Nem kérdeztem anyukámat erről, őszintén szólva nem is nagyon mertem volna előhozakodni ezzel a konkrét vasszög-evés dologgal. Azzal, hogy tényleg-e, meg hogy akkor tulajdonképpen hogyan is ette a nagyapa azokat a vasszögeket. De azért arra nagyon is kíváncsi voltam, hogy csak a vasszöget ette-e a nagyapa, vagy esetleg fogyasztott réz-, bronz- vagy palaszöget például, vagy kizárólag a vasat? Lehet, hogy csak azt szerette?

Szerette-e egyáltalán, vagy egyszerűen csak az volt otthon és ha nem talált a fiókban semmiféle édességet és ha meg már volt otthon vasszög, hát megette jóízűen.

Lehet, hogy nem is jóízűen ette, csak úgy tessék-lássék módon, pontosan úgy, ahogyan én eszem a sóskát (vagy a spenótot, ezeket mindig keverem), amiben szintén sok a vas?

Valamiért ez a vas nagyon fontos volt a nagyanyámnak. Folyton ezt hajtogatta, hogy egyem meg szépen (a sóskát vagy a spenótot, ezt sosem tudom), mert igenis finom és egészséges, ráadásul tele van vassal. És azon tűnődtem, hogy azért a nagyapa egy jellem volt már ennyi meg annyi éves korában, nem vacakolt azzal a gusztustalan zöld péppel, hanem megette a szöget, letudva ezzel a vasbevitelre vonatkozó elvárásokat, amelyeket nyilvánvalóan vele szemben is támasztottak az ő felmenői.

Így hát én is szemügyre vettem a fészerben a különféle vasszögeket, és háát, tudja fene, nekem valahogy nem volt gusztusom egyikhez sem. Arra gondoltam, hogy esetleg, de csak esetleg a fényesekből tudnék enni, ha muszáj, de csak a kisebb méretekből, persze azt is csak akkor, ha többé már nem kellene ennem sóskát (vagy a spenótot, ezt sosem tudom).

Még emlékszem nagyapa műfogsorára is, én igazából már úgy ismertem őt, hogy műfogsora volt. Sajnáltam is érte, mert biztosra vettem, hogy a szögevés miatt veszítette el a saját fogait. Ez esetben a magam részéről a vasszög helyett mégis a sóskára szavaznék. Vagy a spenótra, ezt sosem tudom.

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. novemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Hogyan fogadta a jelölést a Nemzet Sportolója-címre?
– Nagyon örültem, elkezdtek csurogni a könnyeim. Titkon már korábban is vártam volna… Most végre az olimpiai bajnokok beszavaztak maguk közé egy nem olimpiai bajnokot – külön öröm, hogy most közéjük tartozhatok. A Megszállottak Klubjának, amit Fa Nándor alapított 1993-ban azoknak a nagy, nemzetközi teljesítményt nyújtó sportolóknak, akik nem olimpiai sportágakban értek el rendkívüli eredményeket, tagja vagyok Erős Zsolt, Bessenyei Péter, Bérces Edit mellett én is. De ez az első alkalom, hogy valaki a nem olimpiai sportágak képviselői közül bekerülhet a Nemzet Sportolói közé – megtört a jég!

– Ön volt az első nő, aki Európában három órán belül futotta le a maratoni távot 1972-ben. Ez azért elég nyomós érv!

– Akkoriban nők még nem indulhattak maratoni távon. Tulajdonképpen lázadás volt a részemről, hogy Csepelen elindultam egy férfiakból álló mezőnyben. Persze, ki akartak zárni.

De legalább nem rángattak meg, mint Kathrine Switzert, aki Bostonban 1967-ben beállt a barátjával a futók közé – őt a rendezők szó szerint le akarták cibálni a pályáról. Engem csak verbálisan inzultáltak, fenyegettek: „kizárunk, és kizárjuk azokat a fiúkat is, akik veled vannak!” Visszafele ugyanezek a versenybírók már biztattak, hiszen látták, hogy nem kell miattam sötétedésig ott rostokolniuk, mert viszonylag jó idővel jöttem.

– Ma már-már hihetetlen, hogy a nők a sportban ennyire hátrányos helyzetben voltak. Annak tehát, hogy ez változott, önnek is szerepe volt.
– Egy morzsányit ehhez is hozzátettem, igen. A Nemzet Sportolója az lehet, aki nemzetközi eredményt ért el, és azután is tesz a magyar sportért. Tíz évig voltam a tájfutók szövetségi kapitánya, ahol az élsportért tettem, volt junior világbajnok tanítványom, voltak olyan eredményeink, amivel kiérdemeltem a mesteredző címet. A nemzetközi tájfutó szövetség elnökségi tagja voltam tízegynehány évig, voltam elnökhelyettes is.

Mivel a kullancs-enkefalitisz következtében sánta lettem, elkezdtem az amatőr sportolókkal foglalkozni – különösen nőkkel, mert régen egy-egy futóversenyen vagy szabadidősport-rendezvényen alig volt női résztvevő, alig öt-tíz százalék.

Tavaly a nagy tavaszi futóversenyen, ahol a gyaloglástól a félmaratonig nagyon sokféle számban lehet nevezni, harmincezernél is többen indultak – nagyobb arányba nők, mint férfiak. Megint csak arra gondolok, hogy ebből a tortából egy kis morzsa az enyém is. Persze, ebben az is benne van, hogy egy nőnek adnia kell magára – ugyanakkor, ahogy mondani szoktam, a nő a családban az egészséges életmód karmestere, és a példájával is tanít.

– Japánban ezt állítólag úgy mondják: az anya a hátával is nevel.
– Igen! Habár sok helyen dolgozik mindkét szülő, és a gyerekekkel gyakran csak este vagy a hétvégén töltenek időt, a gyerekek elsősorban azt lesik el, amit a szüleiktől látnak: hangosak, veszekszenek, hazudnak, vagy éppen átölelik, megpuszilják egymást, megtárgyalják a napi eseményeket, segítenek egymásnak. A gyerek még ez alatt a rövid, együtt töltött idő alatt is leveszi az üzenetet.

– Abban tehát, hogy majdnem a fél ország fut, önnek is szerepe van. De tényleg, mindenkinek való ez a sport?
– Nagyon kevés ember van, akinek orvosi szempontból nem javasolt a futás: néhány gerincbetegséggel vagy szembetegséggel élőnek például. Mondjuk gipszelt lábbal is elég marhaság. Azt pedig a tesitanároknak kellene tudatosítaniuk már nagyon korán, hogy lázasan, hőemelkedéssel nem futunk, nem sportolunk, nem szexelünk – semmilyen fizikai terhelést nem végzünk, mint ahogy iskolába, közössége sem megyünk. Ugyanakkor, aki unalmasnak találja a futást, mert magányos sport, és csapatsportban, közösségben érzi jól magát – az ne fusson.

A lényeg az, hogy valamit sportoljon, minimum hetente háromszor egy órán át, 180 mínusz az életkor percenkénti pulzusszámmal.

Az, hogy az ötvenes-hatvanas, edzetlen, pocakos férfiak egy hónapban egyszer nekiállnak labdát rúgni, nem jó, abból előbb-utóbb sérülés lesz. De mivel a világ felgyorsult, baromira rohan, muszáj valahol a stresszt levezetni. A legegyszerűbb elmenni futni. Olcsó, csak egy jó cipő kell hozzá meg egy kis akaróka.

– Nagyon sokan készültek különböző futóversenyekre, amelyek mind elmaradnak. Mit üzen a csalódott embereknek?
– Épp most írta meg valaki üzenetben, hogy fogta magát, és a félmaratont, amire készült, országúton egyszerűen lefutotta. Ez is jó. De akár indíthatunk egy újratervezést is: igaz, hogy készültem a maratonra vagy a félmaratonra, csakhogy nem tudjuk, lesz-e verseny szeptemberben, októberben vagy a jövő tavasszal – ezért át kell állni egy átmeneti állapotra. Amikor majd tudjuk, hogy mikor lesz verseny, el lehet kezdeni felépíteni egy felkészítő edzéstervet, de addig csak maradjunk mozgásban, heti háromszor egy órát – aki akar és tud, persze mozogjon mindennap. Bőven elég, ha az utolsó három hónapban rákészülök a versenyre, amikor már tudom, hogy lesz.

