– Milyen gyermekkorod volt?
– Édesapám már születésemkor alkoholista volt. Szüleim sokat veszekedtek, verekedtek. A rendőrök és a mentők gyakran megfordultak nálunk, többször kellett édesanyámmal menekülnünk. Már alsós koromban teljesen önálló lettem, egyedül keltem, mentem iskolába, edzésre, magam intéztem a dolgaimat, mert rájuk nem számíthattam, tipikus kulcsos gyerek voltam. Ötödikes koromban elváltak a szüleim, boldog voltam, hogy édesanyámmal maradok, és reméltem, jobbra fordul a helyzetünk. Ám rövid időn belül még rosszabb lett, kaptam egy börtönviselt, alkoholista és gyógyszerfüggő nevelőapát, akivel édesanyám is elkezdett inni. Tovább folytatódott az erőszak, havonta költöztünk. Otthon nem tudtam tanulni, aludni, mert vagy buliztak, vagy veszekedtek. Fáradtan mentem iskolába, nem tudtam koncentrálni, a tanulmányi eredményeim romlottak. 9. osztályban eltanácsoltak a szakmunkásképzőből, és elkezdtem csavarogni, menekültem otthonról.

Nagyobb srácokhoz csapódtam, akik befogadtak. Úgy éreztem, végre van családom, tartozom valahova.

– Ők kínáltak meg először droggal?
– Igen, először fűvel. Elfogadtam, mert közéjük akartam tartozni. Semmilyen nagy dolgot nem adott, de kaput nyitott a nagyobb hatású drogok felé, sorban kipróbáltam mindent, és végre először életemben felhőtlenül boldognak éreztem magam, megszűntek a gátlásaim, szorongásaim. Mivel nagy szegénységben éltünk, nem volt pénzem kábítószerre, így bolti lopásokkal szereztem meg az anyagra valót. Idővel egyre több pénzre volt szükségem, mert már a dílereknek is tartoztam, ezért nagyobb bűncselekményeket is elkövettem: boltot, pincét törtem fel. Tizenhét évesen börtönbe kerültem.

– Nem rémültél meg, hogy hova vezet ez az élet?
– Úgy éreztem, odavaló vagyok. A srácok bent ugyanolyanok voltak, mint én, drogoztak és loptak, sőt, még a családi hátterük is ugyanolyan volt. Ennek a büntetésnek abszolút nem volt nevelő célzata, nem voltak foglalkozások, nem tanítottak az életre.

Bent rászoktam a gyógyszerekre is, az orvos bemondásra adott nyugtatókat. Másfél év után szabadultam, és sokkal rosszabb emberként jöttem ki.

Úgy éreztem, megállíthatatlan vagyok, és engem semmi sem tud megtörni. Ugyanazt az életet folytattam, mint előtte, visszacsapódtam a régi bandához. Mivel senkit nem adtam fel, megváltozott a megítélésem a drogosok és a dílerek körében, egyre több hitelt kaptam, és nagyobb bűncselekményekre vettek rá. Volt, hogy kulcsot kaptam a lakáshoz, ahova be kellett törnöm. Többször kerültem előzetesbe, de ügyvédekkel mindig kihozattak. Legbelül éreztem, hogy nem jó, amit csinálok, és zsarolnak, de nem láttam kiutat. Egyre nagyobb mennyiséget kezdtem használni, és mivel elvonási tüneteim is jelentkeztek, az alkoholhoz nyúltam. Ez volt a legnagyobb csalódás magammal szemben, mert a szüleim miatt gyűlöltem az alkoholt. Mindennapossá vált az életemben a drog, az alkohol és a gyógyszer. Ez évekig tartott, majd újra börtönbe kerültem, onnan már senki nem tudott megmenteni.

Kép

Bajcsi Norbert

– Az újabb börtön sem tört meg?
– Három évig voltam bent, kitanultam a kőműves szakmát, és a konyhán dolgoztam, de ugyanúgy hozzájutottam mindennap a droghoz, gyógyszerekhez. Annyira meggyűlöltem bent az erőszakot, hogy amikor szabadultam, változtatni akartam, de nem tudtam, hogyan. Megismertem egy lányt, elvettem, és hirtelen olyan jó anyagi körülmények közé kerültem, amelyről álmodni se mertem. Lett állandó munkahelyem, és sikerült a drogtól megszabadulnom, de csak egy időre.

Korábban mindig azt hittem, ha lesz családom, pénzem, munkám, akkor boldog leszek. Most megvolt mindenem, de mégsem éreztem magam annak.

Inni és szerencsejátékozni kezdtem, majd újra drogokhoz nyúltam. A feleségem öt év után elhagyott. 

– Mi történt ezután?
– Lassú öngyilkosságba kezdtem, leromboltam magam körül mindent, és újra anyagozni kezdtem. Két hónap alatt eladtam mindenemet, még a lakást is, ami rám maradt. Hajléktalan lettem, lépcsőházakban, drogtanyákon húztam meg magam. Már csak egy dolog volt fontos, hogy megszerezzem az anyagot. Volt, hogy négy-öt napig nem ettem semmit, csak ittam és kábítószereztem, teljesen lefogytam. Elkezdtem hallucinálni is, és egy idő után már senkit sem tudtam elviselni magam körül. Többször próbáltam öngyilkos lenni, felvágtam az ereimet, felmentem egy tízemeletes tetejére, hogy leugorjak, de nem volt hozzá elég bátorságom. Kétszer zárt osztályra kerültem, ahol kicsit megerősítettek, de amint kijöttem, folytattam ugyanazt az ámokfutást. Harmadszorra már nem vettek fel, rám csukták az ajtót, hogy már nem tudnak rajtam segíteni. Lepergett előttem az életem, éreztem, hogy nagy bajban vagyok, ha már onnan is kitesznek, ahol aztán tényleg menthetetlen emberek vannak. Ahogy ott álltam, egyszer csak újra nyílt az ajtó, és egy hölgy a kezembe nyomott egy papírt azzal, hogy keressem meg őket, ők majd segítenek nekem. A székesfehérvári Egészségdokk címe volt rajta. Másnap elmentem hozzájuk, és a legnagyobb megdöbbenésemre egy olyan srác fogadott, akivel gyerekkoromban együtt anyagoztam. Ugyanolyan élete volt, mint nekem, ült börtönben, hajléktalan volt, de ki tudott szállni, és ma már drogosoknak segít. Neki köszönhetően pár héten belül már a református Egyház ráckeresztúri Drogterápiás Otthonban voltam, ahol ő is felépült.

– Mi várt rád odabent?
– Arra készültem, hogy olyan lesz, mint a börtön, lesz harminc ugyanolyan anyagos srác, mint én. Amikor megérkeztem, egyesével üdvözöltek, átöleltek és bíztattak, hogy minden rendben lesz, erre nem számítottam.

Életem legnehezebb két hete következett, szárazon kellett lejönnöm a drogról, alkoholról, azaz nem kaptam gyógyszereket.

Nem tudtam aludni, egyik pillanatban fáztam, a másikban melegem volt, nem volt étvágyam, járni sem bírtam. Ebben az időszakban éjjel-nappal volt mellettem egy-egy fiú, egy pillanatra sem hagytak egyedül, bíztattak, hogy ők is átmentek ezen. Láttam is, hogy akik már öt-hat hónapja bent vannak, mennyire jól vannak, de én akkor csak a rosszullétemre tudtam koncentrálni. Két hét után jobban lettem. Ezután jött a lelkileg nehezebb része, szembe kellett néznem a múltammal, nem volt menekvés. Sokat segítettek ebben az egyéni és csoportos foglalkozások, a múltfeltárás. Csütörtökönként volt bibliaóra, vasárnap istentisztelet. Kaptam Bibliát is, de nem tudtam mit kezdeni vele. Közben olyan óriási nyugalmat, boldogságot láttam azoknak a srácoknak a szemében, akik megtértek, amelyre mindig is vágytam. Egy idő után eljutottam oda, hogy elkezdtem mindenkinek sorban megbocsátani.

Kép

Bajcsi Norbert

– A szüleidnek is meg tudtál bocsátani?
– Nekik is. Empátiát ébresztettek bennem irántuk, megértettem, hogy azért ilyenek, mert előttük sem volt más minta. Legnehezebben magamnak bocsátottam meg. Erdős Eszter lelkész, intézményvezető sokat segített ebben, mindig azt mondta: „Ha csak egy kicsi hited is van, az Isten szempillantás alatt megbocsátja az összes bűnödet.”

– Hogyan tértél meg?
– Egyik bibliaórán megnéztünk egy némafilmet, amely egy lány életét mutatja be a gyerekkorától. Az Isten folyamatosan ott van mellette, óvja, védelmezi. A lány, ahogy növekszik, elfordul tőle, de Isten továbbra is ott van. Sorban jönnek a tragédiák az életében, már az öngyilkosságot fontolgatja, amikor egyszer csak felnéz, és észreveszi, hogy Isten ott van mellette, és mindig is ott volt, csak ő más felé fordult. Mintha az én életemet láttam volna. Abban a pillanatban megértettem, hogy Isten vezetett ide, hogy egyszer tiszta fejjel találkozzam a hittel. Abban a pillanatban megtértem, elfogadtam Istent mennyei Atyámnak. Olyan érzésem volt, mintha szerelmes lennék, vagy mint amikor először fogyasztottam drogot.

