– Tizenegy éves volt, amikor addig nyugalomban zajló gyerekkora felbolydult. 1944 szeptemberében édesapját besorozták a német hadseregbe, decemberben a szovjetek elvitték édesanyját „málenkij robotra”, 1945 elején pedig elvették az otthonukat. Mindez azért érte a családját, mert az 1941-es népszámláláskor németajkúnak vallották magukat. Milyen jelei voltak ennek korábban? Milyen kapcsolatban éltek egymás mellett falujában a németek és a magyarok?
– Tolna megye évszázadok óta vegyes népességű volt. Én Váralján születtem 1933-ban, egy kis faluban, Bonyhád közelében. Nem volt semmi nagyobb probléma a nemzetiségek között 1943-ig, a magyarok és a németek békében megvoltak egymással. Ez olyan nagy eredmény, hogy nem győzöm hangsúlyozni: a váraljai és környékbeli emberek másfélszáz évig egymás mellett élve eljutottak odáig, hogy testvérnek tudták egymást tekinteni. Ez nem csak egy szólam, mert a testvériesség megmutatkozott 1945-46-ban is, amikor egymást kellett segíteniük.

– Milyen falu volt Váralja, hogyan képzeljük el?
– A Mecsek lábánál, két hosszú házsorból állt egy patak két partján. A németek és a magyarok meghatározó része földet művelt, vagyoni helyzetük alapján középparasztnak mondanám őket. A szegényebbek bányában dolgoztak, Váralja és környéke ugyanis bővében volt a feketeszénnek. Az iparosok is jól éltek a faluban, szükség volt mindenféle szakmára. Az én őseim is iparosok vagy földművesek voltak, Váralján volt az apai családom ősi fészke. Rákóczi volt a nevünk; ameddig csak vissza tudom vezetni a családfát, régi magyar családból származott édesapám, de nem volt közünk a főnemes Rákóczi családhoz.

Apám felmenői közül többen is helybéli német lányt vettek feleségül, így a német nyelv természetes volt a családban.

Édesanyám felmenői Németországból települtek át a XVIII. század végén. A Tolnai megyei nemzetiségek között volt keveredés, ahogy a szüleim házassága is példázza.

Kép

Arndt Katalin és Rákóczi János esküvője 1933. február 2-án
- Kép tulajdonosa Rákóczi Katalin

– A felekezeti megoszlás sem választotta el az embereket? 
– A németajkú lakosok evangélikusok, a magyarajkúak reformátusok voltak, de egymás között is házasodtak, ha a birtokviszonyok miatt úgy volt előnyös. Mindent felülírt a vagyon. A szüleim házasságában is – mondjuk úgy – az ész járt elöl, nem az érzések, akkoriban így ment ez.

– Otthon milyen nyelven beszélgettek?
– Vegyesen. Előfordult, hogy mi a húgommal magyarul kérdeztünk, a szüleink németül válaszoltak, vagy fordítva. Magyar szavakat néha németül ragoztunk, és viszont: „Der hat mir geudvarolt.” – Udvarolt nekem. (nevet) A családunkban nemzedékeken át Katalinnak nevezték az elsőszülött lányt, az első fiút pedig Jánosnak. A falubeli névválasztásokra egyébként nagy befolyással voltak a református papnék. Amikor például Évának hívták a református lelkész feleségét, akkor a faluban sok Évike született.

– A kényszermunkára hurcolást és a németek vagyonának elkobzását megelőzte a zsidók deportálása 1944 májusa és júliusa között. Ön tapasztalt abból valamit?
– Bonyhádon jelentős zsidó közösség élt, velük is békességben megvolt minden népcsoport, de a zsidók és a keresztények nem keveredtek. Zsidók Váralján nem laktak, ezért én az ő elhurcolásukból semmit nem láttam. Viszont a mi bonyhádi háziorvosunk, Litzmann doktor zsidó volt. Ő vette ki a mandulámat a házában berendezett rendelőben, az operációihoz a felesége asszisztált. A műtét után lefektettek a hallban, ott aludtam. Miután fölébredtem, az egyik lánya hozott nekem fagylaltot, ami finom volt és enyhítette a fájdalmat. Amikor a doktor látta, hogy már rendben vagyok, felültetett a motorjára, és hazavitt. Egészen élesen emlékszem rájuk.

Amikor kezdték összeszedni a zsidókat, ő méreginjekcióval végzett a családjával és magával is. Egyik reggel nem nyitotta ki a rendelőt, akkor találtak rájuk.

– A német és magyar lakosok közötti békességet csak felülről, hatalmi szóval tudták megbontani?
– Igen. Az 1940-es évek elején, és még 1943-ban is, amikor a frontokon még eredményeket értek el a németek, akadtak szimpatizánsai a német politikának, ők voltak a vezetői és aktív tagjai a Volksbund der Deutschen in Ungarn (Magyarországi Németek Népi Szövetsége) nevű szervezetnek, amelyet Németországból pénzeltek. 1944 májusában gyűlésre hívták össze a váraljai német lakosokat is, de csak egyszer lehetett őket megmozdítani, mert a többséget nem lehetett politikailag hatásosan befolyásolni. A kényszersorozás viszont apámat is sújtotta: elvitték katonának a német hadseregbe, amikor már világos volt, hogy a keleti front összeroppant, az oroszok a határnál voltak.

– De az ön édesapja magyar volt, nem? 
– Az én édesapám Németországban született, mert a családjának két-három generációja is arra kényszerült az itthoni szegénység miatt, hogy Németországban dolgozzanak vendégmunkásként. A Ruhr-vidék bányái, gyárai akkor épültek fel, és hihetetlen számú munkásra volt igény. A magyarok és a hazai németek is szívesen mentek vendégmunkásnak Németországba azért, hogy meggazdagodjanak. Hazatérve házat építettek, egzisztenciát alapítottak, majd a felnövő fiúgyerekek szintén kimentek dolgozni, így tudott boldogulni egymás után több generációja a sokgyermekes családoknak. Apám tehát kint született, és gyerek volt még, amikor az 1920-as években a családja hazatelepült Váraljára.

Kép

Váraljai fúvósok a búcsúban, 1929-ben (bal szélen ül Rákóczi János, aki klarinétos volt a zenekarban)
- Kép tulajdonosa Rákóczi Katalin

– Tehát mégiscsak németnek számított?
– Ennél bonyolultabb volt a helyzet. 1941-ben volt népszámlálás, akkor a mi családunk úgy nyilatkozott, hogy mi német anyanyelvű magyarok vagyunk. Ez elég volt hozzá, hogy apámat sújtsa minden németekre vonatkozó rendelet. 1944 szeptember közepén tehát szinte kiürült a falu, mert a német férfiakat összegyűjtötték, és útra kellett kelniük. Lengyelországba vitték őket kiképzésre, majd a nyugati frontra kerültek. Az ilyen módon kiürített házakat pár hónappal később a menekültként érkező székely családok hivatalosan igényelhették.

