A kevesebb néha több

Sokáig úgy hittem, az élet akkor a legegyszerűbb, ha mindenem megvan, amire valaha szükségem lehet. Bár soha nem jutottam odáig, hogy mániákus gyűjtögetővé váljak, sőt, nem esett nehezemre eladományozni vagy kidobni a nem használt, megunt vagy elromlott tárgyaimat sem, az évek során mégis megőriztem egy csomó kacatot, amikre egyszer, ki tudja mikor, szükségem lehet. Sok holmit birtokoltam, mégsem köszöntött be a várva várt béke és nyugalom az életembe: reggelente a gardróbszekrényem előtt állva úgy éreztem, nincs egy göncöm sem, amit felvehetnék; a könyvespolcom rendjét jobb, ha jótékony homály fedi; a konyhaszekrényben pedig jobbra-balra pakolgattam a nászajándékba kapott kristálytálat, hogy hozzáférjek ahhoz az egyszerű tálhoz, amire valójában szükségem volt.
A témával kapcsolatos kutatási eredmények megmagyarázták a fenti élményemet: egy agyműködést vizsgáló kutatás szerint zsúfolt környezetben nehezen dolgozzuk fel az információkat, míg letisztult körülmények között jobban tudjuk a figyelmünket koncentrálni, és jobban át tudjuk gondolni a döntéseinket. Hiába van tele a ruhásszekrényünk, ha feleslegesen tárolunk olyan holmikat, amelyek nem jól kombinálhatók egymással, kihíztuk vagy kifogytuk őket vagy csak szimplán nem érezzük jól magunkat bennük.Túl sok ruha közül kiválasztani az aznapi szettet még abban az esetben is fárasztó, ha tökéletesen az alakunkra szabott minden darab. „Kész, feladom, nincs mit felvennem” – gondoljuk, majd a feszültséget úgy próbáljuk csökkenteni, hogy egy újabb darabbal bővítjük az amúgy is zsúfolt ruhatárunkat.

Nem kell hatalmas, ürességtől kongó villa ahhoz, hogy a minimalista életstílust válasszuk, és nem szükséges lakás- vagy bútorcsere sem. A filozófia sokkal inkább az önkéntes egyszerűségről szól, vagyis arról a tudatos döntésről, hogy elegendő kevesebbet fogyasztani és kevesebb tárgyat birtokolni.

Az egyszerűség követőit az anyagi egyszerűség és az ökológiai tudatosság jellemzi, ezért csak olyan tárgyakat tartanak meg, amelyek gazdagabbá teszik az életüket, és amelyekre szükségük van. Mindent, ami nem bír hozzáadott értékkel a jelen életükben (semmiképp sem a távoli jövőben), azt eladják vagy eladományozzák. 
Ez a folyamat egyben önismereti utazás is, hiszen egyenként kézbe kell venni a tárgyainkat, hogy átgondoljuk, miért kötődünk hozzájuk. Ez fizikailag és lelkileg is nagy munka, cserébe viszont rendezettebb és élhetőbb életteret kapunk, ahol könnyebb megpihenni és ellazulni. A felismerés, hogy az emlékeinket a lelkünkben, nem pedig a tárgyainkban visszük tovább, felszabadító. A kacatok felszámolásának következményeként hatékonynak érezhetjük magunkat, fejlődik a problémamegoldási készségünk és a kreativitásunk, sőt, ritkulnak a rendrakás miatti családi veszekedések is. Ugyanakkor a selejtezés sem fekete-fehér, nincs tökéletes recept rá. Én például megtartottam azokat a családi ereklyéket, amelyekre nincs szükségem a mindennapokban, de a lelki örökség, amit jelentenek, gazdagít engem. 

A kacatok kora

A birtoklási vágy mélyen az emberben gyökerezik. „Ennyiért bőven megéri!” – hangzik a mindent eldöntő érv, ami azonnal érvényét veszti, ha végiggondoljuk, hogy csak néhány alkalommal, vagy soha nem fogjuk használni a megszerzett tárgyat. Ráadásul a birtoklás felett érzett boldogság általában csak rövid ideigtart, majd a hangulatunk visszatér az eredeti alapszintre.

A túlzott fogyasztás olyan, mint az éhség, ami soha nem csillapodik. Kielégíthetetlen, mert az elégedettségérzés, amit reménytelenül hajszolunk, nem érhető el a javak birtoklásával. 
A „vásárlás → öröm → unalom → vásárlás →öröm→­ →­unalom” ciklusa a végtelenségig folytatódhat, ha képtelenek vagyunk az önérdekeinken túl figyelembe venni más nézőpontokat is, legyenek azok etikai, környezeti vagy társadalmi szempontok.
A valódi érdekünk nem a birtoklási vágy kontroll nélküli kielégítése. Rik Pieters kutatásában kapcsolatot talált a javak gyűjtögetése és a magány, illetve a magányosság és a depresszió között. A túlzott fogyasztás nem vezet elégedettséghez, sőt, minél nagyobb valakinek a vagyona, annál nagyobb a tét, hiszen ennek az állapotnak a fenntartása sok energiát igényel.
Maslow piramisa szerint fontos, hogy az alapvető fiziológiai és biztonsági szükségleteinket kielégítsük, mert csak így tudunk a magasabb szintű szükségleteink (kognitív, esztétikai, önmegvalósítás) felé fordulni. A reklámok viszont azt sugallják, hogy a javak felhalmozása jelenti az önmegvalósítást, ami teljes mértékben zsákutca, és akadályozza a valódi fejlődést. 
Nehéz reálisan megítélni, hogy valójában mire van szükségünk, hiszen a közösségi oldalakat görgetve azt tapasztaljuk, hogy mások több, szebb és jobb cuccokat birtokolnak, mint mi. A minimalizmus képviselőinek ötlete segíthet abban, hogy felismerjük, már most is mennyi olyan dolgot birtoklunk, amit nem használunk.

Joshua Fields Millburn és Ryan Nicodemus módszerének lényege, hogy minden tárgyunkat dobozokba pakoljuk, és az elkövetkezendő időszakban csak azokat vesszük ki, amelyekre szükségünk van. Néhány hónap elteltével egyértelmű lesz, hogy valójában melyik tárgyainkat használjuk, a dobozokban maradt dolgokat pedig eladományozhatjuk vagy elajándékozhatjuk.

Akinek túl drasztikus ez a módszer, vagy kötődik olyan emléktárgyakhoz is, amelyeket nem használ napi szinten, az inkább haladjon végig pontról pontra a lakáson, és egyenként vizsgálja meg, hogy az adott tárgyra szüksége van-e. Ez hosszú folyamat, valószínűleg nem megy egyik napról a másikra. Én például a ruháim selejtezésekor kiválogattam az egyértelműen nem hordott cuccokat, és nagyon büszke voltam magamra. Aztán néhány héttel később felismertem, hogy a megmaradt ruháknak körülbelül a felét szeretem csak igazán, így további darabok kerültek új tulajdonosokhoz, akik boldogan viselik őket. A következő hetekben még naponta kikerült 1-1 darab a szekrényből, így nyerte el végül a minimál gardróbom a közel végleges állapotát.

Vigyázat, gyerekkel vagyok!