– Most sokan a természetbe sem mernek kimenni, holott nem tilos.
– A világ legszebb sportstadionja a természet – csak a politikusok nem szeretik, mert nincs benne piros szőnyeg, angolvécé és whiskys büfé. Ráadásul egy évben négy formája is van a négy évszak szerint! Most is ki lehet menni a természetbe, csak az volt a baj a kijárási korlátozás első jó hétvégéjén, hogy akinek csak eszébe jutott a budapestiek közül, hogy ki kellene mozdulni, mind a Normafához rohant, mert azt ismeri. Pedig a Budai-hegység olyan, mint egy koszorú, tehát, ha az emberek ránéznének a térképre, és lenne bátorságuk, akkor egy másik erdőszélre mennének, és ott gyalogolnának, túráznának vagy mókáznának a családdal egy órát. Az Idősek Tanácsában azt javasoltam, hogy legyen a televízióban hetente egy óra, vagy kétszer fél óra, mit régen volt az Évgyűrűk. De ott ne a Korda Gyuri énekeljen, és ne főzzenek, hanem abban adjanak tanácsot, hogy mit sportoljanak az idősek.

Karantén idején például tessék háromszor tíz percet állni naponta a nyitott ablak előtt, és helyben gyalogolni! És ha valaki látja a körfolyosón a nyitott ablakon át – na és?

Lehet, hogy első nap azt gondolja: hát ez meghibbant! De a harmadik napon már ő is ott fog gyalogolni, mert rájön: ez nem is olyan hülyeség, hiszen életben kell maradni, mozogni kell. Közben lehet integetni, mosolyogni, még át is kiabálhatnak egymásnak. Dicsérendő, hogy elindult a gyógytorna a televízióban – ha már egy egész csatorna segít az iskolásoknak, miért ne segítene a média az időseknek is?

– Ön egyszer már legyőzött egy halálos kórt, a kullancs-enkefalitiszt, amikor megélte, hogy a szomszédos kórházi ágyon ugyanebben a fertőzésben meghalnak emberek. A mostani járványtól nem fél?
– Eszembe se jutott összehasonlítani a kettőt. A betegségem után előbb-utóbb tudomásul vettem, hogy nem lesz több élsportversenyzés, nem mehet az élet tovább úgy, mint azelőtt. De ez az előbb-utóbb fejben sokkal tovább tartott, mint ahogy a lábam elhagyta a járókeretet meg a botot. Majdnem tíz év kellett hozzá. Elmentem még egy-két futóversenyre, de rájöttem, hogy nagyon más azért küzdeni, hogy ne én legyek az utolsó, mint amiért több mint tíz évig harcoltam: hogy én legyek az első – és ne a második. Aztán egy televíziós felvételen viszontláttam, hogy futok, és azt gondoltam: na, ez szánalmas. Nem példaadó. Soha többet nem indultam futóversenyen. De visszakanyarodva a kérdéshez, nem hasonlítom össze a két helyzetet. Most mindenki újratervez, még az olimpikonok is. Nyilván van egy-kettő, aki úgy számolt, hogy még Tokióba indul, aztán abbahagyja – ha én lennék a helyükben, szinte biztos, hogy azt mondám: oké, újratervezés, na gyerünk, öregem, vágj bele!

– Egy interjúban azt mondta: az élet verseny, és mindig jön egy új kihívás, amihez alkalmazkodni kell. Milyen új kihívás van az életében mostanság?
– Bizony, van kihívás! Néhány évvel ezelőtt íródott egy imakönyv – felkértek viszonylag ismert embereket, így engem is. Én abban az imakönyvben arról írtam, hogy a Jóisten adott nekem egy világbajnoki győzelmet – az ilyesmihez mindig kell egy pici szerencse is. Nyertem egy VB-t – én vezettem tehát egy-nullra. Utána a kullancs-enkefalitisszel elvette a futólábamat, így aztán döntetlenre álltunk. Ezután én azért imádkoztam, hogy maradjunk a döntetlenben. Én már nem szeretnék többször nyerni, semmi nagyon nagyra nem vágyom, de arra kértem, hogy ő is elégedjen meg ezzel az egyensúllyal!

Igen ám, de közben kicsit több mint három éve rákos lettem. Elkezdtem perlekedni, hogy miért kapom ezt én még?!

Volt az élsportoló Monspart, aki elég jól csinálta a dolgát, utána volt a sánta Monspart hosszú ideig, aki előbb elkezdte szolgálni az élsportot a tájfutósportban, aztán pedig az amatőröket. Nem tudom, hány ezer ember futott az edzésteveimből. Írtunk ugyanis egy futókönyvet dr. Miltényi Mártával, az atléta-válogatott orvosával 1991-ben – itthon ez volt az első olyan amatőr futókönyv, amely edzéstervet is tartalmazott.

Azt hittem tehát, hogy a Jóistennel a döntetlenben kiegyeztünk, és úgy találtam, hogy egész jól megy ez nekünk: én szolgálom a futókat, népszerűsítem az egészséges életmódot – ő pedig békén hagy. Elvoltam tehát, sőt élveztem ezt a helyzetet. Nem sokkal azelőtt, hogy jött ez az újabb betegség, az Idősek Tanácsában azt mondtam, hogy szeretném kiépíteni az idősek országos gyalogló klubhálózatát. OGYIK lett a neve, azaz Országos Gyalogló Idősek Klubhálózata – elég idétlen nevet találtam ki, nem baj, most már ez marad. Azt gondoltam: van 3300 település, mindenütt élnek idősek, ripsz-ropsz lesz ezer klubunk. Na, de elmúlt már kicsit több mint két év, és alig van valamivel több, mint száz klub!  Kicsit szomorú vagyok.

Újra alkudozni kezdtem: ha addig itt hagyna a Jóisten, míg legalább több száz klub nem lesz – akkor én nagyon boldog volnék! Megint kérlelnem kell, ha már egyszer az egy–egy után ő lépett, legyen már kettő–kettő!

Ahhoz, hogy az ember ennyit küzdjön, ennyit lázadjon, ennyit harcoljon, hogy ilyen legyen az én rögös életutam, ami érdekes is, szép is, és semmiképpen sem unalmas – ahhoz kellett egy társ. Negyven éve vagyunk házasok Feledy Péterrel.

 

A Dévai Szent Ferenc Alapítvány alapítója sok fiatalt nevel a mai napig is, sokakakt adott össze, és úgy véli, hogy a szerelem egy hegyeket mozgató, valóságos erő, amelyről a fizikusok keveset tudnak, de az általuk felsorolt energiák mellett nemcsak létezik, hanem képes az embert az ő létének egy gazdagabb, magasabb szintjére emelni. A Szerelem Tanösvény keretein belül a magyar irodalom legszebb szerelmes verseit megfogalmazó költő, Petőfi Sándor és az ő érzéseit viszonzó felesége, Szendrei Júlia kapcsolatát helyezi előtérbe Csaba testvér. 

- A szerelem olyan ajtókat tár fel a fiatalokban, olyan forrásokat fakaszt, amelyről legtöbben nem is tudták, hogy ott szunnyadt a testükben! Ez az erő mint az áradó folyó jön, és a pattanásos legénykét átalakítja. A lány enged az ostromnak, és saját várának ajtaja kulcsát átadja, ezzel feladja szabadságát, s eddigi önmagát meghazudtolva nem csak elkezd robotolni a konyhában, főz, mos, vasal, hanem még örömét is leli, hogy szerelmét szolgálhatja! A szerelem egy hatalmas erő, amely a fiúból férfit farag, és ő félrelök mindent, fejszét ragadva kidönti a szálfát, sziklát hasít, lehozza az égről a csillagot, kőből, gerendából verejtékben úszva fészket rak, otthont teremt szeretett családjának! A szerelem tüzében égő lányból családjáért küzdő anyaoroszlán lesz, virrasztva önmagából táplálja gyermekét, átalakul férjével Isten képére és hasonlatosságára, és felnőnek oda, hogy együtt, a mennyei lakomán Istennel egy asztalhoz üljenek!

