– Miért döntöttél úgy, hogy megosztod tudásodat a követőiddel?
– Képeket, recepteket már a járvány előtt is tettem fel az oldalamra. Amikor aztán elkezdett terjedni a hír, hogy a koronavírust követő felvásárlás miatt élesztőhiány van az országban, megkérdeztem őket, szeretnének-e kovászt készíteni. Rengetegen csak azért nem vágtak bele korábban, mert ez egy nyolc-tíz napos folyamat, amire munka mellett nem tudtak időt szakítani, most viszont jobban ráérnek. A kiírásomnak olyan nagy visszhangja lett, hogy két nap alatt 30 ezerrel nőtt az oldalam kedvelőinek száma, mostanra pedig már közel 70 ezren vannak.

– Miért érdemes otthon kovászt készíteni?
– A kovász egy élő anyag, és később is életben kell tartani, ezért nem is ajánlom mindenkinek, hogy belekezdjen. Ez egy csodálatos dolog, egy hitvallás, amit kényszerből nem lehet csinálni. A kovászhoz nem kell más, csak liszt, víz és idő, ami most sokaknak van, emellett a belőle készült péktermékek elképesztően jó ízűek.

Sajnos felgyorsult világunkban a magas élesztőhasználat miatt ez az ősi eljárás háttérbe szorult, pedig a végeredményt össze sem lehet hasonlítani egy gyorsított eljárással, adalékanyagokból készült hagyományos kenyérrel.

Az is a kovászos kenyér mellett szól, hogy hosszabb az eltarthatósági ideje, minimum négy-hat nap, mivel a benne lévő ecet- és tejsavbaktériumok tartósítják, így sokkal később szárad meg és nem penészesedik.

– Miben más a kovászos kenyér íze, mint az élesztős kenyereké?
– Teljesen más az érzete, még a héja is: a búza ízét nem nyomja el az élesztőé, ami magas élesztőfelhasználás mellett gyakran előfordul. A kovászban nemcsak élesztőgombák, hanem tej- és ecetsav baktériumok is találhatók, amik csodálatos ízt adnak neki, de sokáig kell kovásszal foglalkozni, hogy megérezzük ezeket a különbségeket. A hőfokkal, a kovászsűrűséggel, az érési idő meghosszabbításával vagy épp lerövidítésével variálhatunk rajta annak megfelelően, hogy édesebb vagy sósabb ízű kenyérre vágyunk. Ha hosszabb ideig, akár 12 óráig hagyjuk érlelni, és melegebb helyen készítjük, akkor savanykásabb lesz. De az egésznél a liszt a döntő, mivel a búzaőrleményekben más-más arányban találhatók meg a felsorolt baktériumok, rozslisztet használva például ugyancsak savanykásabb ízt kapunk. Emiatt az oktatás során mindenkinek azt javaslom, fejlessze érzékelését, és ismerje meg saját lisztjét.

– Azoknak, akik még nem látták a videóidat, hogyan foglalnád össze a kovászolás folyamatát?
– Összekeverünk 50 gramm vizet 25–25 gramm liszttel, majd egy lazán lezárt üvegben 24 órára félretesszük a konyhaszekrénybe vagy a mikróba. Ez idő alatt tejsav- és ecetsav baktériumok jönnek létre benne, a felületén pedig buborékok jelennek meg. A kovász az egyenletes hőfokot szereti, 25–28 fokon kel életre, ezért érdemes mellérakni egy meleg vizes poharat, hogy állandó hőmérsékletet tartsunk. Amikor újra elővesszük, a massza felét átmérjük egy tiszta üvegbe, és ismételten 50–50 gramm lisztet és vizet adunk hozzá, majd ezt naponta, később félnaponta megismételjük. A kovászt folyamatosan figyelnünk kell: „etetés” előtt ellenőrizzük, hogy látunk-e rajta buborékokat és hogy érezzük-e már a tejsavas illatot, majd amikor növekedésnek indul, az ecetes illatot. Ha pedig összeesett, újra meg kell etetni.

– Kicsit úgy hangzik, mintha az ember egy gyereket nevelne…
– Pontosan. A negyedik nap táján mindenki nevet is adott a saját kovászának, az enyém Karti lett.

Kép

– Mit lehet tenni a keletkezett kovásszal?
– Nyolc-tíz nap elteltével alkalmassá válik arra, hogy kenyeret süssünk belőle. Aki nem szeretne, az a hűtőbe is elteheti – ebben az esetben onnantól elegendő hetente egyszer vagy kétszer etetni, mivel lelassulnak az érési folyamatok. De le is lehet szárítani, amikor egy érett kovászt kihúzunk egy sütőpapírra, szobahőmérsékleten megszárítjuk, majd apróra törjük, és egy üvegben lezárjuk.

Innentől kezdve a szárított kovász él, és bármikor felhasználhatjuk, csak fel kell oldani vízzel és megetetni liszttel, hogy újra felébresszük benne azt a mikroközösséget, amit életre keltettünk.

– Kovászodat kétféle lisztből készítetted: százas őrlésű fehérlisztet és teljes kiőrlésű lisztet használtál. Utóbbira miért volt szükség?
– A teljes kiőrlésű liszt azért jobb, mert abba a búza héja, azaz a korpa is belekerül, aminek a felületén több az élesztőgomba, ezért biztonságosabban kezdi beindítani a kovászt. Mi ugyanis liszten és vízen kívül semmit sem adunk hozzá, a levegőben és a lisztszemcséken lévő gombák erjesztik meg ezek elegyét.

– Az etetés során rengeteg felesleg keletkezik, ezzel mit lehet kezdeni, hogy ne vesszen kárba?
– A kovászetetés első négy-öt napjában még nem elég erős a maradék egy péksütemény megkelesztéséhez, de tésztába dagasztva, kevesebb élesztővel fel lehet használni, és palacsintához, lángoshoz is hozzáadhatjuk. Készíthetünk belőle krékert is: ehhez keverjünk hozzá egy kevés vizet és lisztet, terítsük ki sütőpapíron, sózzuk vagy szórjuk meg magokkal, majd 160 fokon süssük ropogósra.

– Kartin kívül több kovászt is nevelsz. Melyik miért különleges?
– A legidősebb 103 éves, amit Olaszországban kaptam, és jelenleg ezzel dolgozunk a pékségemben. De van rozskovászunk is, amiből a rozskenyerek készülnek, a sima fehér kovászunk pedig a félbarna kenyerek alapja. És van egy saját, speciális kovászunk, amit a pizzáinkhoz használunk, ezt liszt és alma keverékéből indítottuk. Ugyanis az alma héján is vannak élesztőgombák, emiatt akinek nem indul be a kovásza, gyakran gyümölcsvízzel eteti azt.

– Mik a kovásznevelés során leggyakrabban előforduló hibák?
– Azoknak, aki korábban ritkán sütöttek, nehezebben indult be a kovászuk, mert kevés élesztőgomba van a konyhájuk levegőjében. Másoknak elszíneződött, ami szennyezett lisztre utal, ez esetben ki kell dobni a kovászt és újrakezdeni az egészet. De így legalább kiderül, ha addig rossz liszttel dolgoztak. Ám a több ezer kérdésre, amit naponta kapok, nincs egy általános válaszom, mivel mindenkinél eltérőek az otthoni körülmények. Az a harmincezer fő, aki beengedett az konyhájába, mind egészen más csapvízzel és liszttel dolgozik – a gyenge minőségűtől a kézműves malmi lisztig mindenféle előfordult –, nekem pedig találnom kellett egy közös nevezőt. Számomra ez volt az egészben a legnehezebb.

– Mi lett ez a közös pont?
– Reggel nyolckor és délután hatkor jelentkeztem be, a videók közt eltelt 12 óra alatt pedig általában mindenki kovásza megérett, így egyszerre kezdtük etetni. Később a készülő kenyeret a hűtőbe tettük keleszteni, mert az aznapi időjárás alapján mindenki hűtőjében 5-6 fok lehetett, így az összes kenyér ugyanakkorra kelt meg.

Kép

– Szerinted mi a videóid sikerének a titka?
– A kovászolás folyamatát próbáltam lefordítani a háziasszonyok és urak nyelvére, és vicces rajzokon mutattam be, mi az az élesztőgomba vagy a tejsavbaktérium. Erre azért is volt szükség, mert a kérdéseik alapján egy teljesen kezdő csapat csatlakozott hozzám, és többen még egyáltalán nem szereztek tapasztalatot a konyhában.

A szemléletes videóknak köszönhetően rengeteg sikersztori született, ami felülmúlta a várakozásaimat. Így, hogy látták a mozdulataimat, könnyebben ment nekik, mint ha egy írott recept utasításait követték volna.

De olyanok is akadnak, akik már több éve foglalkoznak kovászolással, és szerettek volna tökéletesíteni a technikájukon: volt, aki arról számolt be, hogy három év próbálkozás után eddigi legjobb kenyerét sütötte meg.

– A kommentelők közt főképp nők hozzászólásait olvastam.
– A hölgyek bátrabbak, gyakrabban posztolnak fotót, de rengeteg férfitől is kaptam kérdéseket. És sokan mesélték, hogy a dagasztás nehéz feladatát átadták a férjüknek, tehát jó kis családi program lett belőle ebben az ínséges időben.

