A rendező szerint a történet szereplői mind ambiciózus, karakán nők, akik nagy dolgokat akarnak elérni – legyen az sikeres írói karrier vagy boldog és kiegyensúlyozott családi élet. A March lányok a vidéki Amerikában élnek a polgárháború idején, és mivel apjuk a háborúban szolgál, anyjukkal magukban kell boldogulniuk és irányt találni mindennapjaiknak.

A négy nagyon különböző karakterű nővér szeretetkapcsolatban él egymással, azonban hétköznapjaikat átszövik a jellemükből adódó konfliktusok, az irigység és a féltékenység is.

A film keretét a tehetséges Jo March megjelenő regénye adja, ami a cselekmény szempontjából a történet végét jelenti – innen ugrunk vissza időben a kezdetekhez. A film első felében kissé zavaró és nehezen követhető az idősíkok váltakozása, ám idővel megszokjuk és egyértelművé válik, mikor hol járunk. A bő kétórás játékidőnek azonban tetemes része telik el értetlenkedéssel, hiszen az át- meg átugrált hét év a szereplők külsején például sajnos egyáltalán nem látszik.

Gerwig új filmjének szereplőgárdája lázba hozta a mozirajongókat, hiszen olyan fiatal sztárok, mint Emma Watson vagy Saoirse Ronan mellé odakerült Meryl Streep és Laura Dern neve is. Izgatott várakozás előzte meg a „Kisasszonyok” bemutatását, hiszen ki, ha nem Gerwig lenne képes megújítani és felfrissíteni ezt a szeretetre méltó, ám kissé poros és enyhén butácska történetet? Szerencsére a rendezőnő ragaszkodott a regény korához, és az eseményeket nem ültette át a jelenbe, ahogy tette ezt néhány korábbi, gyengébb feldolgozás. Ehelyett megőrizte a polgárháború idejének miliőjét – korhű jelmezek, impozáns villák, a gyönyörű ruhaköltemények, az esti gyertyafénynél írás – sőt, a film zenéit is a klasszikus vonalon maradva válogatta össze.

Mitől mondhatjuk mégis, hogy ez egy modern adaptáció? Ami elsőre feltűnik, az a színészek modorosságának hiánya. Olyan, mintha mai tiniket és fiatalokat látnánk a korabeli díszletek között, gesztusaik, reakcióik, hanghordozásuk mind kifejezetten „mai”.

Kép

Kép: www.littlewomen.movie

Ehhez hozzájárul a szereplők gondos megválogatása. Miután nagyvonalúan túllépünk Emma Watson rémisztően mesterkélt játékán, örömmel fedezzük fel Saoirse Ronan (Vágy és vezeklés, Brooklyn, Lady Bird, Két királynő) és Florence Pugh (Lady Macbeth, Fehér éjszakák) erőteljes és üdítően természetes jelenlétét a filmben. A beteges March nővért alakító Eliza Scanlen szerepénél fogva nem igazán teljesedhet ki, de rá sem lehet panasz. Laura Dern hozza a tőle megszokott színvonalat, Meryl Streep pedig a sunyin és bölcsen hunyorgó vénkisasszony-nagynénit, aki valahogy mindig úgy mozgatja a szálakat, hogy azok a lehető legtöbb bonyodalmat okozzák a testvérek között. A férfiak gyakorlatilag biodíszletek ebben a filmben: a sármos James Norton a tanító szerepében épphogy megszólal egyszer-kétszer, de még a bölcsész-prototípus Friedrich Bhaert alakító Louis Garrel játéka is kimerül a szikrázó tekintetű nézésben. Náluk hálásabb szerepet kapott a napjaink egyik legnagyobb sztárjának számító, pimaszul még mindig csak huszonnégy éves Timothée Chalamet, aki Laurie szerepében töri össze a March lányok szíveit.

Hogy a film mégis sokszor unalomba hajlik, az a már említett időbeli ugrások mellett elsősorban a bő kétórás játékidőnek köszönhető. A „Kisasszonyok” első fele néha kifejezetten leül, a párbeszédek laposak, az események kiszámíthatók.

Az igazi dráma, a karakterek komfortzónán kívül mozdítása későn jön el, és bár ettől a film második fele izgalmassá kezd válni és mélyebb tartalmak felé tart, sajnos az összhatás nem hozza a várt katarzist.

Gerwig adaptációja tehát annyiban „feminista”, amennyiben maga az eredeti regény is: hogy csupa női főszereplő játszik benne, meg persze ott van Amy March monológja a társadalmi nemről és a klasszikus női szerepekről, illetve a fináléban egy kis bevándorlózást is kapunk. Azonban ezek a momentumok kevésnek tűnnek ahhoz, hogy a Kisasszonyokat korszakalkotónak vagy forradalmian modernnek könyvelhessük el. A végeredmény összességében egy kedves, értékorientált tanmese.

– Hogyan lettél sikeres menedzser?
– Miskolci srác vagyok, apám orvos, édesanyám is az egészségügyben dolgozott, szerették volna, ha ebbe az irányba indulok el. Vallásos családban nevelkedtem, de magaviseletemmel kihívást jelentő gyerek voltam. Zenéltem, sportoltam, nem akartam orvos lenni, de közben odahaza mindig kaptam az ívet, hogy bezzeg ez meg az a rokon gyerek mennyivel sikeresebb. Ami érdekelt, abból én is kiváló voltam, ami nem, abból épphogy átmentem. A Testnevelési Főiskolára először nem vettek fel, kitanultam a fényképész szakmát, és jártam teológiára, végül mégis biológia-testnevelés szakon végeztem. Nem kaptam tanári állást Miskolcon. Elkerültem egy szanatóriumba dolgozni, ahol túlsúlyos embereknek segítettem fogyni.

Ez hatalmas tapasztalat volt: lesétáltatni egy 140 kilós emberrel 20 km-t a Bükkben, az kemény dolog. Sok emberi sorsot megismertem, ragadt rám az élet.

Amikor ez a munkám megszűnt, egy gimis barátom hívott a biztosító szakmába dolgozni, és bár nem fűlött a fogam az ügynökösködéshez, megpróbáltam. Már egy év múlva megyei igazgató lettem Békéscsabán, 29 évesen, vezetői tapasztalatok nélkül – kemény időszak volt. De sikeresek voltunk, 5 év alatt közel egymilliárdos díjbevételt értünk el.

– Hogy fért össze ez a munka a vallásos neveltetéseddel?
– Hittem abban, hogy amit csinálunk, jó. Tudatosan nem csaptam be senkit, ebben mindvégig következetes maradtam. Mindig a bibliai történet lebegett a szemem előtt, amikor a fáraó álmát megfejtette József a hét szűk és a hét bő esztendőről, arra tanítva, hogy az ember ne élje fel a javait, hanem tegyen félre a szűkösebb időkre. Volt egy eset például, amikor egy ügynökünk nem tudott eladni egy biztosítást, segítettem neki, meggyőztük az ügyfelet, aki aláírta az életbiztosítási szerződést. Három héttel később ez az ember autóbalesetben meghalt. Ottmaradt a felesége két gyermekkel. Egy havi díj volt csak a számláján, de a biztosító kifizetett a családnak 2,7 millió forintot, ami 1991-ben még nagy pénz volt. Apát meg férjet persze nem lehet pótolni, de a létbiztonságuk mégiscsak megmaradt. Hittem abban, amit csináltam.