Teljesen feltöltődtem, annyi erőt éreztem magamban, mint még soha. Onnantól kezdve nem vettem félvállról a felépülést, és megkeresztelkedtem.

– Korábban soha nem találkoztál Istennel?
– Szüleim nem voltak hívők, otthon csak akkor hallottam Istenről, amikor káromkodtak, ennek ellenére mégis volt némi istenhitem. Sokszor fordultam hozzá magányomban, és kértem, hogy változtasson a helyzetemen. Később is, amikor bűncselekményt készültem elkövetni, kértem a segítségét, hogy ne bukjak le, ne kapjanak el a rendőrök, önző hitem volt. Nagy alázatra volt szükségem ahhoz, hogy ki tudjam mondani, nem én voltam erős a börtönben, az utcán, hogy mindezt kibírtam, hanem az ő kegyelme volt nagy. Utat mutatott, de a döntést mindig meghagyta nekem.

– Mennyi időt töltöttél el Ráckeresztúron?
– Tizenöt hónapot voltam bent. Rengeteg dolgot tanultam, olyanokat is, amiket mások már gyerekkorban a szüleiktől, például, hogy mi a különbség a bűn és a nem bűn között. Könyveket olvastam a felépülésről, az istenhitről. Az utolsó öt hónapban már kijártam dolgozni, és a jövőmre koncentráltam. Utána Pestre mentem a Válaszút Misszió kötelékébe, támogatott lakhatást és utógondozást kaptam tőlük. Egyik kezemet elengedték, de a másikat még fogták. Visszatértem az építőiparba dolgozni, és elkezdtem gyülekezetbe járni. Egy idő után éreztem, hogy ez kevés, szeretnék másokon is segíteni. Elkezdtem önkénteskedni a misszióban, hajléktalanszállón, visszajártam Ráckeresztúrra a fiúkra vigyázni egy-egy napra, és egy idő után egyre több helyre hívtak drogprevenciós előadást tartani vagy tanúságot tenni Istenről. Úgy érzem, ezekkel kiteljesedett az életem.

– Mi szólnak a szüleid a felépülésedhez?
– Édesapám teljesen eltűnt az életemből. Édesanyámmal most ott tartunk, hogy hetente egyszer-kétszer beszélünk telefonon. Még mindig alkohol- és gyógyszerfüggő, és együtt él a nevelőapámmal. Már sikerült elhintenem a magot a lelkében, hogy van kiút ebből az életből. Jelenleg az a legtöbb, amit adhatok neki, hogy én jól vagyok, értem nem kell aggódnia.

Kép

Bajcsi Norbert és menyasszonya

– Több mint négy éve vagy tiszta. Mik a további terveid, céljaid?
– Családalapítás előtt állok, a menyasszonyom is felépülő, a gyülekezetben ismertem meg. Nyáron lesz az esküvőnk Ráckeresztúron Erdős Eszter ad össze minket, hozzá jártunk jegyesoktatásra is. Komolyan készülünk a házasságra, kezdetektől járunk párterápiára, nem azért, mert gondjaink vannak, hanem azért, mert mindkettőnknek ez az első párkapcsolata józanul. A gyerekvállalásra is tudatosan készülünk, mindketten foglalkozunk a fejlődésünkkel, egyéni és csoportos foglalkozásokra járunk. Látjuk, mit rontottak el a szüleink, tudjuk, mit szeretnénk máshogy csinálni, keresztény életre akarjuk nevelni majd gyermekeinket. Továbbra is az építőiparban dolgozom olyan keresztény beruházónál, aki több felépülőt is alkalmaz. Egyre több felkérést kapok, tv- és rádióinterjúkkal keresnek meg. Járok a Bethesda kórházba drogprevenciós előadást tartani, a fiatalkorúak börtönébe is hívtak már. Nemrég egy színész-rendező monodrámát készített az életemből, szeretnénk járni vele az országot. Eljátssza a történetemet addig, hogy megérkezem Ráckeresztúrra, majd fellépek a színpadra, és elmesélem a felépülésemet és a mostani életemet. A közeljövőben könyv is készül az életemből, már igent mondott rá a kiadó.

– Mit gondolsz, miért téged választott ki az Isten, hogy beszélj az életedről és tanúságot tegyél?

– Tíz gyógyultból kilenc becsukja maga mögött az ajtót, új életet kezd, és nem tudják róla, hogy valaha anyagozott. Én nem tudnék így élni, bennem akkora hála van Ráckeresztúr és az Egészségdokk iránt.

Úgy érzem, tovább kell adnom másoknak is, hogy van segítség, van kiút ebből az életből. Sokáig kerestem a választ arra, hogy egyáltalán mire hív az Isten. Aztán rájöttem, arra, hogy azoknak adjam tovább az Igét, akik hasonló cipőben járnak, mint én régen. Azoknak, akik anyagoznak, isznak, hajléktalanok és bűnben élnek, nekik kell mintát adnom. Ha előző életemben valaki elém áll, és azt mondja, Isten segít, van kiút, de nincs benne tapasztalata, nem fogott volna meg. Olyan ember szájából, aki átment mindezen, egészen máshogy hangzik. Ha csak egy ember is elgondolkodik azon, amit mondok, elmegy rehabra, és megváltozik az élete, már megérte. Később lehet, hogy ő fog másokat megváltoztatni.

Sok helyen érezhetjük jól magunkat, de az otthon-élmény kialakulása hosszabb, mélyebb kötődéssel járó folyamat. Az én házam az én váram millió szállal köti az embert környezetéhez. Ebbe beletartoznak a hangok, zörejek, neszezések, illatok, színek, fények-árnyékok ritmusos változásai, a rendelkezésre álló tér birtokbavétele, annak tágulása, szűkülése, az ismerős arcok napszakonkénti szabályszerű felbukkanása, melyek nem is tudatos észlelése a biztonság érzésével tölti el az embert, felnőttet és gyereket egyaránt. Ennek jelentőségére legtöbbször csak akkor ébredünk rá, amikor valami megváltozik.

A megszokott otthonban a dolgok mennek a maguk rendes útján, az életben bekövetkező események kiszámíthatók. Nem is hinnénk, milyen apró momentumokon múlik mindez: például a kukásautó a megszokottnál korábban, vagy később kanyarodik az utcába, egy jól ismert arc egészen más napszakban bukkan fel, mint ahogyan megszoktuk, stb. Szinte azonnal kényszert érzünk, hogy az órára pillantsunk igazolandó átmeneti idegenség érzésünk jogosságát. Ezek villanások, legtöbbször öntudatlan reakciók, de mégis hatnak, markánsan meghatározzák közérzetünket.

A felnőttnek is nehéz

Amikor környezetet változtatunk, jótól, rossztól egyaránt el kell szakadni. Az új helyszínen meg el kell kezdeni a kötődés szálainak rögzítését. Csalóka dolog ez, mert kezdetben az újdonság élménye sok kényelmetlen érzést elnyomhat, csak jóval később derülhet ki, hogy a régebbi helyhez való kötődésekből az egyén számára melyik volt a meghatározó. Pl. lehet, hogy jóval nagyobb alapterület áll most a rendelkezésemre, de nem süt be a nap az ablakon, vagy nem látom a várost, csak a szomszéd tűzfalat. Magát a költözést kiváltó motiváció sem lényegtelen az új hely elfogadása szempontjából. Egészen más élmény, amikor a régiről fokozatosan és egyre sürgetőbben derül ki, hogy már nem felel meg aktuális élethelyzetünknek, elvárásainknak, mint amikor egy külső ténytől szorongatva kell kényszerdöntést hoznunk a változásról. Amikor egy nagy egzisztenciális nyomástól akar megszabadulni az ember, akkor tényleg csak arra koncentrál, hogy az ijesztő béklyót lerázza magáról; mindegy, hogy hová, csak el innen. Csak később derül ki számára, hogy a kompromisszum hosszútávon vállalható-e. Azt a szociológusok már régen kiderítették, hogy a magyarok nagyon kötődnek életük megszokott színteréhez. Nehezen mozdulunk még városon, településen belül is. Legtöbbünk élete fő művének a saját tulajdonú ingatlant tartja. Bérleményben lakni bizonytalanságot, esetlegességet jelent.

Jelenleg, a munkaerőpiac sajátosságai miatt új stratégiákat kell megtanulni, hogy az önazonosság megőrzése kevésbé kötődjön a tárgyak birtoklásához, a földrajzi helyhez.