– De hát csak a férfiakat hajtották el, nem? 
– Első hullámban igen, de november 30-án Váralját elfoglalták az orosz csapatok. Decemberben összeállítottak egy listát, hogy azok a német nevű nők, akik 18 és 30 év között vannak, kötelesek jelentkezni közmunkára, vagyis málenkij robotra. Ez volt a második hullám. Akkor édesapám már hónapok óta távol volt, és nem is tudtunk róla semmit.

Hiába tiltakozott édesanyám, hogy a húgom még nagyon kicsi, nem számított, elhajtották.

Három és fél évig dolgozott a Donyec-medence egyik szénbányájában, mindaddig, amíg meg nem sérült nagyon a lába, és mivel hosszú idő kellett volna a gyógyulásához, elengedték. Fél évbe telt, mire hazaérkezett.

– A családja ezt hogyan élte át?
– A húgom, aki csak hároméves volt akkor, nagyon megszenvedte a családunk szétszakítását és az otthonunk elvételét. Bácskából ugyanis bukovinai székely menekültek érkeztek az országba szekereken, nagy tömegben, és a megyei vezetőségnek meg kellett oldania a letelepítésüket. A németek kilakoltatása kínálta a megoldást. Előállt egy kétlovas szekér, arra fel kellett pakolni a legfontosabb holmikat, minden mást ott kellett hagyni. Az ilyen módon gazdátlanná vált háziállatokat megkapták, pontosabban összeszedték a helyi magyar lakosok – ez ésszerű volt, hiszen gondoskodás híján az állatok elpusztultak volna. És persze kellett ehhez egy igénylő, akinek épp a mi házunkra, apám jól felszerelt asztalosműhelyére és szerszámaira fájt a foga. A családunk ugyanis viszonylag tehetősnek számított akkoriban, az asztalosmunka jól jövedelmezett, így nem csoda, hogy a portánkat megkívánták az újonnan jöttek.

– Mindezt arra hivatkozva vitték véghez, hogy a magyarországi németek háborús bűnösök, míg a menekültként érkezők viszont magyarok?
– Erre hivatkoztak, de a fő ok az volt, hogy a határon túli magyarlakta területekről menekülőket, kitelepítetteket el kellett helyezniük valahová. Ez kínálkozott megoldásnak.

Ott álltunk nincstelenül egy szekér holmival, a szekér tetején ültem én meg a húgom. Szállást kellett keresnünk.

Az egyik szomszéd család befogadott minket az udvarukban álló nyári konyhájukba, az lett a lakásunk. Két ágy fért be, egyikben aludt a nagymama a húgommal, másikban a nagypapa, nekem pedig nem jutott hely. Emlékszem, mennyire nem értettem, mi történik. Három-négy éjszakán át ott aludtam, ahol éppen befogadtak.

– Hogyan élte túl ezeket az éveket?
– A bonyhádi irgalmas nővérek befogadtak a kollégiumukba körülbelül huszonöt lánnyal együtt, akiknek hozzám hasonlóan nem volt hol lakniuk. Azért is fogadtak be minket, mert elterjed a híre, hogy az orosz katonák megerőszakolják a nőket. Náluk fejeztem be a polgári leányiskolát, a bonyhádiak közül többen élelmiszeradományokkal, ágyneműkkel, ruhaanyagokkal segítettek minket.

– Milyen volt az élet az irgalmas nővérek kollégiumában?
– Nagyon hálás vagyok, amiért fedelet, élelmet és tanítást biztosítottak nekem, ám nehezen találták meg a kamasz lányokkal a hangot, a testi fejlődésünkhöz sem tudtak segítő tanácsokat adni. A mai eszemmel már tudom, hogy idős szerzetesnővérek voltak, csak két fiatal volt közöttük, hát mi mást várhattunk volna tőlük? A maguk lehetőségei szerint mindent megtettek értünk, nagylelkűek voltak a segítségnyújtásban. Mi, lányok, egy kicsit szenvedtünk attól a nagy fegyelemtől, ami a kollégiumi életünket jellemezte, de az ottani oktatás tette lehetővé, hogy utána továbbtanuljak.

Kép

A bonyhádi polgári iskola osztálya 1947-ben - Kép tulajdonosa: Rákóczi Katalin

– Kitelepített édesapja sorsa hogyan alakult?
– Francia fogságba esett, akik átadták az amerikaiaknak, azok meg elengedték. Elindult haza, az útjába eső településeken munkákat vállalt, keresett annyi pénzt, hogy továbbutazhatott. Később elmesélte, arra vigyázott, hogy mindig a Duna mentén haladjon, nehogy eltévedjen. Amikor hazaért, megpróbáltatásai nem értek véget: számíthatott rá, hogy katonaszökevénynek bélyegzik és büntetésül elviszik a Szovjetunióba.

Ezért elbújt a bonyhádi szőlőhegyen egy présházban, titokban tartotta velünk a kapcsolatot.

Ott élt egy évig, a téli hidegben is. Tüzet rakott, egyszerű ételt tudott magának főzni.

– Nem félt, hogy valaki feljelenti?
– Nem ő volt az egyetlen, aki így élt. Később kiderült, hogy tele volt az egész Mecsek bujkálókkal, akik az életüket féltették. Mi szerencsésen megúsztuk a kitelepítést Németországba, mert apánk akkor még fogságban volt, anyánk pedig a Szovjetunióban. Amikor végre apa hazajöhetett, lényegesen jobb helyzetbe került a családunk, mert legálisan dolgozhatott. Végképp kicsinek bizonyult a nyári konyha a szomszéd telkén, ezért bement a községházára, ahol engedélyt kapott, hogy kivehessünk egy albérleti szobát valamelyik házban. Így a nagyszüleink maradtak a nyári konyha épületében, apám, a húgom és én pedig egy bérelt szobába költöztünk. Anyukám akkor még nem volt otthon.

– Ki viselte gondjukat a családból, és hogyan teremtették elő az ennivalót?
– Apai nagymamám nevelte a húgomat, állandó gondja volt, hogy honnan szerezzen a családnak ennivalót. Saját tyúkot nem tarthattunk a szomszéd udvarában. Nagypapa megkapálta a háziak földjét, és ott dolgozott, ahol tudott, hogy egy kis fizetséget kapjon. Nem haltunk éhen. Nagymama befűtött a vaskályhába, azon főzött babot. Amíg az sokáig főtt, kimosta a ruháinkat és minket megmosdatott, hiszen csak ilyenkor volt meleg víz. Mielőtt anyánk hazaért, apai nagypapám meghalt.

Csoda volt, hogy ilyen nagy nyomorúságban egyikünk se vesztette el a hitét abban, hogy ennek egyszer meg kell változnia, jobbra kell fordulnia. És így is lett.

