Tanárok titkos élete – Egy nap diákként

Az iskola vezetősége év elején engedélyezte, hogy akár órát is cserélhetünk, ha szeretnénk végigülni egy napot valamelyik általunk tanított osztályban. Innovatív és bátor lépésnek tartom ezt a kezdeményezést, miközben tiszteletben tartom, hogy néhány lelkes tanár kivételével a többség nem érdeklődik a lehetőség iránt. Az évkezdés utáni hajrá végeztével, októberben ki is nézek egy napot, amit a tizenkettedikeseimmel töltök. Szeretem ezt az osztályt, jóban vagyunk, a biológiaórák mindig hangulatosak.

Örömmel és izgatottsággal érkezem a tanterembe, és beülök hátra az egyik hiányzó helyére. „Mi van Zsófival?” – kérdezem. „Otthon alszik” – vallja be a padtársa, tudja, hogy tőlem a kérdő tekinteten túl nem számíthat megrovásra.

„Durva ez az év, már nagyon elfáradtunk” – teszi hozzá. Irodalomórával indul a nap, az érettségi tételeken vágtat végig a tanár. A diákok jegyzetelnek, figyelnek, van néhány álmos tekintet, de az érettségi olyan hívószó, ami mindenkit felébreszt. Érdeklődve hallgatom, hogy mi fontos a „Szigeti veszedelem” és Zrínyi élete kapcsán. Mosolygok – anno én pont ezt a tételt húztam szóbelin.

A második óra matematika. Nem pontosan értem, miről van szó, de lelkesen figyelem a diákokat, a tanárt, és vezetem a hospitálási naplót, azaz az óralátogatásról szóló megfigyelési lapot. A szempontokat vagy az óralátogató állítja össze, vagy a klasszikus nyomtatványokat használja. A célja ennek a naplónak, hogy tudatosan figyeljünk a meglátogatott órán, és később vissza tudjunk jelezni a kollégának. Természetesen egyben ez a hivatalos „lepapírozása” is a végighospitált napnak a vezetőség felé, vagy ha az ember épp a tanári portfólióját írja, abban is szerepelnie kell jó pár ilyen dokumentumnak.

Matek után nincs idő a kollégának visszajelezni, rohanunk a fizikaterembe. Csernobilról és az atomkatasztrófákról van szó, az érdeklődő diákok kiselőadással készülhettek. A vetített előadások közben az osztály többsége a kellemes sötétben elszenderedik. Én is belebambulok a vetítő fényébe, jó érzés, hogy ezen az órán nem olyan sebességgel ömlik rám az információ, mint eddig. A hátsó sorban néhányan mobiloznak, kollégám, bár észrevette, nem szól. (Elvileg az iskolában a mobilhasználat tizenkettedikeseknek csak szünetben, az udvaron engedélyezett. A kisebbeknek akkor sem.)

A negyedik óra angol, és már nagyon nehéz ülve maradnom. A tanár próbálja aktivizálni a diákokat, akik nem erőltetik meg magukat „feleslegesen”. A kolléga kezdő, mintha magát sem venné komolyan. Leírom, hogy „az óravezetés lehet határozottabb”. Az ötödik órát kész kínszenvedés végigülni, pedig az egyik kedvencem: ének-zene. Húsz éve éneklek kórusokban, rajongok a zenéért, de ez az óra még a Petőfi Rádiótól is elveszi a kedvem.

Folyamatosan ficeregnem kell, hogy ellensúlyozzam a szék kényelmetlenségét, a hátam már fáj, és a fejem belesajdult Rahmanyinov stíluselemeinek monoton felsorolásába. Óvatosan írom a hospitálási naplómba: „frontális megnyilvánulások túlsúlya”.

A hatodik és hetedik órára már beülni sincs kedvem. Dupla töri. Elvész az időérzékem, a percek óráknak tűnnek, és a fejembe reggel nyolc óra óta sulykolt információk úgy húzzák a homlokom a pad felé, mint a mágnes. Kollegiális szolidaritásból ébren maradok, de képtelen vagyok figyelni, és bármi érdemi információra emlékezni. A hospitálási naplóm is csak harmad olyan hosszú, mint a nap elején. Nagyon-nagyon sok idő és kínlódás után a duplaóra véget ér, és én zúgó fejjel indulok haza.

Hogyan bírják ezt a diákok? Nekem is ilyen volt? Miért van ilyen távol az iskola a való élettől? Mit változtassak a saját módszereimen, hogy ne kínozzam, hanem felkészítsem őket? Hogyan lehet az órám valóban életszerű? … A gondolatmenetet egy kurrogó hang szakítja félbe. Te jó ég, reggel hét óta nem is ettem! 

A cikk a Képmás magazin 2019. szeptemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>