A jóhoz is szokni kell, és a környezetváltozás feldolgozása mindig időigényes. Az új mikrovilágban szintén ki kell járni a saját csapásokat, meg kell teremteni a lazább, szorosabb kapcsolatokat. Egy időben kell oldani és kötni, és ez bizony nagyon nehéz.

A család az otthon

A gyerekek szempontjából nagyon fontos, hogy átérezhessék, a változások ellenére az alap kapcsolati tőke megmarad nekik. A szülő-gyermek, testvér kötelékek erőssége nem változik az új környezetben sem.

Azokban az esetekben, amikor van idő és választási lehetőség, a komoly és valóban szóba jöhető ingatlan megvásárlása előtt érdemes elvinni a gyermeket is környezettanulmányra. Ahogy mozog, birtokba veszi az új helyszínt, aminek megörül, amit óvatossággal kezel, már utalhat az elfogadási folyamat nehézségeire. Amikor egy belvárosi lakásból kiköltözni kívánó család kisfia egy lendülettel a kertbe rohan, majd újra ki és beszaladva beszámol felfedezéseiről, nyilvánvaló, hogy nagyon kedvére való lesz a terek kitágítása, átjárhatósága. Vagy a kiskamasz, aki már rögtön belelátja a berendezési tárgyait a neki szánt szobába, és örömmel nyugtázza, hogy a fürdőből nincs még egy bejárat hozzá, akkor lehet abban reménykedni, megtalálták az életkori igényének megfelelő elrendezést. Persze, mint már a bevezetőben leírtam, a kötődési szálak szövésének még nagyon sok lehetősége, anyaga van.

Régi és új barátok

A gyermekek életében a költözéssel gyakran együtt jár az intézményváltás. Lehet, hogy sportklubot is cserélni kell. Ilyenkor a maradó pajtásoktól, barátokról el kell köszönni. Nem könnyű még a jól ismert arcoktól sem búcsúzni, de a barátságoknál ez tényleg nagy próbatétel. Kisebbeknél szükség van a szülői segítségre, a kapcsolattartás másfajta lehetőségeinek megmutatására: pl. egymás meglátogatása, telefonálás, levélváltás. Iskoláskorban már a legtöbb gyermek ismeri, használja a számítógép adta lehetőségeket, de ha kölcsönös igény van rá, el lehet hívni a régi osztálytársat egy-egy közös megmozdulásra, iskolai farsangra. Erőltetni nem érdemes, de érezze, ha igényli, számíthat a felnőttek segítségre. Az a tapasztalatom, hogy kisiskolás korban viszonylag ritka az ilyen mély, az átmeneti közös élettéren túlmutató barátság. Az újonnan érkező, már a második iskolai napon az új kapcsolatok kialakítására koncentrál. Más a helyzet, amikor a szülők is baráti kapcsolatban vannak. A közös motiváció nagy segítség a kapcsolatok életben tartásában. Azonban ez változhat, és nem szabad rossz néven venni a fiataltól, ha számára fontosabbá válnak azok a személyek, akikkel napjai nagy részét együtt tölti.

Elkerülhető buktatók

A költözés után érdemes gyerekkel együtt becsöngetni a közvetlen szomszédokhoz, és bemutatkozni. Sokkal könnyebb megszólítani valakit, akinek a neve is ismerős. Segítségükkel meg lehet ismerni a házi szokásokat, hierarchiát. Ezen ismeretek hiányában az új lakó akaratlanul is megsérthet írott, vagy íratlan szabályokat, ami feleslegesen megnehezítheti a beilleszkedést. Kommunikálni kell ahhoz, hogy ne bizalmatlanul méregessék egymást az új és régi lakók. Beszélgetni lehet az itt és most helyzetről: kié ez a szép növény itt a lépcsőház ablakában, mely napokon jár a kukásautó, mi a szokásrend a lépcsőház tisztán tartásában, fűnyírásban, hol lehet a babakocsit biztonságosan tárolni, stb.

Amikor az idő engedi, szintén a gyerekekkel együtt érdemes megismerni a tágabb környezetet: merre vannak a boltok, a játszótér, milyen intézmények, nevezetességek vannak a környéken.

Élmények, érzések

Beszélni, beszélgetni érdemes a jó és rossz érzésekről, élményekről, hiányokról, pozitív adottságokról, kellemes és kellemetlen meglepetésekről. Közben lehet rendezgetni, fokozatosan belakni az új tereket; először a gyerekek biztonsági kuckóját, ami a nyugodt pihenésüket biztosítja, a közös helyiségeket működésbe hozni, majd lépésről lépésre megtalálni a régi tárgyak új helyét és feltérképezni a pótlásra váró hiányokat. Az új lakókörnyezetben azután mind a négy évszakot megtapasztalva lehet eljutni a megismerésnek arra a fokára, amikor már tudja mi az, amit el kell fogadnia, mi az, amin képes alakítani, és melyek azok az adottságok, amik az életminőség szempontjából pozitív előremozdulást jelentenek. A kapcsolati tőke gyarapításához jó alkalmakat teremtenek a helyi rendezvények, megmozdulások. Minél több arc tűnik ismerősnek, a biztonságérzet annál izmosabbá válik. Ez gyermekre, felnőttre egyaránt igaz. Azt gondolom, érdemes kötődni, még annak tudatában is, hogy talán gyakrabban megéljük élethelyszíneink változását. A válás, változtatás veszteségélménnyel jár, de emberibb és elviselhetőbb, mint a kilúgozott, érzelmektől mentes bármilyen életszínvonalú egzisztálás.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Miért menjek egyáltalán egyetemre?

Sok szülő már az előtt egyetemi továbbtanulásra szánja gyerekét, hogy erre bármilyen hajlandóságot látott volna. Erre természetes reakció lehet a szembeszegülő, „csakazértse” hozzáállás egy tinédzser részéről. „Érdemes belegondolnunk abba, hogy szüleink gondoskodóan, jóindulattal terelgetnek minket, hiszen nagy tapasztalat áll mögöttük, amire elképzeléseiket, elvárásaikat építik. Azt látják, hogy ha továbbtanulunk, több lábon fogunk állni: egy egyetemi képzés nem azt jelenti, hogy a tanult szak lesz az egyetlen opciónk a jövőben, sokkal inkább megnyithatja előttünk a lehetőségeket különböző területeken, ahol később majd elhelyezkedhetünk” – mondja Tapolyai Emőke. A pszichológus szerint a fiataloknak érdemes kikérni a szülők véleményét és nyitottan, dac nélkül meghallgatni a javaslataikat, elképzeléseiket.

„Beszélgessünk velük, hogy kiderüljön az elképzelésük mögötti motiváció, aminek megértése mindkét felet segíti a döntésben.”

Mit tegyek, ha nem az a szakma érdekel, amit a szüleim kinéztek nekem?

A szülők és a diákok között gyakori vitatéma az intézmény kiválasztása is, hiszen a bevett forgatókönyv szerint a megfelelő felsőoktatási intézmény jelentheti a belépőt a munkaerőpiacra. Sok szülő – saját tapasztalataiból kiindulva – aggódik gyermeke jövője, megélhetése miatt, ez a szempont azonban a fiatalok szemében még nem ennyire hangsúlyos. Tapolyai Emőke szakmai tanácsa az, hogy mivel a pályaválasztáskor a gyermek életéről van szó, az ő szemszögéből kell megvizsgálni a kérdést. „Egy fiatalnak abba az irányba érdemes elindulnia, ami őt motiválja, érdekeli. Ne felejtsük el, hogy a sikeres felvételit követően több éves tanulás, majd további több évnyi gyakorlás és munka következik, amihez kitartás szükséges, a kitartáshoz pedig elengedhetetlen a motiváció és a jól látható jövőkép” – teszi hozzá a pszichológus.

Mit tegyek, ha nem hisznek bennem a szüleim?

Sok esetben nem az az alapprobléma, hogy a diáknak nincs elképzelése a továbbtanulását illetően, hanem pont az, hogy nagyon is van – azonban tanárai, szülei nem fűznek e tervhez sok reményt.

Ez azt eredményezheti, hogy a fiatal már azelőtt elveszíti a motivációját, hogy kipróbálhatná magát az adott területen, mondván, hogy nem való hozzá. Tapolyai Emőke szerint az önismeret elengedhetetlen a sikerhez, ennek azonban részét képezi az a külső ismeret is, amit mások látnak belőlünk. Érdemes ezeket a visszajelzéseket is figyelembe venni egy döntés mérlegelésénél. „Ha nem hisznek benned, érdemes megkérdezni őket, hogy vajon mit látnak, tudnak, amit te nem. A kapott információt vesd össze a saját meglátásaiddal, és úgy mérlegelj. Ha viszont valami igazán motivál, menj és szerezd meg, tarts ki!” – mondja bíztatóan a szakember.

Mit tegyek, ha anyagi akadálya van a továbbtanulásomnak?