A szerelem nem a józan ész gyermeke, nem is egy szelíd háziállat, mely békésen tűri, hogy simogasd, hanem egy nemes vad, Isten ősi teremtménye, mely ha csak játszol vele, beléd mar, a vesztedet okozza, de ha mindenedet neki adod, és hagyod, hogy vezessen, akkor az őt nektek ajándékozó Istenhez vezet, az égbe ragad, üdvösségetek ajtaját szélesre tárja! A szerelemnek önálló élete van, akár egy hatalmas fa, amelynek gyökere belétek kapaszkodik, s gyümölcstől roskadó, örök életet hordozó ágai az égbe nyúlnak. Kidöntheted, de kopárságod terméketlen pusztává tesz. A szerelem Isten drága ajándéka, titok, van, amikor a Teremtő bőven osztja, máskor szemmel láthatóan elapad a forrása. Mint minden kegyelem, a szerelem is kérhető az Istentől, imádkozhatsz érte, nászruhát öltve mehetsz templomba, diszkóba, sőt a legkisebb királyfi példájára útra is kelhetsz, mert a lányokat és a várakat ostrommal veszik be, de tudnod kell, hogy az oltár előtt kedvesed ajkáról felhangzó IGEN mindig, de mindig Isten drága ajándéka! - mondta Csaba testvér, majd folytatta:

- Hol itt a csoda?! Annyi millió ember él a Földön, és mind akar valamit tőled, és akkor te találsz egy valakit, egyetlen létezőt, aki mosolyogva mindenét neked akarja adni, örökre, visszavonhatatlanul! Na látod, ilyenkor mondja az eskető papotok bennetek gyönyörködve: "Amit Isten egybekötött, azt ember ne válassza szét!" A szerelem fénye bennetek ragyog, de a láng az égben lobbant fel! Te nem birtoklója, hanem őrzője vagy a világodat beragyogó, otthonodat gyermekzsivajjal megtöltő ragyogásnak, amelyet egyszerűen az emberek szerelemnek neveznek!

Böjte Csaba a zarándokúton állomásról állomásra halad, célja önmagunk megismerésén túl a szerelem veszélyes zsákutcáinak számbavétele, de leginkább az, hogy jobban megismerhessük azt, akit Teremtőnk nekünk szánt. Miután tisztában vagyunk magunkkal, és megismertük azt, aki e földön mindenkinél fontosabb számunkra, fel kell nőnünk egy életre szóló döntés meghozatalára, a leánykérés, a jegyesség csodálatos ragyogásában beérő házasság életre szóló IGEN-jére, amelynek gyönyörű gyümölcse a nászúton fogant gyermek! Petőfi nemcsak hosszan járta előttünk ezt az utat, de lángoló szíve szerelméből ezen az úton csodálatos versek is születtek, mert a szerelem és a poézis egy fészekaljban jön világra!

- „Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be és hódítsátok meg a földet” (1Móz 1,26) Hiszem, hogy minden Istentől kapott feladatot jól meg lehet oldani, és azt is hiszem, hogy az, ki a feladatot adta, a megoldásban is mellettünk áll és segít! Gyertek, Isten áldását kérve induljunk el a boldog életre vezető Szerelem Tanösvényen, hogy ki-ki a kedvese kezét fogva, megszülető gyermekek társaságában sikeresen, örömmel a mennyek országába jusson!

További információk itt találhatók. 

Margit nagymama mesélt nekem sokat. Leültetett a fűbe egy pokrócra, csombolyított rongyocskákból egy bubát nekem, én pedig játszottam. Ő közben kötött és mesélt az életéről, a világról. Most is hallom a hangját: „Szendike, lelkem, gyermekem...!”

Gazdag gyermekkorom volt. Minden vakációt egy ősi székely faluban, Dálnokon töltöttem. Mesebeli egy falusi élet volt ez, íze volt mindennek, ételnek - életnek, sónak - szónak, életet tanultam ott.

Nagytatával s nagymamával együtt jártam dolgozni, segíteni az erdőre, mezőre. Szekérrel hoztuk a szénát haza, és otthon a ház körüli munkába is bésegítettem. A munka után pedig a falubeli pajtásokkal játszottam a tornácon, az udvaron, az utcán. De egyedül is szerettem játszani. Tudtam egyedül lenni.

Ebben a székely Tündérországban nőttem fel, s éltem meg a természet szabadságát. Körülöttem lélegzett az élet, amiben én egységben léteztem a természettel, hisz ugyanabból a forrásból ittam, amiből az őzikék. (mosolyog)

Harmadik kislányként születtem a családba. A legkisebb lány szerepét kaptam, mint a mesékben. Szerettem rácsodálkozni a világra, cserfes, de érzelmes, barátkozós, ragaszkodó, makacs és bátor – egy göndör fürtös barna kislány voltam, aki szerette a meséket. Ahogy cseperedtem, egyre több minden érdekelt. A sepregető nénitől a színésznőig minden szerettem volna lenni. Két-három éves lehettem, amikor megkaptam az első babámat, innentől kezdve 14 éves koromig csak babákkal játszottam. (mosolyog). De ha meg kell fogalmaznom, hogy mi volt a legerősebb belső vágyam, hogy mi vagy ki akartam lenni: édesanya.

Édesanyám sok meséskönyvet vett nekünk, s amikor még a betűket nem ismertem, a rajzokat nézegettem, lapozgattam, és rajtuk keresztül képzeltem el a történetet. Amint megtanultam olvasni, bújtam és faltam a mesekönyveket. A népmesék tetszettek a legjobban, közülük pedig „A kiskakas gyémánt félkrajcárja” a leginkább. A képeket a lelkemmel értettem meg. Ez az a mese, ami máig útravaló nekem. Mert hol találja meg a kiskakas a félkrajcárt? Na, hol? A szemétdombon! A krajcár lehet a lelkünk, s minden, ami benne van – amit akkor is megtalálunk, mert meg kell, hogy találjuk, amikor a legnehezebb. Így, a kitartásunkkal nyerjük el a szerencsénket, kincses kamrára lelünk, lényegében az életünkre.

A szüleimmel városban éltem, Sepsiszentgyörgyön. Édesanyám sok szép, intő szava most is kísér: Rend a lelke mindennek! Aki korán kel, aranyat lel! Apukámnak pedig a természet iránti szeretete ültetődött belém, ő rengeteget vitt minket kirándulni. „Ha nem hallgattok reám, csúf világ lesz” – ez volt a jellegzetes szava járása. Sepsiszentgyörgy a szülővárosom, ami olyan volt nekem, mint egy főváros, mint a világ közepe, ami tele van kulturális értékekkel, ahova mindig szeretek hazajárni. Személyiségem mondhatni két részes, falusi és városi, egyszerre nyitott és ragaszkodó.

Emlékszem, amikor érettségiztünk, már sokan tudták, hogy milyen pályát válasszanak. Én viszont nem, mert a sok minden közül – irodalom, képzőművészet, színház, hittanoktatás, szociális munka, idősek ápolása, árvák támogatása – nem tudtam, melyikben teljesedhetnék ki a leginkább. Mindegyik ugyanúgy érdekelt, mindegyikből volt belőlem egy darabka.

Csodáltam a siketek jelbeszédét, a vakok világát, és érdekelt a fogyatékkal élő emberek élete is.  Milyen szakma az, amiben mindez benne van? Nem tudtam a választ, és nem is akartam siettetni az útkeresést.

