembe véve a legidősebb lánynak jó eséllyel sokkal több felelőssége van, mint a többi gyereknek" – teszi hozzá Dr. Rohrer. 

A német szakember elárulja, a maga részéről fenntartásokkal kezeli a szóban forgó amerikai tanulmány eredményét. Dr. Julia Rohrer sokkal inkább afelé hajlik, hogy a születési sorrend szerinte csekély behatása helyett inkább a társadalmi elvárások formálhatják nagyobb léptékben a személyiséget, magyarázhatják meg a legidősebb lány szindróma néhány, jellemző „tünetét”. 

Ilyen például a nagyon erős felelősségérzet, a túlteljesítő személyiség, a sok aggódás és szorongás, a határok nehéz meghúzása, az emberek kedvének folyamatos keresése.

A hatás hosszan elkísérhet

A legidősebb lány szindróma mentálhigiénés szakemberek szerint az érintettek felnőttkorára is kihathat: ilyenkor a legidősebb lányok általában eltúlzott felelősséget éreznek saját családjukért, illetve a szüleikért is – gyakran érezhetik azt, hogy emiatt túlságosan nagy terhet cipelnek. Ez viszont akár mentális problémák kialakulásához vezethet. Natalie Moore kaliforniai terapeuta szerint „az, aki rendre több felelősséget vállal, mint amennyit elbír, könnyen érezheti úgy, hogy túl van terhelve. Egy idő után ez kiégéshez, szorongáshoz, akár depresszióhoz is vezethet. Ha valami nem a terveik szerint alakul, akkor mindezek mellé még bűntudat is társulhat” – figyelmeztet a szakember. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Pexels/Olia Danilevich

Bennünk van a megoldás is 

Moore szerint az első lépés a tudatosság, ami ahhoz kell, hogy túllépjünk ezeken a problémákon. Bármilyen fajta viselkedésváltozáshoz elkerülhetetlen a jelenlegi szerepünk tudatosítása, megértése és átgondolása, hogy mit honnan hozunk magunkkal. Próbáljuk meg észrevenni, mi az, amit szeretünk, és mit nem szeretünk benne. „E folyamat nagy része a határok felállításából és abból fog állni, hogy átírjuk a mostani szerepünket valami olyasmire, ami a jelenlegi énünknek jobban megfelelhet, illetve amit most szeretnénk magunknak” – teszi hozzá a szakember. 

Péter élete és karrierje során számos egyéb tevékenységet is végzett. Volt jószolgálati nagykövet, biciklis futár Bécsben, dolgozott a gyermekvédelemben, és még lángost is sütött téli gumiért. Az adásban mesél minderről, beleértve a szüleivel való kapcsolatát és a feleségével való találkozását is.

Boronkay Péter sportpályafutását úszóként kezdte, 2004-ben még az athéni paralimpia volt az álma, 2007 óta azonban már triatlonban több világ- és Európa bajnoki címet szerzett, ép sportolókkal együtt edz és sokszor száll velük versenybe az érmekért. Csak hogy néhányat említsünk győzelmei közül: Péter többszörös világbajnok paratriatlonista, aki 2008-ban, 2009-ben, 2010-ben, 2014-ben, 2015-ben és 2016-ban is világbajnoki címet szerzett. Európa-bajnoki címet 2008-ban, 2009-ben, 2010-ben, 2011-ben és 2017-ben nyert. 2013-ban és 2014-ben az év férfi parasportolójának választották Magyarországon.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra!

Ki vagy te? Mi határoz meg? Mi akadályoz? Mi segít tovább? Honnan van az erőd? Hogyan tudod kimondani: mégis? – teszi fel kérdéseit a Mégis podcastban vendégeinek Süveges Gergő. Emberek, akik nem nulláról indultak, hanem mínuszból. És – mégis – példaképekké váltak. Parasportolókról és a segítőikről szól a Mégis harmadik évada.
Az adások elérhetőek a Spotify-on és a YouTube-on.

A Mégis podcast a Média a Családért Alapítvány és a Képmás magazin közös podcastja. Az adások támogatója a Szerencsejáték Zrt. Köszönjük a Magyar Paralimpiai Bizottság szakmai támogatását a 3. évad elkészítéséhez.

