Régen olvastam ilyen élvezettel egy nevelési könyvet. Végre egy valóban használható, életszagú, jó stílusú és nem feleslegesen szószaporító írás arról, hogyan őrizzük meg a nyugalmunkat és józanságunkat akkor, amikor a gyerekünk viselkedése kiborít. Nem ad csodareceptet: végül minden azon múlik, hogy mi szülőként mennyire leszünk okos, józanul mérlegelő, az indulatainkat uralni képes, a nevelési módszereinket következetesen betartó emberek. „Ezt eddig is tudtam, ehhez nem kell elolvasnom egy könyvet” – legyinthet itt lemondóan az olvasó. Csakhogy ennél többet ad Hal Edward Runkel házasság- és családterapeuta bestsellerré vált könyve, amely Magyarországon is megérte negyedik kiadását a Jaffa Kiadónál. 

Végigvezet ezen az úton, nem szájbarágósan, hanem sok hétköznapi életből vett jelenettel és okos magyarázattal, szituációs példákkal, felhasználható mondatokkal. Megérteti, miért fontos, hogy a lehető legtöbbször kiegyensúlyozott, higgadt szülők legyünk. Nem (csak) azért, hogy ne kapjunk infarktust vagy sztrókot! 

Hanem mert a gyerekeinknek valójában akkor vagyunk a hasznára, ha meg tudjuk őrizni a nyugalmunkat akkor is, amikor felforr az agyvizünk, sőt akkor is, amikor maga a gyerek kiakad.

Önmagunk lenyugtatása olyan nagy hatású pozitív példa, olyan komoly üzenetet hordoz a gyerekeink számára, amit nem is hinnénk!

Hal Edward Runkel megtanít arra, hogyan ne adjuk át életünk kormányrúdját a saját idegességünknek, hogyan csitítsuk le elsőként önmagunkat, hogy a gyerekünkre valóban figyelő és megértő szülővé válhassunk. Új viszonyt alakíthatunk ki a családunk tagjaival, ha a családban betöltött szerepünk a nyugodt tekintély lesz. A nyugis szülővé válás azonban megköveteli az önbecsülésünket, hogy jobban bánjunk önmagunkkal, mint valaha is hittük, hogy lehet és szabad. A szülőség ugyanis nem a gyerekről, hanem a szülőről szól. A saját érzelmi reakcióink egyedül rajtunk múlnak, mindig van választásunk – és a lehető legrosszabbat tesszük, ha ennek az irányítását elengedjük. 

Egyrészt a saját feszültségünknek adjuk: „Ha a feszültséged irányít, akkor tulajdonképpen nem te irányítasz” – másrészt a gyerekünk kezébe adjuk. „Vissza tudod venni a távirányítódat. Az elsődleges célod az legyen, hogy a saját érzelmi reakcióidat a saját kezedben tartsd” – tudatosítja a szerző, és eszközöket ad nekünk, hogy ez ne csak egy jól hangzó, idealisztikus cél legyen, hanem valóra is válthassuk. 

Mert nincs rosszabb helyzet, mint amikor felvesszük a kesztyűt, amit a határait próbálgató gyermekünk dob elénk, és ellene vívott küzdelemként, harcként fogjuk fel a nevelését. 

Az indulatos reagálásunk nemcsak ront a helyzeten, hanem pont azt a célt szolgálja, amit el akarunk kerülni. Növeli a meg nem értést, a haragot, az ellenállást, a dacot. 

Kép

A szerző sokszor kemény, őszinte szavakkal mondja ki, ami tudattalanul az indulataink hátterében van. „Amikor kiabálunk a gyerekkel, azzal mindig ugyanazt kommunikáljuk: »Nyugtass le!« Tulajdonképpen azért könyörgünk, hogy segítsen csökkenteni a MI feszültségünket”, mert MI vagyunk képtelenek megbirkózni a gyerek tettének következményeivel.

A gyerekek persze nem könnyítik meg a szülők helyzetét, nem is ez a dolguk. Mintha páncélöklöket hajigálnának felénk – valójában ezek próbák, provokációk –, mindenféle undokságokat mondanak: „Unatkozom!” „Ott vagyunk már végre?” „Ez nem igazság.” „Utálom!” „Ezt nem akarom megcsinálni!” „Te vagy a legrosszabb anya!” „Gyűlöllek!” A szívünk összeszorul, az agyunk elborul ezektől a szavaktól. De ha sikerül elhajolnunk a küzdelemre hívó provokáció elől, máris időt nyerünk, hogy megfigyeljük a viselkedését, lendülete irányát, és esetleg meglássuk a mögöttes indítékát is. 

A családterapeuta szerző a dzsúdó küzdelemfelfogását állítja párhuzamba a nyugis szülőséggel.

Konkrét szituációs példákat elemez, amikor oda tudunk lépni gondolatban a toporzékoló gyerekünk mellé – tehát nem helyezkedünk szembe vele! –, és kihasználva az ő feszültsége lendületét, vele kicsit sodródva-támogatva hagyjuk, hogy megtalálja bizonytalanságára a saját megoldásait.

Kép

A kép illusztráció − Forrás: Freepik

Mielőtt valaki csalódottan felsóhajtana, hogy „na, ez megint valami »megengedő nevelésre« biztató iromány”, sietek megnyugtatni mindenkit: a szerző nagyon fontosnak tartja a korlátok kijelölését és a következetes szülői magatartást. „A hatalom hiányának káros hatásai legalább olyan szörnyűek, mint a hatalommal való visszaélés” egy gyermek életében – vallja, és egy egész könyvfejezet viseli azt a címet, hogy „Minden üres fenyegetés egy megszegett ígéret”. 

Közben pedig rengeteget tanulhatunk tőle a gyermekek számára biztosított tiszteletteljes tér (magánszféra) fontosságáról, a túlféltés mögötti szülői önzésről, a negatív vagy pozitív címkézés ártó hatalmáról (rossz tanuló, hisztis, egy kis sztár, édes, szorgos, eminens, tiszta apja, tiszta anyja…), a haver típusú szülőség zsákutcájáról, az egyensúlyozásról aközött, hogy óvjam őt a veszélyektől, ugyanakkor mégis engedjem a saját hibáiból tanulni. És a könyv végén még Clairvaux-i Szent Bernát ezeréves, de ma is időszerű négy szeretetfogalmával is megismerkedhetünk.

A könyv legvonzóbb pozitívuma számomra mégis annak a tudatosítása, hogy nekem szülőként, emberként nagyon szeretnem kell magam ahhoz, hogy a gyermekeim számára nyugodt erő lehessek.

Az önszeretet ugyanis a higgadtság és hasznosság alapfeltétele, mert a birtokában már nem kell külső igazolást szereznünk saját értékességünkről, már nem kell a gyerekeinknek visszaigazolni saját értékeikkel, hogy mi jól neveltük őket. Így, ha megkapjuk a csípősnek szánt véleményt kamaszunktól: „Utálom, hogy te mindig olyan nyugodt vagy!” – tudhatjuk, hogy jól csináljuk.

Hal Edward Runkel: Ordításmentes gyereknevelés. Egy forradalmian új módszer, hogy ne lehessen kihozni a sodrodból. Fordította Kőszeghy Anna. Jaffa Kiadó, 2024. 230 o.     

Ma már számos olyan jelenséget és fogalmat azonosíthatunk, amik a Z generáció tagjainak élethez való hozzáállását és viselkedését jellemzik bizonyos helyzetekben. Ebbe a kategóriába sorolható a csendes felmondás (eredeti angol nevén quiet quitting) is, ami arra utal, hogy a lelkesedésüket és motivációjukat elvesztők fokozatosan kivonják magukat a munkájuk elvégzéséből. Gyakori esetben az alkalmazottnak nem célja a tényleges felmondás a munkahelyén, ezért a visszafogott teljesítménye hosszú távon negatív hatással lehet kollégáira és a csapat többi tagjára is.

Gyakran nem vezet kirúgáshoz

Amint arra a definíció is utal, nem minden esetben könnyű felismerni a csendes felmondás stratégiáját, mert a munkavállaló a vele szemben felállított minimális követelményeket teljesíti. Az természetesen főnökfüggő, ki mennyire tolerálja az alacsony teljesítményt, de amikor a teljes csapat ezt az utat választja, nehéz működőképes megoldást találni a problémára.

A quiet quitting egyik könnyen észrevehető jele a sorozatos hiányzás és szabadnapok egymás után való kivétele lehet, de beszédes ,,tünet” a munkahelyi és online felületeken folytatott kommunikáció kerülése is. 

A lelkesedés és motiváció hiánya az eddig említetteken kívül egyéb formákban is megvalósulhat, de a passzívitás az esetek többségében mindenképp megfigyelhető a munkavállalón.

Sokan beszélnek róla

A TikTokon 2023-ban vált igazán felkapott témává az egyébként évek óta létező és megfigyelhető jelenség, amely kapcsán a felhasználók elkezdték megosztani saját személyes tapasztalataikat. Ma már kulcsszavas keresővel több mint 21 ezer találatot találunk a néhány évvel ezelőtt alig ismert kifejezésre, igaz, ezek közül sok csak nagyon érintőlegesen foglalkozik a témával.

Bár a jelenséget nyugodtan mondhatjuk globálisnak, a róla készült intézményes hátterű felmérések jelentős része az amerikai munkaerőpiacra vonatkozik. Egyes becslések szerint akár a munkavállalók 50 százalékát érintheti valamilyen formában a probléma az Egyesült Államokban.

Természetesen a közösségi médiában megosztott tartalmak készítőinek csak egy része fókuszál arra, hogy a jelenségről komoly hangnemben beszéljen, de ezek a kezdeményezések kifejezetten hasznosak lehetnek, és könnyebben elérhetik a Z generáció tagjait, mint más üzenetek.

Hogyan lehet megelőzni?

Bár az eddig leírtak alapján úgy tűnhet, a csendes felmondást kizárólag saját lustaságuk és kényelmük miatt választják az emberek, gyakran konkrét elégedetlenségi problémák állhatnak a háttérben. 

Ebből kiindulva a jó vezetőnek lehetősége van megelőzni a számára kellemetlen helyzetet. Mivel az egyik kiváltó ok a megbecsülés és az értékelés hiánya lehet, a főnöknek ajánlott érzékeltetnie alkalmazottjaival a szerepük fontosságát. Érdemes továbbá visszajelzéseket is adnia nekik a teljesítményükről, és világossá tenni számukra, milyen elvárásai vannak velük szemben.

A túlterheltség szintén komoly probléma tud lenni egyes munkahelyeken, különösen akkor, ha kéz a kézben jár az alulfizetettséggel. Ebben az esetben a munkavállalók jogosan érezhetik azt, hogy nem kapnak a teljesítményükkel arányos honoráriumot, ráadásul a mentális egészségük is romlik.

Egyes gazdasággal és munkaerőpiaccal foglalkozó influenszerek szintén a közösségi médiában fejezik ki támogatásukat azok felé, akik a quiet quitting-ben látják a megoldást. A közel 800 ezres követőtáborral rendelkező Ben Askins például teljesen elfogadhatónak tartja e magatartást. Szerinte a cégek és a munkáltatók feladata az, hogy különböző módokon ösztönözzék alkalmazottjaikat, ezt pedig sokféleképpen megtehetik, így elsősorban az ő felelősségük, ha valaki nem akar kiemelkedő teljesítményt nyújtani. 

