Kávé és Unicum helyett

A Nature Neuroscience szakmai folyóiratban publikált kutatás szerint minden élvezetes tevékenység, így a zene öröme is két komponensű: már akkor örömöt élünk át, amikor elképzeljük, hogy hamarosan meghallgatjuk kedvenc zeneszámunkat, majd akkor is, amikor ténylegesen sor kerül a zenehallgatásra. Dopamin és endorfin – boldogsághormonok- valamint opioidok szabadulnak fel az agyban és pár percen belül eufórikus állapotba kerülünk.

„Vannak emberek, akik ugyanúgy használják a zenét a hangulatuk és tudatállapotuk befolyásolására, ahogy mások az alkoholt vagy a koffeint”- nyilatkozta a New Scientistnek a montreáli McGill University kutatója, Daniel Levitin, aki csapatával a zene emberi sejtekre gyakorolt pozitív hatásait is vizsgálta.

Ez az Unikum egy kicsit más…

Mondhatjuk, hogy a boldogsághoz a zenén át vezet az út. A Filharmónia Magyarország budapesti, billentyűversenyekre fókuszáló Unikum bérletével pedig biztosított a havi boldogság adag! A 2019/2020-as bérlet tele van igazi kuriózumokkal, a program ugyanis olyan különlegességeket tartalmaz, amelyek hallatán a legszakavatottabb zenerajongók is elégedetten csettinthetnek.

Unikalitásánál fogva a programsorozat védjegyeként is szolgálhatna a március 30-i zárókoncert, amelyen ritkán játszott művek csendülnek fel. Alexandre Guilmant francia zeneszerző számos szólószonátát írt orgonára, melyek közül a nyolcadikból zenekarra és orgonára átdolgozva született meg az évad utolsó hangversenyén elhangzó 2. Orgonaszimfónia. Az Adagio a zenetörténet egyik legnagyobb és legnyíltabb csalása, mert bár a mű összeforrt Albinoni nevével, valójában Remo Giazotto írta egy Albinoni kottarészlet alapján. Ezzel együtt az est során felcsendülő melankolikus művet számtalan helyen idézik és sikere mindmáig töretlen.

A zárókoncert további különlegessége, hogy a Guilman orgonaszimfóniát Martin Baker, a Westminster Katedrális világhírű orgonaművésze szólaltatja meg a Zeneakadémia fejújított orgonáján. Guilmant orgonaszimfóniája rendkívüliségét fokozza, hogy az orgonaművészt olyan zenei fordulatok elé állítja, amelyek megoldásához igazi virtuozitás szükséges.

A MÁV Szimfonikus Zenekar közreműködésével megvalósuló program azért is unikális, mert a zenekar nemrég új dirigenst kapott az izraeli származású, Párizsban és az USA-ban felnőtt, Szentpéterváron tanult, és a világ legnagyobb zenekarainál vezényelt Daniel Boico személyében.

Jegyek válthatók a Filharmónia Magyarország budapesti irodájában (+36 1 302 4961; [email protected]), a www.jegymester.hu oldalon, az ismert jegyirodákban, valamint a Zeneakadémián.

Az empátiában a pathein görög szó van, amely erős érzékelést, szenvedést fejez ki. Szenvedni – ez nagyon taszító szó számunkra. Ha együtt szenvednénk mindenkivel, akivel együttérzünk, belepusztulnánk. Minél közelebb áll hozzánk egy ember, egy állat vagy egy növény, annál erőteljesebb érzelem az együttérzésünk. Vannak, akik különösen kedvesek a szívünknek – az ő bajba jutásuk számunkra is szenvedés. A távolabbiak sorsába azonban – lelki önvédelemből – csak annyira éljük bele magunkat, ami még éppen sajnálatot kelt. Sok esetben már ez is elegendő, hogy feléledjen bennünk a kérdés, majd a tettvágy: Hogyan tudnék segíteni neki? A sajnálatot nem szabad lenézni, elvetni, mert gyakran a szeretet előszobája.

Az empátia vagy együttérzés tehát egyfajta kapcsolatteremtés lelki síkon a másik élőlénnyel.

Mivel nyitottságra és segítségnyújtásra ösztönöz, ez a képesség élhetőbbé teszi számunkra – és minden élőlény számára – a világot.

Az embereknek nyújtott segítséget nem érdemes kölcsönösségi alapon osztogatni, hogy „most én segítek neked, de ezért jössz majd nekem eggyel”. Egyrészt azért, mert ez a „kéz kezet mos” nem valami szép emberi indíték (nem mondom azt, hogy rossz, mert még mindig több, mint a semmi, jobb, mint a közömbösség). Másrészt a rászorultságok rendszeréből egyáltalán nem következik, hogy éppen attól kell majd segítséget kapnod, akinek te adtál. Sokkal szabadabb az, aki úgy segít, hogy nem vár viszonzást.

De mi van akkor, ha nem tudok segíteni a másik élőlénynek? Ha nem tudok odamenni hozzá, nincs energiám, pénzem, képességem?

Akkor is fontos az együttérzés, ha tehetetlenek vagyunk, mert ez az érzés összeadódik másokéval, és megteremti azt a társadalmi erőteret, amelyben valakik majd elég erősek lesznek ahhoz, hogy valódi segítséget nyújtsanak. A szavak, az együttérzés kinyilvánítása is sokat jelenthet. Ha pedig olyan mély a másik fél vesztesége, amihez semmiféle segítség nem mérhető, még mindig marad egy lehetőségünk: a részvétteli jelenlét. Ilyen esetekre vonatkozik Pál apostol tanácsa: „Örvendezzetek az örvendezőkkel, a sírókkal pedig sírjatok!”

Milyen lenne egy közömbös, empátiát nélkülöző társadalom? Nem, nem olyan, mint Magyarország.

Itthon még joggal reménykedhetsz, hogy ha rosszul leszel az utcán, valaki észreveszi és segít. A hideg futkoshat a hátunkon, ha elképzeljük a valódi és teljes közömbösséget. Nem arról szólna, hogy mindenki békén hagyná a másikat, és saját erejéből élne és halna – hanem pengeélesen feszülnének egymásnak az önző, egyéni érdekek. Saját igazság a saját igazság ellen. Az együttérzés teljes hiánya totális háborút eredményezne. Aki viszont észreveszi és megérti a másik ember érzelmeit, gondolkodásmódját, sajátos karakterét, abban többnyire felébred a békéltetési szándék. Az empátia sugárzásának, erőterének kell kialakulni ahhoz, hogy a környezetünk valóban élhető, békés és biztonságos legyen.

Vannak számosan, akik – látszólag vagy valóban – képtelenek az empátiára, egyáltalán nem érdekli őket mások sorsa, gondolkodása, érzése. Nagy önzés vagy puszta önvédelem lappang e mögött. A beleérző képesség részben öröklött adottság, részben fejleszthető, és el is veszíthető. Nekünk Európában nagy szerencsénk van, mert a kereszténység eszméi és elvárásai kétezer éve trenírozzák a generációk tagjait a másik ember szükségének észrevételére, az irgalmas odafordulásra. Több-kevesebb sikerrel. De még a kevés is több, mint ami más kultúrákban elvárható viselkedés. A távol-keleti vallások általában az ember magába fordulását, érzelmektől-szenvedélyektől szabadulását tekintik az üdvösség avagy megigazulás útjának, nem a másik sorsában való cselekvő részvételt. Teréz anya a kalkuttai utcákon nem tudott megrendülés és segítségnyújtás nélkül átlépni azokon a haldoklókon, akiken a helybéli lakók simán átléptek. Életműve Indiában az empátia és az irgalmasság hullámait indította el.

Hiba, ha csak a szomorú érzésekben osztozás jut eszünkbe az együttérzésről. Ugyanilyen fontos együtt örülni, hogy beleéljük magunkat mások boldogságába, sikerébe, jólétébe.

Gyönyörködjünk egymás egészségében, energikusságában, eszében, jó meglátásaiban! Többször kellene észrevennünk, értékelnünk és ünnepelnünk a hétköznapokat, vagyis egyszerűen csak azt, ami jó, ami jól megy. Ami van.

A cikk a Képmás magazin 2017. márciusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Először is Joe kifejezetten okos, a szó legnemesebb értelmében normális fiú volt. Katolikus családból származott, öt testvér közül a legidősebb. Lengyel eredetű neve az apai ág eredetére utalt, anyja norvég, de úgy tűnt, mindez nem számít neki sokat. Az nagyon gyorsan kiderült, hogy a texasi környezet, amelyből érkezett, gyökeresen eltér a hollywoodi filmek és a New York-i (általam vélelmezett) erkölcsök világától. Például autót már tizenhat éves kortól vezethet (igaz, csak automatát tud, egészen lenyűgözték a sebességváltóval bemutatott sorozatos bűvészmutatványaim), tizennyolc éves kortól bír választójoggal (vagyis látszólag nagykorú, dönthet a legerősebb hatalom elnökének személyéről), de alkoholt csak huszonegy fölött ihat.

Az európai konzumidiótáknak szánt csajos-srácos szappanoperákkal ellentétben (ahol tizenöt körül már minden szereplő mindenkivel mindenhogyan mindent kipróbált) őt el sem engedik olyan buliba, ahol lányok is vannak. (Értelemszerűen az elit katolikus iskola, ahová jár, az sem koedukált.)

Örök önostorozásunk, hogy mi magyarok nem beszélünk nyelveket, bezzeg mások, némiképp árnyaltabbá vált azzal, hogy Joe mindannyiunkkal (persze különböző szinten) tudott kommunikálni az anyanyelvén. A lányom hat nyelven beszél, ez azért kuriózum (vele az érdekesség kedvéért néha franciául beszélgetett), de még a 10 éves fiam is pömpögött annyit angolul, hogy ne érezze magát teljesen kirekesztve.
A globalizmus viszont működik, pillanatok alatt megtaláltuk a közös témákat, személyeket, márkákat (amelyek persze véletlenül sem magyarok voltak, még a Rubik kockáról sem tudta, honnan származik).