Ha a motiváció és a vágyott szak is megvan, a továbbtanuláshoz viszont nincs elegendő forrás, akkor sem kell kétségbe esni. Ha valóban szeretnénk elérni a kitűzött célunkat, kezdjünk el nyomozni a témában: különböző pályázatok, támogatási lehetőségek segítségével megvalósulhat a tervünk, csak kitartás és leleményesség szükséges hozzá. Mindemellett ott a munkavállalás lehetősége is – sok fiatal dolgozik a tanulmányai mellett részmunkaidőben.

„Ha tényleg fontos neked az a szakma, amit választottál, vállald a vele járó nehézségeket, küzdelmeket is.”

„Sokkal inkább a sajátodnak fogod érezni azt, amiért te magad megküzdesz. Amikor megkapod a képesítésedet és azt csinálhatod, amiért harcoltál, amire sok energiát, időt szántál, akkor fogsz igazán kiteljesedni. Szóval lépj és tegyél érte!”

A Budapesti Metropolitan Egyetem háromrészes videósorozatot készített a pályaválasztás kihívásairól, amelyben az érintett korosztálytól beérkezett kérdésekre Tapolyai Emőke klinikai és pasztorálpszichológus, felsővezetői coach válaszol. A szülők és diákok kapcsolatával foglalkozó teljes videót és a sorozat további részeit a Metropolitan YouTube csatornáján tekinthetik meg az érdeklődők.

A halk, sötét szemű, óriás termetű, de annál szelídebb fiú először azzal tűnt ki a többi közül, hogy ő nem versengett a kegyeimért. Legalábbis látványosan. Pedig a hittanos csoportban már tízévesen én voltam a menő csaj. Volt egy okos fiú, aki folyton a tudásával próbált elkápráztatni. Egy másik a vagányabb és lényegre törőbb megoldást választotta, hazáig cipelte a táskámat, aztán megkérdeztem, járunk-e. És végül egy harmadik, már korosabb és tapasztaltabb fiú, a kerti ünnepségen hozott nekem csak úgy egy adag palacsintát.

Megköszöntem, majd odafordultam az egyre többet engem bámuló, és eddigre már folyton a közelemben tébláboló hódolómhoz: „Na látod, így kell udvarolni!”

Ő persze ette a kefét, pedig ha kicsit dörzsöltebb, rájöhetett volna, hogy az ember lánya nem egzecíroztat olyan fiút, aki egyáltalán nem érdekli. Pár évvel később már bosszantott, hogy míg ő esetlenkedik, az egész közösség kerítőt játszik, nyilvánvaló volt, hisz minden évben ő húzott engem karácsonykor, és mindig vele osztottak párba a farsangi báli táncoknál. Szerencsétlenségére anyám is felfigyelt a dologra, és elkezdte protezsálni. Megemlékezett egy barátnője lányáról, akibe beleszeretett egy jóravaló, katolikus fiú. A lány először hallani sem akart róla, de aztán a kitartó ostrom meghozta gyümölcsét, és ma is boldog házasságban élnek.

Több se kellett a kamasz öntudatomnak, nyomatékosan kijelentettem, hogy ha valakinek biztos nem leszek a felesége, az a Póta fiú!

Lázadó természetem nemcsak az anyai óhajtás és hódolóm vigyázó szemeitől sodort messze, de az egykori hittanos közösségtől is. Évekig magam is elhittem, hogy kizárólag a rámenős himpellérek az eseteim. Mígnem egy nap, jó pár év után, csengett a telefon, és egy ismerős hang érdeklődött, nem iszunk-e meg egy sört a régi szép idők emlékére. Hallgattam a megannyi sztorit, többek között a palacsintásat is, az egykor gátlásos fiú szájából, amelyeknek már töredékére sem emlékeztem. Néztem az ismerős, mély barna szemeket, a jóképű férfit, akivé érett, és aki már bizonyos érzelmi távolságból idézte fel egykori, miattam átélt viszontagságait.

Azonnal feltámadt bennem a vágy, hogy visszaszerezzem az elvesztegetett lehetőséget. Itt jöhetne a happy end, de persze az én szerelmetes uramnak nemcsak a nyílt udvarlás megérlelődéséhez volt szüksége hosszú évekre, hanem ezt követően a házasságkötéshez is.

Mi voltunk a huszonhat párból az egyetlen, akik úgy jártak jegyesoktatásra, hogy történetesen még nem voltak jegyesek.

A házasságot megelőző évben emberem jelszava a „majd jövőre” lett, de lánykérés nem történt az év végéig, így következő év elején megemlítettem, hogy esküvő előtt szokás jegyesoktatásra járni. Mérnököm ebben nem látott semmi kivetnivalót, és járt velem lelkesen, csak akkor jött némileg zavarba, mikor a tizedik, záró alkalommal megkérdezték: „Na és mikor lesz az esküvő?”

Akár hiszik, akár nem, tényleg abban az évben házasodtunk, mert az uram olyan ember, aki tartja a szavát, bár tény, hogy minden szervezői készségemre szükség volt a rekordidőn belül kitűzött lagzi megvalósításához. És bár anyám felé fájdalmas volt elismerni, hogy ő ugyebár megmondta előre, mindezek ellenére nem hiszem, hogy valaha is megbánnám a dolgot. A még pártában lévőknek és a már gyakorló asszonykáknak pedig üzenem: a türelem bizony jó férjet terem.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Inspiráló hagyományok

Évszázadokkal ezelőtt a nagyböjtnek szigorúbb keretei voltak, így a 17. századig nemcsak a húsféléket, a szalonnát és a zsírt tiltották, de még a tejtermékeket és a tojást is. Hogy akkor mit ettek? Sóval konzervált juhtúrót, olajban főtt káposztát és asztalra kerültek ilyenkor a különféle tészták, főzelékfélék, a bab, a lencse, a kásaételek, a káposztás gomba és az aszalt gyümölcsök. Előtérbe kerültek a húsmentes levesek: az erjesztett korpaléből készített cibereleves, a savóból készült csóréleves és az ún. árvalevesek. Akármilyen különösen hangzik a magyar konyhával kapcsolatban, a parázson sült vagy vízben megfőzött csiga (tejföllel leöntve, tormával) nemcsak némely vidék paraszti táplálkozásában, de még a 19. századi polgári szakácskönyvekben is felbukkan a böjtös ételeket tárgyaló fejezetben. Ugyanez a helyzet a rákkal. Bőséges volt a választék halételekből, és ekkoriban még nem száműzték ezeket pusztán a karácsonyi vacsora idejére.

Ha már karácsony, a manapság szintén ekkor készített mákos guba ugyancsak kedvelt fogása volt a nagyböjtnek. Ám akadtak olyanok, akik még tovább mentek: a negyvenelők csak negyvenszer ettek ebben az időszakban, azaz naponta csak egyszer, naplemente után. A nagypénteknek megtartásának is volt komoly akaraterőt igénylő módja, eszerint csak vizet és kenyeret vagy búzaszemeket fogyasztottak ezen a napon.

Visszatérve a kevésbé rendkívüli példákhoz, elleshetünk egy-két fogást a régiektől.

Elsőként az erdélyi fejedelemasszony, Bornemisza Anna számára fordított szakácskönyv lesz segítségünkre, 1680-ból. A különféle lakomák ételsorait tárgyaló fejezetben olyan ételeket találunk, amik talán eszünkbe sem jutnának, de színesebbé tehetik böjtünket. Elég csak párat ezek közül felsorolni, hogy lássuk, a lemondás nem hoz szükségszerűen egyhangúságot: borsóleves petrezselyemmel, tojásleves, mandulaleves, borleves, turbolyasaláta céklával, „mindenféle zöld füvekből való saláta, szép virágokkal meghintve”, bundás kenyér, spenót füstölt hallal, sült pisztráng., „csukábúl kolbász” mandulás mártással, vizaikra vöröshagymával, teknősbéka egressel, töltött rák, narancsos hal, almakása, tejberizs, „mindenféle friss gyümölcs.”

A gyakorlatban

Ami a megvalósítást illeti, Zilahy Ágnes 1892-ben megjelent receptje szerint a borleves így készülhet: „Jó ó-bort, (fél litert számítva egy személyre), czitromhéjat, szegfüvet és fahéjat kevés borssal forraljuk fel, s ízlésünk szerint, czukrot és tojást is adjunk hozzá. Minden személyre számítsunk egy tojássárgáját. A tojássárgát tálban verjük jól fel egy kevés czukorral és a tálba csendesen öntsük hozzá a forró bort, mert különben a tojás összetúrósodik. Tálaláskor tegyünk a tányérokba néhány koczka vékony pirított zsemlét.”

