Már több mint húsz éve annak, hogy a Szerencsejáték Zrt. megváltozott munkaképességű embereket foglalkoztat sorsjegyárusként annak érdekében, hogy a piaci környezetben való foglalkoztatással is elősegítse az érintettek társadalmi integrációját. Olyan emberek kaptak így lehetőséget, akik nagyon nehezen vagy egyáltalán nem találtak magunknak munkát. A nemzeti lottótársaság jelenleg mintegy 170 mozgáskorlátozott, siket- és nagyothalló, valamint tartós egészségkárosodás miatt megváltozott munkaképességű munkatársat foglalkoztat, akik 70 magyarországi város 126 értékesítő pontján akadálymentes környezetben dolgoznak. 

A megváltozott munkaképességű munkavállalók a vállalat létszámának 10 százalékát, az értékesítési csapat közel ötödét teszik ki. 

Ez a magas foglalkoztatási szint gyakorlatilag egyedülálló a versenypiaci körülmények között működő hazai vállalatok körében, hiszen a hazai vállalatok legfeljebb 1-2 százalékos foglalkoztatási aránnyal rendelkeznek.

Az évtizedek óta kitartó munkáltatói elkötelezettség mellett a Szerencsejáték Zrt. hosszú ideje aktív kommunikációval, szemléletformálással is hozzájárul a fogyatékossággal élőkkel szembeni sztereotípiák lebontásához, a befogadó szemlélet erősítéséhez. A vállalat tartsvelunk.hu címen egy tematikus, akadálymentes (AAA) microsite-ot hozott létre, ahol írott és videós formában a fogyatékossággal élőkkel kapcsolatos jó gyakorlatokat, példamutató történeteket mutat be. 

A nyitottságra nevel a társaság „A játék összeköt!” programja, melynek keretében 2017 óta országszerte 33 befogadó játszótér épült nagyobb városokban. Ezek olyan akadálymentes közösségi terek, ahol ép és fogyatékossággal élő gyermekek az együtt játszás élményén keresztül jobban megismerhetik egymást, ami segíti az elfogadó, nyitott felnőttekké válást. A vállalat hitvallása szerint ugyanis az elfogadást már gyermekkorban érdemes megtanítani. Az országos program mottója: „Nem az a fontos, ami elválaszt, hanem az, ami összeköt!”, a program jószolgálati nagykövete pedig Drávucz Rita olimpikon, világ- és Európa-bajnok vízilabdázó. A sportoló érintett szülőként állt a kezdeményezés, mellé ezzel is segítve az érintettek beilleszkedésének könnyebbé tételét, valamint a társadalom érzékenyítését és nyitottságát az ügy iránt. 

Az Európai Unió területén közel 80 millió fogyatékossággal élő személy él. Hazánkban közel egymillió fő és családja, azaz minden tizedik ember érintett a fogyatékosság valamely ágával. Magyarországon mintegy 14 ezer, 14 év alatti fogyatékossággal élő gyermek él, közülük több mint 4 600 Budapesten, illetve a nagyobb vidéki városokban. 

Támogatott tartalom

Ha a táplálkozásról van szó, akkor sajnálatos tévhit, hogy csak az úgynevezett makrotápanyagok (szénhidrát, zsír, fehérje) arányai határozzák meg az egészségi állapotodat. A szervezeted optimális működéséhez a jelen becslések szerint, akár húszezernél is többféle mikrotápanyagra van szükséged. Ezek nyomelemek, vitaminok, polifenolok, különböző fitonutriensek, amelyekből egyszerre csak nagyon kevés kell. 

Bennünk – főként a bélrendszerünkben – és a bőrünkön tízszer több mikroba él, mint a saját sejtjeink száma. Gondolj csak bele, ki is vagy tulajdonképpen, ha ennyi idegenlégiós ügyködik éppen most is benned, különféle védő, szállító és feldolgozó munkaköri leírást követve! Még szerencse, hogy a sejtjeid nagyobbra nőttek… 

Ezt a vendégsereget nevezzük mikrobiomnak. Ezekkel az aprócska lényekkel nagyon szoros szimbiózisban élünk, ugyanis rengeteg olyan funkciót látnak el, amelyekre egyszerűen nem vagyunk képesek. 

A bevitt élelemből feltárnak számunkra életbevágóan fontos anyagokat, méghozzá a bennünk biológiailag hasznosuló formában. Ők a barátaink, a nélkülözhetetlen munkatársaink. 

Bánj velük ehhez méltóan. Azt szoktam mondani – némi egyszerűsítéssel –, hogy a mikrobáinkat etetjük, és azok etetnek minket. Micsoda vendégsereg ez! Nemcsak elfogyasztja, amit kap, de utána még „főz” is nekünk! 

Igazából fel sem tudjuk sorolni, hogy hányfajta létezik ezekből az apró kis segítőkből, hiszen csak néhány éve kezdtünk velük tudományos alapossággal foglalkozni. Végre. Az ember már régóta sokat sejt a táplálkozás fontosságáról: Hippokratész Kr. e. 400 körül fogalmazta meg azt az örökérvényű okosságot, amely így szól: „Gyógyszered legyen az ételed, ételed legyen a gyógyszered!”

Az biztos, hogy sok ezerre tehető a fajtasokszínűségük. És a „gusztusuk” is legalább ezerféle, azaz amit enni és feldolgozni szeretnek. Kedvelik a különféle zöldség- és gyümölcsfajtákat, a rostanyagokat, a bonyolult szénhidrátokat, és mindezt a lehető legtermészetesebb formában. Ugyanis, ha már megkapták, szeretik használni a „tehetségüket”. 

Vehetnénk róluk példát, és az almalé helyett mi is rághatnánk egész almát mindenestül. Vagy a zöldségeket nyersen vagy párolva, de egyben. 

És akkor lenne miből a mi kis munkatársainknak legyártani az elegendő vajsavat, amely egészségesen hizlalná a vastagbél hámsejtjeit, és ezzel megvédene a sokféle, napjainkban rohamosan terjedő bélbetegségtől. És ez csak egyetlen példa arról, hogy hogyan is működik ez a szimbiózis a kis barátaink és közöttünk. Én terítek, ők esznek. Aztán dolgoznak. 

Sajnos ma a világ élelmezésének több mint hetvenöt százalékát mindössze tizenkét növény- és öt állatfaj adja, és a paletta egyre csak szűkül. Száz évvel ezelőtt egy átlag magyar család több mint háromszázféle növényt fogyasztott: gabonák, hüvelyesek, zöldségek, gyümölcsök, magvak, fűszernövények, gombák, vadon élő növények. Ma ez a szám nem éri el az ötvenet. Meg fogsz lepődni, ha elkészíted a saját listádat. 

Kép

Kép forrása: Freepik

Emellett az ipari mezőgazdaság által megtermesztett termények tápanyag-sokszínűsége és mennyisége is radikálisan csökken, gyakran már nem éri el a harminc-negyven évvel ezelőtti tized-, esetleg huszadrészét sem. Huszonöt ipari sárgarépát kell ma megenned ahhoz, hogy ugyanannyi karotinhoz juss, mint negyven éve egyetlenből… 

Ennek oka az élettelen talaj, amelyben az ipari mezőgazdaság műtrágyákkal és vegyszerekkel termeszteni igyekszik. Ugyanis a növények sem „direktben esznek”: az ő mikrobiomjuk az élő talaj, amelyben milliárdnyi apróság szorgoskodik és „főz a növényeknek”. 

A jól tartott növény minket is táplál, hiszen benne van mindaz, amit a mi mikrobiomunk hasznosítani fog. 

És a kör ezzel bezárul. Talán már fel sem teszed a kérdést, hogy mi köze van mindennek a jelenlegi vagy remélhetőleg már lázasan tervezett veteményesedhez? 

Bizony az, hogy amit a kertecskédben a helyes technológiával megtermelsz, nagy valószínűséggel hozzájárul az egészségi állapotod megőrzéséhez vagy rendbehozásához. Hiszen sokfélét és jófélét igyekszel majd termeszteni. 

A fentieken még sok mást is kapsz, csak néhány példa: 

– megérted, hogy mi is pontosan a szezonalitás: mit mikor érdemes vetni, ültetni és enni is, 

– a frissen és megfelelő érettségi fázisban leszedett termés tartalmazza mindig a legtöbb hasznosuló tápanyagot, 

– jobban értékeled majd azok munkáját is, akik a táplálékod többi részét állítják elő, hiszen mi nem törekszünk önellátásra, szerényen, de okosan csakis elérhető célokat tűzünk ki. 

Rendszeresen követheted Márta tanácsait és felteheted kérdéseidet A te veteményesed is számít Facebook-csoportban. 

A cikk Tkacsik Márta A te veteményesed is számít! című sorozatának része. A sorozat további részei itt érhetőek el.

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra itt lehet előfizetni.

Hadd kezdjem azzal, hogy hálás vagyok Florentina Holzingernek. Ha esetleg az olvasó számára ismeretlen a név: ő rendezte a Sancta című operát, amelynek stuttgarti bemutatóján eddig 18 alkalommal kellett orvost hívni a nézőkhöz. Ami ugyanis a színpadon lezajlott, attól többen fizikálisan rosszul lettek, akár el is elájultak. 

Senkinek nem ajánlom a trailer megtekintését, mert az, hogy a nyugalom megzavarására alkalmas, nem kifejezés. 

Az egyik jelenetben meztelen apácák görkorcsolyáznak, a másikban erotikusan közelednek egymáshoz, hatalmas tömjénezőben ruhátlan nő hintázik, és persze bőven találunk vérben úszó, neonkereszten függő, szintén pucér nőt is a színpadon. Mindez olyan zenei aláfestéssel és effektekkel kiegészítve, amelyek egy horrorfilmben is megállnák a helyüket. 