Az egységesülő világ ékes bizonyítékaképpen egy ötvenes magyar férfi és egy tizenhét éves dallasi kamasz barkochba játéka öt kérdéssel le is zárult („Actor?” „Yes.” „Man?” „No.” „Woman?” „Yes.” „Beautiful woman?” „Yes.” „Jennifer Lawrence?” „Yes.”).

A tervei persze egészen más léptékűek, mint az én gyerekeimé, akik – Joe legnagyobb megrökönyödésére – egyetemista létükre otthon laknak. Ez náluk elképzelhetetlen, elvárás az önállósodás (és, teszem hozzá, ezzel a családi kötelékek szétvágása, amikor az ember bajában-örömében nem a szüleihez-testvéreihez, hanem barátaihoz, lakótársaihoz, végül is idegenekhez fordul). Ő még nem döntött, melyik amerikai (netán európai) egyetemre menjen, de a kalkulált tandíjakat nem merem leírni, úgyse hinné el senki. Azért globalizmus ide vagy oda, nagyon különbözőek a lehetőségeink, a terveink, a világunk. És talán nem is baj, hogy így van. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. augusztusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

1. Ne essünk pánikba!

A vírus az elmúlt két hónapban 80 ezer embert fertőzött meg, s 2500 ember halálát okozta, tőlünk meglehetősen messze, egy 1,4 milliárdos országban. Az elmúlt évtized két nagy influenzajárványa idején 2014–2015-ben 503 ezer, 2016–17-ben 481 ezer ember fordult orvoshoz influenza-jellegű tünetekkel, s 5000–8000-en valószínűleg bele is haltak – a 10 milliós Magyarországon. Kínában évente 63 ezer ember hal meg közlekedési balesetben, vagyis a motorizáció egyelőre még a gócpontban is jóval halálosabb, mint a COVID-19. Ez persze nem azt jelenti, hogy a vírustól ne kellene tartani. A jelenlegi fertőzöttségi arány eléréséhez az kellett, hogy ötvennyolc millió kínai január vége óta konkrétan szobafogságra van ítélve, s a többiek se nagyon járnak bulizni, enélkül nyilván sokkal több lenne a halott. Ráadásul a vírusról keveset tudunk, oltás nincs ellene, gyógyítani nem lehet, terjedési módjában nem vagyunk biztosak, lappangási ideje bizonytalan, vagyis sokkal parább a koronavírus miatt meghalni, mint a jó öreg klasszikus influenzában, de ne aggódjunk, ez utóbbira több ezerszer nagyobb esélyünk van.

Ezért teendőnk nemigen van vele, csak mossunk gyakran kezet, s ne most fizessünk be vuhani – és itáliai – társasutazásra.

Esetleg ha túl akarjuk biztosítani magunkat, Kínából nemrég hazaérkezett ismerőseinket kérjük meg, hogy két-három hétig maradjanak otthon sorozatot nézni. Nem fognak tiltakozni.

2. Ne higgyünk el és pláne ne terjesszünk mindent!

Egy egzotikus vidéken terjedő titokzatos járvány remek alkalmat teremt arra, hogy borzongató híreket, képeket, videókat nézzünk, gyártsunk és terjesszünk. (Már amennyire Vuhan egzotikusnak mondható – a várost valahogy úgy kell elképzelni, mintha Balmazújváros hirtelen 11 milliósra növekedne, de ezt ne most dörgöljük se vuhani, se balmazújvárosi ismerőseink orra alá). Mivel lehetetlen ellenőrizni, hogy mi mikor és hol készült, s az emberi suttyóság a butasághoz hasonlóan végtelen, a neten terjedő anyagok nagy részét nem szabad komolyan venni. Az állítólag a vuhani vadállatpiacot bemutató videóban például, ami gyorsabban végigsöpört a neten, mint COVID-19 a tobzoskán, az emberek indonézül beszéltek, tehát elég jó eséllyel nem Vuhanban vették fel.

Azok a felvételek, amelyeken kínaiak halottakat pakolnak egy halottaskocsiba, bármikor és bárhol készülhettek, mert a kínaiak – ki hinné? – a koronavírus-járványtól függetlenül is meg szoktak halni, s ilyenkor bizony értük jön a halottaskocsi.

Ugyanez igaz a kórházban fekvő embereket ábrázoló képekre és videókra is – a kínaiak is szoktak betegek lenni, például egész biztos, hogy ebben a pillanatban is sok kínainak, sőt azon belül sok vuhaninak van vakbélgyulladása vagy veseköve vagy ikerterhessége, ezek bizony fájhatnak, tehát ha egy videón kórházban emberek jajgatnak, egyáltalán nem biztos, hogy a koronavírus valódi tüneteit látjuk, amelyeket a kommunisták mindeddig el akartak előlünk titkolni. Az utcákon fekvő halottakról, hirtelen koronavírus-rohamban összeeső emberekről készült videókkal kapcsolatban is legyünk gyanakvók.

3. Kerüljük az összeesküvés-elméleteket!

Vannak, akik szerint Hszi Csin-ping kínai pártfőtitkár-államelnök személyesen rendelte el a titkos katonai laboratóriumban kitenyésztett vírus bevetését, hogy így oldja meg a túlnépesedést. Mások szerint a CIA szállíttatta Vuhanba, kínai egyik legfontosabb vasúti csomópontjába a vírust pont holdújévkor, amikor a legjobban fájt, méghozzá egy ügynöknő testnyílásában rejtve. Sokféle elmélet kering azzal kapcsolatban, hogy talán nem véletlenül van éppen Vuhanban a Vuhani Virológiai Kutatóintézet, ahol – akár hiszik, akár nem – éppen vírusokkal foglalkoznak.

Lehet hinni az ilyesmikben, de nem érdemes, mert ha van egyszerű magyarázat, akkor felesleges a bonyolultra esküdni.

Aki látott már kínai vadállatpiacot, az csodálkozhat, hogy miért csak ilyen ritkán tűnik fel egy-egy új vírus – ami egy ilyenen folyik, attól elvileg már rég mindannyiunknak meg kellett volna halnunk. A denevérsztori az összes megkérdezett virológus szerint teljesen reális, víruskutató központ pedig minden tartományban van, nem egy, hanem több tucat. Mondjuk per pillanat eléggé mindegy, hogy a denevérember a felelős vagy Vang doktor, akinek cipője talpán kiszökött a vírus a szupertitkos katonai laborból – a járványt meg kell állítani, a többin meg ráérünk később gondolkodni.

4. Ne higgyünk senkinek!

A megtévesztés egy formája, amikor a médiumok nem nettó valótlanságokat írnak le, hanem úgy válogatják össze az információkat, hogy az a saját prekoncepciójukat támassza alá. Kínában a COVID-19-től függetlenül naponta keletkezik több millió hír, adat és információ, továbbá néhány milliárd internetes bejegyzés és komment, mindezekből simán össze lehet válogatni bármikor bármennyit úgy, hogy az a mi Kínával kapcsolatos véleményünket erősítse meg. Rengeteg információ utal arra, hogy több koronavírusos fertőzött van Kínában, mint amennyit nyilvánosságra hoztak, de arra is, hogy a kínai hatóságok meglepően őszinték az ügyben, és nem nagyon titkolóznak. Ezeket csoportosíthatjuk így is, úgy is, ahogy tetszik. Fél óra alatt bárminek és bármi ellenkezőjének a bizonyítására össze lehet gyűjteni több száz kommentet. Ezt meg is teszik sokan, így mindenféle hírrel találkozhatunk. Ez nem véletlen, kissé hatásvadászan kimondhatjuk, hogy – a korábbiaknál szerencsére sunyibb eszközökkel – javában zajlik a harmadik világháború, amelynek az egyik kiemelkedően fontos terepe a média, az internet, a közvélemény befolyásolására alkalmas mindenféle felület.

Kínáról ennek megfelelően a mainstream amerikai sajtó semmi jót nem hajlandó leírni, bármit csinál Peking, az vagy gonosz, vagy nem hatékony, vagy esetleg mindkettő, és persze minden esetben hazug. Ez az álláspont szépen megjelenik a magyar médiában is, mert a magyar újságíró legfeljebb angolul tud.

Persze az se jobb, ha valaki csak a hivatalos kínai megnyilvánulásokat követi, bár ez Magyarországon kevéssé jellemző. A probléma mindezzel az, hogy ha hagyjuk magunkat félrevezetni a saját Kínával kapcsolatos elképzeléseink által, akkor a vonatkozó döntéseink rossz információkon fognak alapulni, ezért egész biztosan rosszak lesznek. Mi annyit tehetünk, hogy Kínával kapcsolatos cikkek esetén gondoljunk rá: a szerző jó eséllyel foglya saját vágyvezérelt gondolkodásának, félelmeinek vagy politikai nézeteinek, vagy félrevezetheti forrásai elfogultsága. És ne kezdjünk mondatot azzal, hogy „Az Indexen olvastam, hogy Kínában hamarosan…” (a médium neve igazából bármire kicserélhető). Magyar hivatalos lakossági tájékoztatókat itt böngészhetünk.

5. Kellemetlenség ≠ világvége

A helyzet az, hogy egy járvány meglehetősen sok kellemetlenséggel jár. Például ilyenkor egy csomó ember rosszul van, és tele vannak a kórházak. Szörnyülködő cikkek ezrei jelentek meg világszerte az érintett területeken uralkodó áldatlan állapotokról, például a jeremiádák szerint sokat kell várni, amíg az ember sorra kerül a vuhani kórházban, vagy az egészségügyi dolgozók pelenkát hordanak, hogy ne kelljen minden pisilésnél le- és felvenniük a védőruházatot. Nos, a világ egyetlen országa sem úgy építette fel egészségügyi rendszerét, hogy fogta az átlagos napi betegszámot, majd épített annyi kórházat és kiképzett annyi orvost, hogy az tízszer annyi betegnek elég legyen.

Ennek megfelelően bárhol törne ki hasonló járvány, a kórházak tele, az orvosok meg túlterheltek lennének, a vuhani helyzet tehát nem abból fakad, hogy a mélységesen gonosz kínai rendszer direkt kínozza állampolgárait.

