Szám Kati Budapesten született 1968-ban. Magyar-történelem szakos tanári oklevelet szerzett 1991-ben az ELTE tanárképző főiskoláján, majd kiegészítette tanulmányait a Janus Pannonius Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakán, és 1995-ben középiskolai tanári diplomát szerzett. De nem a tanári pályán, hanem az újságírás világában kamatoztatta tehetségét. Újságírói képzettséget a Komlósi Oktatási Stúdió írott sajtó szakán szerzett 1997 és 1999 között. 2003-ig több lap munkatársa volt.
2003-ban a Képmás magazin szerkesztő-újságírója lett, majd 2005. december 1-től egészen napjainkig főszerkesztőként irányítja a havonta megjelenő magazint. Pedagógusi képesítését is kamatoztatta: többször tanított kommunikáció szakos hallgatókat, legutóbb a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen tartott előadásokat egy szemeszteren át. Közben háromszoros anyuka lett: két lánya és egy fia ma már felnőtt, de fiatal nagymamaként újra átélheti a kisgyerekek közelségét.
Az elmúlt két évtizedben jó arányérzékkel egyensúlyozott az anyai és az újságírói hivatás között, biztató példaként minden fiatal nő számára, aki szeretné összeegyeztetni anyai és tanult hivatását.

Képmás magazin: médium és közösség

Szám Kati tehát 15 éve a Képmás magazin főszerkesztője. Munkássága alatt a Képmás bebizonyította, hogy a női olvasókat nem csak a divat és a receptek érdeklik, és azt a nézetet is megcáfolta, hogy a magazinolvasók többnyire nők – a lapot csaknem ugyanolyan arányban olvassák férfiak is. A Képmás nemcsak kommunikációs csatorna, hanem egy szerkesztő-újságíró közösség is, amelynek fókuszában a család és az európai értékek állnak.

A Képmás magazin Szám Kati főszerkesztése idején vált havonta megjelenő, 100 oldalas magazinná; egy olyan érdekes, hasznos és szórakoztató kiadvánnyá, amely műfajának kereteit feszegeti, a tudomány és a művészet eszközeit is segítségül hívja, hiteles embereket szólaltat meg és értékeket mutat be, problémaközpontú szemlélettel.

Olvasói között feltűnően sok az előfizető, akik hiteles forrásként tekintenek a lapra. Legfontosabb témája a család, a párkapcsolat és a gyereknevelés. 16 000-es példányszámával közel 43–47 000 embert ér el, az előfizetők tekintetében pedig megelőzi versenytársait.

A Képmás sikertörténetéről Szám Kati egy korábbi interjúban így nyilatkozott: „Sikerült rácáfolnunk egy csomó előítéletre. Például arra, hogy egy női magazin csak a divatról vagy a főzésről szólhat, hogy bulvár nélkül nem lehet lapot eladni, hogy egy keresztény értékrendű kiadvány csak sekrestyeillatú, grafikai szempontból korszerűtlen réteglap lehet, amely csak a templomba járóknak szól.”

Hagyományos európai értékrend

A Képmás magazin többször megújult, és egyedi tartalmaival, letisztult stílusával, hagyományos európai értékrendjével erős újságíró- és olvasóközösséget épít. Ezeknek a megújulásoknak mindig Szám Kati volt a legfőbb hajtómotorja, aki kreatív ötleteivel hozzájárult az újratervezéshez, szorgalmas munkájával pedig a kivitelezéséhez. Tizenöt éves főszerkesztői tevékenysége során mindvégig támaszkodhatott Urbán András ügyvezető támogatására, és olyan kiváló kommunikációs szakembert sikerült megnyernie a magazin folyamatos fejlesztéséhez, mint Molnár-Bánffy Kata, aki a Képmás ügyét tulajdonosként is felvállalta.

 „Abban hittünk, hogy nemcsak híreket kell közölnünk, hanem hozzájárulni ahhoz, hogy az olvasóink értelmezni tudják a körülöttük lévő világot, és jobb emberek legyenek – vallotta egy interjúban. –  A saját kíváncsiságunk, a saját dilemmáink vittek minket előre hónapról hónapra, és ez ma is így van, ettől lesz hiteles valóság egy-egy cikk.”

Képmás-estek: közösségi és kulturális élmények

Az online és a nyomtatott sajtótermékeket kiegészítik a Képmás-estek, amelyek a magazin értékeinek élményalapú, interaktív megjelenési formái, és alkalmat teremtenek a személyes találkozásokra a Képmás közösségével. Az estek témáinak általában Szám Kati a kitalálója, és mindig ő vezeti a beszélgetéseket. Műsorvezetőként, kérdezőként nagy felkészültséggel és empátiával végzi feladatát, újabb bizonyítékát adva sokoldalúságának.

A Képmás-estek tematikája a családra, az emberi kapcsolatokra és a közösségre fókuszál, fontos eleme a művészi élmény, amely segít a témák komplexebb megközelítésében és érzékenyíti a közönséget.

Az ingyenes, tartalmas és egyenletesen magas színvonalú estek sikerét mutatja, hogy a Várkert Bazárban és a Hagyományok Házában rendezett események teltházasak, több száz fős törzsközönség jár az estekre. Ebben a sikerben nagy szerepe van Szám Kati személyiségének, az ő domináns és mégis szerény, empatikus jelenlétének a pódiumon.

Média a családért

A Képmás magazin szerkesztősége háromszor rendezett népesedési témájú szakmai konferenciát. Az első ilyen konferencián, 2006-ban megalapították a Családbarát Médiáért-díjat (amelynek nevét később Média a Családért-díjra változtatták). A díjat Szám Katinak és kollégáinak az a felismerése indította el, hogy a média nemcsak közvetíti a valóságot, hanem jelentős mértékben befolyásolja is. Olyan szakmai elismerést hoztak létre, amely bizonyítja, hogy a médiát jóra is lehet használni: a házasságkötések vonzóvá tételére, a válások számának csökkentésére, a gyermekvállalási kedv növelésére. Sikerült megnyerni ügyüknek olyan ismert, szilárd értékrend mentén tevékenykedő közéleti személyiségeket, mint például Dr. Kopp Mária, Dr. Aczél Petra és Keresztes Ilona. A Média a Családért-díj az évek alatt rangos elismerése lett azoknak az újságíróknak és szerkesztőknek, akik a nyomtatott, az elektronikus vagy online sajtóban következetesen kiállnak a családi élet értékei mellett. A díj odaítéléséhez és annak átadásához szükséges munka egész évben folyik, Szám Kati ebben is vezető szerepet vállal. A díj hátterét biztosító Média a Családért Alapítványnak Szám Kati tizenegy éven át elnöke volt, és ma is kuratóriumi tagja.

Így értékelte őt Dr. Aczél Petra egyetemi tanár, a Magatartástudományi és Kommunikációelméleti Intézet igazgatója a Corvinus Egyetemen: „Tizenkét évvel ezelőtt ismertem meg Szám Katit. Ő már akkor tudta, hogy a médiának nemcsak havi lapszámai, szerzői, költségvetése és küzdelmei vannak, hanem küldetése is: kiállni azért, amit vall. Többnek lenni önmagánál. Így alakult meg a Média a Családért-díj, Szám Kati kezdeményezésére és gondozásában. Ő nemcsak kiváló szerkesztő, főszerkesztő és szerző, hanem szolgáló menedzser is. Nyitott és kész az újra, miközben mindig örök értékekért dolgozik. A Képmás az ő irányítása mellett vált még bátrabbá és elkötelezettebbé a család, a teremtő keresztény kultúra és a jövőbe néző értékelvűség képviseletében.”

Keresztes Ilona Prima Primissima közönségdíjas rádiós újságíró közel két évtizedes munkakapcsolatban áll Szám Katival, ő így jellemzi: „Kati kitartóan és rengeteg áldozatot vállalva építette a családbarát újságírás ösztönzéséért és elismeréséért létrehozott díjat, annak presztízsét, támogatottságát. Ez a munkája látványos eredménnyel jár. Ő maga is remek cikkekkel szolgálja az olvasókat, igényesen, gördülékenyen, finom humorral ír. Kedves, békeszerető, de szükség esetén az értékek mellett bátran kiálló ember, aki összeszedetten dolgozik, jó csapatember és kiváló vezető is.”

Könyvek a jó házasságért és a jó családokért

Martos Tamás pszichológus „Pillanatfelvételek - Hogyan (ne) veszekedjünk?” című, 2011-ben megjelent  könyvében Szám Kati írta a dialógusokat. A könyvet abban a reményben készítették el, hogy közvetve hozzájárulhat a tartós, boldog párkapcsolatokhoz.
Szintén 2011-ben jelent meg Szám Kati első saját kötete „Családi karikatúra – Három gyerek nem akadály!” címmel. A humor erejével adott muníciót a hétköznapi „csatákhoz” a szülőknek.
A „Hármas kötés” című 2018-as könyve kamaszokat nevelő szülőknek és pedagógusoknak szól. Szám Kati 20 problémakört dolgozott fel közel ötven elismert szakember (pszichológus, pszichoterapeuta, pedagógus, neveléskutató, addiktológus stb.) segítségével. A könyv célja az, hogy a kamaszok életében fontos felnőttek együtt és hatékonyan tudjanak segíteni a fiatalok felnőtté válásának nehéz helyzeteiben – a cím erre a szülő–gyermek–pedagógus hármasra utal.

Elismerések

• Szám Kati közösségformáló újságírói munkásságáért 2015-ben kormányzati elismerésben részesült: Pro Familiis-díjat adott át neki Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere.
• „Boros Misi, a zongora hercege” című cikke 2016-ban a MOL Média a Tehetségekért-díj nyomtatott sajtó kategóriájában első díjat nyert. Ezzel is bizonyította, hogy kiválóan megold olyan feladatokat, amelyek azért nehezek, mert pl. az interjú alanya közkedvelt, és interjúk tengere készült már vele. Ez a cikk Boros Misinek és családjának olyan oldalát mutatta meg, amit Kati nélkül nem ismertünk volna meg.
• 2019-ben civil szervezet, a Három Királyfi Három Királylány Alapítvány ismerte el a családokért végzett kimagasló munkáját: Kopp-Skrabski-különdíjat kapott.

