– Mit jelent önnek szerepelni egy Trianont fókuszba állító előadásban?
– A Tizenhárom almafa szívügyem. Rengetegszer jártam elszakított országrészeinkben a gyerekeimmel is, és még élnek olyan családtagjaink, barátaink, ismerőseink, akik a nagyszülők emlékeit hordozzák a trianoni döntés következményeiről – például arról, hogy családok szakadtak szét egyik napról a másikra. Volt, aki zokogógörcsöt kapott, és volt, aki fegyvert ragadott – és lelőtték. Trianon nemcsak az elcsatolt területeken élők számára jelentett gyökeres változást, hanem a megmaradt országban élők sorsa is megváltozott.

– A Wass-regényből nem is annyira a szöveget, mint inkább az alaphelyzetet vette át Vidnyánszky Attila.
– Igen, és korabeli dokumentumok, így Apponyi Albert gróf írásai is bekerültek a szövegkönyvbe, ezek összefésüléséről Verebes Ernő, a Nemzeti Színház fődramaturgja gondoskodott. A Tizenhárom almafa témájában illeszkedik abba a sorba, amit a Tóth Ilonkával, a Fekete ég, fehér felhővel elkezdett a Nemzeti Színház.

Az előadás idősíkokat váltogat: elindulunk 1940-ből, amikor bizonyos területeket visszaadtak Magyarországnak, majd visszajutunk 1920-ba, Párizsba, ahol éppen feldarabolják az országot.

– A történet középpontjában Mózsi és felesége, Rozál áll, akiknek az életén gyakorlatilag keresztülgázol a történelem. 

– Mózsinak van tizenhárom almafája, és éppen a kertjén keresztül húzzák meg a határt. Besorozzák katonának, hol a magyar, hol a román seregbe, és mégis mindig talpra áll.

Elpusztítják a fáit, de a csonkokból életrevaló vesszők sarjadnak, így az almafák a székely megmaradás jelképévé válnak. Táncos Csuda Mózes fegyelmezetten, némi székely humorral próbál alkalmazkodni a megváltozott helyzethez, míg Rozál meglehetősen zárkózott, praktikus és józan gondolkodású teremtés. Amíg a férje az elcsatolás következményein töpreng, addig ő bevásárol, megfeji a tehenet, mert a gyerekeknek enni kell adni. Akkor is kitakarít, amikor a második bécsi döntést bejelentik. Az előadásunk a trianoni eseményekre reagáló magatartásokon keresztül mutatja be, hogy mi minden zajlott le az emberekben – például egy román jegyzőben vagy egy magyar tisztben, akik vérmérséklettől függően beszélnek Trianonról. Minden színész több szerepet játszik, egy történelmi figurát és egy hétköznapi alakot, kivétel ez alól a Mózsit alakító Szarvas József és jómagam, aki Rozált játszom.

Az előadás finom humorral beszél a trianoni békediktátumról és annak a következményeiről, de – és ez nagyon fontos – Vidnyánszky Attila nem azt feszegeti, hogy kik voltak a felelősek Trianonért, illetve hogy ki és mennyire volt vétkes; a cél az, hogy korhű és hiteles képet adjunk erről az időszakról.

Azt próbáljuk megmutatni, hogy a magyarok a maguk furfangjával, életre ítéltségükkel miként tudják túlélni a történelem viharait, hogyan képesek megőrizni identitásukat.

Habár eltelt száz év, még mindig vannak magyarok az elszakított országrészekben, tudunk egymásról, kapcsolatban vagyunk, mert keressük, mert akarjuk a kapcsolatot és az összefonódást. Összetartunk, mert összetartozunk.

– Véleménye szerint mennyire kell és mennyire szabad elengedni a múltat? Mert örök dilemma, hogy mi az, amit el kell engedni, és mi az, amit meg kell tartani a közösségi emlékezetben.
– Ahogy a holokausztról újra és újra beszélni kell, úgy Trianonról is, de továbbmegyek: szerintem minden olyan súlyos és elítélendő emberi cselekedetről kötelező beszélni, amelyik hosszú távon károkat okoz és több generációra hatással van – azért, hogy eszünkbe véssük, mi az, amit nem szeretnénk, ha megismétlődne. A múlt tagadása nem hinném, hogy hosszú távon célravezető lehet. Múlt nélkül nincs jelen, a jelen nélkül nincs jövő.

A fejlődéshez vezető út része, hogy múltbeli hibáinkkal szembesüljünk, legalább azért, hogy ne kövessük el azokat újra.

– Ha már a kitartásról esett szó… Mondják, hogy a színészet hosszú, sok buktatóval teli pálya, emberpróbáló feladat reggeltől este tízig. Harminc év tapasztalattal a háta mögött még mindig úgy érez a hivatása iránt, mint a kezdetekkor? Úgy érzi, hogy jutalom színésznek lenni?
– Igen, így érzek a hivatásommal kapcsolatban még mindig, csak egy kicsit érettebben látok rá. Jelenlegi társulatomban, a Nemzeti Színházban jól érzem magam. A pályámon eddig eltöltött éveim alapján tisztában vagyok ennek a hivatásnak a szépségeivel is és a gyötrelmeivel is, és bár a színészet a kiteljesedésem egyik eszköze, bizony, nem mindig könnyű elhinni, hogy jutalom színésznek lenni. És – hangsúlyozom – ez nem intézményfüggő! Néha azért megkérdezem magamtól, normális vagyok-e, hogy amikor épp rossz kedvem van, nevettetek, ha kell, amikor pedig jó, akkor ríkatok.

A cikk a Trianon 100 emlékév alkalmából, a Nemzeti Együttműködési Alap támogatásával készült. A sorozat többi darabjáért kattintson ide>>

– A jogtudomány száraz, precíz és merev világától elég távol áll a mesék birodalma. Hogyan lesz egy jogászból meseíró? Hogyan éli meg ezt a kettősséget?
– Szerintem a jogtudományban is van fantázia, és a mesékben is vannak szabályok. Én sosem éltem meg kettősségnek a jog és az irodalom egyidejű művelését: végső soron a kodifikáció is történetépítés, és a meseírás során is rendszerben gondolkodom. Akkor jó a mese, ha az olvasó nem érzékeli az író fegyelmezettségét, de attól még a szerző mindig előre gondolkodik az alkotás során. Csakúgy, mint a jogszabály szövegezője vagy alkalmazója.

– Nemrég jelent meg a „Szél hozta rézvitéz” című mesekönyve. Ki ez a kis rézvitéz, és hogyan született meg a róla szóló történet?
– Az Országházról és az Országgyűlésről – főként az Országház Könyvkiadó gondozásában – már sok értékes kiadvány jelent meg, de kifejezetten a gyermekek nyelvén még nem született könyv. Pedig az Országház nemcsak a nemzet történelmének emlékeit őrzi, falai közt számtalan csodás történet is vár arra, hogy elmeséljék a gyerekeknek. Már évekkel ezelőtt megragadta a képzeletem a tornyokon őrködő, rézből öntött vitézek magányos, délceg figurája. Vajon ők is voltak gyerekek? Voltak bizony! Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint főhősünk, a kis rézvitéz színrelépése egy havas reggelen.

– Miről szól a mese, és melyik korosztályt szólítja meg?
– A kis vitéz azzal a szándékkal érkezik az Országház északi kapujához, hogy beálljon a rézvitézek rendjébe, és elfoglalja őrhelyét a tetőn. Ám hamar rá kell ébrednie, hogy ez nem is olyan egyszerű: magának kell megtalálnia a tetőre vezető utat földalatti folyosókon és díszes termeken át. Ebben segítségére lesznek az Országház lakói – hogy kik ők, a könyvből kiderül. A történet részleteit leginkább a kisiskolás korosztály élvezheti, de a remekbe szabott illusztrációknak köszönhetően a kisebbek is örömmel lapozgatják majd.

– A kötet rajzain a rézfülű, esendő, de elszánt kis vitéz alakja hitelesen elevenedik meg. Az illusztrátorral, Maros Krisztinával voltak előzetes egyeztetések, vagy szabad kezet kapott a munkában?
– Ismerve Krisztina korábbi munkáit magától értetődő volt, hogy szabad kezet kap. Néhány részletet menet közben egyeztettünk, de az elkészült rajzok teljes egészében az ő „gyermekei”. Leírhatatlan érzés volt először megpillantani a kis vitézt, aki azelőtt csak az én képzeletemben kelt életre. Most már valóság. Krisztina épületábrázolásai elképesztően valósághűek, mégis meseszerűek. Nem tudom, hogyan csinálja.

