Az elmúlt, közel egy évben az életünk, és az addig megszokott mindennapi rutinunk teljes egészében átalakult. Gyermekeink iskolapadjai átkerültek az otthonainkba, a lakás egy részét pedig sokan irodává alakítottuk. El kellett fogadnunk azt is, hogy a személyes helyett, csak virtuális találkozókra van lehetőségünk, online ünnepeljük a jeles eseményeket, családi évfordulókat és baráti összejöveteleket is így tartunk. A képernyőkön keresztül túrázunk, online „járunk” színházba és koncertekre, és a négy fal között sportolunk. Alkalmazkodóképességünk és rugalmasságunk bár úgy tűnik, nem ismer határokat, de az idő múlásával egyre nehezebb elfogadni a kialakult helyzetet.

Éppen ezért fontos, hogy ezekben a pillanatokban támaszkodjunk és gondoljunk életünk azon szereplőire, akikkel összetartozunk, akik nap, mint nap erőt adnak és segítenek a biztonság érzését megteremteni, legyen szó a mindennapi életvitelünkről, a lelkiállapotunkról vagy épp az egészségünkről. Fontos, hogy emlékeztessük magunkat arra, bármennyire is nehéz most a helyzetünk, nem vagyunk egyedül.

Az összetartozás jelentőségére hívja fel a figyelmet ez a film, melyben sokaknak ismerős dallam csendül fel:

Nem vagy egyedül

Telnek az évek és pereg az élet
A világ más lett, hát készülj fel
Új ez a helyzet, tanulj cseppet
És ne csüggedj most el

Mosoly a szemben, szavak a fülben,
De hiányzik már az érintés
Külön vagyunk, mégis összefogunk
Ez a lényeg ebben és…

Támogatott tartalom.

– Négy gyermek mellett öt diplomát szerzett. Nem sok ez egy kicsit? (nevet)
– A gyerekek megszületése előtt szereztem az első három diplomát, kettőt pedig mellettük. Sok házastárs mondja ezt, de tényleg igaz, hogy egyedül nem sikerült volna. Ha a férjem nem tűri, hogy fél éjszakákat tanulással töltök, nem támogat, nem ő cipeli a gyerekeket az óvodába, iskolába sokszor, akkor nem ment volna. Ő örül a sikereimnek, és büszke rám. Az is kellett a sikeres államvizsgákhoz, hogy a gyerekeim nagyon rugalmasak legyenek. Ez talán azért jellemző rájuk, mert az életük elején nagyon sok energiát fektettem beléjük. Otthon voltam velük tizenegy évet, közben azért elvégeztem az angol szakot úgy, hogy miután lefektettem őket, főztem egy erős kávét, és éjfélig tanultam. Talán ez, hogy ilyen sok időt töltöttem velük, megalapozta, hogy nagyon erős bizalmi viszony tudott kialakulni közöttünk.

Én anyaként nagyon fontosnak tartom, hogy a gyerekek minél több időt töltsenek a szülőkkel, ameddig picik.

Ez egy befektetett időszak, amelynek nálunk a hozama az, hogy most nagyon önálló gyermekeim vannak, mert ki tudott alakulni bennük a nagyfokú magabiztosság. Most is sokat vagyunk együtt: a vasárnapi ebéd nálunk szent, hétköznap esténként pedig igyekszünk együtt vacsorázni és imádkozni.

Kép

Esküvő - A kép Vénusz Edina tulajdona

– Gondolom, az iskolában sok gyereken látja, hogy náluk pont ez a magabiztosság hiányzik, viszont kamaszkorban már nehezen pótolható, ami kiskorban kimaradt.
– A VIII. kerületben van a gimnáziumunk, ahol sok a nehéz körülmények közül jövő diák, akiknek nincs olyan háttérországuk, mint a jobb módban élő gyerekek többségének. Nagyon sok a patchwork-család, ahol nevelőanya, nevelőapa van, és sok az egyszülős család. De olyan gyerek is jár hozzánk, akinek 17 éves korában már béreltek egy lakást a szülők. Tehát széles a skála, és itt olyan élethelyzetek is előfordulnak, amivel nem biztos, hogy minden pedagógus találkozik pályája során.

Éppen ezért nálunk az osztályfőnököknek az átlagosnál nagyobb szerep jut: odafigyelnek arra, hogy érzik magukat a diákjaik.

Az online rendszerben is minden reggel egy bejelentkezéssel indul, ahol adott esetben arra is rákérdez az osztályfőnök, hogy a gyerek előző nap miért nem volt jelen az órákon. A világon annyi áramszünet még nem volt, mint amennyiről a diákjaink mostanában beszámolnak. (nevet) A gyerekek egy részének nincsenek olyan eszközei, amik az online oktatást lehetővé tennék, ezért adtunk kölcsön nekik benti gépeket, hogy segítsük őket. Mi Budapest szívében is egy olyan iskola vagyunk, ahol a programok szervezésekor nem az 5000 forintos színházjegyeket célozzuk meg, jó lesz nekünk a kedvezményesebb árú kakasülő vagy az oldalerkély is.  

– A Leövey 75 évig középfokú végzettségű közgazdasági szakembereket képzett, mígnem három éve átvette a Görögkatolikus Egyház a fenntartását. Nemcsak az iskola váltott rítust, hanem az igazgatónője is. Miért döntött úgy, hogy római katolikusból görögkatolikussá avanzsál? Gondolom, ez nem volt feltétele az igazgatóvá válásnak…(nevet)
– Én templomba járó római katolikusként nőttem fel, de kamaszkoromban épp megszűnt az ifjúsági csoport, ahova jártunk, és amikor arról beszélgettünk a legjobb barátnőmmel, hogy új közösséget kell keresni, kiderült, hogy őt egyébként görögkatolikusnak keresztelték. Nekünk sem kellett több, azonnal felütöttük a telefonkönyvet, kikerestük, hogy Budapesten hol van görögkatolikus templom, és elmentünk egy Liturgiára.

Kép

Vénusz Edina - Kép: Tóth Adriána

Tele volt élettel az ottani közeg, így aztán szép lassan beépültünk a Rózsák terei parókia életébe, elkezdtünk a sokgyerekes görög papok családjába besegíteni. Amikor a későbbi férjemmel megismerkedtünk, én már sok éve görög Liturgiára jártam, a férjem viszont tősgyökeres római katolikus család sarja, olyannyira, hogy a bátyja római katolikus pap. Szerencsére sokszor jött velem a görögkatolikus szertartásokra, mert tetszettek neki, aztán amikor egyszer meglátta, hogy milyen egy görögkatolikus esküvő, azt mondta, a miénk is ilyen legyen. Ehhez azonban szükséges volt, hogy legalább az egyikünk görögkatolikus legyen.

Mivel belülről is éreztem az indíttatást, írtam egy hivatalos rítusváltási kérelmet, amelyet mindkét püspök jóváhagyott, így lettem hivatalosan is görögkatolikus.