A letisztult, hófehér minimalista lakások büszke tulajdonosai általában nem a sokgyermekes szülők közül kerülnek ki. A gyerekszoba a lakás azon területe, ahol a legnehezebb a selejtezés: válogatás közben a játékok valahogy visszalopják magukat a gyerekágyak alá, ahol a minimalizmus eszméje nem érheti utol őket. A gyerekeknek különleges tehetségük van ahhoz, hogy újratermeljék a száműzött kacatokat, főleg, ha a barátaikkal együtt a cserekereskedelem filozófiájának hívei, és olyan családtagokkal vannak körülvéve, akik lesik minden kívánságukat. Ráadásul szülőként is nehéz nemet mondani a legújabb fejlesztőjáték vagy egy újabb gyerekkönyv megvásárlására – holott a kevesebb játék valójában jobban fejleszti a gyermekünket, mint ha telezsúfolnánk a szobáját a legszuperebb fejlesztőeszközökkel. A témában végzett kutatás eredménye szerint

a két-három éves gyerekek jobban elmerülnek a játékban és jobb minőségű játéktevékenységet folytatnak, ha 16 helyett csak 4 játék van körülöttük. A túl sok választás megterhelő, a túl sok vizuális inger pedig stresszforrást jelent a piciknek. Ráadásul azok a gyerekek, akik a túlzott ingerléshez vannak hozzászokva, nehezebben alkalmazkodnak az elmélyülést igénylő óvodai, később iskolai feladatokhoz.

A sok cucc a későbbi fogyasztási szokásokat is előrevetíti, mert a gyerek hozzászokik, hogy folyamatosan sok inger veszi körbe. Nem tanul meg vágyakozni, várakozni és késleltetni sem, pedig ezek szükségesek ahhoz, hogy tisztábban lássa, mi az, ami valójában érdekli, és ezáltal jobban megismerje önmagát.
Azok a gyerekek, akiknek nem a holmik gyűjtögetése és birtoklása körül forog az élete, könnyebben megtanulnak osztozkodni, ami hozzájárul a szociális készségek fejlődéséhez. 
Ha a fenti pozitív hatások ellenére is nehezünkre esik rendet tenni a gyermekeink cuccai között, mert félünk, hogy hiányolni fogják a megszokott darabokat, nyúljunk a fent ismertetett dobozolás technikájához. Első lépésként hajítsuk ki a szakadt, tönkrement, elromlott játékokat. A gyakran használt, kedvenc, sokoldalú játékokat rendezzük el szépen a polcokon, a maradékot pedig pakoljuk dobozokba.Ha a gyermek néhány hónapig nem keresi a dobozban rejlő játékokat, nyugodt szívvel eladományozhatjuk őket, mert valójában nincs rájuk szükség. Ha nem szeretnénk lecsökkenteni a játékok mennyiségét, akkor is érdemes szelektálni. A játékok egy részét bedobozolhatjuk és elpakolhatjuk a gyerekszobából, majd havonta frissíthetjük az aktuális játékkészletet úgy, hogy néhány darabot kicserélünk a dobozban lévő játékokra, így kevesebb játék lesz a gyermek szeme előtt, és elmélyültebben tud majd játszani.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. novemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Nyolc évvel ezelőtt valahogy nem is volt ez akkora teher, vagy kevésbé éreztem annak (vagy csak az idő szépíti a dolgokat…), de később, amikor lazult a diéta, és találtunk megbízható pékárut, örömmel adtam fel pékké válási terveimet, rengeteg időt megspóroltam így a két gyerek és a munka mellett. És most? Megint visszatértünk oda, ahonnan indultunk.

Az önkéntesen vállalt szigorú karantén miatt sehova nem megyünk, nagyon korlátozzuk azt, hogy mikor és miért hagyjuk el a lakást. Miután tudatosan bevásároltunk, hogy hetekig ne kelljen kimozdulni, ezzel is támogatva a bevezetett intézkedéseket, felszaladt a szemöldököm, amikor a férjem négy nap után pékségbe akart menni. Ugyan már, nem mész sehova, majd sütünk – jött rögtön a válaszom. Habár hetek óta nem kaptam élesztőt a boltban, még volt pár darab a fagyasztóban, de ugyanezen a napon elkezdtem kovászt is készíteni otthon.

Napközben otthoni munkahely, óvoda, iskola, este pedig pékség nyílt nálunk.

A korábbi receptek működtek, nagyon boldog voltam, persze újakat is kipróbáltunk. A nyolcnapos kovásszal többször kudarcot vallottam, mert a mindennapi teendők mellett egyszerűen kihagytam napokat, rózsaszín lett a kovász (vagyis rossz gombákat erjesztett), vagy nem a kellő időben „etettem”. Ezért most olyan kenyér- és kiflirecepteket hoztam, amelyek az elfoglalt anyáknak hozhatnak egy kis felüdülést és sikerélményt. Jelenleg csak fehér lisztem van otthon, de aki szerencsésebb, és van egy kis rozs- vagy teljes kiőrlésű lisztje, az nyugodtan variálja a recepteket.

Kovászos fehér kenyér

• 75 gramm kovász
• 250 gramm liszt
• 7,5 gramm só
• 150 gramm kézmeleg víz

A háromnapos kovász elkészítése a kenyérhez:

• 1. nap veszünk egy forró vízzel átmosott befőttes üveget, és rakunk bele 3 evőkanál kézmeleg vizet és 3 evőkanál fehérlisztet, összekeverjük, tetőt teszünk az üvegre – de nem szükséges, hogy légmentesen zárjon –, hogy el tudjon indulni az érés.
• 2. nap hozzáteszünk a buborékos tetejű tésztához még 3 evőkanál kézmeleg vizet és 3 evőkanál fehérlisztet, ezt is összekeverjük, és további egy napra érni hagyjuk.
• 3. nap a buborékos tetejű tésztához 100 gramm vizet és 100 gramm lisztet adunk, és hagyjuk még egy napot állni.
• 4. napra elkészül a kovászunk.

A felsorolt hozzávalókat összekeverjük, megdagasztjuk, és meleg helyen megkelesztjük. Érdemes türelmesnek lenni, és akár 6-8 órán át is keleszteni, például este bedagasztjuk, és reggel dolgozunk vele tovább, vagy fordítva. A megkelt tésztát lisztezett felületen átgyúrjuk, majd kivajazott formába tesszük, én egy téglalap alakú formába tettem, és sütésnél így fölfelé növekedett. Még egyszer megkelesztjük, sokkal rövidebb ideig, én kb. 1-1,5 óráig kelesztettem még. A sütőbe egy vízzel teli edényt helyezünk, és előmelegítjük 220 fokra.

A sütés előtt vízzel megkenjük a kenyeret, és bevágjuk. 10 percig 220 °C-on, majd 30 percig 180 °C-on sütjük. A sütőből kivéve ismét megkenjük vízzel, és egy rácsra tesszük hűlni, nehogy elázzon az alja a saját gőzében.

Egyszerű, sütőben sült élesztős kenyér

Az se ijedjen meg, akinek nincs otthon kenyérsütő gépe, ezzel a recepttel már a harmadik alkalom után rutinná fog válni a kenyérsütés, és belül puha, kívül roppanós házikenyeret tud a családnak az asztalra tenni.