A korábban idézett interjúban, amikor arról kérdezték, milyen jövőt jósol a Képmásnak, így válaszolt: „A jövőben is tartalmas lapot fogunk készíteni, amelyben az olvasó a saját és a Teremtő képmására ismer.”

– Mi a sikeretek titka?

Csongor: Nincs ebben semmi titok, hittel és kemény munkával az ember szinte bármire képes. Az első éttermünk bútorait a családtagok, barátok, ismerősök dobták össze: valaki felajánlott egy felesleges bojlert, mástól egy kidobásra szánt asztal kötött ki nálunk, amit kipofoztunk, és a mai napig ezek adják a zánkai Neked Főztem sajátos hangulatát. Nemcsak hogy kezdő tőkém nem volt az induláskor, de még az első szezon teljes bevételét is ellopták a befalazott széfből. Akkor nagy elhivatottság kellett a folytatáshoz, és persze olyan kollégák, akik kitartottak mellettem.

Márton: Ha szenvedélyesen szereted azt, amit csinálsz, és alázatosan dolgozol a céljaidért, meglesz az eredménye. A Gilvesy birtok felépítése, gyakorlatilag a nulláról, hatalmas kihívás volt, az összes szőlőterületet újratelepítettük.

– Miért döntöttél a biogazdálkodás mellett?

Márton:

Azt gondolom, hogy ez az egyetlen út ahhoz, hogy ez a tevékenység hosszútávon fenntartható legyen, hogy a gyerekek is tudják majd még élvezni. Arról nem is beszélve, hogy mivel én dolgozom a szőlőben, nem vagyok hajlandó mérgezni napi szinten a szervezetemet.

 Egyre többen teszik le a voksukat a vegyszermentes élelmiszerek mellett, én is ebben látom a jövőt. A 2019-es boraink már bio borok, ez öt év kemény munkájának az eredménye. Vannak pályázatok, de alapvetően az első jó pár év kezdő vállalkozóként arról szól, hogy minden megtakarítást visszaforgatsz.

Csongor: Nekünk a zánkai házunk a mai napig nincs befejezve, nyaralni is hat év után tavaly jutottunk el először. Eddig pénz se nagyon volt rá, mert mi is minden hasznot visszaforgattunk, és a kieső időt is sajnáltuk. Ez ezzel jár, valamit valamiért.

 

– A rokonok, a barátok Budapesten, illetve Győrben maradtak. Könnyen befogadtak titeket a helyiek, születtek új barátságok?

Márton: Nekem könnyű volt, mivel gyerekkorom óta jártam ide, de értékes új kapcsolatokra is sikerült viszonylag gyorsan szert tennem a szőlő és a gyerekek ovija révén. A Hegyközségben is tisztséget vállaltam, és megalapítottuk a Rizling generációt, ahol szintén sok hasonló gondolkodású, érdeklődésű fiatal borásszal kerültem kapcsolatba.

Az elődeink, a „nagy öregek” között ilyen szövetség nem létezett, mi, második generációs borászok viszont hiszünk benne, hogy összefogással sokkal többre juthatunk.

Segítjük egymás beszerzéseit, közösen használunk gépeket, és igyekszünk összehangolni a bormarketinget is. Rendszeresen látogatjuk egymás pincéit, nyíltan, őszintén kóstolunk, elmondjuk, ha valamin javítani kell. Ennek köszönhetően évről-évre javul a minőség.

Csongor: Nekem soha nem volt sok barátom, Budapesten annyira kizsigerelt a munka, hogy nem is volt rá energiám. Itt más a helyzet, sokkal közvetlenebbek az emberek. A tél a mi szakmánkban egy kifejezetten nyugalmas időszak itt a Balatonnál, nekem is több új baráti kapcsolatom lett azzal, hogy ideköltöztünk.

– A Neked Főztem brandet nagyon profin felépítetted. Sok irigyed van?

Csongor: Vannak, akik irigykednek a sikereimre, de nekem tiszta a lelkiismeretem. Aki ismer, tudja, hogy keményen dolgozom, soha nem volt büdös számomra a kétkezi munka. Ma sem tudok hátradőlni, hisz magasra tettük a mércét, amit fenn is kell tudni tartani.

 

– Miről szól és miért dolgozik a Balatoni Kör, amelynek ti is a tagjai vagytok?

Márton: Helyi vállalkozók összefogásán alapul.

Fontos, hogy a borászok, éttermesek, pékek stb. ne egymás konkurenseiként tekintsenek elsősorban egymásra, hanem azon legyenek, hogy egymást erősítsék, hogy a közös tevékenységük hatására a Balaton egész évben egy vonzó desztináció legyen.

Amíg egy térségben csupán egy komolyabb borászat van, azért nem fognak tömegek napokra oda utazni, de ha van három-négy nívósabb pince, színvonalas szálláslehetőség, és még jókat is tudnak enni, akkor sokkal nagyobb erre az esély.

– Télen a Balaton „meghal”, minden bezár, gondolják sokan. Évekkel ezelőtt ez tényleg így is volt. Van változás?

Csongor: Mi az első pillanattól megpróbálkoztunk az egész éves nyitva tartással. A legjobb embereim ugyanis elmennének, ha csak a nyári szezonban kapnának munkát. A téli hétköznapok bizony ráfizetésesek, de azt gondolom, hogy a hétvégékkel már sikerült áttörést elérnünk. Az olyan közösen meghirdetett események iránt, mint a SlowFüred, vagy a Balatoni Kör népszerű gasztro-piknik eseményei, egyre nagyobb az érdeklődés.

– Nem hiányzik Budapest?

Márton: Egyáltalán nem, Győr sem. Ha van egy kóstoló, „felmegyek”, de mindig úgy szervezem, hogy akár késő este is, de hazajöhessek.

Csongor: Én egy időben tanítottam a CIE-n (Culinary Institute of Europe), nemzetközi séfeket okítottam, vittem egy-két órát, de nem esett jól folyton utazgatni, a pesti dugóban araszolni, ott aludni, inkább visszaadtam a lehetőséget.

– Itt fogtok megöregedni a Balatonnál?

Márton: Még szép!

Csongor: Simán. Még Olaszországban élnék szívesen, de az nem mostanában lesz. A gyerekeknek is sokkal jobb itt. Annyira emlékszem az itteni első ovis napra: kirohantak elénk a gyerekek, puszilgatták a lányomat, ölelgették, olyan sárosan jött haza, hogy öröm volt nézni. A gyereknevelés költségei is sokkal húzósabbak a fővárosban.

Budapesten gyakran jártunk játszóházba súlyos pénzekért, mert nem nagyon lehetett mást csinálni, gyűlöltem. Itt suli után csak lejövünk a partra, fára másznak és szaladgálnak a gyerekek teljesen ingyen, a jó levegőn.

– A nagyszülők viszont távol vannak. Ezt hogy élitek meg?

Márton: Nem egyszerű, mindenhova visszük magunkkal a gyerekeket. A feleségeinknek okoz ez nagyobb „nehézséget”, hisz amikor nekünk szezon van, az ő feladatuk a gyerekek körüli összes teendő, és persze nekünk is segítenek, amiben tudnak. Petra nélkül sehol nem tartanék, az biztos.

– Mik a jövőbeni terveitek?

Márton: Négy-öt borász kollégával egy közösségi feldolgozó álmát dédelgetjük, ez a beruházás megoldaná mindannyiunk infrastrukturális problémáit. Szeretnénk egy borboltot nyitni, idővel néhány apartmant is üzemeltetni Tagyon-hegyen. A telepítések pedig folyamatosak. Amióta a Hegyközség megfiatalodott, sokat dolgozunk azon, hogy műveletlen terület ne nagyon legyen. Boldog lennék, ha egyszer majd a gyerekeim is megtalálnák ebben a számításukat.

Csongor: Folyamatosan jár az eszem valamin, ilyen vagyok. Egyszer még lehet, hogy Marcival is belefogunk valami közösbe, ki tudja? A legfontosabb jelenleg persze a már meglévő éttermeink színvonalas működésének a folyamatos fenntartása.

– Mivel bátorítanátok azokat, akik most fontolgatják a vidékre költözést?

Márton: Jöjjenek, munka van bőven. A bérek sem maradnak már el sokkal a budapestiektől, az élet viszont jóval olcsóbb.

Csongor: Az éttermeinkben mi is igyekszünk, amit csak lehet, helyi termelőktől beszerezni, de ez sokszor bizony nehézséget jelent. A gazdálkodásban nagyon komoly lehetőségek vannak, de nem tudom, hogy ezzel a helyi fiatalok például tisztában vannak-e. Szerintem nincsenek. Sok vidéki srác a gyors meggazdagodás reményében megy a fővárosba vagy külföldre. Van, aki megtalálja kint a számításait, de sokan csalódnak, ott sincs ugyanis kolbászból a kerítés, és sokkal drágább az élet.

A vidékben rengeteg lehetőség rejlik azok számára, akik nem riadnak meg a munkától. Mi csak bíztatni tudunk mindenkit, aki egy minőségibb életre vágyik, hogy ne gondolkodjon tovább, vágjon bele, megéri!

Fodor Ferenc gyermekéveit Erdélyben, Tenkén töltötte, a szatmárnémeti katolikus gimnáziumban érettségizett és képzőművészeti pályára készült. Jó tanuló, szorgalmas fiatalember volt, a rajztanári szakra valamiért mégsem vették fel. Ezért aztán a földrajz-természetrajz szakot választotta. A Szent Imre Kollégium jóvoltából nem kellett szűkölködnie, tanárai pedig felfigyeltek lelkiismeretességére, szorgalmára.