Kép

Asszonyok a disznótorban 1942-ben (középen a gyermek Rákóczi Katalin édesanyja ölében)
- Kép tulajdonosa: Rákóczi Katalin

– Édesanyja hogyan került haza?
– 1948 nyarán már azt hittük, hogy nem él, de azért a többi asszonnyal és gyerekkel együtt minden reggel a falu végére mentünk, a vasútállomáshoz, és vártuk a vonatot. A vonatablakokból ugyanis gyakran kidobtak cédulákat, leveleket, ezeket begyűjtötték, és tovább is küldték annak, akinek szólt. Minden reggel ez történt, utána ment mindenki valami ennivalót szerezni vagy vásárolni. Akinek volt egy tehene, annál sorban álltak a többiek tejért – húgomnak mint kisgyereknek előnye volt a tejosztásnál. Aztán jött a hír, hogy az oroszok felől érkezett egy emberszállítmány a magyar határra, de nem engedik beljebb, mert valaki tébécés volt a vonaton, karanténban kellett várakozniuk. Aztán valaki azzal a hírrel jött egy reggel, hogy „most érkeznek a váraljaiak, bonyhádiak”. Ott lestük és vártuk, és egyszer csak tényleg megérkezett. Anyám sántított, mert a vádlijáról a hús nagy részét letépte egy csille. Emiatt engedték haza.

– Csoda, hogy túlélte a nagy sebesülését.
– És a baleset is egy csoda, mert ha az nem történik meg vele, ott tartották volna, és akkor talán tényleg ott hal meg. A fájdalmai árán megszabadult. Azt mesélte, hogy az orosz orvos, aki őt kezelte és ápolta, nagyon rendes ember volt.

Ott sem volt tehát gazember mindenki, sőt, talán minden nemzet katonája és civilje őrzött valami kis emberséget még a nehéz körülmények között is.

Nagyon le volt romolva egészségileg. Hozott magával egy darab kenyeret, de olyan sötét színű kenyeret, amilyet addig még sosem láttunk mi, akik fehér kenyérhez szoktunk. Ragadósnak, nyúlósnak és szörnyen rossznak találtuk, ezért még jobban sajnáltuk, hogy ilyet kellett ennie. Milyen érdekes, hogy mára viszont éppen az ilyen lett divat, ezt esszük. 1948 nyarán tehát együtt volt újra a család, mindannyian megjártuk a magunk kálváriáját.

– Szülei kapcsolata túlélte mindezt, ki tudták heverni ezeket az élményeket? 
– Kemény emberek voltak. Az érzelmesség sem a kettőjük kapcsolatát, sem a gyereknevelésüket nem jellemezte. Anyánk szinte soha nem mesélt a megpróbáltatásairól. Meg is tiltották talán a munkatáborokból hazatérőknek, de nem is akart róla beszélni, mondta, hogy ne kérdezzük őt. Emlékszem, anyám korábban haragban volt az egyik unokatestvérével, nem beszéltek egymással. Együtt hurcolták el őket Oroszországba, és akkor kényszerűen egy takaró alatt kellett aludniuk. Amikor hazatértek, volt egy nagy veszekedésük, jól megmondták egymásnak a magukét, aztán lassan megnyugodtak. (nevet) Egyébként apám sem mesélt szinte soha a fogságáról és a hazatéréséről, bár ő anyámhoz képest sokkal jobb helyzetben volt.

Amikor tömegesen érkeztek haza a környékből elhurcoltak, akkor az egyik pap nagy találkozót hirdetett a környező települések lakóinak. Mindenki elment és megkereste a málenkij robotból visszatért ismerősét. A templomi búcsúkat is arra használták, hogy meglátogatták egymást a rokonok, ismerősök. Ezeken a találkozókon hallottunk mi, gyerekek egy-egy elejtett megjegyzést arról, mi is történt a munkatáborokban. Egyik szomszédasszony mondta például: „Levetkőztettek bennünket, és futnunk kellett meztelenül az oroszok előtt.” Mire a másik: „Hát nem tudod, hogy ez miért volt? Azt akarták tudni, hogy ki terhes. Aki terhes volt, azt hazaengedték.” De a hallottakat nem tudtuk igazán összerakni…

Kép

Szüreti mulatság Váralján 1924-ben - Kép tulajdonosa: Rákóczi Katalin

– Hogyan alakult a pályaválasztása? A családjában nem volt hagyománya a lányok továbbtanulásának.
– Sokat köszönhetek elemi iskolai tanítóimnak, akik felkészítettek minket a magánvizsgákra akkor is, amikor nem tudtunk iskolába járni. Amint nyolcadikban levizsgáztam, Dombóvárra küldtek tanítóképzőbe, vagyis a Pedagógiai Gimnáziumba, amelynek később Magyar Állami Tanítóképző lett a neve. Ott zömmel svábok tanultak. Ettől kezdve az én életem már egyenesben volt.

A tanítóképző elvégzésének nagyon örültek a szüleim, úgy látták, hogy megvan a helyem a világban, mehettem volna egy faluba tanítani.

De a kisördög belém fészkelte magát, úgy döntöttem, hogy továbbtanulok Pesten. Ez megdöbbentette a szüleimet. Nagyon meg kellett harcolnom azért, hogy egyetemre mehessek. Attól kezdve szemben álltam a családdal, a dombóvári tanáraim viszont kivétel nélkül támogattak és egyengették az utamat. Ők javasolták, hogy kihasználva némettudásomat felvételizzek az ELTE német szakára, amelyet akkor magyar szakpárosítással lehetett választani. Azonban nem oda, hanem újságíró szakra vettek fel. Konok utánajárásom eredményeként később mégis átvettek német szakra. Úgy éltem egyetemistaként a korábbi nyomorúsághoz képest, mint egy császár. Akkor már nem érdekelte a szocialista vezetést a sváb származásom, csak az, hogy egy szegény bányász gyereke voltam, ezért a legkedvezményezettebb helyzetbe kerültem: a tanulmányi mellé szociális ösztöndíjat is kaptam, kollégiumi elhelyezést, ingyenes étkezést.

Kép

Tizenhárom évesen két osztálytárssal (Katalin bal szélen), és érettségikor készült arckép az egyetemi ​​​​​​​leckekönyvben, 1953.
- Képek tulajdonosa: Rákóczi Katalin

– Akkoriban tervutasításos rendszer volt, kijelölték a munkahelyeket. Hol kapott állást?
– Az egyetem elvégzése után, 1957-ben én Dombóvárra kértem magam, hiszen jól ismertem a települést, és szerencsére oda is helyeztek elsőként. Csakhogy közben férjhez mentem, és Budapesten laktunk albérletben, emiatt a fővárosba akartam kerülni – de csak Isaszegen kaptam tanári állást. Minden reggel 7-kor indult a vonatom Isaszegre, és este 8-ra értem haza. A húsz ingázó kollégámmal együtt minden iskolai munkát megcsináltunk a többórás vonatút alatt. Isaszegen különösen nehéz volt tanárnak lenni, mert nemzetiségi faluként és a birtokviszonyok miatt csak egymás között házasodtak. Az 1960-as évekre a belterjes házasságok miatt olyan mértékű lett a szellemi visszamaradottság a lakosok között, hogy szinte minden iskolai osztály mellett kellett indítani egy párhuzamos gyógypedagógiai osztályt is. Én egy ilyen osztálynak lettem az osztályfőnöke. Nagyon-nagyon fárasztó volt, csak két évig bírtam. Érdekesség, hogy ott ismertem meg Éva kolléganőmet, aki később karmelita apáca lett Amáta nővér néven Ausztriában, Mayerlingben. Ferenc József császár alakíttatta át kolostorrá azt a kastélyt, ahol fia, Rudolf és annak szeretője, Vetsera Mária öngyilkosok lettek – a nagyon szigorú aszkézisben élő apácák az ő lelki üdvükért is imádkoznak mindennap.