Ha az embert karanténba helyezik, az is marha kényelmetlen, ilyenkor például nem találkozhatunk az ismerőseinkkel, és nem mehetünk el necc-partyra. Nagyjából ez a karantén lényege. Nem biztos azonban, hogy jól járna el az a kormány, amely úgy próbálna megfékezni egy alig ismert vírust, hogy nagy közös sörözéseket szervez a városi sportcsarnokba a zárlat alá helyezett lakosság szórakoztatására. Innen kívülről az értelmes reakció a kínai állapotokra nem a méltatlankodás, hanem az, ha némi nonchalance-szal megállapítjuk: egy járvány igencsak vacak dolog, reméljük, hogy nálunk nem lesz ilyen, és köszönjük a kínaiaknak, hogy sok áldozatot vállalnak ennek érdekében.

6. Mutassunk némi alázatot!

A járvány kapcsán két okból szokták bírálni a kínaiakat: egyrészt azért, mert elzárta a külvilágtól Vuhant és Hupej tartományt, korlátozva ezzel az ott élők szabad mozgáshoz való jogát, másrészt azért, mert túl későn zárta le, és nem korlátozta időben az ott élők szabad mozgáshoz való jogát. E kétfajta bírálat gyakran ugyanannál a szerzőnél jelenik meg. Ehhez hasonlóan a kínaiak kapnak hideget-meleget, amiért túlreagálják a vírust, s meleget-hideget, mert nem veszik elég komolyan. Mert arcmaszkot hordanak, ami nem ér semmit a vírus ellen; mert még mindig egy csomóan nem hordanak maszkot. Mert leálltak a telefonalkatrészeket gyártó gyárak, ezért késik az új iPhone; mert egy csomó gyár nem állt le, így a munkások megfertőzhetik egymást.

Általában úgy tűnik, Kínán kívül mindenki tudja, hogy a kínaiaknak egész pontosan mit kellene csinálniuk, egyedül a kínaiak túl buták ahhoz, hogy megfelelően járjanak el, s persze ahhoz is, hogy megfogadják a bölcs tanácsokat.

Pedig akik e kritikákat megfogalmazzák és e tanácsokat adják, már többször győztek a Pandemic nevű társasjátékban, és látták a Walking Dead összes évadját, bizonyos epizódokat többször is. Szerintünk azonban jó lenne abból a felismerésből kiindulni, hogy a kínaiak – s igen, a párt és az állam is, már amennyire ez a kettő szétválasztható egy pártállamban – abban érdekeltek, hogy a járványt visszaszorítsák, s feltételezhetjük, hogy úgy járnak el, ahogy az a rendelkezésükre álló információk alapján a legcélravezetőbbnek tűnik. Nekünk nem nagyon van olyan információnk, amivel ők ne rendelkeznének, ők viszont valószínűleg sok olyasmit is tudnak, amit mi nem, s ezt döntéseik értékelésekor érdemes figyelembe vennünk. Egy pillanatig se higgyük, hogy csak azért, mert láttuk a Csernobil-sorozatot, már pontosan tudjuk, hogy mi folyik most Kínában!

7. Ismerjük fel a kulturális különbségeket!

A kínaiak egy másik kultúra képviselői, tehát más szokásaik vannak, s adott helyzetben másképp viselkednek, mint mi tennénk. Ezt érdemes figyelembe venni, mielőtt átmegyünk rögtönítélő bíróságba. Egy konkrét és aktuális példa: Kínában semmi szokatlan nincs abban, ha valaki szájmaszkban jár, a koronavírus előtt is sokan hordtak télidőben vagy az észak-kínai homokviharok alatt maszkot. Ha most valakit maszkban látunk, az nem azt jelenti, hogy az illető vírushordozó, hanem azt, hogy nem akar azzá válni. Nálunk viszont nem divat a maszk, legfeljebb frissen műtött emberek viselik.

Ezért ha meglátunk egy maszkos kínait, nekünk a betegség jut eszünkbe róla, pedig az illető jó eséllyel makkegészséges.

Általánosságban elmondható, hogy a kínai sokkal kollektivistább kultúra, mint a mienk, s ebből is következik egy csomó dolog: például az, hogy a karanténintézkedésekre vagy a kötelező lázmérésre – akármennyire is szeretnénk – nem feltétlenül emberi jogaik durva megcsorbításaként, hanem a közösség s ezzel saját maguk érdekeit szolgáló lépésekként tekintenek. A saját államukban sem az ellenséget látják, hanem azt a szervezetet, amely talán alkalmas a közösség érdekeit szolgáló intézkedések végrehajtatására. Ha a tévében azt látjuk, hogy a kínaiak ezt vagy azt csinálják, próbáljuk azt a saját kontextusukban értelmezni, s ne abból induljunk ki, hogy mi mit tennénk hasonló esetben.

8. Ne viselkedjünk rasszista bunkó módjára!

Rengeteg történet kering olyan esetekről, amikor külföldön atrocitások értek kínaiakat a járvány miatt, s minden magyarországi kínainak is van ilyen sztorija, onnantól fogva, hogy a villamoson elülnek mellőlük, odáig, hogy a kocsi ablakából kihajoló vastag nyakú gyökér durván anyázza őket. Bizonyos iskolákból két hétre hazaküldték a kínai gyerekeket, attól függetlenül, hogy jártak-e az utóbbi időkben Kínában vagy találkoztak-e ilyen emberrel. Valójában az ilyesmi eléggé felesleges, mert a Magyarországra irányuló kínai turizmus megszűnt, a kínaiak, akiket látunk, jó eséllyel hónapok vagy évek óta nem jártak otthon, s ha mégis, akkor saját közösségük is kényszerítette őket arra, hogy két hétig ne nagyon lépjenek ki lakásuk ajtaján.

Ha valakinek tényleg nem érdeke, hogy a vírus megjelenjen Magyarországon, azok az itt élő kínaiak. Ezért ha honfitársukról megtudják, hogy visszajött Kínából (márpedig megtudják), finoman megkérik, hogy tartsa még pár hétig zárva a boltot.

A közösségi eseményeiket, holdújévi ünnepségeiket, díszvacsoráikat lefújták. A karanténintézkedésekben – például a kéthetes kötelező iskolakerülésben – nagyon együttműködők és megértők. Szóval nincs sok esély rá, hogy itteni kínaitól elkapjuk a vírust, ezért származási alapú különbségtétellel sérelmet okozhatunk ugyan, de sok értelme nem lesz. Abban pedig egész biztosak lehetünk, hogy a „fertőző vírusg..i húzzá’ haza oszt’ ott fertőzzé’!!!” jellegű bekiabálások egy egészen kicsivel se viszik közelebb az emberiséget a probléma megoldásához.

9. Ne viselkedjünk rasszistázó bunkó módjára!

Vannak honfitársaink, méghozzá a hangosabb fajtából, akik árgus szemekkel lesik környezetük minden rezdülését olyan jelenségek után kutatva, amikor valakit, aki nem fehér heteró férfi, kellemetlenség ér. Ilyenkor lehet rasszisztázni (szexistázni, idegengyűlölőzni stb.). Az ő hülyeségükön való szörnyülködés már tíz éve is unalmas volt, mostanában meg pláne semmi kihívás nincs benne, de pár mondat erejéig mégis érdemes itt kitérni rájuk. Merthogy a kínaiakat érő bántó megnyilvánulások kapcsán is találkozhattunk olyan megnyilvánulásokkal, miszerint lám-lám, ugyanaz történik most, mint amikor a középkori pestisjárványok idején a prolik a zsidókra fogták a dolgot. A helyzet az, hogy a magyar társadalom nem lett két hét alatt kínaiellenes, hanem mivel az új típusú koronavírus tényleg Kínából ered, s a médiából folyamatosan a járvány szörnyűségeiről hallunk, óhatatlanul félelmek alakulnak ki sokakban.

Ezeket a félelmeket a kínaiak is ismerik, megértik és elfogadják – arra számítva, hogy ideiglenes jelenségről van szó –, s egyáltalán nem veszik rasszizmusnak, ha most egy ideig nem puszilgatjuk őket. Hacsak nem sikerül elhitetni velük, hogy a magyarok alapvetően rasszisták.

Rasszizmusszakértők figyelmébe: az, ahogy a magyarok kezelik a kínaiakat, a kanyarban sincs ahhoz az irtózáshoz és rettegéshez képest, ahogy a nem vuhani kínaiak a vuhani kínaiakra tekintenek, mely utóbbit viszont fogalmilag képtelenség rasszizmusnak nevezni. A helyes eljárás az lenne, ha leszállnánk a rassz-témáról, s az ellenséges érzelmek felkeltése helyett mi megértenénk a kínaiak megbántottságát, ők meg a mi félelmeinket. Az biztos, hogy azzal nem vagyunk beljebb, ha sikerül saját ideológiai mániáinkat a mindennapi kínai–magyar kapcsolatoka is átültetnünk.

10. Szakadjunk el a saját politikamániánktól!

Társaságban és az interneten jellemzően azok az emberek a leghangosabbak, aki szerint mindenről az Orbán Viktor, a Gyurcsány Ferenc, a kormány, az ellenzék vagy en bloc a politikusok tehetnek. Ezek az emberek azt gondolják, hogy ez a normális, s hogy nyilván más országokban is a normális emberek így gondolkodnak. A jelen esetben tehát a koronavírusért a Kínai Kommunista Párt, Hszi Csin-ping vagy a kínai rendszer felelős, s ezt a kínaiak is így gondolják, kivéve a fizetett propagandistákat és a megtévesztett szerencsétleneket. A valóság az, hogy a kínaiak legalább négyezer éve együtt élnek saját mindenkori rezsimjükkel és a különféle katasztrófákkal, vagyis elég jól kiismerték őket, ezért tudják, hogy általános stratégiaként az működik, ha mindkettőt igyekeznek túlélni, a politikával meg csak annyit törődnek, amennyit muszáj. A jelen esetben is ez történik, már csak azért is, mert azt azért mindenki tudja, hogy ha most hirtelen összeomlana a pártállam, attól a vírus terjedése nem állna meg, sőt. A kínai rendszer nem egy monolit tömb, s nem is úgy állnak hozzá: a rendszer a kereteket adja meg, amelyen belül a különböző szinteken a szereplők rendelkeznek némi mozgástérrel, és hozhatnak döntéseket, jókat és rosszakat.