– Az olvasó nemcsak a főhős kalandjait követheti nyomon, hanem az Országház épületét, alkotásait, mindennapjait és jelentőségét is megismerheti. Előtanulmányokat folytatott mindehhez, vagy csupán a munkája miatt rendelkezik ekkora tudásanyaggal?
– Természetesen olvastam, kérdeztem, sétáltam, tanulmányoztam... és minél többet tanulok, annál tudatlanabbnak érzem magam.

– Nem ez volt az első gyermekkönyve. A könyvpiac kifejezetten pozitív kritikával fogadta a „Filc, a zoknimuki” című könyvét, amelynek már a második része is elkészült. A jövőben is tervez hasonlóan izgalmas, kedves és lebilincselő történeteket?
– Minden valaha leírt figurám itt él velem, és továbbírják magukat. Filc kalandjainak harmadik része már a fejemben van, és a kis rézvitéz is gyakran mellém szegődik az országházi folyosókon, és további ötleteket súg. Régóta készülök arra is, hogy a süteményeket is megszemélyesítsem.

– Gyermekkorában sok mesét olvastak Önnek, vagy olvasott együtt szüleivel? Melyik volt a kedvenc meséje?
– Rengeteget olvastak nekem a szüleim, az irodalom iránti érdeklődést, tiszteletet főként édesanyámtól kaptam ajándékba, ő pedig a nagymamámtól. Viszont a mai napig nevetünk azon, hogy mennyire nehezen kezdtem el önállóan olvasni. „Az elvarázsolt egérkisasszony” hozta el végül az áttörést.

– Ön szerint mitől jó egy mesekönyv? Mivel lehet megragadni ma a gyerekek figyelmét?
– Talán akkor sikerül jól egy mesekönyv, ha a szerzője megmarad lélekben gyermeknek. Akkor nem is kell gondolkodni azon, hogy vajon mivel lehet megragadni a gyerekek figyelmét. Tiszta szívvel, őszintén és humorral kell mesélni – bármiről.

Saci boldog házasságban él hét éve, de valami, azaz valaki nagyon hiányzott az életükből.

– Sosem volt kérdés, hogy szeretnénk gyerekeket, az idejét pedig a Jóistenre bíztuk. Őszintén szólva nem gondoltuk, hogy ennyit kell várnunk. Az évek teltek, a türelmünk fogyatkozott, de az Isten iránti bizalmunk nem rendült meg. Igyekeztem másokkal együtt örülni, de a szívem mélyén ott volt egy nagy kérdőjel: velünk mikor történik meg ugyanez?

Sokan kérdezték, hogy miért nem megyünk orvoshoz. De mi csak egy gyógyszert alkalmaztunk: a rózsafüzért. Számos zarándokhelyet felkerestünk, és vittük ezt a vágyat is. Egy idő után már nem gyermekáldást kértem, hanem hogy alkalmassá váljunk a feladatra. És amikor nem várod, akkor történik meg a csoda, csendben, feltűnés nélkül. 

Most megint várunk, de máshogy. Szülők vagyunk, csak még nem tudjuk a karjainkba fogni őt.

Móni nemrég veszítette el a látását, de az akaratereje és a humora a régi.

– Mi jut eszedbe a várakozásról?
– A tavasz. Jön a jó idő, süt a nap. Gyermekkoromban hagyományos húsvétot tartottunk, tojást festettünk, és vártuk a locsolkodókat. De várakozás a küzdés is. Most leginkább az állapotom, a látásom javulásáért.
– Aki vak, nem siethet. Hogy viseled ezt?
– Eleinte kicsit dühített, mert korábban sportoltam, dolgoztam, és ez hiányzik. A szívinfarktusom tanított meg a türelemre. Nem rohanok, úgyis megvárnak.
– Miben lett más a várakozásod? 
– Hiányzik az utazás, az olvasás, a mozgás. Várunk a vizsgálataim eredményére, három éve. Hiányzik, hogy nem látok arcokat. Az egyik szememmel érzékelek fényt, a sötétben pedig alakokat is. Néha elég a fényt látni és érezni, ahogy a napsugarak megsimogatják az arcodat.

Nóri kerekesszékhez kötött, de a lelke szárnyal. Amatőr költőként verseket ír.

– Többet kell várnod, mint másnak?
– Ugyanannyit. Maga a fogyatékosság nem lenne nehéz, csak az emberek ítélete. Van olyan várakozásom is, hogy a társadalom ne akadályozzon, hanem elfogadjon.
– Milyen érzés mások segítő kezére várni?
– Hálaadást jelent. Nem úgy neveltek, hogy más vagyok, hanem miben tudok olyan lenni, mint a többi ember. Ezért mindenhová elvittek.
– Mit jelent számodra a várakozás?
– Várok egy új tolókocsira. Szeretnék számítógépet használni a kapcsolatok építésére. Édesanyám idősödik, így jó lenne egy állandó segítség.
A várakozás keretbe foglalja az életemet. Mindig egy-egy állomáshoz vezet, de egy ponton összefut a végtelen, Isten felé. Ki kell tágítani a lelkünket. Arra vágynunk, hogy megváltott emberek maradjunk. Kettős állampolgárrá kell válnunk: nyitni a mennyország felé is.

Gergelyéknek családi vállalkozásuk van.

– A vállalkozói lét folyamatos teljesítménykényszert helyez a vállunkra, és pszichés kihívásokat is jelent, úgyhogy nem sok időm marad a várakozásra.
– Nem hiányzik?
– A hétköznapi apró dolgok értékelése talán nem kap kellő hangsúlyt, ahogyan arra is szükséges emlékeztetni magam, hogy hálával tartozom mindazért, amim van.
– Mit gondol a várakozásról?
– Valami új, szokatlan, de feltétlenül pozitív változásra gondolok. A várakozás izgatottsággal tölti el az embereket, és számomra legjobban a gyermekek tudják kifejezni a várakozást követő örömöt és felszabadultság-érzést.
– Van olyasvalami, amit nagyon vár?
– A várakozás sosem volt aktuálisabb, mint most, ugyanis március közepére várjuk a kislányunk születését. Számomra ez jelenti a legfőbb várakozást.

Erzsike hétről hétre a templom kapujában áll. Kéreget.

– Sokat várakozik?
– Egész nap. Úgy érzem, egy fadarab vagyok. Várom, hogy az emberek észrevegyenek. Szeretnék fölállni ebből a nehéz helyzetből. Egy albérletre várok, amire nincs pénzem. Örömre, jó szóra, jobb sorsra, odafigyelésre.
– Van értelme a várakozásának?
– Amíg élek, reménykedem, bizakodom. Isten nagy csodáját várom.

Eszter gyermekei, unokái, dédunokái egymásnak adják a kilincset a régi házban.

– 84 év elteltével mire várakozik?
– Szeretek utazni. Tervezzük a Balaton vagy a Tisza-tó körbegyaloglását. Nyáron raftingolni járunk. Erre egész évben gyűjtjük a pénzt egy befőttesüvegben.
Karácsonykor mindig együtt a család. Tavaly mindenkinek vettem egy pár kesztyűt, és a felét a fa alá tettem, a másik feléhez üzenetet írtam, hogy megtalálják.
A legnagyobb álmom az El Camino. Az a baj, hogy nem húsz évvel ezelőtt tudtam erről.
– Bekövezhet az, hogy nem vár semmit?
– Dehogyis, elképzelhetetlen. Egyre több minden érdekel, például járok német és angol társalgásra, hogy felelevenítsem a nyelveket.
– Hogyan éli meg a nagyböjti időszak várakozását?
– A feltámadást várom. A nagyhét lelkileg megvisel. Megdöbbentő, hogy Jézus tudta, mi vár rá, mégis vállalta. Semmi vagyok, hogy elfogadjam ezt az áldozatot.

Marika és a fia élete 28 éve elválaszthatatlanul összefonódott.

