„Budapest, a kávéváros” 

− írta Kosztolányi Dezső, és nem tévedett, hiszen a fővárosban a XX. század elején több mint ötszáz létesítmény várta a vendégeket, köztük a művészvilág, így az irodalmi élet meghatározó szereplőit is. A Karinthy Frigyes által Homo Caffeaticus Litterariusként emlegetett írók és költők a napjaikat a kávéházakban töltötték, itt írták a műveiket, fogadták a rajongóikat, tájékozódtak a nagyvilág híreiről, sok esetben pedig még a postájukat is ide kérték. 

A híres Centrál, a New York, a Hadik, az Abbázia és a Japán kávéház mellett a krisztinavárosi Philadelphia, vagy ahogyan a kortársak emlegették, a Fila is a korszak meghatározó helyszíne volt.

A környéken már megnyitása előtt is pezsgett az élet, többek között a Krisztinavárosi Színikör kávéházzal, a Casino Sörcsarnokkal, a Zöldfa vendéglővel és az Auguszt cukrászdával kellett versenyre kelnie. 

A Fila 

„A régi Krisztinaváros arculatához két dolog tartozott intenzíven: a templom és a Philadelphia. Ha valaki a Krisztinába ment, hát az egész biztosan vagy templomba, vagy kávéházba készült” – idéz a Budavára tárcájából Saly Noémi irodalomtörténész. A közkedvelt Philadelphia kávézót Fuith Lajos nyitotta meg 1898-ban a budai vár lábánál, az Alagút utca 3. szám alatti − Pichler József és Brezina Rezső tervei alapján készült − háromemeletes historizáló stílusú épület földszintjén. A források szerint az elnevezéssel a tulajdonos eltűnt barátja előtt tisztelgett, akinek utolsó ismert tartózkodási helye az amerikai nagyváros volt. 

A Horváth-kertre néző vendéglátóhely hatalmas ablakaival, márványasztalaival, hazai és külföldi lapokkal, sőt négy „tekeasztallal”, vagyis biliárddal várta vendégeit. A korabeli művészélet meghatározó szereplői, többek között Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, Karinthy Frigyes, Kaffka Margit, Szabó Lőrinc mellett Ady Endre is gyakran látogatta a Filát, az egyik idős pincér visszaemlékezését Az Ujság 1935-ös számában olvashatjuk: „Tetszik tudni, Ady úr a legerősebb snapszokat hozatta, egyik pohár a másik után ment le, de ő tovább ivott.” 

„Nagyon jó vendég volt kérem. Itt maradt reggelig, akkor a kártyaszobában össze kellett tolni egy pár széket és azokon aludt. Máskor verseket irt, ráborulva a cimbalomra.” 

A leginkább elkötelezett vendég minden kétséget kizáróan Szabó Dezső volt, a két világháború közötti magyar irodalom közismert alakja. Szabó egyetemista korától látogatta a kávéházat, az 1920-as évektől pedig törzshelyévé vált, állandó asztalt is kapott, ennek ellenére „a mester dühöngve, s magas keménygallérjába dagadva szidta itt a kávét, a kávést, a pincéreket, a kormányt, a világot. Öreg fizetők tanúsítják, hogy soha olyan nyűgös, elégedetlen, morgó vendég nem járt még ide, mint Szabó Dezső, aki esténként ordítozva megfogadta, hogy soha többé be nem teszi a lábát ebbe a bejzlibe, ami belőle él, amit rá alapoztak, s ahol mégis mindig ő kapja a legzaccosabb feketét, legrosszabb kiszolgálást” – írta Karinthy Ferenc. 

Pedig a pincérekre nem lehetett panasz, Bohuniczky Szefi írónő így emlékezett vissza rájuk: „A Philadelphia kávéház pincérei, különösen a művelt és áldott jószívű Károly, gondoskodtak legnehezebb napjaiban élelmezéséről, ők látták el tüzelővel és néha kitakarították a piszkos Fillér utcai lakást. Gonosz nyelvével és rágalmaival úgyszólván minden barátját elvesztette már, de Károly mindig hű maradt hozzá, s talán ő [Sz. D.] is szerette, hiszen egészen becsaládiasodott a kávéházukba.”

Kép

A Philadelphia kávéház egy korabeli képeslapon – Forrás: Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum

Nem csupán az irodalmi élet pezsgett a Filában, hiszen a Horváth-kertben működött a Budai Színkör, a magyar színjátszás legendás helyszíne. 

Az ezerkétszáz fős nézőközönség befogadására alkalmas faépítmény színpadán olyan művészek játszottak, mint Beregi Oszkár, Jászai Mari vagy Blaha Lujza. 

A színház jelenléte nagy hatással volt Krisztinaváros életére, így a Philadelphiára is. A színészek nem csupán az asztaloknál ülve bukkantak fel, de az itallapon is. „Egy »Haraszty Micit« fogyasztottam habbal. Ez egy helybéli likőr volt, a szemben lévő zöldre pingált Krisztinavárosi Színkör szép művésznőjéről, vagyis Haraszty Miciről nevezték el” − írta ifj. Balassa Imre író.

Több tulajdonosváltást követően a kávézó 1909-ben Szabó Sámuel tulajdonába került, akinek neve összeforrt a Philadelphiáéval. Számos újítást eszközölt, „régi panasznak vette elejét”, amikor 1929-ben központi melegvízfűtést vezetett be. Két ventillátor szívta ki a füstös levegőt és másik kettő gőzzel melegített friss levegőt hajtott be, így még a hatalmas ablakok mellett sem fáztak a vendégek − adta hírül a Budai Napló. Emellett kártya- és biliárdteremmel kedvezett a játékos kedvű vendégeknek és a profiknak is, ugyanis a Budai Biliárd Kör és a Budai Sakkozó Társaság székhelye is a Fila volt. A különtermekben társaságok üléseztek, szombat esténként pedig élőzene várta a mulatni vágyókat.  

Egy korszak vége

„Tizenöt éve, hogy Szentilonám
Lett ez az ablak: minden ablakom
Sorsra, világra. Jaj, tizenöt éve,
Hogy megvert sorsomat itt altatom
S más életekbe bújva, futok attól, 
Akivé elküldött a Végzetem.”

– olvasható Szabó Dezső A Philadelphia ablakában című versében, amit a kávéház bezárásának hírére írt 1935-ben. A szomorú esemény hátterében húzódó okokról Szabó Sámuel Az Ujság című lapnak adott interjújában mesélt: „A kávéházba „tisztviselők, nyugdíjasok járnak. Leszállították a tisztviselői fizetéseket és talán még ennél is nagyobb mértékben a nyugdijakat. 

A közönségnek a kisebb jövedelemből kellett megélni, tehát beosztotta jobban a pénzt és száműzte a felesleges luxuskiadást, a kávéházat. A fizetéscsökkentés után felére esett vissza a napi forgalom.

Következett az állami hivatalok és a délivasut igazgatóságának elvándorlása erről a környékről. Újabb visszaesés a forgalomban. Majd a kegyelemdöfést a Tabán adta meg, amit leromboltak. Elköltöztek a lakók és igy sok jó vendégünk végleg elmaradt. [...] A gyarmatáruk egytől-egyig megdrágultak, ugyanakkor az árakat mi kénytelenek voltunk leszállítani, hogy a megmaradt közönséget megtartsuk.” 

A kávéház egy évvel később a szomszédba, a Budai Polgári Kaszinó épületébe költözött, amely bár szerényebb volt, a törzsvendégek vissza-visszatértek. Végleg az államosítás idején, az 1940-es évek végén zárták be. Mindeközben a Philadelphiának csaknem négy évtizedig otthont adó Alagút utcai épület a Pesti Hazai Első Takarékpénztár tulajdonába került, ami bankfiókot nyitott a kávéház helyén. Az épület a főváros második világháborús ostroma alatt megsemmisült, a telek sokáig kihasználatlan volt. Az 1960-as években Buda legmagasabb lakóházát álmodták meg a helyére, a sokat vitatott OTP toronyházat. A Philadelphia emlékét ma egy tábla őrzi a toronyház falán: „E helyen állott a hajdani Philadelphia Kávéház, amelynek legnevesebb vendége Szabó Dezső, a nagy magyar író volt.” 

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Mesélj nekem egy kicsit Tokodaltáróról! Hogyan néz ki a körzeted? Azt már látom, hogy kocsival jársz, pedig biciklin képzeltelek el. Vannak veszélyes utak, harapós kutyák, drogtanyák errefelé?

Jövőre lesz épp harminc éve, hogy itt dolgozom. Amikor ide kerültem, meg kellett pályázni az állást. Akkor a lakosság összetétele még teljesen más volt. Tokodaltáró kezdetben egy bányásztelepülésként indult, és a betelepülő bányászok családjainak „hatoslakásokat” épített az akkori tanács. Minden ilyen házban hat lakás van, másfél szobások. Később az esztergomi önkormányzat megvette ezeknek a lakásoknak a nagy részét és egy felszámolt romatelep lakói költöztek ide. Négy utca áll most hatoslakásokból, ez a település számomra legnehezebb része. Tokodaltáró ma is egy természetközeli békés kis település, és bár fiatalkoromban szerettem Pest nyüzsgését, most ezen a tájon érzem magam otthon. Egyetlen hírességünk régebben a Lengyel Piac volt, ami ma is helyi piacként működik. Sok körülöttünk az üzem, a gyár, itt mindenki talál munkát, aki akar. Szeretem, hogy a település olyan kellemesen „egyben van”, nincsenek leszakadó, különálló részei. Ez a lelkiségben is megjelenik.

Miért választottad ezt a pályát? Mi vonzott benne, milyen képed volt róla? 

Vallásos családból származom, nálunk mindig sok rokon gyerek rohangált, és fiatal lányként jól tudtam kötődni hozzájuk. Óvónő nem lehettem, mert ahhoz akkoriban a hangszertudás is feltétel volt a főiskolán. A mi falusi védőnőnk a példaképem volt, vele sokat beszélgettem, így választottam ezt a hivatást. Azóta már három fiam van és hét unokám, „egy rakásban” lakunk, így most is gyerekek között telik az életem. Az unokáink felé folyamatosan nyitottak vagyunk a férjemmel, nem mondunk nemet rájuk soha. Néha 2-3 napra azért elutazunk kettesben és ott némileg elérhetetlenné válunk, de ha itthon vagyunk, mindennap óriási nálunk a forgalom. 

Egyébként önkéntes tűzoltó is vagyok a falunkban, de nálunk ez is egy „családi vállalkozás”, ahol rám a rendezvényszervezés feladata jut. 

Én ebben érzem jól magam.

Hogyan tettél szert tekintélyre, mint védőnő? Küzdöttél ezzel kezdetben, vagy inkább partnerkapcsolatként kezeled a családjaidat?

Amikor ide kerültem, az volt a jó, hogy egykorú voltam az akkori kismamákkal. Most viszont azt fordítom az előnyömre, hogy már gyerekeim, unokáim vannak, nagy a tapasztalatom anyaként és védőnőként is. A védőnői munkában megvannak a hivatalos ügykezelésre vonatkozó szabályok, például, hogy hányszor értesítek valakit egy oltásról, vagy hogy mikor küldök tértivevényes felszólítást. Az én személyiségem olyan, hogy szeretem ezeket inkább megbeszélni, szép szóval megoldani. Van, ahol a fenyegetéssel nem lehet sikert elérni, jobb eszköz a bizalom kialakítása és megőrzése. A bizalom már lehetővé teszi, hogy megbeszéljük, miért nem jött be valaki, mi tartotta őt vissza. Olyan még nem volt, aki végül ne jött volna el… Ha szól egy kismama, hogy nincs cipő vagy ágynemű a háznál, akkor együtt megoldjuk, a családsegítővel és a helyi Vöröskereszttel is jó a kapcsolatom. Nem éreztem soha, hogy küzdenem kell a tekintélyért, a látogatásaim reményeim szerint egyben lehetőségek is.

