Amikor nemcsak körülöttük támadt mindent elsöprő, bárkatáncoltató vihar, hanem bennük is.
Amikor tombolt a félelem, felerősödtek a kételyek, és elhamvadt a bizalom.
A Mester pedig mindeközben békésen aludt egy vánkoson.

Szinte látom, ahogyan Jézus felkel, nyugodtan, magabiztosan kiterjeszti karjait a tenger fölé, és parancsol a szélnek. Az pedig elcsitul, mint egy rakoncátlan kisgyermek, aki most ájul bele a tombolás utáni fáradtságba.

Elképzelem a tekintetét, amelyben egyszerre mozdul egy ölelő kéz, egy szeretetteljes mosoly, egy csalódást leplező fejcsóválás és némi szemrehányás. Szinte hallom, ahogyan kérdezi: „Miért vagytok gyávák? Még mindig nincs hitetek?” És azon gondolkodom, hogy nekem van-e. Elég-e a mindennapok megpróbáltatásaihoz.

Ezen töröm a fejem, amikor egy földrészről földrészre, országról országra vándorló vírus felkavarja az eddigi megszokott életünket, programjainkat, kapcsolatainkat. Próbára teszi a szenzációéhségünket, az önfegyelmünket, az egymásra figyelésünket, az alkalmazkodó készségünket, az elfogadást. És nem utolsósorban a bizalmunkat, a hitet.

Szemlélem a vánkoson pihenő Mestert, aki a legveszélyesebb helyzeteket is teljes nyugalommal tudja átélni. Aki nem aggodalmaskodik, hanem ráhagyatkozik Atyjára. Aki látja az alagút végét, és felismeri, hogy olykor viharra is szükség van a változáshoz.

Szemlélem, ahogyan parancsol a természet erőinek, amelyek Isten által megformált, teremtett erők. És ma is bízom a csodában.

A Biblia alapján tudjuk, hogy hit nélkül nincsenek csodák. Be kell engednem, be kell fogadnom az életembe. Ezért próbálok hinni és várni a csodát. Felébreszteni imáimmal Jézust, hogy újra kiterjeszthesse a karját, és ezt a vihart is lecsendesítse.
Várom a nagyböjti időben a változást, a felkavart víz leülepedését, a kristálytiszta eredményt.
Valamiféle átalakulást, feltámadást.

Egyiptom bizonyos részeit három vallás tekinti szent területnek. A zsidók arra emlékeznek, hogy Mózeshez a Sínai-hegy lábánál az égő csipkebokorból szólt Isten. Mózes a hegyen kapta meg a Tízparancsolatot. Ezt követően a zsidók 40 évig itt, Egyiptomban vándoroltak.

A keresztényeknek is szent ez a terület. A Szent Család Palesztinából, Heródes elől a Nílus partjára menekült, és itt húzódott meg mintegy három évig. Azokon a helyeken, ahol hosszabb ideig szálltak meg, templomokat, kolostorokat építettek. A rómaiak elől menekülő korai keresztények ugyancsak itt, a hegyekben bújtak meg. Egyiptom fontos vallási központtá vált már az első században, miután teológusok, tudósok és az új vallás, a kereszténység hívei ide gyűltek össze.

Az egyiptomi kereszténység saját, különleges arculatot vett fel egyedi szokásaival, kifejezéseivel, kultúrájával.

Ebből a kereszténységből fejlődött ki a Kopt Ortodox Egyház, amelynek követői a kopt keresztények. Jelképük az egyenlő szárú kopt kereszt. Legtöbb templomuk alaprajza is ilyen alakú.

A muzulmánok számára is szent ez a föld. A National Geographic magazin kutatásai szerint amikor a 7. században Mohamed Mekkából Medinába menekült, egy ideig a világ legősibb és azóta is működő keresztény kolostorában, a Sínai-hegy lábánál lévő Szent Katalin-kolostorban bújtatták el.

1979-ben, 16 hónap tárgyalás után Washingtonban aláírták az egyiptomi-izraeli békeszerződést. A Sínai-félsziget visszakerült egyiptomi fennhatóság alá. Néhány évvel később a félsziget délkeleti részén nyugati vállalkozók megkezdték turisztikai intézmények építését. 20 év alatt Sharm el-Sheikh lakóinak száma megtízszereződött. Azért csak tízszeres volt a növekedés, mert csak ennyi egyiptomi kapott ide szóló munkaengedélyt. A turisták száma viszont nyolcezerről ötmillióra emelkedett. A terroristák időről-időre támadásokat intéztek az egyiptomi turistaközpontok ellen. Céljuk az volt, hogy megfélemlítsék a központokat vezető nyugatiakat, lehetetlenné tegyék az egyiptomi munkások számára az ottani munkát és elijesszék a nyugati turistákat. Ezt nagyrészt elérték.

Mennyország és hétköznapok

2019 novemberében Ifjúsági Világkonferenciát tartanak Sharm el-Sheikhben, ide vagyunk hivatalosak. Minket is egy luxushotel lát vendégül. A konferencia résztvevőin kívül néhány nyugati és főleg éjjel is napszemüvegben sétáló orosz és ukrán vendégük van. 2015 óta, amikor felrobbantottak egy Sharm el-Sheikhből felszálló orosz gépet, elnéptelenedtek a korallzátonyok, strandok, éttermek, bárok, diszkók. Ebben a szállóban háromszázan szolgálnak ki ötszáz vendéget. Amikor van ennyi. Most nincs.

A „Mennyországi Katedrális”, az egyiptomi Sharm el-Sheikh kopt székesegyháza hatalmas és lenyűgöző. A színek pompája letaglóz. Le kell ülnünk felmérni, amit látunk. Elkülönített, rekeszekhez hasonlító keményfa-padsorok és óriási karzat. Gazdagon díszített faragványok, roppant méretű festmények és ikonok. Az oltárnál hatalmas, háromkapus ikonosztáz. Az olvasópolcok arany és márvány bevonatú fából készültek. A püspöki szék valódi trónus! Kupolák, mozaikok, színes üvegablakok, ragyogás.

A katedrálist 2014-es felszenteléséig nyolc éven át négyszázan építették.

Hosszú szakállú, fekete csuhás kopt szerzetes lép be. Mintha Csontváry és Chagall festményei elevenednének meg. A templom lüktet az aktivitástól. Csütörtök dél van. Nem értjük, hogy lehet egy átlagos hétköznap délben egy templomban ennyi elfoglaltság. A koptok nem csak misére járnak templomaikba. Ez az iskola, a közösségi ház, az otthonuk része, sőt, ha kell, az erődjük. Itt zajlik az életük.

Egy mellékoltárnál kivetítő, előtte fiatal nő hittanórát tart vagy 50 gyereknek. A templom első soraiban három nő ül. Az egyiknek laptop az ölében. A másik egy vekni kenyérből tépked jókora falatkákat. Nem tart sokáig, hogy felfigyeljenek ránk, és az egyik hölgy elénk siet. Mosolyog, kezet nyújt, átölel. Amikor kezet fogunk, a csuklója felett meglátom a kereszt-tetoválást. Ez a kopt keresztények jele. Akkor is vállalták hitüket, amikor támadásokat indítottak ellenük, templomaikat felgyújtották – és ez nem volt olyan régen. Hellyel és egy törés kenyérrel kínálnak.

Amikor látja a meglepetést az arcunkon, mosolyogva elmagyarázza, hogy a kenyérnek a fogyasztása a templomban számukra olyan, mint az áldozás a katolikusoknál. Amíg eszik a kenyeret, imádkoznak.

Időről-időre hosszú szakállú szerzetesek lépnek be. A gyerekek hozzájuk szaladnak és kezet csókolnak nekik. A laptopon író hölgyet kérdezem, mit csinál. Nem egészen érti a kérdést, mint ahogy én sem a válaszát. Talán csak annyit, hogy „béke”.

Ahol minden felekezet gyógyul

A konferencia után Kairóba utazunk, a Zeitoun negyedbe, amelynek egyik részében a muszlimok, a másikban a koptok élnek. Nehéz eldönteni, melyikük milyen vallású, ha csak nem azokat a muszlim nőket vesszük, akik a fejüket és az arcukat is teljesen befedik. A 20 milliós megafővárosba látogató turista ide ritkán jön, minket az 1968 áprilisában kezdődött Mária-jelenések hoztak ide.

Szállásadónk így mesél róla: „A Szűz Mária zeitouni templomának nevezett épület felett megjelent fényes női alakot a templommal szembeni garázsból egy muszlim éjszakai őr vette észre. Egy fehér ruhás fiatal nőt látott a kupola keresztjénél. Azt hitte, hogy öngyilkosságra készül. Percek alatt megérkeztek a rendőrök és ezrek gyűltek össze. A mennyei fénnyel körülvett gyönyörű lány alakja, képe változott. Érdekes, hogy mindenki tudta, hogy ez Szűz Mária. A helyi üzletek tulajdonosai már másnap Mária-képeket függesztettek fel bodegáikban. De kérdezzék meg a templom plébánosát, ő ott volt.”

