A szóhasználat természetesen fontos. Ha a segítség azt jelöli, hogy én nagy kegyesen leereszkedem a mosogatógéphez, és kipakolom, utána pedig elvárom, hogy megdicsérjenek, akkor ez nyilvánvalóan nem viszi előre a kapcsolatot. Ha viszont teljes természetességgel, rutinszerűen teszem ezt mint közös feladatot, ugyanakkor segítségnek hívom (esetleg csupán azért, mert a jelölt tevékenységet a feleségem kezdte el, és aki elkezdi, annak a másik segít, tehát lehetett volna ez fordítva is), azzal semmi gond sincsen. A feleségem is szokott segíteni nekem az olyan család körüli feladatokban, melyeket nagyrészt én végzek. 

De képzeljük csak el az alábbi jelenetet. A férj, aki semekkora részt sem vállal a házimunkából, egyszer csak megvilágosodik, hogy nem jó ez így. Odalép a feleségéhez, és megkérdezi: Drágám, miben segíthetek? Válaszul a feleség pedig ezt böki oda: Ne segítsél, hanem vegyél részt! 

Mit érez ekkor a sértődékeny férfiember? Hát azt, hogy végre megpróbált közeledni, és válaszul kapott egy szúrást. 

Vajon mitől ekkora a feszültség köztünk, férfiak és nők között, hogy egy kifejezésen nem látunk túl (illetve a legapróbb megjegyzések miatt sebzett vadként elsomfordálunk), és nem tudjuk a nagyobb képet nézni? 

Minden feladat ugyanis nem lehet közös. Patikamérlegen ki lehetne számolni, hogy amikor egy szöget kell beütni, akkor igazság szerint felváltva kellene ütnünk a szög fejét, egymásnak adogatva a kalapácsot. Ahogy teregetés közben is otthagyhatnánk a másik ruháit a mosógépben, mondván, hogy az ő dolga a sajátját kiteregetni. Talán célravezetőbb ennél, ha felosztjuk a feladatokat. Persze háborús frontvonalakat sem szabad húzni. Megbeszéltük, hogy a gyerekeket te öltözteted, hiába érek éppen rá, ez a te dolgod! A számlákat is te szoktad befizetni, hiába megyek a postára délután, én helyetted biztos nem fogom. Ha így éljük a mindennapjainkat, akkor előbb-utóbb biztosan felőröljük egymást. 

A feleségem nem azért végez nálam több házimunkát, mert nőből van, és ez a dolga, hanem mert úgy döntöttünk, hogy ő megy gyesre (mehettem volna én is), így többet van otthon. Én pedig nem azért keresem a pénzt, mert férfiként ezt szabta rám valamilyen társadalmi norma, hanem mert nem én maradtam otthon a gyerekekkel. 

Felosztottuk a feladatokat, szabadon és közösen. Ami nem azt jelenti, hogy a feleségem ne segítene nekem a pénzkeresésben, vagy én neki a házimunkában.  

Olyan jó érzés, amikor ott állunk egy feladat előtt, aztán hirtelen belép valaki, és leveszi a vállunkról, nem? Talán nem baj, ha ezt segítségnek hívjuk. De mindegy is, milyen szót használunk, a lényeg, hogy hányszor tesszük meg. Nekem az a tapasztalatom, hogy ha ez a belépés rutinszerűvé válik, elmosódnak a határok, és sem nekünk, sem a házastársunknak nem lesz ez téma többé. Mert ugyanabban a rendszerben, egyetlen közös ügyért dolgozunk.  

Az írás Véssey Miklós Apa, kezdődik! című sorozatának része. A sorozat további cikkei itt érhetők el.

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

A kommunizmus igazi arca – Szuez árnyékában

A forradalom kitörését követően Magyarország neve két hónap alatt közel húsz alkalommal került fel a The New York Times címoldalára – többször, mint előtte és azóta összesen. Ez egyben azt jelenti, hogy a külföldi emberekben kialakult Magyarország-képet 1956-os hőseink tettei erősebben befolyásolták, mint bármi más az elmúlt emberöltők során. A Tito-féle jugoszláv szocializmus 1948-as elszakadása a Szovjetuniótól, az 1953-as keletnémet felkelés és az 1956-os „lengyel október” sem jelentett annyi reményt a kommunizmus végleges megszűnésére a világnak, mint a magyarok ébredése. A Nyugat ugyanakkor Sztálin halála után hiába várta bizakodva, hogy a Szovjetunió esetleg demokratikusabb irányt vesz, a magyar forradalom brutális leverése felszámolta ezeket a reményeket.

A The New York Times igen találóan írta akkoriban, hogy „a kommunizmus az igazi arcát Budapesten mutatta meg”.

A nyugati világ figyelmét azonban akkor jobban lekötötte az október 29-én kirobbant szuezi válság. Nem hiába fogalmazott úgy a brit konzervatív The Daily Telegraph, hogy ha az angol miniszterelnök nem szállt volna partra Egyiptomban, „a világ közvéleménye a Szovjetuniót arra kényszerítette volna, hogy kivonuljon Magyarországról”. A nyugati média érdeke azt kívánta, hogy a magyar forradalom eredményes legyen, hiszen ez a Szovjetunió befolyásának csökkenését is magával hozhatta volna. Az angolok és franciák szuezi beavatkozása viszont nem jött jól, mert egyrészt ezzel ők cserbenhagyták a magyar forradalmárokat egy számukra fontosabb háborúért, másrészt hivatkozási alapot is adtak a szovjet hatalomnak a magyarországi fegyveres jelenléthez. A német Münchener Merkur így írt erről: „Magyarország és Szuez között óriási különbség van. Ez a konfliktus a Közel-Keleten fanatizmus, érdekharc és hatalmi politika keveréke, amelynek egyik résztvevője sem különb erkölcsileg, mint a másik. Magyarországon azonban gyermekgyilkosság történt.”

A francia konzervatív Le Figaro pedig így bosszankodott: „Tűrhetetlen, hogy a Nyugat tétlenül nézi Magyarország vérbe fojtását.”

Kép

Fotó forrása: Fortepan/Spaarnestad Photo

Torzultak a hírek, de terjedt a magyar virtus

A forradalom idején körülbelül 150 külföldi újságíró tartózkodott Magyarországon, noha sokan csak a forradalom kitörése után érkeztek, hiszen a vízumok és belépési engedélyek beszerzése körülményes volt. A tudósítások nehezen jutottak el a külhoni sajtóhoz, a magyar távíróhálózat megbízhatatlansága miatt sok újságíró a nagykövetségekről telefonon továbbította a jelentését. A The Washington Post jelezte is, hogy „szinte minden információ Bécsen keresztül érkezik”. Az újságírók versenyt futottak a hírek gyűjtéséért, ám a terep és a magyar nyelv ismeretének hiánya is nehezítette a dolgukat. Amikor a szuezi válság miatt sokukat átirányították Egyiptomba, a magyar helyzetről szóló tudósítások száma lecsökkent. Hamis hírek is terjedtek: a Sztálin-szobor ledöntésekor a hatóságok nem nyitottak tüzet a felkelőkre, nem akasztották lámpavasra vagy dobálták le erkélyekről a forradalmárokat, ahogy az olasz Il Tempo vagy a The Washington Post tálalta. A forradalom halálos áldozatainak száma nem volt több tízezerre tehető, ahogy azt a The New York Times fejtegette, hiszen a felkelés heteiben 2500-an haltak meg, a megtorlások során pedig 229 embert ítéltek halálra.

Budapestet nem bombázták szovjet repülők, és Puskás Ferenc sem halt meg az összecsapásokban, amint azt a Paris Match megírta.

A külföldi tudósítók a nem teljesen pontos információik ellenére is kulcsszerepet játszottak a magyar forradalom hírének világgá kürtölésében. A nemzetközi sajtó nélkül aligha rendeztek volna világszerte tömegdemonstrációkat és szimpátiatüntetéseket, hiszen a Szovjetunió vezetői által elrendelt brutális elnyomás csak így okozhatott óriási sokkot a külföldi közvéleményben. Az ’56-os forradalom az egész globális politikai színtérre hatással volt a hidegháború idején, aminek eredményeként a magyarok kiállása a szabadságvágy és az elnyomás elleni küzdelem szimbólumává vált. A testi épségüket sem kímélő külföldi sajtómunkások híradásaikban felszínen tartották azt az igazságot, hogy a forradalom gyors, alulról szerveződő, spontán akció volt. A Paris Match újságírója, Jean-Pierre Pedrazzini az életét adta Budapestért: 14 golyó érte a Köztársaság téren, bele is halt sérüléseibe. Mások fejsérülésekkel élték túl az utcai harcokat. Később ők foglalkoztak a magyar menekültkérdéssel is: a más országokba menekült magyarok száma meghaladta a 200 ezret, az Egyesült Államokba 37 ezer magyar érkezett.

A kelet-európai kommunista országok tudósításaikban a moszkvai propagandát követték: a Pravda szerint az események „aljas, Nyugat által támogatott fasiszta puccskísérletként” zajlottak.

New Yorktól Szöulig mindenki ránk figyelt

A német Spiegel így fogalmazott: „A forradalom egyértelműen spontán volt”, majd azzal folytatták: „Ha van olyan felkelés, amely egyszerűen szívből és a legösztönösebb szenvedélyekből fakad, akkor a magyar októberi forradalom az.” A The New York Times Kádár Jánost „a politika minden csínját-bínját ismerő kommunista politikusként” jellemezte, a forradalomról pedig október 27-én így írt: „A magyar nép kivívta a világ szabad polgárainak csodálatát: kiállta ezt a kemény próbát. […] A budapesti hősök nemcsak a saját szabadságukért, hanem New York, Párizs, Delhi, Rio de Janeiro, Bandung és Tokió szabadságáért is harcolnak.” A The Times a „szovjet katonai és gazdasági befolyás visszaszorítása, magasabb életszínvonal, magasabb bérek és nyugdíjak, rendezett lakáshelyzet megteremtése és nem utolsó sorban szélesebb körű politikai szabadságjogok megadása” mellett érvelt hazánk számára.

A Le Figaro az október 25-i sortűzről így számolt be: „Itt minden olyan iszonyatos, fiatalok és gyerekek harcolnak karjukon, homlokukon véráztatta kötéssel a páncélosok és a tüzérség ellen, vízözön előtti gépfegyvereikkel és gránátjaikkal.” Az Il Tempo a szovjeteket ért veszteségekre is felhívta a figyelmet: „Soha háborúban nem láttam még ilyen pusztítást akkora harckocsikban, mint az itteni szovjet tankok. Az egyiknek, amelyiket a körúton láttam, és egy virágágyásos járdasziget megperzselt pázsitján állt, egy tüzérségi találat szabályosan leszakította a tornyát, a megszaggatott vázat pedig úgy nyitotta ki a betalált lövedék, akár egy tejesdobozt.”

A LIFE magazin a magyar eseményeknek szentelt százoldalas (!) különkiadásában kiemelte: „szavakkal nehéz leírni, hogy ez az Indiana-állam nagyságú, New Yorkhoz hasonló lakosságú, távoli kis ország honnan vette ezt a halált megvető bátorságot, hogy a Szovjetunióval szemben felvegye a kesztyűt”.

Az Olasz Kommunista Párt hivatalos lapja, a l’Unità ezzel szemben vandáloknak, provokátoroknak, sőt fasisztáknak minősítette a szerinte a Horthy-rendszer iránti nosztalgiából cselekvő forradalmárokat, és a megmozdulást ellenforradalomként értelmezve jogosnak tartotta a szovjetek bevonulását. Giorgio Napolitano korábbi olasz köztársasági elnök 1956-ban még kommunistaként ítélte el a magyarokat, 2006-ban azonban – nem kis fordulat – Sólyom László államfő meghívására már ő volt az ötvenhatos megemlékezésünk díszvendége. Ázsiából is érdekes reakciók jöttek. India egyensúlyi politikát követett, a magyar kérdésben is semlegességre törekedett, semmilyen irányból nem támogatta a beavatkozást. Li Szin Man dél-koreai elnök viszont abban bízott, hogy a magyarok merész tettvágya által gerjesztett hullám meg sem áll Észak-Koreáig, ahol Kim Ir Szen rendszerét is elmoshatja. „Magyar emberek, soha el nem pusztuló főnixmadarak vagytok! Dicsőség szálljon rátok!” – lelkendezett a szöuli Csoszon Ilbo napilap, ám 1960-ban a koreai diákfelkelés nem Kim Ir Szen, hanem Li Szin Man rendszerét söpörte el.