Hozzávalók:

• 250 gramm liszt
• 150 ml víz
• 10 gramm élesztő
• 1 teáskanál szőlőcukor (a fruktózérzékenyek miatt, természetesen sima kristálycukor is jó)
• 1 kávéskanál só
• fél evőkanál (olíva)olaj

A langyos víz kisebb részében a cukorral megfuttatjuk az élesztőt. Közben a keverőtálba kimérjük a lisztet, átszitáljuk, hozzáadjuk a sót, az olajat és a többi vizet, majd mehet bele a megfuttatott élesztő. Gyúrjuk, dagasztjuk a tésztát, míg végül már nem ragad az edény falához, és hólyagossá válik. Meleg helyre tesszük, és a duplájára kelesztjük kb. 1 óra alatt.

Ha megkelt a tészta, lisztezett felületen újra átgyúrjuk, olyanra formázzuk, amilyen sütőformában kívánjuk sütni. Én egy kisebb téglalap alakú formába helyeztem bele, amelyet előzetesen kivajaztam, kiliszteztem, de tehetjük szilikon sütőformába is. Letakarjuk egy konyharuhával (hogy ne érje huzat), és a formában kétszeresére kelni hagyjuk a tésztát, kb. 20 perc.

Bevágjuk 3-4 helyen egy éles késsel a tésztát, megkenjük vízzel, és 220 fokra előmelegített gőzösített sütőbe toljuk (azaz a sütőnk aljára egy vízzel teli edényt helyezünk). 10 percig sütjük így a kenyeret, majd visszavesszük a hőfokot 175 fokra, és még 50 percig sütjük így. A végén lekenjük hideg vízzel, jó alaposan. Sütés után közvetlenül úgy tűnhet, hogy sziklakeménységű kenyeret készítettünk, de ahogy kezd kihűlni a kenyér, egyre jobban érezzük, hogy puhává válik a héja is.

A kenyér tésztája nagyon finom, puha, és több napig eláll úgy, hogy nem kezd száradni, morzsásodni.

Vajas kifli (mentesen is!)

Ez tipikusan olyan recept, amelynek akár reggel is nekiállhatunk, ha észrevettük, hogy nincs pékáru. Mivel a tésztát nem kell előzetesen keleszteni, csak amikor már a kifliket megformáztuk, és akkor is csak negyedórát, nagyon gyorsan elkészül.

Hozzávalók:

• 300 gramm liszt
• 200 gramm növényi tej (nálunk éppen natúr rizstej volt, de aki nincs mentes diétán, használhat természetesen tejet)
• fél evőkanál szőlőcukor (a fruktózérzékenyek miatt, természetesen sima kristálycukor is jó)
• 15 gramm élesztő
• fél evőkanál só
• 30 gramm olvasztott vaj/margarin (de akár többet is felvehet, tejfehérje allergia és laktózérzékenység esetén margarin)

A langyos tejben megfuttatjuk az élesztőt a szőlőcukorral. A lisztet kimérjük egy tálba, a sóval összekeverjük, majd jöhet hozzá a felfuttatott élesztő. Összegyúrjuk. Ebbe a tésztába fokozatosan adagolva gyúrjuk bele az olvasztott vajat. Az egész dagasztás pár perc alatt kézzel megoldható!

Ha kisebb kifliket szeretnénk, kétfelé vesszük a tésztát, ha nagyobbat, akkor így hagyjuk, és kis cipót formázunk, majd kinyújtjuk, szép vékonyra! Nyolc cikkelyre vágjuk, és feltekerjük a szélesebb végénél fogva (befelé tekerve).

A sütőlapra tesszük, és hagyjuk egy negyedórát pihenni a kifliket, majd lekenjük a tetejét egy kis növényi tejjel vagy vízzel, és 200 fokra előmelegített sütőbe tesszük.

Kb. 15-20 perc alatt kisül. Finom roppanós a héja, a belseje pedig olyan, mint a jó bolti tejes-vajas kiflinek (igen, még mentes változatban is).

Biológiatanárként pontosan tudom, hogy ilyenkor mi történik a testemben. Az immunrendszerem nagysebességre kapcsol, a memóriasejtjeim aktivizálódnak, a gyulladási faktorok fokozzák a fehérvérsejtek aktivitását – aminek a láz még inkább kedvez. A 38,2 nem vészes, hagyom, hadd dolgozzon. Ágyba be, folyadékpótlás, vitamin, pihenés. Édesanyám másnap becsenget egy nagy adag levessel, és pár nap múlva már jobban vagyok – legalábbis testileg. A helyzet viszont aggasztó: tanítási időben kb. háromhavonta lebetegszem. És nem csak a gyakori betegség jelzi, hogy valami nincs rendben. Napközben fáradt vagyok, esténként nehezen alszom el.

Nyoma sincs a tanítás iránti régi lelkesedésemnek, úgy beszélek a hivatásomról, mint a legutolsó szakmáról a földön. Alig készülök az óráimra, hagyom, hogy a könyv vezessen, a legkreatívabb módszertani ötletem óra közben a tankönyv kérdéseinek megválaszolása párokban. Elillant belőlem a lendület, egyetlen vigaszom a kávém, amit a tanári szobában uralkodó kollektív önsajnálat ködében szürcsölgetek.

És most megint egy betegség. Ez így nem mehet tovább, segítség kell. Van egy iskolapszichológus ismerősöm, akit elhívok kávézni, baráti beszélgetésnek álcázva a segítségkérést. Amikor elmesélem neki, hogy mi van velem, csak kedvesen néz. „Andi, te is tudod, mi ez.” – „Csak nem kiégés? Rémesen elcsépelt kifejezés.” – „Az. De attól még valós. A WHO néhány hónapja hivatalos orvosi diagnózissá nyilvánította. Nem játék.” – „Jó, de mit tehetek? Nincs választásom, tanárhiány van.” – „Andi, ki fog veled törődni, ha te nem?” – ez a mondat betalált. Hányszor és hányszor mondtam a diákjaimnak, hogy ha ők nem veszik magukat, a vágyaikat, a terveiket komolyan, akkor senki más sem fogja. Hogy az ő kezükben van a jövőjük, az életük, a sorsuk. És én? Komolyan veszem magam? A barátnőm látja, hogy megértettem. „Andi, tudod, segítséget kérni az egyik legnagyobb bátorság.” Kiderül, hogy rengeteg lehetőségem van. A kiégés irodalma óriási: nemzetközi szervezetek, alapítványok, könyvek, programok, segítők, coachok és pszichológusok foglalkoznak külön ezzel a témával.

Beleástam hát magam az irodalomba, és segítséget is kértem. Mint kiderült, ez nem olyan, mint egy „diéta”, hogy három hónapig nem stresszelek, és az megold mindent. Az egyetlen kivezető út az életmódváltás. Ám a régi szokások elengedése és az újak kialakítása nemcsak mérhetetlenül sok munka, de számomra félelmetes is.

Ha nem kávéivással kezdem a napot, akkor hogyan? Ha nem maradok fent esténként akár éjfélig filmet nézni, akkor hogy kapcsolódom ki? Hogy fognak rám nézni a kollégák, ha dolgozatjavítás helyett csukott szemmel relaxálok a tanáriban?