– Tehát mindenki jól járt. És számodra mit ad a videóoktatás és a rengeteg komment?
– Amikor a kérdéseikre válaszolok, az ő fejükkel kell gondolkodnom. Ez engem is fejleszt, emellett folyamatosan csiszolok a technikámon, változtatok az etetési arányokon, amit a pékségemben is kamatoztatok. Erre korábban nem volt időm, mert a hét minden napján 22 órát dolgozom, most viszont leültem és nézegettem a kovászom érését. Reggelente rettentően izgultam, hogy vajon milyen kovász fogad majd, mert ha csúnyán összeesik, nem tudtam volna élőben dolgozni vele. A sok sikertörténet olvasása pedig megédesíti a napjaimat: több százan küldenek fotót a gyerekeikről, akik amint meghallják a hangomat, rohannak a konyhába, és izgatottan kérdezik, mit fognak sütni.

– Ők miben segíthetnek a szüleiknek?
– Szitálhatják a lisztet vagy fakanállal elkeverhetik a kovászt. Van olyan tizennégy éves srác, aki elkezdett kovászt etetni, és naponta posztolja, hol tart, egy még fiatalabb fiú pedig – a szülei vezénylete alatt – az összes receptemet megsütötte.

A gyerekek ezáltal már most megtanulják, hogy a jó kenyérhez minőségi, vegyszermentes alapanyagokat kell használni.

– Arra még emlékszel, milyen volt az első saját kenyered?
– A tudásomat iskolában szereztem, így az első kenyérnél még a tanáraim segítettek. Amikor viszont elkezdtem önállóan, kovászból kenyeret sütni, a végeredmény messze elmaradt azoknak a kenyerétől, akik most végigkövették a videóimat. Én egyébként azért tudtam ilyen jól megtanulni, mert sosem másokat figyelek, hanem a tapasztalataimra támaszkodom, és csak akkor olvasok utána egy receptnek, ha már tökéletesítettem a sajátomat.

Kép

– A járvány előtt Spanyolországban jártál egy kurzuson. Három évtizedes tapasztalattal a hátad mögött miért érzed szükségét, hogy továbbképezd magad?
– Péknek lenni egy örök tanulási folyamat, mivel mindig vannak újdonságok. A spanyolországi mester, Josep Pascual különleges formájú péksüteményeket alkot, például fonott kenyeret, aminek a közepébe egy kisebb, magba mártott kenyeret rak. Ez nagyon megtetszett nekem, a kenyerek ezáltal műalkotásokká is válnak.

– Követőiddel nemcsak kenyeret, hanem magos hosszúzsemlét, majd kakaós csigát is sütöttetek. A karantén után is folytatod a távoktatást?
– Igen, szeretném. Jelenleg egyetlen mobillal készülnek a felvételek, de ha lesz rá lehetőség, professzionálisabb eszközre váltok. A későbbiekben többek között a megmaradt ételek hasznosításáról is lesz videó; a felhalmozott zöldségeket, például a céklát és a lilaburgonyát kenyérbe is bele lehet sütni.

De mindenki azzal dolgozzon, ami otthon a rendelkezésére áll, és senki ne menjen el bevásárolni csak azért, mert hiányzik egy összetevő.

Ha szezámmag helyett tökmag van kéznél, akkor azzal szórják meg a zsemlét, ha pedig kakaó helyett fahéjat találnak, akkor azzal töltsék meg a csigát.

– Mivel készültél húsvétra?
– Az ünnephez elengedhetetlen a kalács, ami lehet édes és sós is – kőszegi gyerekként én előbbit kedvelem jobban. A péksüteményt nem hosszúkás, hanem koszorú alakúra formáztam és főtt, festett tojásokkal díszítettem. A másik specialitásom egy olyan kenyér, amibe tarját vagy csülköt sütök. Volt olyan év, amikor a sok megrendelés miatt otthon már nem maradt időm kalácsot sütni a családomnak. Ünnepekkor  a termelésünk a tízszeresére nő, nagyon feszített a tempó, a pékek gyakorlatilag 72 órát dolgoznak alvás nélkül, és hazaérve csak arra van energiájuk, hogy eldugják a kertben a tojásokat vagy hogy felrakják a fa tetejére a csúcsdíszt. Ezért az ország összes péke tiszteletet érdemel. De én nem bánom, hogy még ilyenkor sem pihenek, mivel inspirál, hogy boldogságot adhatok a családoknak.

A szül(et)és egy csoda. Az viszont, hogy az anya kizárólag egy műtőasztalon, háton fekve hozhatja világra a gyermekét, elsősorban a sebészi szakma megjelenésének köszönhető ebben a misztikus folyamatban. Ez a korlátozó gyakorlat azonban az utóbbi években a nyugati világban és nálunk is egyre inkább lazulásnak indult, és szerencsére több magyarországi kórház is nyitottan áll a kísérő jelenlétéhez, valamint a baba-mama központú és alternatív módszerekhez (pl. kádban vagy labdán vajúdás). Sőt, bizonyos feltételek fennállása esetén, 2011 óta nemcsak a kórház, hanem akár a pár otthona is az új élet világra jöttének helyszíne lehet.

Ennél azonban jóval extrémebb, különleges szülési rítusokat találhatunk a világ különböző kultúráiban: lássuk is, hogy mik ezek!

A tánc és a teljes némaság

Egyes források úgy tartják, hogy a hastáncnak nem csupán erotikus funkciója van, hanem eredete a szüléshez is köthető. A beduin asszonyok például tradicionálisan nőtársaik közreműködésével, táncolva szültek: csípőjük ringatózása fokozta a méhösszehúzódásokat és segítette a magzatot, hogy behelyezkedjen a szülőcsatornába. Ezt a különleges mozgást az afrikai kontinens délebbi részén élő törzseknél is megfigyelték: a nők egy fába kapaszkodva, guggolva ringatták magukat vajúdás közben.

Kép

Kép: Unsplash

A táncolva szülés szöges ellentéteként bizonyos kultúrákban sokáig a teljes némaság volt elfogadott: Tajvan és Vietnám tradícióban is megtalálható, hogy a lányokat a csöndben elszenvedett szülésre okítják, de Mexikóban is szégyennek számított a hangoskodva vajúdás. Az afrikai Togóban inkább spirituális oka volt a némán szülésnek, hitük szerint ugyanis az anya így nem vonja magára az ártó szellemek figyelmét. A csöndben szülés azonban nem csak az ősi kultúrákban fedezhető fel, hanem korunk gyakorlataiban is fel-felbukkan.   

Az élet a vízből ered

Főleg tengeri népek hagyományaiban megfigyelhető a víz kiemelt szerepe a szüléssel kapcsolatban.

Feltételezhető, hogy egyes csendes-óceáni törzseknél, így a maoriknál is jellemző volt a tengervízben vajúdás és szülés, fájdalomcsillapító és görcsoldó hatása miatt pedig a nyugati szülészeti gyakorlatban is egyre inkább népszerű már a kádas módszer.

Kép

Kép: Unsplash

Más kultúrákban a víz az újszülött rituális fürdetésénél kerül elő: Közép-Amerika őshonos népei jeges vízben merítik meg a határozottan tiltakozó csecsemőket, hogy védjék őket a túlmelegedéstől és erősítsék a szervezetüket. Míg Nigériában a baba első fürdetését - az Omugwo hagyomány részeként - a nagymama végzi, aki így fejezi ki az anya számára, hogy nincs egyedül, hanem egy női közösség támogatja őt élete nagy pillanatában. 

A nők dolga

A világ számos kultúrájában a szülést a menstruációhoz hasonlóan a nők misztériumának tartják, amibe más nők és főleg a férfiak nem nyerhetnek betekintést. Így például a venezuelai indiánoknál is a nők egyedül, mindenfajta külső segítség nélkül adtak életet az utódaiknak. Az erdőbe vonulván levelekből fészket építettek, mindeközben a törzs együtt imádkozott, hogy az anyát ne ragadja el egy ragadozó a vajúdás közben. Csak miután a baba felsírt, mehettek oda az asszonytársak a friss anyához, majd a jó hírt a törzzsel is megosztották.

Ugyanígy az elvonulás kényszere sújtja kulturális okokból Tibet és Pakisztán egyes vidékein a nőket: mivel a szülést a menstruációhoz hasonlóan tisztátalan dolognak tartják, az anyának a családtól külön, egy kunyhóban vagy sátorban, sok esetben egyedül kell végigcsinálnia a folyamatot. Segítségére csak azok a nőtársak lehetnek, akik menstruálnak, azaz szintén tisztátalanok.

Szigorú ágynyugalom

A fenti hagyományokhoz kapcsolhatók a „felkelő nap országának” szokásai is. A japán nők a buddhista szemléletnek megfelelően gyakran fájdalomcsillapítás nélkül hozzák világra a gyermekeiket.

A szülés fájdalmait ugyanis próbatételként fogják fel, amit a nőnek át kell élnie ahhoz, hogy fel tudjon készülni az anyai szereppel járó nehézségekre.

Ezt követően a japán anyákat egy szigorú, minimum 21 napig tartó ágynyugalom várja, amit a szülői ház biztosít a számukra. Látogatókat fogadhatnak, és részt vehetnek a család ünnepi étkezésén is, ahol a tradicionális osekihant fogyasztják az újszülött tiszteletére (piros rizs, vörös babszemekkel).

Kép

Kép: Unsplash

Ehhez hasonló Latin-Amerika la cuarentena (azaz karantén) nevezetű tradíciója, amelynek szintén az célja, hogy a gyermekágyas időszak nyugalmát teremtse meg: a frissen szült nő 40 napig tartózkodik a szexuális élettől, a megerőltető fizikai aktivitásoktól és a csípős ételektől is. Az anyák ebben a sebezhető időszakban egy fajának nevezett kendőbe csavarják a hasukat, és gyakran a fejüket és a nyakukat is eltakarják.