Mivel Kairóban az utcák nevét csak arabul tüntetik fel, így telefonunk térképe vezet bennünket a templom felé. Útközben kis, kerekeken álló kifőzdére bukkanunk. Megállunk reggelizni. A „tulaj” és a két „kukta”, 15–17 évesek, forró olajban sütik a padlizsánt és a krumplit, megrendeljük. Telefonunk az angolul vagy németül beírt szöveget arabra fordítja. Minden mondat után többen vesznek bennünket körül. Ha arabra is olyan pontossággal fordít a program, mint arabról, jól szórakozhatnak.

A kopt templom előtt biztonsági őr vizsgál át bennünket. A plébános atya irodájához már népes delegáció kísér. Ajtaja előtt messzire kanyargó sor. Amikor mondjuk neki, hogy a Mária-jelenésekről szeretnék vele tíz percet beszélni, az feleli: „Arról több hónapot beszélhetnénk. Ott voltam több alkalommal is, 1968-ban, 11 évesen. Nem minden este, de három évig hetente többször is megjelent. Amikor jött, órákig itt maradt. Letérdelt, imádkozott. Jelezte, hogy mi is imádkozzunk. Egyre nagyobb lett a tömeg. Volt olyan este, hogy félmillióan ott voltunk. Nasser elnöknek is jelentették a jelenéseket. Titokban ő is eljött, egy közeli épületből figyelte, mi történik. Kiadta az utasítást, hogy a környéken kapcsolják ki az áramot. Amikor meggyőződött róla, hogy ez nem lehet csalás, engedélyt adott, hogy mi, koptok megvehessük a korábbi garázs területét. Arra építettük ezt a katedrálist, ahol most vagyunk.”

„Számunkra a Mária-jelenések bíztatást jelentettek, hogy folytassuk »szeresd felebarátod«-küldetésünket.”

„Itt van egy kórházunk, naponta mintegy 1000 beteget kezelünk. Többségük muszlim. Ez az esemény ökumenikus volt, nemcsak a keresztények, hanem a muszlimok, a zsidók, a hívők, a hitetlenek is látták, és meggyógyultak csodás módon. Nézzék, ott a kupola felett volt Mária” – mutat az út másik oldalán lévő templom felé.

Hazafelé a repülőn ahogy a légikisasszony a teánkat hozza, látom a csuklóján a kopt keresztet. Egymásra mosolygunk.

1. A koronavírus főként cseppfertőzéssel, kisebb mértékben felületek érintésével, és széklettel terjed emberről emberre. A vírust zsírtartalmú burok veszi körül, ezért alapos szappanos/mosószeres/mosogatószeres lemosással eltávolítható. 

2. Az egészségügyben extrém terhelést okoz az 1-2 héten belül várhatóan kitörő járvány. (Ha mégsem lesz, én fogok örülni a legjobban.) Annak érdekében, hogy minél több energia jusson a súlyos betegek ellátására, mindenki halassza el, vagy amennyire csak teheti, minimalizálja a nem sürgős, illetve nem súlyos egészségügyi problémákkal az ellátórendszerben történő megjelenést. Gondolni kell arra is, hogy az ellátóhelyek kiemelten fertőzésveszélyesek.

3. Meg kell nézni, hogy adott településen mi a kritikus infrastruktúra, és azokat védeni kell. A kritikus infrastruktúra alatt a fertőzés átadásának kiemelt helyszíneire is gondolok (orvosi rendelő, patika, bolt, posta, okmányiroda, stb.), ahol az emberek szorosan egymás mellett várakoznak. 

Mondok egy példát. Abban a helyzetben, amikor a háziorvos is fél, mert maszk nélkül – amit sehol nem tud beszerezni – kell a betegek nagy tömegével megbirkóznia, akkor a falu támogassa abban, hogy az orvos lábon tudjon maradni. Ha például az orvos azt kéri, hogy a betegek panaszaikkal telefonon keressék fel és ne menjenek be a rendelőbe – ami egy teljesen megalapozott kérés -, akkor ezt tartsák be. Kérjenek a betegek időpontot, és arra pontosan menjenek be.

A közösség hozzáállásán nagyon sok múlik. Például, ha vannak olyanok, akik önkéntesen segítenek, fertőző betegség tekintetében „előszűrnek” a rendelőben – ehhez nem kell egészségügyi végzettség (pl. lázas, köhög, náthás, torka fáj, hasmenése van, stb.) -, azzal meg tudják teremteni annak a lehetőségét, hogy izoláltan történjen a fertőző és nem fertőző beteg ellátása. Ha más nincs, klóros vízben kezet tudjon mosni a rendelőbe lépés előtt és után.

Hogyha a civilek ezt nem veszik figyelembe és mégis bemennek a rendelőkbe tömegesen, akkor nekik kell megküzdeniük a következményekkel (több fertőzött ember, a járvány gyorsabb terjedése), könnyebben megfertőzik az orvost, nővért, és akkor nem lesz kihez fordulni.

4. Hordjon mindenki magánál papírzsebkendőt, vagy saját kis törölközőt, abba törölje a kezét. A légfújással történő kézszárítást ne használjuk, mert különösen a nagynyomású levegővel működőek a kézről a levegőbe porlasztják a kórokozóval fertőzött vizet, ami aztán hosszú ideig lebeg a levegőben. Az így képződött aeroszol a legveszélyesebb.

5. A fertőzés terjedésének megakadályozása érdekében minden kereskedelmi egységben korlátozni kell az egyszerre bent tartózkodók számát. Minden üzlet más-más alapterületű, ezért, az egyszerűség kedvéért azt mondhatjuk, hogy 2 nm-en 1 ember tartózkodhat. Például egy közepes méretű üzlet esetében körülbelül 10-15 ember tartózkodhat egyszerre a bevásárló térben. Ezt úgy a legegyszerűbb megvalósítani, hogy minden bolt csak ennek megfelelő számú kosarat készít a bejárathoz. Ennek a szabálynak a megvalósítását segítheti, ha egy alkalmazott - vagy egy önkéntes - csak akkor engedi be a következő vásárlót az üzletbe, ha egy kosár felszabadult, azaz, ha valaki kijött a boltból. A bolti kosarak fogantyúit fertőtlenítsük használat után. A pénztárnál is fontos betartani a vásárlók közötti két méteres távolságot. Ez természetesen az üzlet előtt várakozókra is érvényes. Egy családból csak egy ember menjen bevásárolni, készítsen listát és igyekezzen 15 percen belül végezni.

6. A kereskedelmi ételkészítéssel/szállítással foglalkozók bármely felső légúti fertőzés tünete esetén maradjanak otthon. Ezt a közösség is segítsen betartani. 

7. 70 év felettieknek - még akkor is, ha egészségesek - tegyük lehetővé, hogy ne kelljen zárt közösségbe menniük. Nézzünk körül, melyik szomszédnak tudunk tartósan bevásárolni. Például naponta csöngessünk be hozzájuk és 2 méter távolságról beszélgessünk velük néhány szót 5-10 percben. Bátorítsuk őket arra, hogy menjenek sétálni, mozduljanak ki otthonról. A boltban legyen lehetőség előre megrendelni az élelmiszert és összekészítve kiadni azoknak, akik aktívak és el tudnak menni érte. Ezt a pontot sokféleképpen meg lehet oldani, bízom az emberek kreativitásában.

8. A másik dolog, amivel civilként sokat tehetünk a vírus terjedése ellen, az a tömegközlekedés elkerülése. Aki teheti, ebben a helyzetben inkább menjen autóval, biciklivel, vagy motorral. 
A vírus megjelenése óta sokan inkább otthon maradnak, mert így nagyobb biztonságban érzik magukat. A munkába járás azonban nem állhat le. Ahhoz, hogy gazdaságunk ne omoljon össze, a legtöbb embernek továbbra is dolgoznia kell. Most a munkába járásnak is meg kell, hogy legyenek a szabályai. Mindenki figyeljen arra, hogy a munkahelye és az otthona között ne ejtsen útba köztes úti célt, például ne látogassa meg a barátait, vagyis a munkahelye és az otthona között csak a legminimálisabb módon érintkezzen a külvilággal. A munkahelyen is tartsa be az alapvető higiéniás szabályokat és az egymás közötti két méteres távolságot. 

9. Amennyiben indokolt, akkor védőkesztyűt (gumikesztyűt) is lehet használni, de ez rossz használat esetén indokolatlan biztonságérzetet kelthet, mert a gumikesztyű csak a kezünk bőrét védi, a kívülről rátapadt szennyeződéssel ugyanúgy terjeszthetjük a vírust, megfertőzhetjük magunkat. Szennyezett felület érintését követően a kezünkön fertőtleníteni kell, vagy le kell cserélni.

10. Aki úgy érzi, hogy a maszk biztonságot ad, akkor nyugodtan viselje, használat közben a legegyszerűbb is segít elkerülni az arc akaratlan érintését. A védőképességről az egyes maszk használati utasítása ad felvilágosítást. Hazaérve a maszkot ki kell dobni, utána kezet kell mosni vagy fertőtleníteni. A maszk külső védőfelületén lévő kórokozókat így tudjuk elkerülni.