Isaszeg után végre Budapestre kerültem, de nem tanítani, hanem muzeológusként a Hadtörténeti Múzeumba. Ehhez elvégeztem később még az ELTE-n a könyvtár szakot is. Hosszú éveket töltöttem ott, kitüntetést is kaptam, Honvédelmi Érdemérmet.

– Itt van, látom: a Rákóczi név i helyett y-nal szerepel rajta.

– Kicsi szépséghiba ahhoz képest, hogy civil, főleg nő nagyon ritkán kaphatta meg ezt a kitüntetést. (nevet)

Később a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum és Könyvtár lett a munkahelyem, ahol sok éven át Antall József, a későbbi miniszterelnök volt a főigazgató. Szakmai visszavonulásom után megkaptam a Zsámboky János-díjat orvostörténeti munkásságomért, különösen Semmelweis Ignác életútjának kutatásáért, művei magyarra fordításáért.

– Hogy rendeződött szülei sorsa? Maradt sérelem a bukovinai székelyek és a németek leszármazottai között?
– 1951-ben lett lehetőségük újabb ház vételére, addigra a népvándorlási hullám lecsendesedett, mindenki megtalálta az új helyét a társadalomban, a kevés Tolnában maradt német is. Én úgy tapasztaltam, ezek az ellentétek is elsimultak az évtizedek során. Bonyhádon sétálva láttam az egyik kapura kiírva: „Salát van gabható”. Ez a mondat számomra jelképezi az együttélést, a testvériséget. Ha a „Hitlerei” nem jött volna, attól a néhány évig tartó nagyon nyomorúságos korszaktól megmenekültünk volna.

Dr. Rákóczi Katalin életrajza
1933. november 4-én született Váralján, Tolna megyében. A dombóvári Tanítóképzőben szerzett tanítónői oklevelet, majd az ELTE Bölcsészettudományi Karán német-magyar szakon (1957) és könyvtár szakon (1969) szerzett diplomát.
Első munkahelye a dombóvári Tanítóképző, majd az isaszegi általános iskola volt. 1960-ban a Hadtörténelmi Intézet és Múzeum tudományos munkatársa lett. 1978-ban a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum és Könyvtárba került tudományos főmunkatársi beosztásba. Német nyelvű doktori disszertációt írt orvostörténelemből, amit 1982-ben megvédett. Tudományos kutatómunkájának súlypontja a 16–18. század orvostörténelme. Fontos teendője volt még a német nyelvű szakirodalom fordítása. 1999-ben megjelentette Kerényi Károly: „Az isteni orvos. Tanulmányok Asklépiosról és kultuszhelyeiről” c. könyvének és 2012-ben Semmelweis Ignác főművének, az „Etiológiá”-nak magyar fordítását. Számos hazai és külföldön elhangzott előadás, recenzió jegyzi a nevét.

A napokban én is úgy éreztem, hogy erre a lelki táplálékra szükségem van, ezért tudatosan helyet akarok neki keresni a napi időbeosztásban. Ha a reggeli kávé mellé olvasom, akkor biztosan nem marad el – mert kávé mindig van. Profán persze, kávézva Bibliát olvasni. Ki is hűlt a kávém a csészében, mert rögtön az első napon, mielőtt még eldöntöttem volna, melyik bibliai könyvvel kezdjem, Jeremiás könyvénél nyílt ki a kb. 25 éve velem lévő új fordítású Bibliám. Korábbi olvasásokból tollal és ceruzával bejelölt mondatok tarkítják nálam ezt a könyvet, az üzenetei már sokszor elém kerültek.

Ezen a reggelen azonban új erővel szólalt meg számomra az Ószövetségből Jeremiás könyvének 30. része, amelynél fejezetcímként ez áll: „Vigasztaló ígéret a népnek”. A karantén napjaiban sokunkban fel-felbukik a kérdés, hogy miért is történt-történik ez, hogy napok alatt el kellett engedni a régi életünket. Itt a tavasz, az egész természet virágban, simogatóan süt a nap: annyira mennénk ezerfelé! Kiülni egy kávéház teraszára beszélgetni, menni várost nézni, vagy csak a játszótérre a gyerekkel! Mindjárt hatéves a kislányunk, ez az az időszak, amikor már nagyon élvezi látni a világot: lehet vele kiállításokra menni, és okosan beszélget a látottakról, megfigyeli velünk az épületek szépségét, stílusát, ha új városba megyünk, érdekli a világ, ügyesen kommunikál akár egy jegyszedő nénivel, akár egy pincér bácsival, akár a könyvtárban megismert másik kisgyerekkel. De ez most nincs. Abstand halten, social distance, távolságtartás van.

Mentálhigiénés szakemberként és magánemberként is a kapcsolatok erejében hiszek. Most viszont redukált kapcsolataink vannak. Ölelés, puszi csak az egy háztartásban élő szűk családban.

Ausztriában élünk, még csak haza sem ugorhatunk a nagyszülőkhöz, hogy legalább a kapun keresztül, kétméteres távolságból beszélgessünk. Skype, WhatsApp, Facebook-chat – ezek most a „nagy barátaink”, és hálásak vagyunk, hogy vannak nekünk. A terveink a közeljövőre nézve futurisztikus-szürreálisak: ha enyhítenek a határátkelési szabályokon, akkor meglátogatjuk a Magyarországon élő nagyszülőket, de maszkban fogunk találkozni, és csak szabad levegőn – hiszen nem tudhatjuk, nem fertőznénk-e meg őket.

Ebbe az irreálisnak érzett valóságunkba érkezett Isten vigasztaló szava, amely erőt ad a karanténban.

Mert a karanténban nemcsak a mozgásunk korlátozását kell elviselnünk, betartanunk, de legalább ekkora kihívás, hogy mentálisan is épek, jókedvűek, bízni tudók maradjunk. „Bekötözöm sebeidet, meggyógyítom zúzódásaidat – így szól az Úr. ...Jóra fordítom Jákób sátrainak sorsát, és irgalmazok lakóhelyeinek. Felépül a város a romok helyén, ...hálaének hangzik.”

Az ígéret mellett azonban ez a bibliai hely sem hagy kétséget afelől, hogy ami elszabadult a világban, az nem a véletlen műve. Globálisan érvényes az emberiségre: „Mivel sok a bűnöd és súlyos a vétked, azért bántam így veled.” Ez a sor engem önvizsgálatra késztet: mi az én részem a kialakult helyzetben, és mit tudnék javítani, változtatni. A bolygó sorsa miatt már jó ideje kongtak a vészharangok. Most meg kell hallanunk, hogy az életformánkon változtatnunk kell. Kinek mennyit. Repülővel én nyolc éve utaztam, szóval a légszennyezésben az én ökológiai lábnyomom nem magas – de az élelmiszer-pazarlásban be kellett húznom a féket. Most egy darab kenyér, most egy kis maradék, most egy megromlott zellergumó – szinte mindennap kidobtam több-kevesebb élelmiszert.

Most, hogy magam sütöm a kenyerünket és a péksüteményt is, nem dobom ki sem a rá fordított időt, sem magát az élelmiszert. Valamit már tanultunk.