Ha nem érnek el szünetben a diákok, mert épp a kápolnában meditálok, akkor hogyan tudnak rám számítani? Az idő múlásával a sok kérdés végül megválaszolta önmagát. És én is jobban lettem, mégpedig azért, mert elindítottam néhány változást:
Először is: aludni kell. Rendszeresen és sokat. Másrészt, meg kell tanulnom relaxálni: ez lehet autogén tréning, jóga és az utána következő testrelaxálás vagy meditáció. Már első keresésre is legalább tíz ingyenes appot találtam, ami segít ebben. A harmadik dolog: heti három alkalommal legalább negyven perc sportra van szükségem, ami lehet intenzív kutyasétáltatás is, a végén nyújtással. A negyedik: foglalkoznom kell az önismerettel! A pszichodrámát ismerem, a bibliodráma, az egyéni terápia mellett alternatív utak is vannak, lelkigyakorlat, Belső utazás stb. – én ez utóbbit választottam. Az ötödik: változtatok az étkezésemen. Zöldségből kell állnia a táplálék legalább 70–80%-ának. Lehetőleg roppanósra párolt formában, rendszeresen és változatosan. És végül: érdemes valami olyasmivel foglalkoznom, ami igazán feltölt – így kezdtem el rajzolni, és jelenhetett meg az ország első népi motívumokkal díszített anatómiai színezője. A diákok nagyon szeretik. És mennyi ötletem van még!

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. novemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Szinte minden a világjárványról szól most. Ez megnehezíti az ember életét, és nem csak fizikai, hanem mentális értelemben is. Vannak, akik szoronganak, apátiába süllyednek, félnek, mert úgy érzik, elveszítik a kontrollt saját életük felett. Az ön lelkében és elméjében mi játszódik le mostanában?
– Nagyon megrendít, amikor pusztulással, halállal, fájdalommal kell szembesülnöm, különösen akkor, ha mindez a legvédtelenebbeket sújtja, például az idős korosztályt vagy a gyermekeket. Ezekben a hetekben, hónapokban szembesülünk a saját törékenységünkkel, megtapasztalunk valami tragikusat. De úgy vélem, ez a tragédia egyben lehetőség is arra, hogy újragondoljuk az életünket, és górcső alá vegyük, melyek azok a dolgok, amelyek igazán fontosak a számunkra, s mik azok a rossz berögződések és attitűdök, amelyeken változtatnunk kell.

A pandémia egy óriási felkiáltójel, egy erőteljes, emberiségnek címzett figyelmeztetés. Jelzi, hogy lezárult egy korszak, nevezetesen a 20. század. Mint ahogy az első világháború kirobbanása jelezte a 19. század végét.

Itt az ideje, hogy lelassuljunk, és meghallgassuk a bolygónk, a saját lelkiismeretünk és egy felsőbb hatalom szavát, üzenetét. Őszintén remélem, hogy megtanuljuk a leckét, belevéssük a tapasztalatokat a szívünkbe, átfogalmazzuk a prioritásokat, s változtatunk az élethez való hozzáállásunkon.

– Hogyan viseli ön és családja a karantén-periódust? Milyen tevékenységekkel foglalják el magukat otthon?
– Kiváltságos helyzetben vagyok, mert mindegyik gyermekemet – a legkisebbtől a legidősebbig – magam mellett tudhatom, egyazon házban élünk, mindennap találkozunk, nem kell nélkülöznünk egymást, és persze velem van a feleségem, Veronica is. Igyekszem tágítani a tudásom, sokat olvasok, tanulok, zenét hallgatok, és annyi időt töltök a gyermekeimmel, amennyit csak lehet. Meghitten beszélgetünk egymással.

Most jobban belelátok abba, ahogyan a feleségem a kislányunkkal, Virginiával törődik, ahogyan segít neki a házi feladatokban, ahogy játszanak vagy mókáznak.

És persze ott a nevemet viselő alapítvány, az Andrea Bocelli Foundation is – időnk nagy részét az ezzel kapcsolatos teendők kötik le.

– Köztudott, hogy szeret sportolni, különösen a lovaglás áll közel a szívéhez, amit most nélkülöznie kell.
– Nagyon vágyom már arra, hogy újra lovagolhassak a tengerparton, de remélem, mihamarabb sor kerülhet rá. Tudja, én azt vallom, hogy az előadóművészek egyben sportolók is. Mindennap edzeniük kell magukat, karban kell tartaniuk a testüket, az elméjüket és a hangszálaikat, s vigyázni kell az egészségükre. Szerencsére a feleségem és a gyermekeim is sportpártiak, mindegyikünk igyekszik formában tartani magát, én például ugrókötelezem, szobabiciklizem és futok a futógépen.

– Hét évvel ezelőtt interjúztunk először, akkor többek között az előbb említett alapítványáról is kérdeztem. Mi ma az Andrea Bocelli Foundation legnagyobb célkitűzése, s milyen projektekre a legbüszkébb?
– Hét év alatt rengeteget fejlődött az ABF, közel húsz nagyszabású projektet teljesítettünk, és büszkék vagyunk eddigi sikereinkre. Az Alapítvány célja most is a kapcsolati örökség fenntartása, valamint azon bizalmi kapcsolatok szorosra fűzése, amelyeket az évek során sok emberrel együtt alakítottunk ki. Az Alapítvány élő laboratóriumként működik, és sok, a zene szeretetével átitatott és egymással szoros kötelékben álló ember alkotja, akik a fejlődő országokban uralkodó mélyszegénység ellen fogtak össze, és akik képesek arra, hogy a szociális környezeti hatások kihívásaival dacoljanak.

2016-ban Olaszország középső részét földrengés rázta meg; a nagy erejű földmozgások sok ezer áldozatot követeltek, volt olyan település, ahol apokaliptikus helyzet uralkodott. Mi ezekre a településekre vittünk segítséget, minden erőnkkel azon voltunk, hogy helyreállítsuk a károkat.

Nagy hangsúlyt fektettünk itt az oktatásra is: rekordidő alatt építtettünk úgynevezett földrengés-ellenálló iskolákat.

Csodálatos tanárokkal és professzionális felszerelésekkel igyekszünk megteremteni a fiatal tehetségek számára az optimális feltételeket, zenét és művészetet is csempészünk a mindennapjaikba. Az ABF a kezdetektől bekapcsolódott a koronavírus-járvány elleni küzdelembe is: elindítottuk ABF – Veled vagyunk a COVID-19 elleni harcban adománygyűjtő kampányunkat. A gyűjtésre a világ egyik legnagyobb platformját, a GoFundMe-t használtuk. A befolyt összegből megfelelő védőfelszereléseket tudtunk biztosítani az olasz egészségügyi dolgozóknak, és Camerino kórházának négy lélegeztetőgépet ajándékoztunk.

– Olaszország is indított egy nemzetközi imázskampányt, amelybe bekapcsolódott.
– Az Olasz Külügyi és Nemzetközi Együttműködés Minisztériuma indította el a #WeAreItaly #StayTunedOnIt kampányt, hogy Olaszországot népszerűsítse ezekben a nehéz napokban. Jómagam és még sok olasz művész csatlakozott már a kezdeményezéshez. Videóüzenetekkel és egyéb módokon próbáljuk elérni, hogy a nagyvilág ne veszítse el kapcsolatát az olasz kultúrával. Az olasz kulturális intézmények sok olyan kezdeményezést népszerűsítenek, amelyek az olasz és nemzetközi közönség számára különleges, virtuális kulturális szórakoztatást nyújtanak.

Művészként kötelességemnek tartom, hogy részt vegyek olyan zenei eseményeken és kezdeményezésekben, amelyek hozzájárulnak az emberek jóllétéhez, derűt és reményt adhatnak.