Nem hibáztattam magam, de furcsálltam, hogy a világ körülöttem mennyire siet és kapkod: „Menj egyetemre!” „Tanulj tovább!” „Muszáj döntened a jövődről!” Tizenévesen úgy éreztem minden tele van feszültséggel körülöttem. A belső bátorságom mégis megvolt ahhoz, hogy ne kövessem az elvárt utat. A lelkem az súgta: nem kell elsietnem! Nem maradtam tétlenül, munkát kerestem és találtam. Elkezdtem angolt tanítani Szépmezőn, egy kicsi iskolában, majd pár hónapig titkárnőként próbáltam ki magam egy irodában. Később egy nagyobb cégnél dolgoztam mint piackutató és reklámozó, ami azt jelentette, hogy Rex róka jelmezébe bújtam, és úgy kínáltam a mosópor- és mosogatószer-akciót. Ez nagyon működött, egyre több bolt kérte a Rex róka mesélőkéjét. Fiatal felnőttként ekkor éreztem magam először újra közel a mesékhez.

Ebben az időszakban sokat küzdöttem magammal, azzal, hogy milyen vagyok. Miért nincs zöld szemem, miért nem vagyok ilyen vagy olyan? Másokhoz mértem magamat, s azt hittem ezek a külsőségek számítanak. Kamaszkoromban sok téves kódolást kaptam filmekből, magazinok címlapjairól, de az önszeretetem hiányában és a hibás önképem kialakulásában egy régi, múltba visszavezethető családi szál volt a legmeghatározóbb. Édesapám ugyanis fiút szeretett volna, de egy kislány érkezett… – én.

Ma már nem szégyellem, előfordult, hogy a szakadék szélén álltam, megéltem a mélypontját az életnek.

Éreztem, hogy cipelek valamit, ami nehéz, ami lehúz, ami nem enged előre, ami visszatart. Sokáig hordoztam magamban a bűntudatot. Hosszú idő múlva mertem csak külső segítséget kérni, mert sokáig magamnak sem vallottam be, hogy nem elég a saját erőm ahhoz, hogy feloldjam, feloldozzam a saját lelkemet. Ezek a téves kódolások csak évekig tartó nehéz belső munkák után oldódtak bennem és fogalmazódtak újra. Ebben a családállítás segített.

Ma sem tudom pontosan, milyen az igazi nő, de ma már tudom élvezni, megélni a nőiséget. Ehhez egy kacskaringós út vezetett, olyan fogalmakkal, mint az elfogadás és a megbocsájtás. Meg kellett bocsátanom magamnak. Az eltévedt rögös utakért, azért, hogy megengedtem magamnak a mélypontot, hogy nem szerettem magam eléggé, minden olyan dologért, amik nem ellenem, hanem értem történtek.

A testem a lelkem háza, amibe pont elférek, amiben pont jó nekem. Ez a vékonyság, ez a nagy homlok, ez a mély barnaság és göndör kuszaság mind én vagyok. Ma már nem veszekszik a szívem az eszemmel, megtanítottam őket békében élni, hidat építeni közéjük. (mosolyog)

Huszonkét éves voltam, amikor férjhez mentem, majd megszületett a lányunk, Csinszka. Amint megtudtam, hogy kisbabát várok, először éreztem azt a fajta harmóniát, amit annak az érzése teremtett meg bennem, hogy jó helyen vagyok, végre megérkeztem! Nagyon erősen éltek bennem az anyai ösztönök. Kikerekedett a világ, a lelkem és a testem is. A szülést is szakrálisan éltem meg, olyan volt mintha mindig is erre készültem volna. Két év múlva egészítette ki a családot a fiunk, Marci. Engem az anyaság nem sokban változtatott meg, számomra ez inkább egyfajta beteljesülés volt, ami a mai napig tanít türelemre, következetességre, és adja és kéri a felelősséget.

Négyéves volt Csinszka, amikor átköltöztünk Magyarországra, Szendehelyre. Meglepő, de teljesen véletlenül kerültünk pont ebbe az édes kis faluba – itt találtuk a legolcsóbb albérletet. Mindössze két hónapja éltünk Szendehelyen, amikor édesapám meglátogatott. A jelenléte felébresztette bennem a honvágyat.

Elevenen éreztem magamban a székely tájszólás hiányát, és ez a hiány nem hagyott nyugodni. Több mint két hétig bújtam az ágyat. Kisírtam magamból a honvágyam.

A gyerekek óvodába jártak, amikor a magyar népmese napján, önként, ajándékba vittem felolvasni egy kedves székely mesét a kicsiknek, akiknek nagyon tetszett az előadásmódom. Meglepő volt, hogy nemcsak a gyerekek, hanem a szülők is örömmel hallgattak. A székely népmesék tele vannak humorral, furfanggal, bátorsággal, kitartással és mélységgel. A természetközeliség pedig alapmotívumként jelenik meg a történeteikben. Ekkor jöttem rá, hogy ezek a székely mesék gyógyírként hatnak a honvágyamra.

Majd egy „tulipános ládikára” leltem egy kedves keramikus pár műhelyében, ahol hét esztendőn át agyagoztam. Ezzel párhuzamosan időseket ápoltam, akiknek gyakran olvastam fel verseket, meséket. S egyszercsak jött a vihar, ami becsukta a házasságom könyvét. Ekkor egy „tisztásra” érkeztem. Tiszta lapot kaptam, az újrakezdés lapját.

Amikor nem volt „semmim”, akkor lett „mindenem”. Ez az érzés meghatározó a számomra.

Az óvoda egyik kis szobájába fogadtak be a két gyerekemmel együtt. Ekkor tárult ki a világ előttem. A harmincadik életévemet töltöttem be, de valójában csak ekkor kezdődött el az életem. Felébredtem. Rájöttem, hogy semmit sem birtoklunk, semmi sem a miénk, valójában semmink sincs – mert bármit el lehet venni tőlünk, csak azt nem, amit magunkban hordozunk. Innentől kezdve úgy tekintettem a tulipános ládikóra, mint a lelkemre, amiben benne van minden, ami számít, ami az enyém.

Az egész élet bennem van. Bennem van a rengeteg, a hegyek, a folyók s tengerek. Isten is bennem van, mint benned. Csak mindannyian más és más ládikót hordozunk. A kérdés az, hogy a tiéd mivel van megtöltve?

15 évvel ezelőtt, egy augusztusi napon gyerekekre mentem vigyázni Berkenye faluba. A vonaton ültem, ami egy gyönyörű erdőn ment keresztül. A szép magyar nyelv szavain gondolkoztam, hogy milyen sokszínű és gazdag, hogy mennyi szóval lehet kifejezni egy érzést, egy cselekvést.

Ez volt az a pont, amikor először fogalmazódott meg bennem a felismerés: tudom, mi az én utam, a mesélés!

Elkezdtem életre kelteni a felismerést. Majd azzal szembesültem, hogy miközben olvasok, foglaltak a kezeim, ezért a lábaimra húztam fel bábokat. Amikor először adtam elő az ötletem, a közönség megtapsolt, és azt mondták, hogy szórakoztató, vicces, sőt, profi az előadás. Nagyon szerényen fogadtam a dicséreteket, mondtam is, hogy „jajj, dehogy, hiszen először csinálom!” De a dicséretekkel berobbantottak. (mosolyog) Elkezdtem mesemondó lábbábosnak nevezni magamat, egy idő után így is mutatkoztam be. Emlékszem, sok embernek hogy kikerekedett a szeme, hogy csodálkoztak, amikor meghallották a bemutatkozásom. Idővel egyre több kihívást láttam ebben az ötletben. Nem akartam, hogy csak két szereplőre korlátozódjon a repertoárom, így hát elkezdtem fejből mondani a meséket, hogy a kezeim is felszabaduljanak. A mese hátteréről is gondoskodtam. Mesebeli szoknyákat készítettem, így több különböző jelenet is életre kelhetett.

Mesélés közben azt érzem, hogy teremtek, a beszéd, az élő szó összekapcsol engem és a hallgatóimat. Ezért is szeretem magam előtt félkörívesen leültetni a közönséget, így olyan, mintha átölelné őket a mesém.

Szeretem kiírni magamból azokat a dolgokat, amiket megélek, mert hiszem, hogy a mesével gyógyulnak a belső sebek. Így született meg egy éve az első könyvem „Meselélek” címmel, amelyben megelevenednek a gyerekkorom emlékei, a kapcsolatom a nagyszüleimmel és a szülőföldemmel.