Kép

A kép illusztráció − Forrás: Freepik

Z generációs probléma (?)

Fontos kérdés lehet a csendes felmondással kapcsolatban az is, mely korosztályok esetében figyelhető meg leginkább. Az egyértelműen kijelenthető, hogy az esetek többségében a Z generációhoz tartozó fiatal alkalmazottaknál azonosították ezt a viselkedést. 

Mivel én is ennek a korcsoportnak a tagja vagyok, egyáltalán nem meglepő számomra a jelenség, hiszen a túlterheltséggel járó számos globális hatás miatt a kiégés veszélyének is jobban ki lehetünk téve, mint az előttünk munkába álló generációk.

Ettől függetlenül természetesen a tapasztaltabb munkaerőt is érintheti a probléma, hiszen azt néhány éve már megállapították, hogy a csendes felmondás folyamatosan terjedő jelenség világszerte, amely hosszú távon komoly károkat okozhat a munkahelyeken.

Tudományos körökben a Z generáció tagjaival kapcsolatban sokan megalapozottan feltételezik azt, hogy gyakran szívesebben választják az otthoni munkavégzést, mint az irodába járást, ugyanakkor előbbi esetben a hatékonyság csökkenése is megfigyelhető. Ezzel szemben pozitívumként emelik ki az együttműködést, a frissességet vagy a technikai készségeket is velük kapcsolatban.

Ezek az előnyök is jelentősen háttérbe szorulnak, ha az alkalmazott csendes felmondásban van. Emiatt egyes cégek inkább elzárkózhatnak a fiatalítástól, mint hogy működőképes megoldást keressenek a helyzetre. Ráadásul ebben az esetben egyáltalán nem biztos a pozitív eredmény idősebb munkaerő esetén sem, mivel náluk is hasonló eredményhez vezethet a túlterheltség.

Az mindenképpen pozitívum, hogy manapság már nemcsak az influenszerek, a TikTokot böngésző felhasználók és a kutatók fülét üti meg a probléma, hanem egyre több átlagemberét is. 

Ettől függetlenül az elmúlt időszakban nem sikerült világszinten látványosan visszaszorítani. 

A változáshoz vélhetően arra lenne szükség, hogy a munkáltatók számára prioritást élvezzen az alkalmazottak elégedettsége, és az ne másodlagos szempont legyen a sikeres termelés mögött.

Nagyjából kilenc óra időeltolódásban te éppen a reggeli kávédat iszod, itt pedig idő közben már besötétedett. Merre jársz éppen, és min dolgozol jelenleg a tengerentúlon?

Korábban sokszor jártam már szakmai rendezvények miatt az USA-ban, szeptemberben azonban véglegesen San Franciscóba költöztem. A startupom miatt élek most itt, mert a londoni tanulmányaim végére érve úgy döntöttem, hogy kvázi vállalkozás formájában folytatom a doktori kutatásom témáját, és erre a legmegfelelőbb helyszínnek Kalifornia bizonyult.

Hogyan jutottál el az egyéni kutatástól a startup alapításig?

Ez a téma nagyon sok szempontból megközelíthető. Ami engem illet, a végzettségemet tekintve pszichológus vagyok, az élet mégis úgy hozta, hogy a King’s College-ben a disszertációm miatt sokat foglalkoztam kutatással. Már akkor tudtam, hogy ezt az elméleti alapot tovább szeretném majd vinni valamilyen más formában, lehetőleg intézményi kereteken kívül.

Miről szólt a disszertációd?

Londoni tanulmányaim alatt a mesterséges intelligenciával történő beszédelemzést kutattam. Igazából azért érdekelt ez különösen, mert úgy tűnt, hogy a beszédből ki lehet vonni olyan jeleket, úgynevezett vokális biomarkereket, amelyek megelőző jelleggel meg tudják mondani, hogy valakinek lesznek-e nagyon súlyos mentális problémái, milyen erős hajlamokkal bír bizonyos mentális betegségekkel kapcsolatban.

Sok esetben persze ezzel sem kerülhető el a betegség kialakulása, de a szélsőségekig való eljutás, a szociális veszteségek és a rossz prognózisok nagy része megelőzhető. 

A pszichotikus, súlyos mentális betegségek világában már ez is csodálatos eredmény.

Korábban nem gondoltam, hogy lehet eredményesen kutatni és innovatív terméket fejleszteni intézményi kereteken kívül is, de időközben lett egy ismerősöm, aki csinált egy céget, ami azzal foglalkozott, hogy Alzheimer-kórt detektált beszédből. Ezen a ponton teljesen ledöbbentem, mert ezelőtt nem volt rá példám, hogy vállalkozások ilyen tudományos mélységeket is elérhetnek, ráadásul az akadémiához képest jelentősen rövidebb idő alatt. Miután kicsit jobban beleláttam abba, milyen is a kutatáson és fejlesztésen alapuló, úgynevezett deep-tech startupok világa, már nem is volt bennem kérdés, hogy ezt szeretném-e csinálni. Csak egy bökkenő volt: mindenképpen kellett egy jó üzlettárs.

Időközben két alapítótársad is lett. Hogyan találtatok egymásra?

Tudtam, hogy szeretnék egy olyan alapítótársat, aki az üzleti részével foglalkozik a vállalkozásnak, ő lett Ed, akivel egy szakmai kapcsolatépítő eseményen találkoztam. Nagyon jót beszélgettünk, aztán elmentünk sörözni, és egyszer csak kialakult közöttünk egyfajta kémia… Ezt úgy tudom a legjobban leírni, hogy bár egyértelműen nem romantikus jellegű, mégis érzed, hogy ez az ember meg fogja változtatni az életedet.

Együtt mentünk el egy befektetői versenyre, amit szerencsére meg is nyertünk, ám még ennél is nagyobb pozitívum volt, hogy itt ismertük meg Raheemot, a harmadik társalapítónkat. Ő eleinte két hónap „próbaidőt” dolgozott velünk, de elég hamar összecsiszolódtunk, és egyértelművé vált, hogy hárman szeretnénk az egészbe belevágni.

Ahogy körvonalazódtak a konkrétumok, úgy az is egyre világosabbá vált, hogy Anglia helyett Amerikában szeretnénk folytatni, ahol sokkal kevésbé centralizált az egészségügy, így a módszereink is sokkal gyorsabban érhetnek célba. 

Utóbbi a gyakorlatban is bebizonyosodott, mert több ohiói városban, Bostonban, San Franciscóban és New Yorkban már használják is a módszereinket, sőt a Harvarddal és a Yale-lel közösen elkezdtünk egy kutatást is.

Kép

Júlia a team tagjaival − Forrás: dr. Oláh Julianna

Jelenleg milyen betegségeket tudtok ezzel a módszerrel felismerni?

Először a skizofrénia és a bipoláris zavar volt általunk detektálható, ami már magában nagy érték, de ennél többre volt igény, így kiterjesztettük a módszer használatát az OCD-re, az ADHD-ra, a szorongásos zavarokra, az autizmusra, a depresszióra, és a PTSD is vizsgálható már.

Hogyan tudtok beilleszkedni az egészségügybe?

Leginkább a pszichiáterek munkáját segítjük diagnózissal és kezelésajánlással. Ez részben azért jó, mert a pszichiátriai diagnosztika elsőre sokszor nem pontos, a megfelelő kezelés megtalálása pedig ennél is több időt vesz igénybe, és sokszor próba-szerencse alapon működik.

A beszédalapú biomarkerek hatalmas segítséget jelenthetnek a pszichiátereknek, mert jól dokumentált a kiindulópont, a teszt maga akár hetente vagy naponta megismételhető, preventív jelzéseket ad, de a visszaesés esélyeit is mutatja. A legtöbb pszichiátriai döntés szubjektív értékelési eljárásokon (interjúk, önbevalláson alapuló tesztek) alapul, sokszor két szakember teljesen más következtetéseket von le ugyanabból az anyagból, vagy nagyon más módon vezet egy interjút. Az emberek természetes módon kitettek a nemi, szexuális, etnikai, kulturális előítéleteknek a pszichiátriában is.

Mi ezzel szemben egy megismételhető, emberi munkaerőt nem igénylő, szenzitív, objektív, rövid és online elvégezhető tesztet nyújtunk. Fontos, hogy jelenleg monológ jellegű beszédből tudunk biomarkereket detektálni, így a feladat általában egy szöveg felolvasása, kép leírása vagy egy álom elmesélése. Ezekből több mint 250 különböző beszédmarkert tudunk levonni és vizsgálni, amit az olvasók érdekében most inkább nem sorolnék fel. 

Talán a leghétköznapibb példa a beszédtempó, illetve a hangmagasság változtatása, az artikuláció, de az összetett mondatok, a névelőhasználat, a koherencia és a passzív kifejezések is információval bírnak számunkra. 

Már több mint kétezer embert vizsgáltunk, és az is nagyon izgalmas tud lenni, hogy ki milyen érzelemdúsan beszél, mennyi emócióra utaló kifejezést használ.

Mi okozza a fejlesztésben a legnagyobb nehézséget?

Ez a modell egyelőre csak angol nyelven fut, azon belül is elsősorban az anyanyelvi beszélők körében. Felső- és középfokú, nem anyanyelvi beszélők esetében is működik, de ott értelemszerűen kevésbé adnak pontos választ az algoritmusaink. Egyelőre nagyon izgalmas kérdés, hogy más berendezkedésű nyelvek esetében a program hogyan működne, de először angolul szeretnénk tökélyre fejleszteni. 

A piacszabályozási kihívások is jelentősek, a mi eszközeink orvosi szoftvernek, eszköznek minősülnek, így át kell mennünk az FDA (Food and Drug Administration) szabályozási kritériumain. Pszichiátriában ennek eddig egy MI-alapú eszköz sem felelt meg. Magabiztos vagyok, hogy nekünk ez sikerülni fog, de úttörőnek lenni a szabályozások terén nem leányálom. Egy másik kihívás, hogy minél több klinikára eljusson ez a szoftver, ami nem mindig zökkenőmentes. Egyrészt a használatát meg kell tanulni, illetve az is fontos, hogy adott esetben tudjanak a józan eszükre hallgatni a klinikai dolgozók, és megtanulják felülbírálni az eredményeket. Másfelől az innovatív technológiának mindig van egy felfutási ideje…

Talán általános attitűdnek mondható a mesterséges intelligenciához egyfajta szélsőséges viszonyulás. Az emberek egyszerre üdvözlik örömmel az AI-t, ám mindenkiben van egyfajta szkepticizmus is. Ez a ti munkátok fogadtatását mennyiben érinti?

Fontos, hogy a kérdés kapcsán meg tudjuk különböztetni a generatív és a prediktív mesterséges intelligenciát, amelyek közül mi az utóbbit használjuk. Ehhez azért kevesebb negatív prekoncepció tapad, de azt gondolom, hogy nem is magától az algoritmustól félünk, hanem azoktól az emberektől, cégektől vagy erőktől, akik nem megfelelően használják. Attól, hogy az emberi méltóság, a tapasztalatok elvesznek, hogy a személyek adatpontként fognak létezni, vagy éppen attól, hogy a technológia fog döntést hozni olyan helyzetekben, amelyeket embereknek kellene megoldania. Minket ez utóbbi érint talán leginkább, és ezek teljesen indokolt félelmek is, amíg valaki nem látja át a módszer egészét, nem tanulja meg használni, és nem ismeri a cégünk etikáját, adatkezelési elveit. 