Kép

Tokodaltáró község védőnője, Szabóné Kurucz Aranka – Fotó: Csongor Andrea

A védőnői hivatás sokszínű műfaj, egészségügyi, gyermekjóléti és szociális területek mezsgyéjén helyezkedik el. Te hogyan teremted meg ebben összhangot? 

Vannak olyan családok, ahol sajnos a gyermek kiemelése fenyeget, ott nagyobb hangsúlyt kap az ellenőrző, kontrolláló szerepem. Ez nehéz szerep. Azt erősítem magamban ilyenkor, hogy a gyerek az, aki fontos, ő a lényeges. A gyerek nem tehet arról, ha a szülő nyomorúságosan bánik vele, vagy nem biztosít a számára lehetőségeket. Ezek a szülők nem szokták belátni, hogy kárt tesznek a gyerekükben. Nekem az a védőmottóm, hogy azért vagyok itt, és én vagyok az, aki a gyerek érdekét védi. Szerencsére ma már nem én teszek javaslatot kiemelésre, viszont jelzést adni a körülményekről kötelességem. 

Egy ilyen kiemelés után húsz évvel egyszer bejelölt engem ismerősként egy azóta már felnőtt fiú, és megmutatta, hogy milyen életre kapott esélyt. 

Ma boldog párkapcsolatban, jó anyagi helyzetben él, munkája van, rendben van az értékrendje. Sokat gondolok erre.

Hogy néz ki egy napod? Melyik részét szereted a legjobban?

Nem minden napom egyforma, és nagy örömömre én oszthatom be az időmet. Vannak kötött tanácsadási időpontjaim, de viszonylag szabadon mozgok. A Covid óta megmaradt nálunk az a szokás, hogy egyeztetett időpontra jönnek hozzám és én is szólok, ha kimegyek egy családhoz, kivéve, ha valakihez okkal állítok be váratlanul. A védőnői státuszvizsgálatok időigényesek, érdemes erre időt szánni és nem várakoztatni a következő babát. Legjobban természetesen azt szeretem, ha sikereket érek el. Egyszer egy örökbefogadásnál segítettem, ez nagy öröm volt mindenki részéről. Az is jó érzéssel tölt el, ha egy szűrővizsgálat oda vezet, hogy a baba eljut a korai fejlesztésre vagy megkapja időben az orvosi kezelést.

Miben kérnek ma segítséget a szülők, édesanyák? Milyen problémákkal küzdenek?

Az internet nyújtotta számtalan információs lehetőség ellenére is sok a kérdés, és én örülök, ha engem kérdeznek. A szülésről mindig beszélgetünk, arról, hogy mit kell vinni a kórházba, a szülés utáni élettani hatásokra, igyekszem felkészíteni őket arra is, hogy mi várja majd őket itthon. Lehet-e előzetes császármetszés után normál szülés? Milyen betegségekre milyen hatással lehet a terhesség? Mikor kell elindulni a kórházba, vagy mikor kell mentőt hívni? Kell-e házassági anyakönyvit vinni a kórházba? Mennyi vérzésre kell számítani? Mikor jön ki a gyerekorvos a babához? Sok olyan kérdés merül föl, amire nem térnek ki a könyvek.

A védőnői szerep és módszertan változott a munkában töltött időd alatt. Te hogyan viszonyulsz a falatkás táplálás (BLW), a hordozott babák vagy az EC (pelenka nélküli babák) technikájához?

Mára személyre szabottabb lett a védőnői gondozás, nem mindenkihez megyünk egyforma gyakorisággal, nem is igényel minden család szoros gondozást. A módszertanunk úgy változott, ahogy a tudomány ismeretei is változtak, például a hozzátáplálásról vallott elvek. Régebben nem volt ennyi ételallergia, intolerancia sem, erre is reagál a gyermekgondozói tudás. Én rugalmas tudok lenni az új irányzatokkal, ebben a családom is frissen tart. A menyem BLW-zik az unokámmal, én utánaolvastam és úgy láttam, hogy szakmai szemmel is jónak ítélik. A gyakorlatban is működőnek láttam. Nekem az EC is tetszik, az unokám probléma nélkül lett így szobatiszta.  

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Adódtak-e a pályád során a klienseid felől megfogalmazódó igények, mint pl. babaklub, biztos kezdet gyerekház, vagy zenebölcsi? Felvettél a palettára ilyen tevékenységeket?

Igen, mert az anyukák számára fontos, hogy legyen közösségük. Baba-mama klub indult nálunk védőnői kezdeményezésre, ebben én nagyon elköteleződtem, barátságok is szövődtek a klubban, igazi sikertörténet volt. Ám sokat változtak azóta a családok, jobban is félnek a betegségektől a Covid óta. 

Változott az igény is, az utóbbi időben láttam anyukákat, akik a telefonjukat nyomkodták a foglalkozáson abban a hiszemben, hogy a szervezők vigyáznak a gyerekre.

Ez azonban nem erről kell, hogy szóljon. 

Eszedbe jutott már, hogy a csecsemőápolás lehetne tananyag az iskolákban? Mennyire hoznak otthonról tudást a kismamák?

Én már nevet is találtam ennek, „családi életre nevelés”. Például a bántalmazó helyzetek felismerése, a fogamzásgátlás, a szexuális élet, csecsemőgondozás – ezeken a területeken nagy homályok vannak, miközben a kétismeretlenes egyenlet megoldóképletét tudják a gyerekek. Amire nekem lehetőségem adódott, azt helyben megcsináltam. 

Hogyan éred el az apákat? Ők is célközönség?

Ma már várandós tanácsadáson is megjelennek az apukák, egyre több az apás szülés, és egyre gyakoribbak az olyan látogatásaim, amelyeken az apa is igyekszik részt venni. Nagyon dicsérem őket, bár azt gondolom, hogy ne várjuk az egész nap dolgozó apukától, hogy ő vigye a babát a védőnőhöz, amíg az anyuka a körmösnél van. 

Szerinted mire lehetne még használni ezt a hihetetlenül jól szervezett intézményt, a védőnői hálózatot?

Azt gondolom, hogy mi vagyunk azok, akik jelzés nélkül is bejutunk minden kisgyerekes háztartásba, és ez fontos, bár alázatra intő jogosítvány. Óriási lehetőség a gyermekek, a szülők, a család számára is. A családlátogatás során többnyire az egész nagycsalád hozzám fordul az egészségügyi és szociális kérdéseivel, hiszen ismerem az ellátórendszert, a bemeneteket. A közösségteremtő lehetőségeket is nagyon fontosnak tartom, ezt is szívesen erősíteném.

A Három Királyfi Három Királylány Alapítvány és a Nemzeti Népegészségügyi Központ által 2020-ban alapított Steller Mária-díj azokat az elhivatott védőnőket ismeri el minden évben, akik kiemelkedő szakmai munkájukkal támogatták a kisgyermekes családokat. A díjat minden megyéből és a fővárosból egy védőnő kapja. 

Az „Öngondoskodó háztartások – Zöldellő kertek” program (amit röviden csak Zöldellő kertekként emlegetnek) tíz éve indult, célja, hogy a részt vevő családok beültessék kertjeiket az adományba kapott vetőmaggal, illetve a kert művelésével termeljenek maguknak zöldségeket. A változatosságot a vetőmagcsomagokba kerülő közel húsz féle zöldségmag biztosítja. Országszerte háromezer család életét könnyíti meg a program, ami egyben öngondoskodásra is nevel. 

Kíváncsiak voltunk rá, hogy működik a gyakorlatban, mennyit változtat a benne szereplők mentalitásán, munkához való viszonyulásán. A Váci Egyházmegyét választottuk, ahol ebben az évben 334 család kapott vetőmagcsomagot 46 településen. 

Az egyházmegyében van egy kuriózum is: legalább 3000 palántát (paprika, paradicsom, uborka) is kiosztottak, amelyeket karancssági önkéntesek nevelnek. 

Autóba ülünk, hogy megismerjük ennek a különleges teljesítménynek a hátterét. 

Ágyások foglalták el a törmelék helyét

A Lisieux-i Szent Teréz Missziós Ház kertjében ülünk Karancsság egyik csöndes utcájában. Körülöttünk zöldellő, dús ágyások, az asztalon egy hatalmas üveg kovászos uborka. „Kóstolja meg nyugodtan” – ösztönöznek vendéglátóim, Oláh Borbála, a helyi Katolikus Karitász csoportvezetője és Újlaki Mónika, a Katolikus Karitász gyógynövénytechnológus-kertésze. Rendkívül finom, állapítom meg.

Míg csemegézünk, a két hölgy felidézi: nyolc évvel ezelőtt az előző váci püspök, Beer Miklós kezdeményezésére indított az egyházmegye vidékfejlesztési osztálya előremutató programot, amelynek keretében Karancsságon közfoglalkoztatottakat alkalmaznak. Ma a Boldog Ceferinó Intézet működteti a Lisieux-i Szent Teréz Missziós Házat, és ad – közfoglalkoztatás keretében – munkát a helyieknek: tizenhárom nőnek. A programot az új püspök, Marton Zsolt is a szívén viseli, meg is látogatta már a karancsságiakat.

Pedig nem voltak mindig ilyen idilli állapotok a kertben: az ágyások helyén valaha gazdasági építmények álltak, omladoztak, majd romosodtak. Alapjainak maradványait a program indulásakor el kellett hordani, hogy művelhető legyen a terület. Szerencsére akkor még két férfi is tagja volt a helyi Karitász-csapatnak, akik rengeteget tettek a terület kertté alakíthatóságáért. Két évig tartott a munka.

Jelenleg 0,75 hektáron kertészkednek a dolgozók, két helyszínen: az itteni mellett a parókia udvarán is termelnek hagymát, zöldséget. A közfoglalkoztatottak egy-egy területen dolgoznak, ki paradicsommal, ki káposztával, mások hagymával, zöldséggel. Még eperföldjük is van. 

A megtermelt javakat nem értékesítik, hanem savanyúságot, lekvárt, befőttet, szörpöt készítenek belőlük – az így készült finomságokat kiválóan fel tudják használni táboroztatások, búcsúk alkalmával vagy családi napokon. 

Vendéglátóim elmondják, hogy a „lányok” még akkor is örülnek a missziós ház kertjében megtermelt javaknak, ha nem ők fogyasztják el. Örömmel szedik le a szép termést, mert büszkék rá, hogy a saját kezük munkájának gyümölcsét takaríthatják be. Gondozott a kert, mert nemcsak munkaként, hanem feladatként tekintenek rá az itt dolgozók. Nyáron este hétkor is visszatérnek kannákkal locsolni.

A zöldségek mellett krizantémot is termesztenek, amit helyben „babáknak” hívnak, mert a növényeknek annyi törődésre van szükségük, mint egy csecsemőnek – a nagy melegben háromszori locsolást igényelnek, még hétvégén is. A 2–3 ezer szál virágot Mindenszentek idején a temető és a templom díszítésére használják.

Kép

Fotó: Velkei Tamás

Palántát az kap, aki felássa a kertjét

Mára olyan magas szintre jutottak az itt dolgozók, hogy az általuk megtermelt palántákból a Váci Egyházmegyei Karitász is vásárol, amit szétoszt további településeken. Közvetve így több száz ember megélhetésében segédkeznek az itteniek. Így fonódik össze a bevezetőben említett vetőmag- és palántaprogram a lokális kezdeményezésekkel, eredményekkel. 

Palánta nevelésével három éve foglalkoznak. Idén helyben húsz-húsz palántát biztosítottak a programba jelentkező tizenhárom családnak. Csak hogy legyen fogalmunk arról, pénzben kifejezve mekkora érték, amit előállít a Karitász csapata: tavasszal a vetőmag és a palánta átlagára 600–800 forint között mozgott. 

Vagyis, ha húsz palántával számolunk családonként, legkevesebb 12 ezer forintos megtakarítást jelentett a támogatás.