Hasonlít ehhez Kugler Géza mandulalevese, szintén ebből a századból: „A mandulát leforrázva hámozzuk, s törjük meg, most a tejet a cukorral forraljuk föl, adjuk hozzá a mandulát, újra forraljuk föl. Tálalás előtt üssük a tojássárgáját a lábasba, öntsük rá a leves felét, a másik felét pedig habverővel verjük habossá. A levesestálba öntsük most a pirított zsemlekockákat, töltsük rá a levest, s tetejére a fölvert habot.” (Kugler a következő arányokkal dolgozott: 5 dl tej, 100 g cukor, 90 g mandula, 3 tojássárgája)

Levest legnépszerűbb hazai halfajtánkból, a pontyból is főzhetünk, ha követjük Németh Zsuzsána 1858-as utasításait. Vágjunk háromujjnyi széles szeleteket. Ez „sárgarépával, gyökérrel, zellerrel, gyömbérrel, kakukkfűvel, borssal, egy vöröshagymával, citromhéjjal, s kevés sóval egy edénybe tétetik, rá egy meszely [kb. 4 dl] erős borecet, s ugyanannyi víz forróan öntetik. Betakarva […]  körülbelül másfél óráig párolgani hagyatik. Ha a ponty megfőtt, tálra adatik zöld petrezselyemmel rakottan.”

Zöldséges ételeinket szintén fűszerezhetjük pár régi fortéllyal.

A spenótot például a 16. században először leforrázták, majd leszűrték és apróra vágták. Ezt kevés vajban, esetleg olajban feltették a tűzre, és ezután következett a mai szemmel szokatlan lépés: mézet és ribizlit tettek hozzá, összefőzték. A keleti konyhát idéző ízpárosítástól idegenkedők kipróbálhatják a másik változatot, ennél reszelt sajtot kevertek a spenóthoz.

Kép

A böjti ételek alapjai lehetnek a zöldségek, például a spenót és a borsó – Fotó forrása: Freepik

A borsónak is többféle elkészítési módját ismerték. A Bornemisza Annának készített könyv útmutatása szerint főzzük meg a borsót, majd törjük meg egy mozsárban. (használhatunk mixert.) Adjunk hozzá tojássárgáját, tejet, vajat, sózzuk. Egy serpenyőben hevítsünk vajat. Egy szelet kenyeret mártsunk bele a borsós keverékbe, majd süssük ki. Ha marad a krémből, formáljunk belőlük gombócokat és azt is süssük meg.

A gombát régen egyszerűen borssal, sóval (esetleg petrezselyemmel, fokhagymával) ízesítve rostélyon vagy nyárson pirították, miközben vajjal locsolták. Tálaláskor tejfölt adtak hozzá – érdemes ezt is fűszerezni.

Mint láthattuk, hús nélkül is lehet izgalmasan, változatosan főzni, mégis ma, amikor nem kell a téli éléskamra tartalmára szorítkoznunk és sokkal több zöldségféléhez, halhoz hozzájuthatunk, a böjtölés szokása eltűnőben van.

Elkényelmesedtünk. A nagyböjtnek pont az a célja, hogy ebből az állapotból kimozdítson minket.

Ellustult, eltompult érzékszerveink így nyitottabbá válnak a spiritualitásra, nyitottabbá arra, Aki láthatatlanul van jelen életünkben.

A cikk Bogos Zsuzsanna Végy egy régi receptet! című sorozatának része. A sorozat további írásai itt érhetőek el.

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

– Miért választotta ezt a hivatást, mi vonzotta benne?
– Öt éve taxizom; egy évet a Taxi2000-nél vezettem le, a Főtaxi kötelékében pedig négy éve dolgozom. A taxizást megelőzően több mint tíz évet az e-kereskedelemben töltöttem, ami mellett az utolsó években egy sofőrszolgálatnál is dolgoztam. Itt egyre inkább azt éreztem, hogy szívesebben foglalkoznék főállásban is személyszállítással. Néhány ismerősöm akkoriban kezdett taxizni, és az ő biztatásukra vágtam bele. Szeretem a függetlenséget, azt, hogy én alakítom a munkabeosztásomat, és nincs kötött munkaidő, elvárt óraszám. Igaz, heti negyven óránál többet dolgozom – főleg a járvány kitörése óta –, de mivel szeretek vezetni, nem érzem megterhelőnek.

– Az első női taxisofőr, Frau von Papp is magyar származású volt. Ő mondhatni kényszerből vállalta, hogy pénzért fuvaroz embereket: vagyonos férje halála után kénytelen volt munkát vállalni.

– Bár sokan gondolják úgy, hogy a taxizás tipikusan férfifoglalkozás, a Főtaxinál nem ritka, hogy nők ülnek a volánnál.

Frau von Papp 1907-ben, Berlinben vágott bele a bérkocsizásba, nagyjából harmincévesen, és a híre hamar bejárta a világsajtót. A képességeit tekintve ő sem különbözött sokban egy mai taxisofőrtől, az engedélye megszerzésekor számot kellett adnia a helyismeretéről és autóvezetési képességeiről. Állítólag külön dicséretben részesült amiatt, hogy a város legforgalmasabb pontjain is mindig higgadtan vezetett (egyébként szintén éjszaka, este hét órától hajnali hatig dolgozott). Férfikollégáinak valószínűleg imponálhatott, mert virágcsokorral üdvözölték az első munkanapján.

– Az ön esetében hogyan reagáltak a férfi kollégák arra, hogy csatlakozott a csapathoz? Érzett valaha rosszallást vagy hátrányos megkülönböztetést?
– Nincsenek rossz tapasztalataim ezen a téren. A férfi kollégák természetesnek veszik, hogy nők is vannak a sofőrök között. Az utasok már gyakrabban hangot adnak meglepődésüknek, hogy nem férfi kolléga ül a volán mögött, de a reakciók többnyire itt is pozitívak.

– Este, illetve éjszakánként dolgozik. Miért ezt a periódust preferálja?
– Azért kedvelem inkább az estét/éjszakát, mert sokkal jobban lehet közlekedni, nyugodtabbak az utasok. Emellett „éjszakai bagoly” is vagyok, nem szeretek korán kelni.

– Nem veszélyes ilyenkor taxizni? Van valami önvédelmi eszköz a kocsiban éjjelre?
– Erre azt szoktam válaszolni, hogy az ittas utasokkal sem szokott gondom lenni, inkább viccesek próbálnak lenni, semmint kötekedők.

Persze néha előfordulnak problémás utasok, de ezeket e helyzeteket a diszpécserszolgálat és a kollégák segítségével mindig sikerül kezelni.

– Háromgyermekes anyaként miként tudja a hivatását összeegyeztetni a családi élettel?
– A napirendem éppen a fordítottja másokénak; nekem inkább napközben van szabadidőm. Általában délután öt-hat óra körül indulok dolgozni, mostanában éjjel egyig vagy maximum két-három óráig vagyok kint – a korlátozások előtt hajnal négyig is volt fuvarom. Ha éjjel kettő-három körül lefekszem, akkor tíz-tizenegy órakor kelek, és még szabad az egész napom.

– Létezik „taxi-etikett”? Vannak olyan íratlan szabályok, melyeket egy utasnak és a taxisnak egyaránt illik betartani az utazás ideje alatt?
– Talán a legfontosabb taxis etikett az, hogy az utasnak mindig igaza van. Ha más útvonalon szeretne valaki menni, még ha hosszabb is, én csak javaslatot teszek – vagy rábólint, vagy nem. Politizálni nem szoktam, és tudatosan nem is megyek bele ilyen beszélgetésekbe. Rádiót vagy zenét hallgatni csak az utas engedélyével vagy kérésére szabad.

Kép

Váradi Zsuzsanna

– A gyermekei, illetve az ismeretségi köre hogyan reagáltak arra, amikor öt évvel ezelőtt bejelentette, hogy taxisnak áll?
– Három lányom van, akik többé-kevésbé már a saját lábukon állnak – közülük kettő még egyetemista, a legidősebb pedig tavaly diplomázott –, így ezen a téren nincs sok kötöttségem.

Nem lepődtek meg, amikor taxisnak álltam, mert, mint említettem, előtte már sofőrszolgálatnál dolgoztam, de azt megelőzően is inkább „menő” dolognak tartották.

A párom szintén taxizik, akivel egyidőben szoktunk dolgozni, vagyis a párkapcsolat terén sem okoz konfliktust a munkám.

– Mi a benyomása, mi jellemzi manapság a budapesti embereket?
– Mostanában sokkal feszültebbnek látom a budapestieket. Három utasból kettő arról beszél, hogy mennyire várja már, hogy visszatérjen a régi, szabadabb életéhez.

– Szoktak önnek udvarolni a férfi utasok? Ha igen, hogyan reagál?
– Néha szoktak puhatolózni, hogy nem hiányol-e otthon valaki, amikor éjszaka dolgozom. Ha jobbkedvű társaság van az autóban, akkor néha felvetik, hogy mehetnék velük bulizni, de kifejezetten udvarolni nem szoktak, és én is igyekszem elejét venni ezeknek a témáknak.

– Tervezi, hogy a jelenleg használt Volkswagen Touranját lecseréli egy környezetkímélő elektromos autóra. A kiszemelt egy Kia e-Niró. Miért épp ezt választaná?

– A taxisként eltöltött öt év alatt közel 350 ezer kilométert vezettem.