Fontos, hogy van, amire tényleg alkalmatlanok ezek a szoftverek: nem tudnak terápiás kapcsolatot kialakítani, mély empátiát kínálni, nem tudnak megölelni, ha szomorú vagy, sem veled örülni. 

Ellenben szakmai hátteret és módszertárat kiválóan tudnak biztosítani, például a mi esetünkben, de nyilván itt is rengeteg emberi munka áll a háttérben. 

Kép

Fotó: Kőszegi Tamás

Van egy másik „szerelemprojekted”, amit 2021-ben alapítottál. Ez egy kezdő pszichológusokat foglalkoztató vállalkozás, ahol a terápiák csak online formában elérhetők. Miért érezted szükségesnek egy ilyen szolgáltatás életre hívását?

Részben, mert amikor alapítottam, éppen Covid volt, és akkor minden az online szférában zajlott, így ez volt a legkézenfekvőbb megoldás. Másfelől az is szempont volt, hogy a lehető legtöbb ember számára váljunk elérhetővé. Ha valaki Budapesten él, annak rendkívül könnyű dolga van, mert szó szerint minden sarkon talál egy jó pszichológust. Vidéken már korántsem ilyen egyszerű a helyzet. Hogy egy egyszerű példával éljek, az én szülővárosomban, Komáromban szerintem mindössze két pszichológus praktizál, azok közül is az egyik kizárólag gyerekekkel foglalkozik. Ez számszerűen is tragikus, tekintve, hogy állami ellátás sincsen. 

De miért fontos, hogy legyen lehetőség válogatni a pszichológusok közül? Hát azért, mert a pszichológus sem Isten, nem tud mindenkin segíteni. Könnyen előfordulhat, hogy szakember és páciens nem tud egymásra hangolódni, így a pszichológus nem tud igazi segítséget nyújtani. Ez persze függhet a módszertől, az előképzettségtől, magától a problémától, amivel a beteg küzd. Hogyha ezek a tényezők nincsenek szimbiózisban, az egy szuboptimális ellátáshoz vezethet, és sokszor csak a pszichológusok etikai érzékén múlik, hogy vissza tudnak-e utasítani olyan pácienseket, akiket valójában nem tudnak ellátni.

Ezzel szemben nálunk válogatni lehet életkor, nem, módszer vagy előképzettség alapján. Továbbá tudnak személyes ajánlást kérni és ebben az esetben mi ajánlunk számukra olyan szakembert, akit megfelelőnek és kompetensnek tartunk. Előny továbbá az online konzultációk mellett, hogy sok kliensünk mondjuk kisgyerekes, pánikbeteg vagy mozgáskorlátozott, így sokkal több nehézséggel jár számukra az otthonuk elhagyása. 

Amikor praktizálni kezdtél, párhuzamosan már kutattál is. Hogyan találtad meg az egyensúlyt a kettő között? Kiegészítették egymást?

Szerintem abszolút kiegészítik egymást, ennek ellenére megküzdöttem velük. Az jó, hogy a kutatások révén stabil elméleti hátterem és széles módszertani eszköztáram van, de az meg rettenetesen nehéz, hogy a kutatás statisztikai szemszögből közelít az emberek felé, kis túlzással ők az empirikus kutatás során csak számok. Ezzel szemben a terápiás folyamat a másik véglet, ahol nagyon erős kapcsolat van a terapeuta és a páciens között. Egy olyan kapcsolat, amelyben mindkét fél biztonságban érzi magát és lehet benne gyógyulni. Ebből a szempontból kicsit hiányzik is a praktizálás, a személyesség.

Mit gondolsz, te vissza fogsz még térni a praxisodba? Hogyan látod magad és a szakmai utad a következő öt–tíz évben?

Abból kiindulva, hogy az elmúlt tíz évben mennyit alakultak a terveim, nehéz megjósolni a következő tízet. Meglepődnék, ha egyáltalán nem térnék vissza a praktizáláshoz, de egyelőre a startup van fókuszban. 

Olyan ez, mintha nagyon szeretnél futni, mindent megtennél, hogy a legjobb versenyfutó legyél, de aztán lesz egy lehetőséged azon dolgozni, hogy megváltoztasd a futás káros szabályait, hogy jobbak és igazságosabbak legyenek. 

Azt szeretném, ha a következő öt évben az emberek használnák a vokális biomarkereket, ez jobb diagnózisokat és kezeléseket eredményezne a mostaniaknál, tudnák előre jelezni, ha valakinek lesz egy pszichiátriai epizódja, és reaktív helyett megelőző kezelést adnának az arra rászorulóknak. Hogy ebben én hol leszek? Ott, ahol ezt a folyamatot a leginkább előre tudom mozdítani.

Elektromos autók és új gyógymódók

A fogyasztói társadalomból fakadó kihívások, a klímaválság, illetve a megszűnőben és kifogyóban lévő természeti erőforrások – a Z generáció tagjai szerint napjainkban ezek a világ előtt álló legfontosabb problémák, és a többségük szerint ezeken a nagyvállalatok tudnának enyhíteni. Ugyanakkor azt is tudják, a vállalatok erőfeszítései önmagukban nem elegendők, ezért a saját életmódjukon is készek változtatni. 

Mit hoz a jövő?

A Z generáció, vagyis az 1997 és 2012 között születettek számára ma már az innováció sokkal többet jelent a technológiai fejlődésnél. Milyen változásokat hozhat a fiatalok új szemlélete a gazdaságban, a felsőoktatásban, a munkahelyeken, a közlekedésben vagy a gyógyításban? A jövő és az innováció kérdéskörét ezúttal a Z generáció szemszögéből járta körül közös közvélemény-kutatásában hazánk két meghatározó innovatív nagyvállalata, a Bosch csoport és a Richter Gedeon Nyrt. A felmérés Steigervald Krisztián generációkutató vezetésével készült, több mint 500 középiskolás és egyetemista fiatalt kérdeztek meg online kérdőíves módszerrel. 

A hazai Z generáció szerint a top 3 terület, ahol Magyarország ma élen jár az innovációban: a szoftveres megoldások és a szoftverfejlesztés (34%), a gyógyszerkutatás (33%), valamint az autóipar (31%).

„Hosszabb távban és értékalapon gondolkodnak. Olyan dolgokra akarnak időt szánni, ami számukra értéket képvisel, ehhez igazodva a munkahelyükön is fontos számukra, hogy hosszú távon fenntartható legyen az, amivel foglalkoznak” – mondta a Kepmas.hu-nak Somogyi András. 

Hangsúlyozta, hogy a Z generáció tagjai nyitottak az új technológiákra: az elektromos vagy az önvezető autók használatára, még akkor is, ha az nagyobb anyagi ráfordítást igényel. 

Készek arra, hogy közösségi közlekedést, közösségi autómegosztót használjanak. Ezért tudnak azonosulni a Bosch szemléletével, mert a vállalatnál olyan fejlesztéseken, munkákon dolgozhatnak, amelyekkel értéket teremtenek, hozzájárulnak a közjóhoz, az emberek életét fenntarthatóbbá, biztonságosabbá tehetik. 

Kép

Somogyi András − Forrás: Bosch Magyarország

Eközben a fiatalok nagyon hisznek abban, hogy a gyógyíthatatlan betegségek gyógyíthatóvá válnak, és bíznak abban, hogy áttörések lesznek a gyógyszeriparban. A kutatás adatai szerint tíz–húsz éves távlatban a mai fiatalok közül a legtöbben (47%) azt várják, hogy olyan betegségekre is lesz gyógyszeres kezelés, amelyekre korábban nem volt, illetve új gyógymódok megjelenésével is számolnak (44%).

Ezen dolgozik a Richter Gedeon Nyrt. is. A cég küldetése, hogy az egészség megőrzését és az életminőség javítását szolgálja, többek között olyan magas hozzáadott értékű, originális és bioszimiláris termékek piacra vitelével, amelyeknek a fejlesztésében és előállításában speciális tudása van. A ma már több mint ötven országban jelen lévő nagyvállalat számos innovációval büszkélkedhet, termékei szinte valamennyi terápiás területen hatékony, korszerű és elérhető árú gyógymódot kínálnak. 

A vállalat kivételes figyelmet fordít a központi idegrendszerre ható, a szív- és érrendszeri, valamint a nőgyógyászati termékek fejlesztésére és gyártására.

„A fiatalok napjainkban már teljesen nemzetközi szinten gondolkodnak, számukra nem jelent különösebb értéket, hogy egy cég Magyarországon nagyot alkot, nekik az az érték, ha világszinten éri el ugyanezt” – fogalmazott Erdei Katalin. 

Kép

Erdei Katalin − Forrás: Richter Gedeon Nyrt.

„Nem csak az az innováció, amikor egy új molekulát fedezünk föl”

Ha már innováció és fenntarthatóság, ezek a területek mindkét nagyvállalat számára kiemelt stratégiai pontok. A Bosch csoport karbonsemlegessé vált, és beruházásaik során kifejezett fókusz van a fenntarthatóságon, az energiatakarékos üzemeltetésen.

A 2022 végén átadott 90 ezer négyzetméteres Bosch Budapest Innovációs Kampusz működéséhez például a jó hőszigetelésen, a környezeti hatásokhoz igazodó épületmenedzsment-megoldásokon, automatizált világítási és árnyékoló rendszereken, a hővisszanyerős szellőztetésen túl megújuló energiaforrásokat is felhasználnak. Kizárólag minősített zöldenergiát vásárolnak, nagy hatékonyságú hőszivattyú-rendszereket alkalmaznak elsődleges hűtési és fűtési megoldásként, amelyeket a jövőben napelemes rendszerek egészítenek majd ki. A kutatás-fejlesztési terület tesztrendszerei által generált hőt is újra felhasználják fűtésre, melegvíz-ellátásra. 

A Richternél is fontosnak tartják a folyamatok digitalizációját. Dolgoznak a széndioxid-kibocsátás csökkentésén, több telephelyükön van napelempark, folyamatosan figyelik, hogyan tudnak fenntarthatóbban működni. A zöld mezős beruházásoknál és a meglévő létesítmények fejlesztésekor a legkorszerűbb technikákat használják a környezeti hatások csökkentése érdekében. A termelés során felhasznált szerves oldószereket újrahasznosítják, a légszennyezés minimalizálására speciális berendezéseket alkalmaznak, a szennyvizet pedig helyi és városi biológiai szennyvíztisztítókban kezelik. Az energiafelhasználás hatékonyságának növelésére törekednek, védve ezzel a természeti erőforrásokat. 

Minden munkatárstól elvárják a környezetvédelmi előírások betartását, amit oktatással és tájékoztatással támogatnak.

„Számomra nemcsak az az innováció, amikor egy új molekulát fedezünk föl, hanem az is, ha a mindennapokban valaki egy újító ötlettel áll elő. Minél elfogadóbb, befogadóbb munkahellyé szeretnénk válni. Ötletládával segítjük az innovatív javaslatok megjelenését. Ezek főként üzemi környezetben dolgozó kollégáktól érkeznek, és elsősorban a gyártási folyamatok javítására vonatkoznak” – hangsúlyozta Erdei Katalin.

„Együtt élünk a Z generációval” 

Míg a magyarországi Bosch csoportnál több mint háromezer Z generációs munkavállaló – gyakornokok, pályakezdők – dolgoznak, addig a Richternél körülbelül ezer fő. 