Azért, hogy az anya és gyermeke között a korai kapcsolódás és a megfelelő pihenés is biztosítva legyen, a család nőtagjai és a női barátok látják el a ház körüli teendőket, és gondoskodnak a többi gyermekről. 

Törökországban a szülésen átesett anyáknak már gyakran a kórházban felszolgálják a lohusa serbeti nevezetű italt, amelyet vízből és cukorból főznek, fahéjjal ízesítik, és piros ételszínezékkel színezik. Ezt aztán az anya az otthon töltött 20 nap alatt is fogyasztja, amikor látogatók érkeznek hozzájuk. A gyermekágyi időszak letelte után pedig ő járja végig az ajándékozókat: egy édességgel töltött zsebkendőt és tojást ad nekik, előbbit azért, hogy babája jó természetű, utóbbit azért, hogy egészséges legyen. A vendéglátók pedig lisztet dörgölnek a csecsemő szemöldökébe és hajába, ezzel hosszú életet kívánnak neki.

A nagy placentakérdés: enni vagy temetni?

Ahogy az állatvilágban, úgy egyes nemzeteknél is megfigyelhető, hogy a baba világra jövetelét követően megszülető méhlepényt elfogyasztják. Az ősi kínai orvoslásban például potencianövelőként és a terméketlenség gyógymódjaként tekintenek rá, míg a hagyomány új keletű, sokszor támadott nyugati követői úgy tartják, hogy az anyának segít a tejtermelés fokozásában és a szülés utáni depresszió elkerülésében.

Kép

Kép: Unsplash

Máshol spirituális jelentőséget tulajdonítanak a placentának: Balin legalább annyira élőnek és lélekkel telinek tekintik, mint az újszülöttet, ezért rituális keretek között, megtisztítva és fehér kendőbe csomagolva eltemetik. A gyermekeket pedig 210 napos korukig még nem tekintik embernek: a hindu vallás értelmében reinkarnációk, új megtestesülések, akik egy spirituálisan tiszta állapotban érkeznek e világra, ezért hat hónapig egyáltalán nem érintkezhetnek a földdel. Csak ezután, egy ünnepség keretein belül térnek át véglegesen a mi földi birodalmunkba.

Zsolt az Instagramon ismerkedett meg Anitával. Nagyon hamar egy hullámhosszra kerültek, majd randevúzni kezdtek. „Másfél hónapig minden rendben volt. Naponta beszéltünk, sokat SMS-eztünk, szerencsére az érdeklődési körünk is megegyezett. Már az elején leszögeztük, hogy mind a ketten komoly kapcsolat szándékában ismerkedünk. Másfél hónap után Anita megváltozott, szűkszavúbb lett. Azt mondta, nincs semmi baj, csak fáradtabb mostanában, mert a munkahelyén sok feladatot sóznak rá. Elhittem. Egy héttel később már nem vette fel a telefont, egy sort sem írt, nem jelentkezett semmilyen formában. Én többször írtam neki, látta az üzeneteimet, de válaszra sem méltatott. Egyszerűen hihetetlen számomra.

Az is jobb lett volna, ha kiabál velem, vagy ha SMS-ben szakít. Úgy legalább tovább tudnék lépni.

Bevallom férfiasan, hogy az első hetet végigszomorkodtam, végigittam, most viszont már felváltva vagyok dühös és reményvesztett. Hogy bízhatnék ezután másokban? Hogy hihetnék a szavaknak és a testbeszédnek?”

„Pár hétig levelezgettem Gáborral, aztán elkérte a számom, beszéltünk telefonon is. Ő vetette fel a személyes találkozó lehetőségét, én pedig – mivel szimpatikus volt – örömmel igent mondtam. Sok fura és hazug fazonba belefutottam már életem során, de ezúttal úgy éreztem, bízhatok ebben a férfiben. Felelős, intelligens embernek tűnt – mondja Hanna. – A személyes találkozáskor pont azt kaptam, amire számítottam: egy kedves, nyitott, őszinte és érdeklődő embert, aki nincs humor híján sem. A non-verbális jelekből, egy-egy apró érintésből arra következtettem, hogy szimpatikus vagyok neki. A randi végén ő mondta, hogy mindenképp találkozzunk újra, és folytassuk a beszélgetést. Úgy váltunk el, hogy hív. Egy hétig nem hívott, de nem pánikoltam. Tudtam, hogy elfoglalt ember. Amikor tíz nap után sem adott életjelet, írtam neki, hogy nincs-e kedve egy mozihoz vagy egy sétához. Azt írta vissza, hogy persze, és hogy keresni fog. Némileg visszakaptam a reményt, de ezt követően már soha többé nem küldött üzenetet, nem keresett.

Még az is jobb lett volna, ha azt hazudja, hogy az élete épp kaotikus, és egy ideig nem ér rá találkozni. Abból rögtön tudtam volna, hogy nincs tovább. De ez a sunnyogás…!

Én hiszek a tiszta, egyenes beszédben, abban, hogy mindenki érdemel annyit, hogy tudja, miért nem tartanak rá igényt. Régebben mindenki megmondta a másiknak, hogy bocs, de úgy érzem, ez nekem nem megy. A legaljasabb húzás az SMS-ben történő búcsú volt, de még az is válasz volt.”

Ma minden szuper, holnap már bottal ütheted a nyomát

„A köddé válás (angolul: ghosting, vagyis szellemmé válás) talán az egyik legfájdalmasabb módja egy kapcsolat lezárásának, mégis közkedvelt szakítási stratégiának számít napjainkban. A köddé válás nagyon találó fordítás, hiszen arról van szó, hogy néhány üzenetváltás vagy akár randevú után az egyik fél hirtelen teljesen beszünteti a kommunikációt, elérhetetlen lesz, ráadásul nem ritkán minden előjel nélkül tesz így” – magyarázza a jelenséget Mayer Máté pszichológus, párterapeuta. A szakember szerint ez a visszautasítás egy igen extrém formája, hiszen itt az egyetlen kommunikáció maga a kommunikáció hiánya, a másik teljes hanyagolása. Nehéz válaszolni arra a kérdésre, hogy milyen okok állhatnak a köddé válás mögött, részben azért, mert a jelenség új, részben mert nincs még a témában releváns, nagymintás eredmény.

Kép

Kép: rawpixel.com

A pszichológus úgy véli, hogy sok esetben a visszautasítás aktusa és a szemtől szembeni őszinteség lehet annyira félelmetes vagy szorongató a későbbi ghostolónak, hogy inkább semmit nem mond. Így nem kell szembesülnie a visszautasított fél csalódottságával, szomorúságával és haragjával.

Honnan lehet sejteni, hogy nem lesz második randi?

Az is lehetséges, hogy a netes társkeresés népszerűségének növekedése átalakította, némileg személytelenebbé, tárgyiasabbá tette a folyamat minden elemét, beleértve a társkereső személyeket is. Mivel folyamatosan csökken az úgynevezett társadalmi kohézió, vagyis az egymás felé érzett bizalom mértéke, valószínű, hogy ez a változás is közrejátszik többek közt az ismerkedési kultúra megváltozásában. A közösségi oldalak és a társkeresők legalább annyira szét is választanak, el is távolítanak a többi embertől, mint amennyire összekötnek. Az életünk virtualizálódása, a növekvő nethasználat érzelmileg távolít bennünket egymástól, digitális magányra kárhoztatva a felhasználókat. „Az, hogy a kapcsolat elején még nem kell a másik szemébe nézni élőben, de még csak a hangját sem kell hallani egy telefonbeszélgetés során, lényegesen megnehezíti, hogy valódi érzelmi közelség alakuljon ki a felek között. Ha valaki nagyüzemben ismerkedik, napi 20–50 levelezést bonyolít párhuzamosan, és emellett randevúkra is jár, akkor a partnerek mindegyike csak egy a sok közül, akire nem feltétlenül érzi, hogy több energiát kell pazarolni” – vélekedik a szakember.

A jelenség lényege, hogy nincsenek jelek. Ettől még – Mayer Máté szerint – nyíltan vagy burkoltan szóba hozhatjuk a ghostolást mint témát, pedzegethetjük, hogy a másik hogy van ezzel, mit gondol róla, de nem biztos, hogy őszintén felel majd. Mindenesetre zavarba jöhet, ha túl van már néhány köddé váláson, s ez sokatmondó jel lehet.

Önbizalom romokban

Hanna két hétig emésztette magát azon, hogy a nagy Ő felszívódott. Teljes bizonytalanságot élt át, nem tudott rendesen aludni és evészavarai lettek. „Elkezdtem magamban keresni a hibákat, és a környezetem szerint nagyon leépült az önmagamról alkotott képem is. Folyton az zakatolt a fejemben, hogy nem vagyok elég jó, elég csinos, elég jó alakú, elég vicces, s hogy túl a harmincon úgyse kellek én már senkinek.”

A pszichológus szerint a ghosting – mint általában a visszautasítás – pont a magunkba vetett hitünket piszkálja meg. Minél stabilabb pozitív énképpel bírunk, annál könnyebben túl tudunk lépni egy ilyen helyzeten, és minél labilisabb, esetleg negatívabb az énképünk, annál inkább fogjuk úgy értelmezni a másik elutasítását, hogy na, tessék, tényleg nem vagyok elég jó, elég érdekes, elég szerethető.