A zene egy különleges, érzékeny képződmény, amely a szavakkal el nem mondhatót képes elbeszélni. Olyan univerzális nyelv, amely megtanít érezni az élet szépségét és csodáit. Ha nem vagyunk restek keresni – és osztani – a szépséget és az apró csodákat, akkor megváltoztathatjuk önmagunkat és a világot.

– Hisz az ember megváltoztathatóságában? Hisz abban, hogy az emberiség, amelynek a kezéhez oly sok vér tapadt az elmúlt évezredek során, a nem túl távoli jövőben jobb belátásra tér?
– Optimista vagyok. A húsvét is mindig arra hívja fel a figyelmünket, hogy – hívőnek és nem hívőnek – igenis lehetséges az újjászületés. A feltámadás is igazolja: az élet győzedelmeskedik a pusztulás felett. A romboló, veszélyes, egészségtelen, elfajzott játszmáknak véget kell tudni vetni. A jelenlegi helyzet lehetőséget ad erre, és arra, hogy fejlesszük magunkban az empátiát, törődjünk azokkal, akik körülöttünk vannak, akik fontosak nekünk, s ráébredjünk, micsoda kiváltság az, hogy együtt élhetünk és megérinthetjük egymást.

Hívő emberként azt gondolom, hogy az emberiség értelme túl kicsi ahhoz, hogy megértse Isten logikáját. De én kész vagyok erre a bonyolult isteni logikára testestül-lelkestül rábízni magam minden egyes nap.

– Weboldalán láthatóak májusi és júniusi koncertidőpontok. Ezek szerint a fellépéseket illetően is optimista.
– A turnéim, a koncertjeim évekre előre le vannak kötve, de hogy megtarthatom-e őket, az természetesen a kormányzati rendelkezéseken fog múlni. Amint zöld utat kapok, azonnal visszatérek az énekléshez. Bevallom, nagyon hiányzik már a közvetlen kapcsolat a közönséggel, és a lélektől lélekig terjedő energiák a nagy arénákban.

– Ha valamiféle szupererővel megváltoztathatna valamit a világban, mi lenne az?
– Csodálatos lenne, ha az új generáció háborút nem ismerve élhetné az életét. Ahol a jó győzedelmeskedhetne a rossz felett, s ahol az ember – a technikai fejlődésnek és hozzáértő orvosoknak köszönhetően – fájdalmak nélkül létezhetne. Mindez egyébként nem lehetetlen. Ha összefogunk és keményen dolgozunk, akkor minden álom valóra válhat.

Andrea Bocelli húsvétkor online koncertet adott a milánói dómból. Videó a rendhagyó koncertről.

– A gyerekeknek írt regényeidben fontos érték a barátság, a becsület, a rend – de okosnak és bevállalósnak is kell lenni ahhoz, hogy kerekké tegyük magunknak a világot. Mennyire kaptad ezt a világképet készen, és mennyi munkád van benne?
– A szüleimnek köszönhetően van egy nagyon stabil hátterem: nekik mindig a család volt az első, és nagyon erősen hisznek egy becsületes, jó világban, ahol jó élni, és ahol érdemes betartani azokat a társadalmi szabályokat, amelyektől jól működik egy közösség. Benne volt a mindennapjainkban, hogy nem csapunk be másokat, hogy összetartunk, hogy nem szabad szó nélkül elmenni az igazságtalanság mellett, hogy meg kell védeni a gyengébbeket. És volt az életünknek egy kialakult rendje, ami biztonságot adott: például az otthoni dolgokat az anyukám intézte, ehhez a hátteret pedig az apukám biztosította. Persze, van, amit a saját gyerekeimmel már másként csinálok, de ezt pontosan emiatt a nagyon rendezett, stabil és szeretetteljes hátteremnek köszönhetően tudom ma megtenni. Káoszból, rendezetlenségből, szeretetlenségből ez a mostani életem, úgy érzem, nem tudott volna kinőni.

– Ezeket az értékeket úgy közvetíted, hogy vajmi keveset beszélsz róluk. Ha mégis meg kellene fogalmaznod, hogy mi az a szeretet, akkor mit mondanál?
– Húha… Talán legjobban egy példán keresztül tudnám ezt megfogalmazni. A legnagyobb lányommal egyetemista koromban estem teherbe egy nagyon friss kapcsolatból. Egyértelmű volt számomra, hogy meg fogom őt szülni, pedig abban sem voltam biztos, hogy az apukájával sokáig együtt maradunk – nem is maradtunk egyébként; másfél éves korától már egyedül neveltem. Viszont rengeteg tervem volt egyetem utánra: szerettem volna még a dramaturg szakot elvégezni a Színművészetin, drámapedagógiát hallgatni külföldön, még egy egyetemet elvégezni, utazni… Szóval tele voltam tervekkel és vágyakkal, viszont szembesülnöm kellett a valósággal: ott álltam egy kisgyerekkel, diploma és szabadidő nélkül, hónap végén már alig tudtam pelenkát venni, és magamnak ennivalóra se maradt mindig pénzem. Tudtam, hogy vagy mindent alárendelek most ennek a gyereknek, vagy rossz anyja leszek. Úgyhogy próbáltam megadni neki mindent, de közben lázadtam, hogy én most mennyi mindenben korlátozva vagyok!

Aztán rájöttem, hogy az anyaság nem olyan dolog, amit dacosan meg dühösen lehet csinálni. Le kell mondanom dolgokról, de addig kell eljutnom, hogy ne a lemondás legyen a fő üzenet.

Szóval valami olyasmi az igazi szeretet, hogy úgy tudom alárendelni magamat, hogy ne legyen bennem sértettség, dac, harag, mártíromság. Az a biztos tudás és érzés, hogy az, hogy ketten vagyunk, sokkal jobb, mint ha csak egyedül lennék.

– A nem hívők most azt mondanák, hogy ez a flow, mi, hívők meg azt gondoljuk, hogy ez a kegyelmi állapot, a megvalósult keresztény szeretet-eszmény: ahol őszintén és szabadságból tudsz szeretni – és nem azért, mert valakinek meg akarsz felelni.
– Alapvetően hozzám is közelebb áll a flow… (nevet) Persze, én is hiszek mögöttes erőkben, de sokkal inkább a természetnek és a világnak abban a hihetetlenül biztos körforgásában hiszek, amit olyan nagyon erősen tapasztalok magam körül. Közelebb áll hozzám elmondani egy fohászt a Földanyához, Pachamamához, akiről Peruban sok történetet hallottam, mint Istenhez. Mindezek ellenére nagyon gyakran éreztem már életem során, hogy amikor a helyemen vagyok, és sikerül meghoznom a jó döntéseket, akkor a szanaszét futó szálak elrendeződnek, összefésülődnek – mintha elkezdenék alám tenni a következő lépéshez szükséges dolgokat.

Én ebben is a világban jelen lévő harmóniát érzem, az anyukám pedig, aki hívő, ilyenkor fel szokott mutatni az égre, hogy „kislányom, hát ez egyértelmű!”.

