Az eddigi adatok alapján még legenyhébb esetben is 10-szer fertőzőbb az influenzánál, és az esetek 10-15 százalékában intenzív osztályos kezelést igényel, heteken át. Éppen ezért most mindennél fontosabb, hogy a járvány terjedését lassítani tudjuk, hogy az egészségügyi rendszernek időt nyerjünk és túlterheltségét csökkenteni tudjuk. (Érdemes elolvasni ezt a cikket, angolul tudó barátaim!). Ehhez nem pánikra, hanem felelősségteljes hozzáállásra van szükség.

– Hogy vegyük komolyan a szigorú intézkedéseket, és tartsuk be a javasolt lépéseket.

– Hogy aki teheti, már most próbáljon otthonról dolgozni, és kerülje a tömeget, tömegközlekedési eszközöket.

– Hogy a tervezett nagyobb létszámú programokat, utazásokat mondja le, különösen a külföldi utazásokat.

És igen, ehhez nemcsak az egyetemek, hanem az iskolák, óvodák bezárására is szükség lenne minél előbb. Mert bár szerencsére a gyerekekre ez a vírus minimális kockázatot jelent, de tünetmentesen sajnos kiváló terjesztői lehetnek a vírusnak. Pedig most az elesettekre, idősekre, valamilyen alapbetegségben szenvedőkre még inkább vigyázni kell, ez mindannyiunk érdeke. A közösség védelme. Minél szigorúbb intézkedéseket hoznak, minél előbb, annál nagyobb az esélye, hogy a járvány kevesebb áldozattal jár es hamarabb lecseng.

Az életünk ezzel a járvánnyal mindenképp változni fog, de ez nem feltétlenül jelent rosszat. Tekinthetjük ezt lehetőségnek is egy szolidárisabb, elfogadóbb, egymásra nyitottabb és zöldebb világ megteremtéséhez.

De ehhez most arra van szükség, hogy mindannyian, minden egyes ember vegye komolyan a korlátozó intézkedéseket. Ez nem azt jelenti, hogy pánikban felvásárolunk mindent és azonnal bezárkózunk. Sőt, most van igazán szükség arra, hogy a közelünkben levő rászoruló rokonokra, szomszédokra jobban odafigyeljünk! De egymásra vigyázva, a megelőző lépéseket szigorúan betartva. Vegyétek komolyan, vigyázzatok magatokra, vigyázzatok egymásra, maradjatok otthon, ha lehet, maradjatok egészségesek!

A szerző a WHO magyar kirendeltségének korábbi vezetője. A cikk forrása: Dr. Pusztai Zsófia Facebook-oldala.

1849 augusztusában járunk, napokkal, hetekkel a világosi fegyverletétel után. Magura Barnabás fegyver nélkül kel át az országon, öccsét, a honvédként szolgáló Antalt keresve. Útja nem veszélytelen. A szabadon portyázó, kedvük szerint eljáró osztrák és orosz katonák elől menekülve Barnabás élete sokszor csak hajszálon múlik. Sebesült öccsét és maroknyi csapatát végül az erdő mélyén találja meg. A honvédek még nem tudják, hogy a szabadságharc elesett, a szállingózó híreknek nem hisznek. Barnabás köztük ismét bajban van. Nem vallhatja be, hogy képtelen fegyvert fogni, ezért nemzetőrnek vallja magát. Antal természetesen tudja az igazságot, de szolidáris hallgatása csak addig tart, amíg észre nem veszi a szerelmi vonzalmat Barnabás és a csapatot ápolóként kísérő Luca közt. Nem árulja el ugyan bátyját, de ettől kezdve igyekszik Barnabást fegyverközeli helyzetbe sodorni...
„Mindig nagyon érdekelt ez a kor, és meg akartam filmesíteni az eddig kevésbé ismert részét: végigkövetni egy elképzelt, húsz év körüli fiú útját, aki átgyalogol az országon, hogy megkeresse az öccsét, aki helyette vonult be a sorozásnál. Érdekes végiggondolni egy százhetven évvel ezelőtti fiatal lehetséges történetét, mikrotörténelmi szempontok alapján megismerni az 1849‑es korszakot” – vallja a forgatókönyvet is jegyző Kárpáti György Mór rendező. 

Fónagy Zoltán történész a részletek, szereplők alakjának hitelességében volt a rendező segítségére.
– Hogyan került a kapcsolatba a Guerilla című filmmel?

– A 19. századi magyar történelem kutatójaként különösen érdekel a hétköznapi élet története. Hogyan éltek, mit éreztek, hogyan élték meg a „nagy történelmet” a névtelen kisemberek?

Mivel azt tapasztaltam, hogy ez a fajta történelem nagyon sok embert érdekel, öt évvel ezelőtt indítottam egy blogot „A hétköznapi élet története” címmel (mindennapoktortenete.blog.hu), ahol ilyen tárgyú írásokat tettem közzé. Az olvasottság minden várakozásomat felülmúlta, olyanok is rendszeres olvasók lettek, akik pedig az iskolai történelemórák „eredményeként” elkönyvelték, hogy a történelem valami idegen, unalmas „halott” tárgy. A blog olvasója a „Guerilla” rendezője, Kárpáti György Mór is, aki a forgatókönyv véglegesítése előtt, a film előkészítése közben keresett meg, hogy segítsek a hitelesség megteremtésében. A 19. századi emberek mentalitására, a viselkedésüket szabályozó normákra, a kommunikációs helyzetekre, az őket körülvevő tárgyi világra vonatkozó kérdéseket tett fel főleg. Volt már tapasztalatom a műfajban – a „Hídember” forgatása előtt Bereményi Géza hasonló kérdéseit kellett megválaszolnom. Igent mondtam, mert egy ilyen „kiruccanás” nemcsak érdekes és szórakoztató, hanem hasznos is: a vizuális műfaj művelőitől olyan kérdésekre számíthat, ami tisztán szövegekkel dolgozó történésznek eszébe se jutna.

Kép

Jelenet a filmből

– Az 1849-es világosi fegyverletétel után vagyunk néhány héttel, a korabeli viszonyok közt nyilván időbe telt, míg minden parancsnok hivatalosan értesült a fegyverletételről. A valóságban tudunk továbbharcoló alakulatokról? Meddig tarthatott ki egy ilyen gerillacsapat? 
– A „Guerilla” történelmi film ugyan, de nem egy konkrét, megtörtént eseményt mesél el. 

Így a hitelessége nem azon múlik, megtörtént-e a sztori, hanem azon, hogy megtörténhetett volna-e az adott korban. 

Tény, hogy a szabadságharc a vereség után nem folytatódott gerillaháború formájában, de a film sem sugall ilyesmit. A történet nagyon rövid időt, néhány augusztusi napot fog át, és abban a bizonytalan, információhiányos szituációban akár meg is történhetett valami hasonló. Képzeljük bele magunkat a korabeli hírközlési viszonyokba: nincs még távíró, telefon, rádió, sőt az országon átgördülő háború még a szerény létező infrastruktúrát – postaszolgálatot – is szétzilálta. Felbomlóban van a hadsereg szervezete, tehát könnyen előfordulhatott, hogy szolgálati úton sem jutottak el az információk, parancsok egy-egy kisebb egységhez. A szabadságharc különböző rendű-rangú résztvevői remény és kétségbeesés között tépelődtek a személyes jövőjük felől. Ők természetesen nem tudhatták előre, mire számíthatnak a győztestől: kemény megtorlásra vagy egy elviselhető mértékű, a vesztes magyarokat megbékíteni akaró politikára. A leginkább „kompromittáltak”, illetve a legelszántabbak az emigrációt választották, az optimisták a felhívásoknak engedelmeskedve jelentkeztek a hatóságoknál. Sokan választották a bujkálást, abban reménykedve, hogy csak a megtorlás rövid szakaszát kell megúszni valahogy. Az utóbbi csoportból némelyek végül a betyárvilág „szubkultúrájában” kötöttek ki, ahol a gyűlölt „megszálló” hatalommal szembeni ellenállás és a köztörvényes bűnözés között nem mindig lehetett éles határvonalat húzni. 