„A köddé válással talán azért nehezebb megküzdenünk, amiért már gyerekkortól kezdve minden másnál rosszabbul viseljük az elhanyagolást a számunkra fontos emberek részéről. Még ha leszidnak vagy megpofoznak, azzal is könnyebben tudunk mit kezdeni, mint ha levegőnek néznek” – árulja el a pszichológus, aki szerint a negatív lélektani hatások ellen úgy védekezhetünk, ha tudatosítjuk magunkban, hogy a nem kommunikáció is kommunikáció, illetve, hogy az, hogy a másiknak nem kellünk, nem jelenti azt, hogy senkinek sem kellünk.

Fontos belátni, hogy a másik eltűnése nem azt jelenti, hogy velünk valami alapvető baj lenne, sokkal többet elmond viszont a ghostolóról és az ő konfliktuskezelési képességeiről.

A mai világban – legyen szó virtuális vagy valóságos platformról – sok minden trenddé válik, ami romboló, ami tisztességtelen, ami hazugságon alapul. Törekednünk kell(ene) arra, hogy legalább érzelmi életünkben, főleg ismerkedéseink során ne viselkedjünk inkorrekten, s ne bújjunk ki a felelősség alól. Lehet, hogy kényelmetlen a tisztázás, de szükséges. Egy elbocsátó szép üzenetet mindenki megérdemel.

– Artemisz, megjelent egy szélesebb közönségnek szóló könyved, az „Esküdj! – Amit egy nőnek feltétlenül tudni kell” című, amelyben házasulandók számára gyűjtöttél össze praktikus tanácsokat humoros formában. Ehhez a könyvhöz a saját esküvőd élményanyaga adta az inspirációt?
– Csodálatos élmény volt készülni az esküvőnkre. A férjem és én is olyan családból érkeztünk, ahol nem voltak követhető minták. Azt hiszem, az egy korosztályos tünet, hogy nagyon sokunknak nincsen mintája sem a ceremóniákhoz, sem a családi ünnepekhez, sem a házassághoz, vagyis főleg a konfliktusok kezeléséhez.

– Nem gondoltam volna, hogy egy házasságra felkészítő tanácsadó könyv lehet ennyire humoros, vicces és jó stílusú. Közben pedig átjön a könyvből, hogy te hiszel a házasságban.
– Én feltétlenül.

A házasságot a lehető legjobb kapcsolati formának tartom, azzal együtt, hogy nagyon komoly munka és feladat is. De azt hiszem, hogy érdemes ebbe nagy energiákat fektetni.

A könyv inkább ráhangolás, mintsem útmutató.

– János mennyire volt benne ebben a könyvben, amikor írtad?
– Természetesen megmutattam neki, hogy csak olyasmit írjak bele, amit ő is vállal. Neki nagyon tetszett, remekül szórakozott rajta. Én ezt a véleményét akkor is elfogadtam, ha tudtam, hogy elfogult is lehetett.

– Az „Esküdj!” Hadik kávéházbeli bemutatóján kaptál egy kérdést a nászéjszaka kapcsán, miszerint nem naivitás-e azt feltételezni, hogy van még manapság olyan menyasszony, aki szűzen indul a házasságba.
– Igen, épp az a lényeg, hogy különbözőek vagyunk, sokféle családból jövünk, másféle hozzáállásokkal. Ami nekem evidens, az a másik családjában esetleg pont nem. Én szeretem a különbözőségeket, és szeretem ezeket összehangolni – remélem, ez az új munkámban, a Gyerekirodalmi Centrumban is látszódni fog!

– Kollégáiddal létrehoztatok egy új intézményt: az Ifjúsági és Gyerekirodalmi Centrumot, az IGYIC-et. Hogy jött az ötlet?
– A Károli Gáspár Református Egyetemen a gyerekirodalmi szakképzésben tanítok, és a kollégákkal beszélgetve, az ő tanulmányaikat is olvasva körvonalazódott, hogy mi az, ami hiányzik Magyarországon a gyerekirodalmi szakma összefogásához. Közben Demeter Szilárdnak (a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója – a szerk.) is volt egy elképzelése, ami egy hasonló intézet felállítására vonatkozott. A Centrumot a Petőfi Irodalmi Múzeumhoz tartozó Petőfi Irodalmi Ügynökség hívta életre az én közreműködésemmel. Mivel az IGYIC egy információs központ és ernyőszervezet, ezért nekünk roppant fontos, hogy a már meglévő szervezetek, amelyek egy-egy ügyet felkaroltak a gyerek- és ifjúsági irodalom témájában (legyen az az igényes könyvkiadás, az illusztráció ügye, gyerekek foglalkoztatása vagy kiállításszervezés), számíthassanak ránk, és több évre tudjunk velük előre tervezni.

Prenatális kortól a fiatal felnőttekig szeretnénk megcélozni a gyerekeket és fiatalokat, illetve a velük foglalkozókat, pedagógusokat, könyvtárosokat, de a szülőket is. A különböző szakterületek és korosztályok összekapcsolásáért sokat tudunk tenni.

– Kikkel működtök együtt?
– A főiskolák és egyetemek mellett a gyerekkönyv-kiadókkal, de például a Magyartanárok Egyesületével is, a Hubby-val (Magyar Gyerekkönyv Fórum), a Könyvtáros Tanárok Egyesületével, és egyéb kapcsolataink is lassan a formális szakaszba lépnek.

– Mekkora a hatókörötök, az IGYIC Budapesten kívül is kínál majd programokat?
– Ez a lényeg! Vidékre is megyünk, sőt, határon túlra is tervezünk. A Jön az író! sorozatunk például azt biztosítja, hogy egy írót és egy moderátort megrendelhetnek az iskolai könyvtáros tanárok, akár határon túlra is. A moderátor és az író először egy beavató órát, interaktív foglalkozást tart a gyerekeknek. Sőt, a „tart” helyett inkább azt mondanám, hogy maradandó élményt szeretnénk szerezni azzal, hogy ott van személyesen a szerző és ott van a szövege is. Azután a helyi tanárkollégákkal beszélgetünk. Az IGYIC-nek vállalt célkitűzése, hogy minőségi gyerekirodalmat szeretne eljuttatni a különböző közösségekbe, könyvpéldányokat veszünk és szállítunk az iskolakönyvtáraknak.

Kép

Kép: Oláh Gergely Máté

– Ha bemész egy könyvesboltba, akkor azt látod, hogy a gyerekirodalom egy része megélhetési irodalom – hiszen a gyerekirodalomnak mindig van piaca, sokan veszik.
– Igen, a népszerű és a minőségi el tud válni egymástól, ezért is van szükség a munkánkra. De vannak szerencsés találkozások, például Varró Dániel verses elbeszélései.

Mi szeretnénk zömmel olyan szerzőket válogatni, akik nem épültek be még a köztudatba, de minőséget képviselnek. Hogy csak egy ilyen kiadványt nevezzek most meg, gondoljunk Harcos Bálint „Boszorkánycica” című kötetére.

– Jelenleg a Petőfi Irodalmi Múzeum épületében tartjátok a programjaitokat.
– Igen, de saját épületbe fogunk költözni, ahol lesz olvasóhelyiség gyerekirodalmi könyvtárral. A programokon készítünk hang- és videófelvételeket, ezek hamarosan podcastcsatorna, videócsatorna, illetve PDF formátumban felkerülnek az IGYIC honlapjára.

– Te magad olvasó családból jössz. Hogyan válhat családi élménnyé az olvasás?
– Az IGYIC Meseterasz címet viselő csatornáján keresztül igyekszünk bemutatni az olvasásra nevelés formáit, médiumait. Azokat a szöveghagyományokat is, amelyekből elérkezünk a mai írókhoz. Gondoljunk csak például arra, hogy Petőfi „Arany Lacinak” című verse rögtön egy felkiáltással kezdődik, interakcióba vonja a gyereket (Laci te, / Hallod-e, / Jer ide…), a nyelv azonnal cselekszik is. Bevonódunk, és már rólunk, a vers felolvasójáról és hallgatójáról van szó.

A jó gyerekirodalom egy közösségteremtő világ, ami a családokat nagyon jól tudja erősíteni.

Az IGYIC blogjával, a Meseterasz csatornával és a workshopjainkkal nyitunk a szülők felé is, hogy a családi olvasást segítsük.

– Te irodalmárként inkább analitikus, elemző-rendszerező alkat vagy. A férjeddel hogyan működtetek együtt, hiszen az ő ritmusa íróként egész más lehetett?
– Igen, a kapcsolat szempontjából én voltam az analitikus, ő a művész. De például ő nagyon rendszerető ember volt, figyelt a hivatalos határidőkre, én nem. Viszont a napi időbeosztásában benne volt az az időtartam, ami az íráshoz kell.

– Hogyan voltál te része az ő pályájának?
– Elolvastam az írásait, és véleményt mondtam, ha kérdezte. Mindig kérdezte. Abból adódott konfliktus, amikor ezt nem tudtam megtenni, mert János nagyon számított rá, és nemtörődömségnek vette, hogy nem jutott rá kapacitásom a két kisgyerek mellett. Olyan is előfordult, hogy egy nehéz nap után nem voltam képes belehelyezkedni, beleereszkedni az ő világába. János művei nagyon szembesítő művek, nehezen lehet megúszni, hogy az ember önmagát felülvizsgálja.