A diploma megszerzése után Karánsebesen kezdett dolgozni, de sokszor szorongatta a magány érzése. Emlékirataiban így fogalmaz: „...Magam is éreztem, hogy a magyarság számára veszendőbe megy ez az egykor színmagyar táj”. Habár a szerelmet, élete párját megtalálta, és személyes magányossága oldódott, a nemzet iránti aggódása egyre erősödött. Mindez nála nem maradt üres szólam, felelősségérzete tenni akarással párosult.

Túrákat, előadásokat szervezett, amelyek során a természettel, a magyar hagyományokkal, egy-egy terület sajátosságaival ismertette meg az érdeklődőket. Lelkesedése sokakra átragadt.

Közben fáradhatatlanul dolgozott: tudományos cikkeket írt, és tehetségére hamarosan felfigyeltek. 1916-ban a Budapesten, a Természettudományi Társulat Növénytani Szakosztályban tartott előadást, majd a Magyar Földrajzi Társaság tagja lett. Egy pályázat jóvoltából ismerkedett meg Teleki Pállal.

A háború nyomta rá bélyegét Fodor Ferenc és családja életére is. Karánsebes különböző hatalmak megszállása alá került, a létbizonytalanság, a nélkülözések mégsem szegték kedvét a geográfusnak. Szerb, francia, végül román fennhatóság alá került otthonuk, a spanyolnátha is elérte őket, de 1919-ben örömteli hír érkezett:

Teleki Pál Budapestre invitálta a fiatal tudóst, hogy legyen segítségére a béketárgyalásokhoz szükséges statisztikai és térképes anyag összeállításában.

E szakmai munka bizakodásra adott okot. Fodor Ferenc úgy érezte, hazája szolgálatára lehet, és a forrongó politikai viszonyok, a bizonytalanság és a sokszor fenyegetettségben töltött napok, hetek sem tántorították el a tudományos munkától. Családjától távol kellett dolgoznia, különösen sanyarú körülmények között, amint írja: „a telet egy fűtetlen laboratóriumban fázlódtam végig”.

Több alkalommal is belefogott, hogy élete eseményeit, tudományos tevékenységét lejegyezze, mintha érezte volna, hogy az utókor egy ideig nem fogja számontartani a nevét. Négy különböző írását is megtalálták kéziratos formában: Emlékezetül, Curriculum vitae, Életem eseményei, Élettörténet.

A húszas-harmincas években, ha lassan is, de fokozatosan javult a Fodor család helyzete, végre ismét együtt lakhattak, ráadásul békés körülmények között, és elindult Fodor Ferenc tudományos karrierje is. Tudatos, takarékos ember lévén rövidesen telket vett, házat épített. Új otthonukat téglánként spórolták össze, arra is gondjuk volt, hogy becsületes mesterekkel dolgoztassanak.

Közel tíz könyve is megjelent ebben az időszakban. A pályája csúcspontját talán akkor érte el, amikor munkássága elismeréseként 1928-ban egyetemi tanári címet kapott. Közben folyamatosan tudatában volt Magyarország szorongatott helyzetének, személyes tragédiaként élte meg azt, ami a hazával történt.

Így vall erről: „Az ötfelé tört Magyarország feltámadására várunk, mert hisszük, hogy az isteni igazság végül is győzedelmeskedik az erőszakon. Ezért élünk, ezért dolgozik most a nemzet minden jobb fia. Hiszem, hogy magam is ezek közé tartozom.”

A második világháború, Budapest ostroma munkanélküliként érte Fodor Ferencet, akit állásából azért bocsátottak el, mert a fasiszta eszméket nem volt hajlandó elfogadni. Persze, a kommunista hatalomátvétel sem könnyítette meg a tudós helyzetét, nem kaphatta vissza professzori állását a közgazdaságtudományi karon. A Rákosi-korszakban megalázó, politikai bizottságok előtt zajló színjátékokon „minősítették” mint tudóst, és sosem kaphatott többé a tudásához, elkötelezettségéhez méltó állást. Egyre többet betegeskedett, de folyamatosan dolgozott tovább, tudományos írásait több-kevesebb sikerrel igyekezett megjelentetni.

Élete utolsó éveiben nagy jelentőségű térképészettörténeti munkásságot folytatott, neki köszönhetően vált áttekinthetővé a hazai térképészet korai anyaga.

Tájtörténeti, tájföldrajzi munkái hatalmas tudáskincset őriznek.

Igyekezett feltárni Magyarország néprajzát is, munkássága jelentősen hatott az etnográfia tudományára is.

Hosszú és termékeny pályája során jelentős szereplője volt a tudományos életnek, sok munkája mégis csak kézirat formájában maradt fenn. A szocializmus éveiben neve lassan kikopott még a lábjegyzetekből is, hivatkozni sem lehetett munkáira. Sokáig levéltárban porosodtak írásai, amelyek aztán az 1990-es évektől, jóval Fodor Ferenc halála (1962) után, újra figyelmet kaptak. A geográfusok és a politikatörténészek egyaránt értékes adatokat fedeztek fel elfeledett kézirataiban, így Fodor Ferenc, ha csak posztumusz is, de visszatérhetett „bujdosásából”.

Források:

Fodor Ferenc önéletírásai. Szerk.: Győry Péter, Steven Jobbitt. Bp., ELTE Eötvös József Kollégium, 2016.
Földrajzi Értesítő 2007. LVI. évfolyam 1–2. füzet, 136-139. old.
Magyar életrajzi lexikon és Wikipédia

A cikk a Trianon 100 emlékév alkalmából, a Nemzeti Együttműködési Alap támogatásával készült. A sorozat többi darabjáért kattintson ide>>

„Nem kísértjük Urunkat, Istenünket azzal, hogy ebben a bizonytalan és kockázatos időszakban a hónapok óta szervezett összejövetelt megvalósítjuk” – ezzel az indokkal hozta meg a főszervezők a döntést még a kormány megszorító intézkedéseit megelőzően a március 13-15-re tervezett Új Teremtés Konferencia elhalasztásáról. Dr. Misek János, a konferencia főszervezője és ötletgazdája szerint így biztosítják a teremtés védelmét – amelyről részben a konferencia is szót volna.

Az eseményt átszervezik egy új időpontra, és tájékoztatják a résztvevőket, akik már megvásárolták jegyüket a rendezvényre. Elképzelhető, hogy tartalmilag lesz szükség módosításokra - de ez esetben is igyekeznek minimum a mostani szintet hozni a programban.

A szervezői csapat addig sem tétlenkedett: imaközösséget hoztak létre a koronavírus és hatásai ellen.

Arra hívnak mindenkit, hogy csatlakozzon a napi 24 órás, 7 napon át tartó imaközösséghez, amely március 13-án 0:00 órakor már elindult, és március 19-én 24:00-ig tart. Célja, hogy az Úr mielőbb vessen véget a járványnak, óvjon meg minél több életet, és kerüljük el egy nagy gazdasági válság kialakulását. Az imaközösségbe felekezettől függetlenül mindenkit várnak!

„Hisszük, hogy az ima ereje mindenre képes, és hogy ebben az új, most kialakuló egységben hatalmas erő van! Hisszük, hogy a 24/7 imádságnak hatalmas ereje van, és ha folyamatosan zörgetünk, könyörgünk az Úrhoz, segíteni fog! Jelen helyzetben ennyit tudunk tenni. Csatlakozzatok!” – mondta dr. Misek János. Az Új Teremtés Konferencia szervezői vállalják az imaközösség szervezését, az időpontok vezetését, koordinációját, a már betöltött időpontok közzétételét.

Az imaközösségi felhívás, már betöltött időpontok, valamint a jelentkezési lehetőség itt találhatók: www.ujteremteskonferencia.hu/imakozosseg

Ha böngészünk a százéves párkereső felhívások tömkelegében, alighanem ez az első különbség, ami föltűnik (azon kívül, hogy a rovatot nem társkeresésnek, hanem házasságnak hívták): a bátran vállalt anyagiasság a lelki tényezők rovására. A férjkereső kisasszonyok fillérre beszámoltak hozományuk összegéről vagy állásuk minőségéről, arról, hogy ki rendelkezik a vagyonuk fölött. (Az árvaságot érezhetően előnyként említik a házasságközvetítők is, hiszen ilyen esetben a vőlegénynek nem kellett megküzdenie se férfi-, se női családtaggal, ha a hozományt lóversenyen kívánta volna kamatoztatni.) Ha sajnálatos módon ágrólszakadt a hajadon, akkor legalább arról biztosítja az érdeklődőt, hogy snájdig, házias és kitűnően főz. A feleséget áhító urak ugyancsak hangsúlyozták, mekkora birtokkal, házzal vagy milyen nyugdíjas állással rendelkeznek. Azt sem titkolták, ha elsősorban gondos anyát kerestek egy vagy éppen öt elárvult kisgyermeküknek.

Mindebből persze nem arra kell következtetnünk, hogy a lelki összhangra végképp fittyet hánytak volna a hajdani házasulandók. Inkább csak arra, hogy a romantikus szerelemnek a kultusza, amelynek manapság – még ha sokszor álságosan is – hódolni látszunk, mintha nem követelt volna kizárólagos irányítást a párválasztás fölött.

A magányos delikvens fölmérte, mennyit ér szőröstül-bőröstül, és nem átallta kimondani, hogy a házasságot gazdasági közösségnek (is) tartja.