– Barnabás egyszerű családból származik, „pacifizmusa” nem elvi alapozottságú, inkább ösztönös. A valóságban a magyar köznemesi, főnemesi gondolkodásban voltak a pacifizmusnak képviselői, szószólói a szabadságharc idején?
– Hajlamosak vagyunk 1848-49 történetét egy romantikus történelmi tablóval azonosítani: a magyarság teljes egységben helyezi pénzét, értékeit a „haza oltárára”, özönlik a honvédsereg zászlai alá Kossuth toborzó beszédeinek hatása alatt. Valójában a szabadságharc sikerei mögött egy működő államszervezet állt, amely például lebonyolította a sorozásokat. 

A honvédsereg ugyanis a közhiedelemmel ellentétben túlnyomórészt sorozott katonákból és nem önkéntesekből állt. 

Ez egyáltalán nem mond ellent annak, hogy a magyarság többsége meg akarta védeni a forradalom vívmányait, például a jobbágyfelszabadítást és a széles körű nemzeti önrendelkezést. Hangsúlyozom, a többsége, de teljes körű nemzeti egységről nem volt szó. Voltak – az arisztokráciában is, a nemességben is –, akik elsősorban a dinasztiához, a birodalomhoz akartak hűségesek maradni. Talán még többen voltak, akik ugyan eleinte lelkesen üdvözölték az új rendszert, de attól, hogy azt akár fegyveres konfliktus árán is megvédjék, visszariadtak. Nem számított kivételesnek, hogy ezek a választási kényszerek ellenkező oldalra sodortak családtagokat is. Az alsóbb társadalmi rétegekben inkább a közömbösséggel kellett megküzdeni: nem lehetett elvárni, hogy a volt jobbágyok mindegyike – akik eddig egy olyan rendszerben éltek, ahol a közélet kizárólag a nemesség, az „urak dolga” volt – egy csapásra személyes felelősséget érezzen a nemzeti közösségért. 

– Luca orvosi feladatokat lát el a csapat mellett, szaktudását apjától szerezte. Mit tudunk a nők orvosi, ápolói szerepéről a szabadságharc idején? Jellemző volt-e ez a fajta tevékenység? Kötődött-e kifejezetten valamelyik társadalmi réteghez ez a szerepvállalás?
– Luca alakja inkább kivételesnek számított volna a korban, de nem teljesen valószerűtlen. A nők elől a 19. század végéig el voltak zárva az értelmiségi pályák, így az orvosi is, de azért mindig akadtak magas műveltséggel vagy akár tudományos képzettséggel rendelkező nők.

Számos példát ismerek, amikor magasan képzett, tudós apák – különösen, ha nem született fiuk – a tehetséges és érdeklődő lányuk fejét „tömték tele” olyan tudással, ami a kor vélekedése és normái szerint „nem nőknek való” volt. 

A háború – és a sebesültekről való gondoskodás – elsősorban férfidolognak számított. A harcterek közelében rögtönzött, az első ellátást nyújtó tábori kórházakban katonák végezték a sebesültek ellátását. A néhány állandó katonai kórház ápoló személyzete is főleg katonákból állt, kis számban alkalmaztak fizetett polgári ápolókat, még kisebb számban ápolónőket, köztük apácákat is. Inkább a politikai PR kategóriájába tartozott, és kevés gyakorlati haszonnal járt az országos főápolónői hivatal létesítése, amelyet a kormányzó nővére, Kossuth Zsuzsanna töltött be.

Kép

Jelenet a filmből

– Minél több információnk van, annál árnyaltabb képet kapunk a történelmi eseményekről, de esetenként látni példát szándékos deheroizálásra is.... A „Guerilla” katonaszereplői azonban ahhoz az ideáltípushoz állnak közelebb, ahogy hagyományosan vélekedünk ’48 hőseiről. Nem fenyeget az a veszély, hogy az egyik vagy a másik végletbe esünk szabadságharcaink megítélésében?
– Az iskolai történelemoktatás ma már csak az egyik, nem is feltétlenül a leghatékonyabb csatornája a múltra vonatkozó tudás közvetítésének. Az internet hatalmas információtömegéből például bárki kimazsolázhatja a világnézetének vagy a személyiségének megfelelő adalékokat. Aki általában is kételkedik abban, hogy léteznek emberek, akiknek tetteit magasabb, a személyes érdekeken túli célok mozgatják, talál bőséggel deheroizáló „leleplezést”. Vagy éppen összeesküvés‑elméleteket... Akinek viszont a romantikus történelmi tablók állnak közelebb a szívéhez, megmarad a hagyományos történeti műveknél. Az utóbbi történetírásnak is vannak azért kockázatai: az emberfölötti hősök valójában idegenek, nemigen lehet azonosulni velük. 

A történelmet hozzánk hasonló emberek alakították és szenvedték el. Azért is működtem együtt szívesen a „Guerilla” rendezőjével, mert úgy éreztem: sem szobrokat nem akar döntögetni, sem a nagy nemzeti mítoszt nem akarja patetikusan újramesélni. Az én történészi „ízlésemhez” az az emberközeli ábrázolás áll a legközelebb, amely a film látószögét meghatározza.

Barnabás hamleti figurája végül fordulathoz érkezik. Ha úgy tetszik, győz, a győzelemért viszont komoly árat kell fizetnie. Az igazán komoly csaták a felszín alatt maradnak, az indulatok épp csak áttűnnek a fogak közt szűrt, szűkszavú párbeszédeken, a néma gesztusokon, mimikán. A színészek, Váradi Gergely, Mészáros Blanka és Vilmányi Benett érzékenyen jelenítik meg a szereplőkben forrongó indulatokat. 
Kárpáti György Mórt arról kérdeztem, nem tartja-e nehézségnek, hogy a film tempója eltér a mai közönségfilmekétől: „A Guerilla nem akar az online platformokon futó sorozatok tempójával versenyezni. Azoknak ajánlom, akiknek kedvük van erre a közel másfél órára „beköltözni” az erdőbe, részt venni egy időutazásban, megnézni a korabeli gerillák életét.”  

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. márciusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A katolikus társadalmi tanítás egy és negyed százada, első megfogalmazása óta figyelmezteti a világot, annak irányítóit és hatalmasait, de minden felelősen gondolkodó embert is, hogy a haladás, a gyarapodás és a modernség elemi erkölcsi érzéket és felelősségérzetet száműző törekvései egyre bővülő társadalmi és emberi igazságtalanságokat szülnek.

Néhány évtizede VI. Pál pápa baljós jövőként beszélt arról, hogy a gazdagok egyre gazdagabbak, a szegények egyre szegényebbek lesznek egy olyan világban, amelyben az érték helyébe az érdek, a munka megbecsülése helyébe a haszon hajszolása lép. II. János Pál negyedszázada ostorozta a Teremtő szándékával mit sem törődő, a minden egyes ember páratlan és megismételhetetlen személyi méltóságát, életét semmibe vevő világot.

Egész régiók, népek, egyének és társadalmi csoportok maradnak le ebben a versenyben – megtűrt, kirekesztett koloncként szorulnak az emberhez méltó létezés perifériájára.

Hosszú időn keresztül az volt a válasz ezekre a keresztény figyelmeztetésekre, hogy ha a globális, egyre hatékonyabban működő gazdasági és pénzügyi rendszer áldásait közvetlenül csak a gazdag országok, a gazdag emberek élvezik is, az emberiség általános gyarapodása egy idő után a leszivárgási elméletnek nevezett teória szellemében felemeli, felzárkóztatja majd a lemaradókat, az elmaradott régiókban élőket, a munka világából kiszorulókat, az élet perifériáján tengődőket is. Ám az utóbbi két évtized rácáfolt erre.