Ha valaki látványosan rossz döntéseket hoz, az előbb-utóbb bukni fog, mert a rendszer eminens érdeke, hogy az alkalmatlan vezetőket kivesse magából.

Ez történt most a vuhani és a hupeji párttitkárral, s ez akár a főfőfőnökkel is megeshet. Ha gebasz van – mint jelen esetben a járvány – az emberek nem a kereteket akarják szétverni, hanem a rossz döntéshozókat kevésbé rosszakra cseréltetni. Erre mára kialakultak a megfelelő mechanizmusok. Napi szinten viszont inkább az olyan problémákat szeretnék megoldani, mint hogy miből fognak megélni, ha nem nyit újra a gyár, honnan szereznek friss bokcsojt a vacsorához, hogyan felvételizik sikeresen a gyerek, ha csak online órákat vehet, s mit lehet csinálni az unalom elűzésére. A kínaiak többségét ilyesmik foglalkoztatják, amik persze a nyugati sajtó számára érdektelen kérdések, ezért is megy a fantáziálás a rendszer közelgő összeomlásáról meg a hasonló ostobaságokról. Ha meg akarjuk érteni, pláne nyilvánosan kommentálni szeretnénk, hogy mi folyik most Kínában, érdemes mindezt figyelembe venni.

+1. Ne váljunk az autokráciák csodálójává!

Kínában jelenleg a világtörténelem talán legnagyobb emberkísérlete zajlik: több mint egy hónapja 58 millió ember él zárlat alatt (ezt valamiféle puha kijárási tilalomként kell elképzelni), miközben az alapvető közszolgáltatások működnek, és az élelmiszer-ellátás is megoldott. Ez hatalmas teljesítmény, amire a világ összes wannabe-Napóleonja csettint: „Igen, ilyen hatékony fellépésre csak tekintélyelvű államok vagy diktatúrák képesek! Egy demokrácia nem tudna ilyet, mert jönnének a jogvédők, az ellenzék meg az alkotmánybírók, és széttrollkodnák a karantént! Micsoda szerencse, hogy a COVID-19 épp Kínában jelent meg!” Ez nagyon jól hangzik, de egyáltalán nem biztos, hogy igaz. A jelenlegi helyzetben például a demokratikus Japán kőkeményen karanténba zárta a brit Diamond Princess óceánjárót, csak a halottakért ment fel néha a fedélzetre egy különítmény, s a még demokratikusabb USA is szépen katonai táborokba zárta a Vuhanból kimenekített több mint kétszáz állampolgárát. Nem volt apelláta.

Az elmúlt évtizedek tapasztalatai összességében azt mutatják, hogy vészhelyzetben a demokráciák kellőképpen hatékonyak tudnak lenni, s az igazi nagy államösszeomlások egy-egy természeti katasztrófa esetén éppen az autokratikus országokban szoktak bekövetkezni.

A hatékony autokrácia inkább a kivétel, mint a szabály. Az égvilágon semmi nem utal arra, hogy ha a koronavírus mondjuk Chicagóban vagy Münchenben jelenik meg, akkor most több lenne a halott vagy a fertőzött.

Ha a fenti tanácsokat megfogadjuk, jó eséllyel elkerülhetjük, hogy néhány hét múlva szégyellni kelljen magunkat azért, amit most mondtunk vagy írtunk. A legfontosabb, hogy őrizzük meg józan eszünket, ne akarjunk igazságot tenni olyan ügyekben, amihez nem értünk, s lehetőleg ne okozzunk több kárt, mint maga a vírus. És persze ne tüsszögjünk a tenyerünkbe.

Kiss Szaléz ferences szerzetes-politikus személye megtestesítette mindazt, ami ellen a kommunisták harcoltak: a polgári demokráciát és az istenhitet.

A „régi rend” szimbóluma, azaz eltávolítandó személy volt. A likvidálás eszköze pedig az 1945 utáni időszakban Magyarországon is meghonosodó koncepciós eljárás volt, amelynek szovjet receptje szerint tudatosan összemostak köztörvényes bűncselekményeket politikai vádakkal. A hatóságokat nem a valós tényállás kiderítése érdekelte, hanem politikai céljaik voltak, és ezek szerint konstruáltak meg egy olyan tényállást, amelyet a pártvezetés tervelt ki és a nyomozó szervek közvetítettek.

De ki is volt az első magyarországi kommunista koncepciós per áldozata, Páter Kiss Szaléz?

A reformátor szerzetes

Egy szegedi cipészmester gyermekeként született 1904. július 27-én. Hamar elveszítette édesapját, de szűkös anyagi lehetőségei ellenére tanulni vágyott. A szegedi alsóvárosi templomban ismerkedett meg a ferences renddel, s itt hozta meg döntését, hogy szerzetes lesz. A visszaemlékezések szerint „szent reformátor volt, fanatikusan hitte, hogy a ferences rendnek külön hivatása van a zűrzavaros világban.” Sokan rajongtak érte, de sokak számára kellemetlen lehetett mindig szókimondó, „izgága” természete. 1928-ban pappá szentelték, majd Pécsett tanított. Nevével találkozhatunk az 1930-as évek modern katolikus újságjában, a Korunk Szavában. Nemzete iránti elkötelezettségéből fakadóan sokszor kemény szavakkal ostorozta a magyar politikai és egyházi vezetést és a katolikus társadalmat, egy éles hangú cikke miatt el is kellett vállalnia egy amerikai missziót. Így lett – az angolul egyébként akkor még nem beszélő – szerzetesből 1937-ben New Brunswick plébánosa. Öt évet töltött Amerikában, de nem szerette az ottani életet: „Idegennek, otthontalannak érzem magam. Kevés itt a lélek, kevés itt a szellem. A beszédeket a legegyszerűbb nívón kell mondanom" – írta, és mindig visszavágyott szülőföldjére.

A háború kiterjedése idején, amikor mások menekültek az országból, ő 1942 januárjában az utolsó Európába induló személyszállító hajó fedélzetén haza tartott. Ekkor még nem sejthette, mennyi megpróbáltatás várja majd otthon.

Ideológiai harc az ifjakért

Kereszténységéből és humanizmusából fakadóan szemben állt minden elnyomó rendszerrel, nem meglepő hát, hogy a németekkel szembeni bátor kiállása miatt kis híján a Gestapo áldozata lett. Egy áthelyezés azonban ekkor még megmentette. Így került Gyöngyösre. A háborús kataklizma után az ifjúsággal foglalkozást tartotta legfontosabb feladatának. Ehhez elsőként egy hatékony szervezetre volt szüksége, ezért megalakította a Keresztény Demokratikus Ifjúsági Munkaközösséget, a KEDIM-et. A közösség óriási sikerrel működött.

 

A KEDIM-et azonban már 1945 nyarán támadások érték, különösen, hogy a rivális baloldali MADISZ (a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség) tagsága folyamatosan csökkent. Kiss Szalézt beidézték kihallgatásra a gyöngyösi rendőr-főkapitányságra. A támadások kapcsán a páter megállapította, hogy „az ifjúságért újabb harc indult”. Azt vallotta, hogy az egyház elsődleges joga és kötelessége a fiatalok erkölcsi életre nevelése. Úgy fogalmazott, hogy: „kereszténységünk és magyarságunk egyaránt szent nekünk, s ezeknek az értékeknek a védelmében mindenre készek vagyunk”.

A KEDIM sikerei egyre erősebb ellenszenvet váltottak ki a baloldalon, ráadásul tartani lehetett attól, hogy a dinamikusan fejlődő mozgalom, élén a tettre kész páterrel, országos szinten is tényezővé válik. Páter Kiss Szaléz, aki ráadásul tagja, majd alelnöke lett a helyi Kisgazdapártnak, egyre nagyobb veszélyt jelentett a Kommunista Pártra, elnémítása rövidesen elsőrendű feladattá vált.

1946. április 28-án, húsvét vasárnapján demokráciaellenes összeesküvés vádjával letartóztatták Páter Kiss Szalézt és „társait”: azaz több tucat középiskolás fiút.

Fiúk bosszúja a szovjetek ellen

A belügyminisztérium vizsgálati dossziéja 50 letartóztatott személy kihallgatási jegyzőkönyvét tartalmazza. A Kiss Szaléz elleni fellépéshez az szolgált ürügyül, hogy néhány fiú merényleteket követett el a városban garázdálkodó szovjet katonák ellen 1945-46 folyamán, Gyöngyösön és környékén. Legalábbis ez derül ki a kihallgatási jegyzőkönyvekből. Már az áldozatok számát illetően sem volt azonban megegyezés. A magyar jelentések szerint négy, a szovjet álláspont szerint öt merényletet követett el három tizenéves fiú. A 18 éves Kizmann Ottót – akinek sváb származását minden jegyzőkönyv kiemeli – személyes bosszú vezette, amiért édesanyját – mások szerint húgát – a szeme láttára megerőszakolták részeg orosz katonák.

A kommunisták ezeket az állítólagos gyilkosságokat használták fel első, nagyszabásúnak ígérkező támadásukhoz a Kisgazdapárt és a Katolikus Egyház ellen.

A képtelen koncepció szerint a bűncselekmények elkövetésére a szerzetes bíztatta a hozzá rendszeresen járó és a KEDIM-hez valamilyen módon kapcsolódó fiúkat. A kierőszakolt vallomások szerint a bűncselekmények után, gyónások alkalmával a páter feloldozta a fiatalokat, aztán fegyvert szerzett nekik a további merényletekhez.