Mire világított rá a reflektorfény?

A szabadságharc leverése után több nyugati lap szerkesztőségében is azt gondolták, hogy a harcoknak nincs vége. A New York Herald Tribune ezt várta: „Kádár János és a szovjet harckocsik nem remélhetik a magyar gazdasági élet újraindítását. A jelenlegi körülmények között bizonyosnak látszik, hogy az országban hamarosan kétszázezer munkanélküli lesz. A munkanélküliség könnyen a forradalom újabb erőszakos kitöréséhez vezethet.” Henry Kissinger pedig az amerikai beavatkozás elmaradásáról így nyilatkozott: „Nem annak veszélye rettentette el az Egyesült Államokat a beavatkozástól, hogy alulmaradunk, hanem az, hogy nem vagyunk hajlandók megfizetni a győzelem árát.”

„A magyar forradalom Washington számára már akkor elbukott, amikor még ki sem tört.”

Hogy mi emelte a világ szemében mégis ilyen magasra 1956 jelentőségét – a korábbi és későbbi, nekünk hasonlóan fontos eseményekhez képest? Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc a kontinensen egy kiterjedt folyamat része volt, hiszen a népek tavaszán egész Európában forradalmak dúltak, így nem mi kerültünk a fókuszba, pláne nem az egész világon. Az 1989-es átmenet során pedig a lengyel Szolidaritás mozgalom és Lech Walesa kapta a reflektorfényt, plusz a Nyugat legnagyobb elismerését, a béke-Nobel-díjat. 1956-ban azonban – Szuez mellett – Magyarországra figyelt a világ, a nemzetközi közvélemény máig a mi szabadságharcunkat véli a kommunizmus későbbi porig égését elindító szikrának. A The New York Times a szovjet csapatok kivonulása előtt egyfajta összegzésként így értékelte a történteket: „A bátor magyar diákok, munkások és parasztok az elmúlt héten csúfosan rácáfoltak félelmeinkre, kishitűségünkre. […] Nem volt hiábavaló az elmúlt napok hősiessége és bátorsága. Ez a bátorság méltó azokhoz, akiknek ősei egykor Kossuth Lajos oldalán harcoltak.”

„Afrikának nem arra van szüksége, hogy mindent figyelmen kívül hagyva odamenjünk, és megjavítsunk dolgokat, megmentsünk embereket, hanem arra, hogy alázatosak legyünk, megismerjük és megértsük az ott élőket, és szeressük őket.” E gondolatokkal indította beszélgetésünket Zsófi, aki már tizennégy évesen, az iskolába meghívott humanitárius békefenntartó előadása után tudta, hogy ő is szeretne majd segítő munkát végezni. 

A szüleitől gyermekként megtanulta, mit jelent adományozni, hogyan lehet támogatni a nehéz sorsú embereket. Politológiát, nemzetközi kapcsolatokat tanult, és már az egyetemi évek alatt is gyakornokoskodott egy Afrikával foglalkozó civil szervezetnél. Hét évvel ezelőtt velük ment először Ugandába, de a szervezet ottani működése nagy csalódást okozott neki. 

„A saját értékrendemmel nem volt összeegyeztethető, amit láttam, dühített, hogy az adomány nem oda kerül, ahol a legnagyobb szükség volna rá. Nem akartam ehhez asszisztálni, de folytatni akartam a munkát a már megismert faluban, Manafwában. 

Eleinte magánszemélyként segítettem, blogot indítottam Szívemben Született Afrika címmel, aztán egyre többen akarták támogatni a kezdeményezést. 

Azért, hogy fenntarthatóbban és átláthatóbban végezhessem a munkát, barátokkal, ismerősökkel megalapítottuk az egyesületet, amelyet négy évvel ezelőtt hivatalosan bejegyeztek” – mesél a nem könnyű kezdetekről Zsófi, akit semmi sem tántoríthatott el a feladattól. 

„Tíz évig készültem erre, és amint kiszálltam a repülőből, azt éreztem, ott vagyok, ahol lennem kell. Még akkor is, ha egy napba telt, mire a repülőtérről Manafwába értünk, olyan rossz állapotban voltak az utak. A települések nem szabályosan helyezkednek el, és az embereket törzsi alapon tartják nyilván. Egy törzs nagy területet fed le, tagjai klánokban élnek, több nagy család együtt. Az országban az angol a hivatalos nyelv, amelyet azonban a falvakban élők szinte egyáltalán nem beszélnek. Annyira különbözőek az egyes törzsi nyelvek, hogy egymást sem értik. 

Már megtanultam köszönni lugisu nyelven. A »Mulembe!« azt jelenti, hogy jó napot. Karamojongul pedig így mutatkozom be: »Araj Aka Kiro Sophie«. A nyelvi akadályok miatt is nagy segítség számomra Flavia, a helyi emberünk, aki képzett, ismeri a kultúrát, segít abban, hogy elfogadjanak minket, nagyon jó barát. A programjainkat – amelyek során ezer-ezerötszáz emberrel kerülünk kapcsolatba – a helyiekkel szorosan együttműködve dolgozzuk ki, mert csak így érzik magukénak a segítséget” – mondja Zsófi, akinek meggyőződése, hogy a generációs szegénységet a tanulással lehet megtörni. 

Az egyesület tevékenységének köszönhetően Manafwában van már egy hat osztálynak helyet adó általános iskola, egy bölcsőde és három óvodás csoport. Mivel Ugandában nincs ingyenes oktatás, és vidéken nem tudják fizetni a tandíjat a gyakran öt-tíz gyereket nevelő családok, ezért a szervezet egyik fő célja, hogy minél többen hozzájuthassanak az oktatáshoz. 

„Magyar segítők – jelképes örökbefogadók – havi hatezer forintos támogatásával tudnak tanulni a gyerekek. Ebből fizetik a képzett, helyi pedagógusokat, a napi kétszeri étkezést, a tanszereket, az orvosi ellátást.” 

„A jelképes örökbe fogadó szülők és ugandai gyermekük között élő kapcsolat van, leveleket, fotókat küldenek egymásnak. A »magyar tesók« szociális érzékenyítése szempontjából is meghatározó, ha egy magyar család a gyermekükkel azonos korú ugandai fiatalt támogat. Több mint kétszáz gyereknek van már segítője, de ezen a területen még legalább ennyinek volna szüksége rá” – mondja Zsófi. 

Kép

Egy közösségi iskolában, Uganda legszegényebb régiójának egy elzárt törzsi területén, 2023. október, Karamoja, Uganda – Fotó: László Dorina

„Ezekben a falvakban a családok sárból tapasztott, egylégterű házakban élnek, de azokon kívül főznek és tisztálkodnak. A patriarchális közösségben a legtöbb családban egy fekvőalkalmatosság van, amelyet az apa használ. Ezért a gyermektámogatási program részeként, matracra, ágyneműre is lehet adományozni a gyerekeknek. A másik fontos téma a nők helyzete. Rengeteget dolgoznak, és nincs önrendelkezési joguk. A falvakban még ma is van olyan férfi, akinek több felesége van, holott Ugandában a többnejűséget már törvény tiltja. A szokásjog azonban erősebb, mint az írott törvény. 

A másik ugandai régió, ahol dolgozunk, Karamoja, az ország legszegényebb része. 

Itt sokszor a nők kérik, hogy legyen mellettük még feleség, mivel annyi a munka, hogy egyedül nem bírják. Ők építik a házakat, emelik a kerítéseket, főznek, nevelik a gyerekeket, a férfiak pedig az állatokkal foglalkoznak. 

A tehén a legnagyobb érték. A nő értékét is az határozza meg, hogy mennyi tehenet lehet elkérni érte, amikor férjhez adják.”

Manafwában az iskola mellett Zsófiék felépítettek egy három helyiségből álló épületet, ez lett a lányok, asszonyok gyülekezési, képzési helye. A női program része, hogy megértessék velük testük működését, megismertessék őket a tudatos családtervezéssel, valamint hogy megszüntessék, illetve csökkentsék a menstruációs szegénységet. A programot Nyolcvannégy napnak nevezték el, mivel a kutatások kimutatták, hogy ezen a szubszaharai részen a lányok és nők évente átlagosan nyolcvannégy napra esnek ki az iskolából vagy a munkából, mivel a menstruációjuk ideje alatt mosakodási lehetőség és higiéniai eszközök híján nem tudják elhagyni otthonaikat. 

Ráadásul Manafwában a férfiak közül még ma is sokan azt gondolják, hogy az asszonyok a havi vérzés során a bűneiktől tisztulnak meg. Előfordul, hogy a feleségnek ezekben a napokban el kell mennie otthonról, hogy ne hozzon rontást a házra. 

„A felnőtt nőknél is tapasztaltuk, hogy nem látnak kapcsolatot a menstruáció, a termékenység és a várandósság között, ezért ilyen jellegű képzéseket is beépítettünk a programjainkba. De készítenek hagyományos kézműves termékeket is, újrahasznosított papírgyöngyökből ékszert, varrott, afrikai motívumos vászontáskákat. Ezeket a turisták szívesen vásárolják, a szervezet hazai eseményein pedig adomány fejében elvihetők.” 

Arra a kérdésre, hogy a nők körülményeinek változása hogyan hat a férfiakra, Zsófi így összegez: „A nők gazdasági és anyagi függetlenedésének erősödésével változik a férfiak hozzáállása is. Manafwában egyre nyitottabbak, részt vesznek a nekik tartott szemléletformáló alkalmakon. Mi pedig mindent a helyi hagyományokra építünk.” 

„Nem akarjuk megváltoztatni a kulturális életüket, csupán segíteni akarjuk őket abban, hogy lássák, az évszázadok alatt berögzült törzsi mintákon túl léteznek más lehetőségek is, amelyek révén jobb életkörülményeket teremthetnek maguknak” – vallja a szakember. 

A szervezet projektjeiben jelentős szerepe van az orvosmisszióknak is. A két-négy hétig tartó intenzív időszak alatt a gyógyítás és a szűrővizsgálatok – malária-, HIV-szűrés – mellett prevenciós képzéseket is tartanak, oltásokat adnak, de olyan gyakorlati segítséget is nyújtanak, mint a szúnyoghálók felszerelése, amivel életet lehet menteni. Az egyesület tizenkét alapító taggal jött létre, ma húsz-huszonöt aktív önkéntese van, és öt-hat ember utazik évente az afrikai területekre. Minden alkalommal más a feladat, az utazások háromtól öt hétig is eltarthatnak. Ahhoz, hogy valaki misszióba mehessen, legalább egy évig a szervezet hazai tevékenységében aktívan részt kell vennie. 

A képzések folyamatosak, amelyekhez hozzátartoznak a pszichológiai tréningek, de a kiutazóknak megfelelő ország- és helyismerettel is rendelkezniük kell, illetve a biztonsággal kapcsolatos legfőbb információkat is tudniuk kell, valamint egészségügyi oktatásban is részesülnek. Az alapos felkészülés ellenére, a legavatottabb önkéntest is érheti olyan, érzelmileg megterhelő élmény, amelyet csak az egyesület pszichológusával képes feldolgozni. 

Kép

Fotó: László Dorina

„Másfél évvel ezelőtt kezdtünk el Kenyában dolgozni egy nyomornegyedben és az ország part menti régiójában. Ezen a területen sajnos mindennapos a szexturizmus és az emberkereskedelem. 

Az itteni tartózkodásunk során olyan mértékű kegyetlenséggel szembesültem, amelyet képtelen voltam feldolgozni. Kiégés közeli állapotba kerültem az ott töltött nagyon intenzív, közel egy hónap alatt, és iszonyú nehéz volt megtartani azt a lendületet, amellyel a segítő tevékenységet már évek óta végeztem. 