Így vagyunk a karantén 5. hetének végén. Lesznek még karanténheteink. De Jeremiás könyve abban erősít, hogy ne tévesszem szem elől, tartsak ki, őrizzem meg az ép eszem és a jókedvem, mert eljön a szabadulás, lesz majd újra normális élet. Amikor újra megyünk játszóterezni, a gyerekek is pacsizhatnak, mi, felnőttek kezet foghatunk, rég nem látott barátainkat megölelhetjük. Lekerülhetnek a maszkok, talán az álarcaink is.

Saját tapasztalatból tudják: az életmentés, legyen az vízből vagy betegségből, mindig a megelőző információátadással, széleskörű tájékoztató kampánnyal kezdődik. Ami megelőzhető, azt meg is kell előzni. Mi is írtunk cikket az ő felvilágosító kampányuk kapcsán, egy hónap alatt sem vesztett az érvényéből, itt olvasható.

Az információnyújtásnál azonban a vízimentők többet is tudnak. Lehet tőlük például valódi védelmet nyújtó profi járványvédelmi felszereléseket – maszkokat, védőöltözetet, stb. – vásárolni. Aki biztosra akar menni, legjobb, ha náluk vásárol, itt megteheti.

A legfontosabb azonban, hogy a vízi szezon elmaradása, de legalábbis rövidülése miatt elhatározták, hogy mentős kapacitásaikat – mind felszerelés, mind emberi erőforrás (mentőorvosok, szakszemélyzet, önkéntesek) – tekintetében szárazföldi segítségnyújtásra használják majd. Aki olvasott a mentőkapacitások szűkösségéről mostanában – ez nem volt nehéz, mert tényleg sok az akadozás –, az tudja jól, hogy ennek mekkora lehet a jelentősége. Ehhez a tevékenységhez azonban profi mentőautó szükséges – legalábbis amíg a mentőhajókra nem sikerül szárazföldi jogosítványt szerezni…

Viccet félretéve, most te is segíthetsz, hogy ők is segíthessenek! Rendelkezésre állnak a megvásárolható mentőautók, remek feltételekkel tudnak belevágni a lízingbe a vízimentők, de az önerőt, az alapokat össze kell gyűjteni, és ehhez várják magánemberek és cégek adományait!

Arra kérünk, ha teheted, támogasd te is a vízimentőket!

„Csapatunkban számos szakember dolgozik, vannak orvosi felszereléseink és rendelkezünk sürgősségi mentőhajókkal. Azonban ismerve a jelenlegi járványügyi helyzetet, szeretnénk meglévő – vízen már többször bizonyított – erőinket a szárazföldre átcsoportosítani. Ehhez találtunk egy alkalmas vadonatúj mentőautót, amellyel hasznos segítséget tudnánk nyújtani a Balaton régiójában élőknek. A mentőjármű a járvány okozta veszélyhelyzetet követően is a régió mentési feladatainak ellátásában szolgálna tovább” – nyilatkozta Bagyó Sándor, a VMSZ elnöke a közösségi médiában.

Kép

Kép: VMSZ Média

Kedves Képmás-olvasók! Ha szeretnétek valamivel hozzájárulni a koronavírus-járvány ellen tett hazai erőfeszítésekhez, bátran javasoljuk Nektek, hogy csatlakozzatok a Vízimentők Magyarországi Szakszolgálatának adománygyűjtéséhez.

Itt minden forint jó helyre megy, jól hasznosul. Ha pedig mindezen túlvagyunk, várjuk együtt, hogy megint egy igazi balatoni szezonban lássuk őket dolgozni, és persze ne legyen soha szükségünk a segítségükre!

Család, kultúra, zarándoklat, természetjárás, vállalkozás, kommunikáció - Molnár-Bánffy Kata Instagram posztjait is érdemes megnézni, a profilja ITT érhető el.

A pünkösdszombati csíksomlyói fogadalmi nagybúcsú az idei évben május 30-ra esik, amelyet az Eucharisztia éve és az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra való lelki felkészülés jegyében szervezünk mi, ferencesek, a kegyhely őreiként. Ennek fényében választottuk a 2020-as év jelmondatát, mely a nagybúcsú mottója is egyben: „A Szentlélek száll le rád.” (Lk. 1, 36)

A búcsú szervezése az idei év elején a hagyományos módon kezdődött: a szentmise rendjének összeállítása, a szónok meghívása, a Csíksomlyó Üzenete című kegyhelylap előkészítése stb. A koronavírus-járvány terjedését lassító rendeletek, a kijárási tilalom és annak esetleges meghosszabbítása azonban bizonytalanná tette a búcsú hagyományos módon történő megszervezését. Korai még pontos információk közlése a búcsú folyamatát illetően, de minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy a fogadalmi búcsú napján ha zárt körben is, de szentmisét mutassunk be a kegyhelyen. Amint biztosabb lesz a világjárvánnyal kapcsolatos korlátozások részleges feloldása, közleményben fogjuk tájékoztatni a zarándokokat a búcsús szentmisébe való bekapcsolódás lehetőségéről.

Addig is a kegyhely honlapján és Facebook-oldalán (Csíksomlyó – kegyhely) élőben követhetők, illetve visszanézhetők a kegyhelyen bemutatott szentmisék. Ugyanitt a kegyhely programjaival és a búcsúval kapcsolatos információk is megtalálhatók.

Van ismerősöm, aki komoly szorongással küzd, mert kisgyermekes anyaként aggódik a családja jövőjéért. Neve is van ennek: klímapánik. Ugyanez az ismerősöm, ahol tud, könnyít saját és családja környezeti terhelésén: mosipelus, vegyszermentesség, zöldségalapú étkezés, hazai vakációk, közösségi közlekedés stb. Van egy másik ismerősöm, aki pedig előszeretettel sztrájkol, mostanában a klímaváltozás miatt. A kocsijával szokott menni ezekre, amelynek a kesztyűtartója tele van klímaváltozásos szóróanyagokkal és csokipapírral. Mindkettőjüket szeretem, tisztelem. Ám egyikük életmódját sem tartom a magam számára követendőnek.

Szerintem a környezetünk védelme a saját mentális egészségünkkel kezdődik, és a saját portánk előtti sepregetéssel. Ha én nem oldom meg azokat a problémáimat, amelyek miatt például vásárlási függőségem, sportautó-mániám vagy más, környezetemet romboló szokásaim vannak, akkor nem várhatom el másoktól (például az országok vezetőitől), hogy ne a saját közvetlen hasznukat tartsák a legfontosabbnak. Mások elvárhatják – én nem fogom.

Mert magamból indulok ki, és tudom, hogy mekkora mentális erőfeszítés számomra, hogy ne az Aliexpressen rendeljem meg Kínából ezt vagy azt a terméket, hanem elmenjek a hazai kézművesek vásárára, és tízszeres (!) áron vegyem meg ugyanazt. Azt is tudom, milyen őrületesen nehéz letenni a mobiltelefont vagy a tabletet, és szembenézni a mély, megsemmisítő, páni félelemmel, azzal a kérdéssel, hogy az életnek akkor mi is az értelme. Nekem megvannak a módszereim (Jézus-meditáció, belső utazás, relaxációs technikák), és tudom, milyen rettentően nehéz az önismeret útja. Viszont ez az egyetlen, ami felszabadít engem azok alól a pótcselekvések alól, amelyek végtére is nemcsak engem, hanem a környezetemet is mérhetetlenül szennyezik, pusztítják. A környezet és az élővilág védelmébe az emberi faj is beletartozik, és nálam ehhez az első lépés az önismeret.