Nagyszabásúra tervezett kirakatper

Az országos lapok 13 nappal a letartóztatások után kezdtek cikkezni a „gyöngyösi összeesküvésről”, ennyi idő kellett, hogy véglegesítsék a koncepciót, s kicsikarják a vádpontokat alátámasztó vallomásokat. Az újságok fasiszta terrorszervezet, nagy demokráciaellenes összeesküvés leleplezéséről írtak. A tervszerű sajtóhadjáratról a ’48-ban Franciaországba emigrált Garamvölgyi Artúr, a Népszava egykori tudósítójának visszaemlékezése ad képet. Azt írta, hogy a rendőrségi tudósítókat az Andrássy útra hívták. Először Décsi Gyula őrnagy (aki majd két évvel később Mindszentyt is vallatta) tájékoztatta az újságírókat, hogy elfogták Kiss Szalézt és társait, akik meg akarták dönteni a köztársaságot. Ezután bemutatták az összeesküvőket: „Sápadt, elgyötört emberek tántorogtak be a szobába. A csoport élén Kiss Szaléz állt. Reverendája sárosan, gyűrötten lötyögött testén. Arcán ökölnyi kék foltok éktelenkedtek, szája bal sarkán vér szivárgott. A serdülő fiúk úgy álltak ott, mint egy tucat megszeppent apróság.”

Az amúgy is gyenge fizikumú Szaléz atya tele volt sérülésekkel, ezért nem tudták ügyét nyilvános tárgyalásra bocsátani. A túlzásba vitt kínzásokkal elszállt a világraszóló kirakatper lehetősége. A Mindszenty-per, sőt a köztársaság-ellenes összeesküvés főpróbájának szánt ügy ezért kellemetlenné vált, és inkább áttették a szovjet katonai ügyészséghez. Sem a magyar, sem az orosz katonai hatóság nem adott ki jelentést a tárgyalásról és az ítéletről, s az újságok nem foglalkoztak vele többé.

A Kisgazdapárt vezetőinek lejáratása

A félresikerült kísérlet ellenére a Kisgazdapárt lejáratása nem volt eredménytelen. Az ügyet a párt vezetésével egy gyöngyösi származású fiatalember, a Kisgazdapártban dolgozó joghallgató kötötte össze. Az ő vallomására alapozták az országos méretű, vezető kisgazda politikusoktól kiinduló fegyveres szervezkedés koncepcióját. Először 1946. április 28-án tett vallomást. Ekkor még úgy nyilatkozott, hogy „semmiféle tudomásom nem volt arról, hogy fegyveres szervezkedés készült”. Egy héttel később, május 5-én már azt mondta, hogy „Mátra központtal olyan fegyveres szervezetet kell kialakítani, amely egy kirobbanó angolszász-orosz ellentét esetén fegyveres ellenállást fejtene ki az oroszok és a kommunisták ellen. A megbízható vezetők kiválasztásával kapcsolatban az egyházat és a kisgazdapárti szervezeteket említette”. A két vallomás felvételének időpontja között eltelt egyetlen hét alkalmas volt arra, hogy „felfrissítsék" a joghallgató emlékezetét.

Ettől kezdve számos kisgazda politikusra tett terhelő vallomásokat, kicsikart vallomása szerint Kovács Bélával, a párt főtitkárával és Nagy Ferenc miniszterelnökkel is tárgyaltak. Az „összeesküvést” tehát a párt legfelső vezetésével igyekeztek összefüggésbe hozni.

A kínzásokkal túllőttek a célon

 

Innen a szerzetest a rettegett Andrássy út 60-ba vitték. Egyes források szerint itt Bauer Miklós százados javaslatára többek közt azzal kínozták, hogy vödröt tettek a fejére, majd vizet csöpögtettek rá, vagy gumibottal döngették. A harangzúgáshoz hasonló állandó hang rettenetes szédülést okozott. A „Terror Házából” aztán a Markó utcába került, majd az orosz hatóságok Vilma királynő úti börtönébe vitték, ahol többek közt egy derékszíjjal válogatott módon kínozták. Augusztus 17-én szállították tovább a Conti utcai orosz ügyészségre, itt került sor szeptember közepén a tárgyalására.

Emberi ítélet és történelmi igazságtétel

A tárgyalás rövid és egyszerű volt. A törvényszék öt tagja vörös terítővel letakart asztalnál helyezkedett el. A tolmács ruszin származású volt, aki gyűlölte a magyarokat. Az ítéletek negyedóra alatt születtek meg. Egyértelmű, hogy a három gépelt oldalas ítélet már a tárgyalás előtt kész volt. A mindenfajta törvényességet nélkülöző perben négy halálos ítélet született.

 

Akik túlélték a Gulágot, 1953-55 között térhettek haza, azzal az ígérettel, hogy büntetésüket a jövőben nem veszik figyelembe. Mégis bűnügyi nyilvántartásba vették őket, sokan elveszítették állásukat, s a „szalézista” bélyeg egy életen át elkísérte az ártatlanul meghurcoltakat.

Folyamatosan megfigyelték őket, s kartonjukon a legutolsó bejegyzés 1988. február 9-ei keltezésű!

Az ítéletek végrehajtásáról nincs biztos forrás, de valószínű, hogy a kivégzésekre Sopronkőhidán, a Közép-Európai Gyűjtőfogházban került sor 1946 októberében. Visszaemlékezések szerint „...mindig négy-öt-hat személyt végeztek ki egyszerre. A sírgödröt a közeli erdő más-más részén a kivégzendőknek kellett megásni. Utána teljesen le kellett vetkőzni, és azután következett a gödör szélén a tarkólövés”. Biztosat ma sem tudunk. Páter Kiss Szaléz sírja ismeretlen.

A történelemben azonban működik az igazságtétel. Gyöngyösön az egykori Marx Károly utca ma Kiss Szaléz nevét viseli. A ferences rendház falán emléktábla áll. Arra járva méltó, hogy meghajtsa fejét minden magyar a koncepciós per fővádlottjává tett ferences szerzetes, Kiss Szaléz és társai emléke előtt.

A magnézium az új C-vitamin, rengeteg dologra szedjük. Fáradtságra, izomgörcsre, szív- és érrendszeri problémák megelőzésére. Viszont míg utóbbinak alapja is van, addig az előbbieknél két dolgot erősen összemosunk. Az egyik az, hogy ásványi anyagként valóban fontos szerepet tölt be a szervezetben, szükség van rá egyebek mellett az enzimek működéséhez, az agyagcseréhez, kiemelt szerepe van az ideg- és izommunkában, az ingerlékenység szabályozásában is. Hiánya fokozott ideg- és izomeredetű ingerlékenységhez, idegességhez, alvászavarokhoz vezethet. A másik dolog pedig az – és ez a téves feltételezés –, hogy a magnézium szedése csökkenti a fáradtságot, enyhíti a ­stresszt, megszünteti az izomgörcsöt. „Ilyen esetekben a magnéziumnak gyakorlatilag placebo hatása van, szedése tényleges javulást nem eredményez. Pozitív hatást csak a sportolók remélhetnek tőle, de csak azért, mert náluk a fokozott izzadás ionvesztéssel is jár. Tehát ilyenkor nemcsak magnéziumvesztésről van szó, hanem összetett sóhiányról” – mondja dr. Kerezsi Réka. A gyógyszerész hozzáteszi, hogy emiatt nekik sem magnéziumpótlást javasolnak, hanem inkább ionokat pótló izotóniás italokat. Összetett sóhiány a sportolók mellett fogyókúrázóknál és vízhajtót szedőknél is kialakulhat, ilyen esetben szintén segíthetnek a magnéziumot is tartalmazó sópótlók. Viszont izotóniás italokat csak sportolás közben és közvetlenül utána érdemes fogyasztani, egy éjszakai lábgörcs esetén nem jelentenek segítséget.

Káosz a fejekben

Kerezsi Réka a fiatal gyógyszerészeknek kiírt Rozsnyay Mátyás Emlékversenyre készülve vette górcső alá a magnézium vélt és valós hatásait, majd ezt összevetette azzal is, hogy az emberek mire szedik az ilyen készítményeket. Felméréséből kiderült, hogy hiába vannak a magnéziumnak igazolt és csak feltételezett hatásai, az emberek az alapján alkotnak róla véleményt, amit a reklámokban látnak.

A legtöbben – a válaszadók 70-80 százaléka – például izomgörcsök, idegesség és ingerlékenység miatt vásárolják ezt az ásványi anyagot. Pedig az, hogy a magnéziumhiánynak tünete például a fáradtság és az ingerlékenység, nem jelenti azt, hogy szedése kompenzálni tud át nem aludt éjszakákat vagy egy-egy stresszes élethelyzetet.

Az emberek valamiért mégis ezt gondolják. Szintén meglepő, de a magnéziumot arányaiban kevesen szedik arra, amire tényleg jó: szív és érrendszeri problémák megelőzésére, a kezelés kiegészítésére. Pedig az igazolt, hogy magas vérnyomásnál, érelmeszesedésnél, szívritmuszavaroknál, szívelégtelenségnél, infarktusnál, stroke-nál védő hatása van, így ilyenkor ajánlott többet bevinni belőle az amúgy javasolt napi 300-400 milli­grammnál. Magnézium szedése metabolikus szindrómában szenvedőknél is hasznos, mert náluk jellemzően alacsonyak a magnéziumszintek, állapotuk pedig pótlásával javítható. Ez nemcsak a szív- és érrendszere gyakorolt kedvező hatással magyarázható, hanem azzal is, hogy ez az ásványi anyag javítja az inzulinra való érzékenységet, ami ennél a betegségnél kulcskérdés. Vércukorértéket javító hatása miatt hasznos cukorbetegeknek is. Jó hatása van a magnéziumnak a migrénre, amelynek gyakoriságát, időtartamát és intenzitását egyaránt csökkenti, mellette pedig enyhíti az aurával járó akut migrén panaszait is.

Ha az étrend rettenetes

Míg bizonyos betegségeknél szükség lehet rá, egészséges embereknek azért is fölösleges plusz magnéziumot szedniük, mert hiánya csak akkor alakul ki, ha valaki komoly táplálkozási hibákat vét. Például alig fogyaszt zöldségeket és hüvelyeseket, olajos magvakat.