A házassági szerződés ezért korántsem ment ritkaságszámba, különösen, ahol a menyasszony ingóságokat (pénzt, bútort, ruhaneműt, esetleg ékszert) vitt a közös háztartásba. A nők, de kivált a papáik rajta tartották szemüket a móringon, és el akarták kerülni, hogy a ház ura egyik napról a másikra kisemmizve, akár gyerekestül utcára tehesse asszonyát. A közjegyző előtt kötött megállapodásokból hiányzik az a szégyenlősség, amivel ma a házassági szerződésről szoktunk beszélni – hogy a bizalmatlanság jele, hogy a másikat megbántjuk még az ötlettel is, hogy nem hiszünk a szerelmünkben és abban, hogy mindhalálig kitart.

 

Ugyanez volt érvényes a 2000 korona értékű kelengyére („fehérnemű, ruha, ezüst és egyéb”). Ha a frigyből nem születne gyermek, a menyasszony, Spiller Irénke pedig 10 éven belül meghalna, a férj egy fityinget se tarthat meg a hatezer koronából, három év alatt mindent vissza kell fizetnie a szülőknek vagy a testvéreknek. Amennyiben Irénke (akinek mészárosmester atyja is aláírta a szerződést) önhibáján kívül a közös otthon elhagyására kényszerülne, a férjnek havi 100 korona asszonytartást kell leszámolnia, ezen fölül gyerekenként 40-40 koronát.

A vőlegény, Székely Aladár ekkor (1904) már saját fényképészeti műhelyében dolgozott, habár még nem a Váci utcában, ahol később évtizedeken át készítette az akkoriban rendkívül modernnek számító, személyiséget előtérbe helyező fotóit. Igen, arról a Székely Aladárról van szó, aki megteremtette az utókornak Ady Endre máig ismert, merengő tekintetű imázsát. „A hivatásos fényképészek közül Székely Aladár áll az első helyen. Portréi igazán előkelő dolgok. Többnyire a művészvilág nevesebb tagjai voltak a modelljei”, emelte ki a sajtó a műcsarnokbeli nemzetközi fotókiállítás művészei közül (1910). A gyulai születésű Székely Aladár (1870–1940) már nem volt nincstelen fényirdász, amikor a mészáros lánya, Irénke bútort és pénzt vitt a József körúti műterembe. „Ügyes asszisztens és jó retusőr állandó állást nyerhet Székely Aladár fényképésznél. József körút 62. Ugyanott elfogadó hölgy is kerestetik, ki retusírozni is tud”, hirdette 1903-ban.

Nem tudom, a bútorok és Irénke ezüstje kitartott-e addig, amíg a házasság: a neves portréfotós haláláig. Az egyetlen fiú, László 1943-ban veszett oda Voronyezsnél, de az özvegy Spiller Irénkéhez csak jóval később érhetett el a hír. Még 1946-ban is üzent fiának az újságon keresztül, mert azt hitte-remélte, életben van, hadifogoly.

Néhány hónappal azután, hogy Székelyék aláírták a megegyezést, egy másik szellemi munkás, dr. Rózsa Mihály kereskedelmi iskolai tanár is szerződött arájával. Ám egy egészen más nagyságrendű hozományról.

 

Ízelítő abból a 10 000 koronányi kelengyéből, amit Keresztes Anna atyja, a székesfehérvári nagykereskedő céges levélpapírján („alapíttatott 1842-ik évben”) felsorolt. Mindez aprópénz volt a 32 000 koronához képest, amit a házasság napján a menyasszony egy takarékkönyvben adott át kezelésre hitvesének azzal a kikötéssel, hogy a pénz tulajdon- és rendelkezési joga mindvégig az övé marad. Ha 5 éven belül meghalna, az egészet, ha pedig 5–10 éven belül, a felét kell törvényes vagy végrendeleti örököse kezébe leszámolnia. Ezzel szemben Rózsa tanár úr halála esetén mindent a neje örökölt. Gyanús, hogy Rózsa úr sem csak a tanári fizetését lobogtatva kérte meg a kereskedőlány kezét, mert feltételül szabta, hogy a megözvegyült Annának gondoznia kell majd apósa-anyósa sírját, ezen fölül 1000 koronát a székesfehérvári izraelita temetkezési egyletnek, 4000 koronát fizetni pedig sógornője lányának.

A tanár és a nagykereskedő lánya tehát anyagi biztonságban kezdte a közös életet. A sors azonban példát statuált, megmutatva, hogy a pénz nem vethet gátat a történelem árjának.

Az első világháború után Rózsa Mihály doktort, a golyva kezelésének szakértőjeként is ismert vegyészt B-listázták, azaz – mint közszolgálati fölösleget – elbocsátották. „A tudományt azonban más országokban megbecsülik, s Rózsa hamarosan megfelelő elhelyezkedésre talált. Ausztriában az ő javaslatára elrendelték a sójódozást, és a tengeri halak vámjának eltörlésével is hathatósan hozzájárulnak a betegség elterjedésének megakadályozásához.” (Népszava, 1925.)

Ám a sikeres külföldi pályafutás drámai fordulattal tört derékba. „Március végén az Apponyi téren a villamos elütött egy rosszul öltözött, idős férfit. A mentők a Rókus kórházba vitték. A Rókus kórházban az idős ember össze-vissza beszélt arról, hogy őt Hitler küldte Magyarországra. (…) Kiderült, hogy a villamosbaleset áldozata Rózsa Mihály dr. kereskedelmi iskolai tanár és európai hírű kémikus. Rózsa a Ponty utcai kereskedelmi iskola vegyészeti tanára volt. Rendkívül sokat foglalkozott a só kémiájával, és európai hírnevet szerzett tudományos munkáival. A háború után Oroszországban járt, ahol a Kaspi-tenger sórétegeit tanulmányozta, és az egész világon nagy feltűnést keltett az erről írt értekezése. A gráci egyetem tiszteletbeli tanárának is megválasztotta. Hosszabb időt töltött Grácban, ahol előadásokat tartott, majd nyolc hónapja visszatért Budapestre. Az idős ember teljesen elhanyagolta magát, nem törődött semmivel, jövedelme nem volt, lerongyolódott, és népkonyhákra járt enni. Rózsa Mihály tragédiája tudományos körökben nagy részvétet keltett.” (Ujság, 1933. április.)

Hogy a zavart elméjű vegyésztanár azonos-e a „fővárosi kereskedelmi iskolai tanárral”, akinek Keresztes Anna kisasszonnyal kötött frigyéről hajdan a napilapok is hírt adtak, valószínű, de nem biztos. Ahogy az sem, hogy felesége, Anna merre járt, mit élt át férje szomorú Apponyi téri összeomlása idején. Bizonyos viszont, hogy 67 évvel az esküvő után egy aprócska közlemény látott napvilágot. „Ezúton mondunk köszönetet kedves rokonainknak, ismerőseinknek, akik drága halottunkat, özv. dr. Rózsa Mihályné szül.: Keresztes Annát utolsó útjára elkísérték vagy levélben fejezték ki részvétüket. Rózsa Mihály és a gyászoló család” (Magyar Nemzet).

Amikor a fehérvári nagykereskedő lánya egy tanárnak nyújtotta a kezét, alighanem sok agglegény sóhajtott föl csüggedten. Hát még 1906. július 2-án, amikor Weiss Manfréd, a csepeli iparbirodalom cézára Andrássy úti palotájából feleségként távozott Elza, a legidősebb leány. „Van másik! Nem is egy, de három!”, vigasztalhatták magukat a hoppon maradtak, a még hajadon Marianne-ra, Daisy-re és Edith-re gondolva. Néhány pohárka konyaknak azért le kellett csúsznia, hogy megkönnyítse az elszakadást a nem kevesebb mint félmillió koronás hozomány ábrándjától.

 

„Mauthner Alfréd úrnak jogában álland a hozományt a házas együttlét tartama alatt esetleges üzleti vállalataiba fektetni, de viszont neje fönntartja magának a jogot, hogy bármikor a házasság tartama alatt is hozományának (...) férje vagyonától való különválasztását (...) követelhesse”.

Ha eddig nem gyanítottuk volna, hogy Weiss Elza és Mauthner Alfréd személyében két üzleti birodalom is egybekelt, ez a megfogalmazás nem hagy kétséget.

Weiss Manfréd okkal remélhette, hogy újdonsült veje nem egy dél-franciaországi rulettasztalnál fogja befektetni a félmilliót. A másik örömapa, Mauthner Ödön Weisshez hasonlóan a polgári korszak újító szellemű üzletemberei közé tartozott. Nemcsak adta-vette a vetőmagokat, hanem saját, külföldi laboratóriumokban szerzett növénynemesítő szaktudásával és serény reklámtevékenységgel növelte nemzetközi hírűvé a cégét. Fia, Alfréd ennek az üzletnek lett elismert nagykövete.

 

Elza hét gyermekkel maradt özvegyen. Apja és férje műve, a szerteágazó cégbirodalom később a nácik kezébe került, hogy egy hírhedt alku árán, amit legutóbb Závada Pál regényesített meg, az egész dinasztia életét megmentse. A legidősebb Weiss lány New Yorkban hunyt el 95 éves korában, 74 esztendővel a nyári nap után, amikor a magkereskedő daliás sarjával (és hófehér menyasszonyi kesztyűs kezében egy félmilliós bankbetéttel) holtodiglan szerződést kötött.

A történet nem kerekedett volna ki Budapest Főváros Levéltára és az Arcanum Digitális Tudománytár archívumai nélkül.

 - Miért hoztad létre a csoportot és kiket vártok?

Március 12-én este hoztam létre, és rögtön már az első órában ezren lettünk. A csoport létrehozásakor már tapintható volt a feszültség a pedagógusok, a szülők és a diákok között a koronavírus-veszélyhelyzet miatti iskolabezárás kapcsán. Ekkor határoztam el, hogy elébe megyek a dolgoknak, és a közösség erejét kérem, hogy összegyűjtsük a tanulást segítő, otthon, az iskolától távoli környezetben is használható digitális eszközöket.

