Miért értjük félre egymást? – Tanácsok egy pszichológustól

„Semmit nem olyan nehéz megtanulni, mint azt, amit már tudok.” 
(Elias Canetti)

A félreértésekről cikket írni azért is izgalmas, mert szinte azonnal felmerül a kérdés, hogy sikerül-e átadni azt, amit közvetíteni szeretnék. Ráadásul hátrányból indulok, mert, ahogy azt Friedemann Schulz von Thun kommunikációs szakember megjegyezte: „A pszichológusokról azt tartják, hogy azt, amit mindenki tud, olyan nyelven mondják el, amit senki sem ért.” Még ha sikerül is ezt a vádat megcáfolni és a mindennapi félreértéseinkre egy új szemszögből rátekinteni, elegendők lesznek-e a racionális érvek, hogy elindítsanak a változás útján? Hiszen a saját bőrömön is tapasztalom, hogy hiába tudok viszonylag sokat az emberi kapcsolatok működéséről, időről időre elkövetem ugyanazokat a hibákat, és igencsak lassan vetkőzőm le a berögzült rossz szokásaimat. F. Schulz von Thun hasonló tapasztalatokról számol be A kommunikáció zavarai és feloldásuk című könyvében:

„A racionális belátások még nem nyitják meg a mennyek kapuját; ellenkezőleg, gyakran fájdalmasan élem meg, hogyan »sántikálok« érzelmileg utánuk: miközben a racionális belátások hétmérföldes csizmában haladnak, az érzelmek és a viselkedés a régi kerékvágásban araszol utánuk csigatempóban, milliméterről milliméterre.

Így sok tanulási cél (…) lényegében csak saját megtapasztalás és viselkedéstréning útján érhető el.” Az idézet folytatása viszont reményre ad okot: „Mégis az a meggyőződésem, hogy a racionális belátások képesek elindítani és támogatni a személyiség fejlesztését.”

Családi kommunikációs mintáink

Többnyire azt tartjuk magunkról, hogy egyértelműen és pontosan kommunikálunk,hiszen azt szeretnénk, hogy a másik értse, amit mondunk. Egy-egy családi vagy párkapcsolati vita során érdemes megállítani a pillanatot, és ránézni, hogy miként fogalmazzuk meg a gondolatainkat, érzéseinket és igényeinket, illetve a másik fél miként reagál ezekre. Különböző kommunikációs szokásokat hozunk otthonról, így hiába beszélünk egy nyelvet, egymás megértése nehézségekbe ütközhet, hiszen előzetes tapasztalataink és érzékenységünk meghatározza, hogy mit hallunk ki a másik mondanivalójából. Ráadásul azt is kiválóan megtanultuk, hogy amit nem akarunk egyértelműen kifejezni vagy felvállalni, hogyan burkoljuk ködbe, elkerülve a vádat, hogy konfliktust gerjesztünk. Természetesen a feszültség a rejtett üzeneteink nyomán is megjelenik, de eljátszhatjuk, hogy nem értjük, a másik miért kapta fel a vizet az ártatlan megjegyzésünk miatt, amit „nem is úgy” értettünk, „csak” érdeklődtünk, megkérdeztünk, esetleg megjegyeztük.
Kozma-Vízkeleti Dániel a nemrégiben megjelent Otthonról hoztuk – Családi mintáink és a párkapcsolatok című könyvben leír néhány kommunikációs mintát, ami kiválóan alkalmas a félreértések generálására. Ilyen, amikor olyan közléseket fogalmazunk meg, amelyeknek van feladójuk, de nincs címzettjük: „Ebben a családban csak én mosogatok!”,„Ha én nem teregetek ki, soha nem lesz kiteregetve!” ahelyett, hogy azt mondanánk „Szeretném, ha ma este te mosogatnál el.” vagy „Kérlek, teregess ki!” 

Félreértéshez vezethetnek azok az üzenetek is, amelyeknek nincs feladója, de van címzettje: „Mindnyájan tudjuk, hogy milyen apátok.”, „Az egész család tudja rólad, hogy képtelen vagy rendet tartani.”

Az indirekt kommunikáció másik példája, amikor nem annak mondjuk az üzenetet, akinek szánjuk, hanem bevonunk egy harmadik felet: „Szólj már rá a gyerekedre, hogy ne hisztizzen!”, ahelyett, hogy azt mondanánk „Pistike, hagyd abba a hisztit!”

Kép

Kép: Freepik

A csend szintén egy olyan eszköz, amivel sakkban tarthatjuk a másikat, miközben elkerüljük a „mindig veszekedő fél” szerepét. Azok a családok, akik „mindenben egyetértenek, és soha nincs egy hangos szó”, általában büszkék arra, hogy kulturáltan, kiabálástól és veszekedéstől mentesen intézik a dolgaikat, de ez sok esetben azzal jár együtt, hogy a családtagok nem osztják meg a gondolataikat, érzéseiket és a szükségleteiket sem. Tapasztalatom szerint többnyire azok választják ezt az utat, akik az eredeti családjukban is hasonló mintát láttak, vagy éppen ellenkezőleg: a gyakori és hangos veszekedések hatására megfogadták, hogy ők felnőttként másképp fogják csinálni. Az ilyen családokban a ki nem mondott feszültségek a dermesztő csendben öltenek alakot,és az érzelmek kerülő úton, olykor pszichoszomatikus tünetek formájában fejeződnek ki. 