De akkor kezdtük meg a munkát Karamojában, ahol nagyon sok nő válik az emberkereskedelem áldozatává. A helyiek között új partnerekre találtam, és visszatért belém az élet, mert az ottani fiatal lányokkal sokat tudtunk foglalkozni, szükség volt ránk” – emlékezik vissza Zsófi a megterhelő időszakra. 

Zsófi hitvallása szerint, „ha a munkájuk által csak egy embernek jobb lesz az élete, már megéri végezni”. A fenntartható segítséget tartja fontosnak, mivel nem függővé szeretnék tenni az ott élőket. „Lehetőséget kell teremteni nekik arra, hogy a bennük lévő képességeket fejlesszék, és a megszerzett tudás birtokában, maguk javítsanak az életükön” – vallja az egyesült megálmodója, de azt is hozzáteszi, hogy civil szervezetként Magyarországról működni nem könnyű, mivel Afrikában hasznosul az adomány. Ugyanakkor úgy véli, hogy az, aki szociálisan érzékeny, nem azt firtatja, hogy miért éppen ezekbe a távoli országokba megy a támogatás, hanem inkább azt nézi, ő maga hogyan segíthetne. 

Zsófi a hosszú utazások miatt sokszor nehéz szívvel hagyja itthon a férjét, a szüleit, a csapatát, de mint mondja, már várja a második otthona, a manafwai „családja”. Flavia édesanyjának vezetékes víz és áram nélküli kőháza, a természet ereje, az ősi energiák, mind-mind erre a sokarcú kontinensre hívják. Az elkövetkező időszakban Karamoja lesz projektjeik fő területe, de továbbra is jelen lesznek Manafwában és Kenyában is. 

Ez a cikk eredetileg a 2024. májusi Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Az 1956-os forradalmat követő szovjet megszállás és a megtorlás óriási tragédiákat hozott magával. Igaz ez az egész országra és annak egyes lakóira is, a nagy képen túl ugyanis több százezernyi mikrotörténet és tragédia rejlik e szörnyű esemény mögött. A kivégzett vagy bebörtönzött áldozatok mellett ma már nyíltan lehet beszélni a sok-sok egyéni életútról, amelyek megtörtek november 4. után. A civil áldozatok mellett gyakran szó esik arról is, hogyan tette tönkre egyes írók, költők, színészek pályafutását a forradalmat leverő hatalom.

A sportról viszont mintha kevesebb szó esne. Pedig lenne miről beszélni! Említhetnénk például a 12-szeres világcsúcstartó atlétánkat, az 1955-ben világ legjobb sportolójának választott Iharos Sándort, aki soha többé nem ért el önmagához méltó sporteredményt. 

Vagy ott van olimpiai ezüstérmes gyorsúszónk, Kádas Géza, aki forradalmi tevékenysége miatt évekre börtönbe került, és 53 évesen, méltatlan körülmények között, nyomorban halt meg. 

A forradalom leverésének árnyékában világrekorder hosszútávfutó csapatunk és az Aranycsapat is széthullott. Akárcsak az 1956-ban aranyérmet szerző női tornacsapatunk.

Nehéz az út a sikerhez

A melbourne-i olimpiára már az odautazás is rendkívüli lelki és testi megpróbáltatásokat hozott. A hazai helyzet miatt először is Csehországba kellett elbuszoznia sportolóinknak, majd innen közel kéthetes huzavona után sikerült repülőgépjáratot szerezni Ausztráliába. A Nymburkban töltött napok alatt mindenki megpróbált formában maradni, de az edzéshez sokszor egyáltalán nem feleltek meg a körülmények. Így történt, hogy tornászunk, Kertész Alíz könyöksérülést szenvedett. A helyére érkező tartalékversenyző azonban nem tudta megfelelően megtanulni a koreográfiát, pedig a csapat aranyesélyes volt. 

Kertész kezéről ezért idő előtt lekerült a gipsz, és versenybe állt. Ahhoz azonban, hogy csapatban versenyezhessen, egyéniben is teljesítenie kellett. Ez sérülten természetesen nem ment, így lett például 64. lóugrásban, 34. műszabadgyakorlatban és 6. felemás korláton. Majd jött a csapatverseny, amelyre később így emlékezett vissza: „a lényeg, hogy ott lehettem a csapatban, akkor már eszembe sem jutottak a könyökfájdalmak. A melbourne-i gyakorlatunkat nagyon szerettem, a kisujjamban volt, és végül meglett az arany.” 

Pedig nemcsak ez a sérülés hátráltatta őket. A gyakorlathoz nemzeti színű szalagokat használtak, ám Tass Olga tornaszere a verseny előtt eltűnt. Végül sikerült pótolni egy szivárványszínű darabbal az övét (eredetileg ilyen szerepelt volna a koreográfiában, a forradalommal való szolidaritás jeleként cserélték le piros-fehér-zöldre), azzal a magyarázattal, hogy ez a reményt szimbolizálja. 

Végül, minden nehézség ellenére, meglett az aranyérem, sőt Fülöp edinburgh-i herceg kérésére a magyarok meg is ismételték a kiváló gyakorlatot. 

Pedig versenyzőinknek már egész máshol járt az esze.

Kép

A magyar csapat néhány tagja a Heidelberg városrészben lévő olimpiai faluban a XVI. nyári olimpiai játékok idején  – Forrás: Fortepan/Sárosi Imre

A döntés

Korondi Margit így emlékezett vissza az akkori eseményekre: „már nem nagyon koncentráltunk a versenyre. Mégis bennünk volt a versenyzés, hiszen évek óta ebben éltünk, s mindig arra törekedtünk, hogy érmeket nyerjünk az országnak. (…) Bár egész éjjel nem aludtunk, a versenyre összeszedtük magunkat. El kell ismerni, ennek ellenére csak félig voltunk ott fejben, mert már a jövőn járt az eszünk. A szívünk persze a helyén volt. Amikor kint álltunk együtt, s meghallottuk a felcsendülő zenét, eluralkodott bennünk a csapatérzés. Minden más háttérbe szorult.” 

A verseny után azonban dönteni kellett. És a melbourne-i olimpián részt vevő, 111 tagú magyar csapatból 49-en nem tértek haza. 

Köztük Korondi Margit sem. 

Sikerek itthon, sikerek külföldön

A kétszeres olimpiai bajnok, valamint kétszeres olimpiai ezüst- és négyszeres bronzérmes sportolónőt édesapja a születésétől kezdve bajnoknak nevelte. „Már a pólyában a lábamnál fogva himbált, hogy mutassa, mennyire erős vagyok. [...] Azt hiszem, bennem akarta saját magát látni, mert neki nem sikerült kijutni az olimpiára, pedig igazán közel állt hozzá. Nagyon hálás vagyok a tornának, mert önfegyelmet, tartást adott. Én ugyan pici vagyok, de a sportnak köszönhetően be tudtam lépni úgy egy társaságba, hogy elegáns legyek, és figyeljenek rám. Emellett minden testrészem mozgott, az alak megőrzéséhez ez elengedhetetlen volt. Az agyamat is megtornásztattam, hiszen egy gyakorlatot nem lehet anélkül tökéletesen végrehajtani, hogy előtte ne gondoljam végig, mit és miként fogok tenni, amikor engem szólítanak a szerhez” – emlékezett vissza a rendkívül sikeres pályafutás kezdeteire. 

Korondi Margit mindössze 15 éves volt, amikor az ifjúsági országos bajnokságon valamennyi szeren első helyezést szerzett. Öt évvel később, a küldöttség legfiatalabb tagjaként, ő szerezte az első aranyérmünket Helsinkiben. Ezt követően egy sérülés miatt rövid időre visszavonult, de Melbourne-ben már ismét ott volt. És ismét felléphetett a dobogó legfelső fokára a Bodó Andrea, Keleti Ágnes, Kertész Alíz, Köteles Erzsébet, Tass Olga összeállítású kéziszercsapat tagjaként. 

Az olimpia után azonban nem tért haza, az USA-ban telepedett le és tudását is ott osztotta meg másokkal szakcikkek szerzőjeként, fitneszedzőként, majd egyetemi tanársegédként. 

Kép

Az 1960-as római olimpián résztvevő magyar női tornász válogatott tagjai. Szemben középen balra Lemhényiné Tass Olga, jobbra Ducza Anikó, a jobb alsó sarokban Füle Judit – Forrás: Fortepan

Vitték a tudást is

Az Amerikai Egyesült Államokat választotta új otthonául Bodó Andrea is. Az olimpiai bajnoki cím mellett kétszer olimpiai ezüst- és egyszer bronzérmet szerző tornászunk az aktív versenyzés befejeztével is maradt a sport világában. 1975-ben az Egyesült Államok ritmikusgimnasztika-csapatának edzőjeként sportolóival világbajnokságot nyert. Ő volt a csapat technikai igazgatója, amikor az új sportág először szerepelt olimpián, később pedig nemzetközi bíróként tevékenykedett (négy olimpián vett így részt). Számos szakkönyvet, cikket írt, sportdiplomata volt, munkássága elismeréseként Amerikában beválasztották a Tornász Hírességek Csarnokába. 

Az igazi legendává váló Keleti Ágnes szintén más országban kamatoztatta tudását az ausztráliai olimpia után: Izraelben telepedett le. „Azt éreztem, hogy Ausztrália nem lesz a hazám, de azt is tudtam, hogy a kommunista Magyarország sem” – mesélte egy interjúban. Új hazájában meghatározó szerepet vállalt a tornasport megteremtésében: 1958 és 1980 között ő volt a válogatott szövetségi kapitánya, tanított az izraeli Testnevelési Főiskolán és nemzetközi bíróként is dolgozott. Továbbadták tehát tudásukat, de már nem itthon. 

A magyar tornasportban egyéni sikerek később is születtek, csapatban azóta sem sikerült megközelíteni az 1950-es évek eredményeit. 

Arról pedig, hogy az emigrációba kényszerült bajnokainknak a mindennapokban milyen teherrel járhatott az országváltás, Márai Sándor Halotti beszéde vagy épp Hobo húsbavágó sorai sokat mondanak: „Más nyelven beszélsz, más nyelven írsz, / De magyarul álmodsz, magyarul sírsz”. 

Vonnegut kezdőknek és haladóknak

A minap egyik ismerősöm, aki még semmit nem olvasott a szerzőtől, megkérdezte, hogy „milyen Vonnegut?” Kerestem a szavakat egy ideig, de csak annyit tudtam kipréselni magamból, hogy „hát, olyan, mint Vonnegut. Nem hasonlít senkire, és őt sem lehet utánozni, mert amit ő tud, azt meg kell tapasztalni.” Ezt éreztem, amikor baráti jó tanácsra elolvastam Az ötösszámú vágóhidat és a Macskabölcsőt, és ezt érzem most is, hogy az utolsó oldalak is leperegnek a szemem előtt a Míg a halandók alszanak című válogatásból. 

Ez az író harmadik posztumusz novelláskötete, és nagy valószínűséggel az utolsó. A tizenhat remek történet a Vonneguttól megszokott abszurditással és a groteszk iránti megszállottsággal fejtegeti az univerzum legmélyebb értelmű mondanivalóját. Találkozhatunk benne például Jenny-vel, a feleségként viselkedő hűtőszekrénnyel, a ripacs hőstenorral, és azt is megtudhatjuk, milyen betegség a „kanlepra”. 

A „kezdőknek” azért fog tetszeni, mert a rövid történeteken keresztül kóstolót kaphatnak a vonneguti ízekből, ami aztán nagy valószínűséggel függőséghez vezet majd náluk. 

Az igazán nagy rajongók pedig azért fogják imádni ezt a gyűjteményt, mert számukra a kötet „kincskereső játék” is egyben, amely során rejtett életrajzi elemekre lelhetnek. Egy biztos, ebbe a rajongótáborba jó tartozni, mert a Kurt Vonnegut műveit szerető emberek ismeretlenül is olyan közösséget alkotnak, ahol mindig összekacsintás és kuncogás a vége annak, ha valaki úgy fejezi be a mondandóját, hogy „így megy ez/And so it goes!”