– Ma is hiszel benne?

– A kockázati életbiztosításban igen, ami azoknak az embereknek, akik veszélyes életet élnek és kisgyerekekért felelősek, fontos.

Cascót kötünk a kocsinkra, de az életünkre, az „ember cascóra” nem áldozunk. Nem racionális, hogy valamire, ami viszi a pénzt, kötünk biztosítást, arra, aki a pénzt megtermeli pedig nem.

– Neked van biztosításod?
– Nincs, de nem is vagyok már anyagilag felelős senkiért, mind az öt gyerekünk felnőtt.

Kép

Tornay Gábor 

– Milyen volt a biztosítóbiznisz?
– Nagyon sokat dolgoztam, rengeteget képeztek is: később, amikor a Külkerre jártam marketing-kommunikációra, szinte tanulnom se kellett, mert a cégnél megvették nekünk a legkorszerűbb tudást. Már ügynökként az apám főorvosi fizetésének többszörösét kerestem, később egészen a marketingigazgatói szintig vittem. Hálát adtam a Jóistennek a munkámért, azért, hogy a feleségemet, Anikót és a gyerekeimet ilyen jól el tudom tartani. Nyáron a tengerre mentünk, télen síeltünk, bejártuk Amerikát, háromszor láttam a Grand Canyont, ha pedig siklóernyőzni hívott valaki, akkor mentem, mert mehettem. Sose felejtem el, hogy amikor Levente fiunk hároméves volt, felmentünk együtt egy hegytetőre, ahol kicsomagoltam a siklóernyőt, és elrepültem... Na, azt a nézést, ahogy a kisfiam akkor nézett, sosem fogom elfelejteni!

– Minden újra kapható voltál?
– Az adrenalin hajtott, az ismeretlen vonzott, és közben mindig én akartam lenni a legjobb. Az érettségi bizonyítvány kiosztásának napján, amikor apámmal a Mályi-tó mellett sétáltam, azt mondta, ha véletlen utcaseprő leszek is, csak egy a fontos: ahol én seprem az utcát, az mindig tiszta legyen. Ez végigkísért az életemen, presztízskérdést csináltam abból, hogy amit elkezdek, azt a lehető legjobban csináljam.

– Sikeres voltál, mégis otthagytad a menedzseréletet. Miért?
– Több ok is közrejátszott. Egyfelől 2008-at írtunk, mikor a világgazdasági válságnak nevezett pénzügyi hiszti bekövetkezett. A világgazdaság egyensúlyát a pénzbe vetett hitek, a valós teljesítmények nélküli spekulációk tartják fenn, a pénzisten imádata. 2008 őszén kidurrant egy spekulációs lufi, ami egyébként ma is bármikor megtörténhet. Sok mindent át kellett értékelnem.

Rájöttem, hogy amit a fáraó Józsefnek mondott, az igaz, csak épp nem pénzben érvényes, hanem terményben, ami egészen más dolog!

Ekkortájt olyan termék árusítására akartak rávenni, amiről tudtam, hogy nem korrekt. Morális problémáim voltak, mondtam a feleségemnek, hogy én ezt már nem szeretem, nem hiszek benne. Anikó feltette az egyszerű kérdést: „Akkor miért nem hagyod ott?” Amikor azt válaszoltam, hogy mi lesz az öt gyerekkel meg a magas számlákkal, visszakérdezett: „Hol a te hited, és mi van az ég madaraival, akiket emlegetni szoktál?”

És jött egy betegség, ami az utolsó csepp volt a pohárban. Ekkor szó szerint padlóra kerültem, és rájöttem, hogy az én tudom, az én megoldom, az én megcsinálom felfogás nem működik. Átéltem azt, amit Szent Pál mondott, hogy „aki áll, vigyázzon, el ne essen!”.

Én ötven évig hittem azt, hogy állok, de ekkor megtapasztaltam, hogy nem feküdhetek keresztbe az egómmal az Isten akaratának.

Kép

Tornay Gábor

– Mi történt?
– Meniѐre-betegségem lett. Épp templomban lettem először rosszul: az oltár elindult, annyira szédültem, hogy elestem, de még a földön fekve is azt éreztem, hogy zuhanok. Ez a belsőfül degenerációja, nem gyógyítható, ma is megvan, csak tünetmentes, bár a jobb fülem süketsége is erre vezethető vissza, ahogy az is, hogy egy nagyszekunddal magasabban hallok, ami a zenélésnél nagyon zavar. Magamtól nem változtattam volna. A válság, egy ordibáló főnök és a betegség, az érzelmi-értelmi és fizikai hatás egyszerre kellett a döntéshez. De innentől nagyon egyszerű volt minden, hihetetlenül megkönnyebbültem. Rövid ideig borkereskedő voltam, aztán a váci egyházmegyéhez kerültem oktatási koordinátornak, hetedik éve dolgozom ott.

– Anikó mit szólt a döntésedhez?
– Örült! Mindig támogatott a döntéseimben, szenzációs feleségem van! Viszont a bennem végbement változással sok embert el is veszítettem, már nem voltam érdekes számukra, közönyösek lettek. Meggyőződésem egyébként, hogy az egyháznak is a legnagyobb problémája a közöny és félreértés, ami körülveszi. Sokszor azt gondoljuk, az ateistákkal van bajunk, miközben a szekularizáció nem a balliberális társadalmak istentagadó szemléletének túlburjánzása. Sokkal inkább abból fakad, hogy az információhoz ma már mindenki hozzáfér, és ha valamiben ellentmondást talál – márpedig az egyháztörténetben van jó pár hatalmas melléfogás –, azzal egyszerűen nem foglalkozik tovább.

Ennek az egyházat körbefonó közönynek a falát kellene áttörnünk.

– Az új munkád is erre irányul, egészen más, mint a korábbi. Szereted?
– Nagyon! Most vagyok a helyemen. De közben azt is tudom, hogy nem ugyanezt érezném, ha korábban jött volna. 320 hitoktató van az egyházmegyében, akiknek a képzése a feladatom, és a választható hittanóra iskolai bevezetésével több mint 30.000 gyermekkel vagyunk valamilyen módon kapcsolatban, ami a magyarországi 6–18 év közötti gyerekek több mint 10%-a. Óriási felelősség, hogy ezek közé a gyerekek közé kik mennek be, ami azon is múlik, hogy mit oktatunk nekik. Itt nyertek értelmet a korábbi pázmányos teológiai tanulmányaim is.