A Sancta bővelkedik a megbotránkoztató elemekben, bár a hivatalos verzió szerint a mű célja, hogy olyan témákat feszegessen, mint a nők elnyomása, a katolikus egyház bűnei és a szexuális ébredés. A cél pedig természetesen „ezúttal sem a provokáció vagy a vallásgyalázás", hanem a „felvilágosítás” (ahogy azt az opera vezetősége is hangsúlyozta). Azonban, hogy mi az a hatalmas igazság, amelyre a darab felnyitja a vakon tapogatózó, gyanútlan társadalom szemét, nem egyértelmű. 

Hogy az egyház egy gonosz, elnyomó, patriarchális rendszer? Ezt már hallottuk elégszer. Amennyiben erről van szó, úgy továbbra is nehéz mit kezdeni az üzenettel, egyszerűen azért, mert nem igaz. Aki kicsit is tisztában van például az iráni nők helyzetével, az pontosan tudja, hogy nem a kereszténység háza táján kell az elnyomást keresni. 

Sőt a keresztény hagyományban gyökerező kultúra az egyetlen, amely következmények nélkül megengedi, hogy bárki ilyen mértékig gyalázza. 

Mert még ha nem is tartja magát hívőnek valaki, úgy szívta magába a kereszténység értékeit, mint a levegőt. Az ugyanis, hogy nem alkalmazunk erőszakot, hogy tiszteljük az eltérő véleményt, hogy fontosak a nők jogai, hogy szabad megfogalmazni kritikát, nem magától értetődő. Megint csak: elég megforgatni a földgömböt, és számtalan országra rátehetjük az ujjunkat, ahol olyan darab, amely az ország vallását gyalázza, vagy épp a nők jogait firtatja, egyszerűen létre sem jöhetne.

De miért vagyok mégis hálás a rendező munkájáért? Azért, mert még annyi félreértésre sem ad okot, mint a párizsi olimpia megnyitója. Kristálytiszta a szándék, így a darab körül kialakult vita lényegét ezúttal nem az a kérdés képezi, hogy mit látunk, hanem hogy amit látunk, az belefér-e a művészetbe? 

A Sanctát védelmezők azzal érvelnek, hogy a művészet szabad, joga van provokálni és egyébként is: a darabban felvetett témákkal igenis szembesülni kell. A hithű keresztény szerint azonban a műnek semmi köze a művészethez, hanem sokkal inkább az adófizetők pénzéből finanszírozott kereszténygyalázásról van szó. Vitatkozhatunk azon, hol ér véget a művészet, és hol kezdődik a propaganda, de őszinte leszek: ezen a ponton teljesen mindegy, milyen kategóriába soroljuk az alkotást. 

Természetesen megvan a személyes véleményem, de legyen művészet, rendben. 

Talán még jobb is, ha annak nevezzük, mert akkor legalább nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy egy végtelenül gyenge művészeti alkotásról van szó. 

2024-ben ugyanis, ha valaki biztosra szeretne menni, akkor olyan témát választ, amely nemcsak kritikus a kereszténységgel, hanem minél inkább démonizálja és gúnyolja azt. Semmi bátorság nem szükségeltetik ahhoz, hogy meztelen apácát függesszünk egy neonkeresztre a színpadon, mert pontosan tudjuk, hogy a közönség vastapssal jutalmaz érte. És ez a legnagyobb probléma a Sanctával. Mert egy mű kritizálhat. Provokálhat. Arcul csaphatja a nézőt. De egyvalami nem lehet: gyáva. 

Régen nem babázott, ma pótolja

„A napokban egy fiatal lány lépett az üzletbe, a nagymamája babáját szorongatta. Elmondta, hogy a nagyszülője demenciával küzd, és nagyon ragaszkodik gyermekkori játékszeréhez, amely kissé viseltessé vált. Szerette volna, ha megjavítom” – mutatja Barta Judit a hatalmas babát, amit előttem kezd újjávarázsolni. Meséli, a játékbaba feje nagyon laza volt, ruhája is tönkrement. Előbb átpucolta a testét, és megerősítette a végtagjait. Ezt követően megvarrta a pomponját. Szerencsére volt „elfekvőben” egy matyó ruhája, ami éppen illeszkedett a baba népviseletéhez. 

Miközben mesél, a keze meg sem áll, varr, vág, ragaszt.

Valaha Budapest szívében több helyen is készítettek babákat, Judit nagymamája is ezzel foglalkozott. Miután a Károly körúti üzletüket államosították, szövetkezetté alakulva 1957-ben a Múzeum körútra költöztek. Dolgoztak az üzletben papírmaséfej-készítők, Judit nagymamája szabta ki az anyagtesteket munkatársaival, amelyeket aztán megtömtek, végül belehelyezték a testbe a fejet. Rajtuk kívül alkalmaztak még hajvarrót és cipőkészítőt, akik a parókát és a kicsiny lábbeliket állították elő. 

Az új üzletben Judit édesanyja is babákat készített, mások elkezdték javítani azokat. Egymástól tanultak. Ma már senki nem él a hajdani szakemberek közül, de az üzlet ugyanazon a helyen azóta is működik, immár Babaklinika néven. Előbb, 1982-től Judit édesanyja vitte tovább a javítást is vállaló hangulatos üzletet, majd lánya vette át a klinika vezetését, és javítja a babákat, mackókat. Érdekes, de Barta Judit nem volt babázó kislány, játékállatkái voltak, ám gyakran járt az üzletbe. 

Az ott dolgozó asszonyok szép lassan őt is megtanították minden fortélyra.

Nem pörög a babapiac

Sokrétű a munka, varrni, festeni, hímezni, restaurálni kell tudni, ezeket a készségeket vagy édesanyjától leste el Judit, vagy együtt találták ki a technikát, ahogy az újabb és újabb babagenerációk példányai bekerültek a klinikára. A parókahaj varrását attól a hölgytől tanulta el, aki egykor az üzletben dolgozott. „Ha az ember szétszed egy babát vagy macit, látja, miként lehet megjavítani, újra játszható játékszert készíteni belőle” – mondja Judit. Műbőr és papírtalpú cipőcskéket, ruhákat is varr, a műanyagcipőket vagy öltözeteket a behozott donorbabákból pótolja. 

Miközben a múltról mesél, egy nyugdíjas korú hölgy lép az üzletbe. Elmondja, hat–nyolc éve már járt a boltban, akkor azt a felvilágosítást kapta, hogy a birtokában lévő baba az előző századfordulón készült. Azóta megjavíttatta, mutatja, és érdeklődik, mennyit érhet a játékszer manapság. A válasz nagyon lelombozza: nem kapna érte annyit, amennyire számított. Judit megállapítja: bár nagyon szép a játékszer, ma már alig keresik az antik babákat. Azt tanácsolja a vásárlónak, őrizze még, pár év múlva talán változik a piac. 

„Még tíz éve találkoztam olyan esettel, hogy a család a dédnagymamát szerette volna meglepni egy antik babával, mert az idős hölgy folyton szomorkodott a régi babája után. Ma már ez a korosztály a mennyországban babázik; alig-alig vesznek antik babát az emberek” – döbbent meg a Babaklinika tulajdonosa. 

S hogy fokozza a meglepetésemet, elárulja, napjainkban a játszó babákat sem olyan könnyű értékesíteni.

Pedig a szocializmusban a játékokat képzett babakészítők gyártották, többen is dolgoztak Budapesten, Debrecenben és Szegeden. Vagyis komoly iparágnak számított a babakészítés. Ők alakították ki a fröccsöntött testeket, a gumifejeket, a babák frizuráját pedig hajfűzőgépekkel formázták. 

A fröccsöntők azonban kiszorultak Budapest belvárosából a környezetvédelem és a munkával járó szagok miatt. Amikor a kilencvenes évek elején a piacot elárasztották a kínai játékok, a legtöbben be is fejezték a gyártást. Néhányan az ezredfordulóig még húzták, de a kínai árakkal képtelenség volt versenyezni. Többen felkeresték Barta Juditot, amikor végleg bezártak, hogy felhalmozódott raktárkészletüket átadják. Mára a Babaklinika maradt az egyedüli ilyen üzlet.

Kép

Fotó: Velkei Tamás

Az eszmei érték dönt

A szomorú história felelevenítése közben spanyol házaspár lép a helyiségbe, választanak, miközben arról érdeklődnek, hány euró átszámítva a játék. Judit megnyugtatja őket, máshol csak drágábban kapnák meg a babát, ennek ellenére hosszasan tanakodnak még. 

Végül úgy döntenek, megveszik az ötezer forintba kerülő játékszert. A jelenet egyben alá is támasztja a babapiac hányatott sorsát. 

Bár a vásárlói kedv alábbhagyott, a folytonos újravásárlást népszerűsítő konzumvilágban is él és virul a Babaklinika. A miértre egyszerű a válasz: a többség megjavíttatja a babát, mert a játékszer hozzánő a gyermekek szívéhez. Addig sírnak, míg a szülő el nem viszi a kedvencet megjavíttatni. 

Sokan felnőttként hozzák be a gyermekkori játékszerüket, amikor megtalálják a szülői házban azt az egy babát, „akinek” elmondtak minden jót és rosszat, akit öleltek, ringattak, babakocsikáztattak. Ragaszkodnak ezekhez a babákhoz, még a vidéken talált játékszereket is felküldik a fővárosba javíttatásra. Az eszmei érték kiüt minden egyéb szempontot.