„Együtt élünk a Z generációval, sokat tanulunk tőlük. Azt tapasztalom, számukra fontos, hogy minden információ átlátható legyen, őszintén kommunikáljon velük a vállalatvezetés. Eközben sajnos stigmatizált is a Z generáció, pedig nekünk meg kell értenünk, hogy miért mások. Azért mások, mert más hatások érték őket a szocializáció során. Ők már teljes mértékben az online térből táplálkozva élnek. Ezt el kell fogadni, és a vezetőinket is fel kell készíteni, hogy máshogy kell feléjük fordulni” – vélekedett Somogyi András. 

„Évtizedek óta foglalkozunk egyetemistákkal és pályakezdőkkel. A tíz–húsz évvel ezelőtti pályakezdőkhöz képest két dologban tér el a Z generáció: egyrészt a hosszan tartó, elmélyült kutatást elunják, ezért tagoltabb, szakaszoltabb feladatokkal kell őket megbízni. Ha adnánk nekik egy nagy feladatot, amin két hónapig kell egyedül dolgozni, az nem motiválná őket, és nem lennének benne sikeresek. Másrészt érdekes az önbizalom kérdése is. 

Sokkal öntudatosabban mondják el a véleményüket, viszont az önbizalmuk alacsonyabb, mintha a tudást, ami bennük van, nem éreznék elég meggyőzőnek.

Biztatni kell őket arra, hogy egy feladatot meg tudnak csinálni” – részletezte a Richter humánerőforrás- és műszaki igazgatója.

Tanítás helyett mentorálás – oda-vissza működik? 

A két vállalat közös felmérése arra is rávilágított, hogy nem a hagyományos tanításé, hanem a mentorálásé a jövő, ami személyre szabott törődést ad. A fiatalabb generáció igényli a mentorálást, de érdekes, hogy ez fordítva is igaz. Létezik az úgynevezett „reverse mentoring” fogalma, amikor a fiatalabb munkavállaló mentorálja az idősebbet, vagyis a Z generáció nemcsak elvár, hanem adni is tud, és szívesen segít másoknak. 

A gyógyszercégnél előfordul, hogy egy csapatban négy különböző generáció dolgozik együtt, és néha apró dolgokból is könnyen lehetnek félreértések. 
„Ha azt írom egy e-mailben, hogy OK, az a fiatalabbak számára passzív-agresszív lerázást, míg az én generációm számára még egy felhatalmazást jelent: rendben, csináld! Amikor a saját gyerekeim visszajelezték nekem, hogy ez passzív-agresszív, akkor megkérdeztem a fiatalabb kollégáimat a cégnél, hogy ők hogyan értik, ha én így válaszolok. Ők is mondták, hogy igen, eleinte passzív-agresszív válasznak vették” – említ egy példát a generációs különbségre Erdei Katalin.  

A 2000-es években egy vállalatnál még az e-mail volt az egyik legfőbb kommunikációs eszköz, és mellette megjelent a mobiltelefon is. Ma öt különféle csatornán kommunikálnak a munkavállalók: chatek, videókonferenciák, telefonhívás, SMS, e-mail. 
„Az én felfogásom szerint, ha leülünk személyesen megbeszélni valamit, akkor sokkal jobban megértjük egymást. 

Ezzel szemben a Z generációs munkavállalók egészen nagy horderejű témákat is chaten egyeztetnek le, ugyanakkor olyan is előfordult, hogy egy Z generációs munkatársnak segíteni kellett megcímezni egy borítékot. 

Mivel ő nem használja, ezért ez a tudás hiányzott neki. Szerintem pontosan ezért gyönyörű dolog, ha több generáció dolgozik együtt, mert mindenki tanul a másiktól” – hangsúlyozta Somogyi András. 

A Z generáció kiharcolta, de már az időseknek fontosabb

A kutatási eredményekből kitűnik, hogy a fiatalok minden más szempontnál fontosabbnak tartják a rugalmas munkaszervezést és a home office-t, hogy a munka-magánélet egyensúly adott legyen. Erre a jövő munkahelyének fontos mércéjeként tekintenek. A személyes és emberi tényezők olyan szempontokat is háttérbe szorítanak, mint a mesterséges intelligencia vagy a robotikai megoldások használata. 

„Ha behoznak egy újdonságot a fiatalok, és az megtetszik az idősebb generációnak, pillanatok alatt átveszik” – magyarázta Erdei Katalin. A kutatás is kimutatta, hogy a home office a Z generációnak köszönhetően került előtérbe, de az X, vagyis az 1965–1980 között született dolgozók és a boomer-generáció (1946–1964 között születettek, rangidősek egy vállalatnál) most már nagyobb arányban tartják fontosnak. „Ez logikus, hiszen gyermeket nevelnek, unokákra vigyáznak. Viszont annak idején nem rendelkeztek olyan önérvényesítési képességgel, mint amit most a Z generáció hoz magával” – tette hozzá. 

A cikk a Richter Gedeon Nyrt. támogatásával készült.

A család szerepe, ezen belül is a több nemzedék együtt vagy egymás közelében élése mind az öt kék zóna társadalmában nagyon fontos. Az itt élő idősek az életkoruk előrehaladtával egyre nagyobb figyelmet kapnak. Körülveszi őket a szeretet és a tisztelet. Aktív részt vállalnak a család mindennapjaiban. Tudják, hogy fontosak, hogy számítanak, szükség van rájuk. Önérzetük így erős, a gondoskodás a családról célt ad mindennapjaiknak. A helyes életcél – ahogy sorozatunk egy korábbi cikkében is bemutattuk – és a szeretet pedig alapvető összetevője a kék zónák hosszúélet-receptjének.

A kék zónák földünk azon régiói, ahol különösen magas az idős – akár a száz évet is megélő –, jó egészségnek örvendő, boldog emberek aránya. Öt helyet találtak a világban – Szardínia hegyvidéki falvait, a Csendes-óceán déli részén fekvő Okinava-szigetet, a görögországi Ikária szigetét, a Costa Rica-i Nicoya-félszigetet, a kaliforniai Loma Linda városát –, ahol az emberek a legtovább élnek.   

Gyógyító kapcsolatok 

Szardínián a hosszú élettartam egyik legmeghatározóbb tényezője: tisztelet a hagyományok, a társadalmi normák és az ezt közvetítő-megtestesítő család iránt. Az itt élő százévesek életében a legfontosabb a „famiglia”, a fiatalabb nemzedék pedig hálát érez az őket felnevelő szülők és nagyszülők iránt. Ez a felfogás jól tükröződik egy régi szardíniai történetében, amelyre a kék zónák kutatója, Dan Buettner maga is hivatkozik. 

Eszerint hajdan, amikor egy idős családtag már nyűggé vált, a legidősebb fiú egy magas szikla tetejére vitte, majd lelökte onnan. Egyszer azonban valaki titokban megtagadta a hagyományt, és elbújtatta a már koros édesapját. A fiú idővel rendkívül sikeres lett. Az emberek elkezdték ennek titkáról faggatni, ő pedig elárulta, hogy édesapja még mindig él; tőle kapta azt a bölcsességet, amely az életében sikerre vezette. 

A kötődés a családhoz, a szeretteik iránti elköteleződés a szardíniaiak után talán a Costa Rica-i Nicoya lakói között a legerősebb. Azt vallják, hogy Isten megjutalmazza azokat, akik tisztelik a szüleiket. 

A helyi szépkorúak alapvetően családjukkal élnek, aktívan kiveszik részüket a mindennapi feladatokból, és szeretteik révén csodálatos háttértámogatásban részesülnek. 

Randy Roberts, a kaliforniai Loma Linda Egyetem templomának lelkipásztora olyan kutatási eredményekről mesélt Dan Buettnernek, amelyek rámutattak, hogy azok az emberek, akiknek az életében két-három igazán fontos kötődés van – a családjukhoz, a barátokhoz vagy a közösséghez –, emocionálisan és fizikálisan is egészségesebbnek bizonyultak. A hetednapi adventisták életében a megszentelt szombat is elősegíti mindezt: Istennel, a családjukkal, a számukra fontos emberekkel töltik a napot. 

A családi és társadalmi kapcsolatok rendkívül fontosak az ikáriaiak számára is. Szoros ragaszkodásuk egymáshoz, jótékonyan hat az testi-lelki-szellemi egészségükre. Ezt megerősítő példa az ikariai Stamatis Moraitis története. Fiatalkorában elhagyta a görög szigetet, és Amerikába ment, ahol új életet kezdett. Festőként kapott állást, feleségül vett egy görög származású amerikai nőt, és családot alapított. Hatvanhat éves korában azonban egyre gyakoribb légzési nehézségei adódtak. Az orvosok megállapították: végstádiumú tüdőrákban szenved, amely hat hónapon belül végez vele. 

A sokkoló diagnózis birtokában feltette magának a kérdést, mit is szeretne, ha Amerikában vagy inkább ősei földjén temetnék el. A válasza egyértelmű volt, így feleségével visszatért Ikária szigetére meghalni. Szülei apró, fehérre meszelt házába költöztek be, ahol édesanyja és felesége ápolta az ekkor már ágyban fekvő beteget. Élete utolsónak hitt szakaszában visszatért vallásához. Vasárnaponként erőnek erejével felkelt, és felcammogott a domb tetejére, a kis görög ortodox kápolnába. Gyerekkori barátai megörültek visszatértének, és elkezdték rendszeresen látogatni. 

Eltelt a hat hónap, és Stamatis még mindig élt. Majd egy év, és még több, egészsége pedig folyamatos javulást mutatott. 

Nem szedett gyógyszert, nem részesült semmilyen terápiában, viszont szép lassan teljesen átállt a sziget életritmusára. Az évek teltek, ő pedig közben felvirágoztatta a családi szőlőültetvényt, bort termelt, a szülői házhoz hozzáépített néhány szobát, hogy gyermekei és unokái is bármikor meglátogathassák. Amikor harmincöt évvel később Dan Buettner személyesen találkozott vele, az akkor már százkét éves férfi éppen maga szüretelte a szőlőjét. Az amerikai újságíró megkérdezte tőle, mi a titka, ő pedig nevetve egy vállrándítással azt felelte: „Nem tudom, azt hiszem, elfelejtettem meghalni.” Stamatis semmit sem tett tudatosan az egészségéért, csak környezetet váltott, körülvette a családja és a barátai gondoskodó szeretete. 

A japán Okinaván élők nagy tisztelettel viseltetnek nemcsak idős szeretteik, de őseik iránt is. Olyannyira, hogy a családok gyakran felmenőik sírjain terítenek meg, és költik el együtt a vasárnapi ebédjüket. Ilyenkor beszélgetnek, felidézik a családi legendárium egy-egy történetét. Számukra ezek az étkezések örömet adnak, a családi szeretetköteléket erősítik, sőt vallási hitviláguk fontos részét alkotják. 

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

A magány kockázatai 

A kék zónák százévesei tehát aktívan részt vesznek családjuk életében, és meghatározóak számukra a baráti vagy a vallási közösségeik. Mindez nagyban hozzájárul a hosszú, boldog, egészséges életükhöz. 

Az időskori magány ezzel szemben bizonyítottan negatív következményekkel jár. Sokan a nyugdíj után hirtelen nagy ürességben, egyedül találják magukat. 

Miközben az idősek továbbra is a környezetük, a társadalom hasznos tagjai szeretnének maradni, a hirtelen jött „szabadság” egyfajta talajvesztettséget jelent a számukra, úgy érzik, nincs feladatuk, nincs rájuk szükség. 