A kommunikáció négy oldala

Ha azt szeretnénk, hogy ne értsenek félre, érdemes nyílt, világos és direkt üzeneteket megfogalmaznunk. Ugyanakkor az egyértelmű közléseket is könnyen lehet másképp érteni, hiszen minden egyes üzenetnek több oldala van. Ha szeretnénk jól érteni a másik üzeneteit, érdemes segítségül hívni Friedemann Schulz von Thun kommunikációs modelljét, amely szerint mindannyiunknak négy füle van, ezért négyféleképpen értelmezhetjük, amit mondanak nekünk. 
Képzeljük el, hogy vasárnap reggel felkelünk és semmi másra nem vágyunk, mint egy semmittevős, nyugodt napra. Felébred a házastársunk is, nyújtózik egyet, körbenéz, majd azt mondja: „Micsoda kupi van ebben a lakásban!” Ha a tárgyi fülünkkel hallgatjuk, akkor nem sértődünk meg, és nem esünk kétségbe amiatt, hogy úgy fest, a párunk éppen nagytakarításra készül és esze ágában sincs pihenni, hanem tudomásul vesszük, hogy bizony hatalmas rumli van. Körbenézünk, majd nyugodt hangon azt mondjuk, hogy: „Igen, a zoknik a földön, a komód csupa por, a szemét pedig kifolyik a szemeteskosárból.”, majd tovább folytatjuk a henyélést, mintha mi sem történt volna. Ha az önmegnyilvánulási fülünket használjuk, megpróbáljuk megfejteni, hogy mit érezhet a másik. „Talán azért zavarja ennyire a kupi, mert megint rosszul aludt?”, és így válaszolunk „Rosszul aludtál, drágám?” Ha a kapcsolati fülünket használjuk, rögtön magunkra vonatkoztatjuk, amit a másik mondott, és arra gondolunk, hogy biztos borzalmas házastársnak tart minket, aki képtelenrendet tartani, és az éppen aktuális lelkiállapotunktól függően így válaszolunk: „Sajnálom, hogy nem vagyok rendszeretőbb, de tudod, hogy mennyire igyekszem!” vagy „Nem hiszem el, hogy nem hagysz élni, folyton csak kritizálsz, sosem leszek neked elég jó!” A negyedik fülünkkel utasításként értelmezzük a hallottakat, és arra gondolunk, hogy itt bizony takarítást várnak tőlünk, nagy sóhajjal lemondunk a pihenőnapunkról, hogy kivigyük a szemetet, összeszedjük a zoknikat és letöröljük a komódot.

Minél kevésbé világos a másik üzenete, annál könnyebb belevetíteni a félelmeinket, a fantáziánkat és az elvárásainkat. Ha értünk mindent egyes szót, és mégsem világos, hogy a másik mit akar mondani, nyugodtan tegyünk feltisztázó kérdéseket.

Sokat segíthet, ha egyensúlyra törekszünk és az üzenet minden oldalát meghalljuk, Schulz von Thun szerint ugyanis mind a négy aspektus egyenrangú, bár vannak helyzetek, mikor előtérbe kerül valamelyik szempont. 

A tárgyi aspektus túlsúlya

Vonzó lehetőségnek tűnik, hogy megmaradjunk a tárgyi szinten, világosan és érthetően közöljünk és értsünk meg információkat, és ne keverjünk kapcsolati vagy érzelmi tényezőket az objektív és racionális tények világába. Az élet számos színterén teszünk erre erőfeszítést, például a munkában és az iskolában is igyekszünk mesterségesen egydimenzióssá tenni a társalgásokat, olykor teret engedve egy második dimenziónak, a felszólításra érzékeny fülünknek (Mit kell tennem?). Ettől azonban az emberi tényezők (önmegmutatás és kapcsolati tényezők) még nem tűnnek el, hanem rejtve, indirekt formában fejtik ki a hatásukat.

Súlyosabb következményekkel járhat, ha a párkapcsolatban vagy a családban ragadunk le az üzenet tárgyi jelentésénél, mert szinte biztos, hogy rövid időn belül mélyen megbántjuk a hozzánk közel álló embereket.

Kép

Kép: Pexels

A kapcsolati aspektus túlsúlya

A kapcsolati fül túlzott használata rengeteg családi konfliktus gyökere. Nemrégiben járt nálam egy család, ahol egyetlen verbális vagy nonverbális megnyilvánulás sem történhetett anélkül, hogy a családtagok ne vonatkoztassák magukra, vagy próbáljanak arra következtetni, hogy a többiek mit gondolnak róluk, vagy mennyire elégedettek velük. Amikor a kamaszfiú azt mondta a szüleinek, hogy „Szeretnék több időt tölteni veletek!”, a válasz az volt, hogy „Mindent megadunk neked, mégis azt mondod, hogy rossz szüleid vagyunk?”