De hogy várhatom el egy diáktól, hogy letegye a kütyüt, ha én magam sem tudom? Hogy várhatom el tőle, hogy az erdőben ne dobja el a szemetet, ha az osztályteremben sem tanítom meg őket a felelős térhasználatra?

Hogy várhatnám el tőle, hogy ne a pénz és a státuszszimbólumok legyenek az álmai, ha annyi idősen én magam is azt gondoltam, hogy a ruha/kütyü/autó/lakás/ház/mégnagyobb ház/stb. tesz majd boldoggá? Mit tehetek, hogy segítsem őket olyan emberré válni, aki majd felnőttként is felelős döntéseket hoz? 
Az egyik ötletem a reggeli imába belerakott légzőgyakorlat volt. Az iskola lelki vezetőjének jóváhagyásával nagyon kezdő szintű relaxációs gyakorlatot végeztünk az egyik osztállyal reggelente, amikor a napunk közösen indult. A diákok és a szülők visszajelzése is nagyon pozitív volt: „kitisztul a fejem”, „megnyugtat”, „jól érzem magam a bőrömben”, „készen állok a napra” – a vélemények nagyon jólestek, megerősítettek. A másik ötletem az osztályterem diákok általi kitakarítása volt, már a legkisebbeknél is, játékosan, örömmel, a napot együtt zárva. Egy japán iskoláról szóló videóban láttam, ott ez bevett szokás, és kiválóan alkalmas a környezetünkért való felelősségérzet kialakítására. De a kezdeményezés elvérzett, a fenti szülői visszajelzés után a kollégák inkább óvatosságra intettek: „Jobb nem szembevizelni a széllel, Andi!” 

Alapvető meggyőződésem, hogy a szeretet szeretetet szül, a pánik pedig pánikot. Ugyanígy a kesergés kesergést vonz, a sárdobálás szintén önmagát kapja válaszul.

 Ha gondos vagyok, pozitív, innovatív és reményteli, akkor a környezetemben (család, barátok, közösségi média, újságcikkek) valami olyasmit reklámozok, ami számomra érték. A száraz tények teljes tudatában visszautasítom, hogy bármiért is pánikoljak vagy pánikot keltsek. Jézus leggyakrabban elhangzó mondata megerősít ebben: „Ne féljetek!”  

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. decemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

„A játék olyan tevékenység, amelyet nem lehet elég komolyan venni.” (Jacques-Yves Cousteau)

Csodákkal teli birodalom

A gyermek lételeme és egyik legfőbb kommunikációs csatornája a játék, ami nélkülözhetetlen a kognitív, az érzelmi, a fizikai és a társas képességek fejlődése szempontjából. Amikor a csecsemő látszólag cél nélkül, a tevékenység puszta öröméért újra és újra nyálbuborékot fúj; a kétéves telepakolja, majd kiönti a homokot a kisvödörből; az óvodás tündérnek és katonának öltözik; a kisiskolás pedig körömszakadtáig küzd a focimeccsen, nem gondolunk arra, hogy micsoda időpazarlás vagy felesleges örömhajszolás, amit tesznek. Az öröm, amit a tevékenység közben átélnek, az önmagáért való tevékenység gondtalan öröme, de mindeközben átélik az érzelmi feszültség csökkenését, a ritmusosság, a biztonság és az „én csinálom” érzését, illetve a társakkal való együttlét, az alkotás vagy a vágyak teljesítésének az örömét. 

Stuart Brown, a játékviselkedés úttörő kutatója szerint a játék nem csupán szórakozás, hanem létszükséglet. A kutató egy sorozatgyilkos történetének mélyelemzése közben ismerte fel, hogy a súlyos játékhiány végzetes tragédiákhoz vezethet.

Később 6000 játéktörténet elemzése során arra jutott, hogy a játék hiánya és a normál fejlődéshez szükséges játékigény állandó elnyomása súlyos következményekkel járhat. A játék, az alváshoz vagy a táplálkozáshoz hasonlóan, nélkülözhetetlen a jóllétünk szempontjából.
Játszani csak önként, mindenféle kényszertől mentesen lehet. A játék céltalan szórakozás, ami általában várakozással kezdődik, majd az öröm, a meglepetés, az empátia vagy az erő megélését követően nyugalommal ér véget. Bár céltalanságról beszélünk, de maga a játékviselkedés íve is fejlesztő hatású, gondoljunk csak a gyermekre, aki izgalommal veti bele magát az édesapjával való birkózásba, majd a játék pörgését követően az apa segítségével megtapasztalja az elcsendesedést, ami nagyban hozzájárul az érzelemszabályozás fejlődéséhez.
H. Murray, a szükséglet- és motívumalapú személyiségelmélet megalkotója szerint a húsz emberi szükséglet között a játékszükséglet is megjelenik, és ez késztet minket játszásra, szórakozásra, nevetésre vagy sportolásra. A pszichológus úgy gondolta, hogy a játékszükséglet belső hajtóerőként működik, és az emberek különböznek aszerint, hogy mennyire erős ez a szükségletük. Mások nem értenek egyet a megállapításával, mert úgy gondolják, hogy nem egyetlen, hanem többféle szükséglet húzódik meg a játékviselkedés mögött. Bárkinek is legyen igaza, a játék rendkívül sok előnnyel jár,nemcsak a gyermekek, hanem a felnőttek életében is.

Kép

Kép: Freepik

Miért jó játszani?

• Örömet okoz

A játék sokféleképpen fokozza az érzelmi jóllétünket. Boldogsággal tölthet el, ha a játékban sikerül leküzdenünk egy nehézséget, megoldanunk egy feladatot, legyőznünk egy veszélyt, újraélnünk egy kellemes pillanatot vagy megvalósítani valamely vágyunkat. Fokozhatja az örömérzetünket, hogy a játék során kiadhatjuk magunkból a feszültséget, hangosan nevethetünk vagy építhetjük a kapcsolatainkat.

• Segít a feszültségszint szabályozásában

Grastyán Endre magyar orvos szerint a játék segítségével a feszült és az oldott állapot közötti optimális szintet próbáljuk beállítani. A feszültség szintje csillapítható, de emelhető is a játékkal, így fontos szerepe van az energiaszintünk szabályozásában.

• Enyhíti a stresszt

A játszás felfrissít, feszültségoldó és feszültség levezető hatású. Gyermekként az egyik legnagyobb szórakozásom a szénakazalban ugrálás volt: néhány ugrás, és minden rosszat magam mögött hagytam. A játék során biztonságban, valódi veszélyhelyzet nélkül élhetjük át a feszültséget (gondoljunk a gyermekét magasba dobó apukára, vagy a katonásdit játszó kisiskolásokra). 