A gazdasági növekedéssel együtt járó gyarapodásnak és az életminőség javulásának áldásait rohamosan növekvő mértékben egyre szűkebb réteg, az emberiség egy-két százaléka élvezi. Még a gazdag országokban, a jóléti társadalmakban is megfigyelhető a társadalmi középrétegek fogyatkozása, a régi és új szegénység, a bizonytalanság és a kiszolgáltatottság látványos növekedése.

De a javak látványos bővülése, a szakadatlan fogyasztási kényszer mögött is baljós jelek mutatkoznak.

A valódi, tényleges anyagi értékeket létrehozó termelés helyét egyre inkább egy olyan virtuális gazdaság veszi át, amelyben a pénz termel pénzt, amelyben az emberi munka helyét a tőzsdei műveletek, pénzügyi tranzakciók, az életünkhöz nélkülözhetetlen javak szerepét pedig – még a kifejezés is bizarr – pénzügyi termékek, hitelkonstrukciók veszik át. Egy ilyen világban azok az embertömegek, amelyek korábban szegénységben, a társadalom perifériáján kaptak csak helyet, a végérvényesen kirekesztettek, a felesleg világában találják magukat. Földünkön legalább egy és kétmilliárd között van azoknak a száma, akiknek a munkájára nincs és nem is lesz szükség. Hiszen a csak a termelékenység és a profit növekedésével törődő gazdaságban egyre kevesebb ember kell egyre több érték előállításához, a többiek munkája így felesleges. A fogyasztás növelése, a vásárlóerő fenntartása érdekében lehet persze egy olyan logisztikai és szolgáltatási szférát fenntartani, amely megélhetést kínál sokaknak, ezt a luxust azonban csak a gazdag országok, a szerencsés régiók engedhetik meg maguknak. Ott van szociális háló – bár egyre inkább repedezik –, amely a hátrányos helyzetű társadalmi csoportok felkarolására hivatott, anyagi juttatásokkal, segélyekkel pótolva a társadalmi szelekcióból származó károkat. Ám még mindig ott vannak azok a százmilliók, akiket Ferenc pápa kirekesztetteknek, feleslegeseknek nevez.

Nekik a globális világgazdaság csak a szemetes kosár kultúráját tudja kínálni.

Számuk egyre növekszik, hiszen – különösen a harmadik világban – újabb és újabb generációk születnek arra, hogy munka és megélhetés nélkül, bádogvárosokban tengődjenek, és nem mondhatjuk nekik szemforgató, álságos módon, hogy ne sokasodjatok.

Kép

Kép: Dickelbers, Wikipedia

Az emberiség jelentős hányadának „leírása” nemcsak méltatlan, embertelen, de veszélyes is. Hiszen félő, hogy a környezeti krízisek, a háborús állapotok, a migrációs késztetés miatt, azért, mert ők is jobb életről álmodnak, megindulnak a tehetősebbek világa felé, hogy munkát, segélyt, oltalmat nyerjenek. Ez teszi ma sürgetővé egy új, igazságosabb gazdasági, politikai, kulturális és erkölcsi világrend megteremtését.

Igaza van Ferenc pápának: ami ma van, ha így marad, valóban a szemeteskosár kultúrája lesz, de ez a szemét előbb-utóbb az egész világot elboríthatja, és maga alá temetheti azt, amit sokan büszkén a jóléti társadalom, a liberális gazdaság és demokrácia kultúrájának neveznek.

Ennek csak akkor lehet elébe menni, ha komolyan vesszük a kereszténység ma még csak pusztába kiáltott szavát egy olyan közös emberi jövőről, amelyben a haszon, az önzés, a kirekesztés, a mának élés helyét a felelős, szolidáris szeretet morálja, egy erre épülő új életstílus, egy ember- és munkaközpontú gazdasági szemlélet vehetné át.

„Az ismeretek és technológiák óriási hatóerejüknek köszönhetően döntő mértékben képesek hozzájárulni a társadalmi fejlődéshez, ám van olyan veszélyük, hogy a munkanélküliségnek, a fejlett és fejletlen térségek közötti különbség kiszélesedésének forrásává válnak, amennyiben továbbra is a gazdagabb országokban, illetve szűk hatalmi csoportok kezében koncentrálódnak.” (Az egyház társadalmi tanításának kompendiuma, 283.)

Schermann Márta szívügyének tartja a hátrányos helyzetű fiatalok útjának egyengetését. A színész-rendező egyfajta osztályfőnök-, szülőpótlék- és mentorszerepet tölt be a fiatalok szemében, s az ő szakmai vezetésével valósul meg az Art-ravaló* elnevezésű szociális-művészeti projekt is, amelyben 18–24 év közötti, állami gondoskodásban felnőtt fiatalok vettek részt. Hat hónapig tartó színházi-művészeti képzés előzte meg a Kukorica Jancsi című előadást, amelyet február 29-én este láthatott a nagyérdemű a Nemzeti Színház Kaszás Attila termében.

Petőfi elbeszélő költeményének újraértelmezett változata olyan kérdéseket feszeget, mint hogy mit jelent szülő nélkül felnőni, milyen sztereotípiákkal kell megküzdeniük azoknak, akik állami gondozásban cseperedtek, s hogyan kerülhető el az elzüllés.

A rendező, aki dolgozott már bevándorlókkal, romákkal, hajléktalanokkal, várandós asszonyokkal és prostituáltakkal is, az előadás előtt elmondta, hogy a cél nem az, hogy színészeket képezzenek, hanem hogy a résztvevők ezeken a játékokon keresztül minél jobban megismerjék magukat, egymást, a körülöttük lévő embereket, életvezetési ismereteket tanuljanak és közösséggé fejlődjenek, megtanuljanak kooperálni egymással – valamint, hogy felfedezzék magukban az erősségeket. „Petőfi műve nagyon gazdag alapanyag, a főhős élete meglepően sok rokonságot mutat az Art-ravaló programban résztvevő, állami gondoskodásban nevelkedett fiatalokéval – a művön (és az előadáson) keresztül a saját problémáikra reflektálhatnak” – mondta.

Az improvizációk alapján született és teljes egészében belőlük inspirálódott előadás két árva fiatal, Jancsi és Iluska történetét meséli el. Mindkettőjüket mostoha neveli, bántalmazó, rideg környezet veszi körül őket.

Senkire nem számíthatnak önmagukon és egymáson kívül. Jancsit a gyökértelensége és kiszolgáltatottsága dühössé, agresszívvá teszi, s csak olaj a tűzre, hogy a falubeliek bizalmatlanok vele szemben. Amikor elveszíti a rábízott nyáj felét, és nevelőapja ingerülten számon kéri őt, úgy dönt, minden hidat feléget maga mögött: hátrahagyja szerelmét, Iluskát, és elmenekül a faluból, de valójában önmaga elől fut.

Kép

A közönség két oldalról ülte körbe a játékteret. Az előadás elején olyan nők vallomásait hallhattuk felvételről, akik lemondtak vagy lemondani kényszerültek gyermekükről. Megrendítő volt, ahogy arról beszéltek, hogyan hagyták ott csecsemőiket a szülőszobán, hogyan élték meg, amikor a nevelőszülő elvitte a csöppséget. Felkavaró vallomásokat hallhattunk olyan apákról és anyósokról, akik arra kényszerítették az önbecsülésükben megtört fiatal anyákat, hogy lemondjanak a babájukról. A valós eseményeken alapuló rövid történetek kesernyést ízt adtak az ezután következő első jelenetnek, Kukorica Jancsi nevelőszülőkhöz kerüléséhez. A díszletek és a jelmezek stilizáltak, mindenki több szerepet játszott. A főhőst alakító két szereplőt népies motívumokkal díszített piros bekecs különböztette meg a többiektől. A jelenetváltásokat sötétség és furulyaszó jelezte, a terem közepén lévő fehér függönyre időnként mozgóképeket – lobogó tábortüzet, családi idillt – vetítettek; a temetői jelenetben a szereplők testbeszéde hosszasan ismételt, darabos mozdulatokból tevődött össze.

Habár nem profi színészeket láttunk, a fiatalok játéka mégis hiteles volt. Manírtól mentesen szóltak a nézőkhöz, remek összjátékban, nagy fegyelmezettséggel.