– A gyerekeiket is görögkatolikusnak keresztelték?
– Eredetileg azt terveztük, hogy felváltva lesznek görög- és római katolikusok – igazságosan –, de aztán a kötődésünk egy pap barátunkhoz azt hozta, hogy mind a négy gyerek görögkatolikus lett. Én pedig harmadrendi bazilitaként élek a világban, így hívják az egyetlen görögkatolikus szerzetesrend világi tagjait. 

– Közösségben is éltek?
– Nem a bazilita közösségben, mert a világi tagok csak alkalmanként járnak össze imádkozni, beszélgetni, egymás támogatására. De nem áll tőlünk távol a férjemmel, hogy akár családosan közösségben éljünk. Már az eljegyzéskor tudtuk, hogy misszionáriusok szeretnénk lenni, nagy volt bennünk a kalandvágy és erős a szándék, hogy néhány évet a Jóistennek ajándékozzunk teljes egészében, és ez így valósult meg. Végül egy félévet Peruban, egy ottani szegénynegyedben töltöttünk. Házaspárként külön lakásban, de egy társasházban éltünk a közösség többi családjával. A szegény gyerekeknek fenntartott napközi otthonban és az iskolákban dolgoztunk. Kalandos időszak volt: Cusco utcáin lehetett nyárson sült tengerimalacot kapni, és a magassági betegség ellen kábító-stimuláló hatású kokalevélből főztek nekünk teát. Emlékszem, karácsonyra nagyon szerettem volna bejglit sütni, végigjártam a boltokat, de nagyon furcsán néztek rám az eladók, amikor mákot kerestem. Aztán amikor láttam, hogy ez itt hiánycikk, megírtam az édesanyámnak, hogy adjon fel nekem postán vagy fél kilót. A csomag rendben meg is érkezett, és amikor a házasközösség ünnepére elvittem a csodás mákos bejglimet, a fél társaság megrémült, a másik fele nevetett, és azt mondták:

Örüljek, hogy nem kerültem börtönbe a csomag miatt, mert Peruban a mák be van tiltva, drognak tekintik.

Kép

Peruban - A kép Vénusz Edina tulajdona

Nagyon erős lelki alapot adott az életünknek, hogy ott mindennap részt vettünk szentmisén, szentségimádáson, én minden áldott nap végigmondtam hetven-nyolcvan kislánnyal együtt spanyolul a rózsafüzért. Az, hogy a teljes napot átszőtte a hívő lelki élet, nagy stabilitást adott az egész életünkre vonatkozóan. Olyan ez, mint amit a gyerekekkel kapcsolatban mondtam: ebben az intenzív időszakban egy éltre szóló szoros kapcsolatot tudtam megalapozni Istennel.

– Miért jöttek haza, és itthon tudott-e folytatódni a misszionárius életforma?
– Peruban egy életre szóló elköteleződést vártak el tőlünk, de mi hosszútávon itthon képzeltük el az életünket. Amikor hazajöttünk, néhány görögkatolikus pap, akikkel jóban voltunk, feltette nekünk a kérdést, hogy miért is kellett nekünk a világ másik végére elmennünk, hogy missziós munkát végezzünk. Azt tanácsolták, menjünk le Rakacaszendre, ahol ugyanazt fogjuk látni, mint a perui szegénynegyedben. És valóban így történt. Én a rakacaszendi iskolában dolgoztam tanítóként. Működött Rakacán egy drogprevenciós intézet is, ahol segíteni tudtunk. A felépülőben lévő fiúkat kellett egész nap kísérni, mivel munkaterápiás otthonról volt szó. Ideális hely ez az Isten háta mögötti falucska egy ilyen intézménynek, mert ez a rejtettség egyfajta védelmet jelent, itt nem lehetett csak úgy hozzájutni bármihez. Ekkor valóban egy keresztény közösségben éltünk, amelynek az életében a fiúknak részt kellett venni.

Ott voltak velünk a rendszeres imádságokon, de mi olykor éjszaka is felkeltünk, hogy imádkozzunk. Így kísértük a folyamatot, a gyógyulásukat.

– Ezalatt születtek a gyerekek szépen sorban…
– Igen, és a bentlakó fiúkra is nagyon jó hatással voltak a babák, majd később a totyogók, és a gyerekeinknek is nagyon szép emlék ez az időszak.

– Hol volt nehezebb dolguk misszionáriusként, Peruban vagy a Cserehátban?
– Azt gondolná az ember, hogy Peruban nagyon más jellegű gondokkal találkoztunk, mint itt, de ez egyáltalán nem igaz. Dél-Amerikában sok gyereknek csak a napköziben volt lehetősége fürdeni, ott legalább hideg vízzel meg tudta mosni a haját. Rakacán is volt olyan gyerek, aki sárból tapasztott házban élt, nem jobb körülmények között, mint a Cusco szélén elő gyerekek. Nagyon hálás vagyok ezekért az élményekért, mert így tudja megérezni az ember, hogy az európai luxusból egyáltalán nem látunk rá a szükséget szenvedők életének kihívásaira, és nem tudjuk felfogni a jólétből, hogy a föld lakóinak jelentős része mélyszegénységben él. A cigánypasztorációval az volt a célunk, hogy ne úgy segítsünk, hogy azt sem tudjuk, miről szól a szegények élete. A saját bőrünkön akartuk érezni az ő nehézségeiket, és magunk próbáltuk meg beédesgetni a roma gyerekeket az iskolapadba. Ez egyáltalán nem volt egyszerű feladat, hiszen ha a szülő nem gondolja úgy, hogy fontos a gyerek iskoláztatása, akkor mi elég lehetetlen helyzetbe kerülünk. Az itteni szülők nem lenézték az iskolát, csak az ő értékrendjükben a családi nevelés százszor fontosabb volt. Sokkal előrébb valónak tartották jól tölteni a káposztát, mint halmozni a lexikális tudást. Ennek az ellentmondásokkal teli helyzetnek a megoldására akkor tudok terveket kidolgozni, ha ott vagyok a helyszínen. Szerencsére itt is sikerült megoldást találni: létrehoztunk vegyes korcsoportú osztályokat a falu egyik dombjának tetején lévő, gyönyörű, régi iskolaépületben, és amiatt is több gyerek jött tanulni, hogy nem kellett átbuszozni már általános iskolásként a szomszédos faluba. A lelküknek volt ez jó, ami ugye az alapja annak, hogy később a szellem is ki tudjon épülni.

– Nem lehet, hogy mi is tanulhatnánk, a mi oktatásunk is gazdagodhatna, ha átvennénk a romák értékrendjéből is fontos elemeket?
– Dehogynem! Sőt, erre nagy szükségünk is van! Romák és nem romák együttélünk, egy társadalomban, és még sok más kultúrát sorolhatnék ide.

Ha gyerekeink számára teljesen természetes lesz, hogy ezerféle színűek, ezerfélék vagyunk, akkor létrejön a közösség, ahol mindenki megtalálja a helyét, a feladatát.