• Megkönnyíti a tanulást és a munkát

Bizonyos játékok javítják az agyműködést, és hozzájárulnak a képzelet, a kreativitás és a problémamegoldás fejlődéséhez. A munka vagy tanulás közben beiktatott rövid, játékos szünetek segíthetnek új nézőpontból nézni a problémát és kreatív megoldást találni. 
A gyermek könnyebben tanul, a felnőtt pedig hatékonyabban dolgozik, ha a feladat szórakoztató és játékos. A gamification (játékosítás) irányzat képviselői ezt használják ki, amikor az alapvetően nem játékcélú tevékenységeket (mint a munka vagy a tanulás) a játék elemeinek alkalmazásával szórakoztatóvá teszik. 

• Segít a jelenben élni

Az elmélyült játék során megtapasztalhatjuk az áramlat (flow) élményét, amikor teljesen elmerülünk és feloldódunk abban, amit csinálunk, és csak az adott tevékenységre fókuszálunk. Ebben a lelkiállapotban nem gyötörjük magunkat a múlt hibái miatt, és kizárjuk a jövő tennivalóit is, egyedül a jelen számít.

• Segít, hogy jobban megismerjük önmagunkat (és másokat)

A játékok segíthetnek abban, hogy a személyiségünk olyan részeit is megtapasztaljuk, amire a hétköznapok során nincs lehetőségünk. A játék közben megélhetjük azokat a tulajdonságainkat, amelyeket a hétköznapokban elfojtunk. Ilyen, amikor a stratégiai játék során a mindig békés barátunk agresszív támadásba kezd, vagy a visszahúzódó ismerősünk pikáns humoráról tesz tanúságot a drámajáték közben.

• Összeköt másokkal

Stuart Brown szerint az örömteli kapcsolat első jele, amikor az anya és a gyermeke egymásra néznek, a baba mosolyog, amire az anyából spontán módon kitör az öröm és a játék. A kutató szerint az emberek összetettebb játékai is ezen alapulnak. Kulcsár Zsuzsanna személyiségkutató szerint a játék során olyan barátságos együttlét jön létre, ami gátolja a destruktív agressziót. Ez az oka annak is, hogy a játék segítségével magas szintű önszabályozás (kontroll és önkontroll) sajátítható el.

Kép

Kép: Unsplash

Az együtt töltött minőségi idő, a jó hangulat és a közös nevetés közelebb hozza az embereket, megerősíti a valahova tartozás érzését, és építi a kapcsolatokat, ami az egyéni szorongásokra és depresszióra is gyógyírként hathat. A játékban megjelenő humor segíthet a nézeteltérések és a kommunikációs problémák elsimításában, de maga a játékhelyzet is fejlesztheti az együttműködést. Az együtt játszók között elindul egy mélyebb, bizalmi kapcsolat, amelyben könnyebben megjelenhet az empátia és az intimitás érzése, ráadásul a biztonságos kapcsolatban történő játék segíti a lelki sebek gyógyulását is. 

A játék és a játékosság minden emberi kapcsolatban fontos, de a párkapcsolatban és a szülő–gyermek kapcsolatban kiemelt jelentőséggel bír. Előbbi esetében az együtt játszás frissen tartja a kapcsolatot, hogy képesek legyünk a hétköznapi gondok között is felidézni a másik játékos arcát, de az új területek közös felfedezésére is lehetőséget nyújt.

Stuart Brown szerint „a játék a szeretet legtisztább kifejezése”, hiszen nincs más célunk vele, mint értékes időt tölteni a másikkal.
A gyermekeinkkel való játék talán a legnagyobb ajándék, amit adhatunk és kaphatunk. Visszarepít az időbe, újraélhetjük és átadhatjuk az emlékeinket, családi mintáinkat, történeteinket. „Amikor én kislány voltam, egyszer úgy elbújtam, hogy alig bírtak megtalálni.” – meséljük, és újra átéljük azt a bizsergő szorongást, ami akkor és ott összeszorította a gyomrunkat és a torkunkat. Az emlékhez kapcsolódó érzés újraélése segít, hogy jobban ráhangolódjunk a gyermekünk világára, ahol a bújócska élet-halál kérdése, hiszen az elszakadástól való félelmet és az egymásra találás örömét szimbolizálja. Felnőtt fejjel tudjuk, hogy a bújócskázás a fentiek miatt segít a gyermekünknek a szorongásaival való szembenézésben és a félelmei leküzdésében, de játék közben már nem ez lebeg a szemünk előtt, hanem a móka és az izgalom, ami az együtt játszásból fakad.

Játékidő, nem csak karanténban

„Ki tudja, nem vagyok-e egy kicsit magam is olyan, mint a fölnőttek? Alighanem megöregedtem.” (Antoine de Saint-Exupéry)
Játszani gyerekjáték, de felszabadultan játszani valódi művészet, mert csak akkor sikerül, ha képesek vagyunk büntetlenül elengedni magunkat, a feladatainkat, a folyton szorító határidőket, és csak úgy, kedvtelésből játszani.

Nekünk, komoly felnőtteknek segíthet, ha leszámolunk azzal a félelmünkkel, hogy a felszabadult játék közben nevetségessé válhatunk, illetve tudatosítjuk magunkban, hogy a játék számos pozitív hatással bír a testi-lelki jóllétünkre és társas kapcsolatainkra, így nem csak annak a játéknak van értéke, ami kézzelfogható haszonnal kecsegtet, vagy ami versenyképes.

Stuart Brown arra bátorít mindenkit, hogy menjünk vissza az időben, amennyire csak lehetséges, egészen addig a pontig, amikor felhőtlenül boldogok és játékosak voltunk, majd ebből a képből és érzésből próbáljunk eljutni oda, ahol ma tartunk. A kutató tapasztalata szerint ez a gyakorlat hozzájárulhat, hogy újra rátaláljunk a játékos énünkre.
A hétköznapok rohanásában segíthet, ha kijelölünk rendszeres játékidőt, amikor minden mást félretéve játszunk. Fontos, hogy ilyenkor a kütyüket is félretegyük, és osztatlan figyelmet szenteljünk játszótársainknak. A gyermekekkel való játék egyik kulcsa, hogy képesek legyünk kioktatás és irányítás nélkül, az ő igényeik mentén alakítani a játékot. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. decemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Játékokkal tarkított számítógépes képregényt publikáltak húsvétkor. Milyen esélyekkel indul a gyerekek figyelméért az applikációk korában A punya?
– Számítógépen fut ez a mese, de mostantól a mobiltelefonra optimalizált verzió is használható. Ez azért is volt nagyon fontos, hogy a roma közösségekhez is elérjen, ahol inkább van okostelefon, mint számítógép. Tulajdonképpen ez a virtuális képregény egy komplex összművészeti program utolsó eleme lett volna – ám mivel a járvány miatt elmaradt a mesekönyv megjelenése és a hozzá kapcsolódó kiállítás meg a drámapedgógiai foglalkozások sora  is, és persze a  cigány női olvasóköröket sem lehet elindítani, nem maradt más, minthogy azzal indítsuk a programot, amivel eredetileg zárni szerettük volna: a digitális mesekönyvvel.