Az Iluskát alakító Bocsi Eszter gesztusrendszere meggyőzően, remekül hozta a magányos, depresszióba süppedő szerelmes lányt. Urbán Jonatán és Urbán Raul és Hack Imre Ákos alakításában Kukorica Jancsi nem egy nagyformátumú mitikus hős, hanem egy tépelődő, sodródó férfi volt, egy hús-vér ember, akinek fájdalmai és félelmei egyaránt vannak. Az időnként felcsendülő gyors ritmusú, népies zene tovább fokozta a főhős lelkében dúló viharokat. Az előadás remekül szórakoztatott (többek között Máté Péter- és Zámbó Jimmy-intertextusokkal, kocsmai jelenetekkel), ám komoly mondanivalója és mélysége is volt – a legfájdalmasabb felismerések szarkazmus és önirónia formájában jelentek meg.

Kép

A Kukorica Jancsi sikeréhez Romankovics Edit színházi nevelési szakember szakértő segítsége, a Hárs Anna író-dramaturg által készített, metszően pontos dialógusok és a Prima-díjas Szokolay Dongó Balázs improvizatív szaxofon-szólója is hozzájárultak. Nyoma sem volt erőltetettségnek és görcsösségnek, a fiatalok ügyesen balanszíroztak mély- és csúcspontok között. A produkció nem, vagy csak nagyon kis mértékben laposodott el, s a játékidő is közönségbarát (90 perc). Az előadás, és úgy egészében véve az Art-ravaló, szép példája annak, hogyan adhat a művészet inspirációt egy kis csapatnak ahhoz, hogy saját erőforrásaik mozgósításával oldják meg problémáikat. Lehetőséget teremt arra, hogy a hátrányos helyzetből induló fiatalok a színház eszközeivel dolgozzák fel belső nehézségeiket, s azáltal, hogy a művészet nyelvén is reflektálnak magukra és a társadalomra, amelyben élnek, a való életben is összetartóbb, tudatosabb és aktívabb közösségeket hozhatnak létre.

Sajnos ez a kivételes produkció csupán egyetlen egyszer volt látható, de mivel Schermann Márta és csapata minden évben új fiatalokat toboroz, és új előadást állít színpadra, szinte biztosak lehetünk abban, hogy születik még hasonlóan minőségi látnivaló a közeljövőben.

*A képzés a Nemzeti Bűnmegelőzési Tanács támogatásával indult 2018 szeptemberében, s a Szubjektív Értékek Alapítvány és a Faktor Terminál Egyesület segítségével jött létre.

– Réka, rólad sokkal kevesebbet tudni, mint Tamásról.
Réka: Én is ötéves koromtól zongoráztam és jártam az Operaház Gyermekkórusába is, de abbahagytam, mert rájöttem, csak középszerű előadó lennék. De a zene szeretete megmaradt. Az érettségi után sokáig kerestem, mivel foglalkozzak, több egyetemet is elkezdtem. Végül festmény-műtárgybecsüsi végzettséget szereztem, teakereskedést vezettem, és közben hobbifotóztam, ami mára a hivatásommá vált. 
Tamás: 2011. november másodikán, Réka születésnapján a MÜPA-ban volt egy koncertem, ott találkoztunk. 
Réka: Igen, aznap láttam és hallottam először Tamást. Elöl ültem, és nagyon megérintett, ahogy édesanyja bekísérte őt. Amikor leült a zongorához, hirtelen teljesen megváltozott az arca.

Lenyűgöző volt látni, ahogy átlényegült a zenében, és a játéka is teljesen elvarázsolt. A koncert után körülvette a gratuláló közönség, én inkább hazamentem a villámcsapásszerű élménnyel, majd egy hét után írtam egy kedves, de közhelyekkel teli köszönőlevelet édesanyjának, aki megkért, hogy írjam ezt meg Tamásnak is; van egy beszélő laptopja. 

Tamás: Nagyon kedves e-mail volt, levelezni kezdtünk. Előtte is kaptam rajongói üzeneteket, de ez valahogy más volt. Amikor interjúkban kérdezgették, mi a helyzet a szerelemmel, mindig azt válaszoltam: nem sürgetem az időt, majd csak megtalál engem, akinek meg kell találnia. Rékát meghívtam a következő koncertemre. 
Réka: Ahogy Tamás édesanyja, É. Szabó Márta Akinek a madarak is Chopint énekelnek című könyvében megírta, a szülei tudtak a levelezésünkről, és közösen meghívtak a koncert utáni fogadásra. Ott egy kicsit beszélgettünk, majd elbúcsúztunk. Ebben nem volt semmi különleges, én mégis félemberként mentem haza, mint aki a lelke vagy a szíve felét elhagyta valahol... 
Tamás: Réka talán úgy járt, mint én az első Varázsfuvola-koncerten hat-hét éves koromban. Az előadás végén zokogtam, a szüleim nem tudták, mi bajom. Végül az esti lefekvéskor nagy nehezen kiszedték belőlem: attól féltem, ezt a zenét már soha többet nem fogom hallani. Teljesen akkor nyugodtam meg, amikor Szabó István filmrendező barátunk megszerezte nekem Bergman Varázsfuvoláját, és bármikor meghallgathattam. 
Sokszor találkoztunk, beszélgettünk, sétáltunk, színházba mentünk, eljött a koncertjeimre. Szép lassan megismerkedtünk, és közben kiderült, irodalomban és zenében nagyon hasonló az ízlésünk, és szinte mindenben passzol az értékrendünk, szavak nélkül is értjük egymást. Karácsonykor megkértem Réka kezét Liszt Sposalizióját, Eljegyzés című művét zongorázva szülei pomázi házában. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

Réka: Előtte nem tudtam, mi hiányzik az életemből. Ez csak akkor derült ki, amikor rátaláltam Tamásra. Azóta úgy vagyunk, mint a borsó meg a héja. Mint két fél, akik külön bolyongtak addig, amíg egymásra nem találtak.

Az elejétől kezdve egy hullámhosszon voltunk. Sosem fogom elfelejteni, amikor Tamás először „megnézett”, azaz végigsimogatta az arcomat... Nagyon megható és bensőséges volt. 

– Az érintés gyakori köztetek most is...
Tamás: Mindig egymás kezét fogva alszunk el, és szerencsére nagyon sokat vagyunk együtt. 
Réka: Igen, még a nyilvánosság előtt is az átlagosnál sokkal többször érintjük meg egymást. Mi így „nézünk” egymásra, nálunk az érintés pótolja a szemkontaktust. Én gyermekkoromban nem voltam egy nagyon bújós típus, nem igazán szerettem a testi érintést, Tamás ölelése viszont olyan, mintha hazaértem volna. 
A sötétséggel való viszonyom is megváltozott: kiskoromban nagyon féltem tőle, ez most már sokat javult. Édesapám nagyon szépen fogalmazta meg az esküvőnkön: mostantól én leszek Tamás szeme. 

– Tamás szüleivel is harmonikus kapcsolatban éltek, ráadásul egy házban. Korábban Márta volt a „szeme”?
Réka: Igen, és bizonyos értelemben a tanára, Becht Erika is egy „szem”, a „kotta” az ő számára; egy speciális módszer segítségével tanította zongorázni, és a mai napig együtt dolgoznak. Márta és Sanyi (édesapja, Érdi Sándor) manapság is nagyon sok mindent intéznek Tamás körül, én ezekben a mindennapi tevékenységekben igyekszem nap mint nap megtalálni a helyem. Nemrég elvégeztem egy komolyzenei menedzserképző tanfolyamot, hogy szükség esetén én is tudjam Tamás pályafutását segíteni, de jelenleg a legfontosabbnak azt érzem, hogy feleségeként a nyugodt és biztos magánéleti hátteret biztosítsam.
Tamás: Réka nem igazán színpadi ember, fotósként inkább elbújik a gépe mögé; így amikor édesanyám először felkérte, kísérjen ki a színpadra, tiltakozott, de szüleim és én is ragaszkodtunk hozzá, így szép lassan legyőzte lámpalázát és átvette ezt a feladatot. Ha Réka éppen képeket készít a koncerten, akkor édesanyám kísér ki továbbra is. Ha pedig édesapám nem jön velünk, akkor Réka igyekszik biztosítani a csendet, amire nagy szükségem van a színpadra lépés előtt. 