– Nyilván benned is élt a kíváncsiság, amikor melletted dolgozott, hogy a szövegeibe belemélyedj, de közben ott lehetett a napi időhiány is, a kisgyerekes anyák állandó kísérője.
– Nagy ellentmondás volt a gyerekek születése előtti életünk és aközött, ahogy utána éltünk. A születésük előtt ott voltam János minden felolvasóestjén, otthon is olvastuk a szövegeit. Követtem, hogy mit vállal el, mit nem, és miért. A gyerekek mellett nagyon hiányzott, hogy a szövegeiben benne legyek.

Kép

Kép: Bach Máté/IGYIC-PIÜ

– Ebben az időszakban nem te voltál az első (elő)olvasója?
– Nem, akkor Nádasdy Ádám volt.

– Vannak olyan Térey-szövegek, amelyeket most olvasol először, már a halála után, és most érted meg, hogy miről is szólnak?
– Például a „Káli holtak”, ami szerintem nagyszerű, egy nagyon szórakoztató könyv, egyvégtében el lehet olvasni. De abban az időszakban, amikor a János írta, egyáltalán nem érdekelt, hogy mit gondol a főhős, egy egyedülálló harmincéves fiatalember. Annyira más problémákkal voltam folyamatosan elfoglalva. A „Lót – Sodomában kövérebb a fű” János utolsó drámája. Csak a halála után olvastam el. Mint valami testamentumot.

– Amíg János élt, hogyan zajlott nálatok a gyerekekkel közös olvasás? Egy írónak és egy irodalmárnak listái voltak, hogy mit akartok olvasni a fiaitokkal?

– Azokat a meséket nem vittük a gyerekszobába, amelyek a katarzist nem engedik meg, vagy fals Barbie-világot festenek a gyerek elé, vagy sablonokból építkeznek.

De például a régi könyveinket bevetettük, amelyeket anno nekünk olvastak. János is hozta a régi, elnyűtt köteteit, például Misi Mókust nagyon régi kiadásban, ezt szerettük. De Brumi kalandjai egyáltalán nem működtek. János általában a szerkesztőket bírálta a rossz mondatokért.

– Úgy értsük ezt, hogy miközben a gyerekeiteknek felolvastatok, közben irodalomkritikai megjegyzéseket is tettetek?
– Igen, sajnos! Ez így zajlott (nevet). Olyan is volt, hogy a férjem a saját ismerőseinknek a hangján olvasta fel a szereplőket. Igaz, ő sokkal ritkábban olvasott föl, arra viszont nagyon rákészült. Saját mesét is kellett kitalálni, megvoltak az elemek, amelyeknek benne kellett lenniük. Ezt folytatjuk manapság is, már sokezer mesénél járunk, és nem szabad ismételni, mindig újat kell kitalálni. Amikor bibliakörre mentem, Jánosé volt az este. Ilyenkor ő már napközben készült, elismételtette velem, hogy milyen karakterek legyenek, és hogyan építse fel a mesét. Szükség volt instrukciókra, mert a fiúk nagyon kritikusak, és ha nem elég félelmetes a karakter, akkor nem fogadják el a küzdelmet. Persze királyfinak is kellett benne lenni!

– Altatás előtt meséltek?

– Igen, bekuckóznak az ágyba, és az a módszerem, hogy lekapcsolom a nagy villanyt, és elemlámpánál olvasok. Belealudni nem szoktak, pedig jó lenne, de amikor már azt hiszem, hogy alszanak, akkor biztos, hogy valamelyik felkiált: „Mit mondtál? Nem értettem!”

– Végül muszáj megkérdeznem, hogy hogyan érint benneteket, vagyis az IGYIC programjait a következő hónapokban a koronavírus miatti vészhelyzet.
– Szinte teljes egészében megtartottuk az első féléves tesztsorozatunkat, ezeket most értékeljük ki. Látszik, hogy nagy az érdeklődés. Az IGYIC online projektjei éppen startra kész fázisba érkeztek. Hiánypótló Meseterasz videókritika-sorozatunk, IGYIC-honlapunk és szakmai-ismeretterjesztő Mesecentrum blogunk áprilisban indul, így mi otthonról folyamatosan dolgozunk.

Görgey Gábor

Még ma

Nem a szétfoszló álomsemmiben,

nem a vágy mézeskalácsországába jutva be,

nem a javulás labirintusán végigtapogatózva,

nem a kikövetkeztetett gondolatok szerint,

nem mitikus áttételeken át,

nem az anyagmegmaradás elve alapján,

nem irodalmilag és nem jelképesen,

nem is jövőre és nem is holnap, hanem

még ma

velem leszel a paradicsomban.

A vers első nyolc sora nemmel kezdődik. A költő nemet mond azokra a széltében-hosszában elterjedt hamis elképzelésekre, amelyekkel oly sokan próbálták, próbálják tagadni Jézus feltámadásának tényét, történeti valóságát. Jézus és nyomában az ember feltámadása nem a halálfélelem ellen kitermelt hiú, szánalmas emberi vágy, hit valami szétfoszló álomsemmiben. Nem is a javulás labirintusán végigtapogatózva lehet kiérdemelni, jótettekkel, a parancsolatok teljesítésével, egyre jobbá válva, s végül méltónak bizonyulva a mennyei örök életre. A feltámadás nem jutalom holmi érdemekért. A feltámadás hite nem a logika következtetésének megvalósulása, nem azért létezik, mert az ember levezeti, hogy ha Isten van, akkor feltámadásnak is lennie kell. Bár ez igaz, de Jézus nem ettől támadt fel, és az egyén sem ettől fog feltámadni. Nem is mitikus áttételeken át jön a feltámadás.

Krisztus feltámadása nem mítosz.

Nem olyan, mint az ókorban elterjedt pogány misztériumvallások hőseinek, isteneinek, Dionüszosznak, Ozirisznek, Mitrásznak, a természet vegetációs isteneinek feltámadása. Az ókori elképzelések szerint ezek a természettel együtt évente meghalnak, majd feltámadnak az évszakok ciklikus változásával, míg Jézus, velük szöges ellentétben, a Római levél 6,9 szerint egyetlenegyszer halt meg a bűnökért, és egyszer támadt fel, úgyhogy nem hal meg többé. Azóta is, ma is él. Az ő feltámadása nem mitikus esemény, hanem valóságos, azaz történelmi esemény volt. És Jézus nem az anyagmegmaradás elve alapján támadt fel test szerint, folytatja a költő. Nem testének földi anyaga támadt fel, hanem új, szellemi, romolhatatlan testet adott neki Isten, olyan testet, amelyről ugyan nem sokat tudunk, de azt biztosan, hogy nem vonatkoznak rá a fizikai anyag, a biológiai test törvényszerűségei.

Végül Jézus nem irodalmilag és nem jelképesen támadt fel, ahogy sokan, egyes teológusok is vélik. Szerintük az evangéliumokat olyan korban írták, amikor az emberek mitikus módon gondolkodtak, ezért a bibliai írók sem szólhattak hozzájuk másképp, csak a mítoszok nyelvén. Ilyen mitikus beszéd volna a Jézus feltámadásáról szóló beszéd is, amelyet, úgymond, „mítosztalanítani” kell. Nos, e kifejezés annyira hátborzongató, hogy már csak ezért sem lehet igaz.

A feltámadás – valóság.

Görgey a tagadások sorát egyetlen állítással, Jézus szavával zárja, amelyet a kereszten mellette függő jobb latornak mondott: „Még ma velem leszel a paradicsomban”. A feltámadás nem a távoli jövőben történik, hanem még ma, a lator halála és az ő, Jézus halála napján. A test szerinti feltámadás ugyan a végső nap eseménye lesz, amikor Jézus másodszor is eljön a földre, ezúttal ítélni élőket és holtakat – ki tudja, milyen sokára. Mégis az a helyzet, hogy a meghalt ember számára ez a nap, a feltámadás napja nyomban a halála után, még ma kezdetét veszi, mert a halál után az egyén számára nem létezik többé idő, időmúlás. Az egész ember testestül-lelkestül a halál öntudatlan állapotában van, ahogy a Biblia kifejezi: alszik, nem tud magáról, és a halála utáni első tudatos élménye az lesz, hogy feltámad. Úgy, ahogy Krisztus feltámadt – valóban feltámadt!

Ez a cikk a Képmás magazin 2018. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Mit gondol a mostani kényszerhelyzetről: gyengíti vagy megerősítheti az egyházat?
– Úgy fogalmaznék: lehetőséget ad az egyháznak újfajta utak megtalálására. Van ez a „hetedik földrész”, amit nem igazán fedeztünk még fel, az online világ, ahol eddig az egyház csak felületi szinten használta a lehetőségeit. Most megtanulhatjuk kiaknázni, legyen szó online misézésről vagy a közösségek összetartásáról, programok szervezéséről a virtuális világban. Ilyen oldalról is lehetőség ez a helyzet, de olyan szempontból is, hogy újragondolhatjuk a kapcsolatainkat egymással a közösségeinken belül. Felülvizsgálhatjuk hozzáállásunkat a szentségekhez, viszonyunkat a megszokásainkhoz. Az egyház számára ilyen formában ez egy esély a megújulásra.

– Személy szerint ön otthonosan mozog már a virtuális világban?
– Inkább hiszek az offline, tényleges találkozásokban, de vallom, hogy ezeket az eszközöket sem szabad elvetnünk. Ez nagyjából a kódexírás kontra könyvnyomtatás kategória. A könyvnyomtatás elterjedése sem rengette meg az egyházat.

A személyes kapcsolatok továbbra is fontosak, hiszen a közösségek ezektől élnek igazán, de az is kérdés, hogy tényleg az jelenti-e a személyes kapcsolatot, ha fizikailag megérinthetem a másikat.