– Nincs hitoktatóhiány?
– Sokan nem tudják vállalni ezt a pályát, mert nehéz családot eltartani ebből a fizetésből. De ami ennél is nehezebb: statisztikák szerint a gyerekek felének apukája vagy anyukája nincs, mert elváltak. A szülőket követő tekintélyszemély márpedig a pedagógus vagy a nagyszülő, és a hitoktatóink közül sokan azzal szembesülnek, hogy amit ők és a nagyszülők mondanak, az nagyjából egybecseng, de már az apa vagy anya értékrendjével nem. E kognitív disszonanciának pedig káros hatásai vannak. A hitoktatókat alkalmassá kell tennünk arra is, hogy az alfa-generáció szüleivel beszélgessenek.

Kép

Tornay Gábor

Az információs forradalom is nagy rugalmasságot követel, mert egy olyan korban, amikor egy gyerek identitása a lájkok számától függ, vagy amikor elvonási tüneteket produkál, ha az okoseszközt elveszed tőle, nagyon más módszereket kell alkalmazniuk a pedagógusoknak is. A digitalizáció uniformizál, nekünk meg a gyerekek egyediségét kell erősíteni.

Ha meg tudjuk ajándékozni őket valamivel, az annak a tudatosítása, hogy nincs belőlük több. Hét és félmilliárd-féleképp vagyunk megajándékozva, ennyiféleképp keressük és tükrözzük vissza az Istent.

– Mit tehet ebben az új helyzetben egy hitoktató?
– Cselekvő szeretetbe kell vonnia a gyerekeket. Nagyon egyszerű dolgokkal, például megtanítva azt, hogy ne hagyják a koszos tányért az asztalon, mert azzal anyának segítenek.

A katekézisünknek egyik fejlesztendő része az is, hogy évszázadok óta akarjuk megmondani a gyerekeknek, mit higgyenek az Istenről, ahelyett, hogy azt mutatnánk meg nekik, hogyan lehet kapcsolatban lenni Istennel.

Mit jelent a csendben találkozni a belső hanggal, ami teremtettségünk okán mindannyiunkban hallható? Miként lehet a lelkiismeretnek nevezett, sokszor elnyomott „valamit” felismerni, ami az Isten lelke bennünk? Van egy folyamatos belső párbeszédünk önmagunkkal – hogy ez a párbeszéd erősíti-e vagy elfedi-e ezt a kapcsolatot, arról muszáj beszélgetni a gyerekekkel is.

– Spirituális témákkal meg lehet egyáltalán ragadni a gyerekek figyelmét ingergazdag világunkban?
– Vagy mi gyorsulunk fel a gyerekek szintjére, vagy sikerül őket lelassítani annyira, hogy elérjük a szívüket. Bátran kell hozzányúlni a csendhez, ahhoz, hogy hittanórán nem állítunk, hanem a gyerekre figyelve kérdezünk, hallgatunk. Vannak szép történeteink! Egy hittanra nem járó kislány csúnyán beszélt a folyosón. A hitoktató odalépett hozzá, megsimogatta a fejét, és elmondta neki, milyen szép a szeme, haja, arca – csak a beszéde nem illik hozzá. A kislányt megérintette az odafigyelés, azóta is bejár szünetben imádkozni. Régen azt mondtam volna, ez a hitoktató jól felkészített tanár – ma azt mondom, mélyen hívő ember, aki hagyja, hogy a Szentlélek dolgozzon a munkája során.

– Tavaly húsvétkor kis híján meghaltál…
– Rendkívüli élmény volt. Pár éve temettük el egy közeli munkatársamat, aki tüdőembóliában halt meg. Nagycsütörtökön velem is ez történt, a virrasztás alatt egyszer csak mintha kardot szúrtak volna a bordáim alá, ami a vállamnál jött ki, és csak kifújni tudtam a levegőt, szívni nem. A mentőben azt hittem, szétharapom a csöveket, annyira fájt. A sürgősségin lefektettek, elhúzták a függönyt, és azt mondtam magamban, hogy „Uram, eddig elhoztál, itt vagyok, vigyél tovább, amerre szeretnél”. De én magamtól nem vagyok ennyire bátor, ott meghaladott engem az, ami történt velem. Nagypéntek jött, este 8 körül elment bennem a hang és a kép, kétszer is puha, bársonyos sötétség vett körül, és azt éreztem, hogy megölel az Isten. Maradtam volna úgy szívesen… Aztán szombaton jobban lettem, sőt, a negyedik napon ki is engedtek az intenzívről. Azelőtt megértettem a „most”-ot, hogy a jelenben ott lenni jó dolog, a tüdőembólia alatt pedig megértettem az „egy”-et.

Kép

Tornay Gábor

– Mit jelent az „egy”?
– Mária és Márta példájánál az „egy” választása az egész életét jelenti. Nekem csökkennem kell, és az Istennek növekednie kell bennem, hogy azt az értékesnek vélt életet, amit mások tulajdonítanak nekem, folytatni tudjam.

Korábban a vallásosságban is én akartam lenni a legjobb, ma csak az Istent szeretném növekedni hagyni bennem és másokban is. Ma már nem szeretném úgy szemlélni magamat, hogy bármilyen teljesítményem lenne.

Akár bolondnak is nézhetnek, mert nincsenek terveim, nem akarok túl sokat foglalkozni a múlttal sem, és megértettem, hogy az intuíció a csendben fogan. Hogy mi legyen a következő lépés vagy mondat, az a ráhagyatkozásban van. Ilyen tekintetben viszont teljesen újszülött vagyok. Írok egy könyvet is, ahol megpróbálom leírni a gondolataimat – de vajon fogja-e valaki olvasni?

– Miközben mély dolgokról beszélsz, gitáros miséket tartasz, énekled a „Mi vagyunk a rock, mi vagyunk az élet”-et a Crockodeal nevű rockzenekaroddal, és kifejezetten derűs, jókedvű ember vagy.
– Nem szabad beszűkülnünk azért, mert kicsit gondolkodóbb emberré válunk. A mai napig a nyári estéken sokszor fogom meg a gitárt és énekelünk a tűz mellett. Kétféle ember van: az egyik, aki arra sétál, leül a kerítésen kívül és hallgatja az éneket, a másik pedig, aki kihívja a rendőrséget.

Az emberi kapcsolatok megélése, az oldottság fontos dolog, bizonyos értelemben prűdek vagyunk, ami akadályozhatja is, hogy közelebb kerüljünk Istenhez és egymáshoz.

– Nagyon fiatalos vagy, miközben már unokáid születtek.
– Kezdem érezni, milyen a nagyapaság. Egész más kapcsolat, mint az apaság. Talán, mert van időm mesélni. Van a gyermeki tisztaságban egy olyan ajándék, ami igazából a felnőttnek ajándék, fel kéne fedezni. Szülőként ez nem annyira sikerült. Talán most!

– Kezdődik a nagyböjt. Hogyan készülsz erre az időszakra?
– Nem jelent lemondást számomra, ha nem eszem húst, de például van egy fotós játék, amit szeretek, azzal nem fogok foglalkozni. De nincsenek nagyon ragaszkodásaim, az a kevés, ami van, azt próbálom mérsékelni, és a fegyelmemet erősítem – jobban figyelek arra, mikor kelek fel, vagy késztetem magam, hogy az El Camino végigjárásának élményéből táplálkozó regényemmel haladjak.