Reméltem, hogy egy támogató, alulról szerveződő közösség jön létre az érintettekből, és az egyéni tudások egy kollektív tudásbázissá alakulnak. 

Elsősorban innovatív pedagógusok körében terjesztettem és néhány szülői csoportban. Digitális pedagógiával is foglalkozó  oktatóként kialakítottam az évek során egy kapcsolati hálót, amiben sok, a témához értő és gyakorló szakember van, ők voltak az első csoporttagok. Azóta több, mint ötvezenerre szökött fel a csoport taglétszáma, és az iskolákat érintő intézkedések bejelentése óta szinte másodpercről másodperce növekszik.

- Mik az eddigi tapasztalatok, mennyire hasznos a csoport, milyen a hangulat?

A tapasztalatok szerint a pedagógusok nagyon hálásak és inspiráltak, legalábbis erről posztolnak, üzennek a legtöbben.

A második leggyakoribb érzelem és téma, ami megjelenik, az az aggodalom és a zavartság, hogy ennyi teljesen új lehetőség között és ennyire új területen, hogy fognak pedagógiailag korrekt munkát végezni?  

Ki fog segíteni nekik, milyen eszközöket válasszanak, hogy használják jól ezeket, és hogyan fogjanak hozzá? 

A harmadik pedig a nekik is választ nyújtó támogató felajánlások, szoftverek, virtuális tantermek, digitális tananyagok, applikációk, technikai segítségek - ezekből is rengeteg érkezik. Ötlet, kérdés is sok van. Széles a gondolati ív is: olvasható felajánlás a legnagyobb rendszerszintű segítségtől (pl. komplex iskolai virtuális oktatási keretprogram) a legkisebbig (pl. hogyan kell matematikai képleteket irni applikációból, telefonról). Jelenleg a rendszerezés a legfőbb feladatunk, a pedagógiai céloknak és a NAT-nak megfelelően kezelhető, jól használható tudásbázist szeretnénk létrehozni. Természetesen az oktatási irányítás útmutatásait is figyelembe vesszük, és a digitális átállásban azokkal együtt segítjük a pedagógusokat, szülőket és a gyerekeket.  

- Szülőknek érdemes csatlakozni?

Mindenképpen érdemes, mert a szülők alulról jövő kezdeményezéseire is szükség van. Helyi megoldások kellenek, például osztályban, iskolában akár kisebb tanulócsoportokat alkotni. A szülőkre most még nagyobb felelősség hárul, külön készülök én is nekik információkkal: hogyan hozzunk létre új, otthoni tanulást segítő napi rutinokat, hogyan hozzunk létre tanulási környezetet, hogyan kommunikáljunk a gyerekkel, hogy kezeljük a felmerülő érzelmileg telített helyzeteket.

A lényeg: csak lassan és nyugodtan.

Nem kell hétfőn reggel online témazárót írniuk, sőt, egy hónap múlva sem biztos, hogy ez lesz a legfontosabb. Induljunk el, hozzunk létre közösségeket az egészséges és derűs, pozitív jövőbe vetett rendületlen hit mentén.

Legyünk mentálisan erősek és figyeljük a megoldáskozpontú csoportokat. Ebben segítünk mi is. Időnk van és minden rendben lesz. Ezek a fontos „megerősítések".

Fülöp Hajnalka újságíró, tudatos internethasználat oktató, a digitális pedagógiában is jártas szakember, öt gyermek édesanyja, a Tudatos Digitális Szülők Facebook-oldal szerkesztője.

– Milyen családban nőttél fel, milyen értékrend szerint neveltek a szüleid?
– Édesanyám és édesapám becsületes munkásemberek voltak, ma már mindketten nyugdíjasok. Budán laktunk, szerény körülmények között, de szigorú követelmények mellett nőttem fel. Nővéremmel, Ágival nem kaptunk vallásos nevelést, de jó és szép, követendő példát annál többet.

– Hogy lettél televíziós újságíró, és milyen szakmai utat jártál be?
– Eredetileg képzőművészeti pályára készültem, a pasztellkréták, vázlattömbök a mai napig készenlétben állnak otthon. Hiányzik a rajz, de a jelenlegi elfoglaltságaim mellett nem nagyon jut időm rá. Mivel mindig is jó íráskészségem volt, szinte észrevétlenül sodródtam a média, az újságírás világa felé. Abszolút kezdőként kerültem a HírTV-hez, ahol végigjártam a szakmai ranglétrát: híradós riportok készítésével kezdtem, majd oknyomozó anyagokat forgattam, voltam hírolvasó, vezettem stúdióbeszélgetéseket. Egy évtized után az esti fő műsorsáv egyik vezető arca lettem. Azóta több csatornát is megjártam, több ezer interjút készítettem.

– A közügyek iránti érdeklődésed és a nyilvános szereplésben szerzett rutinod nem terelt a közéleti szerepvállalás felé?
– Nagyon bízom abban, hogy ott vagyok, ahol lennem kell, bár sokkal kevesebb bennem a szereplési vágy, mint azt a hivatásom alapján bárki gondolná.

Szerintem a mi hivatásunk tipikusan határterület, a jelenlétünkkel, a műsorainkkal, ha áttételesen is, de részt veszünk a közéletben.

A képernyőn keresztül jól kitapintható a társadalmi vitákban az álláspontom, de tisztán látom a határvonalakat is, a szerepkörömből fakadó rendelkezésemre álló mozgásteret.

– Sok keresztény vélekedik úgy, hogy inkább távol tartja magát a közélettől, mert az nem tiszta…
– A közéleti szerepvállalás szerintem nagyon fontos. Egy keveset citált idézet Ferenc pápától számomra sorvezető, a Szentatya úgy fogalmazott: „Részt venni a politikában, a keresztény ember számára ez kötelesség. Mi, keresztények nem játszhatjuk Pilátus szerepét, a kézmosást! Ha a politika túlságosan bepiszkolódott, annak részben az az oka, hogy a keresztény testvérek nem illeszkedtek a politika világába az evangélium szellemével.”

Egy elgondolkodtató beszélgetés, érdekes interjú reményeim szerint örömöt okoz és inspirálóan hathat, de a világot valójában nem a jó kérdésekkel, hanem a jó példával lehet igazán alakítani.

– A műsorodnak már a címe is hitvallás. Te vagy a „keresztanya”?
– A Credo egyszerre személyes és szakmai hitvallás is. Sokáig nem hagyott nyugodni az a kettősség, ami a média világa és a Krisztus-követő életmód között feszül. Ekkor bukkantam rá az Opus Dei-t alapító Josemaría Escrivá üzenetére: „Mindenki szentté válhat a hétköznapi élet által. Minden keresztény meg van hívva az életszentségre a munkáján keresztül is.” Attól kezdve kerestem a módját annak, hogy mit tehetnék tévésként, újságíróként azért, hogy ne csak a magánéletben, de a hivatásomban is megéljem a kereszténységemet. Márton Áron ezt valahogy úgy fogalmazta meg, hogy a keresztény ember két világ polgára. A hitét nem tekintheti ürügynek arra, hogy meneküljön az életfeladatok elől. Amikorra ez tudatosult bennem, már meg is született egy keresztény közéleti műsor alapötlete.

– Mitől lehet egy közéleti műsor keresztény?
– Szeretném az emberekkel egy más megközelítésben megismertetni azokat a vitatott és nehéz kérdéseket, amelyekkel nap mint nap szembesülnek, asztalhoz invitálva a megtapasztalt jót, bemutatva, hogy egy keresztény műsor is lehet bátor és izgalmas. Sőt, ma igazán ez az! Megalapozatlan vélemények, hamis ideológiák kapnak ugyanis érdemtelenül nagy teret a médiumokban.

A kereszténységre rengeteg negatív sztereotípia rakódott, amelyek gátolják fontos és értékes üzenetek eljuttatását a nézőkhöz. Ez a hátrány azonban behozható nyitottsággal, korszerű megközelítéssel és kommunikációval, őszinte beszéddel.

– Hogy lettél hívő?
– 13 évesen kezdtem önállóan hittanra járni, 14 évesen keresztelkedtem meg. 33 évesen bérmálkoztam. Tizenévesen Assisi Szent Klárát választottam védőszentemül. Jóval később, már riporterként tudtam meg, hogy 1957-ben őt nevezte ki XII. Piusz pápa a televízió, a televíziósok védőszentjének…

– Ennyire sima és vezetett volt az urad?
– Nem, a hithez vezető út nekem sem volt zökkenőmentes. Többször is hátat fordítottam Istennek. A mai napig a gőg, az önzés és az életszentség között vagyok félúton. Bőven van még mit dolgoznom, mert bizony, ha szabadjára engedem a maximalizmusomat, és hagyom eluralkodni a kritikus természetemet, nos, az senkinek nem jó. De érzem, hogy Isten megelőlegezte a szeretetét, a bizalmát, születésemtől fogva töretlenül hisz bennem.

– Sok forró témát érintenek a beszélgetéseid, az LMBTQ mozgalomtól az abortuszkérdésen át. Voltak kellemetlen élményeid a műsor életpárti, a hagyományos családmodell mellett kiálló értékrendje miatt?
– Voltak és vannak. Remélem, lesznek is. Ez a legmegbízhatóbb útjelző a számomra. Egyedül a lelkiismeretemtől félek, attól nem, ha valaki kritizál. Számtalanszor megtapasztaltam, milyen az, amikor csak egy kicsit kellene változtatnom az álláspontomon ahhoz, hogy jobban hangozzék, hogy tetszetősebb legyen.

De vannak dolgok, amelyeket nem szabad relativizálni, és nem képezhetik vita tárgyát. Ezért is lett a műsor alcíme: „Az igazat megvallva.”