– A fiam születésekor súlyos agyvérzést kapott, két órán át küzdöttek az életéért. Megkereszteltem lourdes-i vízzel, és ezután önállóan lélegzett. Egyszer álmomban egy hangot hallottam: „Mit szeretnél, hogy járjon vagy beszéljen?” Azt válaszoltam: „Szeretném, ha Téged dicsérne, és tudnánk együtt beszélgetni.” Ez később be is következett.
Tíz évvel ezelőtt nagyon beteg lett. Az orvosok nem tudtak rajta segíteni. Megkapta a betegek szentségét, és jobban érezte magát. Megszűnt a köhögése, lett étvágya. Még abban az évben eljutottunk Lourdes-ba és Rómába. Egész úton imádkoztuk a rózsafüzért.
– Most milyen irányú a várakozása?
– A korral előrehaladva ezt érzem: Istenem, nagyon közeledünk hozzád. Itt nem voltak kérdéseim, mindent elfogadtam. Azt várom, hogy ott színről színre lássalak, és megtudjam, miért történt mindez. Istenem, én várom ezt a találkozást.

Anna egy-két hónapja szembesült azzal, hogy súlyosan beteg.

– A tudatalattim sejtette, hogy baj van, mert sokat gondoltam a halálra. December elején a testemben is éreztem, mert nem bírtam emészteni és fogytam.
– Hogyan alakította át a betegség a várakozását?
– Nagyon lázadó voltam. Mindig elvártam másoktól. Amióta nem várok, született egy békesség, az elfogadás. Régen nagyon vágytam okosságra és nagycsaládra. Ma már tudom: mindez gőgössé tett volna. A jó Isten keze összetört, hogy megtanuljam. Ad egy nagyfokú szabadságot, hogy nem lázadok. Mindent elfogadok, a gyengeséget is.
– Vár még valamit az élettől?
– A létemtől már régóta nem. Amíg vártam, addig szenvedtem. Azért jöttem a földre, hogy adjak. Azt várom, hogy Isten irgalmába tudjak kapaszkodni. Amikor hív, ne akarjak hátrálni. Ez a titka a hitnek: nem kell félnem. Az Istenbe vetett bizalmam kell erősíteni, hogy Ő szeretettel vár.

A vallomásokban elválaszthatatlan a szenvedés és az öröm, a halál és az élet. Meghalni önmagunknak és örökké élni. Egyszerre látni a keresztet és az üres sírt, megélni a várakozást és a beteljesedést.
Ha a nagyböjti időben tükörbe nézünk, meg fogjuk találni a várakozás nyolcadik arcát is.  

A 21. századi európai ember életében ott van egy csalóka illúzió, hogy övé a kontroll. Biztos és önálló, saját ura az életének. Az igazi környezeti és humanitárius katasztrófák valahol a messzi távolban történnek, mint holmi tanmese tárulnak elénk, és mi ingatjuk a fejünket a sok szörnyűséget látva, lám-lám, majd mi okosabbak leszünk, valamit csak lehetett volna tenni ellene. De aztán kiderül, hogy mégsem.

És amikor végül valami olyan történik, ami túlnő saját határainkon, ami nem rajtunk múlik, ami ellen tényleg nem tehetünk semmit, két reakciónk van: bagatellizáljuk vagy pánikba esünk.

Hogyan is láthatnánk reálisan azt a képet, amit a média mutat az adott helyzetről! Klímakatasztrófa, járványok, vízhiány… Ez jut nekünk a következő évtizedekre?

Nagymamám utolsó éveiben folyamatosan sóhajtozott: „Jaj, nagyon nem irigyellek titeket, mi vár majd rátok!” Mondta mindezt úgy, hogy gyerekként átélte a második világháborút: a nagybátyja a házát eladta, és két nap múlva egy bödön zsírt tudott csak venni a pénzen. Az apja részegre itatta a hozzájuk betérő orosz katonákat, hogy ne legyen erejük a lányaihoz érni, miközben ők a disznóólban arcukat sárral bekenve, kendővel a fejükön gubbasztottak. Később, mivel jómódú család voltak, mindenüket elvették. Mint utólag kiderült, a nagyapámat folyamatosan figyelték és jelentettek róla, mert nem volt megbízható tagja a rendszernek. Vaskos paksamétát kapott kézhez, tele hazugsággal, amikor pár éve kikérte a róla szóló dokumentumokat. Amiben ők nőttek fel, ott nem volt sem nyugalom, sem biztonság. Mégis bíztak abban, hogy másnap lesz mit enni, bíztak a saját talpraesettségükben és találékonyságukban, hogy a nehézségek megoldhatók. Ismerték a boldogságot.

És most itt vagyunk mi. Biztonságban, jólétben, nyugalomban nőttünk fel. Nem tanultunk meg túlélni, nem tudunk élelmet előteremteni, levágni egy csirkét vagy megfejni egy tehenet.

Időnként engem is elkap a gépszíj, és attól rettegek, képtelen vagyok felkészülni arra, ami ránk vár, ha mindez tényleg bekövetkezik. Hogyan tanítsam majd meg a gyerekeimet mindarra, amire ezekben a válságos időkben szükségük lesz? Hogyan raktározzak el nekik egy kis szeletet ebből a jólétből, amiben most mi élünk?

Rengetegszer hallottam már, hogy „minek szüljek ebbe a világba gyereket? Ez mekkora önzőség, ő inná meg a levét mindannak, ami közeledik.” Európa valóban búcsút mondhat mindennek, ha ez a hozzáállás általánossá válik. Hiszek abban, hogy a boldogság minden élethelyzetben ott rejlik, néha jobban rejtőzködve, mint máskor. Hiszek abban, hogy még nem késő változtatni. Az életnek értéke és értelme van. És nem utolsó sorban akkor is kell majd valaki, aki vállalkozó kedvvel, tettre készen, optimistán tekint a jövőre, amikor mi vénülő fejjel lemondóan már csak annyit mondunk: gyerekek, nem irigyellek titeket…

– Mi, magyarok azt tartjuk magunkról, sportnemzet vagyunk. Ön a labdarúgó-válogatott szövetségi kapitányaként érzi-e, hogy különleges figyelem övezi országszerte, amerre jár?
– Minden tiszteletem az önöké, hiszen úgy tüntetnek ki a bizalmukkal és a szimpátiájukkal, hogy kiemelkedő sikert még nem értem el a válogatottal. Talán a törekvéseimet, az elszántságomat díjazzák így, és a szeretetük nemcsak nekem, hanem a játékosaim igyekezetének is szól. Mert szeretnénk úgy teljesíteni, ahogy azt a történelmünk alapján megérdemlik az emberek, hiszen pontosan tudom, milyen fontos nekik a sport. Magyarország számos olimpiai sportágban a világelithez tartozik, a célunk az, hogy futballban is felnőjünk a hagyományokhoz.

– A „történelmünkről” beszél, többes szám első személyben. Ez egybecseng azzal, hogy ön talán az első olyan külföldi futballkapitányunk, akit sokan egynek éreznek közülünk… 
– Talán az őszinteségem az oka, amit nem is tudnék tagadni, hiszen mindig azt mondom és mutatom, amit az adott pillanatban gondolok vagy érzek. Még akkor is, ha esetleg nem kellemes kimondani vagy hallani. Sosem hittem, hogy azért lettem a válogatott kapitánya, mert különleges vagyok. Sokkal inkább attól lettem különleges, hogy a válogatott szövetségi kapitányának választottak. Egyébként hétköznapi ember vagyok, normális értékrenddel.

Tudom például, hogy a magyaroknak ugyanúgy a család a legfontosabb, ahogy nekünk, olaszoknak. Talán emiatt is éreznek sokan közülük valónak.

– Mit gondol, mit tud adni a sport, azon belül az ön sportága, a futball a családoknak?
– Ez kultúránként változik, de általánosságban mondhatjuk, hogy a futball a világ legnépszerűbb sportága. Bárki játszhatja, legyen alacsony, magas, sovány vagy kövér, anélkül, hogy sok pénzébe kerülne, mert csak egy labda kell hozzá. Egyszerűek a szabályai, bárki megértheti őket, hidat képezhet emberek és generációk közt. Szoktuk nyugtatni magunkat, hogy ez csak egy játék, pedig annál több.