– Miről szól az a könyv?
– Szeretném inspirálni a majdani olvasókat, hogy merjenek élni a teremtettség-tudatukkal, azzal, hogy mi a végtelenséget teremtő Isten gyerekei vagyunk, ami hatalmas ajándék és óriási lehetőség!

Hát most, sajnos nagyobb a baj. Tomi, a szomszéd házból (ő már negyedikes), megmondta, hogy aki abból a piros bogyóból eszik a játszótér mögötti bokorról, az először émelygést érez, aztán megállás nélkül hányni fog és végül meghal.
Nekem már émelyeg. Ez van. Eléggé émelyeg. Tegnap ettem abból a bogyóból a Petivel. A Petit mondjuk azóta nem láttam.

Este sokat gondolkodtam azon, hogy szóljak-e anyuéknak erről a bogyóevésről, vagy sem. Végül nem szóltam. Nem mertem szólni, csak feküdtem az ágyamban és vártam a halált. Meg még arra gondoltam, hogy ha meghalok, akkor micsoda leszúrás lesz ebből, tutira ki is fogok kapni érte.

A matchboxaimra gondoltam, oda akartam adni őket az öcsémnek. Arra az esetre, ha meghalok, de végül nem adtam őket oda neki. Mondjuk a piros, turbós sportkocsit amúgy is, mindenképpen megtartottam volna. Még akkor is. Ha meg már egyet megtartok, akkor már tényleg hülyeség lenne odaadni neki a Ford Caprit, meg a VW bogarat, nem beszélve az emelhető létrás tűzoltóról, mert azért már nehogy az ember öccsének jobb kocsijai legyenek, mint saját magának!
Aztán ott vannak még a katonáim, de az hagyján, a gombfocicsapataim! Az öcsém olyan egy béna, hogy lefogadom, kikapna a Barcelonával még a Sturm Graz-tól is. És kikapna mindenkitől, bárkitől, akárkitől, micsoda gáz! Különben is a Barca az én kedvenc csapatom és nem fogom odaadni senkinek, még a saját öcsémnek sem!
Reggelre elmúlt az émelygésem, viszont nem haltam meg. Hú, gondoltam ezt a halál dolgot most igazán megúszhatnám, mert itt lenne más, még be kellene vallanom, hogy úgy ahogy van, mindenestül elhagytam a vadonatúj tolltartómat és, hogy hát sajnos, de kettes leszek félévkor magatartásból. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. augusztusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Persze nem mindegy az sem, hová indulunk, mert ha például egy szép, napsütéses reggel családi kirándulásra készülődünk, a motiváció is nagyobb – na nem az összcsaládi, csak az enyém meg az apjuké. Egyik lány sem szívleli ugyanis az öltözködést, amit teljesen meg is értek, ezért mindkettő ellenállásba vonul. Fanni nyafog, közli, hogy nincs kedve, inkább rajzolna, gitározna, sőt éhes is. Persze a rajzolás és gitározás olyankor mindig nagyon unalmas, ócska ötlet, amikor otthon kéne elütni az időt. A reggeliző asztalnál, kábé fél órája pedig hiába könyörögtem, hogy legalább egy-két falatot nyeljen le.

A férjem segíteni próbál, legalábbis állítása szerint, ami abban áll, hogy az íróasztala mellől óbégat: „Faaanni, öltööözz!”

Ki gondolta volna, hogy Fanni erre a füle botját sem mozdítja. Mord pillantást vetek életem párjára, mire észbe kap, és erélyesebben lép föl, ölbe kapja Fannit, meg az odakészített ruhahalmot, és nekiveselkedik a feladatnak. Ám amikor már tíz perce azon tanakodik, melyik lehet az eleje és a hátulja, és még mindig csak a bugyinál tartanak, akkor mindketten belátjuk, hogy ez inkább az én asztalom. Fanni közben persze meglógott, úgyhogy futok pár kört, mire végre elkapom. A kabát, sapka, sál már az apjának is megy, úgyhogy amíg ők az előszobában birkóznak, én „előveszem” Emmát. Kisebbik lányom visít, míg belepréselem a kezeslábasba, sőt utána is, mert magatehetetlenül kénytelen feküdni a szőnyegen a szkafanderszerű zubbonyba csomagolva, míg mi visszaszaladunk ezért-azért. Anya telefonjáért, apa kesztyűéért, Fanni babájáért, Emma cumijáért.

És amikor azt hisszük, minden lehetőséget kimerítettünk, Fanni bejelenti, hogy pisilnie kell. Újabb húsz perces művelet következik, mialatt igyekszünk tényleg csak a minimumot eltávolítani Fanniról, aminek az lesz a következménye, hogy valamit biztosan lepisil magán, vagyis nem ússzuk meg az újraöltöztetést.

Emma akkor zendít rá másodszor, amikor rájön, hogy nem elég a szkafander, még az autós kagylóülésbe is van pofánk belegyömöszölni a már amúgy is kényszertartásban lévő gyermeket. Fanni ismét szökni próbál, és mielőtt az autóba ültetnénk, még két-három kört szaladunk utána, mert úgy gondolja, ez a kergetőzés nekünk is jó móka. Végül csak betuszkoljuk magunkat az autóba, és irány a Budai hegyek.

Végre megérkezünk a célhelyre. De jó, süt a nap, csiripelnek a madarak, tiszta a levegő! Fannira rém büszke vagyok, mert legyalogolja a nem túl meredek másfél kilométert. Emma babakocsiban „közlekedik”, és jót szendereg a friss időben. Idilli a hangulat. A kilátóban több kisgyerekes családot is találunk, nyilván népszerű a könnyű erdei séta. Visszafelé Fanni azért már apa nyakába kéredzkedik, Emma pedig nyöszörög, mert kezd éhes lenni. Még a tűréshatárukon belül érünk vissza a kiindulóponthoz, ahol egy kellemes, házias étterem hívogatja a kirándulókat pihenőre és jó ebédre. Nem is állunk ellen. Úgy tűnik, családbarát a hely, van etetőszék, a pincérek rendkívül készségesek, a gyerekekkel barátságosak. Türelmesen kivárják, míg lehámozom a lányokról a több rétegnyi kezes-lábast, és a ruhahalmot el is tüntetik valahová, hogy odaférjünk az asztalhoz. Végignézek a megkönnyebbült gyermekeimen, akkor látom, hogy mégsem megfelelően készültünk a programra, meg is jegyzem a férjemnek: „Ha tudtam volna, hogy étteremben kötünk ki, nem hagytam volna Fannin a reggeli pecsétes felsőt az overall alatt.” Mire ő: „Hát, én sem a kisvakondos pólómat vettem volna a kabát alá.” Sebaj, Emmának tetszik, s úgy tűnik, azért nem néznek ki minket.

Persze, nem ússzuk meg pohártörés nélkül, de már jön is az egyik kedves pincér seprűvel, lapáttal a kézben és kedélyes mosollyal az arcán. Sűrűn elnézést kérünk. „Ugyan már, az ilyesmi előfordul” – vágja rá könnyedén, persze nem kell tudnia, hogy én vertem le a poharat.

