Kedves Olvasóim!

Talán emlékeznek, hogy a múlt hónapban terápiás csoportot indítottam, és arra biztattam a tagokat – és ezzel Önöket is –, hogy gondolkodjanak közösségben, hasznosítsák az egymásból kinyerhető frusztrációs energiát. 

Hatfős kis Gyűlöletcsoportom már az első ülésen nagy lépést tett előre: a résztvevők hamar meglátták egymásban a rosszat, és végre ki is merték mondani. Szépen haladtunk, míg eljutottunk az igen magas szintű „Gyűlöletlánc” gyakorlathoz.

E módszer alaptézise az, hogy frusztrációinkat ne tartsuk meg irigyen magunknak, hanem adjuk tovább, tovább és tovább, egészen addig, míg körbe nem ér! Mert higgyék el: a gyűlölet lángja nem lesz kevesebb attól, hogy megosztjuk másokkal! Sőt, megsokszorozódik, és jut belőle mindenkinek.
Körbeültünk, és én elindítottam a Láncot. Először Szonjához, a harmincas, párductestű, szingli borásznőhöz fordultam.
– Helló, Bori vagyok, sikeres doktornő és édesanya. Huszonnyolc évesen már három gyerekem volt, hát nem hihetetlen? – kacagtam a lány arcába. – Nálad mi a helyzet a babaprojekttel? Hány éves is vagy?
A lány szépen kiszedett szemöldöke idegesen megrándult.
– Harmincegy… néhány – felelte bizonytalanul.
– Hajaj! Akkor neked már jó hangosan ketyeg a biológiai órád! Ugye te is hallod?

Miután szavaimtól Szonja szépen megtelt frusztrációval, a mellette ülő Ildikóhoz fordult. 
– Szia, Szonja vagyok, borász, kétszer kaptam meg az Év Bortermelője Díjat, és egyszer a Legszexibb Borásznő díját is. Neked mi a foglalkozásod?
Ildikó hebegni-habogni kezdett.
– Én főállású anya vagyok, hat gyerekem van, és velük vagyok otthon.

– Na jó, de most munkára gondolok. Mi a szakmád? – értetlenkedett Szonja.
– Ööö… hát végeztem tanítóképzőt, de nem dolgoztam a szakmámban soha.
– Te jó ég! – rémüldözött Szonja. – És mi lesz veled, ha egyedül maradsz? Hogy tartod el a gyerekeidet? Hú, de veszélyesen élsz, csajszi!
Ildikó elsápadt, és a férjéhez, Attilához fordult. 
– Most azonnal kezdj el sportolni, és nincs több szalonna fehérkenyérrel! Mi lesz velem és a gyerekekkel, ha te meghalsz…?? 
– Miért halnék én meg? – értetlenkedett Attila. – Nem vagyok beteg!
– Csak éppen száz kiló vagy, magas a vérnyomásod és éjjel-nappal dolgozol!
– Hogyne dolgoznék, hát heten szívjátok a vérem!!! – vörösödött el a férje feje, és visszakézből máris hátbavágta a soron következő Sanyit, a hajléktalant.
– Majd ha én is az utcán élek, egész nap a saját ürülékemben ücsörgök, és nem kell felelősséget vállalnom senkiért, mert se kutyám, se macskám nincs, akkor majd kipihenem magam! 
Sanyi teljesen lefagyott. A szeme összeszűkült, és vészjóslóan suttogta:
– Nekem van egy lányom és két unokám, jó?
– Ja, és biztos büszkék a nagyapjukra! – gúnyolódott Attila. 
Sanyi keze ökölbe szorult, de mielőtt még lecsaphatott volna a tisztes családapára, Anti, a népszerű rádiós műsorvezető elkapta a fellendülő kart.
– Na, ne bomolj, tesó! – mondta. – Gyere már, itt egy kis lóvé, vegyél magadnak valami kaját. Piát. Nőt. Amit akarsz.
Azzal mókásan átnyújtott egy ezerforintost a hajléktalannak. 
– Köszi szépen – mondta Sanyi. – Most ezzel megoldottad az egész életemet! De legalább te jó embernek érzed magad, mert az fontos az ilyen kőgazdag celebeknek!
– Mi van?? – hápogott Anti. – Hát így legyek legközelebb jófej egy suttyó büdös csövessel!
– Na, helyben vagyunk! Kimondtad az igazi véleményedet rólam! – jelentette ki Sanyi elégedetten.

Anti közben német csoporttagunkhoz, a gazdag üzletemberhez fordult.
– Még hogy én vagyok gazdag, amikor itt van ez a német trilliárdos, aki azt hiszi, mindent meg lehet vásárolni a világon! Ist es wahr, mein Herr? 
– Ja – felelte az üzletember megfontoltan, miután elég nehezen lefordítottam neki az imént mondottakat.

– Igen? És ahhoz mit szólna, ha összekoszolnám a jóléti gatyáját, Herr Jólétitársadalombambagyermeke, hm?
Azzal felemelte a lábát és beletörölte Herr Klimmerhütberger hófehér nadrágjába. Ennek már fele sem volt tréfa a Herr számára! Váratlan fürgeséggel nekiugrott Antinak és csépelni kezdte.
Mivel mostanra már engem is frusztrált, hogy mennyire gyengén megy a német, a Herr hátára ugrottam, hogy leterítsem. Közben Szonja a korábbiak miatt húzni kezdte a hajamat, Ildikó bemosott egyet a férjének, amiért nem akar sportolni, Sanyi pedig röhögőgörcsöt kapott.
Mire kiértek a mentők, rajta kívül már mindenki vérzett. 
– Láttyátok, mennile szokat tudtunk szegítenyi edmásznyak a Közösszég elejével? – kérdeztem, miután Attila kiütötte pár fogamat elölről.

Mert ahogy egy rosszkedvű francia filozófus mondta: „Nincs szükség rostélyokra, a pokol – az a Többiek.”

Önöknek is azt kívánom, találják meg azokat a személyeket, akik Pokollá tehetik az életüket! Higgyenek benne, hogy léteznek! 
Hogy egyszer minden káposzta megtalálja a maga kecskéjét, és minden bárány a maga farkasát. 

Borús őszt kíván:

Doktor Bori

Olvassa el A Doktor Bori Gyűlöletcsoportja – 1. részt! 

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. szeptemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Boross Katalin, aki a Szegedi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Karának ötödéves hallgatója, saját magán és szaktársain is azt tapasztalta, hogy nehezen kezelik a tanulmányaikkal járó stresszt: egy-egy vizsga előtt gyakori, hogy fejfájás, reflux, hányinger jelentkezik a fiataloknál.

A vizsgáknak nagy a tétje, ha megbuknak, az egész évet újra kell kezdeniük, ezáltal az évfolyamtársaikkal kötött barátságok is megszakadnak, a lemaradó hallgatókat pedig gyakran lenézik a többiek.

A vizsgadrukk sokszor csak az utolsó csepp a pohárban, a teljesítménykényszer mellett magánéleti és anyagi problémákkal, szüleik elvárásaival is meg kell küzdeniük. „Egy Debrecenben tanuló külföldi diák rossz átlaggal zárta a félévet, és annyira félt a családja reakciójától, hogy nem utazott haza, hanem véget vetett az életének” – említ egy tragikus esetet Kati. Habár a fentebb felsorolt tünetek zömét a legtöbb egyetemista legalább egyszer átéli, az orvostanhallgatókra, különösen a nőkre hatványozottan igaz: a Szegedi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Kar Magatartástudomány Intézetének adatai szerint az orvostanhallgatók közel harmadánál alakulnak ki pszichológiai problémák, 20–40 százalékuk depressziós, de csak tizedük kér segítséget.

Az öngyilkosság (a balesetek után) a második leggyakoribb halálok körükben, és 2-4-szer gyakoribb orvosnőknél, mint a hasonló korcsoportnál. Az orvosnők depressziójának előfordulási gyakorisága 8–15 százalékkal magasabb, várható élettartamuk pedig tíz évvel rövidebb, mind az átlagnépességé.

Katalin tavaly négy hazai orvostudományi egyetem 239 hallgatója körében maga is elvégzett egy kutatást, mentális egészségügyi állapotukat vizsgálva. A kérdőívét kitöltők harmada küzd folyamatosan stresszel, és mindannyian elgondolkoztak már rajta, hogy otthagyják az egyetemet. Az egyetemisták több mint felénél jelentek meg testi tünetek, amelyek közül a leggyakoribbak a hányinger, a hasmenés, alvászavar, a krónikus fáradtság, a fogyás, valamilyen evészavar, a demotiváltság-érzés, a szorongás és a depresszió. A diákok harmada szedett valamilyen gyógyszert, Xanaxot, béta blokkoló nyugtatót, gyomorsav csökkentőt tanulmányai során.