– Ön hogyan fogadta a járványhelyzet kihirdetését, készült rá?
– Éppen azt vizsgáltam, miként vagyok jelen vezetőként, pásztorként a közösségem életében, és az önvizsgálat során megfogalmazódott bennem, hogy erősítenünk kell a szeretetteljes kapcsolatainkat. A helyzet most még inkább ebbe az irányba terel. Már a kihirdetés előtt összeszedtem egy csapatot, amely kicsiben „operatív törzsként” működik a plébánián. A munkám javarészét azóta velük együttműködve végzem, a lelkipásztorkodásom pedig az online színtérre került át, webkamerás beszélgetések, távmisék formájában. Az offline világból megmaradtak a temetések és a börtönlelkészi munka.

– A börtönökben mit tapasztal az embereken a találkozások során?
– Azt, hogy őket is foglalkoztatja a kinti helyzet, nyilván a hozzátartozóik miatt. Azt is kérdezte tőlem egy fogvatartott, hogy mi lesz most azokkal, akik eddig is nyomorúságos körülmények között éltek.

A börtönök vezetői kifejezetten kérték tőlünk, az állományhoz tartozó lelkészektől, hogy ebben az időszakban is menjünk, rajtunk kívül másnak ez nem engedélyezett.

A gyülekezetek képviselői bejárhatnak szolgálatot teljesíteni, s igyekszünk a szokott természetességgel kommunikálni odabent.

Kép

 

– Azt mondja, már a járvány hazánkba érkezése előtt készült az újfajta kihívásokra. Miként tette?
– Éreztem, hogy a helyzet mindenképp más lesz, mint amit megszoktunk, ezért előre megkerestem olyan embereket a plébánia közösségéből, akik nálam jártasabbak az egészségügy, a közigazgatás világában, vagy akár műszaki dolgokban. Velük találtuk ki, hogyan működjünk ezután. Létrejött egy kis műszaki csoport, de alakul a lelkigondozói csapatunk is, sőt vannak, akik a belső és a külső kommunikációval foglalkoznak. Azt is látjuk, hogy az ifjúság pasztorálása most külön kihívás lesz. Egy kicsit mindenki az idősekről beszél, de fontos, hogy a fiataljaink kezét se engedjük el, mondván, ők nincsenek akkora veszélyben. Az egyedülállóknak és a bezártság miatt még sok embernek adódnak hamarosan nehézségei, erre is kell hogy legyen válaszunk. Egészségügyi csoporttal is dolgozunk, hogy ne csak a fertőzöttek kapjanak orvosi segítséget, sőt, a jótékonysági akciókat sem feledjük, hiszen gazdasági problémákkal is szembe kell néznie most és a járvány után a társadalomnak.

– Eddig milyen visszajelzéseket kapott: mitől szenvednek leginkább a fiatalok, a családok?
– Azt gondolom, a fiatalok számára egyrészt az unalom lesz az egyik legnagyobb kihívás, másrészt – főleg az érettségire, felvételire készülőknek – a továbbtanulás bizonytalansága és az ebből következő félelem vagy harag.

Keringenek a poénos videók, hogy kínjában ki mit csinál, de hosszú távon nyilván nem csak nevetni fogunk az egészen.

A szülők közül azok, akik családi házban laknak, még csak ki tudnak mozdulni az udvarba a gyerekeikkel, de azok, akik panelben élnek, vajon meddig bírják, mikor és hogyan lesz esélyük kilépni e nehéz helyzetből? Hallottam olyan poénos megjegyzéseket is, hogy vagy nő majd a válások száma, vagy karácsonyra „bébibumm” lesz Magyarországon… De ha már a lehetőségekről beszéltünk, most egy kicsit a saját kapcsolatainkra is ránézhetünk. Mi az, ami fontos, és mi az, ami nem? Vagy túlgörcsölöm az egészet, és mindentől rettegni fogok ezután, vagy próbálom reálisan megítélni és feldolgozni, hogy miként tudok ebben a szituációban tovább létezni.

– Ön milyen módon tud segíteni másoknak ebben a feldolgozásban?
– Leginkább az ötleteimmel, ezekből van bőven. Szívesen segítek megtalálni az online világban is a kapcsolatok új formáit.

Ahogy vannak már házi koncertek, úgy lehetne például közös borozás is a monitor előtt, elbeszélgetve egy-egy témáról.

Vágyom rá, hogy jelen körülmények közt is lelkesíteni tudjam az embereket, s úgy érzem, ők nyitottak erre. A weboldalunk nézettsége erősödött, ami nem azért fontos, mert versengünk, hanem azért, mert így azon keresztül is adhatunk valamit azoknak, akik igénylik. Sőt keressük a kapcsolatot a városi tévével, hogy az offline tömegekhez is szólhassunk.

– Amikor prédikál, gondolkodik azon, hogy pontosan kikhez szól?
– Nincs kifejezett célcsoportom. Kérdezték sokan, hogy milyen üres templomban misézni. Én ugye rádióban, tévében is beszélek, megszoktam a kamerát.

A múltkor eszembe jutott, hogy a kamerába misézni pont olyan, mint maga az imádság. Nem látom, nem hallom, de tudom, hogy a másik oldalon valaki hallgat és figyel. Pont, mint az Istennel való kapcsolat.

Utólag látom, ha jöttek az online miséhez kommentek: dicsértessék, ámen, satöbbi. A műszaki csapatunk úgy állította be a kamerát meg a mikrofonokat, hogy elég egyedül lennem a templomban, úgy is működik a rendszer.

Kép

– Hogyan kivitelezhető a távolból a gyónás és a szentáldozás?
– Ahogy azt a Püspöki Konferencia ajánlotta, bevezettem a lelki áldozás imáját. Amikor a misében az áldozás jön, felolvasom, hogy velem tudják imádkozni a képernyő előtt a hívek. A nyilvános misék megszűnésével a legnagyobb sokk épp az áldozás elmaradása miatt érhette őket, ezért is döntöttünk úgy, hogy rajtam kívül senki ne legyen a templomban, nehogy másokat bántson, hogy ők kimaradnak. Gyónásra pedig húsvétkor várhatóan az általános feloldozási imát fogom használni, azzal a feltétellel, hogy amikor lehetőség lesz rendesen gyónni, az emberek elvégzik majd a szentgyónásukat.

– Értelmezhetjük úgy a húsvét előtti önkéntes karantént, mint – a böjttel párhuzamban – egyfajta önmagunkba tekintést?
– Ha lelki szempontból nézem, akkor ez egy abszolút ilyen időszak. Érdekes, hogy pont a nagyböjtkor érkezett el, de nem misztifikálnám túl, mert más oldalról ez egy nagyon sötét időszak sokak számára.

– A hívek hogyan segíthetik ebben a periódusban az egyházat?
– Kreativitással. Hiszen a papok közül sincs mindenki – főleg az idősebbek – felkészülve arra, ami történik. Sokan miséznek, közösséget mozgatnak, hírleveleket indítanak, de van, aki tart a helyzettől. És talán abban is változás indulhat el, hogy felelősebbekké válhatunk egyenként is az egyházunkért. Kilépve a kényelmi pozícióból, hogy „a plébános majd megmondja”, belépve abba, hogy: elhiszem-e magamról, hogy én magam vagyok az egyház? Hiszen akkor beleteszem azt, amit bele tudok tenni, akár a kreativitásomat is. Mert nemcsak a szentmisén múlik egy egyházközség élete, hanem azon is, hogy akar-e élni a közösség, vagy mindenki elvan magában. Tudunk-e közösségben gondolkodni? Úgy, hogy én is felelős tagja vagyok annak, nemcsak az atya meg a lelkipásztor és a munkatársai.

– Beszéltünk a fiatalokról és a családokról. Mit lát, hogyan viselkednek az idősek és a gyerekek?
– Az idősek veszélyeztetett csoportként fókuszba kerültek, és kijöhet ebből egy nagyon szép dolog is: hogy a fiatalok elkezdenek figyelni rájuk. Kérdés, ők mennyire veszik komolyan. Azt hallom, néha megfordul egy kicsit a világ, és ők lázadnak, nem a gyerekek, mert nem tudják elengedni a szokásos kinti teendőiket. Nehéz nekik, hiszen leginkább az ő nemzedékük életének a része volt az, hogy eljártak misére. A mi feladatunk feladatot találni nekik most is, akár imameghirdetéssel különböző célokért. A gyerekek kapcsán az az érzésem, hogy nem lesz gond velük, mert egyébként is egy félig virtuális világban boldogulnak. Amiben ők bennszülöttek, abba mi csak kívülállóként belenézünk. Nekik az életük része, mi eszközként használnánk, így a középkorosztály sokszor tőlük kér segítséget.

– Mi a megérzése, más világ köszönthet ránk a járvány után?
– Lehet, de nem vagyok biztos benne. Azt el tudom képzelni, hogy az emberek sokkal inkább a biztonságra törekszenek majd, és – ahogy a háborús nemzedéknél is – mindig lesz otthon liszt, cukor.

A hétköznapi életünk részéve válhat a tudat, hogy bármikor bármi megtörténhet. A bezártság miatt elmélyülő kapcsolatok is megmaradhatnak azok között, akik a bajban tudtak egymással törődni.

Ami nagy kérdés: vajon a gazdasági következmények miatt leszakadókra is oda tudunk-e majd figyelni? Mindezek mellett bízom egy újfajta gondolkodásmód kialakulásának lehetőségében, ahogy egy ünnepet is csak az előkészület tapasztalataival gazdagodva tudunk igazán megélni.