Vagy ha rengeteg olyan ételt eszik, amely dúskál fehérjékben és zsírokban. Esetleg sok olyan szénsavas üdítőt iszik, amely foszforsavban gazdag. Ezek ugyanis rontják a magnézium felszívódását. Viszont komoly étrendi hibák nélkül a normál magnéziumbevitel könnyen megoldható a táplálékkal, hiány még esetleg akkor alakulhat ki, ha valakinek veleszületett felszívódási zavara és anyagcsere-betegsége van, vagy olyan gyógyszerek szed – például egyes vízhajtókat és antibiotikumokat –, amelyek fokozzák a magnézium ürítését. Ilyenkor szintén indokolt lehet a pluszbevitel, de csak az orvossal egyeztetve.  

Nem mindig ártalmatlan

A magnézium szedését azért is kell átgondolni, mert míg túlzott bevitele egészséges embereknél gondot nem igazán okozhat, addig vannak olyan helyzetek, amelyeknél ez problémákhoz vezethet. Ráadásul ezzel sokan nincsenek is tisztában. Például azok a Parkinson-kóros betegek, akik egy bizonyos típusú gyógyszert szednek, nem használhatnak B6-vitaminnal kombinált magnéziumkészítményeket. Ilyenkor a B6-vitamin az, ami csökkenti a gyógyszer hatását.

Az antibiotikumok, csontritkulásra és gyomorsavtúltengésre szedett gyógyszerek között is vannak olyanok, amelyek nem szedhetők együtt magnéziummal.

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. augusztusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Azóta több évtized telt el, de az unokaöcs nem felejtett. Egyszer csak összeértek a szálak és a lehetőségek, s elindult megkeresni az egykori nagybácsit. Erről szól Kisfaludy András dokumentumfilmje, a „Vád nélkül”.

Báró Biedermann Imre a II. világháború előtt Somogy és Baranya vármegye ismert és elismert alakja volt: kitüntetett háborús hős, aki az I. világháborúban 42 hónapot szolgált a fronton, tagja a vármegyei törvényhatóságnak, és éveken keresztül a megye küldöttje az országgyűlésben.

A szentegáti birtokon a Biedermann család mintagazdaságot hozott létre, amely olyan fellendülést adott a környéknek, amelyet az ott élők azóta is büszkeséggel emlegetnek: vasutat építtettek, a kor legfejlettebb technikai vívmányait, eszközeit használták a mezőgazdaságban.

 Jelentős szerepet játszottak a pécsi karitatív szervezetek támogatásában, iskolát alapítottak, segítették a szigetvári városháza és a kórház megépítését is.

A kommunista hatalomátvétel után a szentegáti birtokot államosították, Biedermann Imrének és feleségének pillanatok alatt kellett összeszedniük értékeiket, emlékeiket. Budapestre menekültek, ahol azonban a nyugalom nem tartott sokáig, mert Biedermann Imrét az otthonával szembeni Paradiso kávéházból az ÁVH 1951-ben minden indok nélkül elhurcolta és vád nélkül a kistarcsai börtönbe internálta. A báró soha nem térhetett vissza feleségéhez, s 1953. január 9-én – a halotti anyakönyvi kivonat szerint – szívelégtelenségben elhunyt.

A történelemkönyvekből jól ismerjük ezeket a fogalmakat: államosítás, elhurcolás, vád nélküli elítélés. Mindazonáltal ezek a szavak üres fogalmak maradnak addig, míg a személyes történet fel nem tölti azokat. Magyarországon nincs család, amely valamilyen módon ne lenne érintett a XX. század valamely tragédiájában. Sok családi történet részleteit ma is a homály fedi, mert akkor nem lehetett róla beszélni, utána pedig már miért hánytorgatnánk fel újra.

Ahogy az idő múlik, egyre csökken az esély, hogy megismerjük a pontos részleteket: a történelem tanúit lassan elveszítjük, a történelmi emlékezet kikopik, a tömegsírok feltáratlanok, az akták hiányosak.

A borzalmak előidézői nem jeleskedtek a kegyetlenségek adminisztrációjában. A személyes történetek részleteit úgy kell összeraknunk, mint egy puzzle-t. Biedermann Imre elhurcolásának oka örökre tisztázatlan marad, s holttestéről is csak annyit tudunk, hogy a 301-es parcellában kell keresni.

Kisfaludy András filmje nemcsak Biedermann Imre történetét meséli el, hanem a leszármazott, Dénes történetét is, aki szeretne szembenézni azzal, amivel felmenőinek nem volt lehetősége. Kendeffy Katinkának, amikor 1964-ben kézhez vette férje halotti anyakönyvi kivonatát, nem volt kihez fordulnia: nem volt kitől kérdeznie, nem volt jogorvoslat, nem volt kártérítés. A fájdalmat sem lehetett megmutatni, csak elhallgatni.
Ezt a traumát, ezt az elhallgatott történelmet örököljük mi gyerekek, unokák, leszármazók. A történelem nem zárul le, hiába múlik az idő, lenyomata tovább él bennünk. Ott van a szorongásainkban, indokoltaltan félelmeinkben, éjszakai megébredésünkben.

Kutatások bizonyítják, hogy a gének emlékeznek, és a fájdalmat a leszármazók megöröklik a megsárgult családi fotóalbummal együtt, még akkor is, ha nincs személyes tapasztalatuk a traumában.

A „Vád nélkül” c. dokumentumfilm látszólag csak egy család története, de ebben az egy történetben benne van valamennyi, kommunizmus kegyetlenségének áldozatul esett család története. És benne van az a többezer éves és máig aktuális emberi dráma, hogy szeretnénk a halottainkat eltemetni, mert a végtisztességet mindenki megérdemli.

Kedves Olvasóim!

Egyik szemem sír, a másik zokog. Sír az egyik, mert látja a rengeteg olvasói levélből, hogy hatalmas a baj, napjainkban a boldogság úgy terjed, mint a vírus. A másik szemem pedig zokog, hiszen igazán nem azért kezdtem bele ebbe a sorozatba, hogy sikeres legyen! Arra számítottam, hogy kudarcot vallok vele, de nem így történt: Önök „szeretik” a rovatomat (persze lehet, hogy csak azért tesznek úgy, hogy majd a siker csúcsairól ejtsenek, és még nagyobbat koppanjak), olyan sokan írnak, hogy nem is győzök válaszolni minden egyes levélre!

Ezért úgy döntöttem, hogy élő csoportterápiát szervezek a hozzám fordulóknak, és inkább ötösével, hatosával oldom meg a problémákat. A csoportterápia nagy előnye, hogy a résztvevők így egymás szemével láthatják magukat borzalmasnak. Mert ahogy a költő mondja:

„Hiába mocskolódsz önmagadban, Csak másban szennyezheted be arcodat.”

Már amikor az ajtón beléptek, tudtam, hogy csoportom tagjai tényleg nagy bajban vannak. A középkorú pár egymás kezét markolászva érkezett. A férfi, Attila fess volt és bajuszos, a nő kissé molett; parkettafonású, őszülő frizurája szépen kiemelte kék szemeit. Elmondták magukról, hogy hívő katolikusok, hat gyermek boldog szülei, de a Doktor Bori rovatot olvasva attól kezdtek félni, hogy talán nincs bennük elég alázat, és egy kis szerénységre vágynak.

Ötven körüli, acélosan jóképű férfi kocsikulcsot pörgetett az ujján. Kiderült, hogy ő Hans Klimmerhütberger, gazdag német üzletember, aki már annyira gazdag és annyira német, hogy nincsenek is vágyai, és ez lassan az üzlet rovására megy. A mellette ülő csinos harmincas nőt, akivel angolul csevegett, Szonjának hívják, és borász a Balaton-felvidéken. Ő is elégedett az életével, tudatos döntésből szingli, gyönyörű teste van és azért jött, hogy megtudja, van-e bármi hibája, mert ő eddig sajnos még nem talált magán.

Rajtuk kívül még az ismert rádiós műsorvezető-­humorista foglalt helyet a körben. Anti a reggeli műsorok sztárja volt. „Túl nagy zsírkirály vagyok, az az én bajom!” – mondta mókásan hangsúlyozva. Később, váratlan vendégként érkezett a csoportba a közelben élő hajléktalan, Sanyi. Azt mondta, azért jött, mert remélte, hogy itt lehet egy jót aludni. Kérdeztem, boldog-e, mert ugye csak akkor csatlakozhat a csoporthoz. Azt mondta, igen, jól elvan, minden oké, így őt is befogadtuk.

Első körben a csoporttagok még nagy jóindulattal voltak egymás iránt. Megértően bólogattak, mosollyal nyugtázták egymás szavait. Ekkor kemény feladatot adtam:

– Most mindenki mutasson rá arra a személyre, aki a csoportból a legellenszenvesebb neki! És fejtse is ki, miért érzi így! Megfagyott a levegő, senki sem akart elkezdeni ellenségeskedni.

Már attól féltem, kudarcot vallunk, amikor Hans Klimmerhütberger váratlanul megszólalt:

– Der Obdachlose stinkt – mondta, én meg sebtében fordítottam: – A hajléktalan bűzlik.

Sanyi ezen nem bántódott meg, mert éppen szunyókált, viszont Anti, a rádiós csípőből visszalőtt:

– Nekem meg az bűzlik, hogy maga mitől olyan kőgazdag, Hans Klimmerklüngenbüngen? Csak nincs valami kis dajcse stikli a dologban?

Hans Klimmerhütberger hálásan elmosolyodott. – Köszönöm szépen! – mondta. – Ez egy nagyszerű új szempont, amin keresztül új fényben látom a személyiségemet.

Ezután Ildikó, a hatgyerekes anya is felbátorodott.

– Nekem Szonja nagyon ellenszenves, mert ahelyett, hogy gyereket szülne, konditerembe jár és a saját testét dédelgeti. Ez rettentő önző dolog, és nem szolgálja a hazát!