– Olaszokból, magyarokból, így nyilván önből is érzelmeket, szenvedélyt vált ki. Nehéz ezeket uralni a kispadon a meccs hevében, amikor önmérsékletből is jó példát kell mutatnia a játékosainak?
– Persze hogy az, de attól a pillanattól kezdve, hogy a jelenlegi pozíciómba kerültem, azon dolgozom, hogy lépésről lépésre higgadtabbá, megfontoltabbá váljak. Ez is hozzátartozik ahhoz, hogy Magyarországot méltó módon képviseljem Európában és szerte a világon. Érzelmes típus vagyok, de külön tréningezem magam arra is, hogy a mérkőzéseken az érzelmeimet kontroll alatt tartsam.

– Felnőtt gyermekei, egy fia és egy lánya van. Lehet mondani, hogy a pályán és az öltözőben a magyar labdarúgók felett is afféle családfőként őrködik? 
– Legalábbis valami ilyesmi a szándékunk a kollégáimmal. Követjük a játékosok karrierjét hétről hétre, akkor is, amikor nincs válogatott összetartás. Keressük őket személyesen, telefonon vagy e-mailben, hogy minden pillanatban érezzék: mögöttük vagyunk, támogatjuk őket. Folyamatosan elemezzük a teljesítményüket, mindent tudunk róluk. Remélem, ez a fajta törődés megadja azt a bizalmat nekik, amely révén a pályán még többet hoznak ki magukból, mert érzik, hogy nincsenek magukra hagyva.

– Ha eljátszunk a gondolattal, hogy ön a családfő, akkor milyen „gyerekek” a magyar futballisták?
– Be kell vallanom: kezdetben nem voltam biztos benne, hogy mindegyikük mindent elkövet azért, hogy a válogatott tagja lehessen. De tévedtem, mert maximálisan motiváltak, a gond inkább az, hogy akkora pszichés nyomás alá helyezik magukat már a meccs előtt, hogy mire pályára lépnek, rengeteg energiát elvesz tőlük a stressz.

Amikor úgy tűnik, hogy a mérkőzésen nem elég fókuszáltak, akkor ez nem a koncentráció vagy a győzni akarás hiányából fakad, hanem pont az ellenkezőjéből: a nagy akarásból, ami idő előtt felőrli őket. De már felismertük a problémát, és dolgozunk azon, hogy ez változzon.

– Ha már itt tartunk, általánosságban milyen lelkületűnek lát minket, magyarokat?
– Ami biztos: hozzám nagyon hasonlóak. Életszemléletben, érzésekben, értékrendben. Ami viszont borzasztó nehéz: a nyelvük. Sokszor érzem magam ostobának, amiért csaknem nyolc év magyarországi edzősködés után sem értem meg, amit körülöttem beszélnek, noha szavakat ismerek. Szeretnék megtanulni perfektül, de mindig úton vagyok és dolgozom, így nemigen jut rá időm. Pedig ez az egyetlen akadálya annak, hogy még közelebb kerüljek az emberekhez. A családi hagyományaink, a személyiségem alapján már-már rokonságot érzek. És nagyon hálás is vagyok Magyarországnak, őszintén mondom: Magyarország nélkül nem tudom, hol tartanék ma.

– Azt mondja, hasonló az értékrendünk. Melyek azok a legfontosabb értékek, amelyeket a szüleitől, nagyszüleitől örökölt, és a gyermekeinek, s később majd az unokáinak is igyekszik továbbadni?
– Valamit már biztosan továbbadtam magamból a fiamnak, aki profi vízilabdázó lett, és a lányomnak is, aki nem versenysportoló. A filozófiám: próbáld mindig a legjobbat kihozni magadból, de ne csak mondd, hogy próbálom, hanem fektesd is bele a lehető legtöbb erőfeszítést abba, amivel épp foglalkozol! Mert a munka segít hozzá a maximumhoz, nem a szavak. Ha iskolába jársz, ülj le tanulni, ha sportolsz, ne csak a meccs napján akarj villogni, hanem éld profin a hétköznapjaidat is. Pihenj, étkezz tudatosan, mindig többet és többet dolgozz. Én ezt tettem egész életemben. Az adottságaim nem voltak kimagaslók, mégis eljutottam játékosként Olaszország akkori egyik legjobb csapatába, a Sampdoriába, úgy, hogy abban az időben az olaszt tartották a világ legerősebb bajnokságának.

– Úgy véli, mindez inkább a befektetett munka, mintsem a tehetség gyümölcse?
– A tehetség valami, amivel Isten megáldja az embert, de nekem nem adott többet az átlagnál. Nekem az volt az igazi isteni áldás, hogy az lett a munkám, ami a szenvedélyem. Játékosként, majd edzőként is. Ha úgy vesszük, egyetlen napot sem dolgoztam életemben, mert mindig azt tettem, amit imádok csinálni!

A magam átlagos képességeivel küzdöttem napról napra, hogy jobb legyek. Minden napot új lehetőségnek tartottam a fejlődésre.

Tanultam az edzőimtől, a játékostársaimtól. És ma is ez a hitvallásom: sokat olvasok, bújom az edzői módszertanokat, képzem magam. Nyitott vagyok arra, hogy akár a fiatalabbaktól is ellessek ezt-azt. Ha edzőként összehasonlítom magam az öt évvel ezelőtti Marco Rossival, én is más vagyok, hiszen a futball is folyamatos változásban van, s nekem követnem kell. Nincs nap, hogy ne tennék ezért. Ezt a szemléletet próbáltam a lányomnak és a fiamnak is átadni.

– S mit gondol, melyek azok az értékek, amelyeket a felesége – vagy általánosságban egy nő, és csak a nő – tud hozzáadni a családhoz?
– Van egy népszerű olasz humorista, Maurizio Battistának hívják, nagyon kedvelem a műsorait. Nem tudom, van-e akár angol fordítása a poénjainak, de a fickó attól őrült jó, hogy a való életből szövi a humorát. És sok olyan igazságot is kimond, ami nem vicc. Többször visszatér például arra, hogy a család szíve a nő. És én pontosan ugyanezt gondolom. Mert ahogy Maurizio mondja: „mi van a papával, napok óta nem láttuk, csak nem meghalt?”. Vagyis a férfi is a család tagja, de nem a központja. Abban a pillanatban viszont, amikor egy anya távozik, a család is megszűnik, szétszéled, amíg viszont az anya él, mindenki ott van körülötte, együtt. Az anya a család központja, ezáltal a világ központja is. Hiszen a családra épülnek rá a nagyobb közösségek, a társadalom meg a nemzet. Mély meggyőződésem, hogy a nők nemcsak a családnak, hanem mindennek a kulcsai.

Szép emberi indítékból született a virágajándékozás szokása: ki akarom fejezni, hogy kedves és fontos vagy nekem. Nem is volt ezzel baj, amíg mindenki a kertjében nevelt virágokból ajándékozott. A virágkereskedelemmel se lenne baj, ha mértékletesen, a túlkínálat elkerülésével történne. De ma a választék növelése is a vevőszerzés egyik fogása, és miután a vásárlók kiválogatnak néhányat a virághegyekből, a többi megy a konténerkukákba, jobb esetben a komposztba. A vágott virágoknál ez még valamennyire elfogadható, hiszen eleve hervadásra ítéltek, ám a cserepes és konténeres növények locsolás nélküli elsorvasztása már az emberi lelkiismeretbe vág. Oktalan pazarlás, ráadásul nem tárgyakról, hanem élőlényekről van szó. A kis virágüzletekben a tulajdonos anyagi érdeke, hogy minél kevesebb növénye pusztuljon el, mielőtt valaki megveszi, ezért többnyire rendesen gondozza azokat. A nagyobb kertészetekben vagy külön kertészeti osztállyal rendelkező áruházakban is jobb viszonylag a helyzet, mert locsolják a növényeket. A nagy áruházakban, ahol a növény csak egy árufaj a sok között, a kidobásra szánt áruk mennyisége szinte nem számít, ezért nincs gondozója a növényeknek.

A szuper- és hipermarketekben a meg nem vett növénykontingens biztosan elpusztul napokon belül, mert senki se locsolja.

A tömegtermelés nem kíméli az élőlényeket: sem a növényeket, sem az állatokat, és persze az embereket se. Mi, a fejlett gazdaságú „első világ” lakói dúskálunk és válogatunk a javakban, és még akkor is eljátsszuk, hogy királyok vagyunk, ha már csak nagyon rövid ideig van erre lehetőségünk.