– A természet rendjébe vetett erős hited tartott meg akkor is, amikor ott álltál egy bizonytalan kapcsolatban az első gyerekeddel? Vagy hogyan tudja ezt végigcsinálni egy huszonéves egyetemista lány minimális anyagi forrással, egyedül?
– Azért ez inkább már a negyven fölötti négygyerekes anyuka bölcsessége… Akkor inkább még a dac tartott meg, hogy én nem bukhatok el, nem kerülhetek olyan helyzetbe, hogy az én gyerekem nyomorogjon és ne egy jó családban nőjön fel. Ebben egyébként sokat köszönhetek az apukám katonás nevelésének, akinél alapvetés volt, hogy „egy Berg lány nem nyavalyog, nem hisztizik, mindent megcsinál, ha belepusztul is”. Bizonyára emiatt is van meg bennem az az önfegyelem és akaraterő, ami kellett ahhoz, hogy kijöjjek a folyamatos harcokból és szorongásból álló első házasságomból, és egyedül biztosítsam a gyerekemnek azokat a lelki és anyagi feltételeket, amik kellettek ahhoz az élethez, amilyet én elképzeltem neki.

– Azt nyilatkoztad egyszer, hogy sokat tanultál a válásaidból, például az is egy tanulás volt, hogy nem választottál magadnak hozzád illő párt. Most a negyvenes, négygyerekes anyukák bölcsességével hogy látod, meg lehet tanulni kompatibilis párt választani? Mit lehet várni egy kapcsolattól?
– A második férjem például a világ legrendesebb férfija – a válásunk ellenére is nagyon jóban vagyunk. Az, hogy mégsem működött hosszútávon a kapcsolatunk, talán azon múlott, hogy én sok mindennel nem voltam tisztában magammal kapcsolatban. Nagyon fontosnak tartom, hogy már gyerekkorban kezdjük el önmagunk megismerését: hogy milyenek is vagyunk valójában és mik a vágyaink, céljaink… Nagyon fontos nekem a partneri viszony. Ha egyedül vagyok és nekem kell megoldani a dolgokat, azzal én teljesen ki vagyok békülve, jól feltalálom magam.

De ha már együtt élek valakivel, akkor szeretem, ha közösen találjuk ki a közös dolgainkat, míg a saját utunkon nagy igényem egyfajta szellemi együttrezgés, egymás inspirálása, hogy szél legyünk egymás szárnyai alatt.

Nagyon imponáló tud lenni például, amikor egy férfi az étteremben belenéz a szemembe, és anélkül rendel nekem, hogy bármit is szólnék – mindaddig, amíg ez nem arról szól, hogy azokat a döntéseket is ő akarja meghozni helyettem, amiket nekem kéne. Ez ugyanúgy fullasztó tud lenni, mint az, amikor hiába van ott mellettem a férfi, rám hagy mindent, és azt mondja, legyen minden úgy, ahogy én akarom. Ezeket én a saját káromon tanultam meg. Ha jobban tisztában lettem volna magammal, talán bölcsebb döntéseket tudtam volna hozni.

– Négy gyermek édesanyjaként a hivatásodban is kiteljesedtél: sikeres és népszerű író lettél. Az imént érintetted a férfi-női szerepeket egy kapcsolaton belül. Számodra mit jelent a női szerep, szerinted van ilyen egyáltalán?
– A természet úgy alakította ki, hogy vannak nők és vannak a férfiak, így szerintem óhatatlanul van egy természet által diktált szereposztás férfiak és nők között, és én ezzel teljesen meg vagyok békélve. Az én testem alkalmas arra, hogy gyereket szüljek, hogy szoptassam, úgyhogy ebben az időszakban nyilvánvalóan több pihenésre van szükségem, és a férfi az, aki az anyagi bázist biztosítani tudja, aki a családot védelmezni és a hátán vinni tudja. Azt gondolom, hogy a család, főleg a XXI. században, teljes mértékben közös vállalkozás, amelyben a férfinak és a nőnek is részt kell vennie. Van, hogy a család dinamikája szempontjából az a jobb, ha a férfi végez kereső munkát, a nő pedig az otthoni dolgokat intézi, szerintem ez is teljesen rendben van. Viszont ha a nő is dolgozik a szakmájában, és mellette elvárjuk, hogy az egész családot és háztartást a hátán vigye, csak azért, mert nő, azt igazságtalannak tartom.

– Sokszor említed a szabadság fontosságát, ugyanakkor olyan benyomást keltesz, mint akinek a fejében és az életében komoly rend van. A gyerekeid nevelésében is tudod érvényesíteni ezt a szerencsés kombinációt?
– Rögös út vezetett az én szabadságomig. Régebben rengeteg szorongásom, félelmem volt, talán éppen ezért elviselhetetlenül nagyképű kijelentéseket tettem, sok mindenre nem vagyok büszke. Mostanra viszont sikerült elengednem az azzal kapcsolatos félelmeimet, hogy milyennek látszom; a megfelelni akarásból, tetszeni vágyásból fakadó szorongás nincs már bennem – azt hiszem, a szabadságnak pont a félelem a legnagyobb gátja. Ez nem jelenti azt, hogy ne szeretnék tetszeni – dehogynem, nagyon is szeretnék! De nem mindenáron, nem görcsösen, hanem vállalom, hogy vagyok, amilyen vagyok – miközben folyamatosan dolgozom magamon, és próbálok bizonyos tulajdonságaimon javítani, szóval ez egy átmeneti állapot, és ezt is vállalom.

A gyereknevelésben is fontosnak tartom egyébként a dolgoknak a megbeszélését; régebben a szülő tévedhetetlen volt és erővel lenyomta az akaratát a gyerek torkán. Most azért már rengeteg olyan szülőt látok, akik el tudják ismerni, ha hibáztak, akik bocsánatot tudnak kérni a gyerektől, ha szükséges.

– Gondolod, hogy ez feltétlenül generációfüggő? Ma is akadnak szép számmal olyan negyvenesek, akik nem engedik a gyereküket megszólalni az asztalnál, de ők maguk végigtelefonálják az étkezést. Emlékiratokból meg kitűnik, hogy régebben is voltak olyan szülők, akik nem erőből neveltek, sőt, bizonyos kereteken belül határozottan szabadjára engedték a gyerekeiket – őket bélyegeznék ma sokan liberálisnak emiatt.
– Én maximálisan liberálisnak tartom magam, és úgy próbálom nevelni a gyerekeimet, hogy megtalálják magukat és azt, ami érdekli őket, amiben majd sikeresek lehetnek. És ugyanilyen fontosnak tartom, hogy a közösség értékeit ismerjék és fontosnak tartsák, hogy legyenek gyökereik; hogy ha már magyarok vagyunk, akkor igenis fontos legyen nekik a magyar kultúránk. Egyébként a jelenlegi közélet egy nagy bűnének tartom, hogy úgy állít szembe embereket egymással, mintha kibékíthetetlen ellentét feszülne közöttük.

Pedig ha megnézünk engem és egy maximálisan konzervatív anyukát, akkor kilencven százalékban egyezni fogunk abban, hogy miket tartunk fontosnak.

Például hogy a gyerekeink becsületesen éljenek, hogy megtalálják azt a hivatást, amivel boldogok tudnak lenni, hogy legyenek céljaik, értékeik; rengeteg dolgot tudnék mondani, ami bizonyítja, hogy nincsenek közöttünk akkora ellentétetek.

– A regényeidet is ilyen tudatosan építed, mint az életedet? Tudod, hogy honnan hová szeretnél eljutni, vagy írás közben alakul a történet?
– Az első Ruminit a legnagyobb lányomnak írtam, a neki rögtönzött meséket vetettem papírra és nyomtattam ki karácsonyi ajándékként. De ilyet ugye egy profi nem csinál, hogy elkezd írni valamit, aztán majdcsak lesz belőle valami… Szóval a regényeket ma már úgy írom, hogy tudom, mi a céljuk, honnan hova szeretnék eljutni, és aztán a részleteket már írás közben találom ki.