– Ez a munkamegosztás sok rugalmasságot igényel tőled is, Réka. A szülői elengedés sem lehetett könnyű egy ilyen speciális helyzetű fiú és egy ilyen erős személyiségű anya esetében...

Réka: Amikor még csak ismerkedtünk, arra gondoltam: ebbe a nagyon szoros hármas egységbe, amiben Tamás a szüleivel élt, csak úgy kerülhet be egy negyedik ember, ha elfogadja ezt a helyzetet, és majd szépen apránként kialakul egy kettős – de úgy, hogy a „négyes” is megmarad.

Nézd, az eljegyzési gyűrűn, amit közösen választottunk, három kő van: a nagy Tamás, a két kicsi Márta és Sanyi, és én vagyok a gyűrű. 

– Nem sok meny hordja a jegygyűrűjén anyósát és apósát...
Réka: Olyan a kapcsolatom Tamás szüleivel, mint a saját szüleimmel. Vannak súrlódásaink, de nagyon szeretjük egymást, nyugodtan mondhatjuk, hogy ideális viszonyban vagyunk. Az esküvőnk környékén összeköltöztünk egy albérletbe Tamásék szomszédságába, majd nemrég beköltöztünk a szülői ház alatti lakásba, az első saját otthonunkba. A szülők közelsége és a zongora miatt észszerű megoldásnak tűnt. Együtt ebédelünk, felváltva főzünk, olykor együtt is nyaralunk, de megvan a magánszféránk is, és ez nagyon jó így. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Kocsis Zoltán ezt mondta Tamásról: „Sokkal érzékenyebben nyúl a billentyűkhöz, mint a látó emberek. Az ő játékában olyan érzékenység van jelen, ami nálunk természetszerűleg nem lehetséges.” Ez az érzékenység a magánéletében is jelen van?
Réka: Az életben is jelen van, mások felé. Nagyon kiegyensúlyozott ember, és csodálatosan nemes lelkű. Egyszerre van benne gyermeki tisztaság, de ugyanakkor nagyon erős. Sokszor ő vigasztal engem, és a szülei támasza volt, amikor egy motorbalesetben elvesztették Balázst, a bátyját. Sokszor beszélgetünk az égi családtagokról, barátokról. Gyakran mondom: nagyon boldogok lennének, ha látnák, hogy Tamás mennyire kiegyensúlyozott és boldog. 
Tamás: Én csak akkor szomorodom el, ha valami nem úgy sikerül, ahogy szeretném, de azzal vigasztalom magam, hogy majd legközelebb jobb lesz. A zene mellett nagyon fontosak a barátságok, az emberi kapcsolatok az életemben. Nagyon szeretem Törőcsik Marit, akit tavaly Velemben meglátogattunk Rékával, és amikor a János vitézt idézem, vagy Chopin cisz-moll noktürnjét játszom, mindig rá gondolok. Az nagyon megvisel, ha a szeretteimet elvesztem. Sajnos, egyre többen mennek el: Kroó György, Rév Lívia, Kocsis Zoltán… Sokat gondolok rájuk, a koncertjeimen nekik is játszom.

– Talán azért is kiegyensúlyozott, mert Márta láthatóan megfogadta egy japán orvosnak a tanácsát: „Ha maga sír, ez a gyerek nagyon boldogtalan lesz. Neki hit kell, meg szeretet és mosolygás. És ha húszéves koráig valamiben kiemelkedik, akkor nem fogja érezni, hogy neki valami hiányzik.” 

Tamás: Így van, nekem semmi sem hiányzik. Szüleim révén megtaláltam a zenét, mindent megtettek értem, és engem megtalált Réka, boldog vagyok. 

Réka: Csodálatos látni azt is, ahogy Tamást a koncertjei után körülveszik az emberek, az iskolai koncerteken pedig a gyerekek, és hogy mennyi szeretetet kap tőlük is. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. szeptemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Spórolunk az adón!

Az első házasok adókedvezményének köszönhetően már a házasságkötést követő első hónaptól kezdve, két évig összesen nettó 240.000 forint adókedvezményben részesülhetünk, de jó hír az is, hogy ha időközben beköszön hozzánk a gólya, akkor egy további engedményhez is folyamodhatunk. A családi adókedvezmény ráadásul nem érvényteleníti az első házasság után járót, hanem azzal egyidejűleg is igénybe vehető.

A családi adókedvezményt már a gyermek születése előtt, a terhesség 91. napjától lehet igényelni. Ennek feltétele egy nyomtatvány benyújtása a munkáltató felé, aki egyidejűleg – egy későbbi adóellenőrzés okán – orvosi igazolást is kérhet. Ez utóbbit a várandósgondozást végző szakorvos állítja ki. Az adókedvezményt a párok megosztva is érvényesíthetik, illetve kétféle módon is igénybe vehető: vagy a munkabérrel együtt, havonta számfejtik, vagy az éves adóbevallásban egyösszegben igényelhetjük vissza az egész összeget.

És hogy pontosan mennyi is az annyi? Az összeg felmérésében egyrészt nagy segítséget nyújt a NAV kalkulátora. Ehhez fontos tudni, hogy a családi adókedvezmény a családi pótlékhoz hasonlóan az eltartott (tanköteles), illetve kedvezményezett (a tanköteles koron túl közoktatásban tanuló, maximum 20 éves) gyermekek után vehető igénybe, összege pedig:

• 1 gyerek esetén 10 000 forint,
• 2 gyerek esetén 20 000 forint,
• 3 vagy több gyerek esetén 33 000 forint.

2020. január 1-jétől pedig a négygyermekes anyák életük végéig mentesülnek a személyi jövedelemadójuk fizetésének kötelezettsége alól.

A három grácia: csed, gyed, gyes

Bár nagy érvágás is lehet, ha a szüléssel az egyik keresőképes fél kiesik a családfenntartók közül, azért némiképp kárpótolhat a csed-gyed-gyes hármas konstrukciója. De pontosan mik is ezek, és mennyi anyagi juttatást jelentenek?

Kép

Kép: Unsplash

A csecsemőgondozási díjra (csed) azok a szülők vagy örökbefogadók jogosultak, akik a gyerekük születését megelőző két éven belül, legalább 365 napon át biztosítottak voltak, vagyis a munkahelyük vagy ők maguk fizették a TB-t. Fontos tudni, hogy a biztosítási időnek nem kell folyamatosnak lennie, elég, ha összesen megvan a 365 nap!

A csed a szülési szabadság időtartamára, vagyis 168 napon keresztül jár, és ebből a munkahelynek legfeljebb 4 hetet úgy kell kiadnia, hogy az a szülés időpontja elé essen. A folyósítás iránti kérelmet a munkahelyen, egyéni vállalkozók esetében a vállalkozás székhelye szerint illetékes kormányhivatalnál kell benyújtani (az ehhez szükséges nyomtatványok Magyar Államkincstár oldalán érhetők el).

A csed összegének nincs felső korlátja, viszont a pontos kiszámolása egy igen bonyolult folyamat. Általánosságban elmondható, hogy az igénybevétel előtti, kb. 9-3. hónap közötti időszak átlagos bruttó bérét veszik hozzá alapul, majd az az alapján számított napi bér 70%-át utalják. A gyed-del és gyes-sel szemben viszont fontos információ, hogy a csed folyósítása mellett a nem végezhetünk keresőtevékenységet!