Kép

Kurt Vonnegut: Míg a halandók alszanak. Helikon, Budapest 2024. 384 oldal

Mentőöv a visszaeső rendetleneknek

Ülök a kupi tetején. Hétvége van, pokolian sűrű és nehéz napok vannak mögöttem. A gyerekeket rendezni kell, emellett minőségi időt is szeretnék velük tölteni, és bizony munkából is maradt még szombatra. Család, karrier, háztartás: néha úgy érzem, hogy ez a rengeteg teendő teljesen lebénít. Ahogy mindig, amikor kifogyok az ötletekből, most is a könyveket hívom segítségül, és azt kell mondjam, Marie Kondo Rendrakás lépésről lépésre – Hogyan varázsold rendezett és örömteli hellyé az otthonodat? című kötete nálam bevált. 

Marie Kondót saját bevallása szerint ötéves kora óta lenyűgözi a rendrakás. Az iskolás évei alatt is folytatta a téma tanulmányozását, majd tizenkilenc évesen, még egyetemistaként megtette az első lépéseit rendteremtő tanácsadóként. 

A Kon-Mari módszer azokból a tapasztalatokból nőtte ki magát, amiket akkor gyűjtött, amikor ügyfeleit rendrakásra tanította. 

Az első fejezet (Mielőtt nekilátsz) elolvasása nemcsak stratégiát ad, hanem önbizalmat is, hogy akármennyire úgy érzed, hogy a rendrakás (és annak megtartása!) nem fér bele az életedbe, képes vagy megcsinálni, és nem is kell hozzá akkora energiabefektetés, mint gondolnád. Ez a munkafüzet olyan, mint egy „rendrakási coach”, amely a vizualizáció útján rávezet arra, hogy a megoldás benned van, a szép, tiszta, rendezett otthon pedig mindenki számára elérhető. 

Scott Sonnenshein pszichológus és Kondo közös kötetében már nem a házunk, lakásunk, hanem a munkahelyünk rendezettségén van a hangsúly. Az Örömteli munka nem csupán arról szól, hogyan tegyünk rendet a fizikai munkaterületünkön, hanem arról is, miként tehetjük átláthatóvá a digitális dokumentumainkat, az időbeosztásunkat és a kapcsolati hálónkat, hogyan hozzunk helyes döntéseket, és hogyan vigyünk minél több örömet a karrierünkbe. 

További előnye, hogy nem csupán a rendrakáshoz nyújt útmutatót, hanem a rend megtartásában is segít. „A módszerem egyszerű, de hatékony, ami biztosítja, hogy soha nem esel vissza, és fontos részét képezi egy különleges válogatási technika, amelynek alkalmazása során azt választod ki, mi tölt el örömmel” – írja a szerző felvezetőjében.

Kép

Marie Kondo és Scott Sonenshein: Örömteli munka. Libri Kiadó 2024. 304 oldal
Marie Kondo: Rendrakás lépésről lépésre. Libri Kiadó 2024 185 oldal

„Így lenne jó meghalni: valami ringat, süt a nap, és olaszul énekelnek”

A magyar irodalom egészen különleges darabját tarthatja a kezében, aki az Egymás tükörképei vagyunk című mű elolvasására vállalkozik. A történet Márai Sándor és Ilona emigrációjának 31 évét, vagyis az 1948 és 1979 közötti időszakot öleli fel, a kiadvány a Lola naplója című ötrészes felolvasószínházi sorozat szövegkönyveit tárja az olvasó elé. A könyv különleges válogatás Márai Ilona (Lola) naplójából, amely a költő naplósorozatának részleteivel válik teljessé. 

Az ilyen típusú műveknek a legnagyobb ereje abban rejlik, hogy megmutatják a szöveggyűjtemény mögötti valóságot. 

Azt, hogy a híres írók valóban nagy emberek, mégis annyi mindenben hasonlóak hozzánk: vannak jó és rossz napjaik, szeretnek, csókolnak, ölelnek, veszekednek, kibékülnek. 

A naplókon keresztül rálátni valakire igazi kincs, a legőszintébb léleklenyomat, amit az olvasó kaphat egy íróról, éppen ezért csak tisztelettel és hálával érdemes viszonyulni minden sorhoz, amit ennyi évtized után ránk hagytak. Még nagyobb ajándék, hogy Lola visszaemlékezéseinek köszönhetően ez a megismerkedés a házastársaknak köszönhetően kétszólamúvá válhatott. 

„Már az első oldalak során az volt az érzésem, hogy bármiről is ír Lola – apró-cseprő ügyekről, napi történésekről, vagy amikor gondolatait, érzéseit fogalmazza meg -, abban valahogyan mindig jelen van az ő családi közösségük. Akkor is, ha a bejegyzés nem konkrétan a férjével kapcsolatos, akkor is, ha éppen nem említi »Őt.«” – írja a kötet bevezetőjében a szerző, Takáts Andrea. 

Máraiék örökbe fogadott kisfiukkal 1948-ban hagyták el végleg Magyarországot, Lola ekkor kezdett bele naplófeljegyzéseibe, és az írást három évtizeden keresztül napi rendszerességgel folytatta. Emigrációs éveik során három évig éltek Nápolyban, tizenöt évig New Yorkban, majd tizenhárom évig újra Európában, Salernóban. 1980-ban San Diegóba költöztek, de az ottani életről Lola már nem írt. Epilógusként a 80 éves költő feleségéről írt szerelmes szavaival végződik a történet.

Kép

Márai Ilona és Márai Sándor: Egymás tükörképei vagyunk (szerkesztette: Takáts Andrea) Helikon, Budapest 2024. 309 oldal

A világ legmulatságosabb állatairól – nem csak gyerekeknek

Természetrajongó kisgyermekes család vagyunk, így teljesen esélytelen volt, hogy hétéves kislányunk ne bökjön rá a polcon Philip Bunting – A világ legnevetségesebb állatai című könyvére „Ezt szeretném!” felkiáltással. Nem sokkal később már mosolyogva ültem a kanapén, miközben Csengeléből csak úgy záporoztak a „Tudtad, hogy…?” – kezdetű kérdések (a kocka mostanában fordult, és már én élvezhetem többet az ő felolvasásait). 

„Tudtad, hogy ezeknek a rákoknak tépőzárként működő bevonat van a páncéljukon?” „Tudtad, hogy a világ legkisebb madarának akkora a súlya, mint egy földimogyoróé?” „Tudtad, hogy az okapinak »gyárilag« büdi a lába?” 

Bunting könyvében az a legklasszabb, hogy a gyerekek nyelvén, az ő logikájukba simulva ismerteti meg őket ezekkel az igazán különleges állatokkal, de közben olyan információkkal dolgozik, amelyekre a felnőttek is éppen annyira kíváncsiak. 

A világ legcsodálatosabb állatai attól tűnhetnek ilyen nevetségesnek számunkra, mert valójában rendkívül ügyesen alkalmazkodtak az evolúció során a környezetükhöz, még olyan helyeken is, ahol számunkra elképzelhetetlen, hogy bármi képes lehet életben maradni. 

„Anya, neked melyik a kedvenc állatod?” – kérdezte végül a lányom. „A medveállatka” – vallottam be őszintén. „Képzeld…” – kezdte komolyan. – „...néhány évvel ezelőtt egy űrszonda egy sikertelen leszállási kísérlet során becsapódott a Holdba, és a fedélzetén többezernyi medveállatka volt…” De ahhoz, hogy megtudjátok, vajon mi történhetett velük, el kell olvasnotok Philip Bunting összeállítását. Szeretettel ajánlom!

Kép

Philip Bunting: A világ legnevetségesebb állatai Kolibri Gyerekkönyvkiadó 2024 80 oldal

Támogatott tartalom. A cikk megjelenését támogatta: 

Elmeséled röviden a betegséged és a gyógyulásod történetét? 

Huszonhat éves voltam, amikor kiderült az alapbetegségem, akut leukémia. Az érettségi és a sorkatonai szolgálat után, tizenkilenc éves koromtól dolgoztam, de annak idején elterjedt gyakorlat volt, hogy bejelentés nélkül alkalmazták az embert, én is így voltam főszakács egy balatoni hotelben, Balatonszemesen. Két napot adtak, hogy befeküdjek a kórházba kemoterápiára, és felszámoljam az addigi életemet. A párom is a hotelben dolgozott, recepciós volt, de elbocsájtották, mert a munkáltatónak nem tetszett, hogy naponta járt be hozzám Kaposvárra. Hamar elfogyott, amit addig félretettünk, a kemoterápia alatt három hét kórház, majd két hét otthonlét következett – és ez így ment négy cikluson át. Azzal szembesültünk, hogy abban az immunszupresszált állapotban, amelybe kerültem, nem lehet dolgozni. 

Később mégis elindíthattunk egy pizzafutár céget, amely nagyon jól ment, amíg dolgoztam benne, viszont egy év múlva visszatért a betegségem. Ekkor én teljesen kiestem, a három alkalmazott pedig nem érezte a magáénak a vállalkozást, leamortizálták az üzletet, és mínuszos szaldóval zártunk. Újabb kemoterápia következett, de vártam a csontvelő-transzplantációra, azt mondták, ez jelenthet csak gyógyulást. Lett donor, hatott a terápia, de akkor már napi szintű anyagi problémáink voltak, el kellett költöznünk a párom szüleihez. Sajnos ez a betegség sokszor nem ér véget a sikeres kezeléssel. Néhány hónap múlva előjöttek a GVHD-s tünetek (transzplantáció után kialakuló, úgynevezett graft-versus host betegség). 

Két hónap alatt százhárom kilóról negyvenhétre fogytam, a bőröm sötétbarna lett, összeomlott a keringésem, gyomorfekélyt kaptam. 

Miben láttad a megoldást ebben a helyzetben? Lehet-e egyáltalán látni ilyenkor a kiutat? 

Volt egy tervem, szerettem volna elindítani egy vállalkozást, viszont ehhez százötvenezer forintra lett volna szükségem. Próbáltam civil szervezeteket keresni, több leukémiásokat segítő alapítvány is van Magyarországon, de általában gyermekekkel foglalkoznak, és az alapító okiratuk nem engedi, hogy tizennyolc éves kor fölöttieknek is segítsenek. Le kellett vetkőznöm minden büszkeségemet, és segítséget kértem, tudva, hogy az emberek gyanakvók, hiszen nem ritkák a csalások. A Képmás magazint is megkerestem, akkor írtad a cikket rólam. 

A megjelenés után egyik este szólt a telefonom. Egy úr szólt bele. A mai napig itt csengenek a szavai a fülemben: „Krisztián, én nem vagyok hívő, de az ünnepek előtt eljöttem egy templomba. Idefelé azon gondolkodtam, hogy szeretnék valakin segíteni. Olyan korán értem oda, hogy még nem volt ott senki, beültem egy padba, és mellettem ott volt egy Képmás.” Éppen a rólam szóló cikknél nyitotta ki az újságot, és ezt isteni jelnek vélte. Azt mondta, másnap a számlámon lesz a százötvenezer forint, és így is lett. Egy kérése volt, hogy ne hívjam őt, és ő sem fog többé keresni. 

A pénz segített? Vagy inkább maga a történet adott erőt? 

Elindítottam a vállalkozást, pékárut szállítottunk ki. 

De akkoriban az említett hiperpigmentáltság miatt átmenetileg nagyon sötét lett a bőröm, és az igazság az, hogy az emberek nem szeretik olyan valakitől vásárolni a kenyeret, akiről azt gondolják, hogy egy másik kultúrához tartozik. 

Valójában ezen bukott meg a vállalkozás. Ez a segítség viszont azóta is sokszor eszembe jut a nehezebb időszakokban. Arra emlékeztet, hogy mindig van egy jóakaróm vagy őrangyalom, hogy az utolsó pillanatban mindig találok vagy kapok megoldást.

Kép

Fotó: Jónás Jácint

Ma már te vagy mások őrangyala. A felépülésed után létrehoztátok a Tegyünk a Leukémiás Gyermekekért és Betegekért Közhasznú Alapítványt, amely eddig több mint 224 millió forinttal tudta segíteni a sorstársaidat. Milyen segítséget tudtok nyújtani? Miben különböztök a hasonló szervezetektől. 