11. Amikor hazaérkezünk járvány idején, váltsunk ruhát. A használtat tartsuk nylonzsákban a mosásig. Zuhanyozzunk le hajmosással együtt, majd vegyünk tiszta ruhát. A hordott ruha kezelését követően mossunk kezet szappannal. Ezzel nagyon sokat tehetünk otthonunk fertőzésmentességéért. Tehát, ha megoldható, akkor ezt a folyamatot mindenképpen tartsuk be. 

12. Emellett fontos, hogy mindenki sokat legyen a szabadban. Most ne az edzőteremben, hanem a szabadban mozogjunk. Fussunk, bringázzunk, sétáljunk! Aki egészséges, ne zárja be magát. Nem lehet teljesen izolálódni. Ha két ember találkozni szeretne egymással, akkor menjenek ki a szabad levegőre, például egy parkba és üljenek le két szomszédos padra. A szabadban is ajánlott a két méteres távolság megtartása. Fontos, hogy ne érjenek egymáshoz és rövidítsék le a találkozót.

13. Mit tegyenek azok, akik betegek? Maradjanak otthon.

14. Ha valaki beteg, akkor milyen tünetekig maradjon otthon és melyek azok a tünetek, amelyek már orvosi ellátást igényelnek? Itt a pontos határvonalat nem tudom megmondani. Minden egyes szervezet alkalmazkodóképessége más és más. Súlyos légszomj, nagyfokú gyengeség, folyadékfogyasztási képtelenség, csillapíthatatlan láz esetén már mindenképp orvosi segítséget kell kérni és kórházi ellátáshoz kell jutni. 

Sokszor előfordul, hogy egy amúgy egészséges fiatal, enyhe felső légúti fertőzés tüneteivel megy be a rendelőbe és aggódik, hogy elkapja a fertőzést. Ez elkerülhető akkor, ha még otthon higgadtan végiggondolja, hogy vannak-e olyan panaszai, ami miatt mindenképp orvoshoz kellene fordulnia. Ilyen esetben izolálja magát - a családja segítségével - és figyelje az állapotát. Amennyiben nincs jól, állapota romlik (sepsis - vörös zászló!), akkor kell orvosi segítséget kérnie.

 

Ki kell hangsúlyozni, hogy ezt a járványt csak úgy lehet megfékezni, ha MINDENKI nagyon szigorúan betartja az alapvető szabályokat. Az egészségügy önmagában nem lesz képes megbirkózni ezzel a feladattal. És ne feledjük, a koronavírus fertőzés az emberek 80%-ánál tünetmentesen zajlik, vagy enyhe tüneteket okoz. A vírus terjedését csak a megelőzés és a szabályok betartása fogja tudni lassítani és megállítani.

Támogassa a környezetét a szabályok betartásában! Együtt sikerülni fog!
 

Zala megyéből származom, egy pici vidéki faluból, Lasztonyáról. Jól tanuló kislány voltam, akit sokan strébernek hittek. Volt is rá okuk: fontosak voltak számomra a jó jegyek, az, hogy jól teljesítsek kivétel nélkül mindegyik tantárgyból. A továbbtanulás nálunk alapvető elvárás volt. „Te csak tanulj, mi biztosítjuk hozzá a feltételeket, mert ez az egyetlen kitörési lehetőség!” – így vélekedtek a szüleim. Nekem nem voltak nagy vágyaim. Hogyan is lettek volna? Egyáltalán nem voltam tisztában azzal, hogy milyen lehetőségek rejlenek az életben, hogy miféle esélyek állhatnak előttem. Azzal pedig pláne nem, hogy mit jelent kihasználni, élni azzal, ami bennem van. Majd 15 éves koromban, a nyári diákmunkám során, egy halsütödében szerettem bele a vendéglátásba, pontosabban a vendéglátás közösségi élményébe. Nem azért, mert annyira jó volt ott felszolgálni vagy halakat sütni, hanem az emberek közvetlensége, a vadidegenek kedvessége és az ismerkedés lehetősége ejtett rabul. Augusztus egyik forgalmas napján az egyik kollégám megkérdezte: „Mire fel ez a sok tanulás, ha itt vagy, ha itt robotolsz?” Még ma is emlékszem a kérdés hátterében bujkáló piszkálódásra. Először éreztem azt, hogy valaki lenéz engem. Azonnal rávágtam: „Azért, mert szállodaigazgató leszek!”

A jegyeim lehetővé is tették, hogy bekerüljek a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskolára, majd később elvégeztem a Külkereskedelmi Főiskolát is.1988-ban érettségiztem, abban az évben, amikor megnyíltak a határok, így a mi évfolyamunk számára már lehetőség nyílt, hogy külföldön szerezhessünk szakmai gyakorlatot. Az én utam Németországba vezetett – ekkor jártam először „nyugaton”.

A múltam, a gyerekkorom nagyon fontos nekem, ebből építkezem! Ez határozza meg a szeretetemet a kétkezi munka iránt és azt az állandóan hajtó belső motort, ami azt zakatolja, hogy nincsen élet munka nélkül. (mosolyog)

Édesapám az egyik legerősebb példa előttem. Sokszor hallottam ismerőseinket panaszkodni, hogy mit miért nem lehet elérni, megtenni, hogy mi miért nem jó, miért nem sikerül – apám nem szerette, ha valaki elégedetlenkedik. Mindig arra tanított engem és az öcsémet, hogy a panaszkodás nem, csak a tettek visznek előre. Amikor megnyitottuk a Kisvillát, egy barátom azt mondta nekem: „Látod, milyen jó, hogy az apád elvárta tőled a tanulást!” De szerintem nem az elvárások vittek előre, hanem az, amit otthon láttam nap mint nap.

A szüleimnek háztáji földjei voltak. Hajnali ötkor keltek és indultak ki a mezőre vagy a kertbe kapálni, ültetni, locsolni, majd reggel nyolcra haza, és mentek tovább a munkahelyükre. A nagyapám hadirokkant volt, szóval az édesapám 12 évesen átvette a családfenntartó szerepet. Hajtotta a lovakat és kaszált, az ideje nagy részét kint töltötte a földeken, és nem jutott ideje tanulni. Amikor első osztályba mentem, beiratkozott a mezőgazdasági szakközépiskolába, és ha kellett, öt-hat kilométereket gyalogolt haza esténként, mert már nem jártak a buszok. Érettségi után elvégezte az erdészeti technikumot, és mire én nyolcadikos lettem, erdész lett belőle.

Nem mondta, de én ezt a következtetést vontam le: kifogásnak nincs helye, helyette inkább kezdd el valahogy, és tedd a dolgod!

Az érintés és a gondoskodás, az apró figyelmességek a szeretetnyelveim – engem így szerettek. Édesanyánk nem szidott, nem parancsolgatott, hanem szeretve bogozta ki az összegubancolódott lelki csomóinkat, vagy segített nekünk, sokszor apánkkal szemben is. (nevet) Ha tinédzserként nem ágyaztunk be, nem állt le parancsolgatni és veszekedni velünk… minek is? Tudta, milyen egy tinédzser. Aznap beágyazott helyettünk. Sosem felejtem el, hogy amikor hazamentem, ez mennyire jó érzéssel töltött el.

Megtanultam, hogy a parancsszó semmit sem ér a szeretet nagyvonalúsága nélkül.

A 100 fős kis faluban, ahol én születtem, nem volt se folyó vizünk, se fürdőszobánk, lavórból fürödtünk. Nyolcadik osztályos voltam, amikor beköltöztünk egy kisvárosba, Lentibe, amit csak tizennyolc éves koromban hagytam el, ekkor jártam először a fővárosban. Nyílt nap a főiskolán, Budapesten! Emlékszem, térképpel kerestem az Alkotmány utcát, illetve leszólítottam embereket, hogy segítsenek eligazodni. Ez egyébként egy remek ismerkedési lehetőség! (nevet) Sajnálhatjuk, hogy van GPS-ünk! Jó, csak viccelek! Lentiben nem éltem annyi ideig, mint a fővárosban, ahol kilenc évet töltöttem, mégis több embert ismerek a kisvárosból, mint Budapestről. A nagyvárosban úgy éreztem magam, mint egy vidéki kozák lány. Szabad, büszke embernek, a falusiak nyitottságával, aki nem engedte, hogy a város bedarálja. Sokáig zavart is, hogy nem tudok semmiféle kapcsolatot teremteni a szomszédokkal, egyszerűen mert a fővárosban nem szokás, meg nem olyan nyitottak az emberek. Én ahhoz szoktam, hogy vidéken a szomszéd néni ugyanúgy figyelt rám, mint a saját gyerekeire. Ha kint játszottam az utcán, szinte mindig magamon éreztem valakinek az őrző figyelmét.

Innen hozom a közösségi élményt, az összetartozás érzését, ami nekem alapvető ahhoz, hogy jól érezzem magam.