A fiatal lány saját tapasztalatai és az egyetemen hallott statisztikák hatására döntötte el, hogy valamilyen módon segít kortársainak: először egy prospektust akart készíteni, amit a gólyatáborban osztott volna szét a diákok körében, de attól tartott, azt eldobnák. Az okostelefon viszont mindig mindenki kezében ott van, ezért egy mobilos alkalmazásra esett a választása, amelyet fejlesztője, Kovács Ádám informatikus hallgató a mesterséges intelligencia alkalmazásával, egy úgynevezett tanuló algoritmussal kíván felhasználóbaráttá tenni.

A SelfTime stressz-szint mérő applikáció célja a kiégés megelőzése. Letöltői egy naptárban vezethetik teendőiket, programjaikat, fizikai állapotukat, hogy mennyi időt töltenek alvással, kikapcsolódással és hogy mikor, milyen helyzetekben éreznek feszültséget, és az app ezek alapján generál egy értéket, figyelmeztetve őket, ha túl sok stresszfaktor van az életükben.

„A kiégés lappangva alakul ki, és az érintettek csak több év elteltével döbbennek rá, hogy depressziósak, ezért fontos az időben történő tudatosítás” – világít rá Kati.

A kiégés-szindrómát, amit a WHO tavaly felvett a betegségek listájára, az különbözteti meg a szimpla vizsgadrukktól, hogy a korábban említett tünetek folyamatosak, a betegek az átlagos hétköznapokon is szoronganak. Kiváltó okai a depresszív személyiségstruktúra, az emocionális túlterheltség, a visszacsatolás és a társas kapcsolatok hiánya. A SelfTime a naptáraikban rögzített adatok alapján személyre szabott üzenetekkel támogatná a problémákkal küzdő felhasználókat: aki például gyakran jár edzeni, de egy megterhelőbb időszakban elhanyagolja a mozgást, azt emlékeztetné a sportolásra. A vizsgára készülőket a megmérettetés előtti este figyelmeztetné, hogy feküdjenek le korán aludni, majd pár órával előtte lelkesítő sorokat küldene a hallgatóknak, vizsga után pedig a lazításra, kikapcsolódásra ösztönözné őket – de nem az egyetemi élet jelképének számító kocsmázásokra. A kérdőívet kitöltők 26 százaléka alkohollal próbálja elűzni negatív érzéseit, ahogyan az informatikai karon is közös iszogatással eresztik ki a gőzt, Ádám viszont kerüli ezeket az eseményeket.

„Az egyetem sokaknak csak a tanulásról és az ivásról, bulizásról szól, ami később az életmódjuk részévé válik, és egy fárasztó munkanap után ezzel jutalmazzák meg magukat” – figyelmeztet. Az alkalmazásnak épp ezért prevenciós funkciója is lesz.

Az appon folyamatosan frissülő orvosi cikkek, életmódtanácsok, a magas a stressz-szintet mutatóknak légzésgyakorlatok és 0–24 lelkisegély-szolgálat is elérhetőek lennének, továbbá listázná és ismertetné azokat a betegségeket, amelyek a stressz hatására alakulhatnak ki, és arról is adna információt, hol kezelik az adott problémákat. A Kati kutatásában részt vevő hallgatók 39 százaléka nem kapott segítséget, amikor szüksége volt rá – igaz, nem is kért. Szerinte ennek oka, hogy félnek szakemberhez fordulni, mert a gyengeség jelének tartják, ráadásul Magyarországon még mindig áll az a nézet, hogy aki pszichológushoz, pszichiáterhez jár, az őrült. Ádám úgy véli, a terápiák anyagi vonzata is visszatartja őket. A szegedi egyetem pszichológusát viszont rengetegen keresik fel.

Hogy pontosabb képet kapjanak a felhasználók mentális egészségéről, a bevitt adatokból névtelen statisztikákat készítenének, hogy az alapján tovább fejlesszék az applikációt, saját eredményeiket pedig a letöltők is látnák. A projekt egyelőre az ötletelés fázisában tart. Hogy gyorsabban megvalósíthassák, jelentkeztek a Richter Anna-díj pályázatára, amelynek a döntőjébe kerültek (március 8-ig a közönségkedvenc kategóriában bárki szavazhatott rájuk).

A két fiatal nemcsak az egyetemistáknak szánja az alkalmazást, hanem a dolgozó embereknek is. A visszajelzések azt mutatták, az idősebbek körében is van rá igény, hiszen a munka ugyancsak rengeteg feszültség forrása. Ezen kívül a magyar mellett angol és német nyelvű verziót is terveznek.

„Semmit nem olyan nehéz megtanulni, mint azt, amit már tudok.” 
(Elias Canetti)

A félreértésekről cikket írni azért is izgalmas, mert szinte azonnal felmerül a kérdés, hogy sikerül-e átadni azt, amit közvetíteni szeretnék. Ráadásul hátrányból indulok, mert, ahogy azt Friedemann Schulz von Thun kommunikációs szakember megjegyezte: „A pszichológusokról azt tartják, hogy azt, amit mindenki tud, olyan nyelven mondják el, amit senki sem ért.” Még ha sikerül is ezt a vádat megcáfolni és a mindennapi félreértéseinkre egy új szemszögből rátekinteni, elegendők lesznek-e a racionális érvek, hogy elindítsanak a változás útján? Hiszen a saját bőrömön is tapasztalom, hogy hiába tudok viszonylag sokat az emberi kapcsolatok működéséről, időről időre elkövetem ugyanazokat a hibákat, és igencsak lassan vetkőzőm le a berögzült rossz szokásaimat. F. Schulz von Thun hasonló tapasztalatokról számol be A kommunikáció zavarai és feloldásuk című könyvében:

„A racionális belátások még nem nyitják meg a mennyek kapuját; ellenkezőleg, gyakran fájdalmasan élem meg, hogyan »sántikálok« érzelmileg utánuk: miközben a racionális belátások hétmérföldes csizmában haladnak, az érzelmek és a viselkedés a régi kerékvágásban araszol utánuk csigatempóban, milliméterről milliméterre.

Így sok tanulási cél (…) lényegében csak saját megtapasztalás és viselkedéstréning útján érhető el.” Az idézet folytatása viszont reményre ad okot: „Mégis az a meggyőződésem, hogy a racionális belátások képesek elindítani és támogatni a személyiség fejlesztését.”

Családi kommunikációs mintáink

Többnyire azt tartjuk magunkról, hogy egyértelműen és pontosan kommunikálunk,hiszen azt szeretnénk, hogy a másik értse, amit mondunk. Egy-egy családi vagy párkapcsolati vita során érdemes megállítani a pillanatot, és ránézni, hogy miként fogalmazzuk meg a gondolatainkat, érzéseinket és igényeinket, illetve a másik fél miként reagál ezekre. Különböző kommunikációs szokásokat hozunk otthonról, így hiába beszélünk egy nyelvet, egymás megértése nehézségekbe ütközhet, hiszen előzetes tapasztalataink és érzékenységünk meghatározza, hogy mit hallunk ki a másik mondanivalójából. Ráadásul azt is kiválóan megtanultuk, hogy amit nem akarunk egyértelműen kifejezni vagy felvállalni, hogyan burkoljuk ködbe, elkerülve a vádat, hogy konfliktust gerjesztünk. Természetesen a feszültség a rejtett üzeneteink nyomán is megjelenik, de eljátszhatjuk, hogy nem értjük, a másik miért kapta fel a vizet az ártatlan megjegyzésünk miatt, amit „nem is úgy” értettünk, „csak” érdeklődtünk, megkérdeztünk, esetleg megjegyeztük.
Kozma-Vízkeleti Dániel a nemrégiben megjelent Otthonról hoztuk – Családi mintáink és a párkapcsolatok című könyvben leír néhány kommunikációs mintát, ami kiválóan alkalmas a félreértések generálására. Ilyen, amikor olyan közléseket fogalmazunk meg, amelyeknek van feladójuk, de nincs címzettjük: „Ebben a családban csak én mosogatok!”,„Ha én nem teregetek ki, soha nem lesz kiteregetve!” ahelyett, hogy azt mondanánk „Szeretném, ha ma este te mosogatnál el.” vagy „Kérlek, teregess ki!” 