A szakmát egy bérelt Ford Focussal kezdtem, hogy egyáltalán kipróbáljam, mennyire tetszik a taxizás, majd a következő évben vásároltam meg első saját taximat. Ezt a VW Tourant sajnos fél év múlva totálkárosra törték, de most szintén egy hétszemélyes Tourannal dolgozom. Ha minden jól megy, az idén én is bővítem majd a Főtaxi elektromosautó-flottáját: szeretnék egy KIA e-Niróra váltani. Azért erre a modellre esett a választásom, mert több mint 400 kilométeres a hatótávja, tehát egy napot kényelmesen végig tudok vele dolgozni, az utasok csomagjai is bőven elférnek benne, ráadásul a Főtaxi tagdíjkedvezményt ad az elektromos autót használóknak. Amíg pedig az utasokra várakozom a reptéren, az oda telepített töltőket is tudom használni.

Amikor elhagyjuk a várost, az otthon meghitt, biztonságos, de kissé már unalmas köze­gét, idegen tájakra vágyunk, sokszor épp a háborítatlan, vagy legalábbis annak látszó környezetbe. Csakhogy ezzel együtt jár az is, hogy ott is vannak élőlények, méghozzá olyanok, amelyeknek az az otthona, és nem feltétlenül veszik jó néven azt, ha rájuk törjük az ajtót. Ezeket az élőlényeket sokszor csak mesékből, leírásokból, történetekből ismerjük, és olykor tévesen ítéljük meg őket: veszélyességüket néha alábecsüljük, jóval gyakrabban pedig eltúlozzuk.

Farkast emlegetnek…

A hazai erdőket a turisták sokáig abban a megnyugtató tudatban járhatták, hogy itt nem élnek veszélyes állatok. Ez persze már akkor sem volt teljesen igaz, hiszen a vaddisznót például nem szabad lebecsülni, főként, ha malacokat nevelő kocáról van szó, de a nagytestű ragadozók kétségkívül hiányoztak a magyar faunából: legalább a Tátráig, de még inkább Erdélyig kellett utaznia annak, aki a vadonban farkassal vagy medvével akart szembenézni. Az utóbbi években azonban egyre gyakrabban hallani híreket az Északi-középhegységben újra megtelepedett farkasfalkákról, fel-felbukkanó medvékről, ha tehát valaki arrafelé indul, számolnia kell a találkozás lehetőségével.

Kép

Kép: Profimedia - Red Dot

Ne ijeszd meg a medvét!

Mennyire veszélyes valójában a farkas és a medve? A farkasról bátran kimondhatjuk, hogy az emberre nem jelent veszélyt. Még arra sincs sok esély, hogy összeakadjunk vele a természetben, mert igen óvatos, rejtőzködő és főként éjszaka aktív állat, ez érzékszervei kiválóak, így az embert időben észleli, és messze elkerüli. A medvével már nem ilyen egyszerű a helyzet: a vele való találkozás nem veszélytelen, Erdélyben többször volt is ebből probléma. A kellemetlenséget azonban el lehet kerülni, hiszen a medvének sem célja az embert megtámadni: a veszélyforrást általában az jelenti, ha a medvét meglepetésként éri az ember felbukkanása. Ezt el lehet kerülni úgy, hogy medvés területen jó hangosan beszélgetve vagy énekelve járjuk az ösvényeket.

Kígyó és ember: ki a veszélyesebb?

A mai napig nem szűnő félelem forrása a kígyó: sokat el is pusztítanak a pánikba esett emberek, hiába állnak természetvédelem alatt.

Hazánk hét őshonos kígyófaja közül csak a kétféle vipera mérges; a siklók, még ha kézbe véve haraphatnak is, veszélytelenek.

A fokozottan védett rákosi vipera utolsó példányai a Kiskunságban és a Hangságban maradtak fenn, igen kis létszámban, és ha rendelkeznek is méregfoggal, marásuk az egészséges, felnőtt emberre nézve legföljebb kellemetlen, de nem halálos. A keresztes vipera mérge erősebb, lebecsülni hiba volna, de találkozni a terepen vele sem könnyű, mert az ember útjából kitér. A Zemplénben, a Tiszaháton, illetve Somogy és Zala megye déli részén, a Baláta-tó környékén azért jobb, ha nem vetjük magunkat a szénakazlak csábító ölébe, nehogy egy benne rejtőző gyanútlan viperára üljünk!

Mi van a víz alatt? 

Ugyancsak gyakori úticél a vízpart, legyen szó akár édesvízről, akár tengerről. A víz mélye számunkra ismeretlen, titokzatos világ, amelyről könnyű elképzelni, hogy valóságos szörnyeket rejt. Vannak, akik még a Balatonban is félnek megmártózni, ember nagyságú harcsákat sejtve a fenekén, ám ez az aggodalom alaptalan: ha léteznek is ekkora harcsák, azok nagyon ritkák, és emberre sosem támadnak.

A tengerre készülőkben óhatatlanul felvetődik a cápatámadások rémképe, ám az európai partokon ennek sincs reális veszélye.

A cápák ugyan valóban félelmetesek, de a súlyos, netán halálos kimenetelű támadások száma az egész világon nem több évente, mint amennyit a két kezünkön megszámolhatunk – sokkal nagyobb kockázatot vállalunk azzal, ha naponta autóba ülünk, mint egy mártózással a Földközi-tenger vizében.

Kép

Kép: Profimedia - Red Dot

A nagy veszély láthatatlan

Az adriai partokon a vízbe gázolva nem a cápák vagy netán óriási polipok támadására kell felkészülnünk, hanem arra, hogy a sziklákra tapadó tengerisünökre vagy tengerirózsákra lépünk: az egyiknek a tüskéi, a másiknak a csalánsejtjei okozhatnak sérülést, amely akár az egész nyaralásunkat megkeserítheti. A hazai erdők legveszélyesebb állata pedig nem a farkas vagy a medve, hanem a kullancs, amely, ha nem veszik észre időben, igen súlyos betegségek kórokozóit juttathatja az ember szervezetébe. Veszélyes élősködők rejtőzhetnek akár az ivóvízben is, főként a meleg, trópusi tájakon, ezért alapszabály, hogy bizonytalan minőségű vizet sose igyunk, és ne is fürödjünk benne. A nagy, félelmetes állatoktól tehát nem kell túlzottan tartanunk: az igazi veszélyt az apró élőlények jelentik! 

Vadállománnyal rendelkező természeti területen a veszélyt az emberre sokszor a saját kutyája jelenti: előreszaladva magára haragíthatja a vaddisznót, netán a medvét, majd a gazdájához menekül, sarkában az üldözőjével.

A farkas és a medve mellett ismét megtelepedett a hazai erdőkben a hiúz. Ez a macskaféle azonban soha nem keresztezi a kirándulók útját, még a szakemberek is főként lábnyomokból és kameracsapdás felvételekből tudnak következtetni jelenlétére.

Nemcsak állatoktól lehet rettegni, hanem veszélyes növényektől is. Sokan félnek a természetes vizekben fürdeni, attól tartva, hogy lehúzza őket a hínár. A hínár természetesen nem tekeredik szándékosan az ember testére, de alapszabály, hogy hínáros vízben lassú, nyugodt mozdulatokkal kell úszni.

A világ legveszélyesebb állata egy aprócska ízeltlábú: a maláriaszúnyog. Az általa terjesztett betegségnek a világon évente 1-3 millió halálos áldozata van: sokkal több, mint az összes többi veszélyesnek tartott állatnak együttvéve.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

A fehér ruhás nő és a forrás

Sokáig nem tudta pontosan, ki lehet a szép hölgy, de február és július között összesen 18 alkalommal találkoztak, beszélgettek, imádkoztak együtt. A Szűzanya egy márciusi találkozás során fedte fel kilétét egyértelműen; kérésére Bernadett a barlang alján, a sárban vizet kapart ki, innen tört elő a forrás. A hír elterjedt, és egyre nagyobb tömeg volt jelen a látomások idején, a háttérben. Egy alkalommal az elragadtatott állapot közben Bernadett két kezével védte az égő gyertya lángját, hogy ne fújja el a szél. A láng negyedórán át égette a bőrét, mégsem lettek égési sérülései. Ezt a jelenlévő orvos is tanúsította, aki az elragadtatás után azonnal megvizsgálta a kezeit.

Mária azt is kérte Bernadettől, hogy mondja meg a falu papjának: építtessen templomot a forrás mellett. Azóta milliók mosakodtak meg a lourdes-i vízzel, megépült a barlang mellett a Bazilika és a fürdő is. Az egyszerű fiatal lány nem olcsó népszerűséget keresett a látomás hírével: folyamatosan zaklatták, vallatták, különböző vizsgálatoknak vetették alá, de mindvégig türelmes és őszinte maradt.

Próbált eltűnni a világ szeme elől, mert több szenvedésben volt része, mint elismerésben.

Kolostorba vonult, és fiatalon halt meg, de teste azóta is ép, egy üvegkoporsóban látható a nevers-i kolostorban.