A férjem gúnyosan vigyorog, de én finoman jelzem a lábammal az asztal alatt, hogy ne merjen elárulni, ha jót akar. A sétának a friss levegőn és a tartalmas, finom ebédnek van még egy felbecsülhetetlen előnye, mégpedig az, hogy hazaérve a család minden tagja háborítatlan, mély délutáni alvásba zuhan. Amikor felébredek, a többiek még szunyókálnak. Kiosonok a konyhába egy kávéra. Lassan kortyolgatom, s hallgatom a szomszéd szobákból a szuszogást. A nyugalom ilyen megszentelt perceiben persze gondolatban fogom a szivacsot s letörlöm a reggeli emlékeztetőt az agyam kis fekete táblájáról, elvégre nem is tűnik olyan lehetetlennek egy harmadik gyermek vállalása.

A cikk a Képmás magazin 2016. márciusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

„Gender, gender…, nem ez az, amikor a kislányoknak tilos szoknyában menni az óvodába?” – kérdezett vissza egy ismerősöm, amikor arról faggattam, hogy mit tud a genderről. Nem is csodálkoztam ezen, hiszen hogy mi a „gender” (hogy a „gender mainstreaming”-ről már ne is beszéljünk), afelől még a tudományos szakcikkek olvasása közben is sokáig bizonytalanságban marad az ember. Nézzük hát, honnan ered és mit jelent eredetileg a szó.

Money, money, money

Az angol nyelvben az ember nemét a „sex” szóval fejezik ki, míg a különböző nyelvtani entitások nemének megnevezésére a „gender” szót használják. A „gender role” azaz a „nemi szerep” kifejezést először John Money pszichiáter, az amerikai John Hopkins Egyetem munkatársa használta 1955-ben. Különválasztotta az ember biológiai nemét és társadalmi nemét, és azt állította, hogy a kettőnek semmi köze egymáshoz. Azaz, hogy valaki férfiként vagy nőként létezik a társadalomban, az nem annak köszönhető, hogy milyen neműnek született, hanem annak, hogy a környezete milyen nemi szerepet (gender role) oszt rá.

A nemi szerepek tehát nem a természetben gyökereznek igazán, hanem szinte teljes egészében társadalmi konstrukciók – Money szerint.

Money pszichiátriai működése során a szexuális fejlődés során bekövetkezett zavarokkal foglalkozott legszívesebben. Érdeklődésének középpontjában a roncsolódott nemi szervvel született kisfiúk álltak. Mivel ők felnőtt korukban nem tudnak majd férfiként normális szexuális életet élni, Money azt az eljárást javasolta, hogy kasztrálják, operálják át majd neveljék fel lányként őket, és tinédzser koruktól kezdve kapjanak női nemi hormonokat. Így nőként képesek lesznek szexuális aktusra, ami Money szerint a személyiségfejlődés elengedhetetlen része. Hogy teóriáját a gyakorlatban is igazolhassa, Money-nak 1967-ben kapóra jött egy egypetéjű ikerpárnak az esete. Egyiküknek, egy kisfiúnak a pénisze a körülmetélés során helyrehozhatatlanul megsérült. A kétségbeesett szülők bármit megtettek volna, hogy gyermeküknek boldog élete lehessen, így jutottak el egy tévéhirdetésen keresztül a pszichiáterhez. Ebből lett aztán a híres John/Joan-eset. Money végre is hajtotta az ismertetett procedúrát, és onnantól kezdve a kis Johnt Joanként, azaz kislányként nevelték. Money megírta az esetet, amit annak az igazolására használt fel, hogy a nemi identitás valóban csak társadalmi konstrukció, hiszen egy biológiailag normális fiúnak született csecsemőt minden további nélkül fel lehet nevelni lányként.

A marxizmus nem vész el…

A John/Joan eset óriási visszhangra talált elsősorban a radikális marxista feministák körében. (A feminizmus távolról sem egységes mozgalom, több ága és hulláma ismert.)

A marxista feministák Money gender-elméletében saját nézeteik igazolását látták: a férfi és nő közötti különbségek nem természetből fakadóak, hanem társadalmi konstrukciók.

A radikális feministák számára, mint amilyen Shulamith Firestone (a „The Dialectic of Sex” című könyv szerzője) is volt, az emberiség története folyamatos osztályharc. Elképzelésük szerint a férfiak azért találták ki a házasságot, hogy elnyomják a nőket, és ez az ősi ellentét minden osztály és osztályharc gyökere (és nem a tulajdonviszonyok kialakulása, ahogy azt a klasszikus marxisták gondolták).

Judith Butler (a „Gender Trouble: Feminism and the Subversion of Identity” című könyv szerzője) ennél is tovább ment, és a nemi különbözőségek teljes megszüntetésének szükségességéről beszélt, azt állítva, hogy az automatikusan magával hozná a „patriarchális rendszer” teljes összeomlását és a várva várt világforradalmat. A marxista feministák megszüntetendőnek tartják a „kötelező heteroszexualitást” és az „anyaságot” is, mivel ezek is csak társadalmi konstrukciók. Ez utóbbi gondolatnak volt még az előbb említett két hölgynél is radikálisabb képviselője Margaret Sanger, aki életcéljául tűzte ki, hogy felszabadítja a nőket a „reprodukció rabszolgasága” alól.

Szerinte az egész „anyaság-mítosz” csak a férfiak és a Katolikus Egyház találmánya, hogy szolgaságban tartsák a nőket.

Sanger szerint a nőnek „tulajdonolnia kell” a saját testét és a szexualitását, hogy szabadon dönthessen, akar-e anya lenni vagy sem. Minden nőnek joga van a szexhez, és joga van a feltételek nélküli abortuszhoz is. Egy gyerek csak akkor szülessen meg, ha tervezték, várják és akarják, „szabad faj nem születhet rabszolga anyáktól”, mondta. Sanger indította el az első abortuszklinikát az Egyesült Államokban 1916-ban, majd a növekvő számú hasonló központokat összefogva, létrehozta az Amerikai Születésszabályozási Ligát (American Birth Control League), amiből aztán kinőtt az International Planned Parenthood Federation (Nemzetközi Tervezett Szülőség Szövetség), röviden IPPF (későbbiekben még érdekessé válik.)

Kép

Kép: Freepik

A másik NGO, azaz nem kormányzati szervezet, ami fontos szerephez jut cikkünk témája kapcsán a WEDO, a Women’s Environment and Developement Organization, amelynek Bella Abzug volt az alapítója, akitől a következő elhíresült mondás is származik: „Igen, a nő helye a házban van…, a Képviselőházban!” Egy sikeres kampány után 1970-ben valóban tagja is lett az Egyesült Államok Képviselőházának. A radikális feminista hivatalosan ugyan sosem lépett be a betiltott amerikai Kommunista Pártba, de forradalmi elképzeléseit az ő ideológiájukból merítette, szoros kapcsolatot ápolt a marxista feministákkal, és politikai körökben nyílt titok volt, hogy ő a kommunisták legmagasabbra jutott legális szócsöve.