„Lehoczky Zsuzsa olyan élet- és karrierutat tudhat magáénak, amely egyedülálló a huszadik századi magyar művészvilágban. Egészen fiatalon lépett fel először táncosként, majd szubrett szerepkörben vált ismertté, később pedig teljesen eltérő szerepekben és műfajokban is jeleskedett. Primadonnaként, drámai szerepekben, és tévéjátékokban egyaránt elbűvölte a nézőket. Hosszú évtizedek óta szórakoztat magas színvonalon, egyaránt elnyerve a közönség és a szakma szeretetét, tiszteletét, nagyrabecsülését. Választott hivatásának olyan legendás képviselőivel lépett együtt színpadra, akikkel rajta kívül csak nagyon kevesen.” – Ezekkel a szavakkal köszöntötte az Operettszínház ikonikus művészét Kiss-B. Atilla Kossuth-díjas operaénekes, főigazgató 2021-ben, amikor a Nagymező utcai teátrum társulata és közönsége, valamint egykori legendás pályatársai nagyszabású gálaműsor keretében ünnepelték Lehoczky Zsuzsát.

2024. július 18-án, a művésznő születésnapján a Budapesti Operettszínház Raktárszínháza felvette a Lehoczky Zsuzsa Kisszínház nevet. A Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas magyar színművészt, érdemes és kiváló művészt, a Halhatatlanok Társulatának Örökös Tagját – akit a zenés színházi műfajban elsőként választottak a Nemzet Színészei közé – szűk körben köszöntötték.

Wolfgang Amadeus Mozart 1791 késő őszén egyre gyengébb és betegebb lett. Mélységes melankólia kerítette hatalmába, és sokat beszélt a közelgő halálról. Elkeserítette, hogy éppen akkor hagyja magára a feleségét és a gyermekeit, amikor A varázsfuvola sikere révén egyenesbe jöhetett volna az életük. „Határozottan érzem, hogy megmérgeztek. Nem hagy nyugodni a gondolat. Valaki Aqua Tofanát adott nekem, és pontosan kiszámította a halálom időpontját” – fogalmazott. 

Az Aqua Tofana híre Európa-szerte olyan elterjedt volt, hogy tízezrek rettegtek tőle, és sokan – főleg jómódú, házas férfiak – nem is ok nélkül. Szinte varázshatalmat tulajdonítottak neki, illetve annak a láthatatlan földalatti mozgalomnak, amelyik állítólag nagy tudású, méregkeverő alkimisták és ravasz közvetítők útján terjesztette a mérget a bosszúszomjas vagy pénz­éhes asszonyok között. 

A leginkább hihető verzió szerint a mérgezések sorozata egy Teofania di Adamo nevű nő jövedelmező üzleti vállalkozásaként kezdődött Palermóban az 1600-as évek elején. 

A projekt mögött egyszerű és pragmatikus elgondolás húzódott. Rengeteg nőnek volt oka arra, hogy eltegye láb alól a férjét. Akár a várható örökség, akár az elszenvedett elnyomás, esetleg mindkettő miatt. 

Teofania és Francesca La Sarda nevű társnője birtokában voltak egy olyan receptnek, amelyik megoldotta az efféle problémákat. A méreg alapanyaga az arzén volt, de kevertek bele gyújtoványfüvet, tátikát, kőrisbogár-kivonatot, sőt állítólag egy őrült férfi köpete is kellett hozzá. 

Az Aqua Tofana nem okozott hirtelen halált, és nem járt látványos tünetekkel sem: nem volt csillapíthatatlan hányás, nem voltak borzasztó görcsrohamok. Három nap lefolyása alatt napi egyetlen cseppet kellett az áldozat ételéhez adagolni. Az első napon fáradt és levert lett az illető, gyomor- és bélpanaszai támadtak, de mindez teljesen hétköznapinak számított. A második csepp után már sokkal rosszabbul lett: ágynak esett, és megjelentek rajta a halálfélelem első jelei. A harmadik napra a megmérgezett személy rövid szenvedés után meghalt. 

A hasonló tünetekkel járó betegségek gyakoriak voltak ebben a korban, ezért szinte soha senki nem gyanakodott. Különösen a módosabb férfiak feleségei számára volt tökéletes megoldás, hiszen ezekben a családokban az étel rengeteg kézen ment át, mire a családfő tányérjába került. Az asszonyra – ha rá is vetült a gyanú árnyéka – semmit nem lehetett rábizonyítani. Bőven volt alkalma a színtelen, szagtalan folyadékot teljesen észrevétlenül elkeverni bármilyen ételben vagy italban. 