Lourdes és a víz története azonban a mai napig nem ért véget, igaz, a pandémia miatt bezárták a medencéket, holott ilyesmire még a spanyolnátha-járvány idején sem került sor. A gyógyulások különleges eseménysora 1858. március 1-jén indult, amikor egy 38 éves, alkarbénulásban szenvedő hölgy karja lett ép. A legutóbbi hivatalosan elismert csoda, szám szerint a hetvenedik, 2008. július 11-ére esett, amikor egy francia apáca súlyos bénulásos betegségből gyógyult fel. Azt gondolnánk, egy bénult beteg gyógyulása igazán látványos, ezen nincs mit töprengeni, mégis hosszú éveken át, egy orvosokból álló bizottság szigorúan és pártatlanul vizsgál minden egyes ügyet. Vannak közöttük hívő és ateista orvosok is, tehát nem vallási alapon hoznak döntést. Amikor kimondják, hogy „tudományosan megmagyarázhatatlan” az eset, akkor kerül az egyház kezébe az ítélet. Az egyházi emberek még szigorúbbak a megítélésben, hogy ne legyenek visszaélések, az eredmény pedig utólag ne legyen kétségbe vonható. A gyógyultak többsége nem is veti alá magát ennek a hosszas procedúrának, hanem csendesen megelégszik az eredménnyel.

A tapasztalt csodák száma tehát nemcsak hetven, mint az orvosilag igazolt csodáké, hanem ennél sokkal több, ezres nagyságrendű.

A betegek világnapja

Lourdes-ban nemcsak fizikailag lehet meggyógyulni, hanem lélekben is. Sokan itt térnek meg. Így járt a Nobel-díjas francia orvos, Alexis Carrel is, aki épp azt szerette volna bebizonyítani, hogy a csodák nem hitelesek, minden gyógyulás megmagyarázható a tudomány eszközeivel. Kísérője lett egy tbc-s, hashártyagyulladásos betegnek, akiről az orvosok lemondtak, és akit utolsó szalmaszálként feltettek a Lourdes-ba tartó vonatra. Carrel teljesen értelmetlennek tartotta ezt a kockázatos utat. Ám amikor a fiatal nő megmosdott a lourdes-i forrás vizében, megszűntek a fájdalmai, picivé zsugorodott a daganata, később pedig felkelt a tolószékből is. Mire hazaért, alig maradt nyoma a betegségnek. Alexis Carrel folyamatosan orvosi feljegyzéseket készített róla, mert szerette volna megérteni, mi történik itt valójában. Később egy 18 hónapos, vakon született kisgyermek gyógyulásának is szemtanúja lett. A csodák meggyőzték. Pál apostolhoz hasonlóan éppen azon az úton tért meg, amelyiken a kereszténységgel indult szembe. Élményeit Utazás Lourdes-ba címmel könyv formájában is megörökítette.

Kép

A Lourdes-i kegyhely a 20. század első felében

Február 11. Szent II. János Pál pápa kezdeményezésére a betegek világnapja lett. A betegeké és az őket szeretettel ápolóké. Hogy ki gyógyul meg közülük, az titok, csak az Isten a tudója. Biztos vagyok abban, hogy nem csupán víz, hanem hit is szükséges hozzá. Amikor Jézus itt élt a földön, mindig akkor tett csodát, amikor nagy hitet tapasztalt. Akik meggyógyultak, élő tanúként éltek tovább, ismerőseik szeme láttára. A napokban döbbentem rá, hogy az én ismerőseim között, a közvetlen közelemben is járnak-kelnek gyógyultak. Marika is közéjük tartozik, aki végtelen szeretettel neveli betegen született nagyfiát. Ő nem verte nagydobra az élményét, de ma is hálás a Jóistennek, hogy új életet kapott tőle. Zárásképp álljon itt az ő igaz története.

Marika gyógyulása

„23 éves voltam, és tanárként dolgoztam, amikor kiderült, hogy bőrrákos lettem. Az orvosom szerint a csernobili atomkatasztrófa hatására keletkezett a daganat.”

„Akkoriban több ember volt a környezetemben, akik olyan súlyos bőrrákot kaptak, hogy féléven belül meghaltak. Egy híres, német professzor kezelt gyógyszerekkel; sok dologgal kísérletezett, próbálkozott. Azt mondta, nem biztos, hogy helyre jövök. Fél évig be kellett zárkóznom, búra alatt élnem. Hosszú idő volt ez, a családom is sokat szenvedett, annyit izgultak miattam, hogy hová lehet még fordulni. Már csont és bőr voltam, amikor egy vasárnap a templomban megszólított Váradi atya, és azt mondta: „Lányom, valami nagy baj van, meg fogsz halni. Hoztam neked egy üveg lourdes-i vizet, próbálj mosakodni vele.” Nem sokkal ezután felhívott egy másik atya, Kormos Laci bácsi, hogy menjek Lourdes-ba, pont egy hely maradt számomra. Megfürödtem a lourdes-i medencében, és ott töltöttem néhány napot imádságban. Amikor hazaértem, egy hét után ismét találkoztam a templomban Váradi atyával. Látta, hogy szebb lett a bőröm. „Itt egy csodás gyógyulás történt” – állapította meg. Két hét múlva kellett mennem a bőrgyógyász professzorhoz. Csodálkozva megállapította, hogy minden jó irányba fordult, és nincs szükségem gyógyszerekre, kezelésre. Vártunk egy kicsit, és újabb laborvizsgálat következett. Kiderült, hogy teljesen meggyógyultam. Mindez jó negyven éve történt, és azóta sincs gond. Mindenki tudta, hogy ez egy természetfeletti gyógyulás.

A csodák később is megtaláltak. Amikor a fiam megszületett, súlyos agyvérzést kapott. Két órán át küzdöttek az életéért, és alig maradt remény. Akkor megkereszteltem lourdes-i vízzel, és ezután önállóan lélegzett. Kicsi korában nem tudott sem járni, sem beszélni. Egyszer álmomban egy hangot hallottam: „Mit szeretnél, hogy járjon vagy beszéljen?” Az utóbbit választottam. Arra vágytam, hogy együtt beszélgessünk és imádkozzunk. Ez a kérésem teljesült. Mai napig jár speciális iskolába, fejlesztésre, és együtt megyünk szentmisére. Tíz évvel ezelőtt nagyon beteg lett. Mátraházán töltöttünk néhány hetet, de az orvosok lemondtak róla, nem tudtak rajta segíteni. Megkapta a betegek szentségét, és attól kezdve jobban érezte magát. Megszűnt a köhögése, lett étvágya. Még abban az évben elzarándokoltunk Lourdes-ba és Rómába. Egész úton imádkoztuk a rózsafüzért. Érzem, hogy Isten velünk van, hálás vagyok a jóságáért, és elfogadom az ő akaratát.”

Az Apor Vilmos Katolikus Főiskola (AVKF) hallgatóit és tanárait is kihívás elé állította a COVID-19 vírusjárvány miatt kialakult helyzet, leginkább a felsőoktatási intézmények bezárása és az online oktatás bevezetése. Az AVKF ezért a 2020-as tanév végén az intézményen belül a hallgatók körében kutatást indított, hogy felmérje a tapasztalatokat, visszajelzéseket kapjon az online oktatás eredményességéről, színvonaláról, esetleges nehézségeiről – ezt a kutatást a 2020/2021 tanév első félévében pedig újra megismételték. 2020. december 10. és 2021. január 25. között 110 hallgató töltötte ki az online kérdőívet, közülük 68,2% alapképzésben, 31,8% mesterképzésen tanul.

A 2020. tavaszi időszakára vonatkozó kutatás eredményei alapján az Apor Vilmos Katolikus Főiskola vezetése számos változást eszközölt, hogy az online oktatás eredményesebb, élvezhetőbb, hatékonyabb legyen. A 2021. januári kutatási eredmények alapján a válaszadók már kevésbé érzik időrablónak az online órákat, és növekedett azon véleményeknek az aránya is, amelyek szerint könnyebb online tanulni. A válaszadók szerint gördülékenyebbé vált a tanárokkal való online munka, így nem növekedett a hiányzás mértéke a hagyományos oktatáshoz képest. Míg a 2020. júniusi mintában az óráról való hiányzást több mint 20% jelezte, a mostani válaszok között ez szinte elenyésző.

Az online oktatás hatékonyságának megítélésében a korábbihoz képest javulás mutatkozik: míg korábban a válaszadók több mint fele (50,6%) a hagyományoshoz képest kevésbé hatékonynak gondolta ezt az oktatási formát, ez az arány most 33,6%-ra csökkent. Nőtt ugyanakkor a kettőt azonosnak ítélők tábora (korábbi 38,3%-ról 52,7%-ra).