Félreértéshez vezethetnek azok az üzenetek is, amelyeknek nincs feladója, de van címzettje: „Mindnyájan tudjuk, hogy milyen apátok.”, „Az egész család tudja rólad, hogy képtelen vagy rendet tartani.”

Az indirekt kommunikáció másik példája, amikor nem annak mondjuk az üzenetet, akinek szánjuk, hanem bevonunk egy harmadik felet: „Szólj már rá a gyerekedre, hogy ne hisztizzen!”, ahelyett, hogy azt mondanánk „Pistike, hagyd abba a hisztit!”

A csend szintén egy olyan eszköz, amivel sakkban tarthatjuk a másikat, miközben elkerüljük a „mindig veszekedő fél” szerepét. Azok a családok, akik „mindenben egyetértenek, és soha nincs egy hangos szó”, általában büszkék arra, hogy kulturáltan, kiabálástól és veszekedéstől mentesen intézik a dolgaikat, de ez sok esetben azzal jár együtt, hogy a családtagok nem osztják meg a gondolataikat, érzéseiket és a szükségleteiket sem. Tapasztalatom szerint többnyire azok választják ezt az utat, akik az eredeti családjukban is hasonló mintát láttak, vagy éppen ellenkezőleg: a gyakori és hangos veszekedések hatására megfogadták, hogy ők felnőttként másképp fogják csinálni. Az ilyen családokban a ki nem mondott feszültségek a dermesztő csendben öltenek alakot,és az érzelmek kerülő úton, olykor pszichoszomatikus tünetek formájában fejeződnek ki. 

A kommunikáció négy oldala

Ha azt szeretnénk, hogy ne értsenek félre, érdemes nyílt, világos és direkt üzeneteket megfogalmaznunk. Ugyanakkor az egyértelmű közléseket is könnyen lehet másképp érteni, hiszen minden egyes üzenetnek több oldala van. Ha szeretnénk jól érteni a másik üzeneteit, érdemes segítségül hívni Friedemann Schulz von Thun kommunikációs modelljét, amely szerint mindannyiunknak négy füle van, ezért négyféleképpen értelmezhetjük, amit mondanak nekünk. 
Képzeljük el, hogy vasárnap reggel felkelünk és semmi másra nem vágyunk, mint egy semmittevős, nyugodt napra. Felébred a házastársunk is, nyújtózik egyet, körbenéz, majd azt mondja: „Micsoda kupi van ebben a lakásban!” Ha a tárgyi fülünkkel hallgatjuk, akkor nem sértődünk meg, és nem esünk kétségbe amiatt, hogy úgy fest, a párunk éppen nagytakarításra készül és esze ágában sincs pihenni, hanem tudomásul vesszük, hogy bizony hatalmas rumli van. Körbenézünk, majd nyugodt hangon azt mondjuk, hogy: „Igen, a zoknik a földön, a komód csupa por, a szemét pedig kifolyik a szemeteskosárból.”, majd tovább folytatjuk a henyélést, mintha mi sem történt volna. Ha az önmegnyilvánulási fülünket használjuk, megpróbáljuk megfejteni, hogy mit érezhet a másik. „Talán azért zavarja ennyire a kupi, mert megint rosszul aludt?”, és így válaszolunk „Rosszul aludtál, drágám?” Ha a kapcsolati fülünket használjuk, rögtön magunkra vonatkoztatjuk, amit a másik mondott, és arra gondolunk, hogy biztos borzalmas házastársnak tart minket, aki képtelenrendet tartani, és az éppen aktuális lelkiállapotunktól függően így válaszolunk: „Sajnálom, hogy nem vagyok rendszeretőbb, de tudod, hogy mennyire igyekszem!” vagy „Nem hiszem el, hogy nem hagysz élni, folyton csak kritizálsz, sosem leszek neked elég jó!” A negyedik fülünkkel utasításként értelmezzük a hallottakat, és arra gondolunk, hogy itt bizony takarítást várnak tőlünk, nagy sóhajjal lemondunk a pihenőnapunkról, hogy kivigyük a szemetet, összeszedjük a zoknikat és letöröljük a komódot.

Minél kevésbé világos a másik üzenete, annál könnyebb belevetíteni a félelmeinket, a fantáziánkat és az elvárásainkat. Ha értünk mindent egyes szót, és mégsem világos, hogy a másik mit akar mondani, nyugodtan tegyünk feltisztázó kérdéseket.

Sokat segíthet, ha egyensúlyra törekszünk és az üzenet minden oldalát meghalljuk, Schulz von Thun szerint ugyanis mind a négy aspektus egyenrangú, bár vannak helyzetek, mikor előtérbe kerül valamelyik szempont. 

A tárgyi aspektus túlsúlya

Vonzó lehetőségnek tűnik, hogy megmaradjunk a tárgyi szinten, világosan és érthetően közöljünk és értsünk meg információkat, és ne keverjünk kapcsolati vagy érzelmi tényezőket az objektív és racionális tények világába. Az élet számos színterén teszünk erre erőfeszítést, például a munkában és az iskolában is igyekszünk mesterségesen egydimenzióssá tenni a társalgásokat, olykor teret engedve egy második dimenziónak, a felszólításra érzékeny fülünknek (Mit kell tennem?). Ettől azonban az emberi tényezők (önmegmutatás és kapcsolati tényezők) még nem tűnnek el, hanem rejtve, indirekt formában fejtik ki a hatásukat.

Súlyosabb következményekkel járhat, ha a párkapcsolatban vagy a családban ragadunk le az üzenet tárgyi jelentésénél, mert szinte biztos, hogy rövid időn belül mélyen megbántjuk a hozzánk közel álló embereket.

A kapcsolati aspektus túlsúlya

A kapcsolati fül túlzott használata rengeteg családi konfliktus gyökere. Nemrégiben járt nálam egy család, ahol egyetlen verbális vagy nonverbális megnyilvánulás sem történhetett anélkül, hogy a családtagok ne vonatkoztassák magukra, vagy próbáljanak arra következtetni, hogy a többiek mit gondolnak róluk, vagy mennyire elégedettek velük. Amikor a kamaszfiú azt mondta a szüleinek, hogy „Szeretnék több időt tölteni veletek!”, a válasz az volt, hogy „Mindent megadunk neked, mégis azt mondod, hogy rossz szüleid vagyunk?”

Amikor a szülők felvetették, hogy rosszul csinálta meg a házifeladatát, akkor ő elkeseredve gondolt arra, hogy a szülei egy rakás szerencsétlenségnek tartják, talán nem is szeretik.

Amikor összevesztek, és a fiú inkább kiment a szobából, mert nem akart olyat mondani, amivel még inkább elmélyíti a konfliktust, a szülők felháborodtak, hogy ez a gyerek egyáltalán nem tiszteli őket. Veszélyes volt bármit mondani vagy tenni, mert a többiek egyből a kapcsolatra és önmagukra vonatkoztatták a történéseket. 
Elliot Aronson és Carol Travis szerint nézeteltérés esetén mindannyian gondolunk vagy mondunk olyat, ami megóv attól, hogy rossznak vagy alkalmatlannak érezzük magunkat. Amikor azonban az önigazolási igényünk már nemcsak arra vonatkozik, hogy megvédjük, amit tettünk, hanem azt kell megvédenünk, akik vagyunk,szégyent és tehetetlenséget érzünk, és vissza akarunk vágni. Ilyenkor már nem a problémamegoldás a cél, hanem sebet ejteni és felülkerekedni a másikon. Ha nem tudjuk ezt a spirált leállítani, akkor az önigazolás folyamata során lassanként eljuthatunk a megvetés érzéséhez. John Gottmann szerint a megvetés szarkazmussal, becsmérléssel és gúnnyal fűszerezve biztos receptje a kapcsolatok szétesésének.
Természetesen a kapcsolati fül használata nem csak túlérzékenységhez és állandó sértődéshez vezethet. Amikor a tartalmi információk mögött a kapcsolati szál azt közvetíti, hogy értékes, tiszteletreméltó, szerethető emberek vagyunk, akkor könnyebben kinyílik a fülünk az üzenet többi aspektusára is. Reinhard és Anne-Marie Tausch vizsgálata szerint még a tárgyi fület élesítő iskolai környezetben is a kapcsolati tényező az, ami leginkább befolyásolja a diákok személyiségfejlődését.