A gazdag nők világa a férfiak számára rejtett és átláthatatlan volt. Csak ők tudták, milyen fiolák és üvegcsék bújtak meg a szépítkezőszereik között. 

Amint egy korabeli szicíliai megfigyelő leírta: „alig volt olyan nápolyi hölgy, akinek a toalettjében nem lehetett volna fellelni valami ilyesmit”. A XVII. században ráadásul a boncolás technikái még igencsak kezdetlegesek voltak, az arzénmérgezés tünetei pedig gyakorlatilag láthatatlanok maradtak. 

Teofania di Adamo életéről és ügyfelköréről szinte semmi információ nem maradt fenn. Annyit mindenesetre feljegyeztek róla, hogy többévnyi tevékenykedés után, 1633-ban ­le­bukott. Börtönbe zárták, kínvallatással kicsikarták belőle az összes lehetséges információt, majd kivégezték. Erről is többféle verzió maradt ránk, a legenyhébb változat szerint vászonzsákba varrták, majd a bámészkodó tömeg szeme láttára lehajították a püspöki palota tetejéről. 

Kép

Ilyen fiolákban tárolták a mérget

Családi hagyomány 

Mintegy húsz évvel később, Rómában tűnt fel egy Giulia Tofana nevű hölgy. A kutatások szerint valószínűleg Teofania di Adamo lánya lehetett, aki a kor egyik szokása szerint anyja keresztnevét vette föl vezetéknévként. Giulia ott folytatta a méregkeverést, ahol az anyja abbahagyta. Belépett a helyi társadalom magasabb köreibe, és gyümölcsöző ismeretségeket kötött. Kiváló pszichológiai érzékkel folytatott beszélgetéseket, így hamar kiszedte az igazságot számos elkeseredett feleségből. Meghallgatta a panaszaikat a brutális férjekről, az alkoholról, és nem kerülték el a figyelmét a mesés örökségekről szóló információk sem. 

Amikor megfelelőnek érezte a pillanatot, előrukkolt a megoldással. 

Egyre bővülő ügyfélkörében zavartalanul árulta az arzéntartalmú mérget. Giulia Tofana és tettestársai egész Itáliát behálózó üzleti kapcsolatrendszert építettek ki. A bűnbanda kifejezetten regényes módszerekkel dolgozott: a nélkülözhetetlen arzént például egy titokzatos egyházi személy, Girolamo atya szállította. Ő az éppen akkoriban épülő római Szent Ágnes-templom papja volt, aki saját testvérétől, egy kiváló kapcsolatrendszerrel bíró patikustól szerezte be nagy tételben a mérget. 

Arra is gondoltak, hogy a mérgezésre vállalkozó asszonyok veszélytelenül tárolhassák az Aqua Tofanát. Az egyik leghatásosabb csodaszernek tartották abban az időben a Szent Miklós mannája nevű elixírt, amely állítólag a szent csontjaiból szivárgó varázserejű olaj volt, amit minden betegség ellenszeréül használtak. A Tofana-féle mérget Szent Miklós alakjával díszített, gyönyörű barokk üvegcsékben hozták forgalomba, amelyeket az asszonyok tökéletes ártatlansággal rejthettek el az öltözőasztalkájukon sorakozó fiolák között. 

Tofana és barátai harmincévi zavartalan működés után buktak le, miután szerény becslések szerint is legalább hatszáz ember meggyilkolásához nyújtottak segítséget. Idővel egyre bátrabban árulták a terméküket. 

Alkalmanként megszántak egy-egy szegényebb asszonyt, és „pro bono” segítettek rajta. Az egyik ilyen „jótékonysági” akció révén bukott le egy gyilkosságra készülő nő, akit a római hatóságok a méreggel a kezében füleltek le. 

Enyhébb elbírálásért cserébe vállalta, hogy segít lebuktatni a bűnszövetkezetet. 