Macit is fogad a klinika 

Ma már macit is javít Judit, mert a régi macijavítók is bezártak. „A macit nehezebb helyrehozni, mert általában szalmával tömték, amit körülményes tisztítani. Sok maci össze is megy, főleg, ha nagyon régi, mert a szalma töpörödik a testében, ilyenkor tömővattával egészítem ki a testüreget. 

Szét kell szedni a fejét, a testét, a négy végtagját, ez sem egyszerű feladat, mert drótozva, tárcsázva készültek, hogy tudják mozgatni a végtagjaikat. 

Külsőleg is szükséges tisztítani, ilyenkor napokig szárad a játék. Gyakran tönkremegy a medvék tappancsa, mancsa, szeme, ezek helyett újat kell készíteni, esetleg orrot hímezni. Egy-egy macira akár öt–hat órát is áldozok. Ez nagyon sok” – avat be Judit a játékszerek javításának metódusába. 

Hozzáteszi: a „legveszélyesebb”, ha kikopik a maci szőre, mert azt szinte lehetetlen újravarrni, ráadásul a mai műszőrmék más anyagból, színből készülnek. Ilyenkor vagy megpróbálja hasonló fazonnal pótolni a szőrt, vagy felöltözteti a játékszert.

Szinte nincs lehetetlen

Judit kifejezetten szereti a kihívásokat, azt mondja, enélkül nem is lehetne folytatni e ritka szakmát, persze az sem árt, ha az ember türelmes, magyarázza, mialatt folytatja a hatalmas matyó ruhába bújtatott baba öltöztetését. Nagy szeretettel és empátiával fordul a megrendelők felé, velük beszélgetve kicsit pszichológussá is válik: amikor mesélni kezdenek magukról, megismeri a babák tulajdonosait, a gyermekkorukat. 

„Rengeteg pozitív energiát nyerek ezekből a találkozásokból, ennél nagyobb örömöt csak az jelent, amikor elviszik a megjavított babát, és látom az arcukon a boldogságot.” 

„Vagy videót küldenek arról, mennyire örült a gyermekük, amikor visszakapta kedvenc játékszerét” – meséli lelkesen a tulajdonos. Sokan hoznak olyan régi babákat, amelyeket már nem akarnak, vagy nem lehet megjavíttatni, esetleg nincs kire hagyni. Ezeket Judit hasznosítja a többi baba javítása során. Nagyon ritkán mondja azt, hogy nem tud megjavítani egy babát. Erre leginkább a tengerentúli játékok esetben kerül sor, mert ha széttörik a baba teste, arra csak az ott készített speciális fej illik, ebből pedig alig akad Magyarországon. 

Kép

Fotó: Velkei Tamás

Babaevolúció

Az első babák porcelánból készültek, testük papírmasé (papír, fűrészpor és ragasztó keveréke) volt, testük, kézfejük, lábuk fa. A törzsre helyezték a porcelánfejet. Az efféle babákkal nem igazán lehetett játszani, legfeljebb ültetni, fektetni, gyengéden babusgatni, mert a porcelánfej könnyen tört. A kisgyermekeket mégis kielégítette e korlátozott játéklehetőség is, hiszen általában ez az egy babájuk volt.

Mára megfáradtak ezek a babák, nagyon vigyázni kell minden porcikájukra, könnyen letörhet az ujjuk, arról nem is beszélve, hogy a ruhájuk szintén 100–120 éves. Nem érdemes őket odaadni egy mai gyermeknek. Az antik babákat könnyű azonosítani: a fejükbe beütötték a készítés évszámát, esetleg a készítőt vagy sorszámot. Judit javított 1894-ben készített babát is.

A legnagyobb játékbabagyártók a 19. század végén, a 20. század első felében Németországban működtek, de Franciaországban is gyönyörű játékokat készítettek. Utóbbiak ritkábbak, ezért drágábbak, ahogy a kisebb német manufaktúrák termékei is. A korszak másik elterjedt terméke a celluloidbaba. Ennek alapanyaga, a celluloid mára úgy törik, mint a ropi, mert egyik összetevője, az aceton párolog. Ezekre a babákra nagyon kell vigyázni.

A második világháború átírta a babagyártás történetét: mivel minden alapanyagra nagy szükség mutatkozott, átmenetileg visszaesett a termelés. A porcelánformák viszont megmaradtak, így később nem porcelánból készítettek babákat, hanem papírmaséból. A negyvenes évektől feléledt a német babagyártás: mozgó szemű, úgynevezett skalpos babákkal, amelyeket a félbe vágott fejük miatt egyszerűbb volt megszemezni, mint a teli fejű társaikat.

Fokozatosan más országok is bekapcsolódtak a tömeges babagyártásba, Aradon például hatalmas gyár működött (2013-ban ment csődbe). Az Egyesült Államokban és Kanadában ugyancsak nagy ipar épült ki – érdekesség, hogy a tengerentúli babák fordítva készülnek, mint az európaiak: míg utóbbiak esetében a fejet helyezik a törzsbe, addig az amerikai játékszereknek a nyakára kell rátenni a fejet.

Gyártottak még Csehszlovákiában és a Szovjetunióban is babákat, utóbbi országból rengeteg került Magyarországra. Judit elmondja, sok orosz turista vett egy időben szovjet babát, mert Oroszországban hiánycikké váltak a kor termékei. A szovjet gyártók készítettek szamovárbabát is, a baba bodros ruhájával a teát óvták a kihűléstől. (Hasonló teababát a németek is gyártottak már az 1800-as években.)

Magyarországon eleinte nem tudtak mozgó szemű babákat készíteni, a hatvanas években még általában festették a szemüket. Ezeket a fejeket úgynevezett anyagtestre helyezték rá, amelyet népviseletbe öltöztettek. Később nejlonnal vonták be a végtagokat. A hetvenes évek slágere a csecsemőbaba, ami sírni tudott, a hangot adó szerkezet az anyagtestbe került. A nyolcvanas években már műanyag testű babákat gyártottak a kisiparosok – igen nagy mennyiségben, több méretben.
A papírmasét követték a műanyag és gumibabák, az alvó szemű, a fűzött és a már nem parókahajú játékszerek. Ezekkel sokkal inkább lehetett játszani, hiszen kevésbé kellett vigyázni rájuk. Az anyagtestre gumi végtagok kerültek, hajas gumifejjel készítették a kislányok kedvenceit. Ez olcsóbb volt, mert nem kellett drótozni, nem kellett hozzá egész láb, kéz. Anyagfejjel is készítettek babákat, különösen vidéken, a palóc, a matyó egyaránt népszerű volt. A kétezres években újra megjelentek az úgynevezett szuvenír kerámiababák, amelyek teste anyagból készül, csupán a fejük, a kezük, és térdtől a lábuk van kerámiából.

Hogyan lesz valakiből molekuláris biológus?

„Mindig érdekelt, hogy a családon belül egyes betegségek minek következtében alakultak ki, mi áll a háttérben. Sajnos a húgom is egy autoimmun betegségben szenved gyerekkora óta” – kezdi Csuka Dorottya. Felmenői között nem volt kutató, először ő sem annak készült, a veszprémi gimnáziumi évek után az orvosi egyetemre adta be a jelentkezését, ám oda nem vették fel. Megjelölte azonban a biológus szakot is, így került az Eötvös Loránd Tudományegyetemre, ezzel pedig – ahogy fogalmaz – egy teljesen más világ tárult ki előtte. „Ráéreztem, hogy ez az, ami nekem kell. Kutatóként jobban beleláthattam az immunológiai és genetikai folyamatokba” – mondja. De ugorjunk egy nagyot! 

Dr. Csuka Dorottya mostanra többszörösen díjazott molekuláris biológus, jelenleg az örökletes mellrák genetikai hátterét kutatja Izlandon, a Landspitali University Hospitalban. 

A kutatási téma a családi érintettség miatt is fontos számára, mert édesanyja és keresztanyja is sikeresen megküzdött ezzel a daganatos betegséggel. 
Izlandi munkája mellett részt vesz egy korábban kezdődött hazai vizsgálatban is: a Semmelweis Egyetemen a ritka, örökletes vesebetegségeket kutatja. Munkáját az elmúlt évtizedben több díjjal is elismerték: többek közt Junior Prima-díjas a magyar tudomány kategóriában, majd 2020-ban megkapta a L’Oréal és az UNESCO kutatónők számára kiírt ösztöndíját is.

A mellrák genetikai háttere

Október a mellrák elleni küzdelem hónapja. Az emlőrák a nők leggyakoribb rosszindulatú daganatos megbetegedése. Hazánkban évente mintegy 7300–7500 új esetet diagnosztizálnak, vagyis minden nyolcadik magyar nő ebben a betegségben szenved. Évente mintegy kétezren vesztik életüket ennek következtében, korai felismeréssel és kezeléssel azonban az ötéves túlélési arány meghaladja a nyolcvan százalékot, ezért a rendszeres szűrővizsgálatok és az önvizsgálat kulcsfontosságú.

A magyar nők töredéke jár rendszeresen szűrésre

Egy friss, reprezentatív, az Affidea Magyarország megbízásából készült felmérés aggasztó képet mutat a magyar nők emlőrákkal és emlőszűréssel kapcsolatos attitűdjéről. A fiatal, 20–35 éves nők 80 százaléka még sohasem járt ultrahangos emlőszűrésen, és a 35 feletti nők – akiknek a mammográfia a javasolt – 44 százaléka még nem volt mammográfiás szűrésen. Vizsgálták a családi érintettség és a szűrésre járási hajlandóság közötti összefüggést is, és lesújtó eredményekre jutottak. Hiába van emlőrákos megbetegedés a családjukban, a 35 év feletti nőknek csak közel negyede jár évente szűrésre. A közlemény szerint a nőknek 35 éves kor felett évente ajánlott mammográfiás szűrővizsgálaton részt venni, ezt 45 éves kortól 65 éves korig kétévente tehetik meg ingyenesen, népegészségügyi szűrés keretében. 