Az önmegnyilvánulási aspektus túlsúlya

Amikor az önfeltárási fülünket élesítjük ki, akkor arra vagyunk kíváncsiak, hogy milyen állapotban és hangulatban van a másik. Ennek a fülnek a túlzott mértékű használata viszont oda vezethet, hogy a másik minden negatív visszajelzése mögött az ő állapotát sejtjük, és lerázzuk magunkról a felelősséget: „Nem én tehetek róla, az ő indulata, az ő baja.”, és felsőbbrendűen elutasítjuk annak a lehetőségét, hogy szerepet játszottunk a másik reakcióinak alakulásában.
Persze ez a fül is segítségünkre lehet, ha kiegyensúlyozottan, és nem a felelősség hárítására használjuk. Ha képesek vagyunk arra, hogy figyelembe vegyük a másik szempontjait, akkor sok konfliktust elkerülhetünk. „Nem hozott virágot Valentin-napon, de biztos csak azért, mert nagyon sok munkája volt, és borzalmasan fáradt.”

A felhívási aspektus túlsúlya

Ha az utasításokra érzékeny fülünk határozza meg az érzékelésünket, akkor nem lesz egy nyugodt percünk sem, mert folyton arra fogunk figyelni, hogy kinek milyen igényét kellene kielégítenünk.

Ez gyakran a valódi kapcsolódás rovására megy, mert amikor a másiknak arra lenne szüksége, hogy észrevegyük, milyen állapotban van, esetleg a kapcsolatunkról beszéljünk, akkor is találunk valamilyen elfoglaltságot. „Nagyon nehéz napom volt” – mondja a házastársunk, mi pedig kérdezés nélkül ételt melegítünk, teát főzünk és igyekszünk minden terhet levenni a válláról, pedig lehet, hogy neki inkább arra lenne szüksége, hogy megöleljük vagy leüljünk mellé és elmesélhesse, mi történt a munkahelyén, mi bántja.

Egy közlés egyszerre több üzenetet is hordozhat, ezért fontos, hogy képesek legyünk egyszerre meghallani és megérteni a különböző szempontokat. Ebben sokat segít az önismeretünk fejlesztése, és annak tudatosítása, hogy mikor melyik fülünket vagyunk hajlamosak be- vagy kikapcsolni. Félreértés esetén sértődés helyett érdemes szem előtt tartani,hogy az értelmezésünk nem feltétlenül egyezik a másik valódi üzenetével. Sokat segíthetnek a tisztázó kérdések, hogy ugyanazt értsük az elhangzott üzenet alatt. Természetesen ettől még kiderülhet, hogy a mélyben valódi konfliktus húzódik meg, viszont ebben az esetben már úgy indulhatunk el a megoldás felé vezető úton, hogy közös nyelvet beszélünk.

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. márciusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Számomra a közelmúlt nagy felfedezése volt, amikor rátaláltam az alábbi, 2012-ben indult, és azóta folyamatosan fejlődő-bővülő oldalra, ahol a németalföldi kora reneszánsz festészet ikonikus alakja, Jan van Eyck (1390-1441) legismertebb képeit lehet sokszoros nagyításban nézegetni.

Jan van Eyck a művészettörténet egyik legizgalmasabb és legsokrétűbb alakja, akinek életműve a mai napig elkápráztatja nem csak a tudósokat, de az értő figyelemmel szemlélő laikusokat is.

Olyan az ő festményeit tanulmányozni, mintha filmet néznénk: a tökéletesen kidolgozott, legapróbb részletekben is jelentéssel bíró nüanszok végtelen tárháza nyílik meg, amint elkezdjük „bejárni” képeit.

A fentebb említett oldal létrejöttének apropója a híres genti oltár restaurálása volt. A világ egyik legismertebb műalkotásának helyreállítása hosszú éveken keresztül zajlott, ugyanis ilyenkor alapos feltárásra, különböző képalkotó eljárások és kémiai vizsgálatok segítségével történő kutatásra van szükség, hogy az eredetihez leginkább hasonló módon restaurálják a festményt. A képi hitelesség mellett pedig a technikai paraméterek alapos ismerete is létfontosságú, hiszen csak így biztosítható, hogy a kép ne sérüljön, és hosszútávon ténylegesen jobb állapotba kerüljön.

A Closer to Van Eyck („közelebb Van Eyck-hez”) honlapon az itt szereplő műalkotások különböző feltárási fázisaiba is betekintést nyerhetünk – ráadásul ezekre ugyanúgy ráközelíthetünk HD minőségben, mint a színes képekre, sőt, az osztott képernyőn egyszerre jelenik meg a két verzió, így egyszerre zoomolhatunk rá a kép egyazon részleteire. Túl azon, hogy ez a kutatók előtt is számtalan új lehetőséget nyit meg, bárkit izgalmas, „találd meg a 10 különbséget”-jellegű játékra invitál. Az infravörös vagy a röntgen képeken ugyanis az eredeti, finom alárajzolások is láthatók, amelyek bizonyos esetekben eltérhetnek a festmény végső formájától. A restaurációt a flamand kormány, illetve a helyi kulturális örökségvédő intézet finanszírozza, de érdekesség, hogy az amerikai Getty Foundation is a projekt támogatói között van.

Az Eyck által képviselt rejtett szimbolizmus jelképeit megfejteni olyan, mintha egy mozgalmas detektívjátékban vennénk részt.

A rejtett szimbolizmus egy, a korai flamand festészetre jellemző felfogás, amelynek lényege, hogy a kép minden egyes eleme többletjelentéssel bír, amelyeket az avatott szemű és kellő műveltséggel rendelkező néző képes felfejteni. Ennek egyik legszebb iskolapéldája éppen az említett honlapon is megcsodálható Arnolfini házaspár híres portréja, amelyen a két főalak tárgyi környezete segít a titokzatos jelenet megértésében. Az előtérben látható kutya például a hűséget jelképezi, az ablakban hanyagul elhelyezett narancsok a jómódra utalnak, az ágytámlát díszítő apró nőalak pedig Antióchiai Szent Margit, akit a gyermekáldás védőszentjeként tisztelnek.

Vagy nézzük meg alaposabban a Louvre-ban őrzött Rolin kancellár Madonnáját. Elsőre talán csak a négy főalak tűnik fel ezen a gyönyörű magánáhítati festményen, azonban ha elkezdünk belemerülni a részletekbe, egy egész kis univerzum tárul elénk kisebb-nagyobb állatokkal, növényekkel, staffázsfigurákkal. A folyóra néző loggián lépkedő pávák a büszkeség és a halhatatlanság szimbólumai, a kis kertben nyíló liliomok Mária tisztaságára, míg az íriszek szúrós leveleik miatt az ő fájdalmára utalnak. Ez csak néhány kiragadott elem erről az egyébként igen csak kisméretű (66 x 62 cm) képről, így el lehet képzelni, hogy még hány utalás és rejtett tartalom bújik meg rajta. Eyck még az oszlopfőket díszítő domborművekre is felismerhető és jelentéssel bíró bibliai jeleneteket festett: Rolin kancellár feje fölött például Noé részegségének története látható. A jelenet szerint a részeg Noétól három fia elfordul, és csak a negyedik hajol le, hogy apját betakarva annak szégyenét szemérmesen elfedje. Ez a momentum utalhat a kancellár családi állapotára, hiszen neki is négy fia volt, akik közül csak az egyik, Jean Rolin – aki később püspök is lett – lépett egyházi pályára. A festményt is valószínűleg ő rendelte meg van Eyck-től, éppen nagy világfi hírében álló apja emlékének tisztelegve, annak bűneiért való kiengesztelődés gyanánt. Így hát a Noé részegségét leplezni, takargatni igyekvő fiú egyes feltételezések szerint megfeleltethető Jean Rolin-nek, aki apját buzgón imádkozva, donátorként ábrázolva festeti meg, így próbálva helyreállítani renoméját.

És ez csak egyetlen kis részlete ennek a képnek, és még kisebb szelete van Eyck teljes életművének. Képeinek mindegyike hasonlóan sokrétű, érdemes tehát felfedezőútra indulni festményeinek illuzórikus tereiben, és megfigyelni a részleteket, kiolvasni a jeleket. A honlap felkeresése ajánlott mindenkinek, aki rá tud szánni első körben minimum fél órát, és aki örömét leli a részletekben való elmélyedésben, szemlélődésben.

