Minden fenékre csapásból ügyet kellene csinálnunk azonnal – de van oka sajnos, hogy miért nem tesszük

Huszonhat éve úszom. Amióta elvégeztem az iskolát, már magamtól járok edzeni, mostanáig soha semmilyen atrocitás nem ért az uszodában, amit korábban az erősen deszexualizáló hatású úszósapka-szemüveg kombinációnak is tulajdonítottam. Sajnos nemrég kellemetlen élményem volt, amikor egy férfi bosszantóan „rámúszott” a sávon, amin osztoztunk. Most biztosan sok kedves olvasó ciccegni kezd, hogy hát „mi van abban, biztosan túl lassan úsztam”. Én is ezt gondoltam az első száz méteren, ezért követve az uszoda etikettjét, a rajtkőnél félrehúzódtam, jelezve, hogy megelőzhet. Ő is megállt, ezért rámosolyogtam, aztán kedvesen azt mondtam: „Menj csak nyugodtan, hiszen te vagy a gyorsabb.” „Nem, én imádok mögötted úszni” – jött a válasz „azzal” a nézéssel, amit nagyon nehéz egy férfinak szavakkal körülírni, de a legtöbb női olvasó érteni fogja, hogy mire utalok. Még itt is próbáltam elhessegetni a gondolatot, mindent beleadva nekivágtam az újabb 25 méternek. Amikor becsaptam a célba, az ujjai szinte hozzáértek a talpamhoz, rám mosolygott és nyögött is hozzá egyet, nem mertem lenézni a víz alá. 

A szívverésem felgyorsult, tárgyiasított nőnek éreztem magam, egy tempózó farizomnak. 

Bárcsak visszaszóltam volna

Megerőszakolt? Nem. Hozzám ért? Nem. Ennek ellenére lefagytam, rémesen éreztem magam, és legszívesebben betakartam volna a fenekemet a törölközőmmel. Érdekes volt számomra, hogy erős szégyenérzet tört elő belőlem, miközben nekem semmi okom nem volt szégyenkezni, mégis ösztönösen a kezemmel takargatni kezdtem a dresszbe bújtatott testemet. Nem akartam, hogy rám nézzen. Szó nélkül átúsztam az elválasztó kötél alatt, és kerestem magamnak egy olyan sávot, ahol csak nőket láttam. 

Amikor kiventiláltam magamból a történetet, bosszankodva azon, hogyan rontotta el egy perverz pasas a sportélményemet, sokan kérdezték, hogy miért nem szóltam az úszómesternek. De mégis mit kellett volna mondanom? Hogy egy nálam sokkal erősebb, izmosabb férfi gyorsan jött mögöttem? Hogy azt mondta, imád mögöttem úszni? Hogy rám mosolygott, és egy 25 méteres durva sprint után nyögve beszélt? Szavakkal így lehetne körbeírni egy idegennek, de mindketten tudjuk, hogy valójában ami történt, az túlment egy bizonyos határon. Szembe is mehetnénk ezekkel az emberekkel, ordíthatnánk, csinálhatnánk jelenetet, de sokan nem tudunk, mert egyszerűen lefagyunk vagy okosabbnak tűnik tovább állnunk. Ezért mit teszünk legtöbben ilyen helyzetben? Csak simán sávot váltunk. És én ezt már nagyon bánom. Bánom, hogy nem álltam ki magamért, hogy nem kérdeztem vissza határozottan, hogy mégis mit élvez abban, hogy ennyire szorosan jön mögöttem. De már késő…

Ez a legutóbbi és talán a „leglightosabb” sztori azok közül, amelyek az elmúlt 32 évemben történtek velem. Húszéves lányként kezdtem az újságírást, miután „lefejvadásztak” az egyetemen, rengeteget dolgoztam, nagyon sok és sokféle férfi „közeledését” kellett elutasítanom, olyan emberekét is, akikről a legtöbben nem gondolnák, hogy „képesek lennének ilyesmire”. Amikor ilyen helyzetben vagy, teljes a bizonytalanság azzal kapcsolatban, hogyan járj el ezekben az ügyekben, félsz, hogy nem vesznek komolyan, vagy te leszel a „céda, aki rosszra csábítja az egyébként tisztességes családapákat”. Nem egyszer volt, hogy valakinek elmondtam: XY megfogta a fenekemet, és olyan válaszokat kaptam, hogy „jó, hát kiét nem?” és „jaj ő nagyon bír téged”. Írni is nagyon nehéz erről, mert már most megszólalt egy kis hang a fejemben, hogy „na, figyeld meg, a kommentelők között biztosan lesz olyan, aki szerint a te hibád, ha fogdosnak, meg biztos akkor is metoo-t kiáltasz, ha megdicsérik a cipődet”.