– Felnőtteknek szeretsz jobban írni vagy gyerekeknek?

– Nekem sokkal könnyebb gyerekeknek írni, mert valami nagyon mélyről jövő bizonyossággal tudom, hogy hogyan kell hozzájuk fordulni.

Elképesztő késztetést is érzek rá, hogy írjak nekik, hogy meséljek. És ahogy idősödöm, benne van az is, hogy bizonyos dolgokat el akarok nekik mondani – persze nem didaktikusan, ez nagyon fontos célom. Amikor felnőtteknek írok, sok bizonytalanság és kétely van bennem magammal kapcsolatban. De abban meg az a jó, hogy közben feszegetem a határaimat. Foglalkoztatnak a férfi-nő kapcsolatok, sok tapasztalatom is van ezzel kapcsolatban – és sok mindenre nem tudom a választ, de szeretném körüljárni.

– Számíthatunk felnőtteknek szóló Berg Judit-kötetre?
– Nagyon szeretném az utazásaimról írt novelláimat egyszer egy kötetben látni, és már a fele elkészült egy regénynek, amelynek a témája a férfi–nő kapcsolatok dilemmái, de sose sikerül befejeznem…

– …a gyerekkorú rajongóid hatékony érdekérvényesítő képessége miatt? Kikönyörögték nálad, hogy a Rumini kapitánnyal ne legyen vége a sorozatnak, azóta már a másodikat írod, a felnőtteknek szóló regény meg a fiókban...
– Igen, a Rumini Tükör-szigeten után nagy lendülettel rögtön elkezdtem írni a folytatást, a Rumini és az elsüllyedt világot. Ez minden idők leghosszabb Ruminijének ígérkezik, mert rettentően bonyolult történetet sikerült kitalálnom, de a karanténban van rá időm. Remélem, még idén megjelenik. És persze megígértem a gyerekeknek, hogy a Lengemeséknek is lesz folytatása, meg a Két kis dinónak is… Persze lehet, hogy csak mentségeket találok magamnak, hogy ne kelljen a felnőtt dilemmákkal foglalkoznom… De meg fogom írni, anélkül nem halok meg! (nevet)

A punya – Egy falat kenyér című internetes képregény, amelynek alcíme: Vándorlásban és veszélyben a megtört kenyér, az Eucharisztikus Kongresszus jegyében, de cigánypasztorációs szemlélettel is készült. A létrehozó csapat tagjai:

- Dobovicsné Buzás Andrea tréner, coach, a képregény digitális tartalmainak fejlesztője,

- Versegi Beáta Mária, a Nyolc Boldogság Katolikus Közösség szerzetese, a mese írója,

- Ráczné Kalányos Gyöngyi roma képzőművész, a képregény rajzolója.

A hittanórákra vagy éppen otthoni használatra szánt képregény szerzőinek célja, hogy játékos módon adjanak alkalmat a Biblia élményszerű megismerésére, és hogy bemutassák, mennyire természetes módon fonódhat össze a roma élet, gondolkodás és az evangélium története.

A képregény az alábbi linken szabadon hozzáférhető!

Az ember másként dolgozza fel a rosszat és a jót. Ahogy Baumeister és kutatótársai rámutattak, a rossz benyomások hamarabb megformálódnak bennünk, és sokkal ellenállóbbak a változással szemben, mint a jók. Ez fontos védekező mechanizmusunk, amely a potenciális veszéllyel szemben figyelővé és óvatossá tesz. Ezért nézzük-olvassuk-hallgatjuk mohón, hol volt baleset, járvány, felfordulás – felkészülve arra, hogy az ilyesmit elkerüljük. De ennél még összetettebb a negativitással való viszonyunk.

Vizsgálatok bizonyították, hogy azt, aki negatív kritikát fogalmaz meg, okosabbnak látjuk, mint azt, aki pozitívat.

Sőt, az is kiderült, hogy ha azt mondjuk valakinek, hogy okos hallgatóság előtt fog megszólalni, több negatívumot fog mondani, mintha nem kapott volna ilyen háttér‑információt. A negatív információban, ezek szerint, valamiféle elemző, belátó képességet vélünk felfedezni. E szerint nem igazán hasznos egy kétes teljesítményre a „kritika-szendviccsel” visszajelezni – tudják, az elején és a végén a felpuhító jó, a közepén pedig a feketeleves, hogy a menü teljes legyen. Jobb volna előbb hallani a kritikát, és esetleg a végén a jót. Ebből a szempontból persze az sem szerencsés, ha gyerekeinket mindenért dicsérjük, mert így nem lesznek eléggé ellenállók a kritikával szemben, s a rossz hír hozójának nagyobb jelentőséget tulajdonítanak majd.

De a legérdekesebbek minden kutatás közül azok, amelyek a párkapcsolati elégedettség és a rossz impulzusok kapcsolatára vonatkoztak.

Többek között Gottman, majd Vangelisti ugyanis arra jutottak, hogy a párkapcsolati elégedettség semmivel nincs olyan szoros összefüggésben, mint a negativitással. Hiába nagy a szexuális érdeklődés, hiába gyakoriak az érzelmes üzenetváltások, ha megjelenik a negativitás, a párkapcsolati boldogság érzése csökken a felekben. 

Ha pedig csökken a negativitás, miközben ugyanannyi marad a jó a kapcsolatban, akkor jelentősen nő az elégedettségük. Vagyis, különös módon, a jó a rossz hiányában virágzik, nem azt elnyomva.
Ezeket olvasva megkönnyebbülten gondoltam arra, hogy hiszen erről én már tudtam! Emlékeznek Önök is, ugye? Van egy „kutató”, aki mindezt már 2020 éve tanította és tanítja. Hogy ne ítélj és ne utálj. És aztán azt, hogy szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. Mert a jó nem a rossz ellensúlya, hanem a rossz hiánya. Ez a felismerés mindig erőt adhat nekünk! 

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. novemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A stressz egyébként is növeli az erőszak kockázatát, ebből pedig a járvány idején még azoknak is jut elég, akik kiegyensúlyozott kapcsolatban élnek. Egy bántalmazott személy ilyenkor még kiszolgáltatottabbá és tehetetlenebbé válik, a folyamatos fenyegetettség és bezártság szinte teljesen elveszi az esélyét attól, hogy rendőrségre menjen vagy egy baráttól kérjen segítséget.

Az otthoni bezártság fokozza az agresszív bántalmazó bátorságát, aki teljes kontroll alatt tarthatja párját, telefonálását a nap huszonnégy órájában ellenőrizheti.

„Az a pár óra nyugalom sincs, amíg tart a munkaidő. Nincs mód szólni a szülőknek, a kollégáknak, ráadásul ilyenkor gyakrabban történik szexuális bántalmazás, ebből következik, hogy több lesz a nem várt terhesség is. Kínában például drasztikusan megemelkedett, csaknem ötszörösére nőtt a segélykérések száma az elmúlt időszakban” – mondja a téma szakértője, Rácsok Balázs, a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet szociális igazgatója. A francia belügyminiszter is arról számolt be, hogy a kapcsolati erőszakról szóló bejelentések száma több mint 30%-kal nőtt azóta, hogy az ország lakosságának többsége március 17. óta kényszerűen otthon tartózkodik. Az Egyesült Királyságban 25%-kal nőtt az otthoni abúzusok miatti segélykérések száma, Spanyolországban 12%-kal többen hívták a nemi erőszak esetén segítséget nyújtó „forró drótot”.