Újlaki Mónika hozzáfűzi azt is, hogy sok egyszemélyes háztartással állnak kapcsolatban, akiknek ez a tétel óriási megterhelést jelentene. „Egy ilyen adomány szó szerint kincs annak, aki egy bevétellel számolhat, és az is nagyon alacsony összeg” – nyomatékosít. Arról nem is beszélve, hogy a termésért sem kell pénzt kiadniuk.

A Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem ugyancsak adományozott zöldségpalántákat a Katolikus Karitásznak. A több mint tízezer cukkini-, paprika-, paradicsom-, uborka- és zellerpalánta nevelése tizenegy egyházmegyében 600 rászoruló család hosszú távú élelmezésében nyújt segítséget. 

A magot, palántát azonban csak olyanok kaphatják meg, akik előzőleg felásták a kertjüket. Az ezerháromszáz lakosú faluban ennek a feltételnek még nem mindenki tud vagy akar megfelelni, de a fejlődés folyamatos, évről évre többen szeretnének a programba bekerülni. „A tizenhárom család talán nem tűnik soknak, de ha figyelembe vesszük, hogy kezdetben csupán öt–hat család vett részt a programban, láthatjuk, hogy megduplázódott a jelentkezők száma” – értékel Oláh Borbála. 

Az egyik közfoglalkoztatott résztvevő, Andrea olyan lelkes, hogy már maga is nevel palántákat, tesz el magokat, mert rájött, hogy ezzel még több terményt képes betakarítani, így mindig jut saját zöldség a család asztalára. Van utánkövetés is, ellenőrzik, ki hogyan gondozza a növényeket. Mára megszokták a metódust az emberek, sőt fotókat küldenek a kertjükről, hogyan fejlődnek a növények. 

A kertgazdálkodás mellett többen komposztálási tanfolyamon is részt vettek, így már arra is kialakult a gyakorlatuk, hogyan forgassák vissza a természetbe a zöldhulladékot. Műtrágyát nem is használnak, és permetszert is igyekeznek addig mellőzni, amíg csak lehet. Folyamatosan kísérleteznek csalánoldattal, kamillával.

Értéke lett a munkának

A missziós házban minden tevékenység elvégzéséhez szívesen adnak tanácsot. 

Arra is volt már példa, hogy kimentek egy családhoz, és megmutatták, hogyan kell helyesen kapálni, gyomlálni. 

E ponton érdemes elidőzni annál a kérdésnél, mekkora volt a lemaradása az embereknek, hiszen, mint Borbála is megemlíti, mára még vidéken sem evidens, hogy valaki megműveli a kertjét, maga termeszt zöldséget, gyümölcsöt. 

Hozzáteszi: még ma is sok a megműveletlen terület, mert a tudásátadás az elmúlt évtizedek során elmaradt. Erre jó példa, hogy olyan jelentkező is akadt, akinek meg kellett mutatni, hogyan kell helyesen fogni az ásót. „Szerencsére a lányok már felvették a fonalat, és betanítják az újonnan érkezőket, ha szükséges. A mi kikötésünk csak annyi: aki idejön, akarja csinálni, amit szükséges, illetve kérdezzen bátran, ha nem tud valamit, nem kell szégyellni semmit, hiszen – tisztelet a kivételnek – nem olyan családokból jönnek, ahol kertgazdálkodás folyik” – hangsúlyozza Oláh Borbála. 

Megemlíti azt az egyáltalán nem elhanyagolható tényt is, hogy aki a missziós ház kertjében dolgozik, a saját kertjét is művelni kezdte. Ennek igazi értékét akkor regisztrálhatjuk, ha tudjuk: a falu lakóinak körében mára komoly értéke lett tevékenységüknek. Az induláskor a program megítélése elég negatív volt, idézi fel Borbála, működésbe léptek a sztereotípiák, a község plébánosa megkapta falubeliektől: hogyan gondolja, hogy cigányasszonyokat alkalmaz, még azt is tönkreteszik, ami van, vagy ha mégsem, pár év, és megunják az egészet. 

Szerencsére olyan lakos is akadt, aki elismerte: kezdetben azt hitte, semmire nem mennek a missziós háznál dolgozók, de meg kell követnie a kollektívát, és gratulált az eredményekhez. Ma már mindenki látja: lehet dolgozni, a munkának komoly eredménye van, és a befektetett energia megtérül.

Kép

Fotó: Velkei Tamás

A hit nem elvárás, de megmutatják Isten szeretetét

Ám van egyéb társadalmi haszna is munkának. „Az óvodában mesélik az ott dolgozók, hogy nagy változás figyelhető meg egy olyan családnál, ahol az anyuka nálunk dolgozik. Itt ugyanis vannak szabályok, például nem lehet csúnyán beszélni és pletykálkodni. 

Mivel sok időt töltenek itt a lányok, az identitásuk részévé válnak a szabályok, és már otthon sem káromkodnak, szebben beszélnek a gyermekeikkel. 

Magam sem hittem volna, hogy ilyen viszonylag rövid idő alatt ekkora változás következik be a jellemükben” – lep meg Borbála. A lelki életükre is hatással van a közösség, néhányan együtt járnak misére, búcsúba, a gyerekek táborba, közösségi napokra. 

A beszélgetés e pontján rákérdezek a helyiek vallásosságára. A hit nem kritérium, közli Borbála, de annak azért örülne, ha minél többen rátalálnának Istenre. A lehetőséget megteremti rá, megmutatja Isten szeretetét, mert szerinte soha nem lehet tudni, a Jóisten kit, mikor erősít meg. Ezért (is) bizonyos napokon munka előtt rózsafüzért imádkoznak, vagy ha valakiért imádkozni kell, ma már mindenki bekapcsolódik az imádságba. 

Autóba ülünk, hogy megnézzük, mi lett a korábban elvetett magokkal, palántákkal. Újlaki Mónika – aki az egész egyházmegye területén viszi a programot – olykor ötszáz paradicsom- és paprikapalántával jár szolgálati autójával, most „csak” hárman ülünk be, hogy elguruljunk az első címre. 

Rácz Tiborné Angélához térünk be, aki a falutáblához közel, a főút mellett lakik. Angéla idén került a programba. A baromfiudvarban libák gágoknak, birkák bégetnek, sertés röfög, de van gyöngytyúkja, kacsája, még japán tyúkja is – a sok jószág rengeteg törődést igényel, ami sejteti: a kertben is csodát látunk majd.

Két unokája nála nyaral, a fiúk büszkén mondják, mindenben segítenek nagymamájuknak. Angéla lánya is részt vesz a Karitász programjában, vagyis a srácoknak nem újdonság a kerti munka.

El is kél a segítség, mert olyan dús a kert, hogy alig tudunk haladni az ágyások között. 

„Nagyon sokat köszönhetek Borikáéknak és a Karitásznak, ez a sok minden mind azokból a magokból kelt ki, amit tőlük kaptam” – mutat körbe a szépséges kertben. 

A sütőtök fut minden irányban, rengeteg van belőle, de szeretik is. Mellette főzőtök, cukkini, uborka fejlődik, utóbbiból savanyúság lesz. Nő a zöldség, a paszternák, virul a hagyma, jól terem a zöldbab, piroslik a paradicsom. Látható a rengeteg munka és annak gyümölcse. 

Igény a rendezett életre

Angélától a Palóc és az Iskola út közötti terület felé kanyarodunk. A kvázi faluszéli cigánysort Borbála elmondása szerint néhány évtizede kifejezetten a cigányoknak hozták létre (ennek ma már kevés értelme lenne, mivel a település 80 százaléka roma származású).

A Katolikus Karitászon kívül a Magyar Máltai Szeretetszolgálat is jelen van a faluban, de Oláh Borbála szerint szükség is van a szervezetekre, hogy ne csússzon vissza a falu. Ahogy haladunk, látjuk, amint a máltások éppen szociális bérlakásokat építenek az egyik utcában. „Ahhoz, hogy előre tudjunk lépni, kell, hogy ennyiféle formában foglalkozzanak az emberekkel, mert valamilyen segítségre szinte az összes család rászorul. Munkalehetőség legközelebb Salgótarjában van” – festi le a község helyzetét a helyi Karitász csoportvezetője. 

A katolikus szervezet „Szép Otthonok” programot is indított, amelyben a családok különböző fejlesztésekre pályázhatnak. Elhaladunk egy ház mellett, amelynek lakói már részt vettek az érzékenyítő, igényteremtő programban: hosszú betonjárda segíti az ott élő mozgássérült fiatalember közlekedését. 

Tóth Györgyné Mariannéknál állunk meg, a család nem csak a Zöldellő kertek, de a Szép Otthonok programban is részt vett. Az eredménnyel mi is szembesülünk: rendezett udvarkép fogad, Mariann férje nyári konyhát épít az egykori bádogólak helyén.

A hölgy – akivel néhány órája a missziós házban találkoztunk, és szintén közfoglalkoztatott – hátravezet a hatalmas kertbe. 

Előttünk paradicsomliget virul nagy területen, mellette karalábé, hagyma, sárgarépa, uborka, paprika, zöldbab, a porta végében rengeteg főzőkukorica nő. A fejes salátát már hiába keresnénk, mind elfogyasztotta a család. 

Az uborkát nemcsak savanyúságnak termesztik, szendvics mellé is azt fogyasztják. Öntözni az összegyűjtött esővízzel szoktak, tudjuk meg. Mariann bemegy a cukkiniágyásba, hogy az ebédnek valót leszakítsa, a hatalmas példányból rántott karikákat süt ki a családnak. 

Míg visszafelé tartunk a missziós házba, arról beszélünk, hogy a családnál is megteremtődött az igény a rendezett, tervezhető élet iránt, alkalmazzák azt a tudást, amit elsajátítanak. „Ez a fejlődés útja. A sok jó példa sok jót szül. Lassú a folyamat, de felfelé ívelő” – állapítja meg Oláh Borbála. 

Megtudom azt is, hogy folyamatosan bővült a tevékenységek köre. Elindítottak egy kosárfonó tanfolyamot, amelyben a helyi lányok, asszonyok is részt vesznek – most éppen Andrea készít kosarat, aki egyébként a kezdetektől fogva itt dolgozik, immár nyolc éve, és rajta kívül még hárman „törzsgárdatagok”. 

A világon a negyedik vagy, akinek sikerült a Hell Race 480 kilométerét 120 óra szintidőn belül teljesítenie, ráadásul csúcsot állítottál fel. 

Nem szeretem a nagy szavakat, de tény, hogy az indulók létszámát tekintve a világ egyik legnehezebben teljesíthető versenyéről beszélünk. Az elmúlt hat évben alkalmanként ketten-hárman neveztek, idén rekordnak számított az öt rajtoló. A magyar Szőnyi Ferenc a verseny első teljesítője, ő két ízben ment végig a pályán. Én lettem a negyedik, akinek sikerült, illetve az indiai Ram Jat az ötödik, aki mögöttem futott be.

Azért nevezik Hellnek, mert pokoli a terep?

Akár földi pokolként is megélhetjük, mert fizikálisan eléggé megterhelő, de nem szeretem a passió jellegét hangoztatni. Egy ötszáz kilométeres európai versenyen is érnek nehézségek; természetes, hogy fájdalomérzettel jár; adódhatnak nem kalkulált – emésztési, idegrendszeri, fáradtságból fakadó – problémák. Fél életemben a Himalájába vágytam, hihetetlen élmény volt Indiában megtapasztalni a létezést, nem beszélve a hegyi környezetről, a falvakról, ott élő emberekről. 

Ez sokkal fontosabb, mint az a tény, hogy a sok futástól fáj a lábam. 

Milyennek ismerted meg a helybelieket? 

Békések, elfogadóak, mindenkitől segíteni akarást tapasztaltam. Az ott élők ezt magától értetődőnek tartják, mert egy kontinensnyi országban, 1,7 milliárd különböző nemzetiségű és kultúrájú ember között nem létezhetne egység, ha nem törekednének kompromisszumra, és nem egymás megértése lenne a céljuk.