Felhasznált irodalom:
Molly Teasdale Smith: ’On the Donor of Jan van Eyck’s Rolin Madonna.’ Gesta (20/1) 1981

„Te egy hős vagy!” „Én nem tudnék emiatt felkelni!” Színpadias mondatokat kapok valami olyasmiért, amit önzésből csinálok. Amihez mégis több mint 40 évre volt szükségem, hogy megtegyem. Hadd meséljem el, miért kelek egyes reggeleken korábban és járok azokra a bizonyos… nevezzük csoportos edzéseknek.

Amikor a 19. burpeet csinálom, sosem az lebeg a szemem előtt, hogy a strandszezonra beleférjek az egy számmal kisebb fürdőruhába, hogy bírjam a női lét sokszínteres kihívásait, vagy letornázzam 2 tizeddel a koleszterinszintemet. A 19. burpee-nél igyekszem egyenletesen venni a levegőt, tartani a derekamat hasizommal, figyelni, hogy a térdem és a bokám ne dőljön ki-be, lapockák lehúzva, fej a gerinc meghosszabbítása, érzem minden izmomat, figyelem, ahogy engedelmeskedik a testem. Ahogy fél évszázada mindig, csak általában rá se hederítek. Most azonban csak arra koncentrálok, hogyan segíthetek neki. Mozgok, lélegzem, küzdök, tudva, hogy bármikor abbahagyhatom, nem kell elérnem a villamost, menekülnöm a medve elől, nem kell tartanom a fülfájós alvó gyereket ébredésig a karomban vagy magamat egy krokodilokkal teli folyó fölött.

Nem az életemért hajtok, nem is mások életéért. Szabad akaratomból, komfortzónán túl és fájdalomhatáron innen használom a testem, és élvezem, hogy létezhetek benne.

Közben látom a többieket, nekik is a 18. vagy a 20. burpee jön. Pontosan érkeztek az edzésre, ahogy mindig – lakótelepi lakásból, bérelt garzonból nagy családi házból; gyalog, bringával, villamossal vagy autóval; miután lerohantak kutyát pisiltetni, elkészítették a gyerekeknek a tízórait, rápillantottak az aznapi prezentációra, bedobták az edzéscucc mellé a magassarkút az esti rendezvényre, vagy megfőzték a vacsorát, mert este szülői lesz.

Ahogy bemelegítünk nyaktól bokáig, a beinduló véráram kimossa belőlünk a reggel gondjait, a nap elvégzendő feladatait. Elhangzik egy-két félkomoly panasz a reggel, a hideg, a közlekedés miatt, de a kényelem tiltakozása is csak olyan, mint a korai órán ropogó ízületek: lassan beletörődnek abba, ami következik. Már nem érdekes, milyen nap van, mit kellene elintézni, hogy indulás előtt összevesztünk a fürdőszobán, hogy vár egy nehéz beszélgetés. Hogy hol tartok a házimunkával, a karrieremmel, az életfeladataimmal, és ki mindenki fogja ezt ma rajtam számonkérni. Ezen a korai órán gyakorlatok, sorozatok, körök mérik az időt. Hajlítás, nyújtás, egyensúlyozás, ugrás, emelés. Nincs elvárás, csak lehetőség és biztató mosoly a másik izzadó arcán, vagy bátorító poén a TRX-en függve. Együtt tornázik a cukrászlány, a cégvezető, az egyetemista, az óvónő, az építész, a menedzser, a szerkesztő és akiről fogalmam sincs, mit dolgozik, csak azt tudom, hogy éjszakai ügyeletből érkezik, kezében automatás kávéval. Viszont pontosan tudom, kinek nehéz a bosun egyensúlyozni, mert nem lát az egyik szemére, kinek fáj a csuklója, ami miatt súlyzóra támaszkodva tartja a fekvőtámaszt. Sejtem, ki kivel áll párba, mert egyforma erővel dobják a medicinlabdát vagy épp megosztoznak a könnyebb és nehezebb kettlebelleken. Vagy csak azért, mert egyszerűen jólesik ma reggel arra a másikra nézni, megkérdezni a pihenőidőben, hogy sikerült-e a zabkeksz, amit a múltkor sütni készült, meggyógyult-e a nagyi, megdicsérni az új pólóját, szólni, hogy kikötődött a cipőfűzője.

Amikor az utolsó körnek is vége, egyszerre lassul a légzésünk, fekszünk a talajon, ernyednek és nyúlnak az izmok, a test pedig hormonkoktéllal köszöni meg az agynak, az elmúlt órát.

Közben felkelt a nap, egy pillanatra minden tökéletes, friss érzések és gondolatok költözhetnek a kiürített elmébe, jó létezni, érezni, elindulni majd újra.

Az öltözőben lemossuk az izzadságot és a ruháinkkal együtt, visszavesszük a nap tennivalóit is. Közben persze csacsogunk egy kicsit, valaki sminkel, valaki előveszi a reggel készített turmixot és közben már nézi az e-maileket a telefonon.

Szép napot kívánunk egymásnak mi, akik ezen a reggelen a testünkkel randevúztunk. Hogy azán újra rábízzuk magunkat, ahogy mindig. Hogy ma is vigye tovább azt, ami nem test, mint nevelő a kölcsönkapott gyermeket. Megyünk együtt, test és lélek, mint munkába induló szerelmespár, akik mások előtt illedelmesen titkolják, mennyire összetartoznak.

Hárman is várnak rám, három csodálatos nő. Egyikük, Katherine, a legidősebb – korban nagyjából édesanyám és nagymamám között van –, a központ vezetője, ahol önkéntes munkát fogok végezni. Ezért jöttem ugyanis. A másik két lány előttem jár ezen az úton, az olasz mentorom évekkel ezelőtt volt önkéntes ugyanennél az alapítványnál, és a szigeten ragadt; másikuk, honfitársam – az első magyar önkéntes a központban – nagyjából az ittléte felénél tart. Sokat segített a felkészülésben, majd később a belerázódásban a máltai életbe. Neki és jól jelző megérzéseimnek köszönhetem, hogy a két lakóközösség közül abba kerültem, ahol igazán otthon érezhettem magam.

Napfelkelte Központ

Ez a neve a munkahelyüknek. A reptérről egyenesen idejövünk, a mai napon kezdődött el a „nyári klub” a gyerekek számára. Egy több ezer szervezetet tartalmazó adatbázisból választottam ki ezt a közösséget, ahol európai önkéntes szolgálatomat szerettem volna tölteni, és egy percig sem bántam meg ezt a döntést.

Sok (EVS-) projekttel ellentétben, itt azt láttam, úgy éreztem, hogy valódi munka folyik. A célhoz vannak az erőforrások társítva, nem pedig fordítva.

Minden a gyerekekért van, azért, hogy kevésbé szerencsés családi, szociális körülményeik ellenére is tartalmasan, meleg légkörben tölthessék el az idejüket tanítási időszakban (ekkor iskola után jönnek a központba), illetve a nyári szünetben is. Katherine sokáig iskolában tanított, majd a rendszer hiányosságait látva férjével és barátaikkal közösen létrehozta az alapítványt. Hét éven keresztül szabadidejükben dolgoztak a közösen megvásárolt épület alkalmassá tételén, hogy elkezdhessék a munkát a gyerekekkel. A központot a történelmi „Három Város” közelében, mégis egy turisták által elkerült helyen nyitották meg. Hiszen itt volt erre szükség. A nagyvilág ugyanakkor mégis eljött a gyerekekhez, a hely motorjai ugyanis az Európa különféle pontjairól érkező önkéntesek.

Az élet: alkotás

Szintén hét éve már, hogy kizárólag önkéntes munkával működik a centrum, kivéve a vezetőt és esetenként néhány részmunkaidős alkalmazottat. Egyszerre 8-10 önkéntessel fut a projekt, ennyien alkotjuk a közösséget. (Nagyjából fél éven keresztül havi egy-két új önkéntes jön, ezzel párhuzamosan pedig mennek haza a „régiek”, így mindig van, aki tanít, és mindig van, akit betanítanak.) Délutánonként a házi feladat segítése és egy félórás, teljes létszámos együttlét után a gyerekeknek korcsoportonként foglalkozásokat tartunk. (Délelőtt erre készülünk, és más közösségi, személyre szabott teendőink vannak.) Ha valaki szeretné, itt megkapja a szabad kezet, kibontakoztathatja ötleteit: én például egy kreatív írás-történetmesélés „kurzust” indítottam, magam fejlesztve a „tananyagot”. Ez egy színmű megalkotásában és előadásában csúcsosodott ki, amit a gyerekekkel közösen írtunk. Csapatmunka volt a javából, önkéntestársaim nélkül nem sikerült volna a darab betanítása – remek „asszisztenseket” kaptam –, és a kézműveskedésben ügyes társaim vezetésével készíthették el a gyerekek a díszletet és a jelmezeket.