Szonja hálásan fogadta e szavakat, és rögtön viszonozta: – Köszönöm, ez most baromi nagy segítség volt. Maga meg arra föl, hogy sok gyereke van, lomposan öltözik, nem borotválja a lábát, sárga a foga, és amúgy is egy öntelt tehén!

Ildikó elpirult örömében, nem számított hirtelen ennyi segítségre. Istenem, milyen büszke voltam rájuk! Gyönyörűen megnyíltak, bátran kezdtek fröcsögni. Attila elárulta, hogy neheztel Hans Klimmerhütbergerre, mert a németek 1944-ben bevonultak Budapestre. Szonja közölte Antival, hogy egy szerencsétlen, humortalan pojácának tartja, és mindig kikapcsolja a rádiót, ha meghallja a hangját – mire Anti azzal vágott vissza, hogy nyilván csak azért beszél így, mert ő láthatóan nem akarja felszedni.

– Akkor se akarnám, hogy felszedj, ha egyedül kapálóznék az óceánban, te meg arra jönnél hajóval! – vágott vissza szellemesen Szonja. Ez a vicc Attilának nagyon tetszett, de nem mert nevetni, mert Ildikó szigorúan ránézett.

Csak Sanyi volt kicsit félszeg, ő senkit nem akart utálni. Megmondtam neki, hogy így nem leszünk jóban: ha nem hajlandó minimálisan gyűlölködni, akkor el kell küldenem. Erre azt mondta, hogy na jó, akkor engem utál, mert ezzel fenyegetem.

Mindenkivel nagyon elégedett voltam! Mondtam is nekik az ülés végén, hogy gratulálok, mert a mai napon öles lépést tettek egy rosszabb élet felé.

Kedves Olvasók, Önöket is arra biztatom, ha nem tudják magukat önerőből eléggé utálni, kérjenek segítséget, frusztrálják egymást bátran! Használják a Közösség erejét!

A terápia ősszel folytatódik.

Addig is kellemetlenül forró nyarat és sok sikertelenséget kíván:

Doktor Bori

Olvassa el A Doktor Bori Gyűlöletcsoportja – 2. részt! 

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. augusztusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Kiknek szól az Új Teremtés Konferencia, és milyen célok, küldetések mozgatják a háromnapos eseményt?
– Azoknak szól, akik úgy érzik, hogy már megtértek, vagy nyilvánvalónak gondolják, hogy hívők, de valahogyan mégis üresnek találják az életüket. Azoknak, akik úgy érzik, a hitük nem élő és nem személyes, de folyamatosan keresik az Úr jelenlétét. És azokhoz is szólunk, akik szeretnék érezni Jézus valódi közelségét, szeretetét, vagyis akiknek nem elég a hétvégi templomba járás, hanem igazi tanítványokká akarnak válni.

Nem a különbözőségekre fókuszálunk, hanem az egységre, vagyis a 24 órás dicsőítéseinken jól megfér egymással a zsidó vallású, a református és a katolikus ember is.

Egyébként a 24 órás dicsőítés mozgalma rendkívül közel áll hozzám – pár évvel ezelőtt Salzburgban jártam egy missziós központban, ahol az Úr azt mondta nekem, hogy szükség volna egy hasonló missziós központra Magyarországon is. Létre is hoztuk a Nemzeti Keresztény Ifjúsági Kulturális Központot (NEKIKK), amelynek az a célja, hogy evangelizáljunk, támogassuk Magyarországon a fiatalok olyan kulturális keretbe ágyazott keresztény nevelését, amelynek segítségével távol tarthatjuk a leendő felnőtt nemzedékeket a káros szenvedélyektől, az élet zsákutcáitól, és figyelmüket minél korábban a keresztény hit, kultúra, művészet, készségfejlesztés felé irányítsuk. Az Új Teremtés Konferencia is ezekre a pillérekre épül, a dicsőítés és evangelizáció mellett ott van még a gyógyítás, amelyre mind egyéni, mind pedig társadalmi szinten nagy szükség van manapság, hiszen kontinensünkön nem feltétlenül jó irányba mennek a dolgok (és ebbe semmilyen aktuálpolitikát nem szeretnék belevonni), értékválság alakult ki.

– Külföldön nagy hagyománya van a „maratoni” hosszúságú dicsőítéseknek.
– Kansas Cityben és Augsburgban több éve-évtizede működnek napi 24 órában, heti 7 napon át tartó, folyamatos dicsőítéssel Imádság Házak.

A dicsőítés nem egy esemény vagy egy program, hanem életforma. Azt jelenti, hogy elfogadom Isten tervét, függetlenül attól, hogy éppen jó vagy rossz helyzetben vagyok. Áldjuk és dicsőítjük Őt énekkel, hangszeres kísérettel, egész egyszerűen azért, mert méltó rá.

– A közös imádkozást és a dicsőítéseket koncertek, előadások színesítik. Kiket láthatnak-hallhatnak a résztvevők?
– Az előadásokon többek között olyan témákkal foglalkozunk, mint a tanítványi lét, a tanítvánnyá válás, Jézus menyasszonyának, az egyháznak a végső felkészülése, a keresztény házasság, illetve a természeti destabilitás, és szó esik az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusról is.

Az Awakening Europe csapatától jön hozzánk Dylan Long és Matthias Kaufmann. Ők tipikus utcai evangelizátorok, akiknek a beszédei olyan emberek szívéig is eljutnak, akik pogányok, elfordultak Istentől, de előfordult, hogy pont olyan embereket állítottak meg, akik az öngyilkosságot fontolgatták. Március 15-én Mijo Barada, horvátországi misszionárius tart előadást. Mijo karizmatikus személyiség, Európa- és Afrika-szerte, valamint Japánban rendszeresen tart lelkigyakorlatokat.

Szerinte az egyes országokban régen történt kegyetlenségeket, történelmi traumákat át lehet imádkozni, meg lehet gyógyítani.

Mi is hisszük, hogy be kell gyógyítani végre például az 1948-as és az 1956-os sebeket, el kell távolítani azokat a rossz erőket, amelyek rátelepednek a nemzetünkre, s meggátolják azt, hogy békességben éljünk egymással. Fontos, hogy egyénileg se hurcoljunk magunkkal sérelmeket. Nem szabad úgy bemenni a templomba, hogy az emberben harag és régi fájdalmak munkálnak. Én a megtérésem után hosszú hónapokig imádkoztam, hogy megbocsássak magamnak és azoknak, akik elgáncsoltak, vagy akiket én megbántottam. De folytatva az előadók sorát: Justin Rizzo a Kansas City Imádság Házából, Elke Mölle az Augsburg Imádság Házából érkezik, és velünk lesz még Varga László püspök, Orbán Béla rabbi, Ürge-Vorsatz Diána klímakutató, dr. Csókay András orvos, Fábry Kornél atya, a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus főtitkára, Fóris Attila és KIT Light előadók, valamint Csiszér László és dicsőítő csapata.

– Mesélne a megtéréséről? Arról, hogy milyen események hatására fordult erőteljesen Isten és az evangelizátorság felé?
– Pár évvel ezelőtt anyagilag teljesen tönkrementem, akárcsak Jób, mindenemet elveszítettem. Katolikus családból származom, de eltértem a különféle ezotériák irányába. Pont akkor nyúlt utánam az Isten, amikor a legmélyebben voltam, s ezt követően rájöttem, hogy csakis a Szentírás lehet az egyetlen út számomra. Elkezdtem Isten segítségével újra felépíteni az életem.

Egy új teremtés volt. Szinte a „csontvázamig” le kellett magamról dobnom minden lelki terhet és mérgező emberi kapcsolatot.

Így tudtam csak tiszta lappal továbbhaladni egy olyan úton, ahol csak Isten van jelen. Mert ha Isten van, az teljesen elegendő. Ő minden, ami igazán fontos az életben, nem pedig az anyagi javak és a földi kapcsolatok. Nem a világ hálójában kell megélni a kapcsolatainkat, hanem Jézusban, Istenben és a hitben.  Az „új életemben” a dicsőítéssel találkoztam legelőször, egy imádság házában. Idegenkedtem a dologtól, nem értettem, mit akar az a sok ember réveteg állapotban, széttett kezekkel. Aztán rájöttem, miről szól: ha Isten jelenlétében vagy, igazán látod Őt, akkor teljesen természetes reakció az Ő dicsőítése. És bár a dicsőítés egy nagyon széles skálát fog össze, Isten szeretete mellett a zene köti össze.

 

Kislányként imádtam a gyöngyöket. Szórtam, fűztem, tapogattam és nézegettem őket. Teljesen le tudta kötni a figyelmem, ha elém tettek egy üres üveget és egy csomag gyöngyöt. Egymás után öntögettem a különböző formákat és színeket, élveztem a szépségüket. Ilyenkor egy más világba kerültem, szinte elfeledtem a külvilágot. Később aztán hasznosabb tevékenységeket folytattam a gyöngyökkel, például karkötőt fűztem belőlük.

Nekem nincs konkrét élményem arról, hogy én tudom, mi szeretnék lenni. Sőt, ki kell mondanom, nem volt semmilyen elképzelésem. Csodálom is azokat, akik gyerekkoruk óta tudják, hogy mi lesz belőlük. Úgy talán könnyebb élni, haladni.

Tízéves lehettem, mikor Antal Imre, a híres televíziós műsorvezető-riporter ellátogatott hozzánk interjút készíteni a Lelkes családdal. Ez akkoriban nagy dolognak számított, mivel ő volt a legismertebb közszereplő, aki szinte uralta a televíziót. Jól emlékszem, a négy testvéremmel szinte vigyázzállásban álltunk, figyeltünk és rettentően izgultunk, hogyha kérdeznek, biztos jól válaszoljunk – pedig nem volt helyes válasz. Mindnyájunktól megkérdezték: „Na és te mi leszel, ha nagy leszel?” A bátyám határozottan rávágta: „Szakács!” Én pedig csak annyit mondtam: „Akármi lehetek!” Ez a két szó végigkísérte az életemet.