A gyermekgondozási díjat (gyed) a csed-et követően lehet igényelni, és a gyermek 2. életévének betöltéséig jár (ikrek esetén a 3. betöltött életévéig). A gyed-et szintén a munkahelyünkön kell igényelnünk, a csed-del ellentétben pedig van felső határa (idén 160 920 Ft), de már lehet mellette keresőtevékenységet végezni. A támogatást ráadásul már nagyszülők és a felsőoktatásban nappali tagozatos hallgatók is igényelhetik. Ez utóbbi a diplomás gyed, amelynek kalkulációjakor az aktuális minimálbért veszik alapul, és a gyermek 2. születésnapjáig jár.

A gyermekgondozási segélyt (gyes) bármelyik szülő, örökbefogadó, sőt, a nagyszülő és a gyám is igényelheti: a gyermek 3 éves koráig jár (ikrek esetén a tanköteles korig). Igényléséhez a megfelelő nyomtatványt a kormányablakoknál vagy postai úton a Magyar Államkincstárnak szükséges benyújtani, de ügyfélkapun keresztül elektronikusan is intézhető. Jó hír, hogy a gyes-t mást családtámogatási ellátásokkal együtt (csed, gyed) is igénybe tudjuk venni, összege gyerekenként 28 500 Ft, amelyből 10% nyugdíjjárulékot kell fizetnünk. Gyes mellett is lehet dolgozni (heti maximum 30 órában), de csak akkor, ha a baba már betöltötte a féléves kort!

Kép

Kép: Unsplash

A három grácia elsőre, de másodjára is borzasztó bonyolultnak tűnhet, viszont az útvesztőben jelentős segítséget nyújt a csed-gyed-gyes kalkulátor, ami itt érhető el.

Jön a baba, jön a pénz

A baba születése után anyaként egyszeri anyasági támogatásra is jogosultak vagyunk, amelynek összege 64 125 Ft, ikergyermekek esetén pedig 85 500 Ft! Az igényléshez szükséges kérelmet a szülést követő hat hónapon belül kell benyújtani kormányablakokban, postai úton (Magyar Államkincstár, 1919 Budapest), vagy ügyfélkapun keresztül elektronikusan. A jogosultsághoz fontos, hogy a kismama a várandóssága alatt legalább négy alkalommal, koraszülés esetén legalább egyszer várandósgondozáson vegyen részt (ezt a várandós kiskönyvben igazolják).

A családi pótlék a gyermek születése után két szakaszban jár: a tankötelessé válásig nevelési támogatásnak, utána iskoláztatási támogatásnak hívják, és vagy a tanköteles kor végéig, vagy felsőfokú tanulmányokat folytató gyermek esetén annak 20. éves koráig folyósítható. Az igényléshez a szülő és a gyermek adatait igazoló, személyazonosság azonosítására alkalmas igazolványt kell bemutatnunk, majd egy nyomtatványt, emellett tanulói jogviszony esetén annak igazolását is be kell nyújtanunk a lakhelyünkhöz tartozó járási hivatalnál. Az összeg kalkulálásánál azt a vér szerinti, örökbe fogadott vagy nevelt gyermeket veszik figyelembe, aki a szülő vagy a gyám háztartásában él, és rendszeres jövedelemmel nem rendelkezik. Az ellátás függ a gyerekek számától és attól, hogy az igénylő egyedül, vagy házas/élettárssal közösen neveli-e őket: ennek megfelelően havonta 12.200-25.900 Ft közötti lehet az összeg.

Extra anyagi támogatás, hogy 2006. óta pedig minden magyar gyermek számára az állam 42 500 Ft életkezdési támogatást biztosít, amit egy minimális, az infláció mértékével megegyező kamatozású letéti számlán helyeznek el a Magyar Államkincstárban. Ez az ún. babakötvény. Ahhoz, hogy ez az összeg a gyermek nevére szóló számlára kerüljön, és ott akár évi 6,4%-ot kamatozzon, Start-értékpapírszámlát kell nyitni, amire aztán a születést követő 7., majd 14. évben újabb támogatás érkezik (egyenként 44.600 Ft).

Kép

Kép: Unsplash

Emellett érdemes utánajárni, hogy milyen babaköszöntő csomagban részesülhetünk a szülést követően, ezek ugyanis az anya bejelentett lakóhelyétől függően mást és mást takarnak. A budavári gyerekek például bizonyos feltételek együttes fennállása esetén 100.000 forint születési támogatást kapnak. Az óbudai anyukáknak egy üdvözlőlap, 25.000 Ft-os DM utalvány és féléves Képmás magazin előfizetés, míg Hajdúszoboszlón ruhákat, textíliákat és gyermekápolási eszközöket tartalmazó ajándékcsomag jár.

Miért szülünk?

Az automatikusan járó támogatások mellett persze érdemes már akár a gyermekvállalás tervezésekor utánajárni az egyéb kedvező konstrukcióknak is. Ilyen a bankoktól igényelhető, kamatmentes és kedvezően törleszthető babaváró hitel, mellyel akár 10.000.000 Ft, szabad felhasználású kerettel bővülhet a családi kassza. Hasonlóan vonzó konstrukció lehet az ingatlanvásárlásban, illetve ingatlanbővítésben segítséget nyújtó Családi Otthonteremtési Kedvezmény (CSOK), vagy nagycsaládosok esetén a 2,5 millió Ft-ig terjedő, vissza nem terítendő autóvásárlási támogatás.

Ugyanakkor fontos kiemelni, hogy a gyermekvállalás minden párnak a szabad döntése, amit elsősorban érzelmi, és nem anyagi megfontolások irányítanak. Ez egy nagy felelősséggel járó, egész életre szóló küldetés, ami a boldogság mellett természetesen áldozattal is jár. Ezért kell, hogy felelős, érett döntés eredményeképpen induljunk el a családdá válás útján, amin járva azonban valódi segítséget jelentenek a fent említett konstrukciók.

A kitartás

A kitartás az a képesség, amellyel a gyermek képes fenntartani koncentrációját egy vagy több feladat megoldásában, miközben képes arra, hogy ellenálljon a zavaró tényezőknek.

Azok a gyerekek, akik kitartóak, nemcsak a hosszabb ideig tartó fókuszálásra képesek, hanem arra is, hogy ne adják fel a próbálkozást. Képesek egy feladatot, vagy akár feladatok csoportját is gondosan véghezvinni az elejétől a végéig. A gyerekek kitartást tanulnak, ha sikerül megvalósítaniuk egy kihívást jelentő feladatot.

Mivel segítsük?

1. Megfelelő feladat

Adjunk esélyt azzal, hogy olyan feladatot bízunk rá, amely kihívást jelent, mégsem temeti maga alá a megoldására vállalkozót.

2. Bátorító gyakorlat

Ajánljunk egyértelmű verbális stratégiát, amely segít a mindennapok kihívásainak feloldásában (pl. hogyan beszéljünk meg egy problémát, vagy milyen motiváló kifejezésekkel támogassa önmagát: „nem adom fel” „tovább próbálkozom”)

3. Példakép

Keressünk valakit, aki példaképül szolgálhat, aki sikeresen túljutott egy sikertelen helyzeten és kitartóan próbálkozott tovább.

A tudásszomj

A gyerekek, akiket a kíváncsiság és a tudásszomj hajt, egyre több új készséget és ismeretet sajátítanak el, miközben új feladattal birkóznak meg. A tanulni vágyásuk segítségükre van, hogy ne féljenek a kihívást jelentő feladatoktól, helyzetektől. Elsősorban nem külső motiváló erőkre vagy jutalmakra vágynak, sokkal inkább a tanulást magát értékelik. A hibákra a tanulási folyamat részeként tekintenek, amely erőt és irányt ad számukra a következő lépéshez. Ha valakit a tudásszomj hajt, a célja az, hogy valóban bővítse az ismereteit, és nem csak az, hogy birtokolja ezt a tudást. Ehhez szorosan kapcsolódik az a meggyőződés, hogy az intelligenciáink nem változtathatatlanok, hanem lehetőségünk van azok megerősítésére és fejlesztésére.

Kép

Kép: Pexels

Hogyan keltsük fel?

1. Olyan feladattal, amely – ismerve a gyerek érdeklődési körét és körülményeit – jelentéssel, mélyebb tartalommal bír számára.