Hiányzik a valahová tartozás érzése és élménye. Ráadásul a romló fizikai állapot is negatív befolyással lehet társas kapcsolataikra. 

A magány negatív érzelmeket, önbizalomhiányt generál, amelynek egyik következménye, hogy nem szívesen mozdul ki az ember az otthonából. A nem kívánt egyedüllétet ugyanakkor csakis személyes, szép élményekkel, új örömforrásokkal lehet enyhíteni, amihez viszont ki kell lépni a négy fal közül. Ha a magányosság hosszú távon krónikussá válik, károsan hat az egészségre is: magas vérnyomáshoz, szívbetegségek kialakulásához vagy fokozódásához és kognitív hanyatláshoz is vezethet. 

Idősek szerepe a magyar családokban 

A Kopp Mária Intézet a Népesedésért és a Családokért (KINCS) elmúlt években végzett kutatásaiban a magyarországi felnőtt lakosság a különböző családtípusokról, valamint a fiatalok és az idősek kapcsolatáról alkotott véleményét vizsgálta. A reprezentatív felmérések eredményeiből nagyon szépen kirajzolódik, hogy a magyar társadalom ebből a szempontból tradicionális gondolkodású, családcentrikus, az idősek – elsősorban a nagyszülők – fontos szerepet töltenek be a családok életében, azok megbecsült tagjai, és kölcsönösen számíthatnak egymásra a fiatalabbakkal. 

„A kutatások is rámutatnak, hogy a közösséghez tartozás milyen fontos szerepet játszik egy ember életében” – mondja dr. Pári András. A KINCS felmérése az utóbbi évekből pozitív képet rajzol elénk az idősek családban betöltött szerepéről Magyarországon. A kutatásból kiderül, hogy a magyar családokban a nagyszülők 96 százaléka tartja valamilyen formában a kapcsolatot az unokákkal, a családok nagy részében pedig jól megértik egymást az idősebbek és a fiatalok (86 százalék). 

Az összetartozás érzését jelzi, hogy a nagyobb családi ünnepeket a nagyszülők többsége együtt tölti a gyermekeivel és az unokáival (84 százalék). 

„A családtagok közötti jó kapcsolatnak – ez a párkapcsolatra és a családi kohézióra egyaránt igaz – fontos egészségvédő szerepe van – állapítja meg a kutatásvezető. – A valahova tartozás érzése pedig plusz éveket jelenthet az ember életében.” 

A magyar családokban az idősek és a fiatalok kapcsolata kifejezetten jó, a családok többségében (69 százalék) legalább hetente találkoznak az idősebb és a fiatalabb generációk tagjai – derül ki a KINCS kutatásából. A kutatásba bevont nagyszülők csaknem kétharmada (63 százalék) aktívan részt vesz az unokák nevelésében is. Minden hatodik családban van állandó nagyszülői segítség, és a családok felénél a gyermeknevelésben és a házimunkában is számíthatnak az idősebb generációkra. A családok felében pedig például a nyári szünet egy részét az unokák a nagyszülőkkel töltik. 

„Nagyon szerencsések azok a gyermekek, akik még találkozhatnak a dédszüleikkel – fogalmaz Pári András. – Az idősebb generációk nagyon fontos értékeket közvetítenek a fiatalabbak számára, amin keresztül olyan válaszokat adhatnak nekik, amelyekkel az életük későbbi szakaszában könnyebben megbirkózhatnak. A kutatásunk megerősítette azt is, hogy a közösen töltött idő a családi kohézió egyik legerősebb formája, hiszen például a nagyszülők és az unokák közel felére (49 százalék) jellemző a közös aktív tevékenység (például horgászat, hangszergyakorlás, kertészkedés).” A reprezentatív felmérés arra is rámutat, hogy minél több az unoka, annál nagyobb a nagyszülők boldogságérzete. 

A válaszadók háromnegyede szerint a nagyszülők lelki értelemben is, tízből négy esetben pedig anyagi szempontból is fontos támaszai a családtagoknak. A KINCS kutatásából az is jól látszik, hogy nemcsak a fiatalabb generációk számíthatnak az idősebbekre, hanem fordítva is: az idősek többsége is számíthat a családtagjaira, amikor például közös programokról (65 százalék), egészségügyi, orvosi ellátásukról (61 százalék), hivatalos ügyek intézéséről (47 százalék), háztartási feladatokról (45 százalék) vagy akár pénzügyi támogatásról (30 százalék) van szó. 

A kutatásban résztvevő idősek kétharmadának van olyan betegsége, amelyre gyógyszert szed, ugyanakkor tízből nyolcan saját bevallásuk szerint rendszeresen mozognak és figyelnek a testi egészségükre. 

„Ez meglepő eredmény, hiszen olyan tévképzet él bennünk, hogy mi, magyarok keveset mozgunk, viszont a számok ezt cáfolják” – jegyzi meg a szociológus. A magyarországi idős emberek többségére jellemző az aktív időskor és a tartalmas időtöltés, hiszen kétharmaduknak (66 százalék) van valamilyen hobbija, jelentős arányban járnak rendszeresen kirándulni, gyalogolnak vagy közlekednek biciklivel (például a budapesti nyugdíjas korú férfiak 37 százaléka), és több mint az idősek fele (55 százaléka) tagja valamilyen családon kívüli, például baráti vagy vallási közösségnek is. 

Aktív időskor 

Az időskori elmagányosodás ellen a társas kapcsolatok ápolásával tehetünk a legtöbbet, ez pedig érzelmi stabilitást is biztosít. Erre szerencsére ma már egyre több lehetőség nyílik: például a Monspart Sarolta alapította Országos Gyalogló Idősklub-hálózat, különféle tornaklubok, táncos körök, kórusok, kézműves és kertészkedő csoportok, vallási közösségek. 

Nem magától értetődő azonban, hogy valaki idős korában is aktív, társasági életet élő ember, vagy a családja életében aktív szerepet tölt be. Segítenünk kell az időseknek, hogy megtalálják, miben éreznék magukat értékesnek és fontosnak, amiért érdemes felkelniük. Ha megtalálják ezt az életcélt, jobb állapotban lesznek mentálisan, pszichésen és fizikailag egyaránt. 

Az aktív időskor szemlélete nem korhoz kötött. 

Érdemes már fiatalon úgy élni és gondolkodni, hogy idős korunkra is egészségesek maradjunk, és megfelelő kapcsolatrendszerrel rendelkezzünk. 

Persze nyugdíjasként sem késő kialakítani ezt, csak kicsit nehezebb.  

A cikk Bodnár Zita A kék zónák hosszú életet ígérő titkai című sorozatának részeként jelent meg, amelynek további részei itt érhetőek el.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

A latin-amerikai országokhoz fűződő vonzalmad nem ennél a történetnél kezdődött, mivel többször is jártál már ott. Honnan ered ez a szenvedély?

Még gimnazista koromban, cserediákként mentem ki négy hónapra New Yorkba, ahol egy olyan családhoz kerültem, ahol az anyuka argentin, az apuka pedig perui bevándorló volt. Nem kis mélyvízbe dobtak bele, ugyanis középfokú angol és nem létező spanyol tudással vágtam neki az útnak, de idővel belerázódtam ebbe az új helyzetbe, és elmondhatatlanul izgatni kezdett az a világ, az a kultúra, amelyből a szülők érkeztek.

Sokáig csak álom volt, hogy egyszer én is ellátogatok majd ezekbe az országokba, mígnem öt–hat évvel ezelőtt az egyik barátnőm mesélt egy ecuadori útról, amelyre éppen akkor készülődött. Röviddel az indulás előtt megürült egy hely ezen az off track túrán, így teljesen hirtelen és sorsszerűen egyszer csak Ecuadorban találtam magam. 

Elképesztően izgalmas volt, mert olyan helyeket látogattunk, amelyek nem kimondottan turista útvonalak: őserdei falvakban aludtunk, túráztunk 4000 méter feletti hegyeken, vulkánok tetején sétáltunk. 

A túravezetőnkkel úgy összebarátkoztam, hogy azóta szinte minden évben visszamentem Dél-Amerika valamelyik országába az általa vezetett túrákra. Három éve Kelet-Kolumbiába utaztunk, a túra egy része a gerillák területén vezetett keresztül. Néhol felhúzott ablakkal kellett áthaladni és fejpénzt fizetni azért, hogy épségben átengedjenek bennünket.

Kalandoztunk a környékbeli őserdőben, és ugyanezen az utazáson jutottunk el San José del Guaviaréba is, ahová a regényemben is szereplő család eredetileg indult volna, amikor a repülőgépük lezuhant… Ekkor a katasztrófa még nem történt meg, de amikor másfél éve szembesültem a híradásokkal, ismerős volt a környezet, és volt elképzelésem a veszélyekről, amelyek a gyerekeket negyven napon át fenyegették.

Legújabb regényedet, a Lianát a kiadód 13 éves kortól kezdve egészen 99. életévig ajánlja. Hogyan lehet ilyen széles célcsoport számára jó olvasmányt írni?

Ezt a döbbenetes, igaz történetet mindenképp gyerekeknek szerettem volna elmesélni. Miközben azonban írtam, folyamatosan ingadozott, hogy mi lesz a célkorosztály. Az egyértelmű volt, hogy egy ilyen sztorit, ami úgy kezdődik, hogy lezuhan a repülő, meghal az anyuka, és életben marad a négy félárva kisgyerek, nem az éppen olvasni tanuló korosztálynak szánom majd. Igyekeztem a cselekményt mesékkel, indiántörténetekkel átszőni, és egy olyan narratívát kialakítani, ami gyerekek számára is befogadhatóvá teszi ezt a nagyon súlyos történetet. 

De írás közben ráéreztem, hogy a történetnek felnőttek számára is sok izgalmas mondanivalója van.

Nem csupán az célkorosztály szélesedett, hanem a fiktív világok és a mesék is dokumentumirodalommal keverednek a Lianában. Milyen volt ez az írói újítás?

Korábbi munkáim esetében is előfordult már, hogy kutatómunkát végeztem írás előtt. Ilyenkor nagy segítségemre van a szerkesztőm, aki aktívan kiveszi a részét a kutatási folyamatokból is. A Lianához nemzetközi és kolumbiai lapokat olvastunk, én spanyol híradásokat is néztem, és igyekeztem lehetőség szerint a valós tényekre, konkrét információkra támaszkodni.

Az is dilemma volt, hogy mennyire jelenjen meg a könyvben a zavaros kolumbiai háttér, a FARC, a gerillaszervezetek, a katonaság és az őslakosok konfliktusai, illetve a felszámolhatatlannak tűnő kokaingyártás és -kereskedelem. Ezek óhatatlanul részei a történetnek, mivel az őserdőben mindenütt rejtőznek fegyveresek által őrzött kokainüzemek, és a kisrepülő is olyan körzetben zuhant le, ahol az állami hatóságok erősen tartottak attól, hogy összeütközésbe kerülnek keresés közben a gerillákkal. A kábítószerhasználat az őslakos indiánoktól sem idegen, ennek megjelenítése is egy kérdés volt bennem a kulturális ábrázolások során. Ezekben a kérdésekben nagyon sokat segítenek a szerkesztőmmel és a kiadóval folytatott beszélgetések, ők is rengeteget hozzátesznek egy-egy könyv elkészüléséhez. Végül a tudatmódosító szerek használatáról csak egy kis utalást teszek, a gyerekek át fognak siklani felette, a felnőttek viszont értik, ha akarják. Bár a katonaság először megpróbálta az önkéntesek nélküli keresést, hamar rájöttek, hogy szükség van az őslakosok természet- és helyismeretére, gondolkodásmódjára. 