Megbecsülés fogja övezni a rendszer legkisebb elemét is, mert az alkotóelemek mindegyikére szükség van a működéshez. Én erre nevelem a gyerekeimet, és az iskola is ebben a szellemben nevel. A gyerekeink meglátják az értéket minden embertársukban. A sógornőm például mongol, így az enyémeknek teljesen természetes, hogy a kis unokatesóik félig mongolok.

– Az ön által vezetett iskolában éppen most indítják majd az első hatosztályos gimnáziumi évfolyamot. Miért van erre szükség?
– Azt látjuk, hogy egyre több gyerek jár hatosztályosba, a szülők részéről is egyre nagyobb az érdeklődés e rendszer felé. Ennek egyik oka, hogy meg szeretnék úszni a hatalmas stresszt jelentő nyolcadikos felvételit, ahol is egy lapra kell feltenni mindent. Túl sokat nyom a latban az a két teszt, és az is előfordulhat, hogy egy kitűnő gyerek rossz felvételit ír a stressz miatt. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy egy stresszre nagyon érzékeny gyerek egy versenyistálló jellegű intézményben amúgy sem fogja jól érezni magát, szóval ez a fajta rendszer azért tükröt is tart.

Mi nagyon szeretnénk kisebb korban megkapni a gyerekeket, amikor még jobban lehet rájuk hatni, és ezáltal a gimnázium hat éve alatt egy igazán összekovácsolódott osztályközösséget tudnánk kiépíteni. Szeretnénk a jó középmezőnybe kerülni a katolikus iskolák erős terepén, hangsúlyt fektetve a felzárkóztatásra, amelynek legfőbb eszköze a sok korrepeteció, de a tehetségek kibontakoztatására is odafigyelünk. Aki ide bekerül, meg fogja kapni azt a megfelelő felkészítést, amire szüksége van. Az idejáró gyerekek nagyon szeretik ezt a befogadó, elfogadó, ösztönző légkört, ami az iskolát jellemzi.

– Mit gondoltok, miért lehet ijesztően nagy mérföldkő egy férfi számára az összeköltözés?

Zoltán: Szerintem a férfiak sokkal egocentrikusabbak, mint a nők, vagyis mi jobban szeretünk „uralkodni” a saját területünk felett, kialakítani a saját rítusainkat. A férfiak egy része egy kapcsolatot is inkább úgy fogad el könnyebben, ha megvan a saját maga privát területe, amit úgy és akkor tart rendben, amikor akar. Ez az összeköltözéssel mindenképpen módosul, szerintem sok esetben pozitív irányba.
Balázs: Szerintem a férfiak valamelyest „gyerekesebbek”, nem véletlen, hogy a lányok sokkal korábban kezdenek el érni, serdülni. Míg egy nőnek teljesen természetes, hogy feladja az addigi életét („szabadságát”), addig egy férfinek ez egy félelmetes pont, és most nem a hűségről van szó, sokkal inkább arról, hogy úgy érezzük, korlátozva leszünk, és sokkal több kötelezettségünk, felelősségünk lesz, mint korábban. Nehéz elfogadni, hogy néha bizony magunknak kell mosnunk, főznünk vagy hogy ránk szólnak, ha ledobjuk a padlóra a nadrágot, a zoknit. Az együttéléskor kiéleződhetnek a felek közti nézeteltérések, és még csak menekülni sem lehet előlük.

– Az összeköltözést a párjaitok vetették fel, vagy ti kezdeményeztétek?

Zoltán: A párom kezdeményezte. Beszéltünk már korábban is az összeköltözésről, de későbbre időzítettük, egy nem várt esemény azonban gyorsított a dolgokon: egy nap a párom felhívott azzal, hogy a főbérlője közölte, hogy ki kell költözniük a lakásból (három lány lakott ott). Az én akkori albérletemben húztuk meg magunkat, és azóta együtt lakunk. Ennek már két éve.
Balázs: A mi esetünkben a kijárási tilalom volt az, ami miatt elkezdtünk huzamosabb időt együtt tölteni (páromnál egy hét, nálam egy hét) aztán úgy hozta az élet, hogy lett egy lakáslehetőség, mi pedig éltünk vele, hiszen szeretjük egymást és úgy éreztük, talán érdemes belekezdeni. Az egésznek még csak az elején járunk, de kétségkívül izgalmas projekt!
Ákos:

Mi azon kaptuk magunkat, hogy gyakorlatilag együtt élünk. Tavaly nyáron került sor az eljegyzésre.

– Volt bennetek félelem?

Balázs: Nekem elképesztően új dolog ez az egész, egyszerre izgalmas és félelmetes, és bár – mint említettem – még csak az összeköltözés legelején járunk, izgatottan várom a közös jövőt. Félelmeim azzal kapcsolatban vannak, hogy meg tudok-e felelni mindennap, képes leszek-e a rám rótt feladatokat ellátni, jó társ leszek-e, megszokom-e az életem az új helyen.
Zoltán: Én egy kicsit féltem, hogy vége a saját világomnak és hogy megszűnik a privát szférám. Ez a hely szűkössége miatt így is lett, de fél év után nagyobb lakásba költöztünk, ahol ezek a problémák jelentősen csökkentek.
Ákos: Furcsa érzés volt. Jó értelemben furcsa. Izgalmas és kihívásokkal teli. Sosem fizettem még számlát előtte, nem kellett gyereket nevelnem (a páromnak két gyermeke van az előző kapcsolatából). Féltem, hogyan fogjuk megszokni egymás rigolyáit, illetve hogy kijövök-e a gyerekekkel. Szerencsére minden könnyen ment.

– Számotokra mi volt a legnehezebb az együttélés első néhány hónapjában?

Ákos: A megszokás. Az, hogy egy szerelmespárból család lettünk, ennek minden pozitív és negatív hozadékával.
Zoltán: Amíg egyedül éltem, szerettem, hogy amikor hazaérek, onnantól kezdve a magam ura vagyok: zenét hallgatok, filmet nézek vagy akkor találkozom a barátokkal, amikor csak akarok. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy most terror van és póráz, de az összeköltözéssel nekem is meg kellett tanulni alkalmazkodni a párom igényeihez.

Kép

Kép: Pexels / Sinitta Leunen

Balázs: A költözéssel járó feladatok (bútormozgatás, ruhák összepakolása stb.) bizony próbára teszik az embert. Sokaktól hallom, hogy a lakás berendezése gyakorlatilag felér egy kapcsolati próbatétellel, de a párommal szerencsére ebben nincsenek viták köztünk, mert mindketten készek vagyunk a kompromisszumra.

– Mit szerettek a leginkább az együttélésben?

Ákos: Azt, hogy mindennap azzal lehetek, akit a legjobban szeretek. Örömmel jövök hozzá haza, ha a menyasszonyom megy el, akkor pedig nagyon várom vissza.
Zoltán:

Pont az alkalmazkodást kezdtem el nagyon élvezni. Emellett pedig elkezdtem figyelni a lakókörnyezetemre, a tisztaságra, időnként pedig főzök.

– Mennyiben árnyalódott, változott a párotokról alkotott kép az által, hogy nap mint nap látjátok őket?