2. Reális, de kihívást jelentő feladatokkal, amelyekben a készség fejlődése kerül előtérbe és nem a teljesítmény. Amikor nem az számít, hogy milyen lesz a végeredmény, hanem, hogy a folyamatban honnan hová jutott, és a készségei hogyan alakultak eközben.

3. A tanulás értékére fókuszálással, kiemelve, hogy mit nyerhet azzal a tudással, amit megszerez, mire lesz képes, hogyan hat majd ez a megszerzett tudás/készség rá, mint személyiségre.

Elméleti hatékonyság

A hatékonyság az a meggyőződés, hogy képesek vagyunk teljesíteni egy feladatot, és tudatában vagyunk, hogy az, ahogyan cselekszünk, hatással van a feladat eredményére.

Az elméleti hatékonyság pedig az a meggyőződés, hogy képesek vagyunk megfelelni egy szellemi tevékenységet igénylő feladat kihívásainak, és ez jelentős hatással van az iskolai eredményekre. A hatékonysághoz való érzék kihat az erőfeszítés mértékére, amelyre szükség van egy-egy feladat végrehajtásához. Ez pedig igen közeli kapcsolatban áll a kitartással: hatással van a gyermek állhatatosságára, amikor kihívással szembesül, valamint a rezilienciájára, ha akadályok gördülnek elébe.

A kutatások azt állapították meg, hogy a gyerekek hatékonysága változó, témától, sőt, akár a témán belüli specifikus feladatoktól függően. Azok a gyerekek, akik magabiztosak a hatékonyságukat illetően, hisznek abban, hogy képesek sikeresen befejezni a feladataikat, és mindezt a képességeikről eddig szerzett tapasztalatra alapozzák.

Hogyan segítsünk a hatékonyságban?

1. Segítsünk a célok kijelölésében, leginkább rövid távon. Egyedi, azonnali és legalább kicsit kihívást jelentő célokra fókuszáljunk, mivel ez segít a gyerekeknek, hogy bebizonyítsák, képesek az adott feladat véghezvitelére. Közben belsővé válik számukra az a tudat, hogy képesek lesznek ezt a képességüket egy következő alkalommal is használni.

2. Bátorítsuk az önértékelést, amelyhez a felnőtt csak segítséget nyújt, ha arra igény van. Az adott feladat vagy tevékenység újra átgondolása, saját tevékenységének értékelése segíti abban, hogy lássa, mire van szükség ahhoz, hogy elérje a céljait. Ez érzékletessé teszi számára a „fejlődés” folyamatát.

A cikk a Képmás magazin 2016. áprilisi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Magyarországon a görögkatolikus az egyetlen egyház, amelynek pozitív reprodukciója van: a gyermekbarát szemléletmód, a papcsaládok szerepe, a dialógusokra épülő liturgiák mind szimpátiát keltenek az ifjúságban. Ötven évvel ezelőtt volt egy Budapestre települési hullám, amikor vidékről sok görögkatolikus költözött a fővárosba, ezzel párhuzamosan egyre jobban kiépült egyházi közigazgatásuk és intézményrendszerük. Ma 20–30 ezerre tehető az itt élő hívek száma. Óvodájuk ennek ellenére sem itt, sem egész Pest megyében nem működött egészen szeptemberig, amikor a Blaha Lujza téri Örömhírvétel Görögkatolikus Óvoda megnyitotta kapuit.

„A pszichológia szerint minél hamarabb alakul ki kötődés a gyermekben, annál erősebbé válik, ezért kiemelten fontos az első három életév, és már óvodáskorban érdemes elkezdeni a hitéletre nevelést is” – mondja dr. Jaczkó Sándor görögkatolikus pap, az óvoda munkatársa.

Jelenleg még csak nyolc gyermek jár az óvodába, de a száz férőhelyes épület négy 25 fős csoport befogadására alkalmas.

A családok többsége aktívan gyakorolja hitét, de olyanok is vannak, akik még csak ismerkednek a görögkatolikus hittel – a beiratkozásnál nem kizáró ok, ha valakinek nincs keresztlevele, az egyetlen feltétel, hogy a szülők ne utasítsák el a görögkatolikus tanításokat és liturgiát. Az óvodásokkal három katolikus óvodapedagógus foglalkozik.

Kép

Balról jobbra: Decsiné Pap Ildikó óvónő, Kolláth Ágnes igazgató, Popov Szilvia óvónő

A gyermekek minden tevékenységet közös imával kezdenek, így az első étkezést is. Reggelizés után leülnek velük egy kis áhítatra, amikor gyertyát gyújtanak és hálát adnak az Úrnak egymásért, a szüleikért, a közösségért és a természetért. „Rengeteg jó dolog veszi körül őket, ami felett elsiklanak” – magyarázza Popov Szilvia óvónő. A reggel rövid „hitcseppekkel” folytatódik– ezek pár perces imák vagy mesék, amelyek témáját a későbbi foglalkozásokba is beépítik, például ahhoz kapcsolódó ikont színeznek, vízkeresztkor pedig elkészítették a három napkeleti bölcset gyurmából. Kolláth Ágnes igazgató az óvodások érdeklődési körét is szem előtt tartja, és úgy véli, nem nehéz összekötni a kettőt: például elkezd beszélni a teremtésről, hogy Isten megalkotta az eget, a földet, az embert és az állatokat, majd rátér a háziállatok ismertetésére.

Az óvodának saját papja van, a gyerekek hitéleti nevelését Káplár Márton atya, a Rózsák téri görögkatolikus templom munkatársa támogatja, aki hetente tart nekik játékos bibliaórákat. „A görögkatolikus egyházban házas, családos embereket is pappá szentelnek, így beépítik pedagógiájukba a gyereknevelés terén szerzett személyes tapasztalataikat is” – mutat rá Jaczkó Sándor.

A gyerekek gyakran ellátogatnak a templomba, ahol Márton atya fogadja őket, és az ünnepeket is ott tartják, Szent Miklós napján például részesültek a miroválásban, vagyis szentelt olajjal megkenték a homlokukat, és a liturgiába is belehallgattak.

A nyolcfős csoporttal minden héten eljátszanak egy bibliai történetet, ami egy-egy ellentétpárból indul ki, mint a teremtésnél a sötét és a világosság, vagy a cet gyomrába kerülő Jónás esetében a kint és a bent. Az ötéves Bernátnak Noé bárkája volt a kedvence: a gyerekek újságpapírra álltak, amit egyre kisebbre hajtogattak, érzékeltetve, hogy az állatok is ilyen szűkösen voltak összezárva a bárkában. „Sokkal jobban megmarad az emlékezetükben, ha nemcsak külső szemlélői, hanem maguk is a részesei a történetnek” – véli Decsiné Pap Ildikó óvónő, aki szerint az is megkönnyíti az információk befogadását, ha érzelmileg tudnak kapcsolódni hozzá.

A Biblia nem mentes az erőszaktól, a durvább történeteket, például Keresztelő Szent János lefejezését viszont inkább nem mesélik el a gyerekeknek, ám becsapni sem akarják őket. „Fokozatosan adjuk át nekik az információkat, annyit, amennyit még képesek feldolgozni. Amikor karácsony előtt azt kérdezték, hogyan kerül a meglepetés a fa alá, azt válaszoltuk, Jézus küldte. A Mikulás pedig Szent Miklós nevében ajándékozza meg a gyerekeket, hogy emlékeztessen a püspökre, aki most a mennyországból figyeli őket” – mondja Ildikó.

A mostani böjtnél ugyanezért nem az önmegtartóztatásra, hanem a jócselekedetekre helyezik a hangsúlyt.

Aki példamutatóan viselkedik, mondjuk segít levenni a fogasról egy kisebb társa kabátját vagy a helyére pakolja a játékokat, kap egy kanál lisztet, amit egy nagy, közös tálba öntenek. Az összegyűlő őrleményből aztán jóságkalács készül, amit az utolsó vacsora dramatizálásakor esznek majd meg.