Rácsok Balázs is az esetszámok növekedését tapasztalja: míg a járványügyi intézkedések előtt heti egy-két levél érkezett az online tanácsadásukra, addig márciusban négy nap alatt tíz. Egyetlen hétvége alatt pedig három család nyert felvételt krízisellátásukba.

„Ha ez így folytatódik, az komoly megterhelést ró majd az ellátórendszerünkre” – teszi hozzá a szakember. Az Ökumenikus Segélyszervezet Titkos Menedékházai és Krízisközpontja a koronavírus miatt kihirdetett veszélyhelyzet alatt is működnek, változatlan feltételekkel vannak nyitva. Ezen intézmények azok számára nyújtanak segítséget, lakhatást, élelmet, ruházatot, pszichés és jogi segítségnyújtást,  akiknek a bántalmazás miatt menekülniük kell otthonról. Kiemelt szerepe van a krízisambulanciáknak, amelyeknek legfontosabb feladata, hogy a bántalmazás felszínre kerüljön, és az áldozatok minél előbb komplex és szakszerű segítséget kapjanak, megelőzve ezzel a súlyos, életveszélyes krízishelyzet kialakulását.

A segélyszervezet munkatársai március közepéig személyesen fogadták a segítségkérőket, most azonban kizárólag telefonon, e-mailen, videóhívásokon és a segélyszervezet online felületén keresztül állnak rendelkezésre, az ügyfél kérésére akár délután, vagy a kora esti órákban is.

„Sokan vágynak ilyenkor a támogató hangra, különösen azok, akiknek már sikerült kilépni a bántalmazó kapcsolatból, vagyis külön élnek, de épp a traumakezelés közepén járnak. A bezártságkor rájuk szabaduló kínzó múltbéli emlékek kibeszélése és az azonnali visszajelzés sokat segíthet az állapotukon.

Online platformunkat, a www.aszeretetnemart.hu weboldalt úgy alakítottuk ki, hogy a bántalmazott által nekünk küldött elektronikus üzenetet az agresszor (bántalmazó) ne tudja nyomon követni a keresési előzményekben sem.

Rendszerünk egy kódszámot generál, amivel a bántalmazott bármikor anonim be tud lépni, és segítséget tud kérni pszichológus, jogász és szociális munkás kollégáinktól.” 

Gyakran egy harmadik fél, egy kívülálló kér segítséget a szervezettől.

Rácsok Balázs elmondta, hogy volt olyan esetük, amikor az áldozat a közeli kisbolt eladójától kért segítséget, neki panaszolta el, hogy életveszélyben van; a vásárlások alkalmával egyesével adta oda neki a cipőt, az alsóneműt, a személyi igazolványt, a készpénzt, vagyis csupa olyasmit, amik a kapcsolatból való kilépéshez szükségesek. Bizonyos esetekben rendőrségi beavatkozásra is szükség van: „Volt, akivel abban egyeztünk meg, hogy ha másnap délig nem jelentkezik, azonnal hívjuk a rendőrséget. Az illető hölgy nem telefonált, így hát azonnal hívtuk a rendőrséget, és mint kiderült, tényleg nagy volt a baj” – mondja az igazgató.

 

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Tanárnő, kérem! podcast olyan emberekről szól, akik a jövőért dolgoznak. Innovátorokról, akik nem valamilyen jól menő vállalkozás formájában, hanem az oktatás és a pszichológia területén tesznek azért, hogy közös jövőnk olyanná váljon, amilyennek legszebb álmainkban látjuk. Joós Andrea  inspiráló, bátor és eredményes vízionáriusokkal beszélget a műsorban. Tanárokkal, pszichológusokkal, segítő szakemberekkel, akik egyre jobbá és jobbá teszik a világot – majdnem észrevétlenül. De most övék a mikrofon.
Az egyes epizódok meghallgathatók ill. visszahallgathatók a Képmás Podcast rovatában, a YouTube, a Spotify és a Soundcloud csatornáinkon. A Képmás podcast megtalálható a legnépszerűbb podcast-applikációkban is: Google Podcasts, Breaker, Pocket Casts, Radio Public. (Az applikáció letöltése után keressen rá a Képmás podcastra, és iratkozzon fel a csatornára.) Hallgasson minket takarítás, főzés vagy kertészkedés közben, tömegközlekedésen, autóvezetés közben, vagy amíg a gyermekére vár a különóra vagy az edzés alatt!

 

Néhány hete rátaláltam az interneten egy felvételre. Festivald’Italiano címmel évtizedek óta rendeznek hazánkban az olaszul tanuló diákoknak irodalmi bemutatókat, szavalatokat, diákszínpadi előadásokat. Néhány videót fel is töltöttek a korabeli műsorokból, és az 1991-es anyagban rábukkantam a ViaggiVesuvio című darabra, amelyben a feleségem is szerepelt. A felvétel létezéséről egyébként ő sem tudott.
Eddig nagyjából harmincszor néztem meg; érzelmileg igen felkavart. Valami olyasmi fájdalmat okozott, mint amikor az elvesztett vagy beteljesületlen szerelemmel szembesülünk; pedig hát huszonhat éve együtt vagyunk. Szívbemarkolóan gyönyörű, s miközben tudom, ki ő – és bizonyára ezért látom szépnek –, valahogy mégis mintha egy másik dimenzióban lenne.
Sokat beszélgetünk arról, hogyan fogjuk a mennyben felismerni a szeretteinket; milyen arcukat (korukat) mutatják majd. Arra jutottunk, hogy alapvetően a személyiséget ismerjük fel. Nóri is egészen másképp néz ki a videón (voltaképpen egy kislány), mégis felismerem és szeretem, ahogy most is. 

A mostani külsejében és az akkoriban ugyanazt a személyiséget látom és szeretem. Mindig azonos önmagával.

A felvétel nagyjából akkoriban készült, amikor megismerkedtünk. Akkor fogalma sem lehetett róla, hogy én leszek a férje. Előtte van még minden, bármilyen sors. A későbbi valóság azonban már nem módosítható. Ráadásul ez a játék nemcsak kettőnket érinti, hanem a négy gyerekünket talán még inkább, akik nem születtek volna meg. És vajon kik lennének a meg nem született gyermekeink, ha mással házasodunk össze? Magyaráztam is a nagyfiamnak, lehet, hogy anyának akkor is lenne négy klassz gyereke (talán nekem is), ha nem házasodunk össze, de hogy ők négyen nem lennének, az egészen bizonyos. A saját életükkel kapcsolatban persze nehezen tudnak elképzelni ilyen alternatívákat, mert létezésüket természetesnek veszik születésüktől fogva. De mi, akik előbb léteztünk, és valamilyen módon okozói vagyunk az ő létezésüknek, pontosan látjuk, mennyi véletlenen múlt mindez. És a saját létezésünk is éppen ilyen bizonytalan a szüleink története felől nézve. 

– Most legalább értitek, miért vettem el anyát – mutattam büszkén a felvételt a gyerekeinknek, akik közül hárman is idősebbek, mint az anyjuk volt akkor.

A legnagyobb erre is meg tud felelni egy kaján mosoly kíséretében:
– Azt eddig is értettük. Azt nem értjük, ő miért ment hozzád.  
 

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. novemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>