Zoltán: Ő szereti a rendet, de nem tisztaságmániás, ami – valljuk be – előny. Ha fel akarok kerülni a „feketelistájára” akkor elég csak rossz helyen hagyni a papucsomat, felhajtva hagyni a WC ülőkét és vasárnap reggel fúrni. Utóbbit a szomszédok szokták, de ők már mind a listán vannak (nevet).
Balázs: Sokkal jobban megismerjük egymást, előjönnek azok a problémák, amiket a külön törött idő alatt nem osztottunk meg egymással, illetve a szőnyeg alá sepertünk, de én állok elébe, hogy minél többet megtudjak a társamról, felvehessem a rezgéseit, ezáltal eggyé válhassunk. Egyébként egy nagyon gondoskodó nővel költözöm össze, aki olyanokat csinál, amihez nem vagyok hozzászokva: behozza reggelente a kávét, ebédet készít, amit elviszek a munkahelyemre. „Cserébe” be kell ágyaznom…

Ákos: Idővel eltűnt a rózsaszín köd és egy tartalmas, mély kapcsolat bontakozott ki. Már nem csak egy tökéletes nőt, hanem egy érző embert ismerek. Rosszabb napokon vagy konfliktushelyzetben nálunk az vált be, ha egy ideig hagyjuk a másikat. Kis idő elteltével finom kedvességgel közeledünk, és fátylat borítunk a múltra.

– Hogyan néz ki nálatok a háztartással kapcsolatos feladatmegosztás?

Zoltán: Mi úgy osztottuk fel a feladatokat, hogy lehetőleg senki ne a legutáltabb dolgot csinálja. A párom általában porszívózni meg portalanítani szokott, ő intézi a mosást, a rendrakást. Az én reszortom a fürdő és a konyha, na meg a mosogatás, utóbbi közben valamilyen vlogot szoktam nézni vagy rádiót hallgatok. Habár mindenkinek megvan a maga „felségterülete”, gyakran előfordul, hogy átveszünk a másiktól tennivalót, csupán arra figyelünk, hogy az arány megmaradjon.
Balázs: Én hiszek a teljes feladatmegosztásban, a párom nem. Szerinte vannak női és férfi szerepek, éppen ezért nem szereti, ha én készítek kaját (persze, ha mégis sütök valamit, akkor nagyon hálás), vagy ha én mosok fel, viszont azt nagyon igényli, hogy üzemeljem be a wifit, szereljek be egy villanykörtét, emeljem meg a bútort, amíg ő kitakarít alatta.
Ákos: A házimunka nagy részét általában a menyasszonyom végzi, de természetesen én is sokszor kiveszem a részem. Gyakran főzök, bevásárolok, és általában megkérdezem, hogy tudok-e még valamit segíteni.

– Egy éve része az életünknek a koronavírus és a járvány miatti korlátozások. Hogyan próbáljátok „túlélhetővé” tenni az összezártságot?

Ákos: Otthonülő típus vagyok, így nagyon nem viselt meg.

Nyilván sok programot nem tudunk most megvalósítani, de nem érzem, hogy befásultunk volna az életünkbe a korlátozások miatt.

Zoltán: Nekem tavasszal volt igazán nehéz a helyzet, amikor home office-ra váltottam, ami még nem is lenne baj, csakhogy az én munkám nem egy halk tevékenység, ugyanis hajnaltól rádiózom, márciusban is fél hattól indult a móka minden reggel. A barátnőm, aki irodai munkát végez és csendre lenne szüksége (és egyébként csak reggel kilenckor kezdett volna szintén itthonról), a hangoskodásomra rendre felkelt korábban. Egy hétig nem szólt érte, de egy hónappal később inkább mindketten hazaköltöztünk a családunkhoz a béke kedvéért. Most a párom ugyanúgy otthonról dolgozik, és örül, hogy én újra stúdióból. Ettől függetlenül az ingerszegény környezet miatt neki több igénye van a kimozdulásra akár esténként vagy hétvégén, míg én a legtöbbször örülök, ha hazaesem és tévézhetek. Ebből szokott némi feszültség lenni.
Balázs: Megviselő, de mivel mi az összeköltözés előkészítő fázisában járunk, már azt is izgalmas közös programnak vesszük, ha csinosítgathatjuk a lakást. Emellett rendszeresen társasjátékozunk, sétálunk, beszélgetünk közéleti és szakmai dolgokról, de már azért szívesen töltődnénk fel például egy moziban vagy jönnénk össze nagyobb társasággal.

– Normál esetben – nem pandémia idején – miféle „egérutakat” szoktatok találni magatoknak? És a párjaitok?

Zoltán: Meccseket a haverjaimmal nézek, néhány baráttal szoktam összejönni egy kis beszélgetésre, illetve egyedül kerékpározom, mert úgy a saját tempómban tudok haladni. A páromnál az jelenti a kikapcsolódást, ha találkozik a barátnőkkel, de gyakran foglalja el magát otthon művészeti dolgokkal is.
Balázs: Mindkettőnk igényli az énidőt, a csetelést a barátokkal, de az is „egérút” lehet, ha ketten ugyanabban a helyiségben tartózkodunk, és mindenki teszi csendben a maga dolgát. Például az egyik olvas, a másik bámulja a tévét – a legfontosabb, hogy a csend sose legyen kínos, mert akkor ott már valami baj van a kapcsolattal.
Ákos: A párom a gyerekek miatt ritkán jut el barátnőzni, de ha mégis megy, akkor nekem nem kell magyarázkodnia, sőt, bátorítom is, hogy csináljon csajos estét. Ugyanez áll fordítva is: ha a barátaimmal vagy a testvéremmel szeretnék találkozni, akkor mehetek bátran, maximum az érkezésem várható idejét illik megmondanom, hogy ne legyen aggodalom.

– A kilencvenes évek sikerfilmjében, a Micsoda nőben hangzik el, hogy az első találkozás az operával eldönti, hogy lesz tovább: az ember vagy megszereti, vagy megutálja. Ha tetszik, mindig szeretni fogja, ha nem, talán megtanulja méltányolni, de sohasem fog a lelkéhez férkőzni. Neked milyen volt az első „randevúd” az operával?
– Lebilincselő! A keresztanyám tanítónő volt vidéken, akinek mindig volt bérlete színházakba és a Magyar Állami Operaházba is. Egyszer úgy adódott, hogy nem tudott felutazni, és én mentem helyette hétévesen egy számomra ismeretlen néni kíséretében. Amikor beültünk a helyünkre – az első sor közepére –, én csak ámultam. Lenyűgözött az épület és az ottani miliő, valamint maga az opera, a zene, a játék. A Figaro házasságát néztük, és bizonyára nagyon átszellemült arcot vághattam, mert a grófnőt alakító énekes-színésznő végignézett a publikumon, és elkerekedett szemekkel visszakapta rám a tekintetét, majd úgy maradt.