– Ön szerzetesként munkahelyi elakadásokkal foglalkozó üzleti coach. Hogyan jutott eszébe roma tematikájú mesekönyvet írni?
– Úgy, hogy közben a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus oktatási referenseként is tevékenykedem, és komolyan vettem, hogy nemcsak szervezni, reklámozni kell az eseményt és résztvevőket toborozni, hanem küldetésem az is, hogy a Kongresszusból merítve azon túlmutató fejlesztéseket is létrehozzunk. Egy cigánypasztorációs konferencián hasított belém, hogy ha kapcsolatot akarunk építeni, nem elég katedráról osztani az észt, hanem adni kell, elfogadni és egymásra figyelni: megosztani egymással a tapasztalatainkat, kincseinket. A terepmunkában dolgozók tudnának csak igazán mesélni arról, hogy nekünk, több diplomás okoskodóknak bőven lenne mit tanulnunk! Én ugye írtam egy könyvet „Életforrás” címmel, ami tulajdonképpen egy antropológiai-teológiai-liturgikus-lelkiségi szintézis – tehát rétegkönyv. Pedig pont az Oltáriszentség maga egy olyan üzenet, ami mindenkinek szól.

Ezért gondoltam, hogy olyan történetet kell írni, ami nem csak a budai polgárokhoz ér el.

Volt tehát bennem egy megérintettség, csakhogy két dologhoz nem értek: a meseíráshoz és a cigánysághoz. A Jóistenhez fordultam azzal a kérdéssel, hogy bele szabad-e vágni valamibe, amihez tulajdonképpen nem értek, mire nagyszerű és hiteles segítőket küldöttt válaszul, akik viszont értenek hozzá: dúlát, drámapedagógust, mesemondót, Szabóné Kálmán Judit romológust és Ráczné Kalányos Gyöngyi naiv festőművészt, aki tizennégy képet festett az öt fejezetből álló mesekönyvhöz. Nekem kellett biztosítanom, hogy a mese biblikus, teológiai szempontból a helyén legyen, Gyöngyi viszont megteremtette a képi világát és ellenőrizte azt, hogy a szereplők megszólalásai hitelesek legyenek.

Kép

– Habár a meseregény első két fejezetét húsvéti ajándéknak szánták, ez a sztori pont nem húsvéti, hiszen a betlehemi születéstörténetről szól! Nem ellentmondás ez?
– Csak az elején tudtuk elkezdeni a történetet, és azért tettük nyilvánossá így, még csak részben készen, hogy ha már úgyis otthon vannak a gyerekek és ülnek a számítógép előtt, ez a képregény és a benne foglalt két játék pont alkalmas lehet arra, hogy két tantárgy között egy kicsit felüdüljenek. Reméljük, lesz anyagi forrásunk a folytatáshoz, habár ez az időszak nem különösebben kedvez a gyűjtésnek. A leprás-játék különösen aktuális így járvány idején.

– A másik játék szituációs: a választásaink függvényében alakul a történet. Bosszantó, hogy ha csak úgy próbaképp nyomok egy zsigeri, fölényes választ, visszalépni már nem tudok, hogy mást is kipróbáljak.
– Mert a szavaknak ereje van. Visszalépni ugyan nem lehet, de akármilyen megoldást választunk is, mindig van korrekciós lehetőség. És hogyha végigmentünk egy olyan úton, ami nagyon félrevitt, akkor is újra lehet kezdeni a párbeszédet.

Ebben a kommunikációs stratégiai játékban a kimondott szót éppúgy nem lehet meg nem történtté tenni, mint ahogy a valóságban sem. De újrakezdeni, korrigálni lehet.

– Szó esik egy zacskó „talált” aranyról, amit a szereplő végül nem ad vissza. Jó üzenet ez?
– Gondolkoztunk azon, hogy mindenáron sikerre vigyük-e ezt a történetet, vagy életszerűvé alakítsuk, és ez utóbbit választottuk. Merthogy a valóságban is az van, hogy ha meggyőzünk is valakit valamiről, legfejebb addig tudjuk követni a folyamatot, hogy az illető elgondolkodik. Van a szereplőknek, de még a mesének is egy szabadsága a folytatásra. Nem csak a mi jó kommunikációnkon múlik a hogyan tovább, hiszen abban benne van a másik ember szabadsága is. Tehát addig szerettük volna elvinni a játékost, amíg a valóságban is el lehet menni: addig, hogy a másik azt mondja, „megfontolom – befogadtam azt, amit mondtál”. Aztán kezd vele valamit.

„A punya” című képregény és játék itt érhető el!

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Tanárnő, kérem! podcast olyan emberekről szól, akik a jövőért dolgoznak. Innovátorokról, akik nem valamilyen jól menő vállalkozás formájában, hanem az oktatás és a pszichológia területén tesznek azért, hogy közös jövőnk olyanná váljon, amilyennek legszebb álmainkban látjuk. Joós Andrea  inspiráló, bátor és eredményes vízionáriusokkal beszélget a műsorban. Tanárokkal, pszichológusokkal, segítő szakemberekkel, akik egyre jobbá és jobbá teszik a világot – majdnem észrevétlenül. De most övék a mikrofon.
Az egyes epizódok meghallgathatók ill. visszahallgathatók a Képmás Podcast rovatában, a YouTube, a Spotify és a Soundcloud csatornáinkon. A Képmás podcast megtalálható a legnépszerűbb podcast-applikációkban is: Google Podcasts, Breaker, Pocket Casts, Radio Public. (Az applikáció letöltése után keressen rá a Képmás podcastra, és iratkozzon fel a csatornára.) Hallgasson minket takarítás, főzés vagy kertészkedés közben, tömegközlekedésen, autóvezetés közben, vagy amíg a gyermekére vár a különóra vagy az edzés alatt!

Hajlamosak vagyunk egymáshoz mérni magunkat. Ha csak én veszítem el a munkám, egyedül nekem jelent gondot a gyereknevelés, megy tönkre a párkapcsolatom vagy okoz nehézséget egy anyagi összeomlás, akkor magamban kezdem keresni a hibát. Ám amikor számos ismerősöm küzd hasonló problémákkal, akkor bátran okolhatom a külső körülményeket saját szerencsétlenségem miatt.

Úgy tűnik, eljött a szociálisan szorongók, autisták, netfüggők, és kényszeresen tisztálkodók ideje. Hiszen most az ő viselkedésük adekvát, nem pedig az én hányaveti takarítási stílusom, emberek között eltöltött hétköznapjaim vagy webfóbiám.

Lám csak, míg békeidőben a kínos tünetek értelmetlenségén tűnődünk, addig most világossá válik, miért is léteznek ezek. Talán tanulhatnánk néhány pszichiátriai pácienstől, miként is éljük túl a ránk váró időszakot.

Hiszen vannak vészterhes korszakok, amikor azok a viselkedésformák hasznosak, amelyeket máskor betegesnek gondolunk.

Amikor a megmaradt klienseim rám mosolyognak a virtuális térből, igazán hálás vagyok nekik, amiért még nagyvonalúan szóba állnak velem, miközben remekül vannak, és talán inkább én szorulnék az ő támogatásukra ebben a számomra egyelőre zűrzavaros világban.