Fokozatosan és lassan alakult ki, hogy ma abból élhetek, amit szeretek csinálni. Sok mindennel foglalkoztam, mielőtt ráleltem a mesére – ott volt a kerámia, az öreg nénik ápolása, de volt, hogy takarítani is eljártam. Minden munkámban megtaláltam azt, amit szeretni lehet. Később még kalapoztam is a Margitszigeten a meséimmel. Aztán egyre többen megismertek, a mese szájról szájra járt, és egyre többször kaptam felkéréseket. Éreztem, jó helyen vagyok, jó az, amit csinálok.

A siker ízét először talán a kapolcsi művészeti fesztiválon éreztem. A bábszínházammal körbejártam a vásárt, s közben gyűltek körém az emberek. Elkezdtem mesélni, és egyszer csak azt vettem észre, hogy már közel százan állnak körülöttem és hallgatják a mesémet. Sőt, még a kis hídon is megálltak az emberek, olyan volt, mintha ők egy páholyból figyelték volna az eseményeket.

A történeteim bejárták Nagy-Magyarországot, Ausztriát, Angliát, Svédországot, Németországot, s egyszer csak minden álmomat felülmúlva az „Óperenciás tengeren” túlra is elrepített a mese, Ausztráliába. Sok helyre elhívtak a külföldön élő magyarok, Amerikába is eljutottam meseturnézni.

Számomra ajándék, hogy ennyi helyen ott lehettem a történeteim által, igazi mesebeli utat jártam be velük: szülőföldem kis patakja mellől egészen a végtelen óceán partjáig jutottam. (mosolyog) Az évek során sok-sok kedves visszajelzést kaptam azoktól, akik meghallgattak. Többet közülük még ma is őrzök a lelkemben. Ilyen volt például, amikor egy fesztiválon odajött hozzám egy 14 éves fiú, és boldog arccal elém állva azt mondta:

„Életemben először a meséd alatt éreztem azt, hogy Isten igazán jelen van a világban.”

De az is sokat jelentett nekem, amikor egy hétéves másképp látó (én így hívom a vakokat) kisgyerek a mesém után napokig mindig azt kérte az édesanyjától, hogy „nézzünk Szendét YouTube-on”. Számtalan kedves emlék, amelyekre jó visszagondolni: a súlyos szívbeteg kislány és a gyászoló apuka első mosolya, a visszahúzódó ember nyitottsága, a morcos ember kacagása és sok-sok csillogó szem, gyermekek szavai most is a fülemben csengenek: Ugye holnap is jössz mesélni?

 

– Pár hete jelent meg negyedik könyved, az „Esszencia”…
– Az túlzás, hogy a korábbiak – a „Holnap előtt”, a „Jéglanka meséi” vagy a „Csak egy ág” – az én könyveim volnának. Óriási segítséget kaptam hozzájuk íróktól, nem egyedül jegyzem őket. Az „Esszencia” pedig valójában dalszöveggyűjtemény, amely 30 évet ölel át. A gerincét a Kowalsky meg a Vega-szövegek adják, de a korábbi zenekaraim – Black-Out, Mantra – dalai és a más előadóknak írt vagy velük közös munkáim is feltűnnek benne. Olyanokat válogattam, amelyek arról szólnak, ami leginkább foglalkoztat.

– Például az a gondolat – amit egyfajta beharangozóként is közzétettél –, hogy az emberiség nem változik, de az egyének fejlődhetnek benne?
– Ez több ezer éve nyomon követhető. Az emberek viszonyulása az élethez és egymáshoz, a vezérelv, amely mentén a társadalom működik, szinte változatlan. Csak a körülmények változtak, például a technikai fejlődés által. Az egyénnek viszont megvan az a képessége, hogy kiemelkedjen ebből az atmoszférából, amihez persze önismeret és a környezete ismerete szükséges. De ezek sem újkeletű dolgok, halljuk a különböző filozófiai, vallási irányzatoktól, hogy az ember önálló munkával képes megvilágosodni, másokhoz képest különleges dolgokat véghezvinni.

És ha ezt a változást létre tudja hozni, azzal nemcsak a saját életét, hanem a környezetét is befolyásolhatja, jobb irányba terelheti.

– Rád aligha mondhatjuk, hogy ne változnál. A kilencvenes években a már említett Black-Out együttes frontembereként még sokkal ösztönösebb szövegeket írtál, mint manapság…
– Én is épp a napokban gondolkodtam ezen, és ugyanerre jutottam, sőt, már akkoriban is ösztönösnek éltem meg a folyamatot. Pedig ugyanezek a témák mozgattak, de a szövegezésben egyáltalán nem volt tervszerűség. Valószínűleg ettől volt meg az a bája, az a különös vonzereje, hogy igazából nem is lehetett eldönteni, hogy a szövegeim szimpla marhaságok vagy szinte médiumszerű üzenet rejlik bennük. Az biztos, hogy nemcsak én fogtam a tollat, hanem még valami, ami múzsaként vezetett…

– Az akkori életmódodra utalsz?
– Teljesen másként éltem, mint ma, nem mindig tiszta tudattal, sosem tagadtam azt a korszakomat sem. Főleg, mert nagyban befolyásolta a folytatást. Ami most lehetek, annak fontos része volt az is.

– Már akkor is sokat elmélkedtél az élet dolgain?
– Sőt, még többet, gondolhatod! De én már gyereknek is ilyen voltam. Szerettem – ahogy fogalmaztál – elmélkedni, rengeteg beszélgetés zajlott a saját fejemben is.

– Voltak barátaid?
– Mármint külső barátaim? (nevet) Nem volt jellemző. Nem is tartottam fontosnak, és nem is biztos, hogy vevők lettek volna rá(m). A Black-Out ténykedése idején viszont abban a körben sokat filozofáltunk, megosztottunk gondolatokat, tapasztalatokat. Akkor kezdődött a külső beszélgetés.

– Ehhez képest nagy változás lehet, hogy ma már tízezrekkel „beszélgetsz” a színpadról. Benned fokozatosan zajlottak le a nagyobb változások, vagy voltak azonosítható mérföldkövek?
– Egy folyamat volt, s mire feleszméltünk, a Black-Out zenekar kihullott a kezeink közül. Akkor még nem is gondolkodtam másik formáción, hanem bevonultam háromnegyed évre szerzetestanulónak a Krisna-völgybe. Azt gondoltam, már nem is megyek vissza a színpadra, hanem Európában vagy Indiában leszek vaisnava szerzetes.

De erről aztán gyorsan lerántott a valóság, és rájöttem, hogy az én szolgálatom nyilvánvalóan a zene. Szerzetes így nem lettem, de az életritmusom átalakult.

„»...a szeretet nem fogy el sosem!« Hányszor énekeltük ezt a Pintér Béla-dalt, amit a harminc éves jubileumi estünkön akartunk előadni. Aztán két nappal az esemény előtt megkaptuk a hírt, hogy a rendezvényt nem engedélyezik. Jött a karantén, a szigorítás, és a #maradj otthon! Még egy ép ember is nagyon nehezen tudja felfogni, elfogadni a hirtelen jött helyzetet. Bice-Bócáink, sérültjeink közül sokan megértették, vagy próbálják megérteni, mi történik, de ez nagyon nehezen megy! Volt olyan tagunk, aki két nap után hívott telefonon, hogy »Mikor találkozunk? Nagyon hiányzik a közösség!« Telefonon tartjuk a kapcsolatot, de az azért nem ugyanaz. Szerencsére sokan a Bice-Bócából tudnak bánni a számítógéppel, okostelefonnal, így talán egy kicsit könnyebb. Próbálunk pozitív gondolatokat átadni, imafelhívásokat, verseket, énekeket közvetítünk a közös virtuális csoportunkban” – így emlékszik vissza a koronavírus-járvány kirobbanását követő eseményekre Tényi Helga, a Támogató Szolgálat személyi segítője, gondozója, illetve a Bice-Bóca Hátrányos Helyzetűek és Nagycsaládosok Egyesületének vezetője.