A főiskolai évek alatt, 1990-ben ismertem meg a nagy szerelmet, Tibort. Én 21 éves voltam, ő 19. Egyéjszakás kalandnak indult, és lett belőle 30 év. Németországból hazatérve szerelemre vágytam. A barátnőm, aki akkor már mennyasszony volt, hívta fel a figyelmemet Tiborra: „Van egy helyes fiú, alattunk jár egy évvel!” Igaza volt, nagyon tetszett nekem is. (mosolyog) Az egyik szombaton a barátnőmhöz jött a vőlegénye, és én, amikor megláttam Tibort a kollégium folyosóján, közöltem vele, hogy szabad a szombat estém. Rögtön el is hívott moziba. Egy héttel később, amikor mentem lefelé a kollégium lépcsőjén, ő megérintette a bokámat, és rám mosolygott – azóta együtt vagyunk. (nevet)

Huszonévesen nagyon fontos volt számomra a vonzalom kémiája, és ő volt a leggyönyörűbb férfi, akit valaha láttam, a markáns állkapcsával, a sármos mosolyával és meleg barna szemeivel. Ráadásul karizmatikus jellem volt, és hatalmasakat nevettünk együtt. Kezdetben csak annyit tudtam, vele szebb az élet; majd menthetetlenül belészerettem. Hat év után házasodtunk össze, és 31 éves voltam, amikor megszületett a fiunk, majd öt év múlva a lányunk. Így, 30 év házasság után már tudom, hogy a kezdeti láng, az eszement szerelem elmúlik, és megtapasztaltam, hogy ezt az elmúlást milyen nehéz megélni, elfogadni. Az egész egy kész krízishelyzet. (nevet) Én is csak álltam bambán, és nem értettem, hogy na, most akkor mi lesz.

Évekbe telt, mire elfogadtam, hogy igen, a szenvedély hullámzóvá válik, majd elcsendesül. Helyette marad a megnyugvás, az összetartozás és az intimitás – amiben az ő és az én már mivé válik.

A főiskola elvégzése után titkárnő lettem, majd irodavezetői munkát kaptam, később elkerültem a szállodaiparba. Megvalósítottam a régi tervemet: 26 évesen szállodaigazgató lettem, köszönhetően egy főiskolai baráti kapcsolatnak és a rendszerváltás miatti, friss diplomás, nyelveket beszélő szakemberek iránti keresletnek. Huszonévesen meg akartam váltani a világot. (mosolyog)

A harmincas éveim végére tanultam és ismertem meg az elfogadás és az elengedés fontosságát. Ezt a két fogalmat, azt hiszem, hozzá kell szoktatnunk a szívünkhöz. A húszas éveinkben hajlamosak vagyunk rá, hogy szélsőségesen fogalmazzunk. Bennem is sokszor megfogalmazódott a szüleimmel kapcsolatban, hogy na, olyan nem leszek, mint ők, vagy hogy én ezt biztosan másképp fogom csinálni! Sok mindent tévesen gondoltam! Később jöttem rá, hogy mindaz, amit a szüleim elvárásának hittem, csak az én képzeletem szüleménye volt. Valójában én vagyok fontos nekik, és a lehető legjobb voltam már akkor is a számukra. A felismerésből született meg bennem az elengedés: büszke voltam arra, ha valamit úgy csináltam, mint ők, de képes voltam azzal is megbékélni, ha valamit kevésbé jól vagy másképp csináltam. Sokáig ugyanis azt hittem, valami baj van velem… hiányzik belőlem a hivatástudat, ami mindkét szülőmben erőteljesen jelen volt. Talán ez az elfogadás és elengedés tette lehetővé, hogy ezek után nem sokkal rátaláltam valamire…(mosolyog)

Kétgyerekes fiatal édesanyaként dolgoztam és rendezgettem a kis, parasztházszerű otthonunkat Biatorbágyon. Így találtam rá a „jövőmre”.

Egy parasztszekrényt kerestem a nappalinkba, és a helyi antikos mondta, hogy van egy ilyen eladó szekrény a Szabadság út elején, egy régi házban… és mellesleg a ház is eladó! Elmentem, és nem tudtam, hova nézzek, az épület minden kis zuga lenyűgözött. Rohantam haza, hogy megosszam a férjemmel: „Szívem, egy olyan villát láttam! Gyere, meg kell nézned! Mesés hangulata van!” – „Kriszta, most nem veszünk házat, és nem tervezzük, hogy költözünk!” – „Igen, de egy csodálatos kávézó lenne belőle!” Régen egy szabómester élt a házban, ezért tágas, világos, nagy ablakokkal ellátott szobái vannak a villának. Nem kellett sokáig győzködnöm, belevágtunk! Ebből az eldugott, fenyőkkel teli kertes villából hoztuk létre a családommal együtt életem legkedvesebb közösségi terét és kávézóját: a Kisvillát.

Úgy szoktam fogalmazni, én vallás nélkül is hiszek… Hiszek, mert megtapasztaltam Isten jelenlétét. Etiópiában voltunk, amikor életem egyik legmeghatározóbb élményét éltem át. Ott, a világ legszegényebb országában egyszerre néztem farkasszemet a hittel és a mélységes nyomorral. Egyik reggel öszvérrel mentünk fel egy 3000 méter magasan fekvő kolostorhoz, ahol már fenn imádkoztak a helyiek. A kolostoron át egy sötét, keskeny alagúton keresztül jutottunk ki egy sziklaplatóra. Üldögélt ott egy-két ember, és mi is leültünk, egymástól távol. Valamiért egyedül akartunk lenni, egyedül mindazzal, amit ott, abban a hittel teli, rettenetesen szegény országban láttunk. De ha valahol, akkor itt nem lehettél egyedül. Alattunk elterült az etióp fennsík, forrón tűzött le ránk a nap, és gyönyörű kilátás nyílt több száz kilométeres távolságba. Órák teltek el, és csak csendben ültünk.

Eleredtek a könnyeim, és jó volt sírni... Azt éreztem, hogy Isten itt van velem, bennem. Ezt éreztem akkor is, amikor megnyitottuk a Kisvillát.

Tudod, amióta megnyíltak a kapuk, nem vágyom utazni a világban, mert úgy érzem, most már hozzám jön a világ! Jön nagycsaládos, magányos, tanár, diák, helybéli barát, világjáró matróz, fotós, színész, festő, alkalmi kézműves anyuka, és néha Bodri kutya is betéved. Mindenki hozza a maga világát, és ennél színesebb, mélyebb élményeket nem is kívánhatnék az életembe!

Kossuth Lajos beszéde – amikor a szavaknak kézzelfogható ereje lesz

A szupergyors internet világában már nehezen képzeljük el, de mégis, próbáljuk meg átélni: akkoriban hat napra volt szükség ahhoz, hogy a február 24-ei párizsi forradalom híre megérkezzen Pozsonyba. Amikor azonban megérkezett, az események főszereplői nem késlekedtek tovább. Kossuth Lajos, aki az 1847 novembere óta ülésező rendi gyűlés alsótábláján képviselte Pest vármegyét, március 3-án gyújtó hangú beszédben összegezte mindazt, amit már évek óta képviselt: Magyarországon fel kell szabadítani a jobbágyságot, lehetőleg állami kártalanítással, amit csak akkor lehet kivitelezni, ha megvalósul a közteherviselés, vagyis a nemesség is adófizető lesz. Utóbbi esetben azonban szükség van önálló magyar pénzügyi irányításra, mert senki sem szeretné, hogy a magyarok pénze Bécset gazdagítsa. Önálló magyar pénzügyi irányítást pedig biztonságosan csak egy magyar, az országgyűlésnek felelős kormány – ahogy akkor hívták, minisztérium – vállalhat fel. A beszédben szerepelt az is, hogy a császár ne csak a magyaroknak adjon alkotmányt, hanem Ausztria örökös tartományainak is. Kossuth óriási érdeklődés közepette mondta el beszédét az alsótábla Mihály-kapu utcai, zsúfolásig telt épületében. Az egybegyűlt képviselők megszavazták a feliratot, azonban a prímási palota tükörtermében ülésező felsőtábla nem, hiába szorgalmazta azt a pozsonyi születésű Batthyány Lajos gróf, Kossuth fegyvertársa és miniszterelnök-jelöltje. A magyar főurak és főpapok egy része még Pozsonyt is elhagyta, hogy ne lehessen megtartani a felsőtábla ülését.

A reformellenzéknek is nagy szerepe volt a folyamatok alakulásában. Kossuth beszédét szinte azonnal lefordították németre – ne feledjük, Pozsony akkor többségében német lakosságú volt –, és a forrongó Bécsben is terjesztették röpiratként.

Maga Kossuth intézkedett róla, hogy a Pressburger Zeitung német nyelvű mellékletét, amelyben szintén megjelent a felirati beszéd, nagyobb számban nyomtassák ki, mint ahogy szokták.