Nem, nem kiáltok olyankor zaklatást, amikor nincs rá okom. De úgy gondolom, hogy talán most egy olyan korba értünk, ahol nőként elérhetjük azt, hogy ne a férfiak mondják meg, milyen az a közeledés, ami „belefér” a saját testünkkel kapcsolatban. 

Tegyük a szívünkre a kezünket, és pörgessük végig, nőként hányszor kaptunk kéretlen érintéseket, pajzán megjegyzéseket, ajánlatokat, és mentünk aztán a legfelsőbb szintekig a panaszunkkal? Szerintem túl kevésszer. Inkább sávot váltunk. Pedig nem kellene így lennie! Hősként tisztelem Teklát, akinek a fenekére rácsapott egy férfi fényes nappal egy bicskei utcán néhány éve, és ő vette a fáradságot, hogy rendőrt hívjon, és végigvigye az ügyet. Megfogadtam, hogy ha legközelebb ilyen történik velem, ugyanezt fogom tenni. 

Miért most?

Nemrég robbant a bomba: a Telex átfogó cikket publikált arról, hogy a Hobo Blues Band egykori gitárosa, a két éve elhunyt Póka Egon finoman szólva nem mindig viselkedett illendően a lány tanítványai és kolléganői társaságában. A téma két táborra osztotta a társadalmat hasonló érvek mentén, mint amelyek akkor kerültek elő, amikor a Michael Jacksonnal szembeni vádakról készült dokumentumfilmet mutatták be évekkel a művész halála után. 

Vannak, akik szerint jó, hogy megjelent a cikk, mert ha felmerülnek ilyen kérdések, azokat nem szabad a szőnyeg alá söpörni. Mások úgy vélik, hogy nem igazságos, sőt kifejezetten helytelen valakit akkor ilyen súlyos vádakkal illetni, amikor már nem tud védekezni. 

Én egykori joghallgatóként őszintén hiszem az ártatlanság vélelmét, nem mondanék ítéletet, szerintem ezeket az ügyeket alaposan, hitelesen ki kell vizsgálni az ítélkezés előtt, ezért nem is foglalnék állást abban, hogy itt kinek van igaza (és a tények ismerete nélkül senkinek sem kellene). Engem a konkrét ügytől eltekintve inkább az mozgatott meg, amit a hozzászólásoknál láttam: sokan nem értik, hogy a zaklatásos ügyekben miért nem történik meg a felelősségre vonás azonnal, miért várnak sokszor a sértettek a vallomással.

Kép

Illusztráció: Unplash/Tiago Bandeira

Lefagysz, elfutsz vagy ütsz

A stresszre adott reakcióink az úgynevezett „3 F” valamelyike lehet: fight, flight, freeze, vagyis visszavágunk, menekülünk vagy lefagyunk. A traumát követő hallgatás szépen beleillik ebbe a mintába, amelynek okai nagyon összetettek lehetnek. Egy korábbi cikkünkben Borbély Lilla pszichológus úgy fogalmazott, hogy fontos lehet például, ki a bántalmazó, mert ha az ismerősök megbízható és kedves embernek írják le őt, az erősítheti a kételyeket a bántalmazottban azt illetően, hogy vajon hisznek-e majd neki.

„Különösen igaz ez, ha a bántalmazónak kiterjedt kapcsolatrendszere, hatalma van akár a tágabb közösségen belül. S ott van még a félelem, hiszen például egy bántalmazó kapcsolatból elmenekülni halálos veszélyt is jelenthet, ami az elköltözéssel sem feltétlenül szűnik meg. Az áldozat éveket tölthet a bántalmazó közegben. Egy ilyen alapállásból azt a támogató hátteret megtalálni és kiépíteni, ahol kimondhatóvá válik a trauma, időbe kerülhet. Emellett az elbizonytalanítás és az önbizalom csökkentése szintén a folyamat része, ezért a történet vállalásához erősödésre van szükség” – magyarázta Borbély Lilla, a Be Balanced Pszichológiai Pont szakértője.

A félelem a társadalmi megítéléstől szintén hátráltathatja a kiállást saját magunkért: éppen ezért nagyon káros rögtön „hazugot” kiáltani a médiában úgy, hogy egyáltalán nem ismerjük a tényeket, és ugyanez a helyzet a bűnössé nyilvánítással. 

Az ilyen elhamarkodottan ítélkező kommentekkel tovább erősítjük a bántalmazottakban azt, hogy nem fog senki sem hinni nekik. Ugyanakkor az is fontos lenne, hogy ha valamilyen atrocitás ér, tegyük meg a szükséges lépéseket a médián kívül is. 

Póka Egon ügyében most mindkét táborban nagy igény van a körültekintő kivizsgálásra, mert ha már a felszínre kerültek ezek a súlyos kérdések, mindannyiunk érdeke, hogy ne maradjanak tisztázatlanok.