Egyébként, amit a Micsoda nő kapcsán mondtál: sok esetben igaz, hogy az első találkozás az operával meghatározza a műfajjal való későbbi kapcsolatot, de nem lehet általánosítani. Ha elviszlek téged egy olyan előadásra, ami szuper ugyan, de a te lelki világodtól távol áll, akkor talán nem fog utat törni a szívedhez. Edward, azaz Richard Gere, úgy emlékszem, a Traviatára vitte el Vivient, Julia Roberts-et, és hát valljuk be, azzal az operával egyáltalán nem nehéz valakit levenni a lábáról, hiszen tele van szívhez szóló dallamokkal, könnyű hozzá kapcsolódni. Nem könnyű viszont kezdő operanézőnek produkciót ajánlani, hiszen ki kell próbálnia, milyen zenei vagy rendezői stílust kedvel. Befogadói oldalról is aktív jelenlétet, nyitottságot kíván, másrészt van, hogy rá kell állnia a fülnek, hogy értsék, hogy hasson.

– Zenekedvelő, énekelni szerető családban nőttél fel Csongrádon. Sosem érezted tehernek, hogy otthon pop helyett klasszikus zene szólt?

– Ha jobban belegondolok, ez az egész rosszul is elsülhetett volna: lázadhattam volna, és dacból választhattam volna más vagy egyáltalán nem zenei irányt, de szerencsére nem tettem.

Hálás vagyok, amiért a szüleim, legfőképpen az édesapám – aki magyar-ének szakos tanárként dolgozott, de magántanítványokat is vállalt, valamint művészeti iskolában is tanított –, „vénásan” csöpögtette belém a klasszikus zenét és a különféle zenei stílusokat. Kislánykoromtól kezdve énekeltem a családi kis kórusban: édesapámmal és nővéremmel rendszeresen szolgáltunk gyülekezetekben és mindenféle városi rendezvényeken kórusművekkel; nyári zenei táborokban gyermekként és fiatalként is énekeltem a nagy kórussal komoly egyházi művekben. Bevallom, volt azért egy titkos magnókazettám alsó osztályos koromban, amire néhány nekem tetsző popszámot felvett az egyik osztálytársam, hogy otthon is hallgathassak könnyűzenét.

Kép

Horti Lilla - Kép: Frisenhan Zsanett

– Ha jól tudom, orvos édesanyád jogi pályára szánt téged.
– Igen, de látta rajtam, mennyire szeretem a fuvolát és az éneket, illetve azt, hogy milyen gyorsan fejlődöm ezekben. Az ő szülői támogatásának köszönhetem, hogy a csongrádi művészeti iskola után a szegedi konzervatóriumba felvételiztem, fuvola szakra. Mellette Dulics Tímeánál folytattam a hangképzést, de egy év fuvolista lét elég is volt, tanulmányaimat végül klasszikus ének szakon fejeztem be Somogyvári Tímea Zitánál. Az érettségi megszerzése után felvételt nyertem a Liszt Ferenc Zeneakadémiára, ahol Kertesi Ingrid és Virág Emese, majd Marton Éva kezei alatt fejlődtem tovább.

– Mimi a Bohéméletből, Fiordiligi a Cosí fan tuttéból, Nedda a Bajazzókból, Rosalinda A denevérből – csak néhány az eddig énekelt szerepeid közül. Nyilván minden egyes szereppel igyekszel maximálisan azonosulni, de melyik volt ez idáig az a figura, akinek a bőrében már első alkalommal otthonosan mozogtál?
– Egyértelműen a Bohémélet Mimije volt az. Persze minden karakterrel azonosulok, és mindegyik szerep kedves a számomra, de ez volt az, amiért hosszú éveken át sóvárogtam, és amely egyből megtalálta az utat a szívemhez. Úgy hozta az élet, hogy friss diplomásként egyszerre két főszerepet kellett eljátszanom: be kellett ugranom Mimi szerepébe a Magyar Állami Operaházban, mellette pedig Pécsett Rosalindát énekeltem A denevérben.

Ijesztő és nagy feladat volt két helyen helytállni, mindemellett még tanári szakra is jártam az egyetemen.

– 2015-ben opera mesterszakon Marton Éva növendéke lettél, egy évvel később pedig elnyerted a művésznő nevét viselő nemzetközi énekverseny második helyezettjének járó díját. Milyennek értékeled a közös munkát?
– Marton Éva zseniális énekes és előadóművész, rengeteget tanultam tőle, keveselltem is az együtt töltött időt. Kiválóan tudtunk együtt dolgozni, és örültem, hogy egy nagyon magas elvárású, igényességű mester folytonos munkára, fejlődésre inspirál. Hangtechnikailag, dramaturgiailag és színészileg is rengeteget segített. Kiváló meglátásai vannak, remek zenei, színpadi, dramaturgiai érzéke van. Volt, hogy bejött egy Kokas Katalinnal és Virág Emesével közös próbámra, épp egy kortárs művet adtunk elő aznap este. Először hallotta a produkciónkat és a művet is, de olyan instrukciókat adott, ami fényéveket emelt az előadásunkon. Sokszor mentem utolsónak hozzá órára. Ő alig evett, alig ivott, láthatóan fáradt volt, de még így is képes volt fantasztikusan bemutatni ültő helyében, beéneklés nélkül egy elképesztően nehéz frázist is. Ilyenkor mindig az járt a fejemben, hogy én vajon mikor érek el erre a szintre.

– Maximalistának tartod magad?
– Abszolút! Örök elégedetlen vagyok, és olyan ideálok nyomdokaiba kívánok lépni, mint amilyen Marton Éva, Monserrat Caballé vagy Maria Callas. A célom az, hogy minden produkciómmal szívből jövő és minőségi értéket tudjak adni az embereknek. A pillanat művészei vagyunk, így hát természetes, hogy nem mindig szólal meg ugyanúgy a hang, és előfordul, hogy belebotlik egy-egy szóba a nyelv előadás közben. Velem is megtörténik és korunk vagy az elmúlt idők legnagyobb művészeivel is. Ez eleinte rettentően zavart, de egy ideje megtanultam, hogy csak aznap este ostorozzam magam, másnap pedig engedjem el a dolgot.

A testem az én hangszerem, a hangom pedig egy rendkívül érzékeny, megfoghatatlan instrumentum, és nekem ezzel kell estéről estére elvarázsolnom a közönséget, megtalálnom hozzá a megfelelő eszközöket és formát.

Elfogadom, hogy évről évre változik, folytonos munkát igényel, és azt is, hogy bizonyos napokon könnyebben engedelmeskedik nekem, hol pedig nehezebben.

– A világhírű tenor, Luciano Pavarotti kezében a fellépésekkor – babonából – mindig ott volt egy bizonyos fehér kendő. Neked is van kabalád vagy olyan rítusod, amit előszeretettel vetsz be a fellépések előtt?
– Nem kabalám van, hanem hitem. Az imádság az, ami megnyugtat és segít: az, ha színpadra lépés előtt magamba szállhatok és letehetem a terhem és minden aggodalmam Isten kezébe. Tudom, hogy én minden tőlem telhetőt megteszek, de kérem őt, hogy adjon nyugalmat, erőt és békességet, valamint segítsen abban, amire nekem már nincs ráhatásom.