Számomra a történet egyik legfőbb üzenete, hogy a keresés sikere a modern nyugati technológia és az ősi indián tudás együttműködésének köszönhető. 

Bár a gyerekeket végül az indiánok találták meg, a katonaság segítsége nélkül nem jártak volna sikerrel. A történet végén írtam egy rövidke utószót, amiben mindezeket megmagyarázom. 

Kép

Az írónő Venezuelában − Fotó: Demeter Endre

Ez egyáltalán nem tűnik egyszerűnek, nem csak, mert valós részeket kellett kihagynod, hanem azért sem, mert egy mindenki által ismert sztoriról beszélünk. Milyen írói fogásokat alkalmaztál, hogy a könyv elkülöníthető legyen a dokumentumfilmtől vagy a híradásoktól?

Megjegyzem, hogy számomra is meglepő módon már a tizenéves korosztály is azt jelezte vissza, hogy ismeri a történetet a nemzetközi sajtóból, amikor a készülőben lévő könyvemről meséltem. Ennek ellenére a híradások csak arról szólnak, hogyan keresték a gyerekeket, milyen eszközöket vetettek be, milyen szerepet kaptak az indiánok. Csak egy dologról nem szól a fáma: mit csinált az a négy gyerek negyven napon át a világ legnagyobb esőerdőjében?

Én ezt a hiátust szerettem volna megírni; beleképzelni magam a négy elhagyatott gyerekek helyébe, és az ő történetüket, szenvedéseiket, reményeiket megírni. Minden tudásom és helyismeretem bevetve megpróbáltam elképzelni az elképzelhetetlent, vagyis a gyerekek küzdelmét a túlélésért. Milyen az, amikor leszáll a sötétség, vagy tombol a vihar? Milyen érzés végre ehető dolgot találni? Mit tesznek, amikor friss jaguárnyomot találnak a sárban? Milyen mindezt úgy megélni, hogy egy hatalmas trauma az események katalizátora?

A most megjelent Netflix-dokumentumfilm végén bevágtak körülbelül kétpercnyi hanganyagot, amikor a legidősebb kislány mesél a túlélésükről. Két percet. Ott néhány apró részlet kiderül, de semmi egyéb, ráadásul amikor a könyvet írtam, még a film sem jelent meg. Így tényleg szükség volt a képzeletemre és a szerkesztőm ötleteire!

A könyv címadója a legidősebb testvér. Miért ő került nálad a középpontba?

Talán nem túlzás azt mondani, hogy nélküle a három testvér elpusztult volna, mivel ő volt az, aki kézben tartott mindent – a szó szoros értelmében véve is negyven napig a karjaiban cipelte a csecsemő húgát. Ő volt a felnőtt, a döntéshozó, aki élelmet szerzett, aki a veszélyes helyzeteket kezelte. 

Ami pedig minden fizikai kondíció biztosításán túl a legfontosabb: ő volt az, aki segítette a trauma feldolgozását a kisebbek számára. Tizenhárom évesen került egy olyan szituációba, amely felnőtt ember számára is erőt próbáló.

A regényemben ő a főszereplő, ő alakítja a narratívát is, a saját történetük az ő meséin keresztül bomlik ki. Ezek többnyire helyi indiánmotívumokkal és szimbólumrendszerrel átszőtt történetek, amelyek gyakran végződnek azzal, hogy a hiedelemviláguk szerint a holt lelkek a fákban születnek újra. Így a történetben az anyuka, akinek Susogó Lomb a neve, átvitt értelemben minden este betakarja a gyerekeket az esőerdő lombjaival, és velük van végig a negyven napon át.

A sok kihagyandó részleten túl melyek voltak azok a pillanatok, saját megélések, amiket be tudtál emelni a regénybe?

Amennyire megismertem, igyekeztem beemelni azt az életfelfogást, amellyel az indiánok a mai napig élik a mindennapjaikat. Szerettem volna jobban kidomborítani azt a mély természetszeretetet, az erős és meghatározó viszonyt az anyafölddel, amely a civilizált világban már szinte feledésbe merült. Legutóbbi tapasztalataim a venezuelai táblahegyek vidékéről származnak, ahol egy nyolc-tíz kunyhóból álló falucskában volt az egyik szállásunk. Az első dolog, amit érkezésünk után láttunk, egy faágra akasztott, frissen nyúzott jaguárbőr volt. Szakrális természetközeliség uralkodik az ott élő emberek hétköznapjaiban. A modern technológiának csak a csíráit ismerik: van egy ősrégi mobiltelefonjuk és egy Yamaha külső motorjuk, amit ráeszkábáltak egy lyukas csónakra. Időnként sikerül kannában benzint szerezniük a motorba. Ezzel a „motorcsónakkal” vittek el minket a következő faluba – ami 35 kilométerre volt –, és csak azért utazott velünk plusz egy fő, hogy folyamatosan meregesse a csónakban összegyűlt vizet. Valamilyen explicit formában ezek a sztorik is ott vannak a történetben.

Van, ami abszolút saját élmény, de bekerült a könyvedbe?

Egy konkrét példával élve: létezik egy őserdei madár, a hárpia sas, amelynek több mint két méter is lehet a fesztávolsága, így már-már emberméretű. Erről hallottam egy hátborzongató történetet Venezuelában az indián törzsfőnöktől, ugyanis a falu melletti tepuin élt egy hárpia, amely időnként lecsapott a falura, és elvitt ételt, haszonállatokat, kisgyerekeket. A legenda szerint egy idős ember elhatározta, hogy feláldozza magát a falu érdekénben, és fegyverekkel felszerelkezve odakuporodott a rét közepére. Miután elragadta a hárpia és felvitte a táblahegy tetejére, leoldotta a magára erősített machetét, és végzett a hárpiával, így megmentette a falut. Nagy nehezen lemászott a tepui tetejéről, amelynek minden oldala szinte teljesen merőleges a földfelszínre, és utána még sokáig élt. 

Jó kis dajkamesének tituláltam ezt a történetet mindaddig, amíg a szomszédos falu törzsfőnöke el nem mesélte, hogy ő is ismerte az öreget, aki náluk élt, miután lejött a hegyről, és mindenkinek a hárpia ejtette sebhelyeket mutogatta. 

Persze mindenki eldöntheti, hiszi-e vagy sem; én ezek után elhittem, és a hárpiát egy kicsit másképp bele is írtam a Lianába. Talán az egyik legrémisztőbb jelenet lett…

Kép

Fotó: Nagy Endre

Sokat beszélsz arról, hogy bizonyos részletektől szeretted volna megóvni az olvasót, íróként viszont óhatatlanul bele kellett helyezkedned a legnehezebb szituációkba is. Milyen érzés volt megélni ezeket az alkotói folyamatokat?

Voltak megrázó részei, de nem feltétlenül íróként éreztem így. Idősebb testvérként és anyaként is rendkívül felkavaró a történet. Belegondolni is fájdalmas, hogy mi lenne, ha a saját gyerekeimmel történne hasonló. De számomra az alkotói folyamat egyik legfontosabb része az a felismerés volt, hogy a természettel való viszonyunk a túlélésünk záloga. Talán az a legfontosabb tanítása a testvérek történetének, hogy az emberiségnek újra kellene tanulnia mindazt, amit a modern, urbánus világ révén elfelejtettünk: a természet értünk van, és mi is a természetért. Tisztelnünk és értenünk kell, máskülönben ellenünk fordul. Ennek a szimbiózisnak, ennek a harmóniának a megtalálása életbevágó lenne a klímakatasztrófa szélére sodródott huszonegyedik századi ember életében.

A történetet olvasva szeretnék többet megtudni a szervezetről, ám vezetője, Móznerné Eőry Mercedes számát tárcsázva nehézségekről értesülök. Az Angyaljárat által bérelt, bántalmazó közegből kimentett anyáknak menedéket nyújtó épületet ugyanis épp eladják a fejük fölül, a megvásárlására gyűjtenek.

Eddig ötmillió forint jött össze – ha nem érkezik be december 31-ig további 20 millió, menniük kell.

Így lettek anyamentők

„Nem anyaotthon vagyunk, tőlünk kerülnek anyaotthonokba a bántalmazott nők, miután mi S.O.S. sürgősséggel kimentettük őket egy-egy tarthatatlanul veszélyes helyzetből” – világosít fel Mercedes, aki már a 2010-es vörösiszap-katasztrófa óta rászorulók megsegítésével foglalkozik. Az Angyaljáratot 2020-ban indította útnak, azóta igazoltan nagyon szegény családoknak gyűjt és oszt adományokat a szervezettel, rászoruló gyerekeket táboroztat, és az utóbbi időben már bajba jutott anyákat is ment.

„Azért is van nagy szükség erre, mert nem mindenki rohan az első pofon után segítségért, sőt. Ha még egyszer megtörténik, akkor is csak nyugtatja magát a bántalmazott, hogy biztos túlterhelt, stresszes a párja, felidegesítette a főnöke vagy más, csak véletlen volt, egyébként jó ember. A harmadik-negyedik eset sem mindig elég, sokszor csak akkor történik valami, ha egy gyerek is a részesévé válik a brutális eseményeknek. Akkor viszont jobbára azonnal kell a segítség és egy hely, ahol biztonságban lehetnek.”

Az állami rendszer annyira túlterhelt, hogy egy anyaotthonba kerülésre akár heteket is várni kell, az áldozatok mögött pedig általában nincs olyan családi háttér, amely meg tudná védeni őket. Ha nincs a számlájukon pénz, sem saját lakásuk vagy barát, aki befogadná őket, a jelzőrendszer valamelyik tagja – családsegítő szolgálat, védőnő, akár a háziorvos vagy a pap – gyakran Mercedest hívja, akire tudja, hogy számíthat. Utóbbi nem kereste ezt a szerepet, ám nem is mondott rá nemet, végül rajta ragadt.

Mindent hátrahagyva menekülni

„Azt a néhány napot, hetet, amíg az anyaotthonba kerülésre várnak, ezek a nők a gyermekeikkel az Angyaljárat menedékházában tölthetik – folytatja a járatot vezető „angyal”. – Általában saját holmi nélkül vagy a bajban hirtelen összekapkodott, babakocsiba dobált pár dologgal érkeznek, de nekünk bébiételtől a ruhákig mindenünk van, ami szükséges. Azzal senki egészségét sem veszélyeztethetjük, hogy bármiért is hazaküldjük őket. Ki kell tartaniuk jó esetben a megindított büntetőeljárás végéig, de az esetek többségében ilyen sajnos nem indul.”

„Az áldozatok nem is magukat, hanem a szeretteiket féltik, hiszen a bántalmazók többnyire tudják, hol élnek párjuk szülei, testvérei, és fel is keresik őket.”

Az igazságszolgáltatás közbelépése már a bántalmazáskor sem mindig időben történik. Fordulópont, amikor már – nincs finomabb kifejezés – folyik a vér, vagy kiskorú kerül veszélybe. Mercedes meséli, nemrég úgy hoztak el egy anyukát, hogy az az egyik gyerekével kimenekült a házukból, a másik bent maradt, végül a rendőrség az egész családot egy autóban bevitte kihallgatni. Majd hazaküldték őket este együtt, amikor már tömegközlekedés sem volt. Az anya másnap tudott végleg távozni otthonról.