Így született a 12 pont

Természetesen Pest-Budán is értesültek a beszédről, s olyan nagy volt a kíváncsiság az Ellenzéki Körben illetve a Tízek Társaságában, hogy követet küldtek Kossuthoz. Irányi Dániel március 5-én Pozsonyba hajózott, hogy Kossuthtal beszéljen. Abban állapodtak meg, hogy a pestiek is megfogalmaznak egy petíciót Kossuth felirati beszédének szellemében, s kiegészítik még azzal, amit fájóan hiányoltak Kossuthnál: a sajtószabadság követelésével. Irányi Pestre visszatértével az ellenzék a Tízek Társaságába tartozó Irinyi Józsefet bízta meg a petíció megírásával, aki ezzel el is készült március 11-re, sőt, röviden pontokba szedte a követeléseket, ez lett a 12 pont, ami, valljuk be, radikálisabb program volt Kossuthénál. A pestiek elhatározták, hogy ezt röpiratként fogják terjeszteni, illetve a március 19-én kezdődő József napi vásárra a városba özönlő tömegben aláírásgyűjtést kezdenek, s hogy az még hatékonyabb legyen, francia mintára reform-bankettet is szerveznek, amelyen népszerűsítik majd a programjukat. Március 13-ra Petőfi is elkészült a Nemzeti dallal, a 12 pont mellett a forradalom másik „szent szövegével”.

Bécs lángokban, szivárvány Dévény felett

A változás hullámai egyre magasabban csapkodták a bécsi Burg falait, de a császáriak nem adták meg magukat, mígnem a nép, fiatalok, egyetemisták március 13-án forradalmi eszközökhöz nyúltak.

Jellemző, hogy miközben ülésezett a tartománygyűlés, egy orvostanhallgató Kossuth március 3-ai beszédét olvasta fel a várakozóknak. Mivel az ülésteremben nem történt áttörés, tüntetés kezdődött Bécsben, amely zavargásokba torkollott, barikádokat emeltek, negyvenöt ember meghalt.

Az események hatására a császár menesztette Metternich kancellárt, s megígérte, hogy alkotmányt ad az osztrák tartományoknak. Bécsben győzött a forradalom.

A szenzációs hír március 14-re érkezett meg Pozsonyba. És ahogy Kossuth beszéde szikra volt a bécsi események fellobbanásához, úgy lendítette tovább a bécsi forradalom a magyar országgyűlés elakadt munkáját. Az alsótábla mellett a felsőtábla nagy sietve megszavazta a március 3-ai feliratot, s elhatározták, hogy azt másnap díszes küldöttség viszi majd Bécsbe, a császárhoz.

Így is lett. Március 15-én két gőzös indult a császárvárosba a száztagú küldöttséggel, díszmagyarba öltözött nemesekkel és főrendekkel, valamint az őket kísérő lelkes országgyűlési ifjúsággal. Az éppen elállt eső nyomán Dévény felé feltűnt egy szivárvány, ami új reménnyel töltötte el a magyar küldötteket és az őket búcsúztató pozsonyi népet: nem lesz hiábavaló az utazásuk.

A megbékélés napja volt ez, a hajón ugyanis ott volt teljes egyetértésben Kossuth Lajos és Széchenyi István is.

A negyvenes éveket kettejük politikai csatározása jellemezte. Széchenyi annyira veszélyesnek tartotta Kossuthot, hogy főrendként hiába volt tagja a felsőtáblának, 1847-ben megválasztatta magát követnek az alsótáblára, hogy ott ellensúlyozni tudja az első vérbeli magyar politikus szerinte a biztos felforduláshoz vezető hatását. A legnagyobb magyar ezekben a napokban azonban felismerte, hogy eljött az együtt cselekvés ideje, s a mit kell tenni kérdésre egyértelműen válaszolt naplójában: „Támogatni kell Batthyány Louis-t és Kossuthot!”.

Hírek és rémhírek

A bécsi nép kitörő lelkesedéssel fogadta a magyar küldöttséget. A jóvágású és kiváló szónoki képességekkel rendelkező Kossuth hét beszédet mondott az őt kísérő tömeg kívánságára, amíg a szállásához ért. Az V. Ferdinándot körülvevő és befolyásoló politikusok köre azonban nem volt ilyen elfogult a magyarokkal, s a Magyarországot képviselő alig harmincegy éves Habsburg, István nádor befolyása sem volt elég ahhoz, hogy a feliratot, amelyet addigra Széchenyi aláírandó királyi kéziratként adott át, elfogadják. Végül aláírattak az uralkodásra valójában képtelen, együgyű császárral egy olyan változatot, amelyben nem szerepelt Batthyány Lajos miniszterelnöki kinevezése. Erre csak másnap, a császár szóbeli felhatalmazására került sor: maga a császár alteregójaként cselekvő István nádor nevezte ki Batthyányt. Ebben szerepe volt a pesti forradalom hírének, amely március 17-én hajnalban érkezett meg Bécsbe egy rémhír kíséretében, amely szerint a Rákos mezején Petőfi és más fiatalok vezetésével negyvenezer paraszt kész harcra kelni.

Bár a hatásos rémhír sokat hozzátett a megszülető magyar szabadsághoz, a valóság sem maradt el tőle nagyon.

A pesti ellenzék ugyanis, élén a fiatalokkal, az Ifjú Magyarország, a Tízek Társasága csoportosulással, azonnal megváltoztatta eredeti tervét, amikor március 14-én este a bécsi gőzhajó meghozta a hírt a császárváros forradalmáról: nem vártak József napig, hanem már másnap, március 15-én hozzáláttak terveik megvalósításához. Amíg a magyar országgyűlés tagjai a törvényes utat választották, addig a pesti fiatalok a hatékonyat: először a sajtószabadságnak szereztek érvényt, majd lépésről lépésre, növekvő tömegerejüket kihasználva elérték, hogy a Bécs érdekeit képviselő Helytartótanács is elfogadta követeléseiket. De ez a történet már annyira ismert, hogy felesleges jobban taglalni.

Máig ható energiák szabadultak fel

Igazat üzent a szivárvány: nem volt hiábavaló a magyar küldöttek bécsi utazása, diadalmasan tértek vissza Pozsonyba. Kossuth az azóta sajnos lebontott Zöldfa vendéglő erkélyéről mondott beszédet, és bemutatta Batthyány Lajost mint a független magyar minisztérium kormányfőjét.

A lelkesedés óriási volt, s már másnap elkezdődött a törvényalkotó munka.

Alig három hét alatt megszülettek a polgári átalakulást lehetővé tevő törvények, amelyeket végül a császár április 11-én szentesített. Nyáron már az ország szívévé vált Pesten nyithatta meg kapuit az első magyar népképviseleti országgyűlés.

Az elkövetkező jó egy év a magyar történelem legszenvedélyesebb korszaka, amikor olyan energiák szabadultak fel, amelyek a szabadságharc tragikus bukása ellenére magukban hordozták Magyarország újjászületését. Máig erőt meríthetünk azoknak a lázas napoknak az emlékéből.

„Egyébként is terveztük, hogy kiépítjük Magyarországon a digitális oktatás infrasturktúráját, de az igazság az, hogy nem fejeztük be még ezt a munkát, a következő tanévre akartuk elkészíteni. Most idő előtt kell megindítanunk, lehet, hogy döcögni fog, de még mindig sokkal jobb, ha folytatjuk a tanítást digitális eszközökkel, mintha ezt egyáltalán nem tennénk, és a tanítás véget érne. Ez azt jelenti, hogy a tanulók tudnak tanulni, a tanárok tudnak tanítani, és az érettségire is fel tudnak készülni a diákjaink, ezért jó esélyünk van arra, hogy a szokott rendben meg tudjuk tartani az érettségi vizsgákat" - mondta a miniszterelnök.

Személyes találkozást egyáltalán nem igénylő tanítási módok lesznek csak, az oktatási államtitkár már a jövő héten módszertani ajánlásokat tesz közzé. Ha kell, kiscsoportos gyermekmegőrzést is tudnak biztosítani, de jobb lenne, ha a gyermekek inkább otthon maradnának. A gyermekek felügyeletével kapcsolatban azt kérte a miniszterelnök, hogy ne a nagyszülőkre bízzák őket, mert az idősekre különösen veszélyes lehet a koronavírus fertőzés, amit könnyen elkaphatnak a gyermekektől, akik egyébként nem veszélyeztetettek.

Íme az első tanulmány, amerikai szerzőktől. Nagyon hasonlóan a 2002-es SARS koronavírushoz, a SARS-CoV-2 is néhány órától 2-3 napig él túl különböző felületeken. Rézfelületeken 3 óra, kartonpapíron 24 óra, műanyag felületen és rozsdamentes acélon 2-3 nap. Ezzel nem történt lényeges változás az emberek számára követendő magatartásban, de segíti annak megértését, miért fontos a hónapok óta javasolt fokozott higiénia.

Miért jó ezt tudni?

Járványügyileg pontosabb becsléseket lehet tenni, lakossági szinten pedig példával alátámasztva hangsúlyozhatjuk mennyire fontos:

- a rendszeres kézmosás – praktikusan ezt kössük eseményekhez: közfelületek érintése után, utazások alkalmával, otthonunkba hazaérkezéskor, stb;
- az arcunk érintésének kerülése;
- munkahelyi, otthoni, sűrűn használt felületek időnkénti fertőtlenítése (alkoholos felületfertőtlenítő szerek, 0,5%-os hipós oldat, ecetes oldat, stb)

A WHO kiváló anyagai, videói, szórólapjai a közösség számára fontos higiéniai tippekkel és tanácsokkal.

A cikket dr. Kemenesi Gábor Facebook-bejegyzése alapján készítettük, a szerző engedélyével.