Faragó Ferdinánd és felesége, Ági Csókakőn élnek három fiukkal. Legnagyobb gyermekük, Vilmos tizenkettő, a középső, Erik öt és a legkisebb, Norman három éves. A Lélekegész kártyajáték ötlete néhány évvel ezelőtt született meg, amikor a Faragó szülők olyan játékot kerestek, ami elősegíti a kommunikációt a családban.

„Legnagyobb fiunk, Vili nehezen nyílik meg. A kérdéseinkre, hogy mi volt az iskolában, hogy érezted magad, általában csak pár szóval válaszolt. Számunkra fontos volt, hogy a napi élményeiről, érzéseiről, gondolatairól többet megtudjunk. Játékos módszereket kezdtünk keresni, hogy a fiunk oldottabb hangulatba kerüljön, és ezeket a kérdéseket mélyebben át tudjuk beszélni vele. Ez volt az ötlet alapja – mondta Ági. – Ilyen jellegű játékot nem találtunk a piacon, ezért úgy döntöttünk, létrehozunk egyet. Eredetileg egy táblás társasjátékot terveztünk, amelyet aztán több szempontot figyelembe véve átalakítottunk kártyajátékká. Az évek során csiszolgattuk, finomítottuk minden kis mozzanatát, és végül tavaly decemberben kiadtuk, hogy más családoknak is segítsünk a mindennapos kommunikáció ápolásában” – magyarázta Ferdinánd, hozzátéve, hogy a kártyaforma előnye, hogy könnyen kezelhető, kis helyen tárolható, utazásokra is el lehet vinni, továbbá kedvező az ára, így több család hozzájuthat.

Ági grafikusként, Ferdinánd pedig tanítóként saját szakmai hátterét felhasználva hozta létre a Lélekegész kártyajátékot.

Az éveken tartó fejlesztés családbarát és életszerű terméket eredményezett, amellyel olyan családok is játszhatnak, ahol nagy korkülönbség van a gyerekek között. „Az 5–12 éves korosztálynak szánjuk, de kisebbekkel is lehet játszani vele. A hároméves kisfiunk már sok kérdést megért belőle, és érdemi válaszokat tud adni, persze az ő kedvencei a bohóckodós feladatok” – mondta Ferdinánd. A játékidő alapvetően 10–20 perc, de rugalmasan igazítható a játékosok igényeihez. –„ Amikor elkezdtük fejleszteni a Lélekegészt, a középső fiunk még pici baba volt. Ekkor szembesültünk vele, hogy egy kisgyerekes család számára problémát jelenthet, ha egy társasjáték túl sokáig tart, mert a kisebbek rövidebb ideig tudják fenntartani a figyelmüket, érdeklődésüket. Emellett azt is szem előtt tartottuk, hogy a játék időben is beleférjen a családok mindennapjaiba” – mondta Ági.

Kép

A kártyákon szereplő kérdések megfogalmazásánál arra törekedtek, hogy a napi használat során ne váljanak unalmassá, mindig lehessen rájuk új választ adni.

A Lélekegész egy mesevilágban játszódik, ahol a Család Szelleme olyan varázstárgyakat oszt, mint például a Szeretet Pajzsa, a Figyelmesség Szemüvege, a Szomorúságűző Sütemény. A tárgyakhoz egy-egy feladat vagy kérdés kötődik, amelynek megoldása vagy megválaszolása után a játékos a tárgyat beépítheti a lelkét jelképező alakzatba.

„Sokféle témakört érintenek a kártyák. A rendszeres játék során gyakran előfordul, hogy egy-egy hangulatoldó feladat felszabadítóan hat a gyerekekre, akik ezután a mélyebb témáknál könnyebben tudnak őszinte válaszokat adni és letenni az őket nyomasztó terheket. Fontosnak tartom, hogy még a zűrösebb időszakokban is szánjunk időt arra, hogy meghallgassuk a gyerekeink örömeit és az esetleges problémáikat, amikkel szembesültek a nap folyamán” – mondta Ferdinánd, Ági pedig hozzátette, hogy a játék része egy speciális Figyelemidő Kártya, amely körben jár a résztvevők között. „Ez a kártya tudatosítja a gyerekben, hogy őrá figyelünk. Amikor befejezte a mondanivalóját, továbbadja a következő játékosnak. A játék végén, egy bónusz körben minden résztvevőnek lehetősége van egy általa választott témakörről beszélni, ami azért fontos, mert a tapasztalataink szerint a gyerekek sokszor ilyenkor jutnak el arra a pontra, hogy végre van kedvük beszélni egy-egy fontosabb kérdésről.”

A Lélekegész kártyái egyedi módon rombuszalakúak.

„A kártyák alakjának fontos szerepe van a játékmenetben. A rombuszformát felhasználva úgy tudjuk lerakosgatni a kártyákat, hogy a végére egy speciális hatszög alakuljon ki, középen egy színeiben befelé világosodó körrel. A játék így a kommunikációs készségek mellett a finommotorikát is fejleszti.

Ági és Ferdinánd már számos pozitív visszajelzést kapott a vásárlóiktól. „Voltak, akik arról számoltak be, hogy a Lélekegésznek köszönhetően nagyon meghitt pillanatokat éltek át, másoknál pedig a játék napi szertartássá vált. Egy család elmesélte, hogy az első alkalmakkor a szülők kezdeményezték a játékot, de egy-két nap elteltével a gyerekek már maguktól, lelkesen vették elő a kártyát. Egy másik család ajándékba kapta a Lélekegészt, és megírták nekünk, hogy fogalmuk sem volt róla, mennyire szükségük van egy ilyen játékra” – mesélte a házaspár, akik lelkesítőnek érzik a kártyajáték sikerét.

„Szeretnénk egy családkarbantartó rombuszkártya-sorozatot is létrehozni.”

„Mindegyik játék egy-egy olyan, családot érintő témakört fog feldolgozni, mint a testvérek közötti jó viszony ápolása, a családi összetartozás érzésének erősítése, a családi élet tervezése” – mondta Ferdinánd. „A Lélekegész központi témája az egyén a családon belül, a következő játékok pedig a családtagok együttműködéséről szólnak majd. Rengeteg ötletünk van, és nagyon bízunk benne, hogy még sokat sikerül megvalósítani. Szeretnénk a rombuszformát a védjegyünkké tenni” – tette hozzá Ági.

A hómofisz testet könnyű felismerni. Leggyakoribb ismertetőjelei: piros, sajgó szemek, enyhén dehidratált arc, megnyúlt nyak, előreeső vállak, fájó derék, megrövidült csípőhorpasz, kötött lábak. A kinti, városi poros levegővel csak ritkán találkozik, akkor is leginkább szükséghelyzetben. Birtokosa nem vesződik sokat a mindennapi öltözettel, ezért a ruhák nagy része kihasználatlanul szomorkodik a polcokon és a vállfákon. De gyászos hangulatban vannak a cipők is, hiszen az utóbbi időben elmaradtak a rendszeres séták, rohanások és a romantikus andalgások.