Közintézményeinknek, köztereinknek is dísze a növényzet, és nagy örömünkre az utóbbi két évtizedben divatba is jött a „virágos település” koncepciója. Mivel egy-egy intézmény százezreket, egy-egy település akár milliókat is költ a virágozásra, nem mindegy, mennyire pazarlóan vagy okosan történik ez. A városi tereken csak ott van esélyük a virágoknak sokáig virítani, ahol locsolják azokat földbe telepített locsolórendszerrel vagy emberi erővel. Az előbbi megbízhatóbb, mert automatikus; az ember viszont többnyire csak akkor veszi komolyan a feladatát, ha van olyan főnöke, aki ellenőrzi. Évek óta szomorúan figyelem egyik pályaudvarunk beton virágtartóinak szakszerű és szemet pihentetően szép beültetését, nyaranta háromszor-négyszer – majd a virágok lassú sorvadását, kiszáradását. Egy kertészeti cég bizonyára nagyon jól jár ezzel, mi, az adózók viszont aligha… Nincs locsolással megbízott dolgozója a pályaudvarnak, vagy van, csak nem kéri számon rajta senki az elvégzett munkát.

Nem tartozom azok közé, akik a növényeknek lelket tulajdonítanak – egyszerűen annak látom őket, amik: élőlényeknek, amelyeknek az élete a maguk szintjén tiszteletet érdemel. Bibliai értelemben sáfárai, vagyis felügyelői, felelősei és gondozói vagyunk a természetnek, amelyből élünk, és magunk alatt vágjuk a fát, ha pazarlóan és felelőtlenül használjuk.

Az élőlények tisztelete a természet védelmét jelenti. Kezdhetjük a virágok, az ültetett növények idő előtti pusztulásának megakadályozásával, vagyis a gondozásukkal.

Folytathatjuk az állatokkal: azzal például, hogy a hús-, tojás- és tejtermék-fogyasztásunkat optimalizáljuk, és vásárlásunkkal is azokat az állattenyésztőket támogatjuk, akik a lehető legkíméletesebben bánnak a haszonállataikkal. Nem a vegán életmódot propagálom, hanem az emberséges haszonállat-tartást. Ha emellett nemcsak szórakozásból tartunk háziállatot, hanem valódi gazda-felelősséggel, akkor lesz rá esély, hogy az élet tisztelete tovagyűrűzik, és talán előbb-utóbb helyére kerül az emberi élet tisztelete és megóvása is, magzati kortól a magatehetetlen öregkorig.

Időnként szánalomból megvásárolok egy-egy senyvedő, de még életképes cserepes növényt a szupermarketekben, és igyekszem közben nem figyelni a megmentésért siránkozó többi százra.

Eszembe jutnak a menhelyi kutyák és macskák, majd az állami intézményekben nevelkedő gyerekek is, akik mind családra, gondozásra vágynak – de elhessegetem a gondolatot. Nem tudom magamhoz ölelni az egész esendő világot három gyerek és két macska mellé. De amíg helyet tudok szorítani az ablakok melletti polcokon, addig egy-egy haldokló cserepes virágot néha hazaviszek.

Az abortusz lelki utóéletével foglalkozom hét éve egy poszt abortusz gyógyító programban – erre az útra az vitt, hogy én is átestem abortuszon. Több száz érintett nővel beszélgettem azóta. Nem készítettem kutatást, bár nagyon hasznos lenne már végre egy átfogó magyar helyzetkép a mindig hivatkozott amerikai felmérések mellé. De ha nem elég meggyőző a hazai terepmunka tapasztalata, és az amerikai kutatásokat idézzük, akkor állítsuk vele párhuzamba azokat a széleskörű tengerentúli felméréseket is (lásd a cikk végén), amelyek az abortuszra készülő, de végül a gyermeket mégis világra hozó anyák körében készültek. A vizsgált személyek több mint 90 százaléka boldog a döntésével, azaz örül, hogy nem vetette el a gyermekét, és nem döntene a megkérdezés pillanatában sem másként. Ez azt mutatja, hogy amint kilábalnak az átmeneti krízishelyzetből, az anya-gyermek viszony rendeződik, és a nő „felfedezi” a gyermeke iránti ösztönös szeretetét.

A fő probléma a díványos cikkel – és a hivatkozott tanulmánnyal – az a tény, miszerint a poszt abortusz-szindróma, vagyis az abortuszt követő testi-lelki tünetegyüttes átlagosan az abortuszt követően 6-8 évvel vagy még később jelentkezik először.

Az e területen dolgozó amerikai és magyar szakemberek és segítők terepmunkája bőséges adatokat szolgáltat erről. Ha a saját történetemre tekintek, ugyanezt láttam: öt évvel az abortuszom után még teljesen helyes döntésnek éreztem, hogy nem tartottam meg a gyermekemet. Az abortusz mélysége és valódi mibenléte ugyanis nagy százalékban a szabad döntésen alapuló gyermekvállalás időszakában válik világossá az anya számára.

Amikor már az „árok másik oldaláról” nézi a nő egy gyermek megszülését, vagy ha esetleg sokáig eredménytelenül vár erre valamilyen testi, de sokszor lelki ok miatt (a meddőség hátterében egyre gyakrabban fedezik fel okként az abortuszt mint az anyává válást blokkoló tényezőt), akkor az anyák jelentős részében felbukkan az abortusz emléke lezáratlan gyászként, átléphetetlen lelki akadályként. Ezzel szokott elkezdődni egy végeláthatatlan pszichés lejtmenet, amelyet a nő többnyire eltitkol, illetve sokan nem is hozzák összefüggésbe az évekkel, esetleg évtizedekkel azelőtti abortuszukkal – ám a gyászmunkában erre mégis fény derül.

Az abortusz utótünetei nagyon szerteágazóak, itt most csak néhányat említek: a megszületett gyermek(ek)kel az anyának terhelt a viszonya (elhanyagolja őket abbéli haragjában, hogy a testvérük nem született meg, vagy éppen túlfélti őket attól tartva, hogy őket is elveszti valamiképpen), súlyos depresszió, alkoholizmus, pánikbetegség, anyagcserezavarok, öngyilkossági késztetések, és a leggyakoribb abortuszos tünet a rémálmok kínzó sorozata síró, eltűnő, meghaló babákról. (Többek között Singer Magdolna gyászterapeuta „Asszonyok álmában síró babák” című könyve dolgozta fel ezt a jelenséget.)

Ahogy Mózes Zsófi is említi a cikkében: Európában a 20-as évei elején járó korosztály, hazánkban pedig a még fiatalabb, 20 év alatti generáció érintett leginkább az abortusztól; a gyermekvállalás időpontja pedig drasztikusan kitolódott 30 éven túlra. Ezek alapján az abortusz és a gyermekvállalás között átlagosan akár 10–15 év is eltelik; a divány.hu által bemutatott, az abortusz utáni 5 évet vizsgáló kutatás tehát aligha mutat reális képet az érintett nők lelki utóéletéről!

Így erre az ötéves felmérésre hivatkozva kijelenteni, hogy az abortusz igen gyakran helyes és a nő érdekét szolgáló döntés, teljesen megalapozatlan.

Az amerikai és európai utógondozó szakemberek általános tapasztalata, hogy a poszt abortusz-szindróma az évek során a nők életét szinte teljesen tönkreteszi, amelyből egy kiút van: a kiengesztelődés, azaz ha a nő megbocsájt az abortusszal kapcsolatba hozható összes szereplőnek (partnernek, orvosnak, szülőknek stb.) és legfőképpen önmagának, akivel szemben legtöbbször elfojtott haragot táplál. Illetve valamilyen lelki síkon kiengesztelődik a gyermekkel, akinek az életére egyszer nemet mondott, de akivel – minden szociális, gazdasági vagy egyéb megfontolásnál erősebben – eredendő szeretetkapcsolat köti össze.

A krízisterhesekkel, a még abortusz előtt állókkal foglalkozó segítők és szakemberek is egyöntetűen állítják, hogy ha a környezet nem húz árkot az anya és a magzata közé, hanem felismerve az ő eltéphetetlen összetartozásukat, inkább segít az anyának felfedezni magában ezt a szeretetkapcsolatot, akkor a nő képes még a várandósság alatt túljutni a krízisen, és a fennálló nehézségek ellenére is megszülni és nevelni a gyermekét. Ennek az anya–gyermek egységnek a felszínre hozásával gyógyul meg végérvényesen a nő – jobb esetben még mielőtt abortuszra menne, de ez adja a teljes gyógyulást az abortusz után is, nem pedig egy kimondatlan, elfojtott harag és gyász évtizedes cipelése, amelyet sokszor a nők egész egyszerűen csak nem mernek kimondani.