Folytonos alkotás, a kreatív energiák szárnyalása, és mindezek közös megélése – ez volt a legnagyobb ajándék, amit itt kaptam.

Az élet: közösség

Megtapasztaltam, hogy csak egy szál vagyok abban a szőttesben, ami már előttem is létezett, és utánam is tovább szövődik. Nélkülem is létezne, de nem lenne ugyanaz. Egy kicsit sikerült színesítenem ezt az anyagot. És minden egyes ember tovább gazdagította a mi közös szőttesünket, akkor is, amikor már úgy éreztem, nem lehetne teljesebb. Nincs felesleges ember. Mindenki hozzáadta az egészhez a saját színét, aki pedig mégsem illett közénk, az fájdalmas, az egész közösséget megmozgató folyamat eredményeként tépődött ki ebből az anyagból.

Nagyon szerettem, ahogy továbbadjuk egymásnak a tapasztalatainkat. Ma nekem, holnap én. Például azt, hogy melyik piaci kofánál érdemes vásárolni. Ő ugyanis úgy fejezi ki a munkánk iránti megbecsülését – a kisvárosban mindenki ismer minket, szinte egyedüli külföldiekként élünk ott –, hogy nem méri le az árunkat, csak rápillant, és 3 eurónál sosem kér többet. Pedig egy egész hétre tankoltunk fel.

De továbbörökítettük a hagyományainkat is, ugyanakkor folyamatosan formáltuk azokat. Megadtuk a módját a születésnapok megünneplésének, napokig bújtattuk a valamelyikünk által kézzel készített üdvözlőlapot, amelyre mindannyian hosszan írtunk az ünnepeltnek. De meglepetés reggeli is járt a szülinaposnak (ilyenkor átjöttek a másik lakásban lakó önkéntesek is). Sőt, torta – már reggelire! Ezt a hagyományt akaratlanul ugyan, de én teremtettem: az ebéd utáni ünneplésre szánt sütit (csak egy kicsit!) megégettem, ami így feldarabolva a nap első étkezését gazdagította, és egy szép, új torta készült későbbre. Következő ünnepeltként én már automatikusan reggelire is kaptam tortát, pedig azt nem rontotta el senki… A hétköznapok és ünnepek váltakozásában valahogy így találtam meg a helyem, így tudtam meg magamról, mennyire szeretek másokról gondoskodni – minden egyes nap.

Az élet: igent mondás

„Az emberek fontosabbak, mint a papírmunka” – mondta mindig Katherine, a vezetőnk, és tényleg, az irodája ajtaja mindig nyitva állt számunkra, bármiben, egészen személyes kérdésekben is fordulhattunk hozzá.

Családját, számunkra is nyitott közösségét és a hitét éreztem a védőpajzsának, az ereje forrásának. Valamint a rengeteg, fáradhatatlanul és alázattal végzett munkát.

Példaképre találtam a személyében, hálás szívvel gondolok rá és arra, hogy igent mondott rám, és ezt az „igen”-t mindvégig éreztem. Ez a bizalom, az ebből fakadó lojalitás és a közösség tartott meg engem a – törvényszerűen bekövetkező – nehezebb időszakban. A tél hiába volt mediterrán, mégis végigdideregtem a központi fűtés nélküli országban, és ezzel egybeesett a „mézeshetek” (esetemben az első fél év) elmúlta, amit tetézett az egyedül töltött karácsony, majd az átmeneti motivációvesztés a napi munkában. Ezt egyébként a többiek is átélték: ha valaki hazament a családjához, nagyon nehéz volt visszajönnie (ezt magam is tanúsíthatom, a projektem második felében végül kétszer is hazautaztam). Az a szerencse, hogy a tavasz új lendületet hoz, na meg új látogatókat. Olyan jó kicsit az ő szemükkel nézni az országot, újra bebarangolni azt, földön aludni, hogy a vendégemé legyen az ágy (és még akkor is, amikor már elment).

Az élet: jelenlét

2015 júliusa. Emelkedik a gépem. Lapozgatom a többiektől kapott fotóalbumot a búcsúüzenetekkel, visszagondolok arra, milyen jó, hogy a gyerekeknek én is oda tudtam adni a nagy gonddal írt személyes „okleveleimet”.

Évekig látni vélem még őket Budapest utcáin; a szívembe költöztek.

Ha később visszagondolok erre az évre, a kereksége jut eszembe. Leéltem egy „miniéletet” az életemen belül. Megtapasztaltam kicsinységem, de egyszeri és megismételhetetlen voltomat is. Ahogyan annak az egyszerű életnek a szépségét is, amelyet közös céllal, de egyéni feladattal egy közösségbe ágyazottan és a természettel összehangolódva élünk. A teljes jelenlétet. Kapaszkodót, amihez mindig vissza tudok nyúlni, és ami előrevisz.

Pedig előtte alaposan felkészültem: várandósságom utolsó heteiben az internet minden bugyrából előkerestem a baba-mama kelengyelistákat. Kupacokban álltak a holmik, ahova gyűjtögettem, hogy mit kell csomagolnom majd magamnak és a kis jövevénynek. Igyekeztem a lehető legjobban felkészülni lelkileg is, mert korábban még egy éjszakát sem töltöttem kórházban.

Íme néhány tipp és trükk, hogy még karantén ellenére is könnyedén átvészeld ezt az amúgy sem egyszerű időszakot:

1. A nagy pizsamakérdés

Sok kismamafórum foglalkozik a nagy kérdéssel: pizsama vagy hálóing kell a kórházi napokra? Van, ahol azt írják, a könnyebb vizsgálatok miatt hálóinget kérnek, mások a pizsamát preferálják inkább. Arról viszont kevés szó esik, hogy tulajdonképpen hány darab kell ezekből. A komplikációmentes szülés után általában három éjszakát kell bent maradni a kórházban, így elsőre rávágnánk, hogy három. Aztán rájövünk, hogy ha nappal is pizsamában vagyunk, akkor éjszakára csak kell valami váltóruha. Na és pluszban azért egy tartalék sem árt… de kinek van ennyi pizsamája? És akkor azzal még nem is számoltál, hogy a szülés utáni napokban rettentően izzadni fogsz, hogy a tested megszabaduljon a sok elraktározott folyadéktól, amin a túlfűtött kórtermek nem segítenek. Ha valóban komfortosan akarod érezni magad – már amennyire egy kórházban lehet ilyet – készülj nappalra is váltóruhával.

2. Szobatársak on board

A legtöbb kórházban vannak egyágyas szobák, ami nagyon kecsegtetően hangzik – de nem karantén idején. A különszobával gyakorlatilag teljesen elszigeteled magad. Hálás leszel azért, hogy van kihez szólnod 72 óra alatt, és ha a harmadik napon veszed a bátorságot, hogy a szobatársad vezetéknevére is rákérdezz, már csak egy lépés a Facebook-ismeretség, akár még barátságok is alakulhatnak ezekből az eleinte kínosnak ígérkező helyzetekből.

3. Szikkadt kórházi koszt

Első reggel meglepődtem, hogy két szelet kenyeret meg egy zsemlét kaptunk reggelire, kicsit túlméretezettnek éreztem a két szelet párizsihoz, amit hozzá adtak. A zsemlét megettem, a kenyeret meg a szalvétán hagytam, ahova letették az éjjeliszekrényemre. Napközben megszáradt, aztán egy rendrakás alkalmával kidobtam a szemetesbe. Rutintalan kórházazóként este esett csak le, amikor vacsoraként egy kis tégely túrót kaptunk, hogy a kenyér reggelről a vacsora volt. Elég lett volna egy nejlonzacskót bedobni a táskámba, és nem kellett volna száraz kenyeret ennem a következő napokon is. Legyen nálad valami ételtároló dobozka, amibe be tudod rakni az ételt, ha épp nem bírod megenni. Az osztályokon van hűtő és mikró, amit használhatsz majd. Bár nekem a szülés utáni napokban alig volt étvágyam, az egyik szobatársam folyamatosan éhes volt, és a karantén miatt csak extra engedéllyel mehetett le a büfébe. Ha te is így lennél, jó megoldás, ha csomagolsz magadnak rágcsálnivalót a főétkezések közötti időre: aszaltgyümölcsöket, mogyorót, mandulát – ezek a tejtermelést is serkentik.