Láttam, hogy nemcsak én vagyok ebben a helyzetben felnőttként, hanem sok családos embert is elér a betegség, és a szeretteik élete is könnyen összeomlik ilyenkor. Közvetlenül a leukémiás, rosszindulatú vérképzőszervi betegségben szenvedő és csontvelőtranszplantált betegeket támogatja az alapítványunk. Elsősorban az otthoni félsteril körülményeket szoktuk kialakítani, mert ez létfontosságú ahhoz, hogy a beteg fertőzésmentesen fel tudjon gyógyulni. Ennek vannak tárgyi feltételei, például felmosható padlózat, tiszta falak, lehetőség szerint naponta, kétnaponta tiszta ágynemű, ehhez sokszor kell mosógép, szárítógép. Segítünk a mindennapi élelmiszer- és fertőtlenítőszer-vásárlásban, az utazási költségtérítésben. 

Nem is gondolná az ember, hogy ez milyen fontos, amikor a beteg hónapokat tölt a kórházban. Ha a kisgyerek beteg, az anyuka bent van vele éjjel-nappal, az apuka meg otthon sokszor egy-két-három gyermekkel, ellátja a háztartást, neveli a gyerekeket, dolgozik és jár a kórházba. Ilyenkor szinte két háztartást kell fenntartani, mert a kórházban nem jár minden. Sok esetben albérletben lakik a család a kórházhoz közelebb, mi ezt a díjat vállaljuk át, vagy sokan kérnek rezsiköltség-támogatást. Szervezünk táborokat is, nagyon sok pozitív élményt jelent ez minden résztvevőnek. 

Nemrég egy Down-szindrómás érintett kislány eltűnt otthonról, szerencsére meglett, és kiderült, hogy elindult biciklivel vissza a táborunkba.

Hogyan találnak rátok az érintettek? 

Közvetlenül is, de minden nagyobb centrumban – Miskolc, Debrecen, Pécs, Szeged, Budapest – ott vannak az elérhetőségeink, tud rólunk a szociális gondozó, ha úgy látja, hogy valaki segítségre szorul, javasol minket.

Kép

Fotó: Jónás Jácint

Gondolom, sokat segít a személyes tapasztalatod. Mondasz erre konkrét példát?  

Például sokan csodálkoznak, hogy miért támogatjuk a látogatások utazási költségét. Én hónapokat voltam kórházban, steril boxban. Ez egy két-három méterszer három méteres üvegvitrin, amelyből nem lehet kijönni, ahová nem lehet bemenni, mindent sterilizálni kell, ami oda bekerül, és legfeljebb telefonon lehet beszélni a hozzátartozókkal. Láttam én ott kemény férfiakat sírni, apukákat, akik az üvegfalra teszik a tenyerüket, miközben a másik oldalon a gyerek tenyere tapad az üvegre. Ezek a pillanatok elengedhetetlenek a gyógyuláshoz.

Neked van családod? 

Nincs.

A párod, aki kitartott melletted? 

Hét évig voltunk együtt, végig fogta a kezem, viszont a betegség után megbeszéltük, hogy mint pár, már nem leszünk együtt, de jó barátok maradtunk. Idestova tíz éve házas, babájuk is született, aki most lesz hároméves. Hetente találkozunk, és a bölcsiben én vagyok megnevezve, ha a szülők nem tudnának a kicsiért menni. A fogadott nagybácsija lettem. 

A transzplantációkon teljes testi sugárkezelést kaptam, ez a nőket meddővé, a férfiakat sterillé teszi.

Ma már nem nagyon alkalmaznak ennyire drasztikus kezelést. Ez volt az ára az életben maradásomnak. 

Az alapítvány is egy család? 

Sokan mondják, hogy igen. Az elején nagyon közel engedtem a családokat magamhoz. Azért a leukémia – bár ma már a beteg gyerekek gyógyulási aránya nyolcvan-nyolcvanöt százalékos – mégiscsak halálos betegség. Évente átlagosan négyszáz támogatás megy ki, de sajnos vannak tragédiák is. Megtanultam ezért nem teljesen bevonódni, mert különben belerokkan az ember. Persze ez nem mindig sikerül.  

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin májusi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Imre atya. A sorsfordító. Az én sorsomé is... Talán meg sem köszöntem neki. De tudta. Ugye, tudta...?!

2014. február 10. A Máltai Szeretetszolgálat alapításának huszonötödik évfordulója. A híradó riportereként érkeztem a zugligeti központba. Késve. A Befogadás Háza előtt találkoztam Imre atyával, bemutatkoztam és szabadkozni kezdtem. Megszorította a kezem, a vártnál hosszabban, és csak annyit mondott: „Eszterke, mondja a kérdéseit”. Akkor először beszélgettünk, akkor először hívott így, akkor először voltam a máltaiak központjában, akkor először éreztem, hogy jó nekem itt lenni. 

„Vagy értelmet adunk egymás életének azzal, hogy akár áldozatok árán is egymásért élünk, vagy kár volt megszületni” – mondta akkor az interjúban. Ezt követően rendszeresen találkoztunk. A néhány mondatos híradós interjútól a másfél órás beszélgetésig sokféleképp kérdeztem. „Eszterke, nyolcra várom” – nem tudom elhinni, hogy nem mondja többet… 

A 2015-ös menekültválság idején én kérdezhettem őt a Máltai Szeretetszolgálat szerepvállalásáról, és válasza számomra sorsfordító volt. „Nekünk küldetésünk van, nem álláspontunk. 

Azt üzenem mindenkinek, hogy vegye észre az emberek gondját-baját, és forduljon feléjük. 

Ami aztán ebből az odafordulásból még cselekedetté is lesz, az, azt hiszem, kötelező, mert egymásra bízott minket az Isten.” Ettől kezdve már nem volt elég számomra csak tudósítani, tenni akartam valamit. Alig pár hónappal később, ha távolról is, de a munkatársává váltam. 

A máltaiak azon generációjához tartozom, aki a hőskorszak idején még kölyök volt, a növekedést kívülről figyelte, viszont még időben csatlakozott ahhoz, hogy személyesen kapjon letolást Imre atyától. Tőle ez is kiváltság volt. Egy alkalommal bevezetőt írtam a felhívásához. Azonnal csörgött a telefonom, és emelt hangon utasított, mit hogyan javítsak ki. Kicsivel később újra hívott. Higgadtan, de szigorúan szóról szóra elmagyarázta üzenetét, hogy melyik vessző és gondolatjel miért ott van, ahol. Elszorult a torkom, talán el is sírtam magam. Ekkor egy idősebb kolléga azt mondta: akit Imre atya ledorongol, az már igazi máltai. Alighogy megnyugodtam, ismét telefonált. Szelíden csak ennyit mondott: „Eszterke, nagyon jó lett, köszönöm szépen.” 

Nála szabadabb embert nem ismerek. 

Amíg csak távolról hallgattam, azt gondoltam, ez a sokat megélt idős ember szabadsága. De ahogy személyesen megismertem, egészen világossá vált, hogy ez a rendíthetetlen hit szabadsága. 

Tudta, hogy Jézus Krisztus nevében teszi a jót, az Isten dicsőségére a legkisebbekért. Nem érdekelték a narratívák, nem foglalkozott a trendekkel, ő egy álláspontot ismert, Jézusét. Beszédeiben nem finomkodott, de a mindennapokban nem prédikált. Nem volt rá szükség, tettei konferenciabeszédekkel értek fel. Sosem tért ki a feladatok elől, nem hatottak az észérvek, ha úgy érezte, Isten terve szerint való, hogy vállaljuk a kockázatot. Egyszer az irgalmasságról kérdeztem egy interjúban. Nem akart beszélni róla. Menjek el egy önkéntesünkkel, és mutassam be, mit csinál. Végül a vonakodásból tanítás lett – és az egyik legjobb műsorom… 

Rómában voltunk, hajléktalan embereket kísértünk el Ferenc pápához. Azt hittem, a csoport élére áll majd, és vezet, tanít, irányít. De ő hátul maradt, és néhány sántikáló hajléktalan társunkkal beszélgetve ment arra, amerre a szervezők mondták, akkor is, amikor rossz volt az irány. A szabad program idején kértem, tartson a mi csoportunkkal. Hogy merre megyünk? Nem tudom. „Eszterke, mutatok nektek csodákat.” 

Elvitt a Santa Maria Maggiore Bazilikába, aztán a San Pietro in Vicoli templomba, ahol Szent Péter láncait őrzik. Ha valahova nem akartak beengedni, ő csak megsimogatta az őr arcát, mondta: „Jól van, na”. És beengedtek. Csak mesélt, és mesélt. Nem erőltette, hogy imádkozzunk, de amikor kértük, vezette az imát. Nevettünk, pizzát ettünk, espressót ittunk, nehéz sorsú emberek és segítőik együtt, közösségben. 

A Vatikáni Rádióba már csak hármasban mentünk. 

Ahogy sétáltunk a mellékutcákon, minden második idegen csoport megállított minket. „Father Kozma!” – hangzott a lengyelektől, a németektől, még az afrikai zarándokoktól is. 

Estére belázasodtam, nagyon rosszul lettem. Reggel első dolga volt megkérdezni, hogy vagyok. Mondtam, hogy voltam már jobban, erre azonnal feladatot adott. Ez a Kozma atya-féle szeretetnyelv.

Talán nem nekem kellene írni e sorokat. Talán valamely régi tanítványának vagy munkatársának, akivel együtt építkeztek, aki a Baba utcába ment vele a vastüdős gondozottakhoz, aki ott volt a hajléktalanhajón, vagy aki gyermekáldásért kérte az imáit… Ezrek emlékezhetnének meg róla, az üldöztetésben is kitartó papról, a közösségépítő plébánosról, a történelmi tetteket véghez vitt vezetőről, a szigorú tanítóról, az irgalmas segítőről, aki hatással volt hívőre és nem hívőre, politikusra és tudósra, akinek a nevét ugyanolyan tisztelettel mondja a hajléktalan ember, mint a német kancellár. 

Számomra főnök volt és mester, tábornok és nagypapa. Egy időben tudott bosszantó és megnyugtató lenni. Nagymamám halálakor és édesapám elvesztésekor már nem emlékszem, mit mondott, csak arra, hogy utána jobb lett, és hogy kaptam valami tennivalót...

Tavasszal megállítottam a Batthyány téri udvaron. „Te is csak akkor jössz, ha kell valami. Most mit szeretnél?” Mondtam, semmit, csak megkérdezni, hogy hogy van Imre atya. 

Elmondta, hogy felkészült, ha menni kell a Teremtőhöz, majd elsorolta a terveit a következő nagyjából tíz évre előre. 

Augusztus 20-án találkoztunk utoljára személyesen. Ő bent volt a Bazilikában, a máltaiak csoportja kint. Már mindenki elment, amikor szinte futva jött. Velünk akart lenni, találkozni, beszélgetni, de elszólította a kötelesség, aztán tartóztatták a szembejövő emberek. Mindenkihez volt egy kedves mondata, egy vicces visszavágása, egy jó tanácsa vagy áldása. „Jöttem, hogy találkozzam veletek” – mondta. „Hogy van, Imre atya?” – kérdeztem, miközben kezet fogtunk. „Jól. Felkavarjuk kicsit az állóvizet, Eszterke” – mondta kaján mosollyal a terveire utalva, hosszan szorítva a kezem a kézfogásban. Ahogy mindig. Ahogy többé már nem.

Milyen könnyű kimondani: ő már ott van, ahova mi még csak vágyakozunk. De milyen nehéz búcsút venni. Nem tudok múlt időben gondolni rá. Nem búcsúzunk. Itt van velünk minden nekünk adott tanításában. Minden letolásban, simogatásban, minden kézfogásban, ránk aggatott becenévben, minden mosolyban. A segítségnyújtás szenvedélyében. Minden hajléktalan és fogyatékos emberben, minden idősben, az összes felvállalt kockázatban. 

Köszönöm, Imre atya!

Azzal már nem nagyon lehet újat mondani, hogy mennyire megnőtt például az autizmus-spektrumzavarral, a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarral (ADHD), a súlyos tanulási zavarral küzdő gyerekek száma. 

Ha csak az autizmus-spektrumzavart nézzük, 2001 és 2023 között 30-ról 9700-ra emelkedett a szám, súlyos tanulási zavarral küzdő gyerekből pedig 2023-ban már 45 000 volt a 2001-es 7000-hez képest. 