Hogyan sikerült felkészülnöd mind fizikailag, mind mentálisan erre a megmérettetésre?

Az elmúlt évtizedek alatt rendszeresen kitűztem célokat, komolyan utánanéztem a tudásháttérnek, és kellő időt adtam magamnak a felkészülésre. Három évvel ezelőtt vált számomra realitássá a Hell Race. Felkerestem nálam tapasztaltabb sportolókat, akik magashegyi környezetben mozognak – Szőnyi Ferencet, Suhajda Szilárdot, Nedeczky Júliát –, hogy mindent megtudjak a táplálkozásról és az oxigénhiányos környezet hatásairól. Minél edzettebb a test, annál hatékonyabban reagál az akklimatizációra. Az idei évben profi sportolónak megfelelő mennyiségű edzésmunkát végeztem, így elég jó fizikai állapotban érkeztem a hegyek alá.  

A mindennapokban is ilyen tudatosan tervezel? 

Családtagok, barátok szerint néha túlkapásokba esek, de számomra a tervezés biztonságérzetet ad. Nem lógok a levegőben, hanem kijelölök egy irányt, és a kereteimen belül biztonsággal mozgok és reagálok a felvetődő problémákra.

Az agrármérnöki munkádat hanyagolnod kellett a felkészülés hajrájában?

Gyerekkoromban egy felnőtt azt mondta: egy jó kártyásnak mindig lesz ideje kártyázni. Akkor nem értettem, de azóta mindennap eszembe jut. Mindig találunk hulladékidőt arra, amit szenvedéllyel végzünk. Szerencsére a családi hátterem elfogadó, támogató. Az elmúlt évek edzésterve miatt munkakört váltottam, visszaléptem a vezető pozícióból, de így is napi nyolc-tíz órát dolgozom. Hetente kétszer éjjeli két órakor futva indultam munkába, és a nap végén ugyanígy értem haza. 

Fotó forrása: Hell Race

A kevés alvás jó hangolódás lehetett a versenyre, hiszen bő négy nap alatt szűk hat órát aludtál. 

Évtizedeken keresztül napi öt órákkal megvoltam. 

Az előző években teljesítettem hasonló távokat, és ott kiderült, hogy egy-másfél óra pihenés is jól feltölt. 

Brutális alvásmennyiséget gyűjtöttem a verseny előtt, abszolút kipihent állapotban érkeztem a rajthoz.

Hogy bírtad a magashegyi levegőt – 5300 méterig – tüdővel, levegővel?

Beigazolódott, hogy mindennek a kulcsa az akklimatizáció. Két hét kellett ahhoz, hogy három-négyezer méter magasságban ne jelentkezzen a légszomjam. 

Megállsz, amikor megviselődik a szervezeted, vagy hajszolod magad tovább?

Nagyon fontos a fegyelmezettség. Sok sportoló túledzi, túlerőlteti magát, de ez kontraproduktív lehet. Megvan az ideje annak, amikor át kell lökni magunkat a komfortzónánk határán, viszont az akklimatizáció nem ez a kategória. Ott el kell kerülni a túlterhelést, mert visszaüt. Sokkal kevesebbet veszítek, ha nem csavarom fel tökéletesen a teljesítményem, mint amikor túllövöm, és emiatt alacsonyabb szintet érek el.

Olvastam a beszámolódban, hogy volt egy mélypont, amikor a szervezeted már a vizet sem fogadta be. Hogy lehet így energiát kifejteni?  

Ezen én is mindig meglepődöm. Nem ismerjük az emberi test határait. Nagyon erős védelmi mechanizmusokat épít ki az agyunk, hogy megóvja a szervezetet a tökéletes kimerüléstől. A verseny során folyamatosan mérlegeltünk. Benne volt a lehetősége a feladásnak, mert nem akarok az egészségemmel játszani, de tudtam, hogy amíg esélyt látok, addig megyek tovább. 

A napi menüd valóban csak cukros vízből, zseléből és krumpliból állt?

A tapasztalatok alapján csak bizonyos magasságokig érdemes szilárd táplálékkal próbálkozni. Magaslati viszonyok között a csökkent oxigénellátottság miatt az emésztés hatékonysága is csökken. Egy bizonyos határ után a pépesített táplálékokra térünk át; a zseléállagú koncentrátumok és az izotóniás italok könnyen átszivárognak a bélfalakon. 

Előfordul, hogy a hegymászók a csúcstámadásokon két napig vizet sem isznak.

Fölösleges, úgyis visszajön. 

Kép

Fotó forrása: Hell Race

A bejegyzéseidben kalandos helyzeteket is megosztottál, többek között találkozást egy nagymacskával.

Nem tudom, milyen faj volt, lehetett vadmacska vagy hópárduc. A másodperc töredéke alatt átugrott előttem az úton, és felszaladt a sziklafalra. Nem volt bennem félelem, mert ha betartjuk a szabályokat az élővilággal szemben, javarészt elkerülhetőek a veszélyek.

Egy autóbalesetnek is tanúja lettél, és gondolkodás nélkül a sofőr segítségére siettél, kockáztatva a győzelmet.

Úgy gondolom, bármi történik, embernek kell maradnunk. Összehasonlíthatatlan a jelentősége egy emberi életnek és egy versenyeredménynek. Nem láttam, van-e más a közelben, és nem tudtam, hányan szenvedtek balesetet. Reflexszerűen megfordultam, és jelentettem a szervezőknek is. Szerencsére csak a sofőr volt az autóban, és komolyabb sérülés nélkül megúszta. 

Hagytál kiskaput annak az eshetőségnek, hogy valamilyen okból nem sikerül a verseny?

Amikor egy Spartathlonon voltam Görögországban, még nem éreztem fájdalmat, de egy betegség tüneteit észleltem magamon. Gyorsan eljött a határ, és volt lélekjelenlétem kiszállni. Ebből nem csinálok büszkeségi kérdést. A versenyeken arra kondícionálom magam, hogy bármi szembejön, a megoldást keressem, de sokkal jobban szeretek futni, minthogy az egészet egy eredményért kockáztassam.

Nem unalmas száznégy és fél órán át csendben futni? Mi járt a fejedben ezalatt? 

Nem véletlen, hogy csak 18 év felettiek indulhatnak maratonon, de huszonéves sportoló sem akad az ultrasport világában. Nehéz türelemmel, fegyelmezetten fókuszálni. 

Az idegrendszer 12-15 óra után, a fizikai fáradtságnak megfelelően átmegy tartalék üzemmódba.

 Tudtam figyelni az időt, a távolságot, a frissítésemet, kalkuláltam az alvást és a sebességet, de a negyedik nap végén egy sivatagi szakaszon a tudatom hullámokban tört felszínre, és azt vettem észre, hogy hangosan beszélek. 

Futottál hegyen-völgyön, sivatagon át és hóesésben. Nem hátráltatott az időjárás?

Természetes, hogy lent, a völgyekben 20-25 fok van, a négy-ötezres hágókban pedig fagypont körüli a hőmérséklet. A verseny előtt valós félelmem volt, hogy az időjárás megsemmisítheti a tervemet. Odafent már nem az ember az úr. Ha elkap egy vihar, 100-150 km/órás széllel, akkor vége az egész versenynek.

A sikeren kívül mit hoztál magaddal a Himalájáról?

Ez egy életre szóló ajándék. Rengeteg élmény ért: látványok, emberi kapcsolatok, tapasztalatok. A legmeghatározóbb érzésem egy békés kielégültség. Jó visszaigazolása annak, hogy ha teszek valamiért, akkor elérhetem.  

Egy ilyen magas léc megugrása után mi jöhet még? 

Az a szerencsém, hogy nem a lécek a céljaim, hanem magát a tevékenységet szeretem. Most pihenőidőszak van, de ugyanúgy várom, hogy minden kötöttség nélkül kocogjak. Megvan a következő verseny, de nem ez a lényeg. A testemnek és a lelkemnek is szükséges, hogy mozgásban maradjak; érezzem a fáradtságot és egy pohár víz értékét. Nem tudom megunni, mindennap érezni akarom. 

Jól strukturálni a vakációt nem könnyű feladat, de nem is lehetetlen.

Kisiskolásoknál a hirtelen életmódváltás gyakran okoz dezorganizációt. A nagyon beszabályozott, rohanós életmód után vákuumba kerülnek. Szó szerint egyfajta nyugtalanító ürességérzés vesz erőt rajtuk, ilyenkor gyakoriak a meggondolatlan cselekedetek, esetleg az ezekből származó balesetek. Ebben az időszakban segítség lehet a napközis tábor, a nem feltétlenül ott alvós, csillagtúra program, vagy valamilyen sporttábor. A második hétre már belerázódnak a szüneti életformába.

Azt már egy ennyi idős is megérti, hogy a felszabaduló idejéből, az addig meglévő családi feladata mellé még egy kis pluszt be kell vállalnia a családért. Ez bármi lehet: pl. zokni párosítás, a vacsorához való zöldség megtisztítása, a nappaliban széthagyott újságok összerendezése, stb. Kedvvel fogja elvégezni, ha azt tapasztalja, hogy az ebből származó többletidőt a szülő a vele való kapcsolat ápolására fordítja.

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Maguk kereshetik meg a vágyott koncert- vagy fesztiváljegy árát

Érdemes számba venni azokat a tevékenységeket, amiket év közben azzal tettünk félre, „ha majd lesz rá időm”. Rendezni lehet a különböző gyűjteményeket, beragasztani az összegyűjtött matricákat, átnézni a könyvespolcot. A befejezettség élményéből származó elégedettség érzése sokáig tart.

Az értelmes munka nem ellensége a pihenésnek. 

Amikor olyan tevékenységre fordítunk időt, ami nem fér bele a mindennapi rutinba, még ha fizikailag fárasztó is, lelkileg felüdít.

Felső tagozatban már szóba jöhet – amennyiben a fiatal is ambicionálja – egy intenzívebb nyelvi kurzus, vagy 16 éves kor felett a nyári munka. Természetesen nem az egész szünidőre vonatkoztatva. 

Két hetet, maximum egy hónapot érdemes ezekre a szigorúan szabályozott tevékenységekre fordítani.

A napi munkaidő lehet 4-6, akár 8 órás is, de késő esti, vagy éjszakai munkavállalást, még rövid időre sem javasolnék. A fiataloknak nagyon könnyen felborul a biológiai órájuk, és ez komoly stresszhatást gyakorol a szervezetre. Keresménye felett rendelkezhessen szabadon, de adhatunk jó ötleteket: pl. ha nyaralás előtt áll, abból fedezze az ottani plusz költőpénzét, ez lehet az a többletösszeg, amit drágább holmira fordíthat, mint amit a családi költségvetés megenged magának, megvásárolhatja vágyott koncertbelépőjét, stb. Ritka, hogy a saját keresményüket meggondolatlanul elverik a gyerekek.

A tanítási szünet erősítheti a családi köteléket

Szüksége van a fiatalnak arra az élményre is, hogy maga gazdálkodik az idejével, ő ad értelmet a napjának. A családért, a családi közösségért végzett rendszeres munkát én természetesnek tartom, de ahogy már egy korábbi cikkemben leírtam, nem önkényeskedő parancsolgatás formájában, hanem a fiatallal egyeztetve. Talán, ebből a szempontból könnyebb, vagy inkább természetesebb helyzetben vannak a vidéken élők, a családi gazdaságot vezető famíliák. Az idénymunkák értelmes, fontos tennivalókat adnak minden korosztály számára.

Ebben az életkorban is lényegesnek tartom, hogy ezeknek a pluszvállalásoknak legyenek meg az érzelmi, kapcsolati jutalmuk: pl. egy esti kártyaparti, vagy séta, kirándulás, strand, stb.