A nyomozást végző megbízottak nem sajnálták a pénzt. Állítólag VII. Sándor pápa közbenjárására a sarokba szorított nőt beköltöztették egy luxusvillába, márkinőnek öltöztették, és bevezették a legjobb társaságba. Az ügynöknő tehetségesnek bizonyult, mert hamar kapcsolatot létesített a banda egyik női tagjával, akitől kezdetben asztrológiai tanácsokat kért, majd nem sokkal később a „férje” meggyilkolásához szükséges mérget is megrendelte. A tettenérés igencsak drámai körülmények között történt: a Tofana-banda egyik tagja, Giovanna de Grandis éppen átadta a Szent Miklós mannájának álcázott üveget, amikor a nyomozók előléptek egy függöny mögül, és letartóztatták. 

A bűnszövetkezet öt tagját 1659-ben nyilvánosan felakasztották. A legalább hatszáz megrendelő közül mindössze negyvenhatot sikerült elfogni és bebörtönözni. Mindenki más nyomtalanul eltűnt. Girolamo atya és testvére soha többé nem bukkant föl, és maga Giulia Tofana is mintha felszívódott volna, bár 1730-ban is látni vélték valahol. 

„Magánvállalkozásban” 

A titokban tevékenykedő, láthatatlan női mérgezőhálózat rémképe még évszázadokig élt Európában, akár volt ennek alapja, akár nem, de az kétségtelen, hogy még kétszáz évvel később is könnyedén lehetett arzénhoz jutni a kontinens több részén. 

Beszerzése a világ egyik leghírhedtebb női sorozatgyilkosának, egy Mary Ann Cotton nevű nőnek sem okozott gondot. 

Mary 1832-ben született Angliában egy szénbányász lányaként. Nyolcéves volt, amikor apja egy ötven méter mély aknába zuhant, és meghalt. Ezzel párhuzamosan – mivel a család megélhetése egyik pillanatról a másikra megszűnt – már meg is érkezett a kilakoltatási végzés. Az anyja kénytelen volt késlekedés nélkül újra férjhez menni, de az új mostohaapa nem jött ki Maryvel, aki tizenhat évesen elhagyta családját, és először ápolónőként, majd varrónőként állt munkába. Nem tudni, pontosan mi minden zajlott le a lelkében, de az biztos, hogy olyan eseménysorozat vette kezdetét, amely rengeteg ember halálát és egész családok feldolgozhatatlan tragédiáit okozta. 

Kép

Mary Ann Cotton képe egy korabeli újságban

Húszévesen férjhez ment egy William Mowbray nevű szénbányászhoz. Tíz év alatt kilenc gyerekük született, akik közül nyolc meghalt egy „hasi hagymáznak” nevezett betegségben, amit ma talán hastífusznak, esetleg szalmonellafertőzésnek neveznénk. Mary hamarosan megözvegyült, mivel a férje is ugyanebben a titokzatos kórban halt meg. Mary azonnal felvette a William munkahelye által biztosított harmincöt fontnyi biztosítási összeget, ami ma másfél millió forintnyi összeget érne. Egyetlen életben maradt, Isabella nevű kislányát elküldte az anyjához, ő pedig egy kórházban kezdett dolgozni ápolónőként, és új partnert keresett. 

Férjhez ment egy George Ward nevű mérnök pácienséhez 1865-ben, aki egy éven belül meghalt – hasi hagymázban.

Mary begyűjtötte a biztosítási összeget, majd újra férj után nézett. Éppen házvezetőnőként dolgozott egy James Robinson nevű háromgyerekes özvegy hajóépítő-vállalkozónál, aki szinte azonnal feleségül vette. Röviddel azután, hogy Mary új férjéhez költözött, az egyik gyermek meghalt bélbetegségben. Eközben Mary állítólag hírét vette, hogy a saját lányát nevelő nő rosszul van. Elutazott hozzá, de az asszony röviddel később szintén meghalt. Mary felvette a biztosítási összeget, majd magához vette Isabellát, és visszament a férjéhez. Isabella azonban hamarosan meghalt, csakúgy, mint Robinson mindkét gyermeke.