A Bice-Bóca Egyesület három évtizede vállalja a szociális alapellátások javítását, illetve fogyatékkal élő és mozgássérült gyermeket nevelő családok, idős emberek segítését. Közösségük az évek során igazi családdá vált, amelynek kezdettől fogva Helga a vezetője, ő terelgeti a csapatot.

Segítőként úgy látja, hogy az értelmi fogyatékosok esetében a legnagyobb nehézséget a megszokott közösségi élet hiánya okozza a karanténban, hiszen a baráti találkozók, a jobbnál jobb programok most egy csapásra eltűntek az egyesület tagjainak életéből, és sokan nem értik pontosan, miért.

Kappel Katalin, munka- és szervezet-szakpszichológusnak, a sokszinumunkahely.hu blog szerzőjének is hasonlóak a tapasztalatai, hiszen nem kizárólag a veszélyhelyzetből adódó félelmek azok, amelyek napi szintű frusztrációt váltanak ki a fogyatékkal élőkben. Nagy nehézséget jelenthet az is, hogy az óvintézkedésekből adódó korlátozások felborítják a napi rutint, így az alkalmazkodás nehézségei a változáshoz, vagy egyenesen az alkalmazkodási képtelenség sokakat megbéníthat.

„Azok, akik mozgásszervi fogyatékossággal rendelkeznek, és nincs autójuk, jelenleg sokkal körülményesebben tudják megoldani a bevásárlást, főleg, ha a tömegközlekedést sem akarják vagy tudják használni. Ugyanakkor előnyt is jelenthet, hogy azok, akik fizikai korlátozottságaik miatt eleve kevésbé voltak mobilisak, sokan már a koronavírust megelőző időszakban is online intézték a bevásárlásaikat. Ilyen értelemben a mostani helyzet nem minden érintett számára hozott jelentős változást. Sok megváltozott munkaképességű küszködik viszont a gyógyszerekhez jutás nehézségeivel. Csúsznak vagy elmaradnak a kezelések, a műtétek, a kontrollvizsgálatok, valamint a két-három hónapja foglalt időpontok a szakrendelésekre. Készlethiány van bizonyos gyógyszerekből. Mindezek negatív következményekkel járhatnak az egészségi állapotukra nézve” – fejtette ki a pszichológus.

Milyen segítséget kapnak a fogyatékkal élők járvány idején?

A kormány a veszélyhelyzet idején az önkormányzatok feladatkörébe utalta – a 70 év felettiek, a hatósági házi karanténban élők, illetve a járványügyi zárlat alatt állók ellátása mellett – a fogyatékkal élők ellátását is.

De a tapasztalatok azt mutatják, hogy a fogyatékkal élők többségét a közvetlen környezete támogatja. A szakpszichológus szerint a szociális támogató háló rendkívül fontos a helyzet okozta lelki terhek enyhítésében is.

A Bice-Bóca Egyesület segítői éppen ezért igyekeznek összegyűjteni minden igényt, és egyszerre több rászoruló családon is segítenek.

„Ami rajtunk múlik, azt megtesszük! Sokuknak segít a család, de akadnak olyanok is, akik messze élnek a rokonaiktól, számukra a hivatalos ügyintézés, a bevásárlás és a gyógyszerek beszerzése a legnagyobb segítség. Igaz, vannak, akik nem értik, hogy miért jövünk maszkban és kesztyűben, és miért nem maradunk ott velük beszélgetni. Előfordul, hogy félreértik mindezt, és azt hiszik, haragszunk rájuk valamiért” – tette hozzá Tényi Helga.

Kappel Katalin szerint problémát jelent az is, hogy az intenzív kommunikációs kampányok ellenére az emberek, és így az érintettek egy része sem érti meg a vírus természetét, az egész járványügyi helyzet hatását. Aki ráadásul ebben a helyzetben magára marad (például azért, mert munkanélküli, vagy laza szociális hálóval rendelkezik), könnyen elszigetelődhet, és ez több szempontból is veszélyes lehet rá nézve.

Lehet, hogy nem tud vagy nem akar segítséget kérni, vagy egyáltalán fel sem ismeri, hogy támogatásra van szüksége, legyen szó a napi tennivalók elintézéséről vagy a helyzet megfelelő értelmezéséről.

Kappel Katalin szerint a fogyatékkal élők esetében is kiemelten fontos a rendszeres kommunikáció és kapcsolattartás, illetve a szabadidős foglalkozások, az aktív időtöltés, munkavégzés is sokat számíthat a lelki feltöltődésben. Ennek fontosságát a Bice-Bóca Egyesület is már a járvány kitörésekor felismerte.  

„Hatalmas jelentősége van az internetnek, közösségi oldalaknak, telefonnak. Sajnos a mi csapatunkban van valaki, aki négy végtagbénulásos volta miatt nem tudja használni ezeket a kommunikációs csatornákat, ezért jobban kirekesztettnek érzi magát, de igyekszünk vele telefonon többet beszélni. Adtunk mindenkinek játékos feladatokat, kapnak verseket, illetve akinek van kedve, előadhat valamit az általunk szervezett házi Ki Mit Tud?-on, legközelebbi találkozásunk örömünnepén. Ez nemcsak egy feladat, hanem valami, ami összeköt” – fűzte hozzá az egyesület vezetője.

A szakpszichológus szerint a lelki egyensúly fenntartásában az is segíthet, ha felhívjuk a fogyatékkal élők figyelmet arra, hogy a vírushelyzet kapcsán kizárólag hiteles forrásból tájékozódjanak, ehhez pedig adjuk meg nekik a szükséges támogatást.

Számos fogyatékosügyi szervezet lépett fel aktívan ebben az ügyben, többen közülük könnyen érthető tájékoztató anyagokat készítettek (az adott célcsoport igényeihez igazítva). Kappel Katalin ugyanakkor arra is figyelmeztet, hogy a szervezetek csak az érintettek bizonyos köréhez érnek el.

„Rengeteg érintett családhoz nem jutnak el ezek a kommunikációs anyagok. Lényeges lehet éppen ezért a kommunikációt kiterjeszteni a családok és más szociális kapcsolatok irányába is, hogy a tájékoztatás és a leglényegesebb információk mindenkihez elérjenek. Az informálás folyamatába a megváltozott munkaképességű személyeket foglalkoztató vállalatok is beléphetnek felelős közreműködőként. Azok a cégek, amelyek szociálisan felelős szemlélettel rendelkeznek, maguk is sokat tehetnek az érintett munkatársakért, méghozzá úgy, hogy a vírushelyzet vonatkozásában legfontosabb intézkedéseket és tudnivalókat közösen megbeszélik, rendszeresen tartják velük a kapcsolatot, és teret biztosítanak a helyzet kapcsán felmerülő aggodalmak megosztására is. A pozitív gondolkodásmód és a türelem szintén elengedhetetlenek” – húzta alá Kappel Katalin.

A veszélyhelyzet ideje alatt is, az otthoni időtöltést megkönnyítve számos esemény közül választhat a család minden tagja a Várkert online programjai közül. A gyermekeknek, Várkert Matiné sorozat indul, míg a felnőtteknek többek között olyan kulturális programokkal készülnek a szervezők, mint például a Várkert Irodalom Petőfi-estje, valamint a Képmás-estek.

A Képmás Magazin az elmúlt három évben rendszeresen jelentkezett Képmás-est című sorozatával a Várkert Bazárban.  Az esteken szakemberek és művészek bevonásával igyekeztek körbejárni fontos témákat. A Képmás-esteken készült felvételekből tekinthető meg egy hat epizódból álló válogatás minden pénteken 19 órától a Várkert Bazár facebook oldalán. Az április 17-i első részében „Oldás és kötés” címmel beszél a családi kötelékek fontosságáról a Gryllus család (Gryllus Vilmos, Gryllus Dániel és felesége, Kőváry Katalin). A szervezők célja, hogy a jelenlegi „bezárt” helyzetre reflektálva rávilágítsanak a család és értékrend szerepére.