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Nem tartom rossz ötletnek, hogy a legtöbb iskolában a diákok megkapják a következő tanévre vonatkozó kötelező olvasmányok listáját. Érdemes belekezdeni, esetleg a bonyolultabbakról többet beszélgetni, háttérinformációkat gyűjteni hozzájuk, a témájukhoz kapcsolódó filmet, képzőművészeti alkotásokat megnézni, életközelibbé tenni a nehezen elképzelhető, távoli dolgokat.

Úgy vélem, nemcsak nyelvet lehet tanulni a felszabaduló időben. Szórakoztató elfoglaltsággá válhat a főzés (most úgy is nagy divatját éljük) alapismereteinek megtanulása. Nem kell feltétlen költséges tanfolyamra befizetni a lurkót. Meg lehet este beszélni a következő napi menüt, összeírni a hozzávalókat, kikeresni a szakácskönyvből a receptet. Hogy a modern korhoz jobban illeszkedjen a tevékenység, a számítógépen heti menüsort is lehet szerkeszteni, új ételek elkészítési módját letölteni. A legtöbben meglepő kreativitásról tesznek tanúbizonyságot és a következő tanévben már biztosabban tájékozódnak a súly- és űrmértékek világában.

Ha egy család abban a kivételes helyzetben van, amikor a nagyszülő is segít a szünidő tartalmas lebonyolításában, olyan tevékenységekbe is belekóstolhatnak a gyerekek, melyek gyakorlására ma már ritkábban adódik lehetőség. 

Még azt is megtapasztalhatják, hogy a régiek a muszáj feladatokból, miként varázsoltak örömteli együttléteket. A meggymagozásra el lehet hívni egy-két barátot. Így vidámabban megy a munka és esetleg a késztermékből a besegítő is vihet haza egy kis üveg befőttet, vagy befagyasztható gyümölcsöt.

Ott is lehet szép és tartalmas szünidőt biztosítani a gyermeknek, ahol az anyagi keretek szűkösebbek, csak figyeljünk egymásra, merjünk adni önmagunkból és őszinte örömmel fogadjuk a másik közeledési szándékát.

„¡Madre mía! – Anyám!” Először azon hüledezem, nekem miért nem mondta senki előre, hogy Málaga tengerpartja kicsiben Los Angelesére emlékeztet. Akkor tán nemcsak a repteréről Sevilla felé átutazóban időzöm el a La Malagueta partszakaszon, hanem be is rendezkedem itt egy-két éjszakára. Azért így is magamba szívom a pálmafák alatti sütödékből messze szálló grillezetthal-illatot, miközben telegyaloglom tornacsukámat a Costa del Sol homokjával. Figyelem a stranddal párhuzamos sétányon flangáló, kocogó, bicikliző fiatalokat, a napbarnított időseket. Haza pedig üzenem: Málaga extrán relaxáló hely tágas terekkel, buja mediterrán növényzettel, mini Kalifornia hangulatú strandokkal!

„¡Caray! – Hűha!” Azt sem tudtam, hogy a Spanyolország nagyvárosait összekötő vasútvonalak nagy sebességű vonataira felszállni csak a reptérihez hasonló biztonsági ellenőrzést követően lehet. Ez azt jelenti, hogy aki nem elővárosi vagy regionális járattal utazik, az nem eshet be öt-tíz perccel indulás előtt, mert nem fog feljutni a vonatára. Több ellenőrzőpontnál is sorba kell állni jegykontrollra, és a táskáinkat is át kell küldeni egy biztonsági kapunál elhelyezett poggyászvizsgálón, azaz nem árt indulás előtt félórával kint lenni. Ezek a vonatok elég drágák is, cserébe pontosak, igényesek. 

„¡Caramba! – Hihetetlen!” Ritka, hogy egy város, ahol életemben először járok, az első pillanattól kezdve pont azt az érzést nyújtja, amit várok tőle. Sevilla már önmagában ezzel meglep. 

Az pedig még meghökkentőbb, hogy például az általam gyakorta felkeresett olasz nagyvárosokhoz képest mennyire tiszta, szinte enni lehetne még a forgalmasabb tereiről is, kis túlzással sehol egy eldobott szemét. 

Illetve, hogy mennyire nem nagyvárosias, hanem barátságos, emberközeli, amilyenné az itt élők – például Arantxa, a flamencotáncos – teszik. Az utcákat járva úgy érzem magam, mint akit rögtön a keblükre ölelnek, mintha mindig is közéjük tartoztam volna. Az épületek eleganciája is lenyűgöz. 

Kép

Olvera – nehéz eldönteni, hogy a távolból vagy az utcán sétálva szebb – Fotó: dr. Szász Adrián

„¡Cielos! – Egek!” Eddig azt hittem, a tapasadagok előételszerű miniatűr porciók, amelyekből egy étteremben – vagy ahogy a sevillaiak teszik, egy este alatt több helyre is beülve – hármat-négyet el kell fogyasztani, hogy jóllakjunk. Nos, Sevillában a katedrálist az óvárossal összekötő utcában ülök le vacsorázni, a helyiek elnyújtott napirendjéhez igazodva este fél tízkor. A nyüzsgő forgatagra nyíló teraszon két tapast választok; az étlapon itt minden fogásnál feltüntetik a teljes és a tapas adag árat. Végül két akkora tányér pörköltet – szarvast és sertéspofát – kapok egy nagy pohár gazpachóval, hogy meggyőződésem: teljes adagot mértek. De nem! Ez a tapas. A lakoma ára pedig csupán tizenegy euró. 

„¡Qué va! – Ilyen nincs!” És itt eljutok ahhoz a felismeréshez, hogy ez szerencsére – az autóbérlés díját is számolva, amely egy napra megegyezik a Málaga–Sevilla vonatjegyével – takarékos kiruccanás lesz. Ha már autóbérlés: a vezetésélmény Sevillából az úgynevezett fehér falvak (pueblos blancos) felé is elbűvöl. Nincs az a gyakori dudálás, amelyre a mediterrán vérmérsékletű sofőröktől számítanék, a tempó is nyugodt, már-már fegyelmezett. Azért sem rázza az öklét senki, ha az előtte haladó lelassít, hogy kifotózzon az ablakon a Sierra de Grazalema Nemzeti Park hegyeit színező fehér házrengeteg felé, és a parkolás sem kaotikus. Talán mert közben az autórádióból is ellazító flamencomuzsika szól.

„¡Dios mío! – Istenem!” Hogy ezek a falvak és kisvárosok milyen egyediek! Olvera még ébredezik, amikor körbejárom. 

A helyi kocsmában reggelizem, ahol a csak spanyolul beszélő pultos bácsi a levegőbe az ujjaival csattanós puszikat küldve áradozik a „környék legjobb tortillájáról”: az övéről. Megkóstolom. 

Egy száraz rántottás szendvicsről beszélünk, de mivel árgus szemmel figyeli a hatást, nem merem nem legyűrni. Innen irány Setenil de las Bodegas, ami egy szikla alá épült. Az éttermében – ahol már ibériai sertéssültet falatozom – nem érdemes túl nagy lendülettel beugrani a mosdóba, mert még lefejeljük a fölénk magasodó sziklát. Bizarr látvány, mintha „összenyomná” az aláépült házakat. Ellentétpárja a közeli, panorámás Zahara de la Sierra, amely pedig ráépült egy sziklára.

„¡No me digas! – Nem mondod!”, hogy egy olyan település a legtakarosabb a környéken, amelyikről még sohasem hallottam! Montecorto a neve, ami kis hegyet jelent. Egy erdő mellett fekszik, s egy patak csörgedezik keresztül rajta. Portáit többek közt sziklarózsák díszítik, és a szieszta idején csak elvétve találni embert az utcáin. Ők is az árnyékban sztoriznak olajbogyót majszolva. Alig több mint félszázan élnek itt, nem is tudom, a hely hangulata inkább filmbe vagy egyenesen mesébe illő. A kocsmárossal csevegek, aki büszke a bár falait borító díszes andalúz csempére és a falu bájos központjára, ahol egy ház oldalára szívalakban helyezték ki a színes virágokat, köztük felirat: „Csókolj meg Montecortóban!”

„¡Ojo! – Nézd csak!” Van ám itt még rendhagyóbb, mondhatni időutazást kínáló fehér falu is, igaz, ehhez Sevillától nyugatra, az Atlanti-óceán felé kell indulni. 

El Rocíóban (a neve harmatot jelent) egyáltalán nincs aszfaltozott út, csak homokban közlekedhetünk, azaz érdemesebb ide inkább egy western beütésű lovagló­csizmában jönni, mint például szandálban. 

Amúgy is egy vadnyugati film hollywoodias miliőjébe érkezünk, az épületek más korba repítenek. Egy részük egyházi tulajdon, az évközben csendes El Rocío leghíresebb attrakciója is a valláshoz köthető: pünkösdkor csaknem egymillió főt megmozgató zarándoklatot tartanak itt, a helyi Szűz Mária-szobor előtt tisztelegve. 

Kép

El Rocío és a Harmatos Boldogasszony-templom – Fotó: dr. Szász Adrián

„¡Uy! – Hoppá!” Hogy a vadnyugathoz itt óceánpart is „jár”? Úgy húsz percet kell továbbhaladni a Donana Nemzeti Parkon át, és máris Matalascañas strandján napfürdőzhetünk, ahol még egy „orra bukott” tornyot is körbeúszhatunk a vízben. Ez eredetileg egy partmenti sziklán állt mint őrtorony, ám a 18. században egy nagy földrengés alkalmával az óceánba borult. Azóta olyan furcsa pózban pihen ott, hogy az ég felé mutató, szélesebb lábazata mintha egy koronát formázna, az egykori falai pedig a homokba süppedtek. Azt viszont, hogy masszívan rakták össze, igazolja, hogy a dőlése óta eltelt két és fél évszázadban semmi nem tett újabb kárt benne. Ma már kulturális örökségi oltalom alatt áll.

„¡Guau! – Azta!” Hazaindulás előtt teszek egy kitérőt a déli parti Nerja községbe is, ahol ismét leesik az állam. A sziklák látványába feledkezve úgy döntök: inkább nem ülök be sehová sem ebédelni, ennyivel is továbbkószálhatok a vízparton. Na jó, egy háromgombócos fagyicsodát beszerzek, azt nyalogatom, miközben lábamat az Alborán-tenger hullámai nyaldossák. Miután elámultam a víz színén és a közeli hegyeken, az Európa erkélye nevű kilátóteraszról nyugtázom: Andalúziában a fejünk fölé pillantani is érdemes. A pálmafákon rendre zöld papagájok és fehér galambok landolnak – előbbieket nehezebb kiszúrni, ám csivitelésük elárulja őket. 

A lakosok közben festékesdobozokkal sürögnek a balkonokon, hogy házaik hófehér színét frissen tartsák. Esküsznek rá: így otthonuk kevésbé szívja be a meleget.

„¡Vaya! – Ó!” Milyen gyorsan eltelt ez a hét! „¡Ajá! – Aha!”, válaszolja Arantxa, akinek megköszönöm a kedves idegenvezetést, mire figyelmeztet: a gracias (köszönöm) andalúz nyelvjárásban csak gracia’, mert szeretik a szavak végét elharapni. Ezt az infót azzal a sajátos megszólítással közli, hogy „miarma”, amely szintén nem spanyol, hanem tipikusan andalúz kifejezés, és valami olyasmit jelent, hogy „lelkem”. Én meg a napokkal ezelőtt tőle tanult almaharapós mozdulattal búcsúzom, jelezve, hogy figyelek, sőt napról napra andalúzabb vagyok. És hogy egy jó flamencóra bármikor visszatérek. 