Kemenesi Gábor Junior Príma díjas kutató, a Pécsi Tudományegyetem Természettudományi Karának adjunktusa. Fő kutatási területe a felbukkanó fertőző betegségek vizsgálata, köztük a jelenlegi járványért felelős, denevér-eredetű koronavírusok.

 

– Hogy lesz valakiből igazságügyi antropológus?
– Az én esetemben ez egy kevéssé tudatos döntés volt, véletlenül alakult úgy az életem, hogy azzá váltam. Magyarországon kulturális antropológus képzés van, fizikai antropológust, aki az ember testi tulajdonságaival foglalkozik, az ELTE biológia szakán képzenek. Én tanár szerettem volna lenni, így alapvégzettségem biológia-kémia szakos középiskolai tanár. Akkoriban az ELTE TTK-n nagyon nagy tudású tanárok oktattak, jó alapokat kaptunk, megtanítottak minket a tudományos gondolkodásra az alaptantárgyak nagyon alapos ismerete mellett.

Az egyetemen kezdtem el foglalkozni antropológiával, az ELTE Embertani Tanszékén írtam a szakdolgozatomat, ikerkutatással kapcsolatban. A diploma után egy rövid ideig általános iskolában tanítottam biológiát, s ekkor jött a felkérés: a budapesti Igazságügyi Orvosszakértői Intézetbe kerestek antropológust. Itt kezdtem el dolgozni 1975-ben, ahol származás megállapítására irányuló vizsgálatokkal foglalkoztam. Akkoriban még nem létezett DNS-vizsgálat, így vércsoport-vizsgálatokat, illetve ún. fizikai antropológiai vizsgálatokat végeztek az anya, a gyermek és a vélelmezett apák között. 2002-ben az igazságügyi szakértői rendszer főigazgatójává neveztek ki, s ezt az intézetet vezettem 2016-ig, nyugdíjazásomig.

– Mikor találkozott először igazságügyi szakértőként a magyar történelemmel?
– 1989 fordulópont volt az én életemben is. Az intézetünkben az év elején kezdődött meg a szóbeszéd, hogy exhumálások lesznek. Az akkori Igazságügyi Minisztérium egy kutatócsoport felállítását kezdeményezte: régészből, antropológusból és igazságügyi orvosokból állt össze a csoport. Nagyon zárt közegben történtek meg az előkészületek.

Magáról az exhumálásról és a kollégák munkájáról nemrég írtam egy részletes visszaemlékezést Megkésett végtisztesség címmel, amely az 1956-os forradalom hatvanadik évfordulójára jelent meg.

– Hogy festett 1989-ben a 301-es parcella?
– Elvadult bozót volt, ahol fű, fa, virág nőtt. A könyvem fülszövegébe ezt írtam: „Darázsfészekbe nyúltak az igazságügyi szakemberek, amikor elkezdték a feltárási munkákat.” Darázsfészeknek hívták ugyanis azt a titkos dossziét, amely alapján be lehetett azonosítani Nagy Imre és társai eltemetésének helyét.

– Nagy Imre exhumálása után gyökeresen megváltozott a kutatási területe?
– Igen. Nagy Imre exhumálásának kutatócsoportjában névlegesen nem, csak tevőlegesen vettem részt, mint az igazságügyi szakértői intézet munkatársa. Újratemetése után viszont felállt egy második exhumálási bizottság, amelyet már én vezettem. Ugyanis tömegesen érkeztek hozzánk hozzátartozói exhumálási igények, s ezeknek a kormány eleget akart tenni, így az én feladatom lett, hogy megszervezzem a kegyeleti-régészeti feltárásokat és az igazságügyi személyazonosításokat. Ebben az időszakban tömegesen hantoltunk ki maradványokat, azonosítottuk őket, átadtuk őket a hozzátartozóknak, akik aztán gondoskodtak a végtisztességükről.  

– Tehát harminc évvel ezelőtt kezdődött az a munka, amely még ma is tart?
– Harminc évvel ezelőtt, amikor elkezdtük ezt a munkát, olyan volt, mint tűt keresni a szénakazalban. A 298-as és a 301-es parcellákról nem volt részletes, teljes temetői nyilvántartás, nem voltak domború sírhelyek, csak óriási dzsumbuj volt. A temetések szisztémájáról – érthetően – nem maradt feljegyzés az utókor számára, viszont ma már az elmúlt 30 év empirikus tapasztalatai alapján tudjuk, hogy milyen időszakban hova temettek. Amikor a munkát elkezdtük, erről még nem volt tudomásunk.  

A hozzátartozói megkeresések mindig csak egy-egy személyre vonatkoztak, de az adatok összefüggést mutattak. Ezért az évek során egy horribilis nagyságú adatsort gyűjtöttünk össze: a két parcella meglévő adatsorát, börtönnyilvántartásokat, kigyűjtöttük az időszakra vonatkozó valamennyi halotti anyakönyvi kivonatot, ahol büntetésvégrehajtási intézmény vagy államvédelmi hatósághoz tartozó intézmény volt. De jártunk Vácott, Recsken, Márianosztrán. Mára az adatbázisunk több mint 3000 főt tartalmaz.

Ők azok a férfiak és nők, akik 1945 és 1962 között börtönviszonyok között haltak meg – lehettek politikai elítéletek vagy köztörvényesek –, és az eltemetési helyük a 298-as vagy 301-es parcella lett.  

Ebből most egy olyan adattár készül, amely sírról sírra fogja tartalmazni azt az adatsort, amit tudunk: ki fekszik ott, mit tudunk arról a személyről, hol halt meg, hogyan halt meg. Ez egy óriási munka, de senki más nincs olyan helyzetben, hogy ezt összerakja: nincs annyi empirikus tapasztalata. Már nyugdíjas vagyok, de a Nemzeti Emlékezet Bizottság épületében kutatótársammal – aki egyben a szerzőtársam is –, Molnos Máriával kaptunk egy irodát, amely ideális hely ennek a harminc évnyi munkának az összegzésére. Bár ezt a munkát befejezni nem lehet, mert soha nem lehet tudni, hogy mi kerül még elő.

– Az iroda egyik falát teljesen beborítja a 298–301-es parcellákról készített sírtérkép. Milyen szisztéma szerint temették el a holtakat a kommunizmus időszakában?
– A Rákoskeresztúri Újköztemetőnek 301 parcellája van. A falon a 298-as és a 301-es parcellák síronkénti rekonstruálása látható. Tudni kell azt, hogy a parcellákban található kopjafák nem valós sírhelyeket jelképeznek, hanem csak emlékezetpolitikai, vizuális szimbólumok, hiszen nem történt teljes feltárás a két parcellában. A 298-as parcellában 1944. végétől egészen 1951 decemberéig temettek börtönviszonyok között meghalt embereket. A parcellát a két végétől befelé haladva kezdték el használni, a két sor 1951-ben ér össze. Az ezen a területen elhantolt emberek összetétele rendkívül vegyes. Itt vannak azoknak a sírjai, akiket a népbírósági perekben ítéltek halálra mint háborús bűnösöket. Aztán a kommunista diktatúra áldozatai is itt találhatóak 1951-ig. Ezen kívül a parcella közsegélyes temetkezés helyszíne is volt.

Ez a parcella 1951 telén betelik, és ezután kezdik el használni a mellette fekvő 301-es parcellát, ahol a ma ismert parcellaterület 5. sorától kifelé kezdik el temetni az embereket a 298-as parcella felé.

A közgondolkodásban a 301-es parcella összefügg az 1956-os forradalom utáni megtorlás kivégzettjeivel, de ez nem teljesen hiteles kép, hiszen használták már ezt a parcellát 1956 előtt is.

– Hány sír található a két parcellában?
– A rekonstruált sírhelyek alapján összesen 2155. De egy sírban sokszor több személy is fekszik. Említettem, hogy adatbázisunk szerint több mint 3000 emberről valószínűsíthető, hogy itt van eltemetve.  De találhatók itt kísérleti állatok maradványai is, boncolás utáni testrészek, sőt, magzatok is.

– A kommunista államapparátus igyekezett mindent megtenni, hogy az elhalt személyekről minél kevesebb adat maradjon fenn. Mi az, ami segíti a kutatást, és mi az, ami hátráltatja?
– A rendszerváltás idején szükség lett volna a temető geodéziai felmérésére, akkor még domborultak a gödrök, könnyebb lett volna a kutatás, de ez akkor sajnos nem történt meg. Azóta többször rendezgették a temető felületét, így a felszíni kép megváltozott, s eltűntek azok a paraméterek, amik a szakértőt segíthetik. 2003-ban én csináltattam egy geodéziai felmérést, azt használjuk ma is. Egy kutató életében mindig felbukkanhatnak olyan anyagok, amik előrevihetik a munkát. Egy diktatúrában is folyamatosan kellett jelentéseket készíteni, ezek a jelentések nagyban segítik a munkánkat.

Például a börtönőrök őrnaplói, amelyek kézzel írott jelentések, a stílus és a helyesírás durva, de értékes történelmi adalékok, mert hozzájárulnak a sikeres feltáráshoz. Az áldozatokat nem lehetett csak úgy eltüntetni, pontosan vezették a börtönökben, mennyi a „fogyadék” és a „növedék”.