Az összes mellrákos eset körülbelül 10 százalékában, vagyis minden tizedik mellrákos betegnél mutatható ki valamilyen genetikai ok. Ez sok esetben a mostanra elég jól ismert BRCA1.es vagy a BRCA2-es génekben bekövetkező mutáció. Nagyon sok olyan mellrákos eset van, ahol családi halmozódás figyelhető meg: nagymamáról anyára, anyáról lányra, nagyszülőkről unokára is öröklődhet a daganatos betegség. (Elsősorban női betegekről beszélünk, hiszen az összes mellrákos eset mindössze két százalékában férfiak az érintettek.) 

A kutatócsoport – amelynek most Csuka Dorottya is a tagja – az elsők között volt a világon, akik a BRCA-gének hatását leírták.

Kép

Dr. Csuka Dorottya – Forrás: Csuka Dorottya

Többgenerációs családot vizsgálnak

Reykjavíkban, a Landspítali Egyetemen évekkel ezelőtt elkezdtek vizsgálni egy nagy kiterjedésű családfát, ahol négy generációra visszamenőleg azonosítottak emlőrákos eseteket, viszont az eddig jól ismert mellrákot okozó génekben (BRCA1, BRCA2) nem találtak mutációt. De az jól látszik, hogy a rokonoknál létezhet egy közös, örökletes elváltozás. 

„Ezért tavaly olyan genetikai vizsgálatokat kezdtünk végezni, amik az érintett családtagok teljes genetikai állományát vizsgálják; az összes gént, ami a szervezetünkben fellelhető” – magyarázza a kutatónő. A céljuk az, hogy olyan elváltozást találjanak, ami közös minden mellrákban szenvedő családtagban. 
A módszer, amivel dolgoznak, az úgynevezett teljes genomszekvenálás. Ennek lényege, hogy egy nagy teljesítőképességű gépben az egyes betegek DNS-mintáját alaposan végigvizsgálják, aminek végén egy több tízezer soros Excel-táblázatot kapnak, így rengetegféle elváltozást ki tudnak listázni. 

„Azt reméljük, hogy végeredményben egy hosszú listát kapunk, amelyben ott vannak a mellrákban szenvedő betegek azon genetikai elváltozásai, amik közös nevezőt jelentenek.” 

„Azaz kiderülhet, hogy a négygenerációs családban a betegeknél mi okozhatja a mellrákot” – magyarázza. 

„Mintha tűt keresnénk a szénakazalban”

„Kicsit olyan ez a munka, mintha tűt keresnénk a szénakazalban. Azt már sikerült leszűkítenünk, hogy bizonyos kromoszómák lehetnek érintettek, ezek közül is kifejezetten a 6-os kromoszómán lehet az a közös nevező, az a megváltozott génszakasz, ami a mellrákos eseteknél a betegséget okozza. Ha megtaláljuk egészen pontosan, melyik az érintett gén az adott génszakaszon, jobban meg tudjuk érteni, milyen mechanizmusokon keresztül alakult ki a mellrák ezekben a családtagokban. Akkor lennék elégedett, ha a 6-os kromoszómán tudnánk találni egy olyan génszakaszt, ahol nagy valószínűséggel megtalálható a mellrákot okozó közös elváltozás. Az még nagyobb boldogság lenne, ha az érintett gént tudnánk megtalálni” – mondja a biológus, amikor a kutatás céljáról érdeklődöm.

Miért fontos ez? Azért, mert így a jövőben fejleszthető lenne valamilyen személyre szabott terápia, gyógyszer. A kutatók mostanra megvizsgálták több családtag teljes DNS-ét, aminek következtében terabyte-os méretű adatokat kaptak. Ezeket viszont fel is kell dolgozni, a munka jelenleg is zajlik 

„Ez egy egészen új tudományág: hogyan tudjuk a kinyert genetikai adatokat ellenőrizni, hogy megbízhatók-e, majd kiszűrni azt a genetikai elváltozást, ami közös kóroki tényezőnek tekinthető. Most ott tartunk, hogy bioinformatikusokkal együttműködve elkezdjük feldolgozni ezt a hatalmas anyagmennyiséget” – mondja az izlandi kutatóintézet tudományos főmunkatársa. 

Kép

Fotó forrása: Csuka Dorottya

Exponenciálisan nő az esetek száma

Körülbelül tíz fő alkotja az izlandi kutatócsoportot, akik az emlőrák mellett agy-, vastagbéldaganatokkal és limfómákkal is foglalkoznak. Napi feladataik közé tartozik az is, hogy a szigetország minden részéből beérkező mintákat feldolgozzák.

„Sokkal több daganatos beteg mintája érkezik a laborba, mint egy évvel ezelőtt.” 

„Az a tapasztalatom, hogy nemcsak az emlőrákos, de a más daganatos esetek száma is exponenciálisan nő, beleértve az agydaganatokat, a hasnyármirigy-, a vastagbélrákot” – avat be a szomorú valóságba a molekuláris biológus. 

Mint hangsúlyozza, ez nem csupán skandináv, hanem globális jelenség. 

Azt, hogy összességében mi okozza a daganatokat nehéz megmondani. 
„Becslések szerint 60–70 százalékban fontos tényező a genetika, ezt nehéz pontosan megállapítani, mert lehetnek súlyos hatású vagy mérsékelt hatású genetikai elváltozások. Azt, hogy végül ezek hogyan hatnak, a környezeti faktorok és az életmód is befolyásolja” – hangsúlyozza. Vagyis nem fekete-fehér a kép.

„Örülök, hogy erre a pályára sodródtam”

Csuka Dorottya úgy látja, hogy a kutatók itthon is próbálnak lépést tartani a legújabb technológiákkal: a Semmelweis Egyetemen a Bödör Csaba által vezetett kutatócsoportot, illetve a Budapesten működő Oncompass intézetet említi. 

Tervei szerint jövőre visszatér Magyarországra, és újra a ritka, örökletes vesebetegség kutatására fókuszál majd, de a távolból az izlandi kutatásba továbbra is besegít majd. Addig is a munka mellett Izlandon igyekszik kihasználni a természet adta lehetőségeket. A skandináv országban az időjárás eléggé behatárolja a szabadidős tevékenységeket, van olyan nap, amikor alig van világos napközben. 

De Dorottya amikor csak teheti, kirándul vagy fut, illetve futóversenyeken vesz részt, vagy az izlandi nyelvtudását fejleszti. „Minél több területét igyekszem felfedezni az országnak. A kevéssé ismert helyeket is, mint például az izlandi felföld változatos klímával és domborzattal, érdekes vulkanikus képződményekkel” – meséli. 

„Szeretem a skandináv életszemléletet: sok időt töltenek a természetben, és azt vettem észre, hogy Dániában és Izlandon is nagyon összetartó családi és baráti kapcsolatok vannak.” 

„Nagyon jól megtalálják az egyensúlyt a munka és a magánélet között” – folytatja a kutató, aki korábban Koppenhágában és Helsinkiben is élt már tudományos munkájának köszönhetően.

„Örülök, hogy erre a pályára sodródtam. A kutatásban nagyobb szabadságot látok, mint az orvosi hivatásban. A gimnáziumban nem tudtam, milyen pályát válasszak, mert szerettem a nyelveket, szerettem utazni, érdekelt a gyógyítás, de nem állt össze a fejemben, hogy lehetne mindezt egyszerre csinálni. Utólag látom, hogy kutatóként lehet pályázni külföldi ösztöndíjakra, megvan az a szabadság, hogy új kultúrákat ismerjek meg, külföldön éljek, nyelveket tanuljak, közben jó esetben még a különböző betegségek eredményes kezeléséhez is hozzájárulhatok” – teszi hozzá.

Kevés élvezetesebb dolog létezik annál, mint amikor egy jó könyvvel befészkeljük magunkat a kedvenc fotelünkbe, ám ezt nem mindig olyan egyszerű beilleszteni a napirendbe. A véget nem érő teendőlisták világában szinte luxusnak tűnhet a rendszeres olvasás, holott a jelek szerint több fronton is a hasznunkra válna (és nem is biztos, hogy annyi időt venne igénybe, mint gondoljuk). 

Egy 2009-es felmérés szerint már csupán 6 perc olvasás is 68 százalékkal csökkenti a stresszt, ezzel megelőzve olyan, szintén jól bevált praktikákat, mint a zenehallgatás, vagy a sétálás. 

Egy másik kutatás bebizonyította, hogy aki elalvás előtt könyvet ragad, az jobb alvásminőségre számíthat, mint azok, akik nem betűk társaságában zárják a napot. 

A fentieket saját tapasztalatból is alá tudom támasztani. Immár évek óta törekszem arra, hogy minden héten elolvassak egy könyvet, így december végére egy körülbelül 50 kötetből álló stápli gyűlik össze. Mint sok más esetben, itt is igaz: ne egy nagy megoldástól várjuk az áttörést, apró trükkökkel és praktikákkal jóval többre megyünk. Lássuk, mik is ezek!

Időkonfetti – mit értünk alatta, és hogyan tudjuk okosan használni?

Az „időkonfetti” fogalom Brigid Schulte amerikai újságírótól származik, és a nap folyamán elszórt néhány perces, üres időintervallumokat jelöli. Úgy, mint a két munkahelyi megbeszélés közti rövid szünet, vagy az a néhány perc, amíg felforr a teavíz. De említhetnénk az orvosi rendelő váróját is. Ezek mind értékes idők, amelyeket többnyire elpazarolunk, mert például céltalan telefongörgetéssel töltjük őket. 