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Afrika legnagyobb nyomornegyede

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat több mint egy évtizede van jelen Kenyában. A fővárosban, a 4,3 milliós Nairobiban található Kibera, Afrika legnagyobb nyomornegyede. 2012-ben itt hoztak létre egy úgynevezett szanitációs központot, amely a Jollyland nevet kapta. De mi is ez? Egy 50–60 négyzetméteres közösségi fürdőszoba, ami WC- és zuhanyzóhasználatot, tiszta víz vételét teszi lehetővé. A nyomornegyedben ugyanis a vezetékes víz hiánya jelenti az egyik legnagyobb problémát. 
„Amikor az alapszakos szakdolgozatomat írtam, Solymári Dániellel, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat nemzetközi kapcsolatokért felelős vezetőjével készítettem interjút erről a kiberai fejlesztésről. Az élet szerencsés fordulata és a Jóisten keze munkája, hogy lehetőséget kaptam a projekt harmadik ütemének vezetésére” – kezdi Czirják Ráhel, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat afrikai fejlesztési projektekért felelős programkoordinátora.

Czirják Ráhel gimnazista kora óta tudta, hogy egyszer majd Afrikában, az ott élőkön szeretne segíteni. Településfejlesztő geográfusnak, majd közösségi és civil szakértőnek tanult. Az afrikai kontinensen először Tanzániában járt, 2021 óta a Magyar Máltai Szeretetszolgálat képviseletében rendszeresen jár ki Kenyába, legutóbb tavasszal tért haza.

Kiberában 2,5 négyzetkilométeren félmillió ember él, összehasonlításként Budapest 525 négyzetkilométer, és 1,6 millióan lakják. Vagyis Kibera elképesztően túlzsúfolt terület, ahol a házak döntő többsége sárral összetapasztott vesszőfonat, ami bádoggal van lefedve. 

Az emberek tíz méter hosszú, egylégterű viskókban élnek, amiken átlagosan öten osztoznak. Az ágyakat leválasztják egy függönnyel, a maradék hely a fürdő, nappali, konyha, dolgozó: minden egy légtérben. 

Általában kinn, szabad tűzön főznek, vagy benn a viskóban, ezért a légzőszervi betegségek nagyon gyakoriak. A háztartások fontos kellékei a vödrök, lavórok, mert azokban fürdenek, mosnak.
„Gyakori, hogy egyedülálló anyák négy–öt–hat gyerekkel élnek, mert a biológiai apuka elhagyta őket. Szintén gyakori, hogy a nagymama neveli a gyerekeket, vagy ő is velük él. De természetesen vannak hagyományos családok is” – mondja a Máltaiak munkatársa.

Ahhoz, hogy ezekben a viskókban élhessenek, bérleti díjat kell fizetniük, de nem az államnak. „A főbérlőknek fizetnek, akik helyi politikusok vagy vállalkozók. Nekik van pénzük, például arra is, hogy lefizessék a hatóságokat, és utána mindenféle adózás nélkül ebből nyerészkednek” – magyarázza a programkoordinátor. 

„Megérkezésélmény volt”

Az utcák között szűk sikátorokon lehet közlekedni, amit emberi, állati szenny és ürülék, valamint szemét borít. A nyomornegyeden keresztül fut egy kisebb folyó, pár hete óriási esőzések voltak, ezért úgy megáradt, hogy házakat, embereket sodort el. Gyakoriak a tűzesetek is, mert az áramot a hivatalosan telepített légvezetékekről cipőfűző-vastagságú drótokon vezetik le, ami beszikrázhat. Nincsen vezetékes ivóvíz, a házakban áram, se WC.

„2013 óta foglalkozom afrikai nyomornegyedekkel. 

Amikor először Kiberában jártam, az volt a megdöbbentő, hogy az olvasmányélmények mennyire élő dolgok. 

Nem sokkhatás ért, hanem az, hogy igen, megjöttem. Megérkezésélmény volt” – fogalmaz Ráhel.

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat helyi megvalósító partnerek közreműködésével dolgozik Kenyában. Ilyenkor a munkatársak szállodában alszanak, hiszen – mint Ráhel hangsúlyozza – ahhoz, hogy hatékonyan tudjanak dolgozni, ki kell, hogy pihenjék magukat, emellett fontos, hogy biztonságban legyenek, és ne kapjanak el semmilyen betegséget. 

„Európából érkezve hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ha van internetkapcsolat, akkor mindent el lehet távolról intézni, de nem. Nagyon sokat számít az, hogy belenézel valakinek a szemébe. Fontos kimenni a terepre, megérteni a másik problémáját, belehelyezkedni egy kenyai nyomornegyedben lakónak az életébe, azért, hogy a felvetődő javaslatok részünkről mindig relevánsak legyenek. Sokat beszélgetünk, közhelyes, de együtt sírunk, együtt nevetünk. A helyi közösség tagjait név szerint ismerem. Ha siker van, azt elismerjük, odamegyünk, gratulálunk nekik. Ha problémájuk van, tudjuk őket bátorítani. Az emberi oldal is kulcs a sikeres fejlesztéshez” – részletezi. 

Kép

Fotó: Czirják Ráhel – Magyar Máltai Szeretetszolgálat

Hogyan működik a közösségi illemhely? 

Kiberában az elmúlt tíz évben nagy változások mentek végbe: miután megjelent a vezetékes víz, egyre több szanitációs központ épült, valamint kiszorult a „repülő WC-k” jelensége. (Ez azt jelenti, hogy az illemhelyet zacskóval helyettesítik, és aztán eldobják az utcán.) A szabad ég alatti székelés óriási gond volt, de mára visszaszorult. Többek között ez okozza a kolerát és a tífuszt, így ezen megbetegségek száma is csökkent. 

Korábban a gyerekek 40 százaléka ötéves kora előtt meghalt a szennyezett vízből összeszedett betegségek miatt. 

A szomszédságok gyakran összeállnak, és egy regisztrált civil szervezeti formát vesznek fel abból a célból, hogy a problémáikat közösen tudják kezelni. Így volt ez Jollyland esetében is, de arra is van szervezeti forma, hogy például szemetet szedjenek vasárnaponként, vagy hogy képviseljék a helyi kisgyerekeseket.
Jollyland tehát a közösség tulajdona, az ő felelősségük a működtetése is. 

„Ez egy fizetős szolgáltatás, ahogy mi itthon fizetünk havi rezsidíjat, ott az emberek mennek a húszliteres marmonkannáikkal és öt kenyai shillingért (kb. 15 forint – a szerk.) teletöltik vízzel. A mosdó- vagy zuhanyhasználatért is fizetnek, így fenntartható. Meg kell fizetni a személyzetet, a vízhasználatot” – hangsúlyozza Czirják Ráhel.

De miből? Mit tudnak dolgozni? A férfiak kiállnak a telep szélére, és várják, hogy napszámosként vagy építkezésekre fogadják fel őket, a nőket háztartási alkalmazottként foglalkoztatják, például mosnak. De sokan vannak a mikrovállalkozók is. Egy család anyagi helyzetétől függ, milyen gyakran tudják igénybe venni Jollyland-et. Akik nem tehetik meg, azok továbbra is a folyóparton végzik el a dolgukat. 

Kép

Fotó: Czirják Ráhel – Magyar Máltai Szeretetszolgálat

Bemész a városba, és megcsinálod a szerencséd?

„A nyomornegyedek azért léteznek, mert nincs megfizethető lakhatás a városokban. 

Az ország függetlenné válása óta annyian jöttek a városokba, hogy azt nem tudta lekövetni az infrastruktúra bővülése, a helyi kormányzás kapacitása és a munkaerőpiac sem. 

Az van a fejükben, hogy ha te vidéken születsz, elvégzed az iskolát, utána bemész a városba, és megcsinálod a szerencséd. A ’60-as, 70-es években ez igaz volt, de most már a diplomásoknak is kevés lehetőségük van elhelyezkedni. Az ideérkezők nagy része az informális szektorban dolgozik. A szociális védőháló csak nagyon korlátozott, ezért kénytelenek tenni a megélhetésükért, különben meghalnak” – részletezi a helyzetet Ráhel.

Hozzáteszi, ettől még a nyomornegyed nagyon élő hely. Ha bemegy az ember, van köszörűs, hentes, asztalosüzem, piac. Mindenki foglalkozik valamivel. Ha mással nem, a viskója előtt faszénen kukoricát grillez, vagy chapatit (lepénykenyér) készít, és azt árulja. A nyomornegyed a legnagyobb drog- és fegyverelosztó helye is a fővárosnak, Nairobinak, de az elmúlt időszakban azért javult a közbiztonság. 

„Tíz évvel ezelőtt csak fegyveres kísérettel tudtak ott tartózkodni a kollégák, úgy, hogy a katonáknak volt tűzparancsa. Ma én fehér nőként a helyi kollégámmal be tudok menni, és ki is tudok jönni úgy, hogy semmiféle atrocitás nem ér.”

A lakhatási válságra és a munkanélküliségre megoldást hozhatna, ha az emberek visszatérnének vidékre. Ez próbaképpen már el is kezdődött: 50 családot visszaköltöztettek a vidéki otthonába, ahol segítettek a saját vállalkozásuk elindításában. 

„Ettől nem fognak eltűnni a nyomornegyedek, illetve vidéken infrastrukturálisan ugyanúgy vályogházakban laknak, kintről hozzák a vizet, pottyantós WC van, viszont nincs az a zsúfoltság, mint Kiberában. Tisztaság van, és megterem az étel, amit meg tudnak enni. Nincs bűnözés, nincs drog. Vidéken mindenki sokkal békésebb környezetben élhetne” – véli Czirják Ráhel. 

Egy új iskola és egy új kút hozta el a változást

De térjünk vissza Jollyland-hez. 2018-ban a több ezer fős közösség nehéz helyzetbe került, ugyanis Kiberán keresztül egy kétszer két sávos autóutat építettek, és átvágták azt a vízvezetéket, amin át a Nairobi Vízművektől jött a víz. Onnantól nem tudtak piaci áron ivóvizet vásárolni, hanem a helyi vízmaffiától lehetett csak megvenni sokkal drágábban. Tavaly viszont lezárult egy komplex vízügyi fejlesztési projekt egy 400 fős iskolánál, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat jóvoltából. Az iskolánál kutat fúrtak, és Jollyland tőlük tudja vásárolni a vizet a piaci árnál kedvezőbb feltételek mellett.

A Máltaiak és a velük dolgozók célja, hogy Kiberában egy cselekvőképes, hatni tudó közösség jöjjön létre, amely képes függetlenedni a segítőktől. „Az utóbbi években azonban passzívan várták, hogy újra és újra segítsünk. Letört a csap, nem folyt a víz, de nem próbálták megjavítani. Azt várták, hogy mikor kapnak megint kívülről segítséget” – hangsúlyozza a programkoordinátor. 

Az iskolai fejlesztés során azonban képzéseket tartottak az üzemeltetésről, a pénzügyi könyvelésről, ami szemléletváltást hozott. A segítséget most már nem másoktól várják. 

A szomszédság elkezdte átlátható módon vezetni a pénzügyeket, a befolyó összegekből pedig saját maguk fejlesztenek: lefestették a WC-ajtókat, az épületet.

Nem utolsó sorban megtanulták, hogy a bevételt hogyan forgassák vissza. Olyan soha nem lesz Kiberában, hogy minden viskóban a csapból folyik a víz, viszont az, hogy megfizethető áron ivóvízhez, fürdési, vécézési lehetőséghez jutnak az emberek, ráadásul egy olyan helyszínen, amit képesek önmaguk fenntartani, óriási előrelépés, és esély egy reménytelibb jövőre. 

Ha Te is szeretnél tartós változást hozni a helyiek életébe, itt támogathatod a szervezet nemzetközi munkáját: https://adomanyozz.hu/gyujtes/nemzetkozi

Úgy vélitek, hogy szükség van női összefogásokat erősítő szövetségekre? 

Igen, kifejezetten női témákat viszünk és képviselünk. A személyes jelenlétet igénylő rendezvényeinken mindig kiderül, hogy ezek többnyire tabukérdések. A menopauza-konferenciánk az ageing, a szexizmus megéléséről is szólt, a libidóvesztésről, a változó szexualitásról. Erről általában csak felszínesen kommunikálunk, a szavak nem érik el személyesen az érintettet. A kerekasztal-beszélgetéseink után sokszor órákig tanácskozunk a jelenlévőkkel, és válaszolunk olyan kérdésekre is, amelyeket addig fel sem mertek tenni. Próbálunk továbblépni, és szociális kontextusban is ránézni az élethelyzetekre, nem csak a fizikai betegségre. Ez társadalmi szerepvállalás is részünkről.