Hiába a sok otthoni edzés, online találkozás, csetelés, motivációs film és kalandregény, a hómofisz test fáradt és csüggedt – hómofisz lélek szállta meg.

Emiatt már egy olyan telefonhívás is fel tudja villanyozni, amelyben piackutatók faggatják kiszámítható internethasználati szokásairól. Kimerültsége a közösségi médiában is megmutatkozik, mivel egyre ritkábban oszt meg tartalmakat. Ha posztol, általában az oda nem égetett muffinról, mentes süteményről, zabkekszről tesz közzé fotót, de ha úgy tartja kedve, az életben maradt karantén-növényeivel dicsekszik a világnak.

A hómofisz léleknek már csak halvány emlékei vannak arról, hogy valaha aktív szociális életet élt. Nehezen tudja eldönteni, álmodta-e vagy tényleg volt olyan korábban, hogy munkatársaival, barátaival, családjával akkor találkozott, amikor csak akart. Azt meg már végképp megkérdőjelezi, hogy valamikor gondolkodás nélkül a nyakukba borult, ölelte és puszilta őket, feszélyezettségek nélkül. Távolinak érzi az éveket, amikor még csak azt kellett eldöntenie, mikor, kivel, hova, melyik rendezvényre, koncertre vagy előadásra menjen. Többször is belenyilall a kérdés: valóban voltak ilyen idők?

Az utóbbi hetekben én is ezt kérdezem magamtól. De ez nem meglepő, hiszen úgy álltam át a járványhelyzettel járó változásokra, mint öt évvel ezelőtt az egészséges életmódra. Szinte észrevétlenül sajátítottam el az új szokásokat, ehhez pedig elegendő volt két-három hónap. Az eredmény már a kezdetekkor szemmel látható volt, ahogy most is. Ezúttal viszont nem egy energikus és fitt alak köszön vissza, hanem egy, a folyamatos üléstől és képernyőhasználattól meggyötört test, amit – ha enyhül a járványhelyzet – meg kell tanulnom újból használni.

Meg kell majd újra tanulnom hosszan és összefüggően beszélni, helyesen gesztikulálni, mosolyogni, emberek között lenni.

Meg kell tanulnom sietni, rohanni, de előtte még az öltözködést is gyakorolnom kell – eddig sem voltam egy divatdiktátor, most viszont a jól bevált párosításokra sem emlékszem. Nem mellesleg fel kell elevenítenem minden tudásomat a sminkelésről, arcápolásról és frizurakészítésről. De mindezeket a kezdők legnagyobb örömével teszem majd, mert tudom, hogy a hómofisz test eltűnésével a hómofisz lélek is felszabadul.

– Hogy jutott eszedbe, hogy a karanténhelyzetben a házasságokról készíts kérdőívet és felmérést?
– Tavaly márciusban nekem is tele volt a naptáram tervekkel, előadásokkal, terápiás időpontokkal, én is megéltem, hogy egyszerre szűnik meg számomra minden hasznos munka lehetősége. Keresni kezdtem, mi az, ami értelmet ad a felszabadult időmnek. Elém kerültek olyan hírek, hogy a karantén milyen drámai hatással van a házasságokra. Akkor Kína hónapokkal előttünk járt, már épp oldották föl a korlátozásokat az első hullám után, és azt vették észre, hogy a válások száma drasztikusan nőtt. Májusban Amerikából is jöttek hírek, 34 százalékkal többen nyújtottak be válókeresetet 2020 májusáig, mint 2019 májusáig. Angliában ez a szám 42 százalék volt!

Megfogalmazódott bennem, hogy bár a vírusokhoz nem értek, a házasságokhoz igen, ezért ha a társadalom testi gyógyulásáért nem is, a lelki egészségéért nagyon is tehetek.

Elkezdtem a Pár-perceket. Minden este élő Facebook-bejelentkezésben próbáltam túlélő tippeket adni házaspároknak. Akkor 90 készült el, később heti egy alkalommal folytattam péntekenként, most olyan 120 körül járunk. Közben áthelyeztem a rendelést is az online térbe, és közelről tapasztaltam, hogyan élik meg a párok a bezártságot. Voltak, akik nagyon jól, mások pedig elindulnak a lejtőn. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy mérhetővé kellene tenni, mi okozza a különbséget a két csoport között. Talán sosem volt ekkora lehetőség egy ilyen mérésre, hiszen a párok mind egyszerre éltek meg egy hasonló, teljesen szokatlan krízishelyzetet.

– Ebben a „kvázi” laboratóriumban pedig nemcsak a praxisod tapasztalatait vizsgálhattad, hanem – ahogyan egyébként eddig is tetted –  saját személyes élményeidet is. Most azonban nemcsak Dóri, a feleséged volt a segítségedre, a fiad is tevékenyen részt vett az 1255 főn végzett felmérésben.
– Értek a házassághoz, de az adatfeldolgozásban szívesen támaszkodom olyanokra, akik azt napi szinten csinálják, és olyan összefüggésekre is felfigyelnek, amelyek felett én elsiklanék. Hihetetlenül jó érzés volt vele együtt valami komolyat létrehozni. Mindig is bevontam a családomat a munkámba, a gyerekeim is szívesen járnak a rendezvényeimre, szívesen segítenek például a regisztrációban, mert nagyon szimpatikus emberekkel találkozhatnak, akik készek arra, hogy jobb társak, jobb emberek lehessenek. A fiam 23 évesen már felnőtt ehhez a feladathoz is.

– Soha nem probléma számodra, hogy hol legyen a határ a családi élet és a nyilvánosság között? Az online tér közönsége már jóval szélesebb, mint egy családterápiáé vagy előadásé. Mások a szabályok is?

– Dóri ebben a tesztszemély, tőle szoktam megkérdezni, kiteregethetem-e a kapcsolatunkat, mert én alapvetően kitárulkozóbb alkat vagyok, mint ő.

Ennek a személyes tapasztalatom is az oka. Engem páciensként mindig zavart az, hogy akinek kiterítem a lelkemet, arról nagyjából csak annyit tudok, hogy mi a szakterülete vagy van-e a neve előtt egy „dr”, de nem tudom, mennyire hiteles a magánéletében. Amikor átkerültem az asztal segítő oldalára, elképzeltem, mi járhat a fejében annak, aki velem szemben ül és először kerül ilyen helyzetbe: „Megnyílhatok? Bízhatok benne? Vissza fog élni a titkaimmal? Egyáltalán kicsoda ő?” Ezért vonok be sok mindent a személyes megéléseimből is, hogy lássák, hogy nem olyasvalaki ül velük szemben, akinek nincsenek vívódásai és kudarcai férjként vagy apaként.