– A műsorodban felmerülő témákkal többnyire identitás-kérdéseket feszegetsz. Miért fontos ezekről beszélgetni?
– Az identitását vesztett ember gyökértelen, kiszolgáltatott és magányos, ezért sérülékeny, könnyen befolyásolható. Az identitáserősítés valójában lélekmentés. Amikor az önazonosságunk szóba kerül, csak földi megközelítésben taglaljuk örökletes, genetikai sajátosságainkat. Férfinek vagy nőnek születünk, egy nemzet tagjaként, és egy család részeivé válunk. Csodálatos és összetett nyelvünk és kultúránk meghatározza gondolatainkat, érzéseinket is. De identitásunk legfontosabb része a lelki identitásunk, a teremtettségünk biztos tudata. Isten a saját képmására teremtett bennünket, aki ezzel a tudattal él, önbecsüléssel él. Ha ezzel többen tisztában lennének, jobban vigyáznánk magunkra, és jobban becsülnénk másokat is, attól függetlenül, hogy a világban éppen mik a globális trendek.

Ha egy társadalmat stabil és pozitív világnézettel bíró emberek alkotnak, ott az időről időre felbukkanó ember- és életellenes eszmék nem tudnak gyökeret verni, ezért szükséges ezekről a kérdésekről beszélni.

– Te szerkeszted a műsort és választod ki a vendégeidet?
– Nyitott szemmel járok, minden új ismeretséget, témát, könyvet, cikket a készülő adások szemszögéből vizsgálok. Rengeteg ötletet kapok a nézőktől, a vendégektől, kollégáktól is, de alapvetően Kovács Zsolt felelős szerkesztővel ketten készítjük a műsort. Zsolt számára nincs lehetetlen küldetés, fantasztikus vendégeket kutat fel és heroikus munkával szervezi az interjúkat. Minden operatív terhet levesz a vállamról, Bika Júlia társszerkesztővel közösen együtt élnek a produkcióval. Igazi csapatmunka, de tartalmi kérdésekben én mondom ki a végső szót.

– Mennyire tudsz távolságot tartani a témáktól és megmaradni a kérdező szerepben?
– Ez változó. Mindent a műsornak, az aktuális témának, üzenetnek rendelek alá. Ha a személyesebb narratíva segíti a jobb megértést, akkor egyáltalán nem törekszem a távolságtartásra, ha azonban a tárgyilagosabb megközelítés szolgálja az ügyet vagy a befogadást, akkor maradok semleges kérdező. Nem uralom el a terepet, és nem a képernyőn szeretnék kiteljesedni, de a személyiségemet a kellő mértékben beleviszem a műsorokba. 

– Melyik adásra vagy a legbüszkébb?
– Nehezet kérdezel. Mindegyikre büszke vagyok valamiért. Mindegyiket másért szeretem. 

– Március 15. nemcsak nemzeti ünnepünk, de a magyar sajtó napja is. Mit gondolsz a média felelősségéről és annak gyors ütemű átalakulásáról?
– A tömegtájékoztatási eszközök által behálózott világban, ahol az információ értékké, áruvá lépett elő, a sajtó szerepe is felértékelődött. És minél nagyobb a hatalma, annál nagyobb a felelőssége is. Csakhogy míg a negyedik hatalmi ág szerepkör csábító, és önmagunk fontosságának hangsúlyozása is az, könnyen a saját személyiségünk hatása alá kerülhetünk. Magyar újságíróként felelősségünk van hazánk sorsának alakításában; de továbbmegyek: a közgondolkodás, közhangulat, a szóhasználat, sőt, még a közmorál alakításában is. Egy olyan korban, amikor a hatalmi tényezők nem tanúsítanak önmérsékletet a tekintetben, hogy mire és hogyan használják a nyilvánosság és a meggyőzés eszközét, fontos, hogy legalább a média képviselői tisztában legyenek a szerepükkel.

Igen, a sajtó egy bizonyos szempontból hatalom, de csak amennyiben „hatalma” van a sebésznek is a beteg felett. Egy dilettáns vagy rosszindulatú újságíró egyszerre okozhat kárt az olvasóknak, nézőknek és az interjúalanyoknak is.

 A felgyorsult ritmus, a hírgyártás folyamatos kényszere következtében egyébként is komoly kihívást jelent az információk ellenőrzése, ezzel ugyanis a korábbinál jóval nagyobb tér nyílik a hamis híreknek és a híreszteléseknek. Így a mi szakmánkra hárul a pontos, tárgyilagos tájékoztatás és az információs szuverenitásunk megőrzésének felelőssége is.

– Miközben a közösségi média elterjedése óta mindenki véleményt formál, átértékelődhet a sajtószabadság fogalma is. Mi erről a véleményed?
– Örülök, hogy ezt megkérdezted. A sajtószabadság fogalma alatt ugyanis ma sokan – köztük számos újságíró – azt érti, hogy a sajtóban vagy a sajtónak mindent szabad. Ez a felfogás szereptévesztéshez vezet. A sajtószabadság zászlaja alatt sok mindentől függetleníthetjük magunkat, de egy valamitől soha nem, az pedig a valóság. Az internet, a közösségi média elterjedésével ma már semmit nem lehet eltitkolni, mindenre fény derül. A sajtószabadság tekintetében ezért aktuálisan inkább a médiapiaci viszonyok arányait méricskélik, amit jó és érdemes is nyomon követni. Különösen is lelkesednék a sajtószabadságért mint témáért, ha azt tapasztalnám, hogy minden időszakban, minden országban, minden kurzus alatt és mindenféle befolyás tekintetében egyforma hangsúlyt kapna. De ez sajnos nem így van.

Ha jogos aggodalomra adhat okot, illetve vizsgálat tárgyát képezheti, hogy egyes médiumok egy adott állam politikai jobb- vagy baloldalához állnak-e közelebb, akkor miért nem kap nagyobb hangsúlyt, hogy milyen érdekkörök állnak azok mögött a globális techcégek mögött, amelyek világviszonylatban tarolták le az információs piacot, a függetlenség és a korlátlan tájékozódási lehetőség illúziójában ringatva a megvezetett tömegeket?

A sajtószabadság tekintetében emberek millióinak, a manipulált internetes tartalmak esetében milliárdos tömegeknek a korlátlan befolyásolásáról van szó. 

– Egy felnőtt lány édesanyjaként mit gondolsz a digitalizáció hatásairól?
– A digitalizáció egy eszköz. Olyan hatással bír az életünkre, amekkora jelentőséget tulajdonítunk neki, amennyire kiszolgáltatjuk magunkat, az életünket a digitális technológiának. Gyermekeinkre gyakorolt káros hatása miatt egy eszközt nem hibáztathatunk. Önmagunkat már sokkal inkább, ha nem mi, hanem a táblagép mond mesét a gyermekünknek. Én örülök, ha lányom tőlem érdeklődik bármilyen témában, és nem a Google keresőbe írja be, amire éppen kíváncsi. A digitális világban felnővő gyermekeinket nem azért fenyegeti veszély, mert egy új technológia van jelen az életükben, hanem azért, mert sok esetben ennek a technológiának a gondjaira bízzuk őket. A gyerekekre úgy szabadítottuk az ismeretlent, hogy közben nem gondoskodtunk a biztonságukról, a védelmükről. Én soha nem voltam túl engedékeny anyuka, de lehet, hogy ezzel csak a távol töltött időt kompenzáltam. Nevelni sokféleképpen lehet egy gyermeket, de szeretni csak egyféleképpen: nagyon. Minden korban szerető közegre és odafigyelésre van szükségük. Rebeka lányom most 23 éves, a Semmelweis Egyetem Egészségtudományi Karára jár. Gyermek intenzívosztályon szeretne dolgozni. Ma már albérletben lakik, egyetemre jár, felnőtt, de nagyon szoros a kapcsolatunk. Két dolgot szeretnék átadni neki: szeretetet és hitet.

– Szorongással és feszültséggel terhes időszakot élünk, a hatókörünket jóval meghaladó problémák tornyosulnak előttünk: terjed a koronavírus, miközben beláthatatlan következményeket sejtető népvándorlási folyamat fenyegeti az öreg kontinenst. A férjed, Földi László titkosszolgálati szakember, gondolom, sokat beszélgettek odahaza ezekről is. Van benned félelem?
– Mi idilli környezetben, Leányfalun élünk egy kis gerendaházban, karnyújtásnyira a barátainktól. A családi kedvenc fehér pulink, Pasi felügyelete mellett, légoltalmi nyugalomban telnek a napjaink. Az ebédlőasztalunknál meglehetősen sajátosan keverednek a háztartás és a nemzetbiztonság kérdései. A férjem – egykori hírszerző tisztként – nagyon izgalmas fénytörésben látja a valóságot. Amit mi, átlagemberek ma még észre sem veszünk, vagy még csak nem is sejtünk, ő arra a folyamatok vagy az események mintázata alapján zavarba ejtően pontos elemzést ad.

De egy dolog tisztában lenni az esetleges ránk váró nehézségekkel és veszéllyel, és egészen más dolog félni tőlük. Mi a józanság, a remény és a cselekvés hívei vagyunk.

– Mit gondolsz, vajon képesek leszünk-e a most zajló drámai események hatására nézőpontot váltani, és hozhat-e lelki megújulást egy ilyen válságperiódus? 
– A világ éhezői miatt aggódunk, a globális felmelegedés ellen emeljük fel a szavunkat, de közben sokszor lokálisan semmit nem teszünk, sem a környezetünkért, sem a mellettünk élő kiszolgáltatott embertársainkért.

Pedig ha helyben mindenki elvégezné a saját misszióját, az a globális helyzeten is sokat javítana. Ráadásul a félelem lebénít, a kilátástalanság érzése passzívvá tehet, ez a keserű tehetetlenség pedig szerintem hosszútávon agressziót szül. Az emberek félelmei valójában az elmúlástól, a mulandóságtól való félelemből táplálkoznak. De akit egyszer életében átölelt az Isten, az soha többé nem fél. Van bocsánat a bűneinkre, és van élet a halál után. Mindegy, hogy természeti vagy személyes katasztrófa sújt minket, mindkettő alatt térdre roskadunk, és ez a létező legjobb pozíció a számunkra az imádsághoz. Mindegy, hogy mi elöl menekülünk be a templomba, ha már ott vagyunk, a tekintetünket végre bátran felemelhetjük a földről.