A „tabutéma” kifejezés sajátos visszhangot kelt bennem. Lépten-nyomon tapasztalom a legbensőségesebb határok állandó és nyílt feszegetését, és mégis újratermelődött a tabu egy új területe, ami azokat a betegségeket és tüneteket érinti, amelyekkel kifejezetten a nők küzdenek. Ezeket illik titkolni…

Az egyik oldalon zajlik a szélsőséges magamutogatás, különösen a közösségi hálón vagy a pornószektorban. A másik oldalon viszont elmagányosodás, virtuális ismeretségek jelennek meg barátságok nélkül, a „mit ettem – mit főztem – hol nyaralok” témákon túl alig van kapcsolódás. Az, ami mélyen belül marcangol minket, nem fog ezeken a felületeken meghallgatást és válaszokat kapni.

Senki nem rukkol elő a közösségi médiában azzal, hogy borzasztóan zavarja az öregedés, a teste változása, a memóriazavar, az agyi köd, a sebezhetőség, mert ezek nem trendik. 

Próbáljuk a tüneteket elfedni plasztikai műtétekkel meg instant pszichológiai megoldásokkal, ahelyett, hogy mély emberismeretre és önismeretre törekednénk. Elvonulunk két napra, de még ott is az ötperces megvilágosodást keressük. 

A mióma szó sem hangzik jól egy ismerősi csevejben. Inkább olyan, mint valami gonosz varázsige, ami három lágy szótaggal porrá zúzza az életünket. Hogyan segít ezen a tudatosság?

A mióma a leggyakoribb nőgyógyászati megbetegedés, minden negyedik szülőképes korú nő küzd vele. Bár a mióma jóindulatú elváltozás, és van, akinél semmilyen tünetet nem okoz, mégis erős félelemérzet kapcsolódik hozzá. Ezért nekünk orvosoknak, akik arra vagyunk trenírozva, hogy nevesítsünk dolgokat, óvatosan kell bánnunk a szavakkal. Ha eljön a beteg egy rutin nőgyógyászati vizsgálatra, talán panaszmentesen, vagy enyhe rendellenes vérzésről számol be, és látjuk az ultrahangon, hogy a méhfalban egy mióma alakult ki, akkor a betegnek ez az első élménye a betegséggel. A bőséges, alvadékos vérzéssel és erős menstruációs görcsökkel járó miómákat fedezik fel gyakrabban, de sok lappangó eset is lehet, mert a nők egy része nem jár szűrővizsgálatokra, vagy mert aíí rákszűrés protokollja nem tartalmazza az ultrahangvizsgálatot. A diagnózis kimondása nyomasztó lehet.

Arra gondolok, hogy a nők számára mennyire meghatározó a viszonyuk a méhükhöz, még akkor is, ha erről sem szoktunk beszélni. Annyira rettegünk attól, hogy a nőgyógyásznál elhangzik valami végzetesnek gondolt szó, hogy inkább el se megyünk?

Egy svájci interaktív szemléletű nőgyógyászati konferencián úgy kezdte az egyik előadó, hogy a méh az ember alsó szíve. 

A méh kommunikál: van kapcsolata a külvilággal a hüvelyen keresztül, a petevezetékeken át pedig a szervezet belső világával kommunikál. 

A női lét ciklusban zajlik, aminek a felborulása vérzészavarok, anorexia vagy a perimenopauza okán igen komoly fizikai, lelki változásokkal jár. Négy fázisban zajlik a petefészek-méhnyálkahártya ciklus, a hold fázisainak analógiájára, ez a teljesség szimbóluma. A méhünk az anyaságunk, nőiségünk jelképe, a ciklusunkat átéljük, az életünk része. 

Kép

Kép: Jenei Levente

Ha azt halljuk, hogy mióma, az első gondolat, ami eszünkbe jut, a méheltávolítás. Talán még a hormonterápia kifejezés hangzik ismerősen.

Magyarországon évente 13 ezer méheltávolítás történik, több, mint 70 százalékban mióma miatt. Ennek nem kellene így lennie! Szerencsére a betegoldal és az orvosi oldal is sokat változott az utóbbi években. Tudatosabbak lettek a nők, keresik a megoldást arra, hogy a diagnózis ellenére megmaradjon a méhük. Régebben orvosi oldalról élt az elképzelés, hogy egy negyven évnél idősebb nő gyermekvállalási időszaka már lezárult, miért ne lehetne a végleges megoldást alkalmazni. Ha teljesen kiveszünk egy méhet, az bizony megváltoztatja a medencefenék anatómiáját, vizelettartási problémákat, szexuális funkciózavart okozhat. Ma már elérhetők méhmegtartó alternatív medicinák, és az orvosi szemlélet is változott. A teljes embert kell néznünk, nem csak egy elváltozást: mi a páciens viszonya az elváltozáshoz? Tudjuk-e kezelni a panaszokat? Mit tudunk tenni a meddőség vagy a fájdalom ellen? Aki úgy érzi, hogy radikális megoldást szeretne, annak legyen nyitva ez a lehetőség, de más, egyéb utakat is fel kell, hogy kínáljunk. 

Ahhoz, hogy megfelelő tájékoztatást adhassatok a miómáról, kutatást is végeztetek. 

Egy életminőségeket feltérképező kutatást folytattunk mélyinterjúkkal arról, hogy mi a nők tapasztalata az élethelyzetről. 

Úgy láttuk, hogy a nők többsége a kommunikáció hiányát sérelmezi, azt, hogy nem kínáltak számukra alternatívát, nem tehették fel a kérdéseiket, nem tudtak beszélni a félelmeikről. 

Úgy élték meg, hogy mivel kevés idő jutott egy páciensre, megtörtént a vizsgálatok minimuma, és ha láttak egy vérzészavart okozó nagy miómát, akkor előjegyezték őket méheltávolításra. Az egyénre szabott terápia és az életmódorvoslás elmaradását sokan nehezményezték.

Ők milyen tünetekkel és félelmekkel küzdöttek?

A vezető tünet mióma esetén az erős, görcsökkel járó vérzés. Ebben az időszakban sok érintett ki sem tud mozdulni, gondot okozhat az is, hogy a nyári hőségben mit vegyenek fel, ami nem fehér, amibe belefér egy óriási betét, és sokszor a kocsiban vagy a táskában csereruhát is tartanak. Hirtelen jelentkezhet náluk egy löketszerű vérzés, olyan mértékben, hogy bokáig tócsa lesz alattuk. Ennek lelki oldala a megszégyenülés, ezért inkább nem mennek színházba, társaságba. Amikor érzed, hogy most mozdulnod sem szabad, miközben valaki beszél hozzád, megsemmisítő. Ez az élet minden területére kihat. Szoronghat a miómás nő a munkahelye elvesztésétől, a párkapcsolata kudarcától, a gyermektelenségtől. Óriási társadalmi probléma is ez, forintra váltható munkakiesést jelenthet. Egy ösztrogén-dominanciájú miómás nő hangulata instabillá válhat, szorongó, befelé forduló lehet, amit impulzuskontroll-zavarok kísérhetnek, amikor kirobban, vagy pótcselekvésbe menekül. A terhesség idején is veszélyforrást jelent a mióma, korai lepényleválást okozhat, a magzat beágyazódását is zavarhatja, szülés alatt pedig nagyobb vérzést indíthat el. Ez egy életminőség-romlást előidéző állapot. 

Ti milyen hívószavak mentén alakítottátok ki a programotokat?

Az egyik mottónk az, hogy tudatosítsuk: a fájdalmas menstruáció nem normális. Jellemző, hogy a nők igyekeznek a fájdalmat eltitkolni és elbagatellizálni. Előfordul, hogy valakinek 5–10 éve van panasza, és azt hiszi, hogy ez élettani fájdalom, hiszen anyjának, nagyanyjának is fájt. A menstruációs vérzés mennyiségéről való tájékoztatás is fontos üzenetünk. 

90 milliliter vér tekinthető normálisnak, a miómások sokszor ennek a többszörösét is elveszítik. Ez vérszegénységet okozhat, ami rontja az immunrendszer állapotát, egyéb szervek funkciózavarához vezet. 

Az is előfordulhat, hogy egy légszomj tünet hátterében miómás vérzés áll az alacsony véroxigénérték miatt. Mi minden esetben a megértésen alapuló megoldást képviseljük. 

Hogyan lehet ezzel jól megküzdeni? Hogyan lehet hasznunkra a tudatosság?

Olyan kapcsolati hálóra van szükségünk, amelyben összekötő szál az őszinteség: az orvossal, a partnerrel, önmagunkkal szemben is. Ott dől el, merre mozdulunk, mi áll a gondolkodásunk fókuszában. Ha arra koncentrálunk, hogy adott tünetet legyőzzünk, akkor erre induljunk el. Ebben az esetben érdemes a tüneteket naplózni, objektív módon láthatóvá tenni, illetve őszintén feltárni. Egy méhnyaki mióma például járhat fájdalmas együttléttel, ezt fontos tudnia az orvosnak. A megküzdés ebben az esetben lehet a medencefenék-torna. Lehet megoldás a gyógyszeres kezelés is, vagy ott van lehetőségként a szelektív miómaműtét, amikor nem a teljes méhet operálják ki, hanem csak a panaszt okozó göböt. 

Létezik egy érsebészeti eljárás, az embolizáció, amely során a miómát ellátó eret zárják el, így az általa ellátott göb következményesen összeesik. Vannak rádiófrekvenciás eljárások is, amiket nem mindenhol kínálnak fel, és nem mindenhol elérhetők. Létezhet olyan döntés is, hogy csak azt a göböt vesszük ki, amelyik a gyakori vizelési ingerért felelős, vagy amelyik bedomborítja a méhet. Jól megfigyelhető egy naplóból, hogyan képes a stresszhormon ösztrogéntúlsúlyt kiváltani, és ezzel rontani a tüneten. Ezen a ponton be is avatkozhatunk a folyamatba, ez is lehet a megküzdés része, hiszen a stressz elkerülhető. 

A megküzdésben az, hogy saját döntést hozhat valaki, felszabadító: olyan mintha egy súly hullana le. 

Két kis filmet is készítettetek a szabad választás, az edukáció érdekében, amelyekben a vörös szín erősen dominál. Mi ennek a színnek az üzenete?

A vörös a vér színe, emellett egy meleg, körülölelő érzet is kötődik hozzá, ami a nőiség, anyaság érzelmi megfelelője is. A vörös a női lét inkarnációjának színe. Nem kell ezt elveszítenünk, nem kell a miómának döntenie.

A FEME infografikája

A cikk a Felelősen Magadért Egyesület támogatásával készült.

Az elpusztított szőlőültetvények helyén kezdett teremni az egres, ami sziklás hegységekben, bozótosokban őshonos. Sokáig csak gyűjtögették, nem termesztették. Nemesítését is viszonylag későn, a XVI. században kezdték Angliában. A Tudor-ház uralkodása alatt igen kedvelt gyümölcs volt. Franciaországban a mai napig nincs saját neve, egyszerűen csak „groseille de maquereaunak” hívják, jelentése: makrélához való ribizli. Magyarországon a szőlő-gyökértetű 1875-ben hatalmas pusztítást végzett a szőlőültetvényeken, melynek helyén hamarosan egres növekedett. Ezek a köszméte-telepek a lisztharmat miatt hamarosan eltűntek, és elkezdték a lisztharmatnak is ellenálló fajtát telepíteni.

A hivatalosan köszmétének nevezett egres (Ribes uva crispa) a magyar nyelvben több néven ismert, úgy, mint pöszméte, köszméte, piszke, büszke. Az egres a latin agrestis (mezei, vad) szóból ered.