A sorozat folytatódott. Férjek, szeretők, gyerekek jöttek, és majdnem mindegyikük meghalt, pontosan ugyanolyan tünetekkel. Mary minden esetben megkapta az esedékes biztosítás összegét, és örökölte az aktuális férj minden vagyonát. A bukás pénzéhség és óvatlanság miatt érte el. Egy ápolónői állást akart elvállalni, de az egyik korábban meghalt férje egyetlen életben marad gyermeke az útjában volt. El akarta küldeni dolgozni, de a hatóságok nem engedték. Mary erre megjegyezte, hogy sebaj, úgysem él majd sokáig, ez a gyerek is meghal, mint az összes többi. Amikor a jóslata bekövetkezett, a sajtó felkapta az ügyet, és hatóságok is nyomozni kezdtek. 

Kiderült, hogy Mary Ann Cotton körül szinte mindenki meghalt: három férj, a gyerekeik, egy szerető, egy barát, a saját anyja és tizenhárom gyermekéből tizenegy ugyanabban a bélbetegségben hunyt el. 

A tizenharmadik gyerek még meghosszabbította Mary életét néhány hónappal, mivel a tárgyalással megvárták a szülést. Közben megtörténtek a törvényszéki vizsgálatok, és kiderült, hogy a halálesetek arzénmérgezés következtében történtek. Mary Ann Cottont halálra ítélték, és 1873-ban felakasztották. Két gyermeke maradt életben, George és Margaret. 

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Hogyan gondolsz vissza a gyerekkorodra, milyen emlékeid vannak a Vajdaságról?

Hatéves voltam, amikor a délszláv háború miatt el kellett költöznünk, de utána is sokat jártam vissza. A szüleim rendszeresen leraktak egy-egy hónapra az anyai nagymamámnál, nyarakat töltöttem ott, sok barátom lett. Az identitásomnak fontos része a vajdasági gyökerem. Volt a helynek egy magával ragadó lazasága: a szerb-magyar együttélés miatt a szerbek mulatós attitűdjét sokan átvettük. Mi már ott is egy csomót zenéltünk! Zentán születtem, de a szüleim, a nagyszüleim mind óbecseiek, ami kulturális bázisnak számított. Az alsó városrész volt a magyar rész, a szüleim is ott házasodtak, a nagyszüleim pedig a falurészen éltek. Az tényleg falusi környezetként maradt meg bennem, anyai nagyapám galambász volt amellett, hogy esztergályos. Tudtam, hogy a csirke, amit megeszünk, a szomszédból vagy hátulról származik, és bár azt hinnéd, egy kilencévest jobban érdekel a tévében mondjuk a Rex felügyelő, mint a csirkeetetés, én sajnálom, hogy a gyerekeimnek már nem fogom tudni ugyanezt az élményt megadni. Ez a kapcsolódás a valósággal a modern világban elveszett.

Említetted, hogy a zenélés már ott elkezdődött, pedig még nagyon kicsi voltál. Pontosan hogyan?

Onnan indult, hogy édesapám zenélt is amellett, hogy egyébként újságíró végzettségű, a Magyar Szó főszerkesztője is volt. Mi vagy zenét hallgattunk, vagy ő zenélt: gitározott, zongorázott, szaxofonozott. 

Ráadásul maradtak fenn a nagyapámtól régi VHS-felvételek – mert ő meg videózott, lakodalmakat rögzített –, amiken tényleg mindig táncolunk. 

Emlékszem, gyerekként föl is raktak egyszer valami színpadra, jól el is sírtam magam! Lehet, hogy azóta ennek a traumának a feldolgozása zajlik, ez az én karrierem őstörténete. (nevet) Az első hangszerem pedig természetesen egy teniszütő volt, amin gitározva énekeltem, hogy „hosszú az éjszaka, ne menjen még haza, maradjon egy kicsikét”.

A Magyarországra költözés okozott benned bármilyen törést, vagy könnyű volt beilleszkedned?

A szüleim jól megoldották, mi a húgommal nem nagyon éreztük ennek hátrányát. Utólag elmesélve tudom, nekik sokkal nehezebb volt annál, mint amennyi nekünk átszűrődött. Édesanyám például, aki rendkívül óvatos – ebben picit édesapámat ellensúlyozza –, azt kérte, ne nagyon reklámozzuk, hogy tudunk szerbül, meg hogy honnan jövünk. Nagyon sajnálom, hogy hatévesen beszéltem szerbül, de ma már emiatt nem, mert elkopott. Amúgy a Rózsadombon lett egy albérletünk nagy terasszal, és van egy olyan emlékem, hogy az egyik első hétfői napon édesapám külföldi tudósítóként még nem dolgozott, édesanyám otthon maradt a húgommal, aki még nem járt óvodába, így egyedül nekem kellett munkába, azaz iskolába indulnom… (nevet) Szóval szép emlékeim vannak arról az időszakról.