A Várkert Matiné kínálatában a friss Fonogram-díjas Veronaki zenekar április 23-tól csütörtökönként 14 órától kizárólag a Várkert Bazár oldalán adja elő Magyarország legismertebb gyermekkönyvéből kiválasztott meséit és megzenésített verseit.  Április 25-től szombatonként 11 órakor indul a Kiskalász zenekar „Dalok itthonról” című videósorozata; a gyerekprogramok hat héten keresztül láthatók majd. Április 22-től szerdánként 11 órakor pedig az „Alkossunk együtt!” című kézműves foglalkozáshoz kapcsolódhatnak be az érdeklődők, ahol a tavaszi-nyári hónapok jeles napjaihoz (elsőként a Föld napjához) illeszkedő tárgyakat készíthetnek a gyermekek.

A Várkert Irodalom részeként tovább folytatódik a március végén indult, keddenként jelentkező #énésakönyvem sorozat, melyben a József Attila-díjas Ugron Zsolna író és Juhász Anna irodalmár ajánlanak online is elérhető olvasnivalót.  Április 21-én az Aposztróf irodalmi sorozat jelentkezik a Petőfi-esttel. Juhász Annához Dés László zenész, Háy János író és Mohai Tamás színművészek csatlakoznak. Április 22-én Ugron Zsolna „Jajj, írni kell!” című sorozatának második részében tovább fejtegeti az írói rigolyákat, trükköket és mániákat, az írók-költők furcsaságait, szenvedélyeit.

A Várkert online sorozat további elemei és a részletes programterv a Várkert Bazár honlapján és Facebook-oldalán érhető el.

Március végén több hírportálon is megjelent, hogy az amerikai, St. Louis-i Washington Orvosi Egyetem azt tervezi, hogy a Covid-19 fertőzésből gyógyultak antitesteivel kezelik a légzési nehézségekkel küzdő koronavírusos betegeket. Ezzel a módszerrel már hatékonyan gyógyították a kanyarót, a mumpszot, gyermekbénulást és az influenzát a védőoltások széleskörű alkalmazása előtti időkben. Az Amerikai Tudományos Akadémia folyóiratában (PNAS) közölt előzetes eredmények azt jelzik, hogy a régóta létező terápia gyors és hatékony kezelési mód lehet a légszomjjal küszködő koronavírus-fertőzöttek esetében, és bíztató eredményekről számoltak be dél-koreai kutatók is – adta hírül a hvg.hu. Falus András professzort, immunológust kérdeztük a terápiáról és a koronavírus elleni lehetséges alkalmazásáról.

„Ezt az eljárást, amely a védőoltással ellentétben nem aktív, hanem passzív immunizálást jelent, elég régóta ismerik.

A gyógyult emberek vérplazmáját használják, amely nem tartalmaz sejtet, a benne termelődött ellenanyagok pedig felhasználhatók a vírus ellen.

Ezt kovaleszcens szérumnak hívják. A terápiának az az egyik legfontosabb feltétele, hogy a vérplazmának igazoltan vírusmentesnek kell lennie. A Covid-19 fertőzéssel kapcsolatban is van már rá adat, hogy ezt jó eredménnyel lehet használni, de annyira friss ez a történet, hogy egyelőre mindössze egy-két gyors és rövid tudományos publikáció jelent meg a témában – mondja a szakember. – A kínaiaktól eltekintve a világ valójában csak másfél hónapja tudja, hogy vészhelyzet van, és minden terápiának kell egy nemzetközileg elfogadott szint, különösen egy pandémia esetében. De biztos, hogy rengeteg publikáció lesz erről még a jövőben.”

A vérplazmával, vagyis a kovaleszcens szérummal történő kezelés klinikai vizsgálatai és bevezetése – tekintettel arra, hogy ezt a biológiai terápiát már régóta használják – gyorsabb lehet a védőoltásra irányuló vagy gyógyszeres engedélyezési folyamatoknál.

Ugyanakkor a levett vérplazmát ugyanolyan körültekintően kell megvizsgálni és kezelni, mint más esetekben a donorvért. „Most hihetetlen mértékben felgyorsult a védőoltások és gyógyszerek ellenőrzése is, és valóban, ezt a gyógymódot sok más kórképben is használják már. Azonban nem mindegy, hogy mi minden van még abban a vérplazmában. Nemcsak az említett vírusokat kell feltételezni, hanem például hipotetikusan az is felmerülhet, hogy a betegség hatására valakinél olyan anyag is termelődik, amely egy másik ember számra káros lehet – mondja a professzor. – Ezek a vizsgálatok hallatlan alaposságot igényelnek, de mint mondtam, felgyorsult tempóban zajlanak, mert iszonyú nagy a nyomás a terápiát nyújtók felé. Tudomásom szerint Magyarországon is létrejött olyan konzorcium, amely a bizonyítottan gyógyult betegek plazmáját gyűjti, nyilván azért, hogy fel is használják.”

Dr. Bezzegh Attila laboratóriumi szakorvost arról kérdeztük, folynak-e Magyarországon olyan laborvizsgálatok, amelyek az említett terápiát előkészítik. „Ismereteim szerint néhány intézményben laboros kollégáim jelenleg is dolgoznak azon, hogy a fertőzésen átesett betegek beérkezett mintáiban meghatározzák a vírus elleni IgG mennyiségét is – tájékoztat a szakember. – Mi magunk napi 300–800 szerológiai vizsgálatot végzünk, ezek azonban nem tudják megmondani az IgG mennyiségét, csak azt, hogy jelen van-e vagy nincs.

Az IgG-pozitívokat, akik meggyógyultak, célszerű a későbbiekben megkeresni, és az immunglobulin mennyiségét is meghatározó teszt elvégzése után ki lehet választani azokat a személyeket, akik vérplazma adására is megkérhetők.

Ezzel hozzájárulhatnak a súlyos állapotú betegek kezeléséhez. Nyilván vannak egyéb feldolgozási lépések is, de elsőként erre a diagnosztikai eszközre lenne szükség. Legutóbbi információim szerint ez jelenleg még nem áll rendelkezésre.”

Sok ismerőst láttam már, akiknek az élete hipp-hopp megváltozott a gyermek születésével. Ezt kívülről nem igazán érti az ember. Sőt, egyáltalán nem. Csak amikor már a sajátjára néz, és azt üldözi a lakásban vagy az udvaron.

A gyermekkel együtt új program, új életmód születik.

Sőt, egy kicsit maga a szülő is újjászületik. És mindebben az a legárulkodóbb, ahogy az otthoni, rád szakadt csendben felsejlik benned a belső sóvárgás: mikor hozzák már haza a gyermeket a szomszédból, vagy innen-onnan, hogy lássad azt a jól ismert mosolyt! Hogy feltöltődj általa. Észrevétlenül kisimuljanak a ráncaid, és hallgasd a gyermek patakocskaként csörgedező nevetését. A gyermek ezt adja nekünk. A Teremtésben kapott férfi és női szerep megélését, azt, hogy milyen apának, anyának lenni. Mindennap és minden percben.

Amikor nemrég új szolgálati helyre költöztünk, az első napokban szinte csak időseket láttunk. Ráncoltuk is a homlokunk: hová kerültünk, hol vannak itt a fiatalok? Aztán egy sikeres gyülekezeti kirándulás során előkerültek a középkorúak és velük együtt a kisebb és nagyobb gyermekek. Csak idehaza, a csoportképet böngészve döbbentem rá, hogy lám, itt vannak az elveszettnek tűnt generációk! Léteznek és élnek, csak talán feléjük más hívószó érvényes. Mást várnak, másképpen működnek. Nem, nem feltétlenül a szlengszótáras és erőltetetten bratyizó, ha kell, ha nem tegeződő, modernkedő és leereszkedő magatartást igénylik, inkább csak közvetlen, őszinte és személyre szabott figyelmet. Érdeklődést. A kirándulás alatt a gyermekek odasompolyogtak, odacsapódtak mellém, ismerkedtünk, beszélgettünk, viccelődtünk. Csak úgy, pár szóval. Sok generációs ütközésnek vagyok tanúja, szembenálló felek panaszainak többé-kevésbé türelmes hallgatója. Míg végül lassan kiforrt a vélemény bennem: a fiatalok is szeretnének adni, megmutatni magukat, elképzeléseiket, de rögtön visszabújnak a csigaházba, ha nem találnak értő és elfogadó partnerre az idősebb részéről, ha utóbbi csak atyáskodni akar felettük, az alkalmat keresve a fejükre koppintani.