Megdöbbentő, igaz? Ilyenkor mindig felvetődik, hogy vajon valóban ekkora az emelkedés, vagy pusztán jobban működik a diagnosztika, hamarabb kiderülnek az esetek? Vélhetően mindkét állítás igaz. Az biztos, hogy a pedagógusoknak egyre nehezebb dolguk van, egyre több eltérő fejlődésű gyermekkel kell foglalkozniuk, meg kell találni számukra az optimális tanítási, gondozási módszert.

Mi az a neurofeedback?

Ebben segíthet az Apor Vilmos Katolikus Főiskolán – az országban elsőként – az idei tanévtől bevezetett neurofeedback módszer, amely az idegrendszer önszabályozását támogatja egy tanulási folyamat révén. A kifejlesztése már az 1960-as években megtörtént, akkor pilóták és űrhajósok kiképzésénél használták, ám ma már széles körben élnek vele szerte a világon, és nemcsak a gyerekeknél, hanem akár az idősgondozásban is. A módszer alapjairól, működéséről Kisné Hullán Gabriella neurofeedback tréner, gyógypedagógus, a Főiskolával együttműködő Országos Biofeedback és Neurofeedback Egyesület elnöke nyilatkozott.

A szakértő elmondta, hogy fejlesztéseken a gyerekek mozgóképet – például filmet, gifet – néznek, miközben egy EEG, vagyis elektroenkefalográf készülék monitorozza, megfigyeli az idegrendszeri tevékenységüket. A különféle neurofeedback módszertanokban pedig az a közös, hogy a szoftver ad visszajelzést a használónak, a gyereknek arról, hogy az adott pillanatban megfelelő-e az agyműködése. 

Ha mondjuk filmet néz, és közben elkalandozik a figyelme, a film zavaróan szétesik, akadozni kezd, és csak akkor lesz újra élvezhető, ha a gyermek a „megfelelő állapotba hozza az agyát”. 

Az agy az ilyen „tréningeknek” köszönhetően „megtanul” hatékonyabban működni, ezáltal sok tanulási zavar leküzdhető lesz a tapasztalatok szerint. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Wikipedia

Az önirányítás tanulható

Bár hazánkban körülbelül húsz éve jelen van a neurofeedback, mégis viszonylag kevés pedagógus ismeri, illetve él a módszer adta lehetőségekkel. Dr. Gyarmathy Éva klinikai szakpszichológust arról kérdeztem, miért most döntöttek úgy, hogy az Apor Vilmos Katolikus Főiskolán a tanterv része lesz a módszer? 

„Ennek több oka is van – kezdte a professzor. – Már bizonyított módszereket lehet betenni a képzésbe, és a neurofeedbackről itthon egészen idáig még nem gyűlt össze elég adat, bár nemzetközi szinten van bőven. A módszer a tanterv szakirányú képzésének része lett, az atipikus fejlődés módszertanával, más gyakorlatokkal együtt használják. Bekerül a kötelezően választható tantárgyak közé is, választható módszertani műhely a neurofeedback. Fontos tudni: nem kiképezzük a pedagógusokat! Megismertetjük velük a módszert, hogy ha szeretnének, ki tudjanak belőle képződni. Így például értik, hogy mit jelent, ha egy gyermek ilyen terápiában van. Amelyben egyébként nincs semmi misztikus, illeszkedik a sok egyéb területen alkalmazott terápia – például művészet, érzelmi fejlesztés, mozgás – közé. Fontos elem a szemlélet, vagyis az, hogy a gyermek a visszajelzésen keresztül fejleszthető. 

És lényeges pont az is, hogy az iskolában nem ismeretekkel kellene megtömni a gyerekeket, hanem a működésük fejlődését volna jó támogatni. 

A probléma különben az, hogy ami »neuro«, aköré nagy mítoszt kerítenek. Pedig – mint említettem – nincs varázslat, egyértelmű idegrendszeri folyamatok vannak. A neurofeedbacket a tanulásirányításban is használják már egy ideje. Készültek hasonló eszközök, például a BME-n olyan gép, amely nem csak EEG-n, hanem többféle biomarkeren alapul. Így többek között a bőrellenállás változását is figyelve jelzett, ha szorong a gyermek vagy elfáradt, és ennek megfelelően változtatta a feladatot. Mivel a neurofeedback eredményes a különleges gyerekeknél, így mindenki másnál is hasznossá válhat. Az önirányítást lehet megtanulni vele.” 

A módszert egyelőre nem közvetlenül alkalmazza a pedagógus a tanításban, de amellett, hogy fontos ismernie az eljárást, a neurofeedback szemlélete is lényeges: a figyelem fejleszthető, a szorongás csökkenthető, a visszajelzésnek nagy jelentősége van, és nem a tettektől független jutalom és büntetés, hanem az azonnali következmény segíti az agyat a változtatásban.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Hogyan használhatjuk jól a kütyüket?

Ez nagyon jól hangzik, vetem fel, ám az, hogy a tréninghez mozgóképet használnak, nem okoz-e még több zavart, digitális függőséget, hiszen amúgy is arról van szó, hogy a gyerekek többsége túl sokat telefonozik, néz filmet, netezik. Nem éppen ettől esik-e szét az idegrendszerük? 

„Inkább fordított a helyzet. Amikor a gyerek kütyüzik, akkor »lógatja« az agyát, vagyis nem, vagy nem jól használja. A neurofeedback más élmény, hiszen itt a gyerek irányíthatja az agyával a gépet, és nem a gép irányítja az agyát. A gyermek belülről kontrollál, az agyával tudja a képek mozgását befolyásolni. Közben megtapasztalhatja, hogy mi történik, ha ellazul, ha figyel. Ráadásul nem nagy képernyőidőkről van szó. 

A digitális eszközökre nem ellenségként kellene tekinteni. A nem megfelelő használat az ellenség! 

A neurofeedbacknél kontrollált a minta, amit a képernyőn keresztül kapnak, és itt nem passzív a »kütyüzés«. Bizonyos 3D-s videójátékok ugyancsak fejlesztők lehetnek, a megfelelő időtartamig használva. Ne dobjuk hát ki a lehetőséget, inkább jó megoldásokat kell találni!” – mondja a szakértő.

Dr. Gyarmathy Éva úgy véli, hogy a közoktatásban problémamegoldást kellene tanulniuk a gyerekeknek a rengeteg ismeret helyett. Az erősségekre, a feladatok elosztására kellene helyezni a hangsúlyt, és akkor nem lennének jó vagy rossz tanulók. A mai gyerekeknek nem sok közük van a tananyaghoz, ezért megy nehezen a fejükbe. Nem látják az értelmét, nem veszi be az agyuk. 

A figyelmetlenséget ugyanis nem az eszköz okozza, hanem az, hogy a gyereknek nincs köze ahhoz, amit az iskolában tanul. 

A neurofeedback azonban ebben is segíthet: a diák megtanulhatja összeszedni az agyát olyasmire is, ami nem túl vonzó. A legoptimálisabb gép egyébként az iskolai tablet lenne, akár nyolcéves kortól, amelyet ellenőrzött körülmények között használhatnának. A saját eszköz kevésbé kontrollálható. 

A professzort arról is kérdeztem, vajon pont a cél nélküli kütyüzés, az agy „lógatása” és a felgyorsult élettempó okozhatja az ADHD-s, a figyelemzavaros, a beszédzavaros, autizmus-spektrumzavaros gyerekek számának növekedését? Vagy van még valami más is?

Gyarmathy Éva szerint egyértelmű a telefon, a felgyorsult életritmus hatása, de vannak más tényezők is. Például a környezetünkben szaporodó vegyi anyagok vagy a vírusok – ezek mind befolyásolhatják az idegrendszer működését. 

Nemrég volt Az ügynök halála bemutatója, és Alföldi Róbert rendezőként bátran vállalta az eszköztelenséget, mert ráhagyatkozni a színészek játékára és a köztük feszülő erőtérre. Miért fontos ez ma, amikor egyébként minden illúziót meg lehet teremteni a technika segítségével? 

Nagyon szeretem ezt a minimalista játékot. Persze, csodálatos, amikor magával ragad a látvány, a kompozíció. Én például nagyon szeretek operettet is nézni, amikor stúdiós voltam a József Attila Színházban, imádtam. Boldog vagyok, hogy akkor közelről láthattam például Galambos Erzsit. De én ezt nem tudom csinálni, nem az én világom. Sokkal közelebb áll hozzám az, ami természetesebb, és ráadásul nagyon efelé is megy a világ. Akkor tanultam meg a nagyon tiszta, minimalista eszközök használatát, amikor elkezdtem filmezni. Rájöttem, hogy olykor még gesztus sem feltétlenül kell, néha elég a gondolat. És ezt olyan jó használni színpadon is. 

Én a második sorban ültem, tisztán láttam, ahogyan Linda szorítja és elengedi az öklét, de látszik ez a nyolcadik vagy tizenötödik sorban is? 

Képzeld, igen, nagyon sok visszajelzést kaptam erre a mozdulatra. Én nagyon szeretek karaktert kidolgozni, megtalálni a próbafolyamatban azt, ami a szerep pluszjellegzetessége, amellyel össze tudom foglalni, hogy mire gondolhat a karakter. Szeretem megtalálni a figurát jellemző apró gesztusokat. Egyébként ebben a konkrét esetben magamból indultam ki. Egyszer rosszul lettem előadás közben, meg is kellett állni. Siba Heni gazdasági igazgató jött be az öltözőbe megkérdezni, hogy hogy vagyok, tudjuk-e folytatni. 

Mondtam, hogy persze, folytassuk, erre ő rám nézett, és azt kérdezte: „Móni, mi a baj?” Mondom: „Semmi, folytassuk, persze!” Erre azt felelte: „Ökölbe van szorítva a kezed.” 

Azonnal látta, hogy mennyire vagyok jól, ki szabad-e engednie már a színpadra. Ha nem vagy jól és szorongsz, akkor az érzéseidet beszorítod, ahogyan az ujjaidat, hogy ne látszódjanak.

Az én Miller-olvasatomban és színházi élményeimben nem volt ennyire hangsúlyos a feleség karaktere. Vagy ma már jobb a fülünk arra, hogy meghalljuk a válságban lévő apa agressziójának áldozatait? 

Igen, ezt más is mondta. Van benne rendezői szándék is, mivel Robi többször beszélt arról, hogy Linda és Happy karakterére valahogy mindig kevesebb figyelem irányul. De az anyagot nem írták át, sőt, nagyon meg van húzva.

Linda helyzete a videót is eszembe juttatta, amelyet a verbális bántalmazásról készítettetek. 

Fontos a téma, de szörnyű érzés, hogy az arcom közéleti csatározások eszköze lett.

Ha az ember a nyilvánosságnak dolgozik, nincs rá befolyása, hogy mire használják a munkáját. De az, hogy a bántalmazás nem csak fizikai lehet, és nem csak bizonyos társadalmi közegben valósulhat meg, fontos üzenet. 

Hála istennek nem élem meg otthon a verbális abúzust, de volt benne részem máshol. Az ember valamiképpen mindig találkozik azokkal a helyzetekkel, amelyek aztán egy színdarabban is megtalálják. Játszottam Lady Macbethet, és bár nem öltem embert, ismerem azt a fajta szerelmet, ragaszkodást, amelyet megfogalmaztunk a darabban. Tudom, milyen az, amikor mindent meg akarsz tenni valakiért.

Kép

Fotó: Emmer László

A Hat hét című filmmel az örökbe fogadó szülő szerepe is megtalált.  

Mindenki tudja, hogy örökbe fogadtunk, de nem szeretnék a témával kapcsolatban a magánéletemről beszélni. Ezzel a döntéssel a gyerekemet akarom védeni. Szívesen beszélek arról, ami engem érint, de az övé egy másik élet, a gyerekem élete. Ha majd tizennyolc-húsz évesen azt mondja, hogy anya, beszéljünk róla, akkor fogok. Vele együtt. 

A filmbéli befogadó anya hihetetlenül ellentmondásos és fájdalmas érzéseket él át. Hogy lehet ezt a helyzetet empatikusan kezelni, mégis úgy megélni, hogy a félelmek mellett, maradjon tere az örömnek? 