Ide vonatkozó kutatások:
Foster és kutatótársai, valamint David és szerzőtársai olyan nőket vizsgáltak, akiknek az abortuszkérelmét valamilyen okból megtagadták, és a szülésre így került sor. David felméréséből kiderül, hogy kilenc évvel a gyermek születése után az anyák 38%-a állítja egyenesen azt, hogy megbánta, hogy egyáltalán kereste az abortusz lehetőségét: David H., Dytrych, Matejcek, Schuller, „Born Unwanted: Developmental Effects of Denied Abortion”. Springer Pub. Co., New York (1988)
Foster és szerzőtársai szerint a kényszerből szült anyáknak csak az 5%-a tart ki amellett a gyermek születése után, hogy jobb lett volna, ha az abortuszkérelmüket elfogadják: Foster, D. G.: "What Happens to Women Who Are Denied Abortions?", New York Times, 2013. június 12. és itt.
Brenda Major 418, abortuszt végeztetett nőt kísért nyomon az Egyesült Államokban. Közülük 10,8%(!) gondolta úgy az abortusz után egy hónappal(!), hogy a gyermekét vállalnia kellett volna. Két évvel a beavatkozás után ugyanez az arány 16,3% volt. Magyarországon ez a 16,3% ma közel 5900 olyan gyermeket jelentene évente, akiket utólag megbánt döntéssel vetetnek el. Major és szerzőtársai valamennyi kutatással egybehangzóan állítják, hogy az arányszám az idő előrehaladtával folyamatosan nő: Major, B., et al. 2000, "Psychological Responses of Women After First-Trimester Abortion", Arch. Gen. Psychiatry 57:777-784.
A forrásokat köszönjük Raffai Péternek.

Megfejthetetlen titkok mentén fejlődsz, szíved percenként száznegyvenet ver, kézzel-lábbal kalimpálsz, izegsz-mozogsz az öntudatlan, puha és végtelen jóban, ami az anyaméh.

A puszta, ártatlan létezés határtalan mámora a tiéd. Mit is mondhatnék neked én, a „fejlett”, a „felnőtt”, a „szabad”?

Ki vagyok? Honnan jöttem és miért? Létezem, sokszor mégsem vagyok elég a szeretethez.
Nem vagyok elég kicsi hozzá. Bár össze tudnék menni akkorára, mint te vagy! Hiszen te nem aggódsz a jövőn, bár biológiai értelemben hajszálon múlik az életed, te pont annyit használsz a világból, amennyire valóban szükséged van, te nem nézed a saját érdeked, hisz arról se tudsz, hogy vannak jogaid. Ha belegondolok, hogy én is így kezdtem, hitetlenül bámulok magam elé.
Ugyanis azóta szép nagyra fújtam magam. Az arany öntudatomat. Kiharapom a világból, ami jár. Jog szerint. Mert elhittem, hogy én irányítom az életem. Aztán rád gondolok, és szembesülök vele, hogy az sem rajtam múlik, hogy levegőt vehetek, vagy hogy az egyik szívverésemet egy másik követi majd. Semmi sem jár, mégis mennyi mindenem van. Mert amit szereztem, még azt is ajándékba kaptam.

A te életed szüntelen imádság. Együttlét az ismert ismeretlennel. Öntudatlan hittel fekszel a semmin, és az megtart téged, mert nem akarod megnevezni.

Ezt irigylem tőled én, aki az ismertnek hazudott labirintusban bolyongok, és próbálom meggyőzni magam, hogy nem tévedtem el, pedig a falat útnak, az eget ózonrétegnek, a szivárványt optikai jelenségnek hívom. Mégis rám leszel bízva ebben az életben.
Bevallom, ettől meg vagyok ijedve kissé. De próbálok összemenni a feladathoz. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. szeptemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Ez a cikk Véssey Miklós Apa, keződik! című sorozatának első írása. Hamarosan jön a többi! 
 

– Hogy érzed, milyen volt a Foglyok fogadtatása?

– Nagyon jó nézőszámokat produkált a film, online is rengetegen megnézték. Az első mozis vetítésen, Miskolcon személyesen is átéltem, hogy a közönség vette a lapot, ugyan az első tíz percben még úgy nézték, mint egy komoly drámát, de aztán el mertek kezdeni nevetni. Azt hiszem, a moziban a magyarok kimondottan keresik a közös nevetés élményét. Ezért működnek nagyon jól magyarul a fekete komédiák, amikben mindkét véglet megjelenik.

A Foglyokkal is az volt az egyik vezérelvünk, hogy akár egy jeleneten belül lehessen borzongani és nevetni is, hiszen az élet is sokszor ilyen.

– Miért nem mozifilm készült ebből a nem mindennapi, igaz történetből?

– Azt gondolom, hogy egy ilyen történet, amiben egy család végig a saját lakásában raboskodik, inkább tévéfilmként működhet jól. A magyar ember egyébként leginkább tévében néz filmet, szóval a nézőkhöz eljutás szempontjából is hálás műfaj lehet. Mindezek mellett én mindenképp szerettem volna egy tévéfilmet készíteni az első mozis nagyjátékfilmem előtt, mert bár volt egy jó kisfilmem, ami nagyot ment, kellett a fokozatosság, hogy egyre nagyobb formátumokban legyek képes gondolkozni, alkotni. A Foglyok esetében az volt a legnagyobb kihívás számomra, hogy tizensok karakter szerepel benne, ráadásul többnyire egyszerre, egyenrangú módon. Soha nem rendeztem még színházi előadást, ezért nem volt tapasztalatom abban, hogyan lehet egy kis, zárt térben ennyi szereplőt mozgatni. Egy-egy próba vagy felvétel során fejben tartani, hogy kinek milyen instrukciót adjak, követni, hogy ki hol tart éppen a történetben, nekem teljesen új volt. Szükségem is lesz a következő projektjeimnél erre a tudásra. Egyébként a Foglyok eredeti történetében ennél is többen, 21-en voltak a közel fele ekkora lakás kényszervendégei.

– Ez az eset Szüts Miklós festőművész családjával történt meg. Volt rá módjuk, hogy beszélgessenek vele a film előtt, vagy kilátogatott a forgatásra?

 – A történet Vörös Andris forgatókönyvíró barátomhoz jutott el, vele nagyon régóta minden filmtervemet megbeszélem. A forgatókönyv alapját az a videófelvétel képezte, amin a Szamosi Zsófi által játszott karakter eredetije, az „anyuka” mesélte el az eseményeket nagyon alaposan. Az ő fia Szüts Miklós, aki 6-7 éves lehetett, amikor mindez megtörtént. Miklóssal egyébként a forgatás előtt sokat beszélgettünk a korról és az esetről, de más olyan, még élő szemtanúval is tudtunk beszélni, aki felnőtt fejjel élte meg az esetet.
A filmben Sára, a főszereplő, nagy utat jár be. Eleinte teljesen jól elvan a rendszerben, süt a nap, csókot ad a szerető, minden szép és jó. A történet kezdetén lojális a rendszerrel még a családjával szemben is, azt gondolja, biztosan rossz fát tettek a tűzre, hogy megjelent náluk a hatalom, de a film végére rájön, hogy az a rendszer, amit támogat, milyen is valójában. Számomra mindig fontos, hogy egy-egy karakter sorsán keresztül éljük át a történetet – ez még egy ilyen sokszereplős sztorinál is elengedhetetlen.

 – A Foglyokban végig jelen van a történelem, mégsem nyomasztó. Ez volt a cél?

– Érdekes, hogy bármilyen szörnyű is volt sokak számára a Rákosi-korszak, az emberek nagy része elvolt benne, követte a szabályokat, amiket dobott a gép, és örülni tudott annak, hogy nincs háború. A többség nem élte meg a diktatúrának azt az oldalát, amit már terrornak hívunk.