Részletesen leírják az őrnaplóban például, hogy 1953. január 14-én fél hatkor hullaszállító kocsi három hullát elvitt; Hubayt, Meszlényit, Biedermannt. Így őket valószínűleg együtt temették el, tehát olyat kell keresni az adott időszak sírjai között, ahol három személy csontmaradványait észlelték.

Az is segítség, hogy rengeteg helyen ástunk már – tehát tapasztalataink vannak arról, hogy a feltárt sírokban milyen maradványok vannak. Ezen kívül, akik itt temettek, azoknak is vannak visszaemlékezései, tanúvallomásai, amelyek árnyalják a képet. Azok az azonosítások is segítenek, amik nem vezettek eredményre: hiszen, ha nem is a keresett személyt találtuk meg, de helyette megtaláltunk valakit, akiről még nem tudjuk, hogy kicsoda, de rá fogunk jönni. Aprólékos munka ez, egyfajta puzzle.

– Hány tetemet exhumáltak eddig, és hányat azonosítottak?

– Több száz exhumálás történt, és több mint 100 embert találtunk meg és adtunk vissza a hozzátartozóknak. Legutolsó eredményünk a boldoggá avatott Sándor István szalézi szerzetes földi maradványainak exhumálása és azonosítása volt 2019 nyarán.

A DNS-szintű azonosításhoz egy, a szerzeteshez köthető, 1950-ből fennmaradt borítékon lévő nyálmintát használtunk, sikerrel. Ugyanakkor nem jártunk sikerrel ugyancsak 2019 nyarán Biedermann Imre földi maradványainak megtalálásával. De az elmúlt 30 évben rengeteg neves embert azonosítottunk: Mansfeld Pétert, Maléter Pált, Dudás Józsefet. Nagy élmény volt szakmailag Tóth Lajos – alias Drumi – honvéd repülőszázados megtalálása. A repülős rengeteg hadisikert ért el, az aktáján az állt, hogy szakmailag jó, de nem megbízható. Kihasználták, hogy az újonc repülősöket kiképezze, majd kémkedés vádjával halálra ítélték 1951-ben, és álnév alatt temették el. De nemcsak az Újköztemetőben végeztünk kegyeleti-régészeti feltárásokat, hanem a váci rabtemetőben is. Itt még nehezebb dolgunk volt, mert annyi adatunk sem volt, mint a fenti parcellák esetében. Ezért nagy siker Hóman Bálint földi maradványainak azonosítása.

– Milyen érzés lelkileg ilyen nehéz sorsokkal, történetekkel találkozni nap mint nap?
– Ez egy nehéz munka, fizikailag is, hiszen le kell menni a sírokba és fel kell jönni. Ugyanakkor ez a munka nekem nagyon sok emberi kapcsolatot, adatot hozott. Minden sír egy történet vagy több történet. Találkoztam rengeteg hozzátartozóval, s visszaadni számukra a halottjaikat, lehetővé tenni, hogy méltó módon el tudjanak tőlük búcsúzni, a kegyeletet meg tudják adni, ez óriási dolog.

Számomra nincs kis halott meg nagy halott, emberek vannak. Én antropológus vagyok, nem történész, nekem nem kell minősítenem.

Egy köztörvényes elítélt is megérdemli a temetést, neki is van családja. A jelöletlen sírhely az nem méltó, a tömegsírba temetés az emberhez méltatlan dolog.

Néha minden a kocsmából indul

Sue Johnson története édesapjának kocsmájában kezdődött, ahol kislányként sok időt töltött az iszogató, beszélgető, flörtölő és vitatkozó emberek megfigyelésével. Szülei „se veled, se nélküled” kapcsolata és kínlódása, később pedig, már pszichológusként a párkapcsolati tanácsadások során végighallgatott heves viták egyaránt mély benyomást tettek rá.

Szerette volna megfejteni, hogy a válságba került, egymással ordibáló párok miért tekintik élet-halál kérdésnek a kapcsolatukat, mi állhat a viharos veszekedések és az elnémulások hátterében.

A válasz – szinte sorsszerűen – szintén egy kocsmában talált rá, ahol egy szakmai vita során arra a kérdésre keresték a választ, hogy mi is a szerelem, ő pedig gondolkozás nélkül így felelt: „Ó, hát érzelmi kötelék. A biztonságos érzelmi kapcsolat iránti elemi szükségleten alapszik. Ahogy John Bowlby anyákra és gyermekeikre vonatkozó kötődési elméletében leírja. Ugyanaz történik a felnőttekkel.” Ez a gondolat lett elméletének kiindulópontja. A kötődés szemüvegén keresztül a kirakós darabjai a helyükre kerültek, és a párkapcsolati drámák hirtelen érthetővé váltak. 

Kötődés bölcsőtől a koporsóig

Sue Johnson a kötődéselméletet a felnőttlétre is kiterjesztette. Úgy gondolta, nemcsak a csecsemők számára létszükséglet az érzelmileg elérhető és válaszkész személlyel való kapcsolat és szoros közelség, hanem felnőttként is ez mozgat minket. Felhasználta John Bowlby és Mary Ainsworth kutatási eredményeit, amelyek szerint a különböző kötődési típusú emberek (biztonságos, bizonytalan-elkerülő és bizonytalan-ambivalens) eltérően reagálnak, amikor a szeretett személy eltávolodik tőlük. Amikor biztonságosnak érezzük a köteléket, könnyen el tudjuk hessegetni a félelmeinket, mert biztosan tudjuk, hogy számíthatunk a másikra és bízhatunk benne. Amikor gyengének érezzük a köztünk lévő köteléket, nem tudunk ilyen egyszerűen túllépni a konfliktuson, mert eluralkodik rajtunk a félelem az elhagyástól és elutasítástól. Ilyenkor követelőzve, csimpaszkodva és vádaskodva próbálunk érzelmi választ és kapcsolatot kicsikarni, vagy önvédelemből és a kapcsolat megóvása érdekében kivonulunk a konfliktusból és közönyössé válunk.

Ebből a perspektívából nézve a kibontakozó konfliktus nem más, mint „sikoly a kötődésért”, azaz „tiltakozás az érzelmi elszakadás ellen”.

Lehet, hogy a párok igazán csúnya dolgokat vágnak egymás fejéhez, de valójában azt kérdezik egymástól: „Számíthatok, támaszkodhatok rád? Mellettem állsz? Fontos vagyok neked? Megbecsülsz és elfogadsz? Szükséged van rám, bízol bennem?”

A negatív ciklus megállítása

Viselkedésünket a párkapcsolati konfliktusokban meghatározza a temperamentumunk, a gyermekkorban megalapozott kötődési mintáink, a más fontos kötődési kapcsolatokban szerzett tapasztalataink, illetve a jelenlegi kapcsolatunk. A jól hangzó kommunikációs technikák és konfliktuskezelési módszerek hosszútávon nem tudják ezeket a vitákat feloldani, hiszen nem maga a konfliktus, hanem a biztos érzelmi kapcsolódás utáni vágy és annak elvesztésétől való félelem mozgatja a szálakat. Sue Johnson szerint: „A házasságot nem az elhatalmasodó konfliktus teszi tönkre. Hanem a szeretet és az érzelmi reakciókészség csökkenése.”

Ahhoz, hogy a pár tagjai képesek legyenek kifejezni a figyelem és szeretet iránti igényüket, be kell ismerniük a sebezhetőségüket. Ez azonban nagyon nehéz, ezért gyakran követelőzni vagy menekülni kezdenek, ami még inkább eltávolítja őket egymástól.

Zsuzsa és Péter már szinte megszokták, hogy a veszekedéseik így végződnek, előre tudják a forgatókönyvet, mégsem bírják leállítani a negatív ciklust. Minél hevesebbek a nő vádjai, a férfi annál jobban menekül, és minél inkább menekül a férfi, annál jobban harcol a felesége az érzelmi válaszért. Ördögi spirál ez, de a felszínen csupán annyit látunk, hogy Zsuzsa rettenetesen dühös és csalódott, Péter pedig frusztrált és tehetetlen. A kommunikációs stratégiák elsajátítása itt vajmi keveset segítene. Az érzések mélyére kell nézni, és észrevenni az elhagyástól és a visszautasítástól való félelmet a reakciók mögött. Zsuzsa dühét az táplálja, hogy úgy érzi, nem elég fontos Péternek, ez pedig azért olyan fájdalmas, mert neki nagyon fontos Péter. Péter pedig azért frusztrált és zárkózik be, mert azt érzi, hogy nem tud megfelelni, nem tud jól szeretni, és soha nem lesz elég jó a feleségének. A vita hevében képtelenek ezeket a mélyebb érzések kimondani, csak a felszínen lévő dühöt és tehetetlenséget kommunikálják egymás felé. Amikor a terapeuta tükröző kísérése mellett megfogalmazódnak a mélyben meghúzódó érzések („Fontos vagyok neked? Mert te nagyon fontos vagy nekem.” „Elég jó vagyok neked? Megfelelek neked?”), elindul az érzelmi áthangolódás a felekben.