Ez egy csodálatos film lett, boldog vagyok, hogy részt vehettem benne. Itt is szakértők bevonásával dolgoztunk, és mi, színészek is nagyon sokat beszélgettünk a témáról, komoly felkészülés előzte meg. A rendező-forgatókönyvíró, Szakonyi Noémi Veronika és alkotótársa, Vincze Máté Artur fogatókönyvíró mindketten dokumentumfilmesek, komoly alapokra fektették ezt a történetet. Az örökbeadás és az örökbefogadás sok nehézséggel és fájdalommal jár mindkét félnek. De azokat, akik ebben segítséget nyújtanak, csodálatos szervezettség jellemzi. A közvetítők összekötik az embereket, intézik a papírokat, odafigyeléssel és szakértelemmel felkészítik mindkét felet arra, mi hogyan fog történni, mikor mennyit lehet kommunikálni. 

Ez nem irodai munka, a gyerekről, az örökbe adóról és az örökbe fogadóról szól, hihetetlenül érzékeny kapcsolat. És ha neked éjfélkor van kérdésed, akkor éjfélkor is telefonálhatsz nekik, ők pedig segítenek. 

Ezek általában alapítványok, mivel az állami gondoskodában élő gyermekek közül sajnos nem tudsz csecsemőt örökbe fogadni, mert ott annyira hosszú a bürokratikus menet. Az a legszörnyűbb az egészben, amikor két-három évig egy gyereknek nincsen szülője, hanem lóg a rendszerben. Ezért nagyon fontos, hogy ha valaki bajban van, és szeretne a gyerekéről gondoskodni, tudja, hogy hová fordulhat. Ha valaki a gyermekét kénytelen örökbe adni, mert olyan az élete, a leggyorsabban, legemberibben, a legnormálisabb körülmények között megteheti az örökbefogadást segítő alapítványoknál, például a Fészek Alapítványnál, de az örökbe.hu-n minden információt meg lehet találni.

Kitettél egy Insta-posztot arról, hogy húsvéti nyuszit varrtál a kisfiadnak. Azt írod, hogy a kézi alkotás öröme új érzés számodra, amelyet most, anyaként éltél át először. Az élet örömeinek megélésére is tanít az anyaság? Közben az is eszembe jutott, hogy a férjeddel, Ujj-Mészáros Károly rendezővel színpadra vitt Shirley Valentine is arra biztat, hogy éljük meg az életünk lehetőségeit. 

Én mindig próbáltam valahogy így gondolkozni és élni. Persze, nyilván az ember igyekszik és beszél róla, de közben meg nem csinálja. Mert sietni kell, kapkodni kell, sok a gond, fáradt. A Shirley Valentine, amelyet a Centrálban játszom, arról szól, hogy próbáljuk meg felfedezni magunkat, a gyerekkori vágyainkat. Károllyal azért is választottuk akkor ezt, mert mindketten érezzük ennek a nehézségét, és ebből mi is tanultunk és tanulunk a mai napig minden este, amikor játszom. Érezhetően sajátos aurája van ennek az előadásnak. A rohanó világban ezzel lehet oldani a szorongást. 

Te mitől szorongsz? 

Most például attól, hogy lassan már több mint három hete beteg a hangom, mert túl lett erőltetve, és nagyon nehezen gyógyul. Akinek a hangja a szakmája, nem nagyon tud csöndben maradni. 

A gégésztől jövök, arra figyelmeztet, hogy ne stresszeljek, de amióta kijöttem, azon agyalok, hogy mi lesz, hogy lesz, kinek kell szólni, hogyan, és azt veszem észre, hogy háromszáz méterre vagyok a rendelőtől, és már stresszelek. 

Ezek mögött megfelelni vágyás van? 

Igen, megfelelés is. De ez az év sok családi nehézséggel is indult, betegség, halál, miközben nagyon sok munka jött egyszerre össze, oviba beszoktatás, amivel az összes fertőzés hazajött, amelyek engem terítettek le leginkább. Azt érzem, mintha mindig tizenkilencre kellene lapot húznom az élettől, az pedig nagyon kockázatos. És nem tudok kikeveredni ebből a furcsa negatív spirálból tavaly december óta. 

Az utóbbi hetekben mégis elvállaltál több címlapinterjút is, pedig most talán nem azt a képet mutatod magadról, amely tetszeni fog két hónap múlva is. 

Ez is én vagyok. Az élet nem rózsaszín, és küzdeni kell, mindannyiunknak küzdeni kell. Van egy csodálatosan szép címlap, amely mutat egy gyönyörű nőt, aki állítólag én vagyok, de azért nem minden ennyire szép. Azt meg nyilván tudom, hogy mennyit akarok elmondani a problémáimból. Boldog vagyok, hogy van munkám, de borzasztó sokat szorongok amiatt, hogy mivel túlhúztam a hangom, amelynek egyik oka az is, hogy nem tudok nemet mondani, most nem tudok dolgozni. Tudod, milyen önemésztés volt ez? Iszonyú, mit kínlódtam az elmúlt két hétben. 

Nagyon kemény az, amikor egy színésznek a hangja megy el, az eszköze, amellyel dolgozik. És ezzel egy színházat hagy cserben, a kollégákat, a nézőket, akik megvették a jegyeket az előadásokra, amelyeket le kell mondani. 

Ez a rendszer úgy működik, hogy ha lázas vagy, ha hasmenésed van, ha bármi bajod van, de be tudsz menni a lábadon, akkor be kell menni. 

És én három hete hátráltatom a menetet, több száz ember vár a kifizetett előadásra. 

Csöndben kellene maradnom, de ez a húsvéti szünetben egy lassan négyéves gyerek mellett, aki folyamatosan kérdez, szinte lehetetlen. Egy anya nem vonulhat ki a világból hét napra. Akkor tudnám betartani a gégész tanácsait, ha elmennék valahova egy hétre. Ezt melyik anya teszi meg? 

Nyilván abban a percben, amint megkapod a zöld utat, beleveted magad ismét a munkába. Vagy tervezel valami változtatást? 

A stresszlevezetést meg kell oldanom valahogy. 

Amikor tudat alatt hibásnak érzed magad, nem nehéz visszaállni egy csapatba? 

Nehéz, de ez a csapat rendkívüli. A színházigazgatók sem szoktak százszázalékban megértők lenni, de szerencsém van, mert Puskás Tamás a Centrál Színházban csodálatos megértéssel és kedvességgel oldotta a lelkiismeret-furdalásomat. Nyilván más ezeket nem tudja teljesen feloldani, de a segítség megvan, csak magamnak kellene megbocsátanom. Sajnos, ez egy tehetetlen állapot, ismeretlen számomra, ezért nem tudok vele mit kezdeni. 

Kép

Fotó: Emmer László

Melyik az a film, amelyik a legtöbbet adott neked színészként szakmailag? 

A Liza, a rókatündér. Ugyan forgattam már előtte az HBO-nak a Társas játékot, az volt ilyen nagyobb munka, de a már említett nagyon minimalista színjátékot a Liza alatt éreztem meg. Károlynak nagyon erős elképzelései vannak, egy hónapot kellett vele előtte próbálni erre a szerepre, mert én „szélvészebb” vagyok, mint Liza, és nagyon vissza kellett engem fogni. 

Ma hogyan játszanád el a rókatündért? 

Ugyanúgy.  

Képzeld, ahogy most válaszoltál, visszatért az arcodra a boldogság. Sugárzol. 

Igen, most örültem. 

Talán neked is jó terápia volna a Liza… újranézése. 

Lehet. 

Hol tudsz a legjobban feltöltődni a munkádban? A próbafolyamat alatt, a premieren, egy film forgatásán vagy a bemutatón? A munka, a mű elkészülése, vagy a siker és a visszajelzés a legjobb? 

Érdekes, ezt más kollégától is hallom, hogy a saját premiereden soha nem tudod magad úgy elengedni, hogy az igazi ünnep legyen. Tele vagy félelemmel, hogy az, amit te érzel, működik-e másnál, és mi mindig ki vagyunk téve annak, hogy rólunk véleményt mondanak.  

Az az igazi ünnep, amikor egy próbán valamit megfejtünk, valami a helyére kerül. 

Valahogy, amikor kész van, amikor megmutattuk, az nem hoz számomra olyasfajta felemelkedést. Ezek inkább próba közben jönnek, vagy amikor játsszuk az előadást. Nekem Az ügynök halálában például az a pillanat ilyen, amikor Fehér Tibivel (Biff) összenézünk a darab vége felé. Találkozunk szavak nélkül, és valójában jelenet nélkül, mert ott nem is rólunk szól a jelenet, hanem Villy Loman karakteréről. Anélkül, hogy megbeszéltük volna az egész életünket, ott találkozik kicsit a lelkünk. Az például ünnep. De Stohl Andrással is van ilyen a Házassági leckékben, amely egy tökéletes, bolond vígjáték. Úgy tudunk összekacsintani, miközben megy a jelenetünk, hogy tudjuk, a másik mit gondol. Ezek töltekezős pillanatok. Nagyon kevés kollégával tud ilyesmi megszületni. Régen Crespo Rodrigóval élhettem ezt meg. 

Ezeket az élményeket Károllyal is meg tudod osztani? 

Igen. Ezeket a pillanatokat ő úgy nevezi, hogy térhajlítás. Nagyon szereti azokat a színészeket, akik tudnak teret hajlítani. A gyerek megszületése előtt voltunk ketten együtt színházban, és ilyenkor megkérdeztük egymástól: „Te is érezted?” A színészet azért is fárasztó, mert amellett, hogy szöveget mondasz, illetve, ha éppen olyan a darab, akkor táncolsz, futsz vagy zokogsz másfél órát, energiákat is mozgatnod kell.

És be kell fogni a nézőteret is vele, a sokféle emberrel. 

Meg kell érezni, hogy mennyire figyelnek. Érezni azt is, ha a hidegfront van, és azt is, ha melegfront vonul végig a városon. És akkor jön a nagy térhajlító, és összegömbölyíti az energiákat, és valami történik.  

Talán kell ehhez a néző figyelme is, hogy emelje a tétet és a feszültséget. Hiszen amikor a kötéltáncos gyakorol, de nem a mélység fölött, az nem ugyanaz, mint amikor életveszélyes lesz a mutatvány. A néző kifeszített figyelmére építve tud megszületni a katartikus pillanat. 

Igen. Ez tetszik, valahogy így van. 

Van olyan munka, amelyről utólag úgy érzed, hogy nem érte meg beletenni a sok munkát? 

Nincs. Olyan volt, amelyet nem szerettem, és ma már sajnálom, hogy nem tudtam megértőbb vagy elfogadóbb lenni. 

Mármint a karakterrel? 

…vagy a rendezővel, a darabbal, az írott darabbal. Nem tudtam nyitottabb lenni, mert nem éreztem igaznak. Rossznak, hülyeségnek találtam. Láttam, hogy hogyan lehetne jobb, de nem abba az irányba mentünk. Én pedig harcoltam. Ezek általában a pályakezdő korom puffogásai voltak. Egy csomó mindenről azt gondolom most is, hogy nem volt jó, de nem lehet, hogy az ember ne legyen nyitott és kíváncsi arra, hogy aki ezt meg akarja csinálni, és pont téged választott ki rá, az miért ezt akarja. 

Képzeld, ezt Béres Ilonától tanultam. Tőle sosem hallottam azt, ha valaki kért tőle valamit, hogy ez hülye, vagy nem ért hozzá. Kíváncsinak, nyitottnak és elfogadónak kell lennünk. 

Azt hiszem, az elmúlt időszakban már így vagyok ezzel én is. 

Ehhez hozzásegít az anyaság is? Olyan helyzetbe is belemerülni, amely talán értelmetlen, talán már meghaladtad, mégis vissza lehet lépni hozzá? Megcsodálni valamit, ami mellett már elmennél.  