Amikor a szülők felvetették, hogy rosszul csinálta meg a házifeladatát, akkor ő elkeseredve gondolt arra, hogy a szülei egy rakás szerencsétlenségnek tartják, talán nem is szeretik.

Amikor összevesztek, és a fiú inkább kiment a szobából, mert nem akart olyat mondani, amivel még inkább elmélyíti a konfliktust, a szülők felháborodtak, hogy ez a gyerek egyáltalán nem tiszteli őket. Veszélyes volt bármit mondani vagy tenni, mert a többiek egyből a kapcsolatra és önmagukra vonatkoztatták a történéseket. 
Elliot Aronson és Carol Travis szerint nézeteltérés esetén mindannyian gondolunk vagy mondunk olyat, ami megóv attól, hogy rossznak vagy alkalmatlannak érezzük magunkat. Amikor azonban az önigazolási igényünk már nemcsak arra vonatkozik, hogy megvédjük, amit tettünk, hanem azt kell megvédenünk, akik vagyunk,szégyent és tehetetlenséget érzünk, és vissza akarunk vágni. Ilyenkor már nem a problémamegoldás a cél, hanem sebet ejteni és felülkerekedni a másikon. Ha nem tudjuk ezt a spirált leállítani, akkor az önigazolás folyamata során lassanként eljuthatunk a megvetés érzéséhez. John Gottmann szerint a megvetés szarkazmussal, becsmérléssel és gúnnyal fűszerezve biztos receptje a kapcsolatok szétesésének.
Természetesen a kapcsolati fül használata nem csak túlérzékenységhez és állandó sértődéshez vezethet. Amikor a tartalmi információk mögött a kapcsolati szál azt közvetíti, hogy értékes, tiszteletreméltó, szerethető emberek vagyunk, akkor könnyebben kinyílik a fülünk az üzenet többi aspektusára is. Reinhard és Anne-Marie Tausch vizsgálata szerint még a tárgyi fület élesítő iskolai környezetben is a kapcsolati tényező az, ami leginkább befolyásolja a diákok személyiségfejlődését.

Az önmegnyilvánulási aspektus túlsúlya

Amikor az önfeltárási fülünket élesítjük ki, akkor arra vagyunk kíváncsiak, hogy milyen állapotban és hangulatban van a másik. Ennek a fülnek a túlzott mértékű használata viszont oda vezethet, hogy a másik minden negatív visszajelzése mögött az ő állapotát sejtjük, és lerázzuk magunkról a felelősséget: „Nem én tehetek róla, az ő indulata, az ő baja.”, és felsőbbrendűen elutasítjuk annak a lehetőségét, hogy szerepet játszottunk a másik reakcióinak alakulásában.
Persze ez a fül is segítségünkre lehet, ha kiegyensúlyozottan, és nem a felelősség hárítására használjuk. Ha képesek vagyunk arra, hogy figyelembe vegyük a másik szempontjait, akkor sok konfliktust elkerülhetünk. „Nem hozott virágot Valentin-napon, de biztos csak azért, mert nagyon sok munkája volt, és borzalmasan fáradt.”

A felhívási aspektus túlsúlya

Ha az utasításokra érzékeny fülünk határozza meg az érzékelésünket, akkor nem lesz egy nyugodt percünk sem, mert folyton arra fogunk figyelni, hogy kinek milyen igényét kellene kielégítenünk.

Ez gyakran a valódi kapcsolódás rovására megy, mert amikor a másiknak arra lenne szüksége, hogy észrevegyük, milyen állapotban van, esetleg a kapcsolatunkról beszéljünk, akkor is találunk valamilyen elfoglaltságot. „Nagyon nehéz napom volt” – mondja a házastársunk, mi pedig kérdezés nélkül ételt melegítünk, teát főzünk és igyekszünk minden terhet levenni a válláról, pedig lehet, hogy neki inkább arra lenne szüksége, hogy megöleljük vagy leüljünk mellé és elmesélhesse, mi történt a munkahelyén, mi bántja.

Egy közlés egyszerre több üzenetet is hordozhat, ezért fontos, hogy képesek legyünk egyszerre meghallani és megérteni a különböző szempontokat. Ebben sokat segít az önismeretünk fejlesztése, és annak tudatosítása, hogy mikor melyik fülünket vagyunk hajlamosak be- vagy kikapcsolni. Félreértés esetén sértődés helyett érdemes szem előtt tartani,hogy az értelmezésünk nem feltétlenül egyezik a másik valódi üzenetével. Sokat segíthetnek a tisztázó kérdések, hogy ugyanazt értsük az elhangzott üzenet alatt. Természetesen ettől még kiderülhet, hogy a mélyben valódi konfliktus húzódik meg, viszont ebben az esetben már úgy indulhatunk el a megoldás felé vezető úton, hogy közös nyelvet beszélünk.

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. márciusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>