Holott pár szabad perc tökéletesen elég arra is, hogy haladjunk az aktuális olvasmányunkkal! 

Tény, hogy amíg a mikró megmelegíti az ebédet, nem fogunk egy egész fejezettel végezni, de ha az időkonfettiket következetesen egy-egy oldal elolvasására szánjuk, a nap végén azt találjuk, hogy akár 10–15 oldalt is haladtunk. Ami heti szinten akár 100 oldalra is rúghat, pusztán azért, mert ezekben a rövid szünetekben nem a telefonunkat bújtuk.

Kép

Kép forrása: Freepik

Válasszunk olyan könyvet, amit szívesen is olvasunk!

Evidensnek hangzik, mégis a legfontosabb, hogy élvezzük a könyvet, amit olvasunk. Gyakran ugyanis egyszerűen azért nem haladunk egy kötettel, mert unalmas. Nem csoda hát, ha hiányzik a motiváció a folytatáshoz. Ha fizettünk egy könyvért, bosszantó lehet elfogadni, hogy nem érte meg a pénzt, de nézhetjük úgy is, hogy az időnk még annál is értékesebb, mint amibe az adott kötet került. 

Ezenkívül előfordul, hogy nem is a könyvben van a hiba, hanem egyszerűen az életszakaszban, amiben épp vagyunk, nehéz ráhangolódnunk az adott témára. A könyvekben viszont az a jó, hogy megvárnak. 

Hónapokkal vagy akár évekkel később azt találhatjuk, hogy az adott mű egészen más hangon szól hozzánk, és már sokkal jobban élvezzük, mint korábban. 

Úgyhogy ne féljünk polcra helyezni valamit, ami elsőre csalódást okozott. Még eljöhet az ideje!

A választási lehetőség szépsége – cserélgessük a különböző műfajokat!

Felpörgetheti az olvasási rutint, ha egyszerre két különböző műfajt olvasunk. Talán úgy tűnhet, hogy ezzel csak hátráltatjuk magunkat, hiszen megoszlik a figyelem, az igazság azonban az, hogy még gyorsabban is haladhatunk, mintha csak egy könyvre fókuszálnánk. Amikor ugyanis egymást váltja például a regény és a szakirodalom, könnyebben tudunk igazodni az aktuális szükségleteinkhez, ezáltal motiváltabbak vagyunk. 

Értem ez alatt, hogy a nap végén jobban esik egy könnyű olvasmány, ami nem tornáztatja tovább az egyébként is kimerült agyat, a reggeli metrózás során viszont még vagyunk olyan kipihentek, hogy a nehezebben emészthető tartalommal is megbirkózzunk. 

Ha nem rendelkeznénk választási lehetőséggel, valószínű, hogy inkább telefont ragadnánk, így azonban mindig kéznél van egy vonzó opció. 

Csak egy oldal – reggeli vagy esti olvasmány hosszú távra

Előfordul, hogy egy könyvvel nem az a szándékunk, hogy mielőbb a végére érjünk, hanem hogy lassan, ízlelgetve olvassuk. Különösen igaz ez a verseskötetekre vagy a különböző lelki olvasmányokra, amelyeknek a fő célja, hogy hosszabb időn keresztül – általában a nap kezdetén vagy végén – pár perc gondolkodnivalót nyújtsanak. Egy ilyen kötet kiváló második olvasmány lehet például egy lebilincselő regény mellé, amivel értelemszerűen tempósabban haladunk, mégis két legyet üthetünk egy csapásra. 

Spóroljunk a közösségi médiával töltött időn! 

Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy az olvasásra szánt idő legnagyobb riválisa a közösségi média. Az időkonfettik kapcsán megállapítottuk, hogy a hirtelen jött szabad perceinket szinte automatikusan telefonozással töltjük, ám a tapasztalat azt mutatja, hogy az internetet bújva akár egy óra is észrevétlenül eltelik. Ezért, ha többet szeretnénk olvasni, érdemes lehet redukálni a social mediára szánt időt. Ebben segítségünkre lehetnek a képernyőidő korlátozását célzó applikációk, úgy, mint a One Sec vagy az AppBlock, így garantáltan nem ragadunk benne a görgetésben. 

Hasznos lehet továbbá az aktuális olvasmányunkat magunkkal vinni, vagy ha otthon tartózkodunk, nyitva hagyni egy jól látható helyen a lakásban. 

A telefon ugyanis pontosan azért jelent kísértést, mert folyamatosan ott lapul a zsebünkben. Szem előtt van, elérhető, így szinte lehetetlen akár csak egy pillanatra is megfeledkezni róla. Egy könyv méltó rivális lehet, ám ehhez fontos, hogy a közelünkben tudjuk, legyen szó a táskánkról, vagy éppen a home office munkaasztaláról. 

Ennek a szellemiségnek a jegyében írt ki idén másodszor is zöldpályázatot az E.ON Hungária Csoport olyan óvodai, általános és középiskolai közösségek részére, amelyek a megújuló energia, az energiahatékonyság, a klímavédelem, a tájaink védelme, az újrahasználhatóság, az erőforrásaink fenntartható használata és a biodiverzitás támájában közösségi projecteket szeretnének megvalósítani.  A Dunántúl, Pest vármegye és Budapest áramhálózatát üzemeltető energiacég által alapított Föld bajnokai pályázat költségvetése 25 millió forint volt, amelyből 15 oktatási intézmény nyert támogatást programja megvalósításához. 

Közel 400 pályázat érkezett a felhívásra, amelyből az öttagú zsűri választotta ki a győzteseket. Az E.ON márkaüzenete, a „Rajtunk múlik” felelősséget, egyben biztatást is nyújt, ezzel a pályázattal pedig néhány megküzdési lehetőség, formabontó, újító és trendteremtő ötlet anyagi hátterét kínálták föl olyan oktatási munkacsoportok számára, akik pályázatukkal nyitni szándékoznak a helyi közösségek felé is. 

A nyertesek jutalma zöld ötleteik megvalósítása mellett az is, hogy más kisközösségeket is további zöld cselekedetekre ösztönözhetnek. 

A szakmai tudásmegosztó nappal egybekötött gálán nem csak azt tudhattuk meg, hogy az út, amin az emberiség jelenleg jár, lassan járhatatlan, sőt élhetetlen lesz, hanem azt is, hogy milyen ötletes, szellemes, kreatív megoldásokat lehet kitalálni a klímaválság leküzdésére, hol lelhetők fel az új utak, és hogyan lehet rajtuk elindulni. A pályázat azt a mondanivalót is magában foglalta, hogy az új programok akár azoktól a fiataloktól is származhatnak, akik átveszik majd tőlünk a kék bolygót. Lehet, hogy a gyerekeken keresztül lehet bevonni a tervekbe a szülőket, és a szülőkön keresztül el lehet érni az egész közösséget?

Kép

Uszadékfából készült a Föld Bajnokai díj – Forrás: E.On

A 2024-es pályázat rendkívül izgalmasan alakult, hiszen 14 pályázat sorsa az öttagú zsűri döntésén múlt, a 15. Pedig közönségszavazattal jutott be a győztesek közé. Tavaly szoros verseny alakult ki a közönségdíjas dunaharaszti óvoda és a Mosonmagyaróvári Kossuth Lajos Gimnázium csapata között, akik idén is megpróbálkoztak a támogatás elnyerésével. A mosonmagyaróváriak ökoprogramjuk keretében többek között a magashegyi fogaspontyok megmentésén dolgoznak. 

A Kossuth Lajos Gimnázium az első olyan iskola az egész világon, ahol szervezett módon folyik tenyésztőprogram e kihalás közelében álló halfajok megmentéséért, az iskolában terráriumokat, akváriumokat tartanak fenn, amelyek lakóit maguk a diákok gondozzák. 

Az óriási hajrázás alatt a dunaharaszti csapat tetemes mennyiségű lájkot küldött hajdani riválisának, az összefogás szép példáját mutatva. 

Mosonmagyaróvár mellett Bajna, Füle, Hódmezővásárhely, Csesztve, Csepreg, Ajka, Tatabánya, Veszprém, Budaörs, Budakalász és Budapest oktatási intézményei vannak az idei legjobbak között.

Lipinyén innen és a Kövecsesen túl című programjával a Csesztvei Szentjánosbogár Óvoda nem arra kért támogatást, hogy új műanyag székeket vehessenek a kisgyermekeknek, hanem a budapesti óvodából kiselejtezett, olcsón vásárolt faülőkéik felújításához kértek segítséget, ezzel is megmutatva a szülőknek és a gyerekeknek, hogy a régi nem egyenlő a haszontalannal. A Hódmezővásárhelyi Klímanócskák egy városi minierdő kialakítását tűzték ki célul, ahol a növények teljes életciklusát nyomon követhetik majd a nebulók. 

A Terézvárosi Mesevilág Óvoda a családok szerves hulladékából készülő közösségi komposzt felhasználásának lehetőségeit mutatja be a gyerekeknek és később az egész helyi közösségnek. Komposztfűtéses melegház; békamentés; „beporzóbarát” kert; szabadtéri osztályterem; önellátásra ösztönző, régi szakmákat megidéző gimnáziumi szakkör; növényi alapú környezetbarát festési eljárások a divattervezésben; fenntartható divat; klímabarát tankert; falevelek életciklusát nyomon követő levélgyűrűzés, közösségi kemenceépítés – csak néhány a győztes ötletek közül.

