Doktor Bori Gyűlöletcsoportja – 2. rész

Kedves Olvasóim!

Talán emlékeznek, hogy a múlt hónapban terápiás csoportot indítottam, és arra biztattam a tagokat – és ezzel Önöket is –, hogy gondolkodjanak közösségben, hasznosítsák az egymásból kinyerhető frusztrációs energiát. 

Hatfős kis Gyűlöletcsoportom már az első ülésen nagy lépést tett előre: a résztvevők hamar meglátták egymásban a rosszat, és végre ki is merték mondani. Szépen haladtunk, míg eljutottunk az igen magas szintű „Gyűlöletlánc” gyakorlathoz.

E módszer alaptézise az, hogy frusztrációinkat ne tartsuk meg irigyen magunknak, hanem adjuk tovább, tovább és tovább, egészen addig, míg körbe nem ér! Mert higgyék el: a gyűlölet lángja nem lesz kevesebb attól, hogy megosztjuk másokkal! Sőt, megsokszorozódik, és jut belőle mindenkinek.
Körbeültünk, és én elindítottam a Láncot. Először Szonjához, a harmincas, párductestű, szingli borásznőhöz fordultam.
– Helló, Bori vagyok, sikeres doktornő és édesanya. Huszonnyolc évesen már három gyerekem volt, hát nem hihetetlen? – kacagtam a lány arcába. – Nálad mi a helyzet a babaprojekttel? Hány éves is vagy?
A lány szépen kiszedett szemöldöke idegesen megrándult.
– Harmincegy… néhány – felelte bizonytalanul.
– Hajaj! Akkor neked már jó hangosan ketyeg a biológiai órád! Ugye te is hallod?

Miután szavaimtól Szonja szépen megtelt frusztrációval, a mellette ülő Ildikóhoz fordult. 
– Szia, Szonja vagyok, borász, kétszer kaptam meg az Év Bortermelője Díjat, és egyszer a Legszexibb Borásznő díját is. Neked mi a foglalkozásod?
Ildikó hebegni-habogni kezdett.
– Én főállású anya vagyok, hat gyerekem van, és velük vagyok otthon.

– Na jó, de most munkára gondolok. Mi a szakmád? – értetlenkedett Szonja.
– Ööö… hát végeztem tanítóképzőt, de nem dolgoztam a szakmámban soha.
– Te jó ég! – rémüldözött Szonja. – És mi lesz veled, ha egyedül maradsz? Hogy tartod el a gyerekeidet? Hú, de veszélyesen élsz, csajszi!
Ildikó elsápadt, és a férjéhez, Attilához fordult. 
– Most azonnal kezdj el sportolni, és nincs több szalonna fehérkenyérrel! Mi lesz velem és a gyerekekkel, ha te meghalsz…?? 
– Miért halnék én meg? – értetlenkedett Attila. – Nem vagyok beteg!
– Csak éppen száz kiló vagy, magas a vérnyomásod és éjjel-nappal dolgozol!
– Hogyne dolgoznék, hát heten szívjátok a vérem!!! – vörösödött el a férje feje, és visszakézből máris hátbavágta a soron következő Sanyit, a hajléktalant.
– Majd ha én is az utcán élek, egész nap a saját ürülékemben ücsörgök, és nem kell felelősséget vállalnom senkiért, mert se kutyám, se macskám nincs, akkor majd kipihenem magam! 
Sanyi teljesen lefagyott. A szeme összeszűkült, és vészjóslóan suttogta:
– Nekem van egy lányom és két unokám, jó?
– Ja, és biztos büszkék a nagyapjukra! – gúnyolódott Attila. 
Sanyi keze ökölbe szorult, de mielőtt még lecsaphatott volna a tisztes családapára, Anti, a népszerű rádiós műsorvezető elkapta a fellendülő kart.
– Na, ne bomolj, tesó! – mondta. – Gyere már, itt egy kis lóvé, vegyél magadnak valami kaját. Piát. Nőt. Amit akarsz.
Azzal mókásan átnyújtott egy ezerforintost a hajléktalannak. 
– Köszi szépen – mondta Sanyi. – Most ezzel megoldottad az egész életemet! De legalább te jó embernek érzed magad, mert az fontos az ilyen kőgazdag celebeknek!
– Mi van?? – hápogott Anti. – Hát így legyek legközelebb jófej egy suttyó büdös csövessel!
– Na, helyben vagyunk! Kimondtad az igazi véleményedet rólam! – jelentette ki Sanyi elégedetten.

Anti közben német csoporttagunkhoz, a gazdag üzletemberhez fordult.
– Még hogy én vagyok gazdag, amikor itt van ez a német trilliárdos, aki azt hiszi, mindent meg lehet vásárolni a világon! Ist es wahr, mein Herr? 
– Ja – felelte az üzletember megfontoltan, miután elég nehezen lefordítottam neki az imént mondottakat.

– Igen? És ahhoz mit szólna, ha összekoszolnám a jóléti gatyáját, Herr Jólétitársadalombambagyermeke, hm?
Azzal felemelte a lábát és beletörölte Herr Klimmerhütberger hófehér nadrágjába. Ennek már fele sem volt tréfa a Herr számára! Váratlan fürgeséggel nekiugrott Antinak és csépelni kezdte.
Mivel mostanra már engem is frusztrált, hogy mennyire gyengén megy a német, a Herr hátára ugrottam, hogy leterítsem. Közben Szonja a korábbiak miatt húzni kezdte a hajamat, Ildikó bemosott egyet a férjének, amiért nem akar sportolni, Sanyi pedig röhögőgörcsöt kapott.
Mire kiértek a mentők, rajta kívül már mindenki vérzett. 
– Láttyátok, mennile szokat tudtunk szegítenyi edmásznyak a Közösszég elejével? – kérdeztem, miután Attila kiütötte pár fogamat elölről.

Mert ahogy egy rosszkedvű francia filozófus mondta: „Nincs szükség rostélyokra, a pokol – az a Többiek.”

Önöknek is azt kívánom, találják meg azokat a személyeket, akik Pokollá tehetik az életüket! Higgyenek benne, hogy léteznek! 
Hogy egyszer minden káposzta megtalálja a maga kecskéjét, és minden bárány a maga farkasát. 

Borús őszt kíván:

Doktor Bori

Olvassa el A Doktor Bori Gyűlöletcsoportja – 1. részt! 

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. szeptemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>