1. Készülj fel rá, hogy ez hosszú távú lesz

Ez talán az egyik legfontosabb és legnehezebb lépés: elfogadni, hogy egyik napról a másikra megváltoztak a mindennapjaink. Más országokban történtekből kiindulva, hetekig eltarthat ez az állapot, így mindenképpen megéri átgondolni és újratervezni a következő időszakra az életünket. Egy jó és rugalmas napirend és néhány szabály bevezetése keretet ad a napjainknak, tartást és kapaszkodót a családtagoknak, és a járvány terjedésének megelőzésében is segít.

A gyerekekkel is érdemes sokat beszélgetni a helyzetről, és őket is fel kell készíteni arra, hogy ez nem egy hosszúra nyúlt, „ereszd-el-a-hajam” vakáció lesz.

2. A munka az munka, a pihenés az pihenés

Az itthoni munkánál az egyik legnehezebb dolog számomra mindig is az volt, hogy legyen a munkaidőnek eleje és vége, és legyen különbség a hétköznapok és a hétvégék között. Tudatos odafigyelés nélkül könnyen egybecsúszik a kettő, aminek az a vége, hogy pizsamában dolgozok még délben is, vagy este 11-kor még az e-mailjeimet bújom. Néhány trükk, ami munkanapokon segíthet:

Keljünk fel reggel mindig ugyanabban az időben, és végezzük el a szokásos reggeli rutint (nálam ez gerinctorna, közös reggelizés, tusolás, öltözés, az ágyak bevetése). Nekem meghatározza az egész napomat, hogy reggel hogyan indítom el. Ha tartom magam a rutinhoz, sokkal energikusabb és összeszedettebb vagyok.

A munkáltató valószínűleg meghatározta az otthoni munkaidőt, de ha nem, akkor is érdemes kijelölni fix időszakot erre, és mindennap ugyanakkor kezdeni és befejezni a munkát. Kisebb gyermekek mellett ez valószínűleg inkább több kisebb időszak lesz – elmélyült munkát én a délutáni alvás ideje alatt vagy az esti fektetés után tudtam csak végezni. Ezt minden esetben egyeztetni kell a munkáltatóval, hogy később ne legyen probléma az egymástól eltérő elvárásokból és lehetőségekből.

A munkaidő végén szánjunk 10 percet arra, hogy átgondoljuk, mit végeztünk és mivel folytatjuk másnap, de utána kapcsoljuk ki a számítógépet, és tegyük el a kezünk ügyéből a céges telefont, ne nézegessük az emaileket folyamatosan. Ha meg tudjuk oldani, sétáljunk egyet, levegőzzünk egy negyedórát az erkélyen, igyunk meg egy teát – legyen egy rituálénk, amivel lezárjuk a munkanapot, és gondolatban átállunk otthoni üzemmódra.

Hétvégén pedig jöhet a lazulás, ahogy eddig is.

3. Kell egy jó napirend

A fenti trükkökön túl sem árt egy napirend, amit az egész család tud követni. Bár megjelent már a közösségi oldalakon néhány napirend otthoni tanuláshoz, én csak kiindulópontként használnám őket.

Tapasztalatom szerint a jó napirend családra szabott, függ a családtagok számától, életkorától.

Gondoljuk át, hogy hány szülő van otthon a gyerekekkel, kinek kell dolgoznia, tanulnia, napközben aludnia, mikor és mennyit, kivel kell tanulni, ki mennyire önálló stb.. Utána ez alapján állítsunk össze egy rugalmas beosztást.

A bennem élő maximalistának volt már néhány sikertelen próbálkozása a tökéletes napirend kialakítására, ezek alapján tanácsolom, hogy ne zsúfoljuk túl, ne osszuk be a gyerekek és magunk minden percét, mert úgy a kikapcsolódásból is kötelesség lesz, ami tovább fokozza a feszültséget egy egyébként is feszült helyzetben. Ne akarjunk minden percet „hasznosan” eltölteni, maradjon idő csak úgy (együtt) lenni. Igaz, hogy az otthoni munkával, tanulással és az önkéntes karanténnal megspórolunk egy csomó utazási időt, de ettől még nem fogjuk tudni pótolni ez alatt a néhány hét alatt azt összes teendőt, amit halogattunk az elmúlt öt évben.

Ne is változtassunk meg mindent, ahol lehet, tartsuk meg az eddigi időbeosztást, ez ad némi állandóságot és biztonságérzetet – nem csak a gyerekeknek, hanem a felnőtteknek is.

4. Öltözzünk fel, de mibe is?

Szinte minden távmunkával foglalkozó cikkben megtaláljuk a tanácsot, hogy öltözzünk fel reggel ugyanúgy, mintha munkába mennénk. Kiskosztümre és tűsarkúra azért nincs szükség, én pólóban és farmerben szoktam itthon dolgozni, a lényeg, hogy ne jöjjek zavarba, ha jön egy futár, vagy videochatelni kell a kollégákkal, ügyfelekkel. Telefonáláskor is magabiztosabbnak érzem magam, mintha mackónadrágban lennék. Munka után át szoktam öltözni kényelmesebb ruhába, ez is az átállás része.

A gyerekeknél is ragaszkodom ahhoz hét közben, hogy öltözzenek fel reggel, majd hétvégén lehet pizsamában lazulni délig.

A járványmegelőzés miatt azokat a ruhákat, amikben kint jártunk, a lakásban nem használjuk, hazaérkezés után azonnal átöltözünk, és a kinti ruhákat (nadrág, pulcsi) az előszobában, egy erre kialakított helyen tartjuk, és gyakrabban mossuk.

5. Mi legyen az ebéd?

Mivel néhány hónapja itthon esznek a gyerekek, nem a menzán, volt időm belejönni a menütervezésbe és a heti egyszeri bevásárlásba, ez most nagy könnyebbséget jelentett. Összeírtam egy listát a gyakran fogyasztott készételekből, a gyakran használt alapanyagokból (és háztartási szerekből, papírárukból), és megterveztem két hétre előre, hogy mi legyen az ebéd, utána bevásároltunk erre a két hétre. Azóta hetente egyszer vásárolunk (lehetőleg házhozszállítással), mindig egy hétre előre, így mindig marad egyheti tartalék is a polcokon és a fagyasztóban (kamránk sajnos nincs).

Általában egyszerre kétnapi adagot főzök mindenből. (Több napra előre is lehetne, de nálunk most nincs hely a fagyasztóban az előre megfőzött készételeknek.)

Annak ellenére, hogy napközben itthon vagyok, munka után főzöm meg a másnapi ebédet, maximum 10-15 percnyi teendőt hagyok másnapra (pl. a tészta kifőzését vagy egy saláta összeállítását).

Számtalanszor megjártam már, amikor a munkaközi szünetekben akartam gyorsan megcsinálni az ebédet: belemerültem a munkába és megfeledkeztem az ebédről, vagy odaégettem, kifutott, vagy annyira összecsaptam, hogy nem lett semmi íze. Nehéz kétfele koncentrálni, a munkavállaló szerepéből átugrálni a háziasszonyéba, majd vissza. Különösen úgy, hogy otthon vannak a gyerekek, mert anyának lenni folyamatosan kell.   

6. Egy kis mozgás mindenkinek kell!

A kicsiknek itt találsz néhány ötletet otthon megvalósítható nagymozgásos játékokra, a felnőttek és a nagyobbak pedig rengeteg edzésprogram közül válogathatnak a YouTube-on, a jógától a táncon át a kick-boxig. A mozgás nemcsak az egészségünkre van jó hatással, de jobb kedvre is derít, oldja a stresszt és jobban alszunk tőle – erre mind-mind szükségünk van most.

Ha nincs kijárási tilalom, ki lehet menni sétálni, futni, biciklizni is, de tartsuk meg a 1,5-2 m távolságot másoktól. Attól nem fogunk megfertőződni, mert az utcán elmegy mellettünk valaki, aki koronavírussal fertőzött.

Amikor nemcsak körülöttük támadt mindent elsöprő, bárkatáncoltató vihar, hanem bennük is.
Amikor tombolt a félelem, felerősödtek a kételyek, és elhamvadt a bizalom.
A Mester pedig mindeközben békésen aludt egy vánkoson.

Szinte látom, ahogyan Jézus felkel, nyugodtan, magabiztosan kiterjeszti karjait a tenger fölé, és parancsol a szélnek. Az pedig elcsitul, mint egy rakoncátlan kisgyermek, aki most ájul bele a tombolás utáni fáradtságba.

Elképzelem a tekintetét, amelyben egyszerre mozdul egy ölelő kéz, egy szeretetteljes mosoly, egy csalódást leplező fejcsóválás és némi szemrehányás. Szinte hallom, ahogyan kérdezi: „Miért vagytok gyávák? Még mindig nincs hitetek?” És azon gondolkodom, hogy nekem van-e. Elég-e a mindennapok megpróbáltatásaihoz.

Ezen töröm a fejem, amikor egy földrészről földrészre, országról országra vándorló vírus felkavarja az eddigi megszokott életünket, programjainkat, kapcsolatainkat. Próbára teszi a szenzációéhségünket, az önfegyelmünket, az egymásra figyelésünket, az alkalmazkodó készségünket, az elfogadást. És nem utolsósorban a bizalmunkat, a hitet.

Szemlélem a vánkoson pihenő Mestert, aki a legveszélyesebb helyzeteket is teljes nyugalommal tudja átélni. Aki nem aggodalmaskodik, hanem ráhagyatkozik Atyjára. Aki látja az alagút végét, és felismeri, hogy olykor viharra is szükség van a változáshoz.