Kép

Fotó forrása: E.On

Újrahasznosítással, hulladékcsökkentéssel foglalkozik a Terézvárosi Önkormányzat Mesevilág Óvodája

A díjkiosztó gála kerekasztal-beszélgetésein szóba került, hogy egyre fiatalabb generációk lesznek fogékonyak a klímaváltozás témája iránt, és egyre korábban kerül az asztalra a környezetvédelem is. A gyerekek sokszor nagy tudással érkeznek a közösségekbe, ám az ezzel kapcsolatos szorongások kezelése a szülőn és a pedagógusokon is múlik. 

A mi felelősségünk és feladatunk is, hogy engedjük, sőt ösztönözzük a gyerekeket szebb jövőt álmodni, és segítsünk a fejükben összerakni az álmot. 

Királyi út lehet, hogy játékos küldetéseken keresztül juttassuk őket a célhoz, akár „ehető, mezítlábas ösvényeken” át, mint amiken a Da Vinci Általános Iskola diákjai járnak. A pedagógusok tapasztalata a pályázatokkal kapcsolatban az volt, hogy egy jó ötletre, egy jó hívószóra szinte ugranak a gyerekek és a szülők is, igényük van olyan jó célokra, amelyekben megoldásokat és közösséget is kaphatnak, ahol tartozhatnak valahová, küzdhetnek valamiért. A „motortanárok” – mondta a Veszprémi Dózsa György Általános Iskola pedagógusa – a közösségen keresztül újratermelhetik azokat a személyiségeket, akik később maguk is motorjaivá válhatnak egy-egy csoportnak.

Kép

Fotó forrása: E.On

Ehető tanösvényt hozott létre a Da Vinci Tehetséggondozó Általános Iskola

Az általános és középiskolák győztes pályázataiban gyakran bukkan fel a kültéri osztálytermek ötlete. A jelek szerint a diákok egyöntetű véleménye az, hogy „akkor jó a projekt, ha észre sem veszem, hogy tanulok”.

Mindannyian szeretnek kilépni az iskolai keretből, úgy érezni, hogy most „nincs órájuk”, „nem kell bejönniük becsöngetés után”, hanem egyszerűen a környezetben végzett tevékenység tanítja őket a világ dolgaira. 

Dr. Dúll Andrea kísérő előadásában szintén kapcsolódott a gondolathoz, szerinte a környezettudatos szemlélet kialakítása lehetetlen kültéri tanulás, „tanulási táj” nélkül. A projektvezetők úgy látják, hogy a gyerekek szeretik érezni, hogy „ők a nagyok”, hogy taníthatják a kisebbeket, hogy tudásbirtokos szerepet kaphatnak a programokban.

A különböző fókuszú tanösvények létrehozása is kedvelt témája volt a pályázatoknak, közülük is figyelemreméltó a Szentistvántelepi Általános Iskola mátrix projektje, akik a tanösvényük célcsoportját kiterjesztették a túrázó közösségen túl az ADHD-val küzdő gyermekek, az autizmus spektrumzavarral élők, az idősek és a kisgyermekes családok felé is. A tanösvényhez kapcsolódó feladatok jellege Szentistvántelepen ezt a célcsoportot is meg tudja szólítani, ez lesz Magyarországon az első inkluzív tanösvény. 

Az ötletek többsége több szálon futott össze, volt, ahol egy kihasználatlan teniszpálya adta a kiindulópontot, vagy egy erdőmérnök szülő ötlete, néhányszor maga a gyermeki rácsodálkozás. „Miért nincs nekünk üvegházunk?” – kérdezte a Christophorus Waldorf Általános Iskola egy tanulója, és a pedagógus, akinek volt füle a kérdésre, megpályázta az ötletet. Mosonmagyaróváron egy nagyot álmodó diák szintén nekiszegezte a kérdést biológiatanárának (aki maga is abban az iskolában tanult hajdanán): „Miért nincs cápánk az iskolában?” Cápájuk ugyan nem lett, de rája igen! 

A Föld bajnokai díj nyerteseit idén csaknem 400 oktatási intézmény pályázata közül választották ki. 

A zsűri egyik tagja, Ürge-Vorsatz Diana fizikus, környezetvédő és klímakutató (hét gyermek édesanyja) úgy fogalmazott: „A nagy ötletekhez néha egy kicsi őrület szükséges”. Ő is hisz a kis, helyi csodák erejében. Mellette Pokorny Lia színésznő, Nagy Réka klímakommunikációs szakértő, Szomolányi Katalin, a Planet Fanatics’s Network alapítója és Guntram Würzberg, az E.ON elnök-vezérigazgatója látta el a zsűrizés munkáját.

Az energiavállalat által kiosztott 25 millió forintból egy pályázó legfeljebb 2,5 millió forintos támogatást kaphatott. „Bolygónk jövője a mi életünkben fog eldőlni” – mondta beszédében Guntram Würzberg, az E.ON Hungária Csoport elnök-vezérigazgatója. A Föld bajnokai pályázatot minden évben meghirdeti a vállalat, jövőre is várják a pályázni kívánó óvodai és iskolai közösségek zöld ötleteit. Aki pályázaton gondolkodik, vagy csak többet szeretne tudni a nyertes programokról, inspirációt meríthet a vállalat weboldalán elérhető, az óvodai és iskolai programokat bemutató kisfilmekből. 

Támogatott tartalom

Azt is megtudjuk, hogyan élte meg, amikor megtudta, hogy állapota végleges marad. Mit tanult a családjától a kitartásról és a családközpontúságról? Péter betekintést nyújt abba is, miben különbözik a parasportolók technikája az épekétől, és miért tartja kulcsfontosságúnak a mentális felkészülést. Hallgasd meg, mit válaszol arra a kérdésre: Ki vagy te?

Az adás meghallgatásához kattints a lejátszóra!

Ki vagy te? Mi határoz meg? Mi akadályoz? Mi segít tovább? Honnan van az erőd? Hogyan tudod kimondani: mégis? – teszi fel kérdéseit a Mégis podcastban vendégeinek Süveges Gergő. Emberek, akik nem nulláról indultak, hanem mínuszból. És – mégis – példaképekké váltak. Parasportolókról és a segítőikről szól a Mégis harmadik évada.

A Mégis podcast a Média a Családért Alapítvány és a Képmás magazin közös podcastja. Az adások támogatója a Szerencsejáték Zrt. Köszönjük a Magyar Paralimpiai Bizottság szakmai támogatását a 3. évad elkészítéséhez.

„A háború nem a katonák ügye” 

Ukrajna, Gáza, Koszovó, Niger, Kambodzsa, Etiópia, Afganisztán, Algéria, Szíria és Szudán – csak néhány háborús övezet, ahol a beszélgetés résztvevői, hazai haditudósítók, fotóriporterek jártak, kérdeztek és fotóztak. A segélyszervezet budapesti székházában tartott sajtóeseményen olyan tudósítók gyűltek össze, akik testközelből látták a világ legveszélyesebb helyeit, és személyesen tapasztalták meg, mit élnek át a gyermekek és családjaik. 

„A háború nem a katonák ügye. Családok ügye, gyerekek ügye, a mindannyiunk ügye. Ha engedjük, hogy a világ legtávolabbi pontjain elveszett generációk jöjjenek létre, és úgy nőjenek fel, hogy egész gyerekkoruk fegyverek árnyékában telik, aminek következtében nem tudnak fizikailag megfelelően fejlődni, iskolába járni, tanulni, nem tudnak kikapcsolódni, akkor ez nemcsak az ő problémájuk helyben, hanem az egész világ problémája” – hangsúlyozta Mészáros Antónia, az UNICEF Magyarország ügyvezető igazgatója, korábbi haditudósító. 

Napjainkban a világban több mint 110 fegyveres konfliktus zajlik. Ez a szám magasabb, mint a második világháború óta bármikor. Ez azt jelenti, hogy 450 millió gyermek él konfliktusövezetben, vagy kellett menekülnie onnan. 2023 végére világszerte mintegy 47,2 millió gyermek kényszerült lakóhelye elhagyására. Az UNICEF Magyarország több ismert hazai haditudósítóval fogott össze, hogy segítsék a háborúban élő vagy onnan menekülni kényszerülő gyermekeket. A szervezet élelmiszert, ivóvizet, orvosi ellátást, menedéket, valamint lelki segélyt biztosít nekik,és akkor is segít, amikor a hírek már a következő válságról szólnak. 

Mint az igazgató kiemelte, nekik nincs lehetőségük és nem is dolguk igazságot tenni abban, ki kezd egy háborút, ki tehet róla, ki miatt folytatódik, vagy ki követi el a nagyobb bűnöket. 

Egy feladatuk van: azonnali segítséget nyújtani a gyerekeknek, hogy ne nyomja rá az egész életükre a bélyegét az, hogy megtapasztalták, mit jelent egy háború. 

450 millió gyereknek a világon azonnali humanitárius segítségnyújtásra van szüksége az élet legalapvetőbb feltételeihez, hogy gyerekek tudjanak maradni, és utána olyan felnőtté válhassanak, aki be tud illeszkedni a társadalomba. Pszichoszociális segítséget is kell kapniuk, hiszen még egy békés országban is segítségre szorulnak a gyerekek, a kamaszok a mentális egészségük megőrzése érdekében, hát még háborús övezetekben.

Nyomot hagy a lelkekben – ami a hírekből kimarad 

Szudán, Líbia, Libanon, Etiópia, Gázai övezet, Izrael. Al Ghaoui Hesna tíz éven át, 2004-2014 között tudósítóként járta a háborús övezeteket, majd amikor megszülettek a kislányai, felhagyott ezzel az életformával. De a haditudósítói munka mély nyomott hagyott benne, nem véletlen, hogy ma már a traumával, a félelemmel foglalkozik. Úgy próbálja támogatni az érintett gyerekeket, hogy egy norvég pszichológussal több nyelven elérhető applikációt fejlesztett, ami a nehéz élmények feldolgozásában segíti őket. 