Nem ragaszkodtam soha egyetlen szakmához sem, és nem hittem abban, hogy csak és kizárólag egyetlen út létezik, amiben jó lehetek. Ez az én véleményem, szerintem az élet hosszú ahhoz, hogy csakis egyetlen területet ismerj meg. Akkoriban jót nevettek a válaszomon, de én ezt komolyan gondoltam! (mosolyog)

Amikor sok évvel később egy HR-osztályon kötöttem ki, azt mondták nekem: „Hú, mennyi munkahelyed volt már! Ezt és ezt húzzuk ki, és mondjuk, maradjon csak ez a kettő!” Én ezt nem értettem. Nem lennék ma itt, és nem lennék az, aki vagyok, ha nem lett volna ennyi érdeklődési területem, ha nem sodródtam volna. Simán végig tudnám vezetni, hogy melyik munkahelyen mit tanultam, legyen szó akár szakmabeli, akár emberi vagy egyszerűen csak élettapasztalatról. Persze tudom, ők azért mondták ezt nekem, mert a sok munkahely jelentheti a félelmet sz elköteleződéstől, pedig nem. Egyszerűen csak amikor el kellett jönnöm, tovább léptem. A legjobb az egészben, hogy hatalmas kapcsolati hálót tudtam kiépíteni.

Apai ágról igazi művészcsaládból származom. A nagyapám és nagymamám is festő volt, édesapám pedig Munkácsy-díjas formatervező, és az ő testvérei is a művészi pályát választották. Szóval a lényeg, hogy ez a szál nálunk egészen az unokákig végigvezethető. Emiatt volt nálunk az a bizonyos forgatás is, amit említettem. Az ő életükön keresztül láttam, hogy mennyire nehéz az embernek önmagát érvényesíteni – így kezdtem el a sales irányába húzódni.

Önmagunk menedzselése az egyik legnehezebb feladat, főleg ha egy szerény emberről beszélünk. Hogyan mondod el saját magadról, hogy miért vagy jó, miben vagy jó, hogy miért válasszanak téged? Ezeket nem igazán merjük pontosan megfogalmazni, inkább ködösítünk. (mosolyog)

Segíteni, adni akartam a családom tagjainak, és úgy véltem, tudok is adni, mert én el tudom róluk mondani azt, amit ők saját magukról nem. Ha egy kicsit elfogultan is… (nevet)

Általános iskola után idegen nyelvű gyors- és gépíró szakon tanultam tovább szakiskolában, ahol rögtön akadályba ütköztem. Túl görcsösen fogtam a tollat és túlságosan rányomtam a hegyét a papírra, emiatt lassan írtam. Ebben az időszakban sokat hallottam ezeket a kedves mondatokat: „Ezt sem tudod megcsinálni? Nem jó, Virág!” Szóval nem tudtam elvégezni az iskolát. Mivel öten vagyunk testvérek – én vagyok a középső –, nálunk nem volt arra lehetőség, hogy az egyikünk külföldön tanul, vagy várakozik, hogy kitalálja, mihez is kezd az életével.

Amikor nem tudtam befejezni a középiskolát, mindenféle végzettség nélkül álltam neki munkát keresni. Elmentem egy fejvadász céghez, akik a kis önéletrajzomat nézve azt hitték, viccelek. „Ezzel így sehol nem fogsz tudni elhelyezkedni!”

Majd egy nagy multicég leányvállalata betelepült Magyarországra, akik meghirdettek egy logisztikai állást. Jelentkeztem, annak ellenére, hogy semmilyen elvárásnak nem feleltem meg. Az interjú elején nagyon kellemetlenül érezte magát mindenki abban a komoly, kis irodában, mivel nem tudtam válaszolni a kérdésekre. Majd elkezdtem teljesen másról beszélni, arról, hogy tanulni szeretnék, hogy szorgalmas vagyok, hogy akár már holnap kezdenék, vagy most azonnal! Felvettek, és hat évig dolgoztam velük együtt. (mosolyog) Később az egyik legnagyobb magyar kereskedelmi csatornához is így kerültem be. A munka meghozta az önbizalmam, olyannyira, hogy közben letettem az érettségit, és főiskolára is jelentkeztem, andragógiából diplomáztam. Bennem huszonegy évesen indult el a folyamata annak, hogy szükségét érezzem a tanulásnak.

Három dolog vitt mindig előre: az alázat, a szorgalom és a pozitív hozzáállás. Nem tudok addig nyugodtan aludni, amíg tudom, hogy befejezetlenül hagytam valamit. Akkor „kattogok”, jár az agyam. Apum és a nagyapám volt ilyen. Tőlük örököltem a maximalizmusom.

Emlékszem, nagyon nehezen tanultam németül. Szó szerint küzdöttem vele! Nagyapám mindig megkérdezte: „Na, fiam, hogy haladsz a némettel?” Amikor sikerült a vizsgám, irtó büszkén mentem, hogy elújságoljam neki a jó hírt. Ennyit reagált: „Jól van, ügyes vagy! És a franciával hogy állsz, fiam?” (nevet)

Voltam mozifilm-feliratozó, eladó, nyomdánál kereskedelmi vezető. Sodródtam, és negyvenegy éves koromig bárhol is dolgoztam, mindig azt éreztem, hogy oké, tök jó, de nem az igazi. Valami hiányzik. Viszont ma is úgy gondolom, ha vártam volna, ha azzal töltöm az időm, hogy kitaláljam, mi az én életcélom, akkor nem fejlődött volna a személyiségem. Akkor talán még kevésbé és még később értettem volna meg, hogy merre is haladjak. (mosolyog) García Márquez írta: „Mindenki a hegytetőn akar élni, anélkül, hogy tudná, hogy a boldogság a meredély megmászásában rejlik.” Én, azt hiszem, megmásztam azokat a bizonyos lépcsőfokokat.

A sütés, a konyha mindig jelen volt az életemben. Ebben nőttem fel. Nagymamámról anyukámra és unokákról unokákra öröklődnek nálunk a receptek.  A konyha jelenti számomra a közösségi teret, mert anyukám mindig ott volt. Az én kicsi szobám közvetlenül a konyha mellett helyezkedett el, szóval amikor felébredtem, máris éreztem az illatokat, sokszor ki is találtam, hogy mi készül. A rácsos linzer volt a kedvencem, ez volt az első, amit megtanultam elkészíteni. Egyébként minden sütinek a szélét szeretem a legjobban, ami kicsit ropog, kicsit égett, kicsit tökéletlen.

Az egyik legmeghatározóbb szereplő az életemben a nagymamám, Kató mama. Nekem ő volt a nő, a béke, a gyengédség. Jött-ment, kereskedett, amikor a férjét elvesztette, egyedül tartotta el a nyolc gyereket. Ha nem tudok elkészíteni valamit, rá gondolok: „Jaj, nagymama, most segíts meg!”

Tőle örököltem a monotonitás szeretetét. Furán hangzik, de számomra a monoton szó nem negatív, hanem békés, valami olyasmi, amire számíthatok, amihez kötni tudom az időt. Amikor a nagymamánál töltöttük a szünidőt, ő minden este hétkor rózsafüzér-imádságot mondott velünk. Az elején rettentően szenvedtem tőle, majd a testvéreimmel együtt elkezdtük várni a hét órát. Ha elmaradt, hiányérzetünk volt, sőt, azt hittük, biztos valami baj van. (mosolyog) Számomra létezik az értékes, az értéknövelő monotonitás. Amikor megkérdeztem tőle, hogy erre miért van szükség, csak annyit mondott: „Az elcsendesedésért.” Az életemben a hit mindennek az alapja, nélküle nincs semmim. És itt nem feltétlenül csak a vallásról beszélek, hanem egyfajta belső hitről. Szóval simán elkészítek több száz bejglit egymás után. (nevet)

Otthon mindig azt tapasztaltam, hogy a főzés, a finom illatok, a fűszerek, a konyhai hangok oldanak.

Figyeld meg, ha főzöl, ha együtt főztök, könnyebben kimondjátok a dolgokat, mert ilyenkor a fókusz nem saját magadon van, hanem azon, amit csinálsz. Az egó háttérbe szorul.

Az otthon, a tűzhely melege biztonságérzetet ad, ahogy a sütés és a főzés képes közösségeket összehozni – ezeket édesanyámtól tanultam! Ha áthívok barátokat, mi valahogy mindig a konyhában kötünk ki, és utána alig akarnak hazamenni a vendégek. (nevet)

Na és hogyan is lettem cukrász… (nevet) Tizenöt évesen ének-zene tagozatos voltam, kórusban énekeltem. Majd a zene elmaradt az életemből. Felnőtt nő voltam már, amikor visszatért és felforgatta az életemet. (nevet) A volt kórusvezető felkereste a régi csapatot, hogy lenne egy kórustalálkozó Csehországban. Irány Sumperk! A buszon osztották ki, hogy ki hova, melyik szállásadóhoz fog kerülni, és volt egy cseh név, amin nagyot mosolyogtunk. Majd felszállt egy nagyon jóképű cseh fiatalember: ő lett a nagy szerelem. Így lett az új otthonom Sumperk. Kint dekorációs üzletben dolgoztam, gyertyákat öntöttem, szappanokat készítettem és rengeteget főztem. A csehek nagyon szeretik a magyar konyhát. Ekkor fogalmazódott meg bennem először az ötlet, hogy nyissunk egy rétesboltot. Évekkel később, a különválásunk után kezdtem el a cukrásziskolát. Nem tudom kifejezni a fájdalmam és az akkori érzéseimet. Nem is szeretnék visszagondolni erre az időszakra. Összetörtem.

A hazajövetelem után, amikor csak árnyéka voltam régi önmagamnak, édesapám feltette a kérdést: „Virág, mikor, ha nem most?” Igaza volt, ez hozott ki a depresszióból. Ekkor éreztem először, hogy a cukrászat lesz a nagybetűs igazi.

A szakma, amelyben nincs hibázási lehetőség. Itt nincs photoshop. Ha hibázol, nincs más választásod, újrakezded! A cukrászat egy nagyon kemény fizikai munka, a nagyüzemben sokszor 20 perced van 12 házitorta betöltéséhez.