A süteményt a legidősebb fiú fogja felszelni és szétosztani társai között. Ezt követően megmossák egymás lábát, másnap pedig megtekintik a keresztút állomásait a templomban. A gyerekeket nem azzal a gondolattal akarják hazaengedni a szünidőre, hogy Jézus meghalt, hanem a feltámadását is elmesélik nekik. Ezt megint csak nehéz lehet felfognia egy négy-öt esztendősnek, ezért vizuális elemekkel szemléltetik a történetet. „Egy földdel teli cserépben búzaszemet rejtünk el, és egy követ teszünk elé. A magot egy hétig öntözgetjük, majd amikor húsvétkor kihajt, elgörgetjük a követ” – folytatja Pap Ildikó.

Kép

Jaczkó Sándor parókus fontosnak tartja, hogy az ovisok megismerkedjenek a görögkatolikus ikonokkal

A görögkatolikus egyháznak nagyon gazdag szimbólumrendszere van, templomaik elmaradhatatlan elemei a különböző ikonok és a kettős kereszt. Az óvoda épületébe belépőt Szűz Mária örömhírvételének képe fogadja – utalva az óvoda nevére –, míg a folyosón többek között Szentháromság- és Szűz Mária-ikonok lógnak a falon. Az igazgató szerint ezek a képek gyermekbarátabbak, mint például egy számukra túlságosan realisztikus barokk festmény, és az ikonokat a római katolikusok is előszeretettel használják. Jaczkó Sándor pedig azért szereti ezeket, mert a Szűz Máriát a gyermek Jézussal ábrázoló ikonokon az anya–gyermek kapcsolat bensőséges ábrázolása empátiát kelt a gyermekekben, a képek színezése, rajzolása pedig fejleszti kézügyességüket, továbbá megtanulnak általa kompozícióban gondolkodni.

A szimbólumok jelentősége mellett az ünnepek számát illetően is eltér a görögkatolikus a római katolikus egyháztól. „Szeptemberben Mária napját, Mihály és Gábor arkangyal napját ünnepeltük meg, amit októberben az Istenszülő oltalma ünnepe követett, de a halottak napjáról is megemlékeztünk” – sorolja Kolláth Ágnes. Ahogyan most a húsvétra, úgy decemberben a karácsonyra is készültek: az óvodások spatulabetlehemmel, gyurma díszekkel, mézeskaláccsal, képeslappal lepték meg szüleiket, fenyőt viszont nem állítottak, hogy szenteste mindenki családja körében élhesse át annak meghitt pillanatát. „A világ túlhangsúlyozza a karácsonyfa szerepét, amik már mindszent idején ellepik a plázákat, pedig a karácsony a család ünnepe, és mi azért vetünk, hogy ők arathassanak” – magyarázza Ildikó.

Kép

A gyermekek szeretik eljátszani a bibliai történeteket; Bernát kedvence a Noé bárkája

Az óvoda működésének másik alappillére a népi kultúra, a népművészetek megismertetése: a gyerekek gyertyát öntenek, agyagoznak, rongyszőnyeget szőnek – utóbbinak erős fejlesztő értéke van, és a balkezesek is nehézségek nélkül tudják végezni.

A kézműves foglalkozások mellett a néphagyomány jeles napjairól sem feledkeznek meg, Márton napján például liba alakú mézeskalácsot sütöttek, december 13-án pedig a bátrak felállhattak Luca székére.

A digitalizáció csekély mértékben van jelen, mivel a gyerekek már így is sok időt töltenek a különböző okoseszközök képernyője előtt – Ildikó tapasztalata szerint emiatt nehéz felvenni velük a szemkontaktust. Az óvodapedagógusok diavetítőt használnak, ami lehetőséget ad arra, hogy alaposabban megnézzék és átbeszéljék a látott képeket. Kolláth Ágnes ugyanezen okokból nem tervezi bővíteni a foglalkozások körét. „Máshol jóval több szakkört kínálnak, mi viszont nem versenyistállónak szánjuk az óvodát, mert különben a gyerekek pont a lényegről maradnának le: hogy szeretetben egymásra figyeljenek.”

– Néhányan úgy vélik, a tehetségnek nincsen egyetlen iránya: akibe beleszorul, az kiemelkedőt tud alkotni több területen is. Mi a véleménye erről? Hogyan tapasztalja ezt a saját életében?
– A tehetség több területen is megnyilvánulhat, de néhány kivételt leszámítva igazán kiemelkedőt alkotni egy területen lehet. Nekem az a megközelítésem, hogy több dologban is lehetünk valamennyire jók, de egy dolognak érdemes igazán a specialistájává válni. Kisgyerekként már jártam színházba, de akkor még nem gondoltam arra, hogy ezt én is kipróbálnám. Negyedikes diákként viszont elindultam egy versmondó-versenyen, ott valami bekattant. Az is meghatározó, hogy anyukám segített a felkészülésben, ez az időszak adott egy alapot.

– Az országot járva bibliai történeteket elevenít meg amatőrök segítségével, rendezőként gyülekezetekkel, iskolai közösségekkel is foglalkozik. Sokaknak nagy élmény szereplőként átélni például Márk evangéliumát. Mi motiválja ebben a feladatban?
– Felfedezzük az evangéliumot. Nem csupán beszélünk valamiről, hanem elő is adjuk, saját tapasztalatot szerzünk. Szeretem a szereplők egy-egy kommentjét elkapni próbán, szünetben, megfigyelni, ahogyan összeér a darab és a saját életük, vagy számomra új dolgokat fejtenek föl. A hit be is tud robbanni az ember életébe, de szépen lassan is becsordogálhat, a Márk-dráma mindkét esetben felületet biztosíthat erre. De ott van még a közösségi oldala is: offline vagyunk, és létrehozunk valamit. Na, meg persze a humor és a hangulat...

– „Ádám és Éva” című egyszemélyes vígjátékában párkapcsolati kérdéseket feszeget szórakoztató formában. Hogyan látja, a nézőket megnevettetni vagy elgondolkodtatni nehezebb?
– Én ezt egységében kezelem. A jó humor gondolkodtat. De ha szétválasztom, egyik sem könnyű, talán nevettetni nehezebb.

– „A harmadik napon” című monodrámában négy szereplő bőrébe bújik, de a darab írója és rendezője is egyben. Melyik a legkedvesebb feladata ezek közül?
– Talán a játék, mert abban benne van az élő előadás és az interakció a nézővel, de az írást, rendezést is élvezem.

Kép

Benedek Zalán 

– Teológiát is végzett színházi tanulmányai mellett. Melyik bibliai üzenet segíti önt hívő emberként a mindennapokban?
– Az isteni kegyelem, és annak gyakorlati megvalósulása. Ahogy telnek az évek, egyre többet jelent. De minden területhez kapcsolódnak fontos megközelítések, gondolatok. Gyakran eszembe jut, hogy Isten nem a hiábavalóság Istene, azaz keresem a miértjét egy-egy helyzetnek, mert magamtól nem mindig látom. Mostanában foglalkoztat az is, hogy Isten gondviselése a rossz eseményekre is kiterjed, és hogy ezt hogyan tudom hívőként egészségesen feldolgozni.

– Milyen szerepek, feladatok inspirálják?
– Színészként azok a karakterek mozgatnak meg, akikben ellentétek feszülnek, és az általuk érzékeltetett probléma aktuális. Számomra a színházhoz kötődik az aktualitás, de más művészeti ágakban is otthonosan érzem magam a színház világán kívül. Az irodalom különösen közel áll hozzám, de jöhet minden, ami művészet. Most épp tervezőgrafikát tanulok.

– Mit szeretne megvalósítani a közeljövőben?
– Ez azért izgalmas kérdés, mert most magamra szeretnék rákérdezni. Nem tettem félre terveket, de lassabban haladok velük. Több projekt is van a fejemben. Aki szeretné követni a munkásságomat, aktuális előadásaimat, annak a közösségi oldalamat és a honlapomat ajánlom.