– Egy háromgyermekes anyukánk számára a múltkor azzal telt be a pohár, hogy a hétéves kislánya azt mondta neki: »Anya, én sose megyek férjhez, mert nem akarom, hogy engem is mindig verjen valaki!« Ekkor jött részéről a jelzés, amire megbeszéltük, hogy reggel, amikor a hétévest iskolába, a négyéves kislányát óvodába viszi, és a másfél éves kisfia is velük lesz a babakocsiban, az óvoda előtt autóval felvesszük őket. Mindenét hátrahagyta, még az óvónő is felajánlott neki adományt saját zsebből. Így menekítettük ki a kis családot, már anyaotthonban vannak, és itt ment feljelentés is az apa ellen.” 

Kép

Az Angyaljárat alapítvány tagjai, bal szélen Fónai Lászlóné „Jula mama”, jobb szélen Móznerné Eőry Mercedes 

Volt, akit a kórházban is megtámadtak

Az Angyaljárat az elmúlt másfél évben legalább ötven nőn segített valamilyen formában. Mercedes mindig készenlétben áll, ehhez korábban dúlaként dolgozva már hozzászokott. Mielőtt angyalnak állt, tanár volt, sőt mentálhigiénés szakember diplomája is van, jelenlegi munkájában férje és nagylánya aktívan támogatja. Van, hogy vele mennek éjszakai mentésre, mert valakit mondjuk csak akkor lehet elhozni, amikor partnere az elfogyasztott italmennyiségtől elalszik. Az elején nem gondolkoznak azon, hogy akit elhoznak, arra milyen jövő vár, noha tudják, mindenkit nem lehet a sorsától megmenteni.

„Volt egy kismama, akit a párja hónapok óta egy konténerbe zárva tartott, prostitúcióra kényszerített, drogokkal látott el, hogy ne legyenek érzései” – hallom az újabb sokkoló sztorit.

„Amikor megszületett a gyerek, az apa a kórházba is bement fenyegetni a nőt, hogy adjon neki pénzt, kiabált vele, az ágyról is lerúgta. Majd szabadon kisétált az épületből…”

„Az anyukát eljuttattuk anyaotthonba, de feljelentést nem tett, mert féltette a saját édesanyját, akinél végül a gyerekét hagyta, amikor az anyaotthonból is megszökött, és ismeretlen helyre távozott. Valószínűleg újra űzi az ipart, a rendőrség sem találja.”

Az biztos, hogy az Angyaljárat könnyebben támogatja azt, aki tesz magáért, nem maga ellen dolgozik. Az alapítvány adományokkal és gyermektáboroztatással kizárólag a náluk – a szociális jelzőrendszer által igazoltan – rászorulóként regisztráltaknak segít. A segítség tehát olyanokhoz jut el, akik tényleg nagyon szegények – szomorú egybeesés, hogy a bántalmazottak is gyakran az ő köreikből érkeznek. Az anyák az Angyaljárat-táborokban egymással is találkoznak, amennyiben gyermekeikkel tartanak.

Kép

Fotó forrása: Angyaljárat Alapítvány

„A holnapnak jobbnak kell lennie”

A táborok helyszíne ugyanaz a menedékház, amely a bajbajutottaknak is mentsvár – és amely most maga is megmentésre vár. Az alapítvány ugyanis csak bérli, a tulajdonosa pedig eladja. Az Angyaljárat csak akkor tudja megvásárolni, ha idén december 31-ig 25 millió forintja összegyűlik erre, ellenkező esetben az anyák fedél, a gyerekek táborozási lehetőség nélkül maradnak. Eddig ötmillió jött össze.

„A táborba olyan gyerekek érkeznek, akik többsége a faluja határán túl se járt még, nemhogy nyaralni. Fagyit életükben nem ettek, azt sem tudják, mi az a lángos.

Szeptemberben, amikor a tanító néni kérdezi, ki mit csinált a nyáron, ők csendben maradnak, mert enniük sem volt mit.

Bábszínháztól, színtársulattól jönnek hozzájuk előadók, művészetterapeuták tartanak foglalkozásokat, hogy kifessék, -gyurmázzák, -agyagozzák magukból a traumáikat. Megtanulják az elsősegélynyújtást. A környékbeliek meghívják őket a baromfiudvarukat megnézni vagy akár egy tanyára lovagolni. Addig az anyukák együtt kávéznak, ami nekik luxuscikk, és sorstársakként beszélgetnek” – így zajlik egy-egy tábor.

A táborozó anyukák jellemzően nem műkörömre, szempillára, cigarettára vagy energiaitalra költik a pénzüket, hanem tényleg nincs nekik. Az udvarban lévő medence ezért számukra felér a „kánaánnal”, bár törölközőt, papucsot nem tudnak hozni, de kapnak. A tábor végén az itt összegyűjtött szeretettel együtt hazavihetik például gyermekeik festményeit, amiket aztán kitesznek a romos kis házikójukban. 

Az Angyaljárat Zalától Szabolcsig az ország minden részéből segít családokat. Hogy ne csak anyukákról essék szó, olyan mostohaapukát is támogatnak, aki elhunyt szerelme most tízéves lányát vette évekkel ezelőtt magához. Róluk is mesél Fónai Lászlóné „Jula mama”, az alapítvány csupa szív önkéntese.

„Az egyik idei táborunkba 3–5 hónapostól 8 éves korig jöttek gyerekek az édesanyjukkal. Nekem nagy élmény volt velük lenni! Volt, hogy a gyerekek bújtak hozzám, máskor az anyukákkal beszélgettem, akikkel erre a budapesti adománypontunkon nincs lehetőség, a tábor sokkal bensőségesebb közeg. Akár azt is megosztják, hogyan kerültek nehéz helyzetbe, s most mi a céljuk, mi ad nekik erőt.

Egy háromgyerekes anyuka például mindig azt mondogatta, hogy »A holnapnak jobbnak kell lennie.«

Én meg csak figyeltem, hogy le sem ül enni, amíg a gyerekei jól nem laktak. Azóta már az adományponton is találkoztunk, s lelkesen mesélte, hogy »Kaptam munkát, ugye, hogy a holnap mindig örömtelibb?«”

A Pókember és az angyalok

Jula örömmel látta, a gyerekek a közösségbe kerülve mennyire odafigyelnek egymásra. Elfogadják például, hogy mindenkinek két szem fasírt jár ebédre, és kérdezgetik a másikat: „Te miért nem eszed meg?” „Kéred az enyémet?” A játékot sem veszik ki egymás kezéből, megvárják, míg a másik végez. A tíz nap alatt összebarátkoznak, az anyák is elfogadják egymás gondját-baját, óvják a másik gyerekeit is.

„A tábor végén Ki mit tud?-ot rendeztünk énekkel, versmondással, tánccal – idézi fel Jula. – Kérdeztem az egyik kisfiút, mit ad elő. Azt mondja, ő Pókember lesz. Fel is vett egy pókemberes nadrágot, majd odaállt az alacsony ablakpárkányhoz, föltette rá az egyik lábát, de vissza már nem tudott lépni, mert a cipője megakadt. »Merci, segíts!«, kiabálta, mire Mercedes leemelte. A kisfiú meghajolt, és elköszönt: »én voltam a Pókember.« Az apukát is kedveltem, aki egyedül neveli elhunyt párja kislányát. Egyetlen férfiként a táborban eleinte félrehúzódott, majd kitalálta, hogy bográcsozhatnánk. Végül főzhetett, így feloldódott, onnantól megnyílt és részt vett a közös programokban. A kislánya is talált barátnőket.”

Jula úgy véli, bizonyos fokig mindenki tehet a sorsáról, de azért is, hogy a jövője más legyen. Nem mindenkivel kell mélyrehatóan elemezni az életét, nem ez az önkéntesek feladata, de sokat lehet tanulni a találkozásokból. „Vajon egy keménynek látszó anyuka hogyan szülhetett három gyermeket annak a férfinak, aki már az elsőnél is bántotta? Egy biztos: ahogy a többiek, előbb-utóbb ő is rájött, tovább kell lépnie, hogy normálisan fel tudja nevelni a kicsiket.

Néztem őket együtt: egy gyerek a babakocsiban, egy adja neki a cumit, egy pedig fogja a hátizsákot és fölteszi az anyukája vállára. Ha kell, megtörlik egymás orrát.

Majd mennek tovább, mert az a kis 45 kilós hölgy ki akarta szakítani őket a rosszból. Nem kesergett, nem adta föl, bebizonyítja, hogy van ereje egyedül felnevelni mindhármukat” – tűnődik a korábban gyerekgondozóként és egészségügyi dolgozóként is sokat látott nyugdíjas asszony. Egy másik angyal.

Az Angyaljárat Alapítvány gyűjtése a menedékház megtartására az alábbi számlaszámon támogatható:
11717016-21455333 OTP Bank
IBAN HU2 11717016 21455333 000000000, SWIFT/BIC kód: OTPVHUHBXXX
A számla tulajdonosa: Angyaljárat Alapítvány. 
Közleménybe ezt kérik írni: ADOMÁNY MENEDÉKRE

– Férjével 2021-ben hozták létre a koronavírusban elhunytak gyermekeit támogató Regőczi István Alapítványt. Hogyan találta meg Önöket ez az ügy?  

– Szerencsére nekünk nincsen közeli veszteségünk, de nagyon megérintett minket az a sok tragédia, amelyekről mindennap olvastunk, például, hogy kisbabák vesztették el szüleiket a járvány miatt. Azt éreztük, hogy itt már nem elegendő az állami segélyrendszer, ezért úgy döntöttünk, hogy létrehozunk az érintettek támogatására egy alapítványt. 

Abban az időben született az első unokánk, emiatt talán lelkileg még fogékonyabbak voltunk ezekre a családi tragédiákra. 

Akkor még „csak” négyszáz-ötszáz Covid-árváról tudtunk, azóta sajnos ez a szám meghaladta az ezerhatszázat. Tehát a feladat sokkal nagyobb lett, mint gondoltuk.  

– Miben tudják támogatni az érintett családokat, gyermekeket?  

– Elsősorban rendszeres pénzbeli támogatást nyújtunk, rászorultságtól függően. Emellett sok programot is szervezünk a számukra. Tavaly óta egyre több – majdnem vagy teljesen ingyenes – táborozási lehetőséget tudunk biztosítani nekik. Ez hatalmas segítséget jelent a többgyermekes családoknak, mivel egyrészt óriási probléma a gyerekek nyári elhelyezése, másrészt egy egyhetes tábor jelentős anyagi megterhelést jelent. Sok felajánlás is érkezik hozzánk, különböző kulturális eseményekre kaptunk jegyeket. Jártunk például cirkuszban, futballmérkőzéseken, az atlétikai világbajnokságon, a Hungaroringen Szilveszter Rallye-n, a Budapesti Fesztiválzenekar koncertjein, megnéztük a Szent István-termet, az Operaházban A Diótörőt, most pedig az Operettszínház ajánlott fel ismét jegyeket. Ezeken túl mentális segítséget is igyekszünk adni: vannak pszichológusok, akik segítik az alapítványt, gyászfeldolgozó csoportunk is működik. Jogászokkal, ügyvédekkel is együttműködünk, akik segítenek az özvegyeknek a jogi szakértelmet igénylő ügyekben.  

– Mennyi időre szól a gyermekek támogatása?  