Pont ez trükkös benne, hogy nem is olyan könnyű észrevenni az elnyomás borzalmait, ha nem éppen veled vagy a családoddal történnek meg – egyszerű az embernek elfordítania a fejét, és inkább magáévá tenni a játékszabályokat.

Számomra unalmas lett volna az ötvenes éveknek a már sokszor megjelenített sötétszürke, fenyegető arcát megmutatni, én inkább ezt akartam kihangsúlyozni, hogy mennyire észrevétlen tudott maradni az elnyomás. A magyar történelemre általában korszakok soraként gondolunk vissza, pedig valójában az emberéletek tükrében ezek teljesen egymásba folytak. A sorsok átalakultak és a rendszerhez idomultak: a házmester, aki azelőtt szorgos nyilas volt, szorgos kommunista lett, családok, akik tíz éve még jómódú polgári életet éltek, most számkivetetten üldögélnek festményeik, bútoraik és rengeteg könyvük között, miközben nincs mit enniük. A mi filmbeli családunknál is egyedül az anyának volt munkája.

 – Még a legkisebb szerepre is profi színészt választottál. Miért?

 – Szerintem izgalmasabb képzett színésszel dolgozni, akinek megvan az eszköztára és a munkamódszere, így együtt alkothatunk meg egy olyan figurát, aki korábban sosem létezett. Egy amatőr általában csak ahhoz hasonlót tud nyújtani, amilyen ő maga az életben. Az én stílusom komplexebb, kidolgozottabb karakterekkel operál, kevésbé a nyers erő és valóság a fontos.

 – Mindig hangsúlyozod, hogy a gyerekekkel, bár amatőrök, úgy lehet dolgozni, mint a profikkal.

 – A színészet szó szerint – játék. És ki értene ehhez jobban, mint a gyerekek? Ezenkívül a képzelőerejük is hatalmas.

Akár hiszik, akár nem, a hétéves Sáfrány Ágoston, aki a kis Petit játszotta a filmben, már ennyi idősen is rendelkezett azzal a tehetséggel, hogy úgy mondja el a szövegét, és olyan mozdulatokat, sajátosságokat találjon ki a szerepéhez, amik rá amúgy nem jellemzők, de nagyon működnek. Egy színész hosszú évek során alakítja ki a munkamódszerét, megtanulja, hogyan építsen fel egy karaktert. Sokszor ezek icipici dolgok, alig látszanak, de mégis hozzáadnak a történethez, és lehetetlen lenne ezeket folyamatos rendezői instrukciókkal létrehozni. Jó példa erre Joaquin Phoenix játéka a Joker című filmben, ami nem azért lett ilyen erős, mert Todd Philipps rendező minden jelenetben elmondta neki töviről hegyire, hogy mit hogyan csináljon. Magában építette fel a karaktert, önmagából egy új személyiséget. Ez a képesség pótolhatatlan.

 – Három év távlatából talán már rá tudsz nézni: mit változtatott rajtad az Oscar-díj?

 – A legérdekesebb talán, amit megfigyeltem, hogy mennyire átméretezi az ember perspektíváját a karrierrel kapcsolatban. Barabási Albert-László hálózatelméleti kutatásokkal bebizonyította, hogy a siker szempontjából meghatározó, hogy az ember mit tud és mer elképzelni, milyen ambíciói vannak. Amikor az Oscar előtt másfél évvel megtudtam, hogy az egyik nagyon jó barátom egy (általam vágott) kisfilmmel jelölhetővé vált az Oscarra, majd mikor ezután egy másik angliai ismerősöm megnyerte a kisfilmes Oscar-díjat, megfordult a fejemben, hogy nincs ez olyan messze, mint ahogy azt az ember gondolná. Aztán nem sokkal ezután nekem is sikerült egy olyan kisfilmet készítenem, amire büszke lehettem, és azt éreztem, hogy ezt mindenkinek látnia kell.

Mindig azok a legérdekesebb események az életünkben, amelyektől elhisszük, hogy annál több is megtörténhet, mint amit tegnap lehetségesnek tartottunk.

Most igyekszem élni azokkal a lehetőségekkel Amerikában, amelyek megnyíltak előttem az Oscar-díj után. Nagyon jó kalandjaim voltak az elmúlt két évben, ezek közül a közeljövőben be is érik egy projekt.

– Rendezel majd Hollywoodban?

– Fogok, de csak olyan történetet szeretnék, ami mögé teljes mellszélességgel be tudok állni, és azt érezhetem, hogy az én tehetségemre van szükség hozzá, mert olyasmivel gazdagíthatom, amivel senki más nem tudná.

 – Van még igazi kihívás számodra egy fiatalon megszerzett Oscar-díj után?

 – Nagyon mozgat, hogy minél szélesebb közönséget tudjak felültetni érzelmi hullámvasutakra, és katartikus élményt adjak.

Az Oscar-díj erre volt talán legjobb, hogy általa a Mindenki eljuthatott nagyon sok olyan nézőhöz, aki egyébként nem is hallott volna róla, hiszen kisfilmekről ritkán tudunk. Amikor eszembe jut egy olyan jó csavar, mint amilyen például a Mindenki végén is van, már a gondolattól is lúdbőrös leszek. Majd, amikor elkészül a film, és látom a vetítésen, ahogy a nézők is átélik, annál csodásabb érzés nincsen. Mostanában kezdem úgy igazán érteni, miért mesélnek az emberek történeteket, mitől lesz egy történet fontos és maradandó.

– Oscar-díjas rendezőként az Akadémia (The Academy of Motion Picture Arts and Sciences) tagja vagy, így te is szavaztál az Oscarról. Mit szólsz az Élősködők győzelméhez?

– Nagyon örültem neki, az utóbbi évek egyik legjobb filmjének tartom. Olyan sok jó film készül Hollywoodon kívül, szerintem nagyon időszerű, hogy visszatérjünk ahhoz, hogy ne a nyelv számítson – csak a minőség!

Hogyan készítsük fel gyermekeinket egy olyan világra, amely számunkra ismeretlen tapasztalásokból és érzetekből épül majd? A jövendőbeli szakmák és foglalkozások nagy részéről elképzelésünk sincs, a klímaváltozás idegrendszeri-pszichikai kihívásainak még csak halvány előjelei észlelhetők, és sorolhatnánk tovább, vég nélkül a gyerekeink jövőjére vonatkozó félelmeinket...

A 150 évvel ezelőtt született Maria Montessori olyan oktatási-nevelési módszereket dolgozott ki a múlt század elején, amelyeket a mai napig használunk – a legutolsó adatok szerint 100 országban több mint 22 ezer Montessori-intézmény működik. Van tehát recept az évszázadokon átívelő, örök érvényű és sikeres fejlesztő pedagógiára.

Montessori egész életében harcolt az ellen, hogy elméletét csupán egy tanulási módszerként értelmezzék.

A Montessori-módszer alfája és ómegája egy elvrendszer (hasonlóképp számos reformpedagógiához), amelynek középpontjában a gyermek személyiségének, autonómiájának tisztelete és elfogadása áll. Az önállóság, a tanulási vágy és az önmotiválás támogatása.

Sokat idézett gondolata: „a tanár legnagyobb sikere, ha elmondhatja, a gyerekek úgy dolgoznak, mintha ő a világon se volna”. A módszerrel nevelkedett Google-alapítók, Larry Page és Sergey Brin szerint cégük felépítésében, az irodai kultúrában, az alkalmazottak motiválásban is Montessori-elvekre támaszkodtak.

A Montessori-elvekkel szabad és biztonságos környezetet teremthetünk minden gyermek számára, ahol ösztönösen a világ felfedezésére indulnak, és szivacsként szívnak magukba minden tudást, rátalálva a fejlődés számukra testre szabott, megfelelő útjára, ritmusára. Nem nekünk kell kitalálnunk, milyen világra készítsük, milyen készségeket fejlesszünk a gyerekekben. Jean Piaget pszichológus, a fejlődéslélektan híres tudósa, Montessori kései kortársa nyilatkozta kritikusan: „A legtöbb ember számára az oktatás azt jelenti, hogy megpróbálja a gyermeket társadalma tipikus felnőttjéhez hasonlóvá formálni”. Montessori ezzel ellentétes, egyszerű, praktikus tanácsot adott: „Kövesd a gyermeket.”

„Ki ez a nő?”