A gyümölcs energiatartalma kevés, de nagyon sok benne az A-, B1-, D- és C-vitamin, ill. a szervezetünk számára fontos ásványi anyagok, a foszfor, kálium, kálcium, niacin. Fontos elemek még benne a citromsav, a gyümölcs- és a szőlőcukor, ill. a pektin.

A benne lévő pektin segíti az emésztést, ezért is adják sültek mellé szósznak, és csökkenti a koleszterinszintet. 

Fogyasztása kedvező hatással van a belső elválasztású mirigyekre, a szívre, a májra és a vesére. Gyulladással, lázzal járó betegségek esetén is ajánlatos egresszörpöt inni, hűsítő, nyugtató hatása miatt. A gyümölcsből nagyobb mennyiséget azonban nem érdemes fogyasztani, mert hasmenést okozhat!

Szedhetjük az egrest még nem teljesen érett állapotban, ilyenkor magas pektintartalma miatt érdemes más, nehezebben kocsonyásodó gyümölccsel együtt befőzni. Nagyon finom málnával, feketeribizlivel. Az ismert egresszószon kívül még nagyon sok finomság készíthető belőle. 

Egres-muffin

Hozzávalók: 25 dkg egres, 10 dkg fehér csoki, 15 dkg vaj, 12 dkg barnacukor, 3 tojás, 1 tasak vaníliáscukor, 27 dkg liszt, egy tasak sütőpor, 4 ek tej

A vajat, cukrot, vaníliáscukrot egy csipet sóval könnyű krémmé kikeverem, majd a tojásokat egyenként hozzáadom. A lisztet a sütőporral együtt hozzákeverem a krémhez, majd a megtisztított egrest, apróra vágott csokoládét és a 4 evőkanál tejet dolgozom bele. A tésztát kivajazott, kilisztezett muffinformákba öntöm (csak a forma ¾-ig), és 175 fokon 25 perc alatt megsütöm. Ha kissé kihűlt, megszórom porcukorral vagy kakaóporral.

Kép

Kép forrása: Pixabay/s kotovaphoto88

Piszkeleves meggyel

Fél kilogramm egrest, 25 dkg meggyet megtisztítok,  ¼ liter vízzel, ½ liter fehérborral és 15 dkg cukorral 5 percig forralom, majd egy kevés tejszínnel még 15 percig főzöm. A kész levest porcukorral kemény habbá vert tojáshabbal tálaljuk, kanállal kedves kis felhőcskéket formázva belőle. Szórhatunk a tetejére csoki- vagy kókuszreszeléket.

Egres-chutney

Egy teáskanál köménymagot egy csésze forrásban lévő vízzel beáztatok, 5 percig állni hagyom. 250 ml fehérborecetet felforralok, és 50 dkg cukrot benne feloldok. Hozzáadok 1 kg megtisztított egrest, a beáztatott köménymagot, 2 fokhagymagerezdet, egy teáskanál sót, fél teáskanalanként fahéjat, szegfűszeget, gyömbért, és az egészet 20 percig összeforralom. Még forrón sterilizált üvegekbe töltöm. Nagyon finom sültekhez, fűszeresebb fogásokhoz.

Zöld dzsem- egres kivivel

Fél kilogramm megtisztított, megmosott egrest pürésítek, és fél kilogramm hámozott, kis kockákra vágott kivivel vegyítek. A gyümölcsöt összekeverem 1 kilógramm 1:1 arányú befőzőcukorral, és nagy lángon forralom 4-5 percig. Hozzákeverek 30 ml rumot, és még forrón sterilizált üvegekbe töltöm. Az üvegeket szárazdunsztban hagyom kihűlni.

Kép forrása: Pixabay/monika1607

Gyümölcstorta egressel

Nagyon gyorsan elkészíthető ez a finomság, ha váratlan vendégeink állítanak be egy nyári délutánon. Vásárolt vagy gyorsan megsütött gyümölcstortalapot megkenek vastagon vaníliapudinggal, és erre rendezem az egresszemeket, bármilyen idénygyümölccsel párosítva. Tejszínhabbal tálaljuk, ehető virágszirmokkal, például körömvirággal díszíthetjük.

Gyermekeink már többször aludtak nagyszülőknél, unokatestvéreknél, barátoknál. Ilyenkor nem hívjuk őket telefonon, maximum a felnőttekkel beszélünk párnaponta, ha hosszabb ott tartózkodásról van szó, és feltesszük a kérdést, hogy akarnak-e velünk beszélni a gyerekek. Legtöbbször csak a háttérből kiabálnak, hogy sziasztok, de a telefonhoz már nem akarnak odajönni, mert épp nagy játékban vannak. Így aztán hagyjuk őket „kibontakozni” és önfeledten együtt lenni másokkal, miközben bizonyosak lehetnek afelől, hogy mi bármikor elérhetők vagyunk, és ha szükség van ránk, azonnal megyünk is. Mert már ilyen is előfordult.

Egyszer, amikor barátoknál aludt a fiam, mégiscsak haza akart jönni lefekvés után. Kiderült, hogy olyan mesét néztek, amelyben a focisták félelmetes szörnyekké változtak, amitől nagyon megijedt. Attól tartott, hogy rosszat fog álmodni éjszaka, és én nem leszek ott, ha felébred és fél. Rögtön elmentem érte. Szerencsére azóta már el is felejtette ezt, és már nem akar hazajönni, ha megbeszéljük, hogy másnál alszik.

Bízom azért abban is, hogy ez annak is köszönhető, hogy megtapasztalta, ha tényleg baj van, számíthat ránk. 

A táborok esetében is hasonló elvet vallunk: mi nem hívogatjuk őket, de ha ők telefonálnak, örülünk neki. 12 éves lányom már több ottalvós táborban is volt. Ő már elég jól veszi az akadályokat, ám ez nem volt mindig így. Első táborából hétévesen még mindennap hívott a tanító néni telefonjáról, és egyszer meg is kellett látogatnom, mert a lelkemre kötötte, hogy menjek. Ma már nem keres minket, de amikor hazajön, napokig be nem áll a szája, meséli az élményeit, büszke, hogy mennyi mindent megold egyedül, milyen történésekben volt része, és milyen nagy lány, aki ennyi ideig távol van a szüleitől. Tudja, hogy mi nem azért nem hívjuk a tábor alatt, mert nem vagyunk rá kíváncsiak, hanem, mert hagyjuk, hogy önfeledten jól érezze magát. Azt is tudja, hogy várjuk haza, és bármikor hívhat, ha gondja van. 

Azt hiszem, ez a tudat sokszor elég is a gyerekeknek. Ők jól elvannak nélkülünk is, élvezik a rengeteg programot, amelyben részük van. Nem is nagyon hiányzunk nekik mindaddig, amíg eszükbe nem juttatjuk, hány napot kell még „kibírniuk” az otthontól távol, és nekünk mennyire hiányoznak. 

Nemegyszer hallottam táborvezetőktől, hogy inkább beszüntetik a látogatást és a hazatelefonálást a kisiskolásoknál, mert sok gyereket felkavar, kizökkent, és többeket vigasztalniuk kell utána. 

Egyiket azért, mert hívták, a másikat azért, mert nem. Nem beszélve arról, hogy sok szülő ilyen kérdéseket tesz fel a gyerekének: „Nincs valami baj? Nem sírtál?” Vagy épp aggódását fejezi ki: „Már vártam, hogy hívjál, azt hittem, baj van! Úgy hiányzol! Már várlak haza!” Így persze, hogy az is rögtön elsírja magát, akinek addig semmi baja nem volt. Tapasztalataik szerint a gyerekek jól veszik az akadályokat, ügyesek, csak a szülők élik meg nehezen a pár napos távollétet, és saját aggodalmukkal terhelik a gyereket. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Egyébként ma már a táborvezetők a legtöbb táborból küldenek egy-egy üzenetet vagy fotót a szülői csoportba, hogy mindenkit megnyugtassanak, él a gyerek, semmi baja, jól elvan. Nem úgy, mint a mi gyerekkorunkban, amikor a tíznapos cserkésztáborból semmi hírt nem kaptak a szüleink, csak ha valakit orvoshoz kellett vinni, mert mondjuk baltával elvágta a lábát, de arról is inkább csak utólag értesültek. 

Időnként írtunk ugyan levelet, de az is sokszor csak azután érkezett meg, hogy hazaértünk. 

Nyolcéves fiam idén ment először egyedül ottalvós iskolai táborba. Bevallom, azért aggódtam érte egy hangyányit, de nem azért, mert a nagyszülőket, nagynéniket leszámítva még nem aludt ilyen hosszú ideig máshol nélkülünk. Inkább olyanoktól tartottam, hogy fájni fog a hasa, vagy ugyanabban a zokniban lesz egész héten, mert ha valamit nem talál a táska tetején, akkor elkönyveli magában, hogy biztosan nem pakoltam többet, ahelyett, hogy a táska alját is megnézné. Biztos, ami biztos, azért abban maradtunk, ha szeretne beszélni velem, csörgessen meg az egyik tanító néni telefonjáról, és visszahívom. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Szerdáig semmi hírem nem volt róla. Egyre inkább ott motoszkált a gondolat a fejemben, hogy vajon jól van-e. „Nem kellene-e mégis felhívnom, mi van, ha mégis azt várja, hogy én keressem? Mi van, ha hívna, de nem meri elkérni a telefont? De hát nem fél a felnőttektől, mindig szól, ha valami baja van” – nyugtattam magam. Mivel a táborban bejárós gyerekek is voltak, végül megkértem az egyik barátja anyukáját, hogy délután kérdezze meg, minden rendben van-e, akar-e velem beszélni vagy üzen-e valamit. „De persze nem én kérdezem” – tettem hozzá. Délután csörgött is a telefonom, hívott az anyuka, hogy beszélt vele. A következő párbeszéd zajlott le köztük:

– Jól érzed magad, minden rendben?

– Igen.

– Felhívjuk anyát, akarsz vele beszélni?

– Nem kell.

– Üzensz neki valamit?

– Nem…  vagy mégis. Megmondanád neki, hogy küldje ki a fociskártya-albumomat? Elhozod nekem?

„Na szép, rám nincs szüksége, csak fociskártyáira!” – gondoltam magamban, ugyanakkor megnyugodtam, hogy tényleg jól van, élvezi a tábort. 

Ugyanezt a hetet a lányom a nagyszülőknél töltötte. Arra, hogy ő is hírt adjon magáról, még többet kellett várnom. Négy napig nem hívott, nem írt, pedig már van saját telefonja, és el is vitte magával. Aztán csütörtök délután pittyegett a telefonom, üzenetet kaptam tőle. Nagy boldogan nyitottam meg, hátha ír valamit, mi újság vele, hogy van, de semmi „Szia anya, jól vagyok”, semmi hír, beszámoló, esetleg kérés. 

Egyetlen kérdésből állt az üzenete: „Mi van az Öcsivel?”. „Négy nap után ki hiányzik neki, ki után érdeklődik, kiért aggódik? A négy évvel fiatalabb testvéréért, akivel időnként hadban áll, és idegesíti” – mosolyogtam magamban. Már ezért megérte a táborozás. 

Meg azért, mert így is gyakorolhatjuk az elengedést, ha csak pár napról van is szó. Megtapasztalhatjuk azt is, mennyire önállóak, bátrak a gyermekeink, hogyan állják meg a helyüket nélkülünk, miképpen működnek egy nagyobb közösségben, sőt azt is, mennyire jó testvérek, akár külön vagy együtt táboroznak. 

Ilyenkor próbáljuk meg mi is kicsit élvezni a külön töltött napokat. Örüljünk, hogy több időt tölthetünk kettesben a párunkkal, sportolhatunk, barátokkal találkozhatunk. A gyerekeket meg ne stresszeljük a saját félelmeinkkel, mert sokkal többre képesek, mint gondolnánk. Bízzunk bennük! Nálunk ez bevált.