Rádöbbennek, hogy a másik nem az ellenségük, hanem az az ember, aki számukra rendkívül fontos.

Vannak kapcsolatok, ahol nem az üldöző-menekülő játszma uralja a konfliktusokat, hanem mindketten követelőznek, hogy elérjenek a másikhoz, vagy mindketten hátralépnek, hogy megóvják magukat a további fájdalomtól. Mindegyik esetben hatékony lehet az Érzelem Fókuszú Párterápia (EFT), amelynek során a párok a terapeuta segítségével felismerik a negatív ciklust és a hozzá kapcsolódó szerepeket, majd a kötődési kapcsolat kontextusában azonosítják a mélyben meghúzódó érzéseiket és kapcsolati szükségleteiket. Képessé válnak arra, hogy érzékenyebben és nagyobb empátiával tekintsenek a másik szükségleteire, illetve megtanulják úgy kifejezni saját szükségleteiket és kötődési igényüket, hogy az ne eltávolítsa, hanem közelebb hozza őket egymáshoz.

Az EFT természetesen egy jóval bonyolultabb, lépésről-lépésre jól strukturált terápiás módszer, ebben a cikkben csak néhány fontos gondolatot emeltünk ki a szerző elméletéből.

2020. május 19-én Ön is találkozhat Sue Johnsonnal a Várkert Bazárban, ahol „A szerelem új megvilágításban” címmel tart előadást. További információk>>
Sue Johnson magyar nyelven megjelent könyvei kaphatók a Harmat kiadónál>>

Források:
Susan M. Johnson: Az érzelmekre fókuszáló párterápia gyakorlata – kötetbemutató https://www.youtube.com/watch?v=KA0qmVSpXOc
Susan M. Johnson (2011) Ölelj át! Beszélgetések az életre szóló szerelem lehetőségeiről. Park Kiadó, Budapest

A Képmás magazina a 2020. május 19-i rendezvény médiatámogatója.

Franz Friedrich Anton Mesmer 1734-ben született Németországban egy erdész fiaként. Ambiciózus természete arra ösztökélte, hogy ne elégedjen meg a rá váró nyugodt élet ígéretével, huszonöt évesen a bécsi egyetemen kezdett orvostudományt hallgatni. Disszertációját hét évvel később írta meg „A bolygók hatása az emberi testre” címmel. Láthatólag már ekkor elkezdett benne körvonalazódni egy későbbi, sikeres karrier fő csapásiránya.

A misztikus asztrológia és a gyógyítás kapcsolata a 18. században már elavult, ókori elméletnek számított, ráadásul Mesmer a disszertáció jelentős részét egy Richard Mead nevű angol orvosnak, Newton barátjának a tanulmányából vette át – bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy akkoriban a plágiumot még nem tekintették olyan komoly kihágásnak, mint ma. Nemsokára kiderült, hogy megérte a témával foglalkozni, hiszen ezek a gondolatok tették őt a történelem egyik legsikeresebb csalójává.

Mint az érvényesülni vágyó, ám egyszerű származású férfiak általában, úgy ő is feleségül vett egy dúsgazdag özvegyet, és orvosi praxist kezdett Bécsben. Rövidesen a nyilvánosság elé állt az elméletével, ami egyébként változtatás nélkül használható a mai napig is, mivel minden ízében tökéletesen megfelel a jelenkori misztikus doktrínák ideológiai és üzleti alapkövetelményeinek.
Mesmer szerint az emberi testet áthatja valamiféle titokzatos energia, az úgynevezett életmagnetizmus, vagy egyszerűen csak magnetizmus. Ez – mint egy folyadék – szabadon áramlik bennünk, ezzel fenntartva az életerőt. Amikor betegek leszünk, ennek a misztikus fluidumnak a keringésében zavar keletkezik, amit csak szakavatott gyógyító képes újra rendbe tenni. 
Ő volt az, aki a saját elmondása szerint rendelkezett ezzel a tudással.

Módszere a következőkből állt: a páciensét leültette egy székre, ő maga is leült vele szemben, olyan közel, hogy összeért a térdük. Ekkor Mesmer elkezdte mozgatni a kezét föntről lefelé, a válltól a karok mentén, majd megfogta az illető kezét, esetleg a markába szorította a hüvelykujját, vagy a gyomorszája környékére nyomta a tenyerét, és intenzíven a szemébe nézett.

Eközben saját elmondása szerint belső energiái segítségével újraindította a beteg szervezetében az életmagnetizmus elakadt áramlását. 
Ez a folyamat gyakran órákig eltartott, és az alany nemritkán transzba esett vagy görcsrohamot kapott. Ilyenkor Mesmer a kezelést megszakította, mert szerinte éppen az ilyen szélsőséges reakciók előfordulása volt a jele annak, hogy a beavakozás sikeres volt.
Egy idő után – talán azért, hogy változatosabbá tegye a show-elemeket – új eljárást vezetett be. Elkezdett az ügyfeleivel nagy vastartalmú folyadékot itatni, majd látványos mozdulatokkal mágneseket mozgatott a test betegnek gondolt tájékai fölött. Ezzel akarta hatékonyabban mozgásba lendíteni a testben elakadt életfluidum áramlását.
A módszerei népszerűnek bizonyultak, a páciensek egyre nagyobb számban érkeztek, Mesmer pedig bekerült a társadalom magasabb régióiba. Előkelő társaságba járt, jótékonykodott, a művészetek patrónusává vált. A hagyomány szerint egy ízben az ő kertjében adták elő Mozart tizenkét éves korában komponált „Bastien and Bastienne” című operáját.

Folyamatosan kereste az orvosi szakma elismerését, ám a szakma általános vélekedése és hivatalos állásfoglalása is az volt, hogy az életmagnetizmus létezése nem bizonyítható, és Mesmer állítólagos sikerei kizárólag a páciensek hiszékenységének tudhatók be.

Néha komolyabb kudarcok is érték: ilyen volt például az a kínos eset, amikor elvállalta a híres vak operaénekesnő, zongoraművész és zeneszerző, Maria Theresia Paradis gyógyítását. Ugyanarról a hölgyről van szó, akinek a magyar Kempelen Farkas készített kottaírógépet. Maria látása a kezelések közben átmenetileg javult, utána azonban éppen olyan vak maradt, mint korábban, és nagy botrány kerekedett. Mesmernek diszkréten távoznia kellett Bécsből, de nem keseredett el. A praxisát egyszerűen áthelyezte Párizsba.
Erre az időre viszont továbbfejlesztette az előadását, mert már nem győzte a hozzá fordulók kezelését. A gyógyítás tíz-húsz fős csoportokban zajlott, és grandiózus formát öltött. Egy helyiség közepén a betegeket egy nagy állóváza várta, amiből körben, a fölső pereme alatt fémrudak és zsinórok álltak ki a szélrózsa minden irányába. A gyógyulni vágyók körbeállták az edényt, a beteg testrészüket nekifeszítették egy-egy rúdnak, és az egyik kezükkel megfogták a hozzá tartozó zsinórt. A másik kezüket összeérintették a mellettük állókkal, így „zárták az áramkört”, és megkezdődhetett a magnetizmus áramlása. Maga Mesmer lila selyemköntösben, arannyal díszített papucsban pózolt a szertartás alatt; körbejárta a pácienseket, hipnotikus pillantását a szemükbe fúrta, és némelyeket transzállapotba hozott, másokból sikolyokat és görcsöket váltott ki. Őket a komornyikja kivezette, és egy hátsó szobában megnyugtatta.

A híre végül eljutott a francia királyig is. XVI. Lajos ki is nevezett egy bizottságot, hogy vizsgálják meg a hozzá hasonló elveket valló gyógyítók valós képességeit.

Ez a testület nem akárkikből állt, tagja volt többek között a híres vegyész, Antoine Lavoisier, valamint az Egyesült Államok későbbi alapító atyáinak egyike, Benjamin Franklin, sőt Joseph Ignace Guillotine is, akinek a kivégzőgépével kilenc évvel később magát a királyt fejezték le. A vizsgálataik során ők sem találtak bizonyítékot semmiféle életfluidum létezésére, az állítólagos gyógyulásokat kizárólag a képzelet eredményének nyilvánították.
Mindez ugyan piszkálta Mesmer hiúságát, de természetesen nem akadályozta meg abban, hogy tovább praktizáljon. A tevékenységét hosszú és elégedett élete végéig folytatta, több országban már élete során alakultak a mesmerizmust népszerűsító és alkalmazó társaságok. 1815-ben, nyolcvanévesen halt meg, és misztikus szimbólumokkal díszített, aranyozott feliratú sírja a mai napig megtekinthető a németországi Meersburgban.
Nemcsak a neve alakult gyakran használt angol szóvá, hanem azóta is léteznek a tanításai alapján létrejött társaságok. A francia Riviérán, Nizzában is működik egy ilyen intézet, amelyik egy orvos vezetésével, borsos áron tanfolyamokat tart, könyveket ad ki, hipnotizál, gyógyít. Franz Mesmer láthatólag tartósan jövedelmező üzletágat alapított kétszázötven évvel ezelőtt.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. szeptemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>