4. Néma anyának a csecsemős nővérrel gyűlik meg a baja

A 4G korában előbb guglizunk rá valamire, ha kérdésünk van, mint hogy a mellettünk lévőt megkérdeznénk róla. Bízzunk abban, hogy a nővérek azért vannak ott, hogy segítsenek rajtunk, és hogy jól végzik a dolgukat. Abban is bízzunk, hogy nincs olyan kérdés, ami kínos lenne, vagy ne találkoztak volna még hasonlóval. Használjuk ki, hogy a kórházban még bármikor kérdezhetünk. Ha nem jönnének segíteni maguktól, kérjük meg őket, nézzék meg, hogyan szoptatunk, mondjuk el aggályainkat. Biztosan akad legalább egy olyan nővér, akivel könnyen szót értünk. Egy-két bíztató vállveregetés segít majd abban is, hogy ne rideg, idegen környezetet vizionálj magad köré.

5. Vizet a kismamának!

Bár a kórházi kelengyelistánkon ott virított a „két flakon ásványvíz”, a szülésfelkészítőn elfelejtették megemlíteni, hogy a kórházi csapból nem ajánlott inni. Fogmosás közben tényleg érezni lehetett, hogy nagyon klóros a víz. Az elegendő tejmennyiséghez a folyadék a legfontosabb. Amikor az orvosom közölte, hogy napi 4 liter vizet kell meginnom, teljesen elhűltem rajta, de később egy-egy szoptatás alkalmával simán lecsúszott fél liter. Így nekem utólag kellett becsempésztetnem a férjemmel két karton ásványvizet.

+1 Extra luxus – vigyél párnát!

Tudom, mire gondolsz, így is két bőröndöt telepakoltam – az egyikben csak a pizsamáim és a vizesflakonok vannak –, hová tuszkolok be még egy párnát is? A választ erre nem tudom, viszont azt igen, hogy a különbség a kórházad és egy wellness szálloda között sok más mellett az is, hogy nem kapsz plusz párnát vagy takarót, mert „mindenkinek egy jár”. A szoptatást pedig nagyban megkönnyíti egy-két extra párna, ahogyan az alvást is. Bár a hasad eltűnik, a fekvés egy darabig még mindig nem lesz a régi. És mivel karantén van, késő bánat, ha ott jössz erre rá…

A legfontosabb pedig, hogy ne keseredj el, mert bár ijesztően hangzik, ez a pár nap pikk-pakk eltelik.

A következő hetekben úgyis mindenki megfordul majd nálatok, addig pedig használd ki az időt, hogy csak a babára kell figyelned.

– Dóra, hosszú évekig dolgozott a Messzelátó Egyesületnél, a neve összeforrt a SimpliCity Fesztivállal. Mindkét kezdeményezés kulcsszava a szemléletformálás. Milyen szemléletet igyekeznek kialakítani?

Dóri: A Messzelátó Egyesület egy fenntartható városi életmóddal foglalkozó, huszonegy éve működő civilszervezet. Noha számtalan konkrét szemléletformáló programunk volt már arról, hogyan lehet városlakóként zöldebben élni, közösségi kertet művelni, kenyeret sütni vagy szappant főzni, mi pont az olyan embereket szerettük volna elérni, akik lehet, hogy nem akarnak maguknak szappant főzni, de bennük is megvan a változtatás igénye, mert úgy érzik, a világ nem jó irányba tart.

Rájöttünk, hogy azok a környezetvédelmi üzenetek, amelyek elriasztásra vagy bűntudatkeltésre alapoznak, nem működnek. Olyan alternatívát akarunk mutatni, amitől egyénileg is mindenki jól tudja érezni magát, de közben a földet sem zsákmányoljuk ki.

Az utóbbi két és fél évben egy pozitív jövőképet bemutató, komplexebb életmód programot dolgoztunk ki, s a célunk, hogy népszerűsítsük a minimalizmust, tudatosítsuk az emberekben, hogy idő- és pénzpocsékolás, tárgyfelhalmozás nélkül boldogabban, kiegyensúlyozottabban lehet élni. A SimpliCity Fesztivál pedig a rend, a tudatosság, a harmónia, a felelősségtudatosság rendezvénye, Budapest első minimalista életmód- és hulladékmentesen szervezett fesztiválja, amely az önkéntes egyszerűségre vagy önként vállalt egyszerűbb életmódra tanít.

– Az említettek szellemében éli életét párjával, Edvárddal. Dicséretes vállalás ez, annál is inkább, mert jelen századunk – finoman szólva – nem a lassulásról, a spórolásról, az apró csodák megbecsüléséről, a szükségletek bekebelezésének késleltetéséről szól. Magamon is észrevettem, hogy egy nehéz nap után előszeretettel vidítom fel magam valami tárggyal, vagy szükségtelen vásárlással próbálok pótolni valamit az életemben. Ha valaki szeretne minimalista szemlélettel élni, hogyan kezdjen neki? 

Edvárd: Azt látom, hogy senki nem érzi jól magát ebben a rohanó, instant világban. Csak ömlik ránk naponta több száz reklám, amik elfedik a felhalmozással és felpörgetettséggel járó kellemetlen érzést. Folyton stimulálnak, vásárlásra biztatnak. Én eleve egy felhalmozást mellőző családban nevelkedtem vidéken, és 10 éve édesanyám nekiállt mindent górcső alá venni a pincétől a padlásig. A szüleim azóta is ügyelnek arra, hogy felesleges tárgy ne kerüljön be a házba, illetve, ha valami elromlik, megjavítják, megjavíttatják, a felesleges ruhákat pedig elajándékozzák rászorulóknak, alapítványoknak. Dórival az élet természetesebb ritmusa felé próbálunk visszafordulni. Azoknak, akik hasonló mederbe szeretnék terelni az életüket, azt javaslom, hogy tartsanak önvizsgálatot, s vegyék sorra, mi az, amit tárgyakkal akarnak pótolni. Fontos, hogy ne akarjuk a változást egyik napról a másikra – gyakoroljuk apránként és folyamatosan a felesleges dolgok visszautasítását, és ha kiteszünk egy tárgyat a házunkból, azt ne lemondásként éljük meg.

Dóri: Első lépésként érdemes feltérképezni, mi az, amire valóban szükségünk van ahhoz, hogy jól érezzük magunkat. Meglepő módon jóval kevesebb ez, mint amivel körbevesszük magunkat. Én – Edvárddal ellentétben – inkább gyűjtögető családból jövök. A szüleink generációja még a „sose tudhatjuk, mi lesz” szellemben nevelkedett. A szelektálást sokan a tárgyakkal kezdik, kisöpörni azonban nem csak a tárgyakat, hanem a mérgező érzelmeket, élményeket és emberi kapcsolatokat is ajánlott.

– Hogyan képzeljük el egy bevásárlásukat? Könnyen ellen tudnak állni annak a bőséges kínálatnak, amivel egy szupermarket kecsegtet?

Dóri:

A titok nyitja abban áll, hogy mi elkerüljük a szupermarketeket. Termelői piacon vásárolunk, szombatonként felkerekedünk, és egy hétre előre megvesszük azt, ami valóban kell.

Kizárólag idényjellegű élelmiszereket vásárolunk, így nem is tudunk kísértésbe esni. Ez így gazdaságosabb is, hiszen ha télen savanyú káposztát veszel spanyol paradicsom helyett, az olcsóbb. Sőt, továbbmegyek: nem az akciós a legolcsóbb termék, hanem az, amit nem veszel meg (nevet).

Edvárd: Múltkor kivételesen be kellett mennünk egy szupermarketbe, és elcsábultunk. Vettünk olyat is, amire igazából nem volt szükségünk. A csábítások ellen érdemes úgy védekezni, hogy az ember kerüli a fizikai kapcsolatot a nagy áruházláncokkal. A termelői piac egyik nagy előnye, hogy az árusok a saját portékájukat adják el, de legalábbis van közvetlen kapcsolatuk a vevőkkel, pont ezért szívügyük, hogy visszajelzést kapjanak, s hogy eladjanak – míg a hipermarketben dolgozó néninek a sajtpultban állni „csupán” egy munka.