Tehát WEDO és IPPF, jól jegyezzük meg ezt a két mozaikszót, rövidesen összeérnek a szálak.

Hogyan vált az ENSZ megszállt területté?

A Nők (1995-ben, Pekingben megrendezett) IV. ENSZ-Világkonferenciájának cselekvési terve fogalmazta meg először a gender mainstreaminget mint a társadalmi nemek egyenlőségét előmozdító közpolitikai stratégiát. Miként lehetett ebből a – természetes társadalmi rendet alapjaiban felforgatni kívánó, marxista gyökerű – ideológiából hivatalos ENSZ cselekvési terv a marxizmus bukása után?

Nos ez is, mint annyi minden más, a berlini fal leomlásával és a kétpólusú világrend felbomlásával kezdődött. Ekkor merült fel az igény arra, hogy újrafogalmazzák az Egyesült Nemzetek világban betöltött szerepét, és ekkor vette kezdetét az NGO-k, a nem kormányzati szervek tündöklése és befolyásának megerősödése. Kinek lehet az ellen bármi kifogása, hogy felerősödik a civil szféra beleszólása a hatalomba? Ezzel párhuzamosan zajlott az ENSZ-nek mint a nemzetek felett álló megkérdőjelezhetetlen erkölcsi tekintélynek a megerősítése.

A nem kormányzati szervek az ENSZ-en keresztül – annak erkölcsi felsőbbrendűségét kihasználva – nem direkt módon szóltak bele az egyes országok politikájába, hanem közvetve.

Amit az egyes országokban a politika vagy a társadalom ellenállása miatt nem sikerült elérni, azt egy ENSZ direktíván keresztül rájuk lehetett kényszeríteni.

Mára bizonyos ENSZ szervezetek elsődleges partnerei nem is az egyes országok kormányai és képviselői, hanem néhány rendkívül befolyásos nemzetek feletti NGO. Ezek befolyása úgy valósul meg, hogy az ő szakértőiket kérik fel lényeges kérdések véleményezésére, eldöntésére és a dokumentumok megszövegezésre.

A Nők (1995-ben, Pekingben megrendezett) IV. ENSZ-Világkonferenciájának határozati dokumentuma megfogalmazásában két NGO, azaz nem kormányzati szervezet játszott döntő szerepet: a Margaret Sanger által alapított IPPF és a Bella Abzug által jegyzett WEDO.

A nőt végképp eltörölni

Alapos munkát végeztek, és úgy, hogy közben alig-alig fogott bárki is gyanút. Az angol nyelvű dokumentumban lényegében minden esetben, ahol a „nőkről”, „nők jogairól”, „női perspektíváról” volt szó, a „nő”-t kicserélték „gender”-re. A Nők Világkonferenciájából a Gender Perspektíva Világkonferenciája lett. A többség eleinte nem is értette, miről van szó. Volt, aki azt hitte, hogy a „sex” szó túl vulgáris, ezért helyettesítették a genderrel, mások úgy vélték, hogy a gender szó nőkre és férfiakra egyaránt vonatkozik, és az egyensúly kifejezésére hivatott. Akkoriban ugyanis még csak kevesen tudták, hogy a gender szó új jelentést kapott, és nem a „sex” szinonimája.

Kép

Kép: Freepik

Ugyanígy félrevezető, amikor a magyarban a „sex” és a „gender” szavakat egyaránt „nem”–nek fordítják, mert azt a tévképzetet keltheti, hogy a két nem egyenlőségéről lenne szó, pedig messze nem ez a helyzet. A gender ugyanis a nemi identitást szinte teljesen társadalmi konstrukciónak tekinti, ami így tetszés szerint tágítható. „A gender-fluiditás azt a képességet jelenti, hogy tudva és akarva választunk egyet vagy többet a végtelen számú gender közül, bármilyen hosszú ideig és akárhányszor” – írja Kate Bronstein „Gender Outlaw: On Men, Women and the rest of us” című könyvében, amely egyes amerikai egyetemek gender kurzusain kötelező olvasmány.

Egy illúzió vége

A gender ideológusai a legnehezebben azt tudják elmagyarázni, hogy az ENSZ-ben, az EU-ban és számos más nemzetközi szervezetben illetve országban már létező antidiszkriminációs vagy egyenlő bánásmód szerinti, illetve női esélyegyenlőséget támogató politika mellett miért van még szükség a gender mainstreaming cselekvési tervre. A hivatalos dokumentumokban ugyanis a gender ideológia társadalmi radikalizmusa és marxista gyökerei általában rejtve maradnak, ami pedig látszik, az pontosan ugyanaz a diszkriminációs és esélyegyenlőségi politika, amelyekkel a gender elmélet nélkül eddig is foglalkoztak.

A kicsit figyelmesebben kutató azonban ki tudja hámozni a sorok közül, miről is van valójában szó: a gender mainstreaming a nők és férfiak közötti egyenlőséget mint társadalmilag felépített viszonyrendszert célozza meg. Vagyis többről van szó, nem csak a nők szempontjainak figyelembevételéről a közpolitika alakítása során, nem is csak a nők és férfiak esélyegyenlőségének eléréséről.

A gender mainstreaming a teljes társadalom norma- és intézményrendszerének radikális átalakítását szolgálja – a nemek egyenlőségének ürügyén.

Sok jó szándékú ember azzal áltatja magát, hogy a gender pusztán a női érdekképviselet egy másik elnevezése, pedig nem az, efelől ne legyen senkiben semmi kétség.

Adósok vagyunk még Money John/Jane-kísérletének a kimenetelével. A kislányként nevelt kisfiú sosem volt boldog, szülei bármennyire is szerették volna. Mindig furcsának, különösnek, oda nem illőnek érezte magát, és ettől szenvedett. És amikor 14 éves korában elmondták neki az igazságot, azonnal követelte, hogy férfiként élhessen tovább, és amennyire tudják, állítsák vissza az átoperálása előtti állapotot. Ez 1981-ben történt, de a kísérlet teljes csődjének híre még sokáig nem jutott el a nagyközönséghez, és Money még hosszú ideig hivatkozhatott rá elmélete igazolásaképpen. Hiába tudjuk ma már, hogy mi az igazság, a gender szelleme visszavonhatatlanul kiszabadult a palackból, körüljár a világban és mindenhova beférkőzik, ahova tud.

A cikk 2015-ben jelent meg a Képmás magazinban.

Ott van például Ábrahám története a Bibliában, akitől azt kérte Isten, hogy áldozza fel a fiát. Ábrahám nem szólt egy szót sem. (Ter 22.) Értetlenül ment, és tette, amit elvártak tőle. Micsoda csend lehetett ott Ábrahám és Izsák között! Ezt a némaságot aztán Izsák törte meg, amikor megkérdezte: „Apám, itt van a kés, itt van minden, ami egy áldozati istentisztelethez kell, de hol a bárány? Hol van az a közvetítő állat, amelyben megjelenik tiszteletünk?” Ábrahám nem tudott mást válaszolni, csak ezt: „Majd megadja azt is az Isten!” Nem válaszolt igazán, hanem átadta a kérdést. Maradt a csend. Ebből a csendből született meg a válasz, ami először egy gesztus volt, mert Isten adott áldozati állatot Izsák helyett. Ezután jöttek csak a szavak. Isten ugyanis szövetséget kötött Ábrahámmal, Izsákkal, és utódaival. Megparancsolta, hogy soha embert ne áldozzanak, hanem bízzanak benne.