A hírekbe az kerül be, mennyien haltak és sérültek meg, az már nem, hogy milyen mentális következményekkel jár egy háború a gyermekekre nézve. „Amint hallják a repülő hangját, bemenekülnek az asztal alá, és a fejükre teszik a párnát” – erről számolt be évekkel ezelőtt a Gázai övezet mentén egy pszichológus az ott forgató Al Ghaoui Hesnának, aki ijesztő adatokat is sorolt a rendezvényen.

Minden ötödik ember mentálisan súlyosan sérül ezekben az övezetekben. 

A Gázai övezetben a gyerekek fele fontolóra vette már legalább egyszer az öngyilkosságot, ötből három gyerek pedig önsértéssel is próbálkozott már. 

Álmatlanság, ágybavizelés, evési zavarok – ezek mind-mind tünetei és következményei lehetnek a háború sújtotta gyermekkornak. 

Az UNICEF kerekasztal-beszélgetésének résztvevői, balról jobbra: Földes András, Huszti István, Mészáros Antónia, Al Ghaoui Hesna, Nick Thorpe és Vörös Szabolcs – Forrás: unicef.hu

Földes András, a HVG újságírója – aki az október 2-i beszélgetés napján indult Libanonba – arról beszélt, milyen az, amikor a háborúban egyik napról a másikra fel kell nőnie egy gyereknek. Ő egy iraki menekülttáborban végignézte, ahogy egy 12 éves fiú három-négy lánytestvére és édesanyja mellett a családfő szerepébe lépett. 

Sokszor nem Európába irányuló migrációról van szó, hanem arról, hogy a háború sújtotta országban vagy annak szomszédjában rengeteg gyermek él menekülttáborokban. Egy gyerek pedig a háborús viszonyok között is gyerek marad. „Láttam Afganisztánban és Ukrajnában, hogy 8–10 éves gyerekek úti ellenőrző posztos katonát játszanak az út szélén, kibelezett fegyverekkel” – fogalmazott.

Deportált gyerekek és föld alatti iskolák

Az orosz-ukrán háború kezdete óta már több mint száz napot töltött Ukrajnában Vörös Szabolcs, a Válasz Online újságírója. A háború kezdetekor főként Lviv-ből tudósított. 

„A menekültvonatokon csak idős embereket, anyukákat és gyerekeket látott az ember. Volt olyan nap, hogy a 600 ezres Lviv-ben volt 200 ezer menekült.” 

Az újságíró lakott is velük egy menekültszálláson, együtt élték át az első légiriadókat, ami az ukrán lakosság számára ma már természetes, a mindennapjaik része. 

„Az orosz agresszor bevallottan gyerekeket deportál Ukrajnából (…) Az ukránok 20 ezer gyerekről, az oroszok 700 ezerről beszélnek. Az orosz narratíva az, hogy ők megmentik a gyerekeket az ukrán szülők hanyagságától, a háború borzalmaitól. Az amerikai becslés 200–300 ezer közöttre teszi ezt a számot” – összegezte Vörös Szabolcs. Kijev külső részén a Save Ukraine nevű civil szervezet működtet egy rehabilitációs intézményt, ahol a hazakerült gyerekek újra találkozhatnak a szüleikkel. Két hazatért gyerek, Lisa és Denisz mesélte el az újságírónak, mit éltek át. 

Ukrajnában a koronavírus-járvány, majd a háború miatt sok helyen ötödik éve online folyik az oktatás. Ezért, hogy a diákok ne csak képernyőn lássák egymást, Harkivban a háború hozta szükséghelyzetben kitalálták, hogy öt metróállomáson a föld alá iskolákat költöztetnek, máshol pedig bunkeriskolákat építenek, ami sokat jelent a gyerekeknek. „Nem azt élik át, hogy mennyire abszurd ez az egész, hanem végre láthatják egymást, játszhatnak a pajtásaikkal” – mondta az újságíró.

Gyerekkatonák és gyerekek elleni erőszak

„Nemcsak az a gyerekbántalmazás, ha gyerekekre lőnek, hanem ha ők lőnek, vagyis besorozzák őket katonának” – fogalmazott Mészáros Antónia. Tavaly 8655 gyereket soroztak be katonának a világon (leginkább Kongóban, Mianmarban és Szíriában), de a hivatalos adatokon túl óriási a látencia. 2010 óta megháromszorozódtak a gyerekek elleni erőszakos támadások. Egyre gyakoribb a civilek elleni célzott támadás lakott területeken, és egyre többen nem élik túl a háborús konfliktusokat. Tavaly 35 százalékkal nőtt a gyerekek ellen háborúban elkövetett gyilkosságok, csonkítások, és 25 százalékkal az ellenük elkövetett szexuális bűncselekmények száma.

„Nagyi, te most menjél ki, mert ilyenkor mindig sírni szoktál”

Huszti István, a Telex fotóriportere hét hónapot töltött már Ukrajnában. Legelső emlékeit idézte fel, amikor az ukrán front felé vezető autóúton mindenki szembe jött velük. „Az autókat nők vezették, hátul gyerekek ültek. Látszott rajtuk, hogy általában bevásárolni járnak autóval, és nem több száz, több ezer kilométert tesznek meg. Gyerekek vígasztalták, nyugtatták őket” – mesélte. 

Arról is beszélt, hogy olyan szinten változik meg az életük egyik pillanatról a másikra végérvényesen, hogy az maradandó károsodást okoz a felnövésükben, a pszichéjükben. „Minden tisztelet az övék, ha ezt feldolgozzák” – mondta, majd egy harkivi srác történetét idézte fel. 

A fiú annak ellenére, hogy az oroszok lövik a szülővárosát, az első menekülés után úgy döntött, visszamegy oda, ahol a barátai vannak. Az a vágya, hogy újra focizhasson velük. 

„Nagyi, te most menjél ki, mert ilyenkor mindig sírni szoktál!” Ezekkel a szavakkal kezdte mesélni a fotóriporternek egy kilencéves ukrán kisfiú a saját történetét. Édesanyját egy rakétarepesz ölte meg, őt magát pedig az oroszok elvitték, végül szerencsére visszakerült a nagymamájához.

A háborúban nem sírnak a gyerekek?

Nick Thorpe, a BBC kelet-közép-európai tudósítója 38 éve él Magyarországon, tudósított a boszniai, valamint a délszláv háborúról, majd járt Ciszjordániában, Izraelben és a Gázai-övezetben. 2022-ben az orosz-ukrán háború első heteiben arra lett figyelmes, hogy nem látott gyerekeket sírni, pedig tele voltak az utak menekülő anyákkal, gyerekekkel. Miért nem sírnak? – erről kezdett írni. A tudósító szerint olyan erejük, bátorságuk volt a gyerekeknek, hogy képesek voltak anyjukat, testvéreiket vigasztalni.

„A gyerekek egy háborúban nemcsak passzív áldozatok, hanem aktív szerepük is van: segítik a családjukat, segítenek a felnőtteknek is túlélni” – magyarázta. 

Felidézte egy meghatározó emlékét, amikor az afganisztáni háborúban egy árván maradt kisfiú lerajzolta neki, milyen házban szeretne majd élni a bátyjával, biztonságban, egy kis tó mellett.

Egy háború után ezeknek a gyerekeknek lehet, hogy még hosszú évekig, évtizedekig segíteni kell nemcsak a traumafeldolgozásban, hanem abban is, hogy újjáépüljön körülöttük az iskola, a kórház... Erről a munkáról is kevés szó esik. Az UNICEF Magyarország ügyvezető igazgatója kiemelte: az, hogy a világ figyel, végső soron emberéleteket ment meg, illetve az is, ha jóérzésű emberek akár csak néhány ezer forinttal támogatják a segélyszervezetek munkáját, esélyt adva ezzel a gyerekeknek egy boldogabb életre.

Utazás a múlt századba

„»Jaj, édes kisleányom, belefulladsz, elsüllyedsz nekem ott, ne menj, maradj inkább itthon« – édesapám így indított útnak, amikor olyan tizenöt éves lehettem, sosem felejtem el. Én meg mondtam neki: »Dehogy maradok, megyek én aratni, édesapám.« Aztán fölültem a bandával a vonatra, és már indultunk is Nádudvarra gyékényt aratni. Hát így kezdődött valahogy” – idézi fel a kezdeteket Elvira, aki a II. világháború idején, hetedik gyermekként született a Papp családba. A Hanság ­szélén fekvő faluban látta meg a napvilágot, s bár járt sokfelé az országban, egész életében Bősárkányban élt a családjával együtt. 

„Akkoriban ez halászfalu volt. Nagy volt a szegénység, de gyékény volt bőven, hát a gyékényfonás lett itt a népnek a kenyere. Ahogy nekem mesélték, 1880 körül a község főtanítója Szegedre ment megnézni, mint fonják a leányok gyékényből a táskákat. Haza is hozott egyet, megmutatta a diákoknak, hogyan kell azt csinálni. Hamar megtanulták, és terjedt, mint a futótűz. 

Minden házban ment a fonás. De a gyékényt mindenkinek magának kellett beszereznie, és amit készített belőle, vinnie a piacra. 

A férfiak akár száz kilométert is mentek lovas kocsival, biciklivel, vagy gyalogoltak hátukon a termékekkel, úgy házaltak. Ahol rájuk esteledett, ott aludtak, szárazkenyéren éltek. Jut eszembe aranyom, hozok mindjárt egy kis süteményt, legyen min rágódjon.” 