Szemlélem, ahogyan parancsol a természet erőinek, amelyek Isten által megformált, teremtett erők. És ma is bízom a csodában.

A Biblia alapján tudjuk, hogy hit nélkül nincsenek csodák. Be kell engednem, be kell fogadnom az életembe. Ezért próbálok hinni és várni a csodát. Felébreszteni imáimmal Jézust, hogy újra kiterjeszthesse a karját, és ezt a vihart is lecsendesítse.
Várom a nagyböjti időben a változást, a felkavart víz leülepedését, a kristálytiszta eredményt.
Valamiféle átalakulást, feltámadást.

Egyiptom bizonyos részeit három vallás tekinti szent területnek. A zsidók arra emlékeznek, hogy Mózeshez a Sínai-hegy lábánál az égő csipkebokorból szólt Isten. Mózes a hegyen kapta meg a Tízparancsolatot. Ezt követően a zsidók 40 évig itt, Egyiptomban vándoroltak.

A keresztényeknek is szent ez a terület. A Szent Család Palesztinából, Heródes elől a Nílus partjára menekült, és itt húzódott meg mintegy három évig. Azokon a helyeken, ahol hosszabb ideig szálltak meg, templomokat, kolostorokat építettek. A rómaiak elől menekülő korai keresztények ugyancsak itt, a hegyekben bújtak meg. Egyiptom fontos vallási központtá vált már az első században, miután teológusok, tudósok és az új vallás, a kereszténység hívei ide gyűltek össze.

Az egyiptomi kereszténység saját, különleges arculatot vett fel egyedi szokásaival, kifejezéseivel, kultúrájával.

Ebből a kereszténységből fejlődött ki a Kopt Ortodox Egyház, amelynek követői a kopt keresztények. Jelképük az egyenlő szárú kopt kereszt. Legtöbb templomuk alaprajza is ilyen alakú.

A muzulmánok számára is szent ez a föld. A National Geographic magazin kutatásai szerint amikor a 7. században Mohamed Mekkából Medinába menekült, egy ideig a világ legősibb és azóta is működő keresztény kolostorában, a Sínai-hegy lábánál lévő Szent Katalin-kolostorban bújtatták el.

1979-ben, 16 hónap tárgyalás után Washingtonban aláírták az egyiptomi-izraeli békeszerződést. A Sínai-félsziget visszakerült egyiptomi fennhatóság alá. Néhány évvel később a félsziget délkeleti részén nyugati vállalkozók megkezdték turisztikai intézmények építését. 20 év alatt Sharm el-Sheikh lakóinak száma megtízszereződött. Azért csak tízszeres volt a növekedés, mert csak ennyi egyiptomi kapott ide szóló munkaengedélyt. A turisták száma viszont nyolcezerről ötmillióra emelkedett. A terroristák időről-időre támadásokat intéztek az egyiptomi turistaközpontok ellen. Céljuk az volt, hogy megfélemlítsék a központokat vezető nyugatiakat, lehetetlenné tegyék az egyiptomi munkások számára az ottani munkát és elijesszék a nyugati turistákat. Ezt nagyrészt elérték.

Mennyország és hétköznapok

2019 novemberében Ifjúsági Világkonferenciát tartanak Sharm el-Sheikhben, ide vagyunk hivatalosak. Minket is egy luxushotel lát vendégül. A konferencia résztvevőin kívül néhány nyugati és főleg éjjel is napszemüvegben sétáló orosz és ukrán vendégük van. 2015 óta, amikor felrobbantottak egy Sharm el-Sheikhből felszálló orosz gépet, elnéptelenedtek a korallzátonyok, strandok, éttermek, bárok, diszkók. Ebben a szállóban háromszázan szolgálnak ki ötszáz vendéget. Amikor van ennyi. Most nincs.

A „Mennyországi Katedrális”, az egyiptomi Sharm el-Sheikh kopt székesegyháza hatalmas és lenyűgöző. A színek pompája letaglóz. Le kell ülnünk felmérni, amit látunk. Elkülönített, rekeszekhez hasonlító keményfa-padsorok és óriási karzat. Gazdagon díszített faragványok, roppant méretű festmények és ikonok. Az oltárnál hatalmas, háromkapus ikonosztáz. Az olvasópolcok arany és márvány bevonatú fából készültek. A püspöki szék valódi trónus! Kupolák, mozaikok, színes üvegablakok, ragyogás.

A katedrálist 2014-es felszenteléséig nyolc éven át négyszázan építették.

Hosszú szakállú, fekete csuhás kopt szerzetes lép be. Mintha Csontváry és Chagall festményei elevenednének meg. A templom lüktet az aktivitástól. Csütörtök dél van. Nem értjük, hogy lehet egy átlagos hétköznap délben egy templomban ennyi elfoglaltság. A koptok nem csak misére járnak templomaikba. Ez az iskola, a közösségi ház, az otthonuk része, sőt, ha kell, az erődjük. Itt zajlik az életük.

Egy mellékoltárnál kivetítő, előtte fiatal nő hittanórát tart vagy 50 gyereknek. A templom első soraiban három nő ül. Az egyiknek laptop az ölében. A másik egy vekni kenyérből tépked jókora falatkákat. Nem tart sokáig, hogy felfigyeljenek ránk, és az egyik hölgy elénk siet. Mosolyog, kezet nyújt, átölel. Amikor kezet fogunk, a csuklója felett meglátom a kereszt-tetoválást. Ez a kopt keresztények jele. Akkor is vállalták hitüket, amikor támadásokat indítottak ellenük, templomaikat felgyújtották – és ez nem volt olyan régen. Hellyel és egy törés kenyérrel kínálnak.

Amikor látja a meglepetést az arcunkon, mosolyogva elmagyarázza, hogy a kenyérnek a fogyasztása a templomban számukra olyan, mint az áldozás a katolikusoknál. Amíg eszik a kenyeret, imádkoznak.

Időről-időre hosszú szakállú szerzetesek lépnek be. A gyerekek hozzájuk szaladnak és kezet csókolnak nekik. A laptopon író hölgyet kérdezem, mit csinál. Nem egészen érti a kérdést, mint ahogy én sem a válaszát. Talán csak annyit, hogy „béke”.

Ahol minden felekezet gyógyul

A konferencia után Kairóba utazunk, a Zeitoun negyedbe, amelynek egyik részében a muszlimok, a másikban a koptok élnek. Nehéz eldönteni, melyikük milyen vallású, ha csak nem azokat a muszlim nőket vesszük, akik a fejüket és az arcukat is teljesen befedik. A 20 milliós megafővárosba látogató turista ide ritkán jön, minket az 1968 áprilisában kezdődött Mária-jelenések hoztak ide.

Szállásadónk így mesél róla: „A Szűz Mária zeitouni templomának nevezett épület felett megjelent fényes női alakot a templommal szembeni garázsból egy muszlim éjszakai őr vette észre. Egy fehér ruhás fiatal nőt látott a kupola keresztjénél. Azt hitte, hogy öngyilkosságra készül. Percek alatt megérkeztek a rendőrök és ezrek gyűltek össze. A mennyei fénnyel körülvett gyönyörű lány alakja, képe változott. Érdekes, hogy mindenki tudta, hogy ez Szűz Mária. A helyi üzletek tulajdonosai már másnap Mária-képeket függesztettek fel bodegáikban. De kérdezzék meg a templom plébánosát, ő ott volt.”

Mivel Kairóban az utcák nevét csak arabul tüntetik fel, így telefonunk térképe vezet bennünket a templom felé. Útközben kis, kerekeken álló kifőzdére bukkanunk. Megállunk reggelizni. A „tulaj” és a két „kukta”, 15–17 évesek, forró olajban sütik a padlizsánt és a krumplit, megrendeljük. Telefonunk az angolul vagy németül beírt szöveget arabra fordítja. Minden mondat után többen vesznek bennünket körül. Ha arabra is olyan pontossággal fordít a program, mint arabról, jól szórakozhatnak.

A kopt templom előtt biztonsági őr vizsgál át bennünket. A plébános atya irodájához már népes delegáció kísér. Ajtaja előtt messzire kanyargó sor. Amikor mondjuk neki, hogy a Mária-jelenésekről szeretnék vele tíz percet beszélni, az feleli: „Arról több hónapot beszélhetnénk. Ott voltam több alkalommal is, 1968-ban, 11 évesen. Nem minden este, de három évig hetente többször is megjelent. Amikor jött, órákig itt maradt. Letérdelt, imádkozott. Jelezte, hogy mi is imádkozzunk. Egyre nagyobb lett a tömeg. Volt olyan este, hogy félmillióan ott voltunk. Nasser elnöknek is jelentették a jelenéseket. Titokban ő is eljött, egy közeli épületből figyelte, mi történik. Kiadta az utasítást, hogy a környéken kapcsolják ki az áramot. Amikor meggyőződött róla, hogy ez nem lehet csalás, engedélyt adott, hogy mi, koptok megvehessük a korábbi garázs területét. Arra építettük ezt a katedrálist, ahol most vagyunk.”

„Számunkra a Mária-jelenések bíztatást jelentettek, hogy folytassuk »szeresd felebarátod«-küldetésünket.”

„Itt van egy kórházunk, naponta mintegy 1000 beteget kezelünk. Többségük muszlim. Ez az esemény ökumenikus volt, nemcsak a keresztények, hanem a muszlimok, a zsidók, a hívők, a hitetlenek is látták, és meggyógyultak csodás módon. Nézzék, ott a kupola felett volt Mária” – mutat az út másik oldalán lévő templom felé.

Hazafelé a repülőn ahogy a légikisasszony a teánkat hozza, látom a csuklóján a kopt keresztet. Egymásra mosolygunk.