A szó csendből és a tettből születik. Ha ezt nem értjük, akkor ismételgetünk megtanult szavakat, szépen bekeretezett világot gyártunk, de elveszítjük kapcsolataink mélységét.

Az első dolgunk mindig az, hogy elcsendesedjünk, mert csak így ismerhető fel minden érték. Csak a csend szólalhat meg, és csak befogadó közegben – mint valami hullámokat felfogó térben – képes megszólalni.

Ma különösen is elveszünk a szavak erdejében. Persze, valóban fontosak a jó időben, pontosan elmondott igék. De ha nincs a szavak mögött csend, akkor olyanok ezek, mint a fedezet nélküli pénz. Egy darabig még elhiszik az emberek, hogy érnek valamit, de elég gyorsan kiderül, hogy üres papírfecniket tartunk a kezünkben, amiket bárki nyomtathat. Szavaink aranyfedezete a csendünk. Mert ilyenkor nem akarunk semmit elérni. Nem akarunk megmagyarázni dolgokat, csak létezni.

Ez pontosan úgy van, ahogyan egy családban. El lehet magyarázni azt, hogy hogyan szeretjük egymást. Össze is lehet veszni, de amikor baj van, és átölelem a másikat, akkor pontosan tudom, hogy erre alapozhatok minden további megbeszélést.

Ha viszont ez nincs, csak beszélünk, akkor szerződéseket ugyan köthetünk, de azoknak nem sok értelmük lesz. Formálisan egybetartanak valamit, amiben nem érzem magam otthon.

Ugyanígy van ez az Istennel. Ha nem tudom, hogy ő csendben, de mindig átölel, akkor nyugodtan beszélhetek, de ezek csak szavak maradnak. Mustó Péter lassan bestsellerré vált könyvének a címe ez: „Csendben születik az élet”. Ez így van! Nem szavakból, nem megmagyarázásokból, nem a szétválasztó elemzésekből, hanem az Isten előtti, a létezésünkhöz visszataláló csendben születik az élet. Így érdemes belépni a böjtbe!

„Ezt a 40 napos időszakot adjuk a teremtésnek. Keressük meg azt, hogy miben kell megújulnunk, környezettudatossá válnunk, tulajdonképpen megtérnünk. Mindenkit arra hívok, hogy induljunk el ezen az úton. A keresztények a nagyböjtben gyakran konkrét fogadalmakat tesznek: miben változok, mit ígérek, miről mondok le?” – írta oldalán a bencés szerzetesek elöljárója.

A Zöld böjthöz öt szempontot adott útmutatásként:

1. Takarékoskodj az energiával!

2. Tudatosan vásárolj!

3. Tölts több időt a természetben!

4. Táplálkozz egészségesen!

5. Tekints magadra teremtményként, aki Isten vendége a földön!

A főapát arra kérte barátai, munkatársait, diákjait, hogy jó lélekkel vállalják ezt a kezdeményezést. A felhíváshoz csatolt fotón Cirill atya nagy T betűt formáz a kezével, és azt javasolja követőinek, ők is készítsenek hasonló fotót és cseréljék le erre a profilképüket, legyen ez a Zöld böjthöz való csatlakozás egyezményes jele, ezzel kifejezve, hogy időt adunk a teremtésnek.

A Képmás csapata elkötelezett a teremtésvédelem ügye mellett, ezért örömmel csatlakozunk a felhíváshoz és erre buzdítjuk olvasóinkat is.

Család, kultúra, zarándoklat, természetjárás, vállalkozás, kommunikáció - Molnár-Bánffy Kata Instagram posztjait is érdemes megnézni, a profilja ITT érhető el.

A tavasz, az erőfeszítésünk eredménye sokszor késik, mint lány a randiról. Várat magára, ahogyan az ünnep. Türelmet és fegyelmet követel, mint mi az éhes gyerektől, aki már meglátta a konyhaasztalon a tortát: „Előbb kézmosás, megterítünk, ebédelünk…”

Igen, a türelemre is a gyerekeim tanítottak, mint annyi másra. Mert öröm volt várni rájuk az oviban, mert anyaként tudtam izgalommal és tennivalóval megtölteni az ünnepek előtti várakozást. Mellettük tanultam, hogy a gyerektestet égető láz, a gyereklelket szorító fájdalom sokszor tovább tart, mint az erőnk, mégis ki kell tartani.

Ha új lendületet tudunk venni az utolsó métereken, mámorító a megérkezés. Ha nem tesszük hozzá a magunk áldozatát, nem lesz igazán miénk az öröm.

A böjt reménytelenül hosszú, ha türelmetlenül számoljuk a napokat. Reményteli és rövid, ha arra gondolunk, mi férhet még bele.

A rendezvény szervezője, Hölvényi György EP-képviselő a Nagycsaládosok Országos Egyesületével és a Nemzetközi Családfejlesztési Szövetséggel (röviden IFFD) együtt közösségépítő céllal hirdette meg a konferenciát, valamint hogy népszerűsítse a családos létformát a fiatalság körében. „Szélsőségesen individualista európai társadalomban élünk, az emberek befelé fordulnak és úgy érzik, nincs szükségük kapcsolatokra, sem társra” – véli a politikus, aki szerint a média erősíti ezt a nézetet, negatívan befolyásolva a család megítélését. Hölvényi úgy gondolta, a legeredményesebb, ha az ifjúság bevonásával keresnek választ a problémákra, amik Európa minden pontján azonosak.

Kép

Hölvényi György – Kép: Vadócz Dávid

A programon 15 ország harminc fiatalja vett részt, akiket motivációik alapján, több mint ötven jelentkező közül választottak ki az IFFD tagjai. Az előadásokat egy workshop előzte meg, ahol generációik legfőbb problémáira dolgoztak ki javasatokat. „Korábban, a hetvenes években csupán három átmenet volt az emberek életében: a munkába állás, a különköltözés és a családalapítás. Ezek ma sokkal komplikáltabbak, és más tényezők is változásokat eredményeznek, például a munkanélküliség vagy az új technológiából fakadó lehetőségek” – magyarázza Kardosné Gyurkó Katalin, a NOE elnöke.

A közös ötletelés során hét csoportban hét témát vitattak meg: oktatás, lakhatás, munka és a család közti egyensúly, alulfoglalkoztatottság, az új technológia megfelelő használata és esélyegyenlőség.