– Ha az emberek kevesebbet fogyasztanának, és tényleg csak a fontos dolgokra költenének, akkor önök szerint boldogabbak, kiegyensúlyozottabbak lehetnének?

Edvárd: Meggyőződésünk. Ha a tárgyak helyébe olyan élményeket próbálnánk helyezni, amik boldoggá tesznek és építenek bennünket, az csak hab lenne a tortán.

– A minimalista életmóddal szorosan összefügg a hulladékcsökkentés. Úgy tudom, alig termelnek hulladékot.

Edvárd: A világkörüli utunk során szembesültünk azzal a mérhetetlen mennyiségű hulladékkal, amit itthon, Európában eltüntet a szemünk elől a hulladékgazdálkodás. Ekkor eldöntöttük, hogy nem akarjuk tönkretenni bolygónk gyönyörűbbnél gyönyörűbb helyeit, csak azért, hogy kényelmesebben élhessünk, és bármikor ehessünk műanyagba csomagolt terméket.

Dóri: Tudva és látva pazarló életmódunk következményeit, erkölcsi kötelességünknek is éreztük, hogy a hulladékot – legyen az akár szelektíven gyűjtött – kivezessük az életünkből. Saját tárolóban vásárolunk élelmiszert, csapvizet iszunk, van víztisztítónk is, és a műanyag palackokat egyetlen kulaccsal ki lehet váltani.

– Ha valaki másképpen él, mint a nagy átlag, arra furcsán néznek. Még sosem kaptak negatív visszajelzést az életszemléletük és életmódjuk miatt?

Edvárd:

Tiszteletben tartják az életmódunkat, és sok barátunk a mi hatásunkra változtatott szemléletet.

Ha bulit tartunk, igyekszenek csomagolás nélkül hozni ételeket, a kollégáim érdeklődve figyelik, amikor műanyag pohár helyett a jól bejáratott fémbögrémet használom kávézáshoz. Ha előadást vagy tréninget tartunk, visszük a kulacsot, a termoszt. Ha megfázunk, textilzsebkendőbe fújjuk az orrunk. Ezek a szemléletformáló apróságok másokra is hatással vannak.

Dóri: Egyébként én 18 éve vegetáriánus is vagyok, és nem sok negatív kritikát  kaptam. Egy értékválsággal küzdő világban, amelyben most élünk, igenis fontos, hogy rendelkezzen az ember olyan értékrenddel, amivel építheti és meggyógyíthatja a bolygó és a társadalom sebeit, s hogy amit a lehetőségeihez képest meg tud tenni, azt tegye is meg.

Dóriék további hasznos, minimalizmussal és hulladékmentességgel kapcsolatos praktikái itt olvashatók.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

 

 

 

 

A Tanárnő, kérem! podcast olyan emberekről szól, akik a jövőért dolgoznak. Innovátorokról, akik nem valamilyen jól menő vállalkozás formájában, hanem az oktatás és a pszichológia területén tesznek azért, hogy közös jövőnk olyanná váljon, amilyennek legszebb álmainkban látjuk. Joós Andrea  inspiráló, bátor és eredményes vízionáriusokkal beszélget a műsorban. Tanárokkal, pszichológusokkal, segítő szakemberekkel, akik egyre jobbá és jobbá teszik a világot – majdnem észrevétlenül. De most övék a mikrofon.
Az egyes epizódok meghallgathatók ill. visszahallgathatók a Képmás Podcast rovatában, a YouTube, a Spotify és a Soundcloud csatornáinkon. A Képmás podcast megtalálható a legnépszerűbb podcast-applikációkban is: Google Podcasts, Breaker, Pocket Casts, Radio Public. (Az applikáció letöltése után keressen rá a Képmás podcastra, és iratkozzon fel a csatornára.) Hallgasson minket takarítás, főzés vagy kertészkedés közben, tömegközlekedésen, autóvezetés közben, vagy amíg a gyermekére vár a különóra vagy az edzés alatt!

 

Az iskola vezetősége év elején engedélyezte, hogy akár órát is cserélhetünk, ha szeretnénk végigülni egy napot valamelyik általunk tanított osztályban. Innovatív és bátor lépésnek tartom ezt a kezdeményezést, miközben tiszteletben tartom, hogy néhány lelkes tanár kivételével a többség nem érdeklődik a lehetőség iránt. Az évkezdés utáni hajrá végeztével, októberben ki is nézek egy napot, amit a tizenkettedikeseimmel töltök. Szeretem ezt az osztályt, jóban vagyunk, a biológiaórák mindig hangulatosak.

Örömmel és izgatottsággal érkezem a tanterembe, és beülök hátra az egyik hiányzó helyére. „Mi van Zsófival?” – kérdezem. „Otthon alszik” – vallja be a padtársa, tudja, hogy tőlem a kérdő tekinteten túl nem számíthat megrovásra.

„Durva ez az év, már nagyon elfáradtunk” – teszi hozzá. Irodalomórával indul a nap, az érettségi tételeken vágtat végig a tanár. A diákok jegyzetelnek, figyelnek, van néhány álmos tekintet, de az érettségi olyan hívószó, ami mindenkit felébreszt. Érdeklődve hallgatom, hogy mi fontos a „Szigeti veszedelem” és Zrínyi élete kapcsán. Mosolygok – anno én pont ezt a tételt húztam szóbelin.

A második óra matematika. Nem pontosan értem, miről van szó, de lelkesen figyelem a diákokat, a tanárt, és vezetem a hospitálási naplót, azaz az óralátogatásról szóló megfigyelési lapot. A szempontokat vagy az óralátogató állítja össze, vagy a klasszikus nyomtatványokat használja. A célja ennek a naplónak, hogy tudatosan figyeljünk a meglátogatott órán, és később vissza tudjunk jelezni a kollégának. Természetesen egyben ez a hivatalos „lepapírozása” is a végighospitált napnak a vezetőség felé, vagy ha az ember épp a tanári portfólióját írja, abban is szerepelnie kell jó pár ilyen dokumentumnak.

Matek után nincs idő a kollégának visszajelezni, rohanunk a fizikaterembe. Csernobilról és az atomkatasztrófákról van szó, az érdeklődő diákok kiselőadással készülhettek. A vetített előadások közben az osztály többsége a kellemes sötétben elszenderedik. Én is belebambulok a vetítő fényébe, jó érzés, hogy ezen az órán nem olyan sebességgel ömlik rám az információ, mint eddig. A hátsó sorban néhányan mobiloznak, kollégám, bár észrevette, nem szól. (Elvileg az iskolában a mobilhasználat tizenkettedikeseknek csak szünetben, az udvaron engedélyezett. A kisebbeknek akkor sem.)

A negyedik óra angol, és már nagyon nehéz ülve maradnom. A tanár próbálja aktivizálni a diákokat, akik nem erőltetik meg magukat „feleslegesen”. A kolléga kezdő, mintha magát sem venné komolyan. Leírom, hogy „az óravezetés lehet határozottabb”. Az ötödik órát kész kínszenvedés végigülni, pedig az egyik kedvencem: ének-zene. Húsz éve éneklek kórusokban, rajongok a zenéért, de ez az óra még a Petőfi Rádiótól is elveszi a kedvem.

Folyamatosan ficeregnem kell, hogy ellensúlyozzam a szék kényelmetlenségét, a hátam már fáj, és a fejem belesajdult Rahmanyinov stíluselemeinek monoton felsorolásába. Óvatosan írom a hospitálási naplómba: „frontális megnyilvánulások túlsúlya”.

A hatodik és hetedik órára már beülni sincs kedvem. Dupla töri. Elvész az időérzékem, a percek óráknak tűnnek, és a fejembe reggel nyolc óra óta sulykolt információk úgy húzzák a homlokom a pad felé, mint a mágnes. Kollegiális szolidaritásból ébren maradok, de képtelen vagyok figyelni, és bármi érdemi információra emlékezni. A hospitálási naplóm is csak harmad olyan hosszú, mint a nap elején. Nagyon-nagyon sok idő és kínlódás után a duplaóra véget ér, és én zúgó fejjel indulok haza.

Hogyan bírják ezt a diákok? Nekem is ilyen volt? Miért van ilyen távol az iskola a való élettől? Mit változtassak a saját módszereimen, hogy ne kínozzam, hanem felkészítsem őket? Hogyan lehet az órám valóban életszerű? … A gondolatmenetet egy kurrogó hang szakítja félbe. Te jó ég, reggel hét óta nem is ettem! 

A cikk a Képmás magazin 2019. szeptemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>