Maria Montessori az első nő volt, aki Olaszországban orvosi diplomát szerzett. Elképzelhetetlen erőre és kitartásra lehetett szüksége ahhoz, hogy elvégezze az egyetemet, majd dolgozzon, és forradalmian új elveket fogadtasson el egy olyan társadalmi közegben, ahol a nőket még csak választójogra sem méltatták. Középosztálybeli, tanult szülei támogatták lányuk karrierjét (ide kapcsolódó kedves történet, hogy amikor Maria 1900-ban harmincadik születésnapját ünnepelte, édesapja átadott neki egy könyvet, amelyben összegyűjtött 200, lánya munkásságát méltató újságcikket). A fényes jövő előtt álló okos, kitartó és céltudatos Maria egy gyógypedagógiai intézmény vezetője lett. Pályáját azonban majdnem derékba törte egy tragikusan végződő szerelem és egy váratlan terhesség, amely egész életét megpecsételte. Az orvosi egyetem utolsó éveiben szerelmes lett tanárába és későbbi munkatársába, a pszichiáter Giuseppe Montesanóba. Váratlanul megfogant gyermekük Mariát örömmel és boldogsággal töltötte el, nem úgy az apát és annak édesanyját, aki a dél-itáliai uralkodókig vezette vissza őseit. Anyja nyomása alatt Montesano nem vállalta fel kapcsolatát Mariával (ezzel a személyes szállal is kiemelten foglalkozik a Montessoriról készült kétrészes minisorozat).

Felelősségvállalása csak az anyagi támogatásig terjedt: a titokban megszült gyermeket örökbe adatta. Bár Maria a fiút folyamatosan látogatta (Mario csak 15 évesen tudta meg a látogatóról, hogy az édesanyja), majd később asszisztenseként maga mellett tartotta, örökös lelkiismeret furdalása ellenére nyilvánosan soha nem ismerte el saját fiának – unokaöccsének, később nevelt fiának nevezte. Elgondolkodtató kérdés, hogy a patriarchális társadalommal folyamatosan hadilábon álló Montessori miért pont a saját gyermekét áldozta fel a társadalmi elvárások oltárán. Talán ez is a magyarázata, hogy mindig a szabad, öntudatos, boldog ember nevelésén fáradozott.

Maria összetört lélekkel elvonult egy kolostorba, majd visszatérése vakmerő szakmai lépésekhez vezette: az orvosi pálya végleges elhagyása mellett döntött, és lemondott annak a gyógypedagógia intézménynek az igazgatásáról is, amelyet gyermekének apjával együtt alapított és vezetett. Visszatért az egyetemre, ahol az antropológia, filozófia és a kísérleti pszichológia felé fordult, majd mentálisan egészséges gyerekek oktatásával kezdett el foglalkozni.

1907-ben, harminchét évesen létrehozta az első Gyermekek Házát a Róma melletti szegénynegyedben, San Lorenzóban. Módszerei ekkor terjedtek el és váltak világhíressé.

1909-ben jelent meg fő műve az óvodások körében alkalmazott nevelési módszerekről, majd az 1910-es évektől kezdődően világszerte sorban alapították a Montessori-iskolákat. Többször felterjesztették Nobel-díjra. Életének fontos periódusát töltötte Spanyolországban és Indiában, halála előtt pedig Hollandiában telepedett le.

Montessori-alapelvek bárhol, bárkinek

Montessori maga a „dolgozás” igét használta a gyermekek különböző tevékenykedésére. A Montessori-elveket neves üzletemberek saját irodai környezetükben alkalmazzák – hasonlóképp bárki hasznosíthatja otthonában, vagy az élet más területein is. A módszer maga szerzői jogi szempontból nem védett, ezért a Montessori-szerűség (#Montessomething vagy #Montesomething) már állandósult (hol pozitív, hol negatív) jelzőként. Számtalan jó játékötletet és csináld-magad (DIY) tippet is találhatunk az interneten. 

Az eredeti Montessori-pedagógia 7 fontos alapelvét hasznosíthatjuk otthonunkban, saját gyerekeinkre is, anélkül hogy a rossz Montessori-szerűség vétségébe esnénk.

1. Szabadság
A gyerekeknek olyan mozgásteret biztosítsunk, ahol a mindennapi rutinokban önállóságra ösztönözzük, játékban pedig inspiráló szabadságot adjunk neki. Legyen lehetőségük önállóan felkelni, felöltözni, fogat mosni, játékot vagy rajzeszközt választani. Az ágy ne legyen magas és rácsos, a fogkefe, tisztálkodóeszközök, ruhásszekrény elérhető magasságban legyenek, a játékpolcokon a tárgyakat ne „felnőttes” tárolási rendszerben helyezzük el, hanem a gyerekek számára elérhető és vonzó módon, pl. a könyvek, lapozók nem a gerinccel, hanem a lapjával kifele, nem tárolókban, elzártan, hanem szellősen, jól láthatóan és hívogatóan sorakozzanak.

2. Rend és rendszer
A világ mint univerzum leképezése: minden tevékenységi típusnak legyen meg a maga sarka, színtere, akár csak egy babzsák formájában. Pl. alkotósarok rajzeszközökkel, olvasó/zenehallgató padlópárna, stb.

3. Szépség
Harmonikus, inspiratív környezet kialakítása

4. Természetesség
Természetes anyagok (fa, fém, üveg, gyapjú) előnyben részesülnek a műanyaggal szemben

5. Társadalmi környezet
Az akadálymentesített, szabad mozgástér lehetőséget ad a gyereknek – ha úgy dönt –, hogy kapcsolatba lépjen társaival vagy rokonaival – az óvodában a többiekkel, otthon a más korosztályba tartozó testvéreivel, szüleivel vagy vele élő nagyszülőkkel. Ne különítsük el, ne zárjuk el a család többi tagjától.

6. Intellektuális környezet
A Montessori-nevelés területei: a mindennapi élet teendőinek gyakorlása (öntés, csavarozás, seprés, masnikötés), az érzékelés (hangok, színárnyalatok, illatok) fejlesztése, matematikai gondolkodás fejlesztése (számkockák, korongok, kártyák), anyanyelvi fejlesztés, kozmikus nevelés (életfolyamok, bolygók, az idő és az óra), művészeti, zenei és mozgásos nevelés. Mindegyik területnek megvannak a sajátos Montessori-módszerei és eszközei, amelyeket az otthoni környezetre átírhatunk – erre számos ötletet találhatunk az interneten (#montessoridiy)

7. Montessori eszközök
A Montessori-pedagógiának megvannak a maga speciális tanító eszközei, amelyek kisebb nagyobb csomagokban beszerezhetők speciális boltokban, nem kevés pénzért. Ezek az eszközök a leginkább kritizált területei Montessori oktatási rendszerének. Bár a kritikák e téren sem súlyosak: leginkább az eszközök eredetiségét és Montessori prioritását kérdőjelezik meg, mivel francia gyógypedagógusok már az 1800-as években használtak hasonlókat.

„Amit a kéz tesz, az elme megjegyzi”

Montessori gondolata nem egyedi, hiszen a tapasztalás útján történő tanulás a kis gólyáktól a tőzsdecápákig általánosnak mondható.

A Montessori-féle didaktikai eszközök egyike a sztereognosztikus zacskó, amely a tapintás útján történő észlelést hivatott fejleszteni: az ún. „titokzsákba” (egyszerű vászonzsák) különböző méretű, formájú tárgyak kerülnek, amelyeket csukott szemmel tapintva kell meghatározni és leírni. Egyszerű játék, bármilyen területre és korcsoportra testre szabható – talán még szakmunkások vizsgamódszereként is alkalmazható lenne. (.) Korszakonként persze óhatatlanul termelődnek át- és leértékelendő tárgyak – régi típusú telefonkagylót pl. már nincs értelme egy mai gyerekkel felismertetni, maximum az archeológiai jártasság fejlesztése gyanánt –, szakmák és mesterségek is megszűnnek. A titokzsák is mint didaktikai eszköz lassan olyan lesz, mint egy régészeti kiállítás játékhomokozója. A Montessori-elveken azonban – egyelőre úgy tűnik – nem fog az idő vasfoga, hanem egyre univerzálisabbakká válnak. Vallási és politikai nézettől függetlenül, egyre többféle környezetben és változatos kontextusban igazolódnak a 150 évvel ezelőtt született Maria Montessori pedagógiai elvei.