S már térül-fordul, de közben kezébe fogja a javításra hozott kosarat, s nekikezd a munkának, miközben történeteivel újra visszarepít a múlt századba. Megtudom, hogy a „győri páros” egy negyvenkét meg egy negyven centis egymásba helyezhető szatyor volt, amit párosával készítettek, és vitték a városba. Egy darab negyven fillérbe került, de a harmincas években a kosárfonóknak pénzt nem adtak érte, csak egy papírdarabot, azt nevezték jancsibankónak. Ezzel lehetett a boltban vásárolni, miután a boltos is levette róla a maga hasznát. 

Ez a kiszolgáltatottság hívta életre a háziipari szövetkezetet, amely a falubeli értelmiségiek segítségével 1937 tavaszán jött létre, és a kosárfonók helyzetén sokat javított. A szövetkezet a II. világháború alatt is működött. Hadiipari rendelésre háromágú fonattal úgynevezett őrcsizmákat készítettek, ez védte a katonák lábát a fronton az elfagyástól. A kórházban lévő sebesülteknek gyékénypapucsokat fontak. A háború után számos Nyugatra szóló rendelésnek is eleget tettek, vagonszámra szállították a kosarakat külföldre is. Az ötvenes években már közel négyszáz tagja volt a háziiparnak, biztos megélhetést jelentett a gyékényfonóknak évtizedeken keresztül.

Kép

Elvira egyik alkotása – Fotó: Páczai Tamás

Ma sincsen megállás

„Ez azért piszokkal jár ám – mutat körbe, a konyhában elfektetett, száraz növénykupacra. – Nyáron a kinti műhelyben dolgozgatok, de télen sem tudok meglenni nélküle, hát behozom. Gyékény nélkül nincs fonás, úgyhogy menni kell utána a sekély vizekbe. 

Magam is aratom le, mind a mai napig. Csak akkor nem mentem, amikor a gyerekeim születtek, és akkor maradok itthon, ha az egészségem nem engedi.

Bizony, még az idén is megyünk az alapanyagért Jobaházára, Magyargencsre. Mert az aratás világéletbe nagy élmény volt, még akkor is, ha embert próbáló munka. Mindig augusztus elején indultunk, vonattal utaztunk, vittük magunkkal az élelmet: kenyeret, szalonnát, sonkát, babot meg rántást is, mert minden este főztünk. Volt, hogy istállókban, máskor meg nagy tárolókban a magunkkal vitt pokrócokon aludtunk. 

Négy-öt hétig arattunk, sokszor derékig érő vízben álltunk. Erős vászonból készült gatyát hordtunk, amit derékban vagy mell alatt megkötöttünk. Így védekeztünk a piócák ellen, mindig rengeteg tapadt ránk. Térdig ért a harisnya, arra húztuk föl a gumicsizmát. Aztán jött a futballcipő, mert az jól tapadt. Pláne, amikor még a »stopnyi« is megvolt a talpán, mert abban tudott az ember kapaszkodni a víz alatt. Megmarkoltunk négy-öt szál gyékényt, és az egyméteres nyelű sarlóval tőben levágtuk. Amikor olyan negyven centiméter átmérőjű csomó összegyűlt, torombára (sodrott kötél) fektettük, összekötöztük. Volt, hogy fel is ültem a tetejére, aztán a sarlóval eveztem ki a partig. A férfiak meg kiabáltak: »Elvira, nem ám, elsüllyedsz!« – de hát én mindig partot értem. 

Ott kiterítettük, az aratás végéig száradni hagytuk. Ötnaponta forgattuk, nehogy »megízesedjen«. Az aratás végeztével nyolcvan-száz vagon érkezett a bősárkányi állomásra. Ott szétosztottuk, és még otthon is kiterítettük az udvarra, a ház oldalának támasztottuk, forgattuk, hagytuk teljesen kiszáradni. Utána került a padlásra, műhelybe, kinek mije volt. 

Aztán egész évben ment a fonás. Összejöttünk hárman-négyen asszonyok, és ha sok volt a munka, még hajnalban is dolgoztunk. 

A hatvanas évek végéig még mindenki ezzel foglakozott a faluban.”    

Öröklődő mesterség

Figyelem, ahogy életre kelnek a keze alatt a szálak, és egyre gyarapodik a kosár. A gyékény minden egyes részéről és felhasználásáról olyan részletességgel beszél, hogy „városi leány” létemre is hamar megjegyzem, mit, hogyan kell. Megtudom, hogy a gyékényszár alsó, körülbelül két méter hosszú, használható része a „nyila”. A gyékényszálakat hasították, és a két szélső levelét csak tüzelésre használták, azzal fűtötte be a pék a kemencét. A következő két levél volt a „belevaló”, ezt rakták keresztbe a platni készítésekor. A belső két szál szolgált vezető szálként, a középső henger alakú a „széke”, a gyékény legjava, amit fonásnál és fülezésnél használtak. 

A feldolgozás előtti este a gyékényt még megöntötték forró vízzel, így puhább, hajlékonyabb lett. Régen háncsfestékkel, ma textilfestékkel színezik a kukoricalevelet meg a raffiát, abból varrják a virágokat a különböző méretű és formájú kosarakra, táskákra. Beszélgetünk, és közben előkerülnek a fiók mélyéről az emléklapok, oklevelek, kitüntetések, régi fényképek a néptáncos időkből. 

„Bárhol felléptünk, a színpadot is a gyékényből készített tárgyakkal, virágokkal díszítettük. Bejártuk az országot, sokat mulattunk, igen szerettem táncolni, énekelni. Már kislány koromban is az én dalommal érhetett csak véget az énekóra. Az iskola után viszont azonnal hazamentünk, mert édesanyám és édesapám is megkövetelte a leckeírást. Utána aztán nekiállhattunk a »győri páros« oldalának, mert az külön készült, és akárcsak az üvegre font tölcsér, ez is minden családban a gyerekek munkája volt. 

Mindenhol a szülők adták tovább a mesterséget, mi meg örültünk, hogy otthon volt munkánk. Ugyan elröpült az idő, de azóta is ugyanolyan lelkesedéssel csinálok mindent, mint azelőtt. 

Persze, nem mondom, hogy néha nem fáj itt-ott, de akkor kimegyek a műhelybe, spekulálok egy kicsit, aztán már készítek is valamit. Óvodásoknak, iskolásoknak tartok bemutatókat, és azt látom, a férfigyerekek sokszor érdeklődőbbek, mint a kisleányok. Idősek otthonában is voltam, meg a Mesterségek Házában, hívtak engem már százfelé. Igyekszem minden kívánságot teljesíteni. Lehet az mozdony kocsikkal, kis szék vagy nagy papucs, babafürösztő teknő, zsompor (kosár), sodringból (szálakból) kereszt, virágkaspó, lábtörlő, bármi jöhet, megcsinálom. 

Ballonokat, hordókat, gázpalackokat is megfontam már. Egyszer azt mondja nekem a barátnőm: »A karácsonyfámat csak angyalokkal szeretném díszíteni.« Mire én: »Sári, meg vagy zavarodva?« Aztán csináltam neki annyit, hogy azzal volt tele a fa. De aranyom, mutatom is mindjárt, mert ez aztán tényleg csak két mozdulat.” És valóban, egy perc alatt már a kezemben lapul a gyékényangyalka. „Mostanában a kalapokra kaptak rá, hát abból készítek tucatjával. Meg kitalálok mindig valami újdonságot csak a magam szórakoztatására is. Aztán, ha nem passzul, azt újra meg köll csinálni, mert csak az jó, ami teljesen jó” – vallja Elvira. 

Újra ugyanezt az utat járná

Az asszony szívesen tanítja a fiatalokat. A lánya is megtanulta a gyékényfonást, és az egyik unokája is sokat segít neki. De egyetemisták „bentlakásos” képzését is vállalta néhány évvel ezelőtt. „Jöttek hatan-heten lányok, nálam aludtak, na, volt itt olyan világ, hogy hajaj – meséli nevetve. – Csináltak mindent, ahogy mutattam, hasították a gyékényt rendületlenül, kosarat, papucsot fontak, igen jó volt a hangulat. Sokan a diplomamunkájukat is a gyékényezésből írták. Én azt tanácsolnám minden fiatalnak, de még a kisgyerekes anyukáknak is, próbálják meg, tanulják meg, mert érdemes.” 

Elvira azt mondja, nem cserélne senkivel. Ha most állna pályaválasztás előtt, gondolkodás nélkül újra a gyékényfonást választaná. 

Értékesnek és szépnek tartotta mindig az életét, a gyermekkorát épp úgy, mint a fiatalságát és a felnőtt éveket. Férje korai halála után sok nehézséggel kellett szembenéznie, de a munka, a szenvedéllyé vált gyékényfonás segített átvészelni neki a legnehezebb időszakokat is. 

A helyi termelőszövetkezetben töltött tizenkét év alatt is rendszeresen járt aratni, és ez nem változott a nyugdíjas évek beköszöntével sem. Gyermekei, unokái felnőttek, sokat látogatják, és számíthat a segítségükre, de van olyan időszak, hogy senkire sincs szüksége, mert ahogyan mondja: jólesik a csend. A tevékenység azonban mindig kell, legyen az gyékényezés vagy horgolás, hiszen „az alkotás éltet”.

A falu könyvtárában nyílt kiállításon bárki megcsodálhatja kézművesmunkáinak egy-egy remekbe szabott darabját, a magyar címertől kezdve a bősárkányi régi templomon át A kiskakas gyémánt félkrajcárja című meséből felépített császári palotáig. 

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.