Az Apor felmérésében résztvevők döntő többsége összességében azonosnak ítélte az online és a hagyományos vizsgára való felkészülés nehézségét (61,8%). Ez valamivel több, mint a júniusi 54,3%, és majdnem a felére csökkent azoknak a száma, akik az online vizsgára való felkészülést sokkal nehezebbnek érezték (23,5%-ról 12,7%-ra). Hasonlóan alakult a vizsgákkal kapcsolatos megítélés is: az online vizsgákat a hallgatók többsége (84%) azonos nehézségűnek ítéli, mint a hagyományos vizsgákat. A kutatás eredményeiből tehát az látszik, hogy a hallgatók az online vizsgára való felkészülést egyre inkább hasonlóan élik meg, mint a hagyományos vizsgára való felkészülést, továbbá az is, hogy a vizsgákat az oktatóknak fél év alatt sikerült hasonló nehézségűvé tenni, mint a hagyományos módon végzett számonkéréseket.

„A pedagógusképzésben rendkívül fontos a személyes kapcsolat, ahogy később egy tanár-diák, óvónő-óvodás, csecsemőgondozó-bölcsődés kisgyermek kapcsolatát is ez határozza meg” - magyarázza dr. Gloviczki Zoltán rektor a felmérés kapcsán. „Az Apor Vilmos Katolikus Főiskola oktatói és hallgatói is egy nagyon családias közösséget alkotnak, nagy gondot fordítunk a személyes kapcsolatokra, hiszen a jövő pedagógusait képezzük. Fontosnak tartottuk, hogy felmérjük, a pedagógusképzésbe a COVID-19 vírusjárvány miatt bevezetni kényszerült ilyen fokú online oktatás milyen hatással van tanulóinkra, miben tudunk nekik segíteni, mit kell változtatni ahhoz, hogy megközelítőleg ugyanazt nyújthassuk számukra, mint előtte. A kutatás eredményei azt mutatják, hogy jó irányba haladunk, a szakmai és technikai akadályokat leküzdöttük, de természetesen nagyon várjuk a jelenléti oktatási formára való visszaállást. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy vannak olyan most kialakított módszerek, új technikai eszközök, amelyeket később is használni fogunk.”

Bakócz Tamás 1442-ben született a kelet-magyarországi Erdődön, jobbágycsaládban. Apja kerékgyártó iparos volt, aki fiait egyházi támogatással tudta iskoláztatni. Bakócz később sem tagadta meg alacsony származását, hiszen címerébe is kocsikereket illesztett. Bátyja, Bálint fiatalon préposti javadalmat nyert, így segíthette a dominikánus rendbe belépő öccse tanulmányait. Bakócz, vagy ahogy az iskolai matrikulákban szerepel, Erdődi Tamás Szatmárban volt kisiskolás, rendi tanulmányait pedig a breslaui és a padovai studium generáléban végezte. A krakkói egyetemen, ahová sok magyar diák járt, 1464-ben lett a bölcselet magisztere, a következő esztendőket pedig Itáliában, Ferrara egyetemén töltötte. 1470-ben hazatérve fogalmazóként került a királyi kancelláriára. Karrierje 1480-tól ívelt felfelé. Bátyja ekkor ruházta rá a titeli prépostságot, Mátyás király pedig, akit nyugati hadjárata során tanácsaival is szolgált, tehetségére felfigyelve titkárává tette. Ezt követően királyi tanácsadóvá és alkancellárrá nevezte ki, 1486-ban pedig, szintén az uralkodó kegyéből elnyerte a győri püspökséget. 
A királyt elkísérte hadjárataira, intézte az ország diplomáciai ügyeit, része volt annak a reneszánsz szellemiségnek a formálásában, amely Aragóniai Beatrix nápolyi hercegnővel kötött házassága után hatotta át Mátyás király udvarát. 

Amikor a király 1490-ben meghalt, Bakócz némi ingadozás után a lengyel II. Ulászló királlyá választását segítette, a nemzetközi politikában pedig a törökök elleni nagy háború ügyét képviselte, ami együtt járt azzal, hogy az ugyanebben érdekelt Velencei Köztársaság törekvéseit is támogatta. 

Birtokok, címek, kapcsolatok 

II. Ulászló trónra lépésének esztendejében, 1490-ben főkancellárrá nevezte ki a negyvennyolc esztendős Bakóczot, aki ekkor már az ország egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb személye volt. Sokak szemét szúrta javadalomhalmozása. Irigyei az ország „legmegátalkodottabb árvájaként” emlegették, hiszen számos birtokát örökbefogadással vagy öröklési szerződéssel szerezte. A győri püspökséget 1497-ben a jelentősebb és gazdagabb egri püspökségre cserélte, ám még számos további egyházi méltósággal és javadalommal rendelkezett. Még ugyanebben az esztendőben – uralkodói és pápai jóváhagyással – elcserélte az egri püspökséget az esztergomi érsekségre, amelyet előtte az ifjú Hippolito d’Este, Mátyás özvegyének, Beatrice királynénak az unokaöccse birtokolt. Bakócz a cserével a magyar egyház első embere lett. Magyar prímásként 1500-ban, Velence támogatásával, VI. Sándor pápától elnyerte a bíborosi címet. 

Rómában is nagy tekintély övezte: befolyásos főpapnak, a törökök elleni európai összefogás hívének, igazi reneszánsz nagyúrnak számított. 

1510-ben II. Gyula pápa címzetes konstantinápolyi pátriárkává tette. Ez csak puszta cím volt, hiszen Konstantinápoly két emberöltő óta a törököké volt, ám birtokosa a bíborosok sorában a legtekintélyesebbek közé számított. 
Idehaza a gyengekezű király, II. Ulászló mellett Bakócz 1500 után szinte teljhatalommal irányította az ország ügyeit. Életének nagy esélye 1513-ban, II. Gyula pápa halála után csillant fel az ekkor már hetvenedik évén túl járó bíboros előtt. 

A pápai szék várományosa 

A konklávéra nagy pompával, fényes kísérettel, a pápai trón várományosaként érkezett Rómába. A zömében itáliai kardinálisoknak azonban nem volt érdeke, hogy olyan bíborost válasszanak pápává, akinek szándékában állt az egyház tekintélyét és vagyonát a törökellenes háború megindítására, a déli magyar határok megvédésére, a Balkán és Konstantinápoly visszahódítására, a törökök Európából való kiűzésére használni. Ez el is döntötte Bakócz sorsát. Az itáliai bíborosokat Itália békéje, a Kúria reneszánsz pompájának megőrzése, a Medici család megnyerése jobban érdekelte, mint a kockázatos és drága balkáni hadjáratok. 
Így, bár Bakócz kezdetben kapott szavazatokat, a többség itáliai jelöltre, a még fiatal, harmincas évei végén járó firenzei kardinálisra, Giovanni de’ Medicire szavazott, aki a X. Leo nevet választotta. Az új pápa, aki Firenze legendás reneszánsz fejedelmének, Lorenzo de’ Medicinek volt a fia, úgy érezte, a vesztes ellenfelet, a konklávéból vereséggel távozó Bakóczot kárpótolnia kell. Így pápai legátusi kinevezéssel és a keresztes háború meghirdetésének jogosítványával bocsátotta haza Esztergom érsekét. Magyarországra visszatérve a bíboros valóban keresztes hadjáratot hirdetett, ám a kereszt jele alá gyülekező elégedetlen jobbágyok 1514-ben egy Dózsa György nevű székely kisnemes vezérletével a törökök helyett saját uraik ellen fordultak.

Kép

Bakócz Tamás címere, kép: Wikimedia

A kirobbant véres parasztháborút a magyar uraknak brutális szigorral sikerült csak leverniük, az érsek pedig ezt követően számos igaztalan szemrehányást kapott tőlük, hogy a lázadás szellemét kieresztette a palackból. 

Személyes sértésként élhette meg azt is, hogy az országgyűlést alkotó urak haragjukban úgy döntöttek: a jövőben jobbágyleszármazott püspökké, érsekké nem nevezhető ki. 

A keresztes hadjárat ügye lekerült a napirendről, a magára maradó és legyengült Magyarország pedig egy évtizeddel később, 1526-ban Mohácsnál végzetes vereséget szenvedett a szultán hadaitól. Ezt a tragédiát Bakócz Tamás nem érte meg, 1519-ben szélütés érte. Visszavonult Esztergomba, ahol 1521-ben, hetvenkilenc évesen érte a halál. Itt is helyezték végső nyugalomra a székesegyház vörösmárvány Bakócz-kápolnájában, reneszánsz művészetpártolásának legszebb alkotásában, amelyet itáliai mesterekkel építtetett, és a magyar reneszánsz egyik gyöngyszeme. 

Bakócz korának gyermeke volt: hatalom- és pompakedvelő reneszánsz főpap, aki famíliáját jobbágysorból a magyar arisztokrácia világába emelte, és minden tőle telhetőt megtett a török hódítás elleni európai összefogás és az ország megmentése érdekében. A 20. század végéig az egyetlen magyar volt, akit a kortársak a pápai trón esélyeseként emlegettek.

Ez a cikk Horváth Pál „Magyar példaképtár” című sorozatában jelent meg. A sorozat többi darabját ide kattintva olvashatja>>

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>