– Elképzelted már, milyen lesz az élet a járvány után?

– Én most speciális helyzetben vagyok, mert a második kislányomat várom. Május végére vagyok kiírva, és a gondolataim nagy részét ő tölti ki. Remélem, hogy mire megérkezik, konszolidálódik a helyzet, de a legfontosabb, hogy én harmóniában tudjak maradni és lelkileg tudjam őt és a családomat is támogatni. Anyaként ez a legnagyobb kihívás, mert tényleg mi, anyák vagyunk a család tűzhelye. Ha én megborulok, akkor mindenki megborul. Ami a szakmai életemet illeti, így is úgy is egy babázós nyárra készültem. Augusztus elejére ugyan vállaltam már koncertet, de még nem tudjuk, megvalósulhat-e.

Kétféle verziót látok magam előtt. Az egyik, hogy ki lesznek éhezve az emberek a kulturális programokra, és szívesen kimozdulnak, de inkább kisebb rendezvényekre. A másik pont az ellentéte: alig várják, hogy kimozduljanak, és kifejezetten a tömegrendezvényekre vágynak majd. De mindenképpen átalakulnak a szokásaik. Óvatosabbak lesznek. A gazdasági hatások miatt kultúrára mindenképpen kevesebbet fognak merni áldozni, teljesen érthető módon. Szóval nagy kihívás elé állítja ez a művészszakmát. Valószínűleg ki kell találni egy jól működő online konstrukciót, bár én csak ideig-óráig hiszek az online művészeti és kulturális tartalomban.

Az biztos, hogy az elkövetkezendő időszakban megírom a negyedik Boggie-lemezt.

– Mi lesz az első dolog, amit megteszel, ha vége a vészhelyzetnek?

– Én most sem érzem magam korlátozva, mert nagyjából most álltam volna le a koncertezéssel. Szeretek itthon lenni, és szerencsés vagyok, mert nagyon jó társaság a kislányom, és a férjemmel jót is tesz nekünk a karantén. Így van időnk egymásra hangolódni. Nagyon kemény tempót diktáltunk magunknak az utóbbi egy évben. Szóval kiélvezzük az utolsó hármasban töltött perceket. De ha véget ér a vészhelyzet, nagyon szívesen ennék fagyit, és fürdenék a Balatonban.

Boggie utolsó koncertje babázás előtt, otthonról:
Living Room Concert április 13-án, húsvét hétfőn 19 órától

– Közgazdász létedre luxusórákat értékesítettél, most teológiára jársz és életvédő alapítványoknál önkénteskedsz. Hogyhogy az életvédelmet választottad vizsgabeszéded témájául egy szónokiskolában?
– A szónokiskolába csak azért jelentkeztem, hogy megtanuljam magamat jobban kifejezni, nem akartam feltétlenül szónok lenni. (nevet) A vizsgabeszédemnek kizárólag az volt a célja, hogy elgondolkodtasson – függetlenül attól, hogy támogatják vagy ellenzik hallgatóim az abortuszt. A WHO 40–50 millióra becsüli az évente elvégzett abortuszok számát a világban. Magyarországon nagyjából 26 000 abortuszt végeznek el egy évben, ezeknek 97%-át az anya szociális válsághelyzetére hivatkozással – vagyis bemondásra. Engem elszomorít, hogy mennyire nincs értéke az emberi életnek. A koronavírus-járvány kapcsán is tapasztalható, hogy némelyek milyen könnyedén kockáztatják mások életét: ha számukra kényelmetlen egy jogszabályi rendelkezés, akkor azt nem tartják be.

Az abortuszt támogatók nagyon határozottan kiállnak a véleményük mellett – úgy vagyok vele, hogy akkor kiállok én is, hogy elmondjam az én gondolataimat. Ha csak egy abortuszon gondolkodó anya is a gyermeke mellett dönt, már megérte.

– Mit tapasztalsz terepen, olyan nők körében, akik abortuszon gondolkodnak? Nyilván sok mindennek a függvénye, hogy ki hogyan áll hozzá, de alapvetően tudatosul bennük, hogy élet-halálról készülnek dönteni?
– Az a tapasztalatom, hogy gyakran nem tudatosul. Ezért is fontos a prevenció, amire a Várva Várt Alapítványnál nagy hangsúlyt fektetünk: rengetegen csodálkoznak el például akkor, amikor egy tizenkét hetes magzatot mutatunk meg nekik, szilikonbabával szemléltetve, hogy mindene megvan már. Tartunk prevenciós előadásokat a szegényebb régiókban is, talán ott van a legnagyobb szükség ezekre. Nagyon fontos tudatosítani az emberekben, hogy mit jelent elvenni egy magzat életét: tőlünk nyugatra gyakran a születésükig lehet abortálni őket – nincs ez olyan messze, pláne, ha az életvédők csendben maradnak.

Mesélek egy horrorisztikusat: egy amerikai tinédzser feltöltött a tik-tokra egy képet, amin éppen bulival ünnepli, hogy túl van a második abortuszán. Egy nap alatt több mint ezer like-ot kapott!

Egyébként aktivista társaim a magyar középiskolákban is tapasztalják, hogy 14–15 éves lányok büszkén vállalják, hogy abortuszuk volt – a többiek pedig felnéznek rájuk, hogy milyen bátrak.

Semmiképpen sem azt gondolom, hogy meg kell őket bélyegezni, vagy bármi ilyesmi. De azért ez így még sincs rendben!

Kép

Béres Linda - Kép: Firnigel Erika 

Vagy egy másik példa arról, hogyan vélekedünk a megfogant életekről: egy ismerősöm, aki évekig várt gyermekre, végül jelentkezett lombikprogramra, ahol első próbálkozásra sikerrel járt. Egy kitétele volt csak az orvosa felé, hogy ikreket semmiképpen nem szeretne. Mégis kiderült, hogy ikreket vár. Teljesen összezavarodott, az orvosa szabadkozott, és felajánlotta, hogy garanciálisan – azaz ingyenesen – kiveszi az egyik gyereket. Azt javasolta a hölgynek, hogy várjon a tizenkettedik hétig, akkor már látszik nagyjából, hogy melyikük az erősebb, és a gyengébbet kiveszi. Megfogadta a tanácsot, várt, és amikor visszament megválni az egyik gyerekétől, akkor az orvosa épp szabadságon volt – feltételezem, hogy a helyettesítő orvos hatására gondolta meg magát. Gyönyörűek, tüneményesek a gyerekei, mindkettő, és összeszorul a szívem, amikor látom őket, és eszembe jut a történetük.

– Mesélted, hogy kicsi gyermekkel egyedül maradva saját bőrödön tapasztaltad meg, hogy a körülmények milyen gyorsan változhatnak jó és rossz irányba is. Mennyire tud ez az üzenet átmenni egy beszűkült tudatállapotban lévő, mélyszegénységben, bántalmazó kapcsolatban élő asszonynál, aki nem hallgat teológiát, nem harcolt meg az önálló döntéseiért úgy, mint te, vagy ha igen, még nem tudta a tanulságokat levonni?
– Engem megerősít a saját tapasztalatom, hogy igenis ki lehet jönni nehéz helyzetekből és talpra lehet állni. Ehhez engem a hitem segített leginkább, ami mindenki számára elérhető. A Várva Várt Alapítvánnyal mindenkinek úgy igyekszünk segíteni, hogy az tényleg segítség legyen: kinek anyagi, kinek lelki támogatásra van szüksége. A krízisbe került anyáknak elsősorban az önbizalmát kell erősíteni, aztán segítünk nekik abban, hogy szép lassan, fokozatosan előbbre jussanak. Nyilván nem az az életcélja senkinek, hogy anyaotthonban éljen, de ez nagyon gyakran jó átmeneti megoldás, ahonnan lépésről lépésre előre lehet jutni – az a lényeg, hogy tényleg ott legyünk az elején mellettük, és segítsünk elindulni. Sokan nem is tudják, hogy egyre több szervezethez lehet fordulni anyagi segítségért is.

Segítünk az örökbefogadással is, bár a célunk az anyák támogatása abban, hogy fel tudják nevelni a gyereküket.

Gyakori, hogy a biológiai apa eltűnik, vagy éppen ő, esetleg a nő családja erőlteti az abortuszt. Mi abban is szeretnénk támogatni az anyákat, hogy akármire is jutnak, az az ő saját döntésük legyen – nem erőltetünk rá senkire semmit, de ott vagyunk velük, hogy más se tudja a saját akaratát rájuk erőltetni.

Kép

Kép: Béres Linda 

Nagyon igazságtalannak érzem egyébként, hogy sokan megvetik azokat az anyákat, akik örökbe adják a gyereküket – gyakran ugyanezek az abortuszt pedig elfogadják, mivel nem tartják emberölésnek. Holott az első esetben életet ad valakinek, és ezzel lehetőséget, hogy befogadja egy olyan család, ahol örülnek neki, és megadjanak neki mindent, amiről az anyja azt hitte, hogy nem képes neki megadni. A második esetben pedig elvesz egy életet, esélyt sem ad neki.

– Mit mondasz az abortusz-pártiaknak arra az érvére, hogy inkább a már megszületett és mélyszegénységben élő gyerekeket kellene etetni-itatni-taníttatni, mint újakat termelni?