A családodat a háború kapcsán a szétszakadáson túl érte még más trauma?

Olyan szerencsére nem, hogy valaki meghalt volna. Viszont onnantól nyilván nem tudtunk bármikor hazaugrani, hat–hét órákat kellett várni a határon. Édesapám Franciaországban végezte az újságírói egyetemi képzést, és amikor elhagytuk Jugoszláviát, lett volna lehetősége Párizsba is menni, de úgy tudom, azért választották Budapestet, mert szerettek volna egy-két év után hazaköltözni. Ebből persze semmi nem lett, mert a háború elhúzódott, tönkre is tette azt az országot. Ők pedig látták, hogy Magyarországon jobb esélyeik vannak a gyerekeiknek. A nagyszülők, unokatestvérek lent maradtak, és aki épp átjött látogatóba Magyarországra, az mindig nálunk aludt néhány napot.

Szerinted mit tett hozzá a személyiségedhez az, hogy magyarként nem Magyarországon születtél?

Két fontos dolgot biztosan. 

Az egyik, hogy nekünk kulturálisan rengeteget adott az akkori sokszínű Jugoszlávia. Horvátul, szerbül is számtalan hatás ért, miközben magyar volt az identitásom, de ott ez mind egyenrangúnak számított. 

Szerbül és magyarul is mondtam a mondókákat, a Gryllus-életmű helyett inkább szerb gyerekdalokat ismertem. Más szólt ott, és más itt a rádióban, én egy csomó balkáni zenét a magaménak tudok, amiket Magyarországon csak nagyon kevesen ismernek.

A másik a hozzáállás. A Vajdaságban van egy alapvető lendület, amit nagyon szeretek. Amikor hazamentem és ott töltöttem pár hetet, mindig úgy jöttem vissza Magyarországra, hogy tele voltam energiával. Valószínűleg nyitottabb is lettem. Például itt akkoriban ciki volt, ha néptáncoltál, meg az a szöveg ment, hogy ha a Tankcsapdát szereted, akkor a néptáncot biztosan nem. Ott viszont a kettő együtt teljesen normális volt, a legkeményebb punk-rockerek is verették péntekenként a legényest.

És ami még nagyon másnak tűnt: Magyarországon a fővárosban összpontosul szinte minden, a Vajdaságnak viszont nincs kimondott központja. Ha én szabadkai vagyok, és Zentán van egy jó koncert, akkor átmegyek oda. Vagy Óbecse, Topolya, Kanizsa, bárhol történhet valami, egy kicsit olyan az egész az emlékeimben, mint egy széles metropolisz, amin belül állandóan jövünk-megyünk.

Kép

Fotó: Dancs Enikő Bianka

Vajon a későbbi zeneiségedben is visszaköszön az a vidám sokszínűség, amit ott megéltél?

Biztosan! Pont a Hasi (Vecsei H. Miklós színművész, akivel Lócinak közös irodalmi estjei vannak – a szerk.) mondta, hogy ő három vajdaságit ismer, de hogy nekünk soha nincs rossz kedvünk?! Dehogy nincs, csak nem verjük nagy dobra. A Lóci játszik sokszínűségét ráadásul az is segíti, hogy a zenekar magját olyan srácok alkotják, akikkel évekig esküvői zenekar voltunk. Egyrészt könnyebb volt úgy összerakni a bandát, hogy a dobos már előtte több száz órán át nézte a hátsómat, másrészt így megvan az, hogy ha már csináltunk egyfajta számot, akkor csináljunk mást is, mert olyat is tudunk.

Nem izgultál a kisszínpadok után kiállni „a” nagyszínpadra?

Dehogynem, sőt a mai napig izgulok. 

De abban, hogy megálljam a helyem, sokat segít édesapámnak az a mondata, ami a karrierem kezdetekor hangzott el: „mindig a kihívás irányába kell menni”. 