– Hosszú távú, személyre szabott segítséget tűztünk ki célul: tizennyolc éves korukig minden Covid-árvát támogatunk, utána pedig azokat, akik nappali tagozaton továbbtanulnak. Fontosnak tartjuk, hogy senkinek se kelljen feladnia a tanulmányait azért, mert az ő keresetére is szüksége van a családnak. Volt olyan fiatal is, akinek kollégiumi férőhelyet sikerült találnunk.  

Kép

Fotó forrása: Regőczi Alapítvány

– Hogyan lépnek kapcsolatba a családokkal, az árvaságra jutott gyerekekkel?  

– Nincs listánk a Covid-árvákról, tehát akkor tudunk segíteni, ha ők hozzánk fordulnak. Ezért igyekszünk mindenhol felhívni a figyelmet az alapítvány működésére. Korábban a családsegítő központokat, önkormányzatokat, szeretetszolgálatokat is megkerestük azért, hogy ha a látókörükbe kerül egy a pandémia miatt elárvult gyereket nevelő család, akkor irányítsák őket hozzánk. Szerencsére az általunk ismert teljesen árvák sem maradtak családi kötelék nélkül: ők általában vagy a nagyszülőkhöz, vagy a nagykorú testvérhez kerültek. 

De olyan kamasz lányról is tudok, akinek az osztálytársa édesanyja lett a gyámja, ő fogadta be a családba. Nincs két egyforma élethelyzet. 

Nem mindegy például, hogy az érintettek a tanyavilágban vagy a fővárosban élnek-e, hogy körbeveszi-e őket egy nagycsalád, vagy egyedül kell helyt állniuk, a megözvegyült szülő egészséges vagy fogyatékkal élő gyereket nevel-e. Van olyan édesapa, aki a hetedik gyerekükkel várandós feleségét veszítette el. Egy édesanya öt gyerekkel maradt egyedül úgy, hogy a legkisebb még kétéves sem volt. Egy fiúnak az érettségi előtt egy hónappal halt meg az édesanyja. Mivel már nem élt más rokona, neki kellett intéznie a temetést, miközben a felvételire is készült. Egy tizenkilenc éves fiatal a szülei halála után a kiskorú testvére gyámja lett. Most szülői értekezletre jár, rezsire gyűjt, és nem veszi meg magának a második farmert, mert a kisöccsének új tornacipő kell. Ilyenkor rádöbben az ember, hogy a mindennapos bosszúságok, amiken képes fölhúzni magát, jelentéktelen semmiségek. 

– Miért van ma is szükség az alapítvány működésére?  

– A Covid-árvák közel húsz százaléka hatéves vagy annál fiatalabb, és egész magas köztük a kisbabák száma. Még 2022-ben is három olyan gyermek jött a világra, akiknek az érkezését az édesapjuk a koronavírus-járvány miatt már nem érte meg. Ez azt jelenti, hogy az alapítványnak még sokáig lesz tennivalója. Lehet, hogy ezeknek a családoknak ma égetőbb szükségük van a segítségre, mint mondjuk két évvel ezelőtt. Akkor esetleg még volt tartalékuk, vagy kaptak segélyt az elhunyt munkáltatójától, de most már egyre inkább elfeledkeznek róluk, és az özvegy szülőnek egymagának kell küzdenie. Sok családban a gyermek most kezd iskolába járni, ami ugyancsak a kiadások növekedését jelenti. Van olyan anya, aki öt gyerekkel maradt magára. Azért, hogy a gyerekeitől kevesebbet legyen távol, részmunkaidőben kezdett dolgozni, ám nemrég fölmondtak neki, így ez a kevés bevétele is megszűnt. Úgy tudunk segíteni, ha minket is támogatnak. 

Előfordul, hogy nem is találkozom személyesen a jó szándékú vállalkozókkal, magánszemélyekkel, csak azt látom, hogy megjelent egy nagyobb összeg a számlánkon. 

A családoktól jövő hálát szívem szerint továbbítanám nekik. A Pannonhalmi Bencés Gimnázium diákjainak gyűjtéséből például közel kétmillió forint gyűlt össze, máskor egy vállalkozó adott ebédet az éttermében több családnak is. Sok ilyen történetem van, az emberek sokkal jobbak, mint gondoljuk. 

Aki támogatná a Covid-árvákat és a Regőczi Alapítvány munkáját, az megteheti a 13650 adományvonal hívásával, vagy sms küldéssel (500 Ft/hívás, sms)
(A Yettel hálózatából nem érhető el.)  
Adója 1 százalékával is segíthet, az alapítvány adószáma: 19302599-2-43  
Átutalással a 11705084-21448492-00000000 bankszámlaszámon támogathatja az alapítványt.  

Ez az interjú a Képmás magazin 2024. júniusi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Varázspálca és molekulaszobrászat

„A kémiatanítás nem csupán tudásátadás, hanem inspiráció, ami a diákokat arra ösztönzi, hogy bátran fedezzék fel a világ titkait, és váljanak a jövő alakítóivá – mondta az ünnepségen Bogsch Erik, a Richter Gedeon Nyrt. Örökös Tiszteletbeli Elnöke, aki a díjazottakat igazi példaképeknek nevezte. „A kémia a természet megismerésének gyönyörű útja – jelentette ki dr. Szakács Zoltán, a Richter Gedeon Alapítvány a Magyar Kémiaoktatásért kuratóriumának elnöke, aki arról is beszélt, hogy a pedagógusok varázspálcaként működnek, személyiségükkel és kisugárzásukkal inspirálva a fiatalokat. – Ahogy egy hideg közegben az ember fizikailag megfagy, úgy a tanárok lelki támogatásának hiánya is gátolná ezt a varázslatot. Ám a mi célunk melegíteni az önök lelkét, hogy továbbra is inspirálhassák a diákokat.”

A Richter Gedeon Nyrt. társadalmi szerepvállalása jegyében kiemelt figyelemmel kíséri a kémiaoktatás helyzetét. 

Az elmúlt 24 évben összesen 104 általános és középszinten oktató kémiatanár nyerte el a Magyar Kémiaoktatásért díjat – ők valóban mind képesek elvarázsolni a diákokat a kémia világában. 

„A gyógyszerkutatás szemmel láthatatlanul pici, ám gyakran nagyon bonyolult molekuláris szobrok megalkotásáról szól. Amikor a gyógyszervegyészek olyan vegyületeket hoznak létre, amelyek azelőtt még csak nem is léteztek a világegyetemben, az háromszoros csoda: egyrészt az újdonságuk, másrészt a megalkotásuk lenyűgöző szakmai és emberi képessége okán, harmadrészt pedig, mert minden ilyen molekula magában hordozza egy új gyógymód reményét. A molekulaszobrászat hatalmas tudást, kitartást, kudarctűrést, szenvedélyt igényel. Egyiket sem könnyű elsajátítani. Ennek a csodának a kiindulópontját a kiváló kémiatanárok adják. Nélkülük nem léteznének a szakmájukat művészi kreativitással, mérnöki precizitással és rendíthetetlen hittel művelő molekulaszobrászaink” – ezek már Prof. Dr. Szántay Csaba, a Richter Gedeon Nyrt. tudományos főtanácsadójának szavai.

Kíváncsiságébresztő tanárnők

„Hálás vagyok, hogy ilyen támogató közösség vesz körül” – mondta Csapó Mária, a Dunaújvárosi Dózsa György Általános Iskola tanára, az első díjazott, akit egykori diákja, Molnár Csenge ma már egyetemi hallgatóként méltatott: „Marcsi néni megtanított minket arra, hogy a tudomány nemcsak a lényegi összefüggések megértése, hanem folyamatos felfedezés is. Olyan pedagógus, aki türelmes, segítőkész és barátságos, mindemellett képes arra, hogy a diákjaiban kíváncsiságot ébresszen."

A második díjazott, Gyenge Csilla a vajdasági Nagybecskereken három iskolában is oktat kémiát. Számára a tehetséggondozás mellett a magyarság szórványban való megmaradása is különös fontossággal bír. Diákja, Nagy Martina gimnazista így beszélt róla: „Csilla tanárnő tette számomra érdekessé és szerethetővé a kémiát. Mindenkivel személyre szabottan foglalkozik, s mindig azt nyújtja, amire a legnagyobb szükségünk van.

Szent-Györgyi Albert szavaival élve: »„A felfedezés lényege azt látni, amit mindenki lát, de azt gondolni, amit senki más nem gondol.« 

Tanárnőnk hisz bennünk, ez ad bátorságot, hogy nagy célokat tűzzünk ki magunk elé. Ezért a hozzáállásért hálásak vagyunk neki."

A harmadik díjazott, Dr. Prokainé Hajnal Zsuzsanna több mint két évtizede tanít az Egri Dobó István Gimnáziumban. A díjátadón úgy fogalmazott: „Ez az elismerés nemcsak az enyém, hanem mindazoké, akik mellettem álltak: a családomé, a diákjaimé és a kollégáimé. Az Egri Dobó István Gimnázium inspiráló közegében dolgozni hatalmas szerencse számomra." A tanárnőt, aki különösen fontosnak tartja a kísérletekre épülő oktatást, és a Kémia Mobillabor révén Heves, Borsod megye kisiskoláiba is elviszi a tudomány varázsát, kolléganője, Szél Kitti köszöntötte. Többek közt az alábbi szavakkal: „Amíg a tanítványai voltunk, sosem szigorral vagy merev szabályokkal, de mindig elérte, hogy elvégezzük a dolgunkat, és megoldjuk a feladatainkat. Közvetlen, humoros, a diákok nyelvén beszélő tanár.”

Értékközvetítő tanár urak

A negyedik díjazott, Dr. Ludányi Lajos a kémiatanítást színházi előadáshoz hasonlította, ahol a „közönség” a legkritikusabb 12–16 évesekből áll. Nekik kell kulcsot adni a kezükbe a világ megértéséhez. A gyöngyösi Berze Nagy János Gimnázium pedagógusa tankönyvíróként és kutatótanárként is a kémiaoktatás megújítására törekszik: munkássága során 17 tankönyvet írt, amelyek nemcsak tananyagként, hanem inspiráló forrásként is szolgálnak a diákoknak. Korábbi tanítványa, Orosz Lara így méltatta: „Dr. Ludányi Lajos nemcsak a tudás átadását tartja fontosnak, hanem az értékközvetítést is. Jelenlétével arra ösztönzött, hogy merjünk gondolkodni.” 

„Megkaptuk tőle az atomokat, hogy magunk építhessük fel belőlük a molekulát.”

Az ötödik díjazott, Volosinovszki Sándor 18 éve tanít a Debreceni Szakképzési Centrum Vegyipari Technikumában. „Nemcsak a tanítás és a versenyfelkészítés, hanem a diákok mindennapi életének jobbá tétele is a tanár úr szívügye – hangsúlyozta egyik tanítványa, Szabó István Máté, aki személyes élményei alapján formált véleményt. – A siker titka a szorgalom és a kitartás, ezt tanította nekünk a tanár úr, aki szigorú, de emberséges, sokoldalú és furfangos” – hangzott a jellemzés. Volosinovszki Sándor igen aktív a tehetséggondozásban, évek óta végez szakmanépszerűsítő és pályaorientációs tevékenységet, sőt e-learning tananyag fejlesztésében is részt vett. Maga is elismerte, hogy az ő munkatempója mellett „egészen gyorsan” eltelt az a 18 év, amelyet eddig az iskolájában töltött.