– Sok jó példát látunk arra, hogy a mélyszegénységből kitörnek anyák – minden energiájukat rá kell szánni persze, ez nem vitás, de akinek ebből a beszűkült állapotból sikerül kijönnie, annak a saját élete is sokat fog fejlődni.

Amúgy az abortuszok a jóléti társadalmakban a leggyakoribbak, ott szokott útban lenni a még kényelmesebb élet, az önmegvalósítás előtt a megfogant élet. Nem tudom, milyen jogon döntünk más élete felett. A vizsgabeszédemben ugyan csak két példát hoztam, de a végtelenségig tudom folytatni a sorát azoknak, akiket el akart vetetni az anyjuk, de – gyakran az utolsó pillanatban – meggondolta magát. Cristiano Ronaldo egy nagyon szegény portugál család negyedik gyereke, az anyja a kórházban jött rá, hogy nem képes elvetetni. Ronaldo futballsztár lett és a családjuk anyagi helyzete is stabilizálódott. Most mindketten életpárti aktivisták édesanyjával. Celine Dion tizennegyedik gyereke volt a szüleinek, az anyja amikor megtudta, hogy várja, már úgy érezte, hogy nem bírja tovább, de egy pap mondta neki, hogy ha ez a gyerek megfogant, akkor Istennek célja van vele. Steve Jobsot is abortálni akarta az anyja, az utolsó pillanatban gondolta meg magát és örökbe adta. Nagyszerű nevelőszülőket kapott – nem is szerette őket nevelőszülőnek hívni, mert nagyon szerették és csodás gyerekkort biztosítottak neki. Chert, Jack Nicholsont is abortálni akarták. Nem azt állítom, hogy minden ember – akit eredetileg abortálni akartak – híres tehetség lesz, de mégis, nagy a számuk a társadalomban.

Mintha görbe tükröt akarna Isten mutatni velük nekünk, hogy „tessék, itt van; őt akartátok megölni?! Mennyi különleges ember jöhetne a világra, ha hagynátok?”

Minden életnek meg kell adni az esélyt.

– Hogyan viseled a gyűlöletet, ami az abortusz támogatói felől az életpártiak felé irányul?
– Kommenteket nem olvasok, úgyhogy inkább személyes beszélgetések során tapasztalok megmagyarázhatatlan indulatokat, és egyébként inkább férfiak részéről, mondjuk olyanoknál, akik elvitték – egy vagy több – barátnőjüket abortuszra. Talán épp a lelkiismeretüket piszkálja fel ez a téma. Kényelmes csak a testi örömöket élvezni, aztán amikor teherbe esik a barátnő, az már nem olyan kényelmes. Érdemes továbbgondolni, hogy mi van az indulatok mögött.

Ez a derű különösen fontos most, amikor a járványhelyzet mindannyiunkat új kihívások elé állít. Erre a derűre bíztat a Szentírás is: „Az örvendező versek. (…) A Bibliában természetesen nem úgy hívják őket, de papa annak nevezte mindazokat, amelyek azzal kezdődnek, hogy »Örvendezzünk…«, »Boldogok, akik…«. Rengeteg van belőle! Egyszer, amikor papa különösen szomorú hangulatban volt, meg is számolta őket. Nyolcszázat számolt össze! (…) Azt mondta, nagyon segített neki, amikor összeszámolta őket. Mert ha az Úristen nyolcszázszor elismételte, hogy örvendezzünk és legyünk boldogok, akkor bizonyára azért tette, mert úgy kívánja, hogy tényleg azok is legyünk.” (részlet Eleanor H. Porter Az élet játéka című regényéből)

Ezt a derűs lelkületet fedezhette fel a szerkesztő, amikor a pápa szövegeit és beszédeit válogatta, ám ez nem jelenti azt, hogy az érintett témák is derűsek lennének, sokkal inkább arról van szó, hogy az egyházfő reménnyel beszél a súlyos egyéni, családi és társadalmi problémákról, minden esetben tanácsot, útmutatást adva.

Választ ad arra a kérdésre, hogy a fiatalok mit kezdjenek félelmeikkel, szorongásaikkal és azzal az érzéssel, hogy nem szeretik, nem fogadják el őket olyannak, amilyenek.

Leírja, hogy a családok „gyakran betegek a mérhetetlen szorongástól”, beszél a lakáshiánnyal küzdők problémájáról, megemlíti az apa nélkül felnövő gyerekek sérüléseit is. Világosan elutasítja az abortuszt, és megjegyzi, hogy bár sok mindent elértünk már a nők jogainak elismerésében, de még mindig bőven van feladatunk (bizonyos helyeken a női nemi szervek megcsonkítása ma is gyakorlat, és nem feledkezhetünk meg a nők testének áruba bocsátásáról sem).

Kép

A pápa a gyerekneveléssel kapcsolatban is egyértelmű útmutatást ad. A Facebookon időnként felkapják és rengetegen megosztják Kahlil Gibran szavait a gyerekekről („Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek. / Ők az Élet önmaga iránti vágyakozásának fiai és leányai. / Általatok érkeznek, de nem belőletek. / És bár véletek vannak, nem birtokaitok.”), ugyanezt azonban idézhetnék az egyházfőtől is, aki a válogatáskötetben így ír: „A gyermekek nem a család tulajdonai, hanem megvan a maguk személyes életútja.” Ezt a hozzáállást pedig megtaláljuk a Biblia gyerekekről szóló részeiben is – idézi fel Ferenc pápa.

Rendkívül fontosnak tartja az újságírók hivatását („Aki informál, az formál. Az emberek életével bánik.”), Ádám és Éva bűnbeesésének történetén keresztül magyarázza a fake news és a csúsztatás fogalmait, illetve leírja, hogy hogyan védekezhetünk az álhírek ellen.

A szerkesztő témák szerint csoportosította az írásokat, egész fejezetnyi elgondolkodnivalót találunk a teremtésvédelemről, a migrációról, a szegénységről, a zaklatási botrányokról és sok minden másról.

A könyvről és Ferenc pápáról Beer Miklós püspökkel beszélget Nyáry Krisztián április 13-án, húsvéthétfőn 16 órakor a Líra Könyv Facebook-oldalon.

A Golgota-lépcsőn állok, kereszt nyomja vállam.
Hallgass, Uram, kérő szómra – bár nincs gyarlóbb nálam!
Ne fordulj el, Uram, tőlem – bár nincs gyarlóbb nálam! 
Kérlek, Uram, ne utálj meg – bár nincs gyarlóbb nálam!

(Rónay György: Nagypéntek)

A költemény Rónay György utolsó verse, a halála előtti napokban vagy talán órákban írta, legalábbis a halálos ágyánál találtak rá kéziratára. Hallatlanul kemény vers, olyan, amilyet valóban csak a halál kapujában lehet írni. Nem szabad, nem is lehet hosszasan magyarázni. Nagypéntek a kereszthalál napja, és a költő Jézus halálának előzményére gondol, amint a Golgota, másnéven Kálvária magaslatára felvezető lépcsőn áll. És ott áll a költő is, immár az utolsó lépcsőfokon.

A halál közelébe érkezett ember gondolkodása a haldoklása magányában, mindentől lecsupaszodva a lényegre egyszerűsödik le, a végső kérdésekre, a végső kérésekre. A Golgota-lépcsőn állok: így kezdődik a költemény.

Minden ember alaphelyzete ez, mindenki a Golgota-lépcsőn áll, végső soron a bűn miatt, amelyet nem vagyunk képesek levetni magunkról, sem jóvá, sem meg nem történtté tenni. Ha nincs megváltás, mindenki a Golgota-lépcsőn áll, öreg és fiatal, csak a lépcső más-más fokán. Ha nincs megváltás, akkor a pőre igazság szerint mindenki a kárhozat halálára van ítélve. A nagyhét, nagypéntek gondolkodásra késztet: igazság szerint nekem kellene függenem azon a kereszten. Miért nem én függök ott mégsem? Miért az ártatlan Jézus? Valamennyien túlélők vagyunk, akik az isteni igazságosság szerint mindennap, minden órában megkaphatnánk halálos ítéletünket. De nem kapjuk meg, és ez színtiszta kegyelem. 
A vers második része kérő ima. Hallgass, Uram, kérő szómra – bár nincs gyarlóbb nálam! Igen. Istennek semmi ésszerű oka nincs arra, hogy meghallgassa a bűnös ember kérő szavát. Mégis megteszi, az ember pedig, a legbűnösebb is kérheti ezt tőle: Ne fordulj el, Uram, tőlem – bár nincs gyarlóbb nálam!

Isten olykor bizony kénytelen elfordítani rólunk a szemét, mert ha ránk néz, nem szép az, amit látnia kell, hiszen naponta rútítjuk el az ő hajdan szépséges képmását önmagunkban gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással. Csak az a tudat lehet vigaszunk, hogy ha a szemét elfordítja is, a szívét soha nem fordítja el senki emberfiától az Isten.

És a költemény végén a félelmetes lehetőség: Kérlek, Uram, ne utálj meg – bár nincs gyarlóbb nálam! Istennek minden oka és alapja megvolna arra, hogy megutálja az embert, aki olykor nagyon is méltó erre. Ahogy Izajás próféta írja könyve legelején (1,5): minden fej beteg, minden szív erőtlen, minden test teli sebekkel, gennyedő keléssel és fekéllyel. Ilyen a megváltás nélküli ember. És Isten mégis szereti, meggyógyítja, megszabadítja a bűntől és a haláltól, új életet ad neki, megváltja. Ez a húsvét titka.

Ez a cikk a Képmás magazin 2018. áprilisi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>