A fiatalokat érdeklődési körük alapján osztották csapatokba, ügyelve arra, hogy egy tematikával ne csak egy nemzetiség foglalkozzon. Az egyes országokban máshogy gondolkodnak bizonyos kérdésekről, ami sok dilemmát okozott, de a résztvevők a közös pontok megtalálására törekedtek: sokan mondták például, hogy a céljaik megvalósításához pénz kell, mások viszont arra világítottak rá, hogy ez tudással, emberi kapcsolatokkal is helyettesíthető.

Luis Sanchót egy barátja hívta meg a rendezvényre, hogy spanyol résztvevője is legyen a konferenciának. Generációja legfőbb problémáinak a pozitív vezetői minta hiányát, a bizonytalan munkahelyeket és a családok törékenységét tartja. Ezek tartós problémák, így a válaszok kidolgozása is hosszú távú folyamat: politológusként és politikafilozófusként úgy véli, az iskolában és az egyetemeken kritikai gondolkodásra kellene tanítani a diákokat. Paul Graas az IFFD igazgatójától, Ignatio Socias-tól hallott a konferenciáról, mivel maga is tagja a szövetségnek.

Ő kortársai legégetőbb problémájaként a szülők bevonásának hiányát nevezte meg, amire szerinte nemcsak gyerekkorukban, de később, karrierjük építésekor is szükség van, hogy tanácsaikra támaszkodva megfelelő döntéseket hozhassanak.

Kép

Paul Graas – Kép: Vadócz Dávid

A konferencián konkrét megoldások is elhangzottak. Az oktatási esélyegyenlőség kapcsán Luis Sancho egy családokat támogató mentorprogramra tett javaslatot. „A NOE és az IFFD példáját követve más egyesületek is segíthetnék a szülőket a munkával vagy gyermekeik taníttatásával kapcsolatos kérdésekben” – tanácsolta felszólalása során. Ugyanakkor úgy gondolja, a gyerekek problémái nemcsak a szülők problémái, hanem az oktatási intézményeké is, ezért arra ösztönzi az iskolákat, építsenek ki szorosabb kapcsolatot a családokkal.

A konferenciára látogató Novák Katalin államtitkár felhívta arra a figyelmet, hogy sok huszonéves halogatja a különköltözést a családjától, aminek anyagi akadályai vannak, vagy pedig az az oka, hogy kényelmesebb számukra a „mamahotel” komfortját élvezni.

Az olaszországi Giuseppe Di Giacomo Pepe és csapata egy olyan önkormányzati épületegyüttesben látja a megoldást, ahol együtt élhetnek a rászoruló fiatalok és idősek, egymást segítve. A mintát Milánó adta, ahol sok cég tart fent épületében helyiségeket ilyen célokra. Hogy még könnyebbé váljon az önálló élet megkezdése, Giuseppe csökkentené vagy megszüntetné a 26 év alattiak adóterheit.

Hozzá hasonlóan az adózási rendszeren változtatna Franciszek Wiącek is, mentesítve a szükségben lévőket az illetékek alól.

„Olaszországban és Spanyolországban 30% a munkanélküli fiatalok aránya. Ez nemcsak munkahiányt, hanem a tisztességes munka hiányát is jelenti”

– emelte ki. Emiatt egy olyan munkakörnyezet létrehozását támogatná, ahol nemcsak az anyagiakat, de az emberi kapcsolatokat is figyelembe veszik. Példaként egy 1990-ben megalkotott stratégiai modellt, a flexicurity-t (szó szerint „rugalmas biztonság”) említette, amely szerint a munkaadó élethosszig tartó tanulás, megbízható és rugalmas szerződési formák, modern társadalombiztosítási rendszer és aktív munkaerő-piaci eszközök biztosításával támogatja a foglalkoztatottakat.

Bénédicte Colin a braindain, azaz agyelszívás ellen venné fel a harcot: gyakori jelenség, hogy a magasan képzett emberek külföldön találnak és vállalnak munkát. Ez úgy kerülhető el, ha lokális munkalehetőségekből is választhatnak, amelyek személyes fejlődésüket is támogatják.

Állást találva a munka és a család összeegyeztetése jelent a fiataloknak akadályt. Coen Vermeij és társai olyan munkahelyeket teremtenének, amelyek szoptatásra alkalmas helyiséget és gyerekfelügyeletet biztosítanak, emellett otthonról végezhető munkára is lehetőséget adnak a szülőknek. A felsoroltakon kívül egy olyan térkép ötletét is felvetették, amely azokat a családbarát helyeket gyűjtené össze, ahol szintén mód van a gyerekek megőrzésére.

A workshop résztvevőinek aggályai voltak az új technológia és az internet túlzott használatának pszichológiai és egészségre gyakorolt hatásaival szemben is.

A világháló különösen a gyerekekre veszélyes, akik koruknak nem megfelelő tartalmakkal, például pornóval is találkozhatnak.

Everard Van Weede azt javasolja, tanítsák az iskolákban az eszközök és az internet megfelelő használatát, az önkormányzatok és az egyetemek pedig szervezzenek különböző közösségépítő programokat, nyári kurzusokat, ahol a diákok választ kaphatnak technológiával kapcsolatos kérdéseikre, hogy azt az előnyükre fordíthassák.

A konferencián a társadalmi integráció kérdésével is foglalkoztak. „A változások ne az emberekért, hanem az emberekkel történjenek” – kérte Getter Kristen Rang, aki ugyancsak fontos szerepet tulajdonít az oktatásnak. „Gyakorlatiasabb órákra van szükség, amiken a mindennapi élethez elengedhetetlen készségeket is megtanítják, és a fogyatékossággal élőkkel és a marginalizált csoportokkal is foglalkoznak.” Úgy látja, az ifjúság kizárólag a fiatalok szervezetei által tudja hallatni hangját, ezért növelné azok anyagi támogatását.

Kép

Kép: Vadócz Dávid

A rendezvényen a NOE mellett más hasonló szervezetek, mint a Katolikus Családok Európai Szövetsége és az Európai Nagycsaládos Szervezetek Szövetsége (ELFAC) is képviseltette magát. „Amikor elmeséltem egy barátomnak, hogy milyen konferenciára megyek, és hogy a nagycsaládos létről fogok beszélni, felhördült, hogy már így is rengetegen vagyunk a Földön” – osztotta meg tapasztalatát az ELFAC tagja, Maria Waczkiewicz.

Gyurkó Katalin szerint a nagycsaládosok bűnbaknak vannak beállítva, holott sok gyermeket nevelve is lehetünk környezettudatosak.

 „Aki gyermeket vállal, az felelősséget érez a jövő iránt, hiszen azt szeretné, hogy unokái is szülessenek. Ezek a szülők praktikusabban gondolkodnak, mint azok, akik egyedül élnek, például sokan maguk termesztik, amit megesznek, eldobható helyett mosható pelenkát használnak, a testvérek pedig egymás kinőtt ruháit hordják” – sorolja.

Kép

Kép: Vadócz Dávid

A Youth Transition eredményességét és létjogosultságát mutatja, hogy az utóbbi időben egyre inkább előtérbe került az európai közéletben a család, amely a fiatalokat is foglalkoztatja: évről évre csökken a résztvevők átlagéletkora.