– Ezt sosem bántad meg?
– Azt, hogy elmondtam, nem, de most például egy műsorban elmeséltem egy történetet, amikor édesapámnak a legnagyobb igyekezete ellenére sem sikerült tartania az ígéretét. Apukám kicsit meglepődött, amikor nézte a tévében, bár az volt épp a mondandóm lényege, hogy ha ezt megtörténik velünk, el kell mondani, hogy nem azért nem sikerült, mert nem volt számunkra fontos, amit ígértünk, hanem mert néha vannak tőlünk független körülmények. Szóval jól jött ki a sztoriból, ezt ő is látta végül, de amikor belekezdtem a történetbe, kicsit meghökkent, mert a mi családunkban nem volt szokás ilyeneket elmesélni. De most épp tőlük jövök, és a feloldozást is megkaptam egy tálca krémes formájában.

– A könyvben 7 sarokpontot említesz, amelyen a házasságok sorsa múlhat a karantén idején. Melyek ezek?

– Az első helyre a kommunikációt teszem – a sorrend fontosság szerinti –, ez a párkapcsolat alfája és ómegája.

Ugyanis a félelmek, vágyak megosztása, megbeszélése a kulcs. Ha ez jól működik, az összes többi területen is segíthet, mert képesek vagyunk a különböző problémákat megbeszélni és akkor változtatni is. De fontos, hogy a változásnak belülről kell fakadnia, nem tehetjük azt elvárássá a másik felé. Ha az elfogadást nyilvánvalóvá teszem, a párom képes lesz szembenézni azzal, ami változásra szorul. Minden területhez készítettünk tesztet, játékos feladatokat, amolyan edzéstervet, amelyek segítenek nekikezdeni egy-egy beszélgetésnek. A következő, a konfliktuskezelés, ez már eggyel magasabb szint, ha ez is működik, akkor ez hatással lesz a következő területre, az intimitásra és a szexualitásra. A járvány alatt azt is felfedeztem, hogy a stressz, a nyomás egy kapcsolaton belül is mennyire ellentétesen hathat a szexualitásra, a libidóra. Az egyik fél így feszültebbé válik a hiány miatt, a másik meg épp túlterhelődik az elvárásoktól, és ha ezt nem lehet megbeszélni, akkor ez egy puskaporos hordó. Az is hamar kiderült, hogy a pénznek mekkora szerepe van. Akinek volt tartaléka, nyugodtabban tudott szembenézi a kihívásokkal.

– Ez a valós helyzetet tükrözte, vagy inkább azt, hogy akinek fontos és nincs elég tartaléka, az frusztrált, akit pedig ez alapjáraton nem nyomaszt, annak az sem akkora probléma, ha nincs megtakarítása?
– Az amerikai bankegyesület felmérésekhez ajánlott kérdéseit használtam, amelyek a valós helyzetre kérdeztek rá. Abban persze nem volt teljesen reprezentatív a vizsgálatunk, hogy feltehetően olyanok vettek részt a kutatásban, akik kiegyensúlyozottabb anyagi körülmények között élnek és vannak tartalékaik, hiszen ők azok, akik kellő szabadidővel rendelkeznek, hogy a téma iránt érdeklődjenek és egy ilyen párkapcsolati tesztet egyáltalán kitöltsenek.

Kép

Mihalec Gábor és felesége, Mihalec Dóra - Kép: Páczai Tamás

Aztán volt egy másik tényező is, amely fontosnak tűnt, és engem is meglepett, és ez a rend szerepe. A magunk körül tartott rend, a napirend és a személyes higiénia. Ez akkor merült fel bennem, amikor egy csinos, feltűnően ápolt házaspárra a képernyő előtti rendelésen alig ismertem rá. A férfi ötnapos borostával egy szál atlétában volt ott, és amikor felállt, láttam, hogy alsónadrágban van. Elkezdtem a függőségekkel foglalkozó kollégákat kérdezgetni, akik elmondták, hogy mennyire fontos a szigorú napirend.

Ha kontroll alatt tartjuk azt, ami fölött van befolyásunk, például, hogy rendet rakunk-e otthon, felöltözünk-e, könnyebben megbirkózunk azzal, ami fölött úgy érezzük, hogy nincs befolyásunk.

Nagyon sokan írták, hogy az első hetekben összeomlott a napirendjük, hajnali 3-ig sorozatot néztek, 11-kor keltek, ettől feszültek lettek, és a kapcsolatuk is megromlott.

– Ugyanakkor sokan kezdték az otthont, a kertet rendbe tenni, azt a környezetet, ahol boldogabban eltölthetnek 24 órát, hiszen immár nemcsak „szálloda” volt a lakás, ahol pár órát töltenek el ébren, hanem igazi otthon. Annak, aki az életét kézben tartja, de nagyrészt munkában tölti a napját, az otthonára tevődött át ez a késztetés. Vagyis a rend talán az élethez való hozzáállásunk tükre is, szóval nemcsak oka, a következménye is a belső vagy párkapcsolati harmóniának.
– Biztos, hogy ez benne van, de teljesen máshogy hat ránk vissza, hogy naponta csak néhány órát látjuk a felfordulást vagy egész nap. És ha a társunkat és magunkat még a kimozdulás idején sem látjuk ápoltnak és csinosnak, akkor már teljesen el is engedjük a gyeplőt.

– És hátra van még két vihar ellen védő cölöp…
– Igen, ezek az úgynevezett meta-tényezők, amelyek átjárják az életünket. Az egyik a hit. Lelkipásztor is vagyok, és azt vettem észre, hogy a prédikációimat a járvány alatt több mint tízszer annyian hallgatják az online térben. Ezért kezdtem azt is vizsgálni, hogy mennyire segíti a kapcsolatot a hasonló módon megélt aktív hitélet. Az utolsó pedig az érzelmi elérhetőség. Épp abban az időben volt egy képzés Sue Johnsonnal, és volt szerencsém megkérdezni tőle, szerinte mi az, ami a legnagyobb erőforrást jelenti a krízissel való sikeres megküzdésben. Azt válaszolta, az a bizonyosság, hogy amikor bajban vagyok, félek, akkor a másik érzelmileg mellettem áll. Ez is mérhető volt, a számok itt is szignifikáns különbséget mutattak a romló és javuló minőségű kapcsolatok között.

– Azt is írod, az ezotéria nem barátja a házasságnak…
– Nehéz megfogalmazni a hitet annak, aki nem él ennek a mindennapi valóságában, nagyon templomosan hangzik, holott ez egy személyes kapcsolat Istennel. Szívesen használnám a spiritualitás kifejezést, de tudom, hogy vannak, akik ebbe beleértik a kártyajóslást, a csillagjegyekben való hitet… Sok párral dolgoztam együtt, ahol az egyik fél túlzott bevonódása az ezotériába a házasság krízisét, sőt felbomlását okozta. Ez arra késztetett, hogy megvizsgáljam, miről is szól az ezotéria. A szó görög eredetije azt jelenti, befelé figyel, vagyis ebben az esetben a spiritualitás nem külső forrásból származik, ahogy a hívők számára Isten külső forrás vagy a keresztények számára a Biblia