Mert ott van ugye az érdekes, az izgalmas. A mai napig a fülembe cseng, erre szoktam gondolni, amikor ki kell állnom – akár más dalával, legutóbb az Emil.Rulez! Hello.Tourist!-jával – húszezer ember elé…

A felmenőidtől milyen útravalót kaptál még?

Az apai nagyszüleim sajnos viszonylag korán meghaltak, róluk inkább közvetett, elmesélt emlékeim vannak. Az anyai nagyszüleim viszont meghatározó részei voltak az életemnek. Főleg nagymamám, aki egy életvidám, végtelen energiabomba volt, sokat beszélgettünk, sosem fáradt el, bármit kértél tőle, megtette. Amikor már alig tudott kikelni az ágyból, meg alig látott, akkor is összerakott még egy nagy kondér csirkepaprikást, ha már vendégek jöttek. Én vagyok az egyetlen a családban, aki még imádkozik, ezt is a nagymamámtól örököltem. Még néhány éve is, amikor hazamentünk húsvétkor, mielőtt fölvágtuk a sonkát, gyorsan hátraszaladt, előhozott egy palack régi vizet, azzal meglocsolta. Mondom, de mama, ez a víz 2001-es! „Ez szentelt víz, úgyhogy nem lehet baja”, válaszolta.

Azt hallottam, létezik egy bizonyos apák könyve a családotokban, amit talán majd te is folytatsz…

Édesapámtól tudom, hogy ezt még az ő apja kezdte el írni, aki nagyon szép gyöngybetűkkel írt, falusi tanító volt. Ő jegyezte bele a családunk történetét, és mielőtt meghalt, édesapám folytatta. Az utolsó bejegyzés 2000-ben kelt, amikor édesapám az ezredforduló apropóján összegezte egy kicsit a család történetét. 2022-ben vette elő újra, amikor megszületett az unokája, a lányom, Lotti. De apám naplót is vezet, és minden héten átküldi, és el is kell olvasnom, mint egy hírlevelet, különben megdorgál. 

Milyen jó, hogy ha majd a lányom meg akarja ismerni a nagyapját, el fogja tudni olvasni, pontosan mik történtek vele, és azokat hogyan értékelte, mert tényleg minden sztorit leír! 

Azt is, hogyan élte meg Lotti születését. Amikor beleírta Lottit az apák könyvébe, azért bevallotta, remegett a keze…

Rajtad vagy a karrieredhez való hozzáállásodon mennyit változtatott, hogy a közelmúltban te is édesapa lettél?

A gyereknevelés hatalmas erőforrás-menedzsment. Arról szól az egész, hogy nem alszol, mégis kell melózni is, de a gyerekkel is szeretnél lenni, meg közben a feleségeddel is, aki most már anyuka. Az előbb még, amikor hazamentél, neki mondtad, hogy „szia, édesem”, puszi-puszi, most meg már a gyereked kapja, de ez vajon hogyan érinti az anyukát? És mindenhova kell a figyelem. Egy csomó dolgot, amiket eddig csináltál, most már nem, és meg kell találnod azokat a részeket, amikhez ragaszkodsz, amiket megtanulsz vagy átalakítasz. És ez a kihívás csak még nagyobb lehet a következő években. Ami biztos: a zenélés kreatív részét iszonyatosan szeretem, arról nem akarok és nem is tudnék lemondani. A közönséggel való kapcsolódásról sem. A buli részéről viszont már muszáj. Nem mehetek bele az éjszakába előre elkölteni azt az időt és jó kedvet, ami máshonnan aztán hiányozna. Most tudatosabb tervezésre van szükség, még ha ez nem is hangzik teljesen „rock and rollnak”.

Akkor már csak annyit árulj el: mik most a tudatos tervek?

Most különösen fontos, hogy amit a zenekarral elvállalunk, az legyen tényleg különleges. Akár a július 27-i Kobucis koncertünk, vagy majd decemberben, advent első vasárnapján az adventi. Ott a tízéves Lóci játszik történetéből is csinálunk egy kiállítást, lesz árverés jótékony célra, és egy nagyon exkluzív helyszín szuperizgalmas produkcióval, aminek a részleteit hamarosan bejelentjük. Ha úgy tetszik, ez is az apaság hozadéka: úgy tervezem, hogy mostantól csakis extrán emlékezetes fellépéseink lesznek!