A fiatal is adni akar, megnyilvánulni, jelen lenni, de ő egy finom műszer, akit könnyen elronthatunk, „eltekerhetünk” rossz irányba, ha túlságosan magunkra figyelünk.

A kirándulás napján – miután előzőleg felajánlottam, hogy bármikor benne vagyok egy kiadós fociban –, pár órával később már csengetett is egy ifjú. A kezében ott volt a labda. Azt mondta, várnak a pályán.

Ez a cikk a Képmás magazin 2017. júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Boa Lászlóval, az IBM Magyarország Cloud & AI technológiai szakértőjével az online térben, videóinterjú keretében beszélgettünk. Először arra kértem őt, hogy tisztázza a robot fogalmát, mert amikor robotot emlegetünk, az emberek szeme előtt leginkább a sci-fik emberszabású gépei jelennek meg. Márpedig jelenleg talán az egyetlen emberszabású – nem mellesleg szaúdi állampolgársággal rendelkező – robot Sophia.

„Ha valakit mindennap arra kérünk, hogy válogassa ki a zöld színű paradicsomokat a pirosak közül, az rengeteg időt követel az illetőtől, ráadásul nagyon fárasztó, unalmas tevékenység. Ma már – a technikának hála – egy kamerakép fel tudja ismerni, hogy egy paradicsom milyen színű, s egy gép képes szelektálni a pirosakat a zöldektől. Nagyon leegyszerűsítve ezt nevezzük mesterséges intelligenciának (MI).” Nem kell feltétlenül tehát emberszabású robotokra gondolni, amikor robotról, mesterséges intelligenciáról beszélünk.

A robot olyan szerkezet, amely algoritmusok és programok alapján különböző tevékenységet végez. Persze készíthetik humanoid formára, de akkor is robotnak nevezzük, ha megőrzi gépjellegét.

„Nem állunk messze attól, hogy nagyobb számban alkossunk humán testformájú, beszédfelismerő, nyelvet értelmező, mikrofonnal ellátott robotokat, amelyeknek a szeme helyén kamera van. Modern korunkban minden adott ehhez – a kérdés inkább az, hogy mindez mennyi időbe kerül, s megéri-e anyagilag” – mondja a szakértő.

Robotok a világjárvány elleni küzdelemben

A szakértő úgy véli, hogy a világjárvány elleni küzdelemben – csakúgy, mint az élelmiszer-ellátásban vagy a szállítmányozás egyes területein – nagy szerepe van (és lesz) a mesterséges intelligenciának. A robotok precizitása, gyorsasága és az emberekét sokszorosan meghaladó munkabíró képessége a betegellátásban egyre nélkülözhetetlenebb. A koronavírus-fertőzésveszély elkerülésére és a COVID-19 fertőzéssel kórházba kerülő fertőzöttek kezelésére egyre több automatizált eszközt vetnek be egész egyszerűen azért, mert az orvosok és ápolók száma véges, és persze az energiájuk sem határtalan. Olaszországban egy ideje már robotokkal pótolják a kieső kórházi személyzetet.

Nem ritka, hogy drónok szállítják az orvosi felszereléseket és a leleteket a kórházakba; Kínában olyan önjáró robotokkal kezdték el fertőtleníteni a kórtermeket, amelyek UV-fényt bocsátanak ki (ezek elpusztítják a levegőben lévő vírusokat és baktériumokat), de az utcákat, a tereket, a hulladékgyűjtő pontokat és az épületeket is robottankok fertőtlenítik.

Az USA-ban online robot tesz fel kérdéseket a hívó félnek annak megállapítására, hogy az illető valóban érintett-e a koronavírus-fertőzésben. Diagnosztizálni nem tud, de tanácsokat ad, és mindenkinek segíthet eldönteni, hogy szüksége van-e orvosi ellátásra.

Az izoláltság okozta depresszió enyhítésére is kiválóan alkalmas az MI: Belgium idősotthonaiban a lakók másfél méteres robotok segítségével tartják a kapcsolatot a külvilággal, szeretteikkel.

„A robotok valóban sokat segíthetnek például a fertőzött területek megtisztításában, lepedők, törölközők tisztítóba való eljuttatásában anélkül, hogy egészségügyi dolgozó fizikailag érintkezne azokkal. Thaiföld több kórházában működnek úgynevezett Ninja-robotok (nevüket a fekete ruhás harcosokhoz hasonló megjelenésük miatt kapták), amik úgy mérik meg a páciensek lázát, hogy nem tartózkodnak velük egyazon helyiségben.

Ráadásul olyan, emberek számára időrabló vagy fertőzésveszélyes funkciókban is rendelkezésre állnak, mint vérnyomásmérés, gyógyszerek és segédeszközök szállítása, kísérleti minták, veszélyes anyagok szállítása, valamint az étel- és italhordás.

Nagy segítség ez abban, hogy ne terjedjen a betegség, illetve, hogy a személyzet ne fertőződjön meg” – hangsúlyozza Boa László, aki elárulta, hogy látott már olyan pulzusmérést is, amelyet mesterséges intelligencia végzett pácienssel való érintkezés nélkül – az MI professzionális kamerája képes volt nyomon követni a bőr pórusainak rezdüléseit.

Watson, az okos asszisztens

2011-ben debütált Las Vegasban a Jeopardy című kvízjátékban az IBM Watson nevű mesterséges intelligenciája (nevét Thomas J. Watson, az IBM első elnöke után kapta). „A Watson egy összefoglaló név, ami a mesterséges intelligencia-megoldásokat csoportosítja. Olyan kommunikációs felület, ahol emberi nyelvet próbálunk utánozni azért, hogy ne weboldalon kelljen keresgélnie annak, aki információhoz akar jutni, hanem beszélgetni tudjon egy tartalommal (egy asszisztenssel) szinte bármilyen témáról. Így egyúttal terhet is leveszünk a kiszolgáló szervekről, például az ügyfélszolgálatos munkatársakról. A Watson szolgáltatást felkészítettük arra, hogy képes legyen 15 témakörben (kijárási tilalmak, nyitva és zárva tartások, teendők koronavírus-fertőzés esetén, általános virológiai információk stb.), a koronavírussal kapcsolatos leggyakoribb kérdésekre válaszokat adni.

Ha tehát egy érdeklődő kérdez valamit, akkor a párbeszéd folyamán releváns válaszokat fog kapni ettől a professzionális, mesterséges intelligencián alapuló okos asszisztenstől, s a beszélgetés egészen életszerű lesz.

Több közép-kelet-európai ország és az Egyesült Államok is használja már egy ideje ezt a technológiai megoldást; Csehországban és Lengyelországban az állampolgárok csehül és lengyelül tudnak egészségügyi jellegű kérdéseket feltenni Watsonnak, információt kaphatnak az adott országra vonatkozó kormányzati intézkedésekről, állásfoglalásokról. A felhasználói szám exponenciálisan nő, gőzerővel dolgozunk a magyar nyelvű változaton is.”

A világjárvány miatt robbanásszerűen fejlődhet a robottechnológia? 

A szakértő válasza egyértelmű igen, ugyanis a krízis miatt hihetetlen gyorsasággal kell abszolválni a döntési helyzeteket, s számos olyan technológiát tesztelnek, amelyet eddig nem erőltettek a szakemberek. „Azok a tárgyalások, amelyekre eddig a cégek azt mondták, hogy »még ráérnek«, most szinte azonnal napirendre kerültek, és azok a projektek, amelyeknek a kidolgozása korábban évekig tartott, most pár hét vagy hónap alatt megvalósulnak. Ebből is látszik, hogy a szükség nagy úr.”