Biztos, hogy az anyaság is hozzásegít ehhez, de én alapvetően ilyen vagyok. Ha Karcsit kérdeznéd, elmesélné, hogy a kapcsolatunk hajnalán elmentünk kirándulni, és én megálltam, és azt mondtam: „Idenézz, itt egy rügy!” És akkor én álltam két-három percet egy rügynél. Karcsi először szórakozott rajta, aztán rájött, hogy ez mennyire fontos. Azt mondja, én tanítottam meg erre, és ezeket most a gyerekkel újból tripla erősen eleveníti fel az ember.

Mi volt számodra a legnagyobb meglepetés a saját anyaságodban? 

Hogy ennyire megszűnök létezni. Bocsánat, ez sem pozitív mondat. Hihetetlenül sok öröm van az anyaságban, tényleg mesebeli, de közben kicsit pokol is. Mert minden hátrébb kerül. Minden. És nyilván ez a dolgod, persze, de nagyon nehéz. 

És tudni, hogy mégsem felejtheted el végleg, ki is vagy, azon kívül, hogy a gyereked anyja, mert ha minden jól megy, lesz idő, amikor létezned kell tőle függetlenül is… 

Nekem biztosan van valamilyen küldetésem, amely miatt a férjem is, és a gyerekem is hihetetlen erős akaratú, okos emberek. Ha jól belegondolok, még a kutyánk is ilyen. Az a jó, amit ők mondanak. És akkor itt vagyok én, egy ilyen Liza-alkat, ha kicsit pörgősebb is vagyok, de mégis úgy neveltek, hogy jó kislánynak kell lenni. És ehhez hozzájön a szakmám, ahol kéréseket teljesítek, rendezői instrukciókat hajtok végre. Én többszörösen hátrányos helyzetű vagyok ebből a szempontból, és nagyon nehéz számomra, hogy ne szoruljak annyira háttérbe, hogy megszűnjek létezni, és ne okozzak ezzel nevelési károkat sem, vagyis ne legyek túl engedékeny. A Nők Lapjában az lett a címlapszövegem: „Most már magamnak akarok megfelelni”. Igen, csak hát magamnak a legnehezebb.  

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2024. májusi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Válasz a gyűlöletcunamira

Géczy Dávid rendező közel húsz éve készít dokumentumfilmeket. Eleinte szakmákat, hivatásokat mutatott be portrésorozatában, később olyan oknyomozó témákba is beleásta magát, mint a csepeli kettős gyilkosság vagy a pozsonyligetfalui népirtás. Klein Dávid hegymászóval a portrék forgatása közben ismerkedett meg, néhány év múlva pedig a Klein–Várkonyi páros Everest-expedícióját filmezte. 2019-ben rögzítette Klein Dávid és Suhajda Szilárd útját a K2-re, a világ legveszélyesebb és második legmagasabb csúcsára, ahová Szilárd oxigénpalack nélkül, első magyarként ért célba. 

„A hegymászópáros beengedett az életterébe, mintha egy lettem volna közülük – emlékezik a rendező, akit gyerekkora óta vonzott a kalandor életmód. – Élveztem a helyiek vendéglátását, a kultúrát, a tájat, ugyanakkor ötezer méter környékén a határaimat feszegettem, a szervezetem kezdte felmondani a szolgálatot. A K2-nél akkora hóba keveredtünk, hogy alig láttunk. 

Félig becsúsztam egy jégverembe, kificamodott a bokám, ráadásul megfürödtem egy jeges patakban a hóvihar közepette, és a jeges földön aludtunk. 

Betegen, szamárháton ereszkedtem le a szakadékok fölött. A civilizációtól távol újfajta gondolkodást tanultam a világról és az emberségről.” 

Kép

Géczy Dávid rendező Amc/Spektrum Nagy Brigitta Szonja

Géczy Dávid épp New Yorkban tartózkodott, amikor a magyar sajtóban olvasta Suhajda Szilárd eltűnését, és megdöbbentette a rosszindulatú véleménycunami. „Az albérletben azon bosszankodtam, hogyan lehetnek az emberek ennyire igazságtalanok és érzéketlenek a hegymászókkal kapcsolatban, ugyanakkor több ponton megértettem, miért nem tudják összeegyeztetni a róluk hallottakat a saját értékrendjükkel. Ez indította el a gondolatot, hogy a társadalmi elégedetlenségen keresztül, az emberek kétkedéseire és kérdéseire építve beszéljek a hegymászókról. A Spektrum tévécsatorna pedig felajánlotta, hogy készítsek egy hatrészes portrésorozatot.”  

Való-e egy hegymászónak feleség?

A rendező három ma is élő és három emlékezet őrizte hegymászót helyezett az epizódok középpontjába. Mindegyik résznek más irányvonalat adott. „Szilárd esetében a film részben arra válaszol, hogy való-e egy hegymászónak feleség. Igyekeztem kívülállóként és minél reálisabban bemutatni a szereplők motivációját, hogy ne állásfoglalás legyen vagy himnusz a hegymászókért. A szívem mélyén mindegyiküket megszerettem, és el tudtam fogadni a saját igazukat. Vannak közös értékeik, tulajdonságaik, de mindegyikük más. Van közöttük önfejű, kalandvágyó, befelé forduló és társasági ember. A cím egyrészt kérdőjel, hogy mennyire felelősségteljes ez a magatartás, másrészről a hitvallásukat tükrözi.”

A három elhunyt esetében Dávid tudatosan választott olyan hozzátartozókat, akik a gyászfeldolgozás eltérő fázisaiban vannak. 

Legindi Timi számára még közeli a haláleset és annak lépésről lépésre történő elfogadása, talán ezért is lett a sorozat nagyon erős kezdése a Szilárdról szóló rész. 

Amikor Timi megtalál egy jeladót, egy ember keresését szimbolizálva, akaratlanul is felszakadnak benne a sebek. 

Kép

Legindi Tímea – Képkocka a dokumentumfilmből Amc/Spektrum Nagy Brigitta Szonja

Szilárd Angliában élő testvérének a visszaemlékezése is megható. 

„A film egyik legerősebb jelenete, amikor megtudjuk, hogy egy sípot adott Szilárdnak arra az esetre, ha bajba kerülne, a legnehezebb helyzetben mégsem tudta megfújni. Az ember ilyenkor ellenáll, hogy ne érzékenyüljön el, de férfiként is könnybe lábadt a szemem” – meséli Dávid, aki szerint ez a sorozat nemcsak a hegymászásról szól, hanem emberi értékekről, természetszeretetről, egymás elfogadásáról. Amíg egy átlagos magyar hétvégi kikapcsolódásképp a tó melletti telekig jut el, ahol leszüreteli a szőlőt, vagy leszedi az almát a fáról, addig az osztrákok és szlovákok sátorban alszanak, tüzet gyújtanak, és megmásznak egy sziklát. „Ha csak egy ember számára kinyílik a világ, hogy akár a Magas-Tátrában élményeket szerezzen, akkor már nyert ez a kezdeményezés” – vallja a rendező.

A hegymászóbalesetek kilencven százalékban elkerülhetők

Ács Zoltán hegymászót a hegycsúcsokon túl a földrajzi felfedezések és antarktikus expedíciók is vonzzák. Gyerekkorában arról is olvasott, hogyan lehet átvészelni az antarktikus telet három hónapon át egy 10×15 méteres házban, amíg be nem következik a tavaszi olvadás. Felkészülten érkezett a föld két pólusára, az Északi- és a Déli-sarkra, valamint számos más – nyolcezer alatti és feletti – expedíciójára. Ő a tudatos és megfontolt hegymászó, aki ennek köszönhetően alig került veszélyhelyzetbe, kivéve az Everest megmászásakor a visszautat vagy egy snowboardozást Dél-Amerika legmagasabb csúcsán. Szerinte a hegymászóbalesetek kilencven százalékban elkerülhetők.

„A baleset általában egy hibás emberi döntésre vezethető vissza. 

Elindultam, de rosszul mértem fel az időjárást, és jön egy vihar; rossz felszerelést, kevesebb élelmiszert vittem; azt gondoltam, megtart a hó, de elvitt egy lavina. 

A hegy gerincén sosem visz el a lavina, mert az a legmagasabb pont, viszont nagyobb a szél, nehezebb rajta feljutni. Ha elkerülöm a lavinát, más veszélyek adódnak, és csökken az esélyem a sikerre, mert lassabban haladok. Mindig lehet választani, és lehet úgy dönteni, hogy nagy százalékban a magashegyekben is biztonságban legyek.” 

Kép

Ács Zoltán hegymászó Amc/Spektrum Nagy Brigitta Szonja

Ács Zoltán számára nemcsak a csúcs a fontos, hanem az egész út. A hegymászást társas tevékenységnek tartja, amit a barátokkal együtt él meg, és bárki számára nyitottnak tart. „Az olimpiához teljesíteni kell és kiválasztottnak lenni, itt viszont mindenki elindulhat, aki szeretne. A Földön 14 hegycsúcs emelkedik 8000 méter fölé, de vannak olyan hétezresek, amelyek anyagi szempontból és logisztikailag is elérhetőbbek. Ugyanakkor a hegymászás a személyiségfejlesztés egyik módszere. A hegyen, mindenkitől elzárva a valós értékek kerülnek előtérbe. Az emberi kapcsolatokban az számít, ha valaki segítőkész, empatikus. Amikor egy három hónapos expedíció után visszaérünk, nem ufóként vagyunk a világban, de nem is húzzuk fel magunkat olyasmin, ami kevésbé számít, például, hogy bekerülünk egy közlekedési dugóba. Ha megismerjük a világot, más embereket és kultúrákat, toleránsabbá és empatikusabbá válunk, és máshogy értékeljük a saját helyzetünket is.”

A mag megtört, és felépült egy új Hilda

A Hópárducként emlegetett Erőss Zsoltnak 2013 májusában, 45 éves korában veszett nyoma a Kancsendzöngán, a Föld harmadik legmagasabb csúcsán. Első magyarként jutott fel a Mount Everestre, és tíz nyolcezer méter feletti expedíciójából kettőt Sterczer Hildával együtt teljesített. Hilda olyan feleség volt, aki mászóként mindig megértette, miért megy el a férje, és az aggódás mellett irigykedett rá, ha kimaradt az élményből. 

„Tudtam, hogy kihez megyek feleségül, milyen formátumú mászóhoz, és segíteni akartam őt.

Kisgyerekes anyaként annyit tudtam tenni, hogy elengedtem. Ha erőt és késztetést érzett, akkor műlábbal is. 

Megértettem, hogy a lábamputáció után könnyebb volt visszatérnie ahhoz a kitaposott ösvényhez, amin járt, minthogy új utat keressen.”

A hegymászókon rendszeresen számonkérik azt, hogy miért hagyják magára a családjukat és teszik kockára az életüket. Hilda szerint tévesen gondolják hobbinak a mászást: ez nem más, mint munka. Vannak munkahelyek, amelyek maximalizmust követelnek az embertől, szinte kizsákmányolják. Nem kirívó eset, hogy valaki rendszeresen este jár haza a munkából. Lehet úgy is távol lenni, hogy együtt ülünk a vacsoraasztalnál, de a főnök közben hív telefonon. 

„Az emberek felelősségvállalási szintje és biztonság utáni vágya különböző – véli Hilda. – Akik biztonságra vágynak, nem fogják megérteni, nekem miért fontos a hegymászás, mert más a személyiségük, a meggyőződésük. Olyan, mintha egy muszlimnak próbálnám elmagyarázni, hogy Jézus az Isten fia. El tudom fogadni, hogy nekik előbbre való a család és a biztonság, azt is lerendeztem magamban, hogy emiatt elítélnek engem. Valójában nem szabadna egymásra erőltetni a véleményünket.” 

Hilda a gyászfeldolgozáshoz sok segítséget kapott, és Zsolt halálát a családban sem kezelik tabuként. A hegymászás során megtanulta, hogy a hóviharban nem lehet megállni, túl kell élni, és a sátor melegében ráér visszagondolni, milyen veszélyben volt. „Hálás vagyok azért, hogy a gyász miatt elkezdtem foglalkozni önmagammal és az értékeimmel. Ebből született a Hópárduc fejlesztő falmászás is. 

Ha a személyiség összeomlik, újat kell felépíteni. Úgy érzem magam, mint egy magból kikelt növény. 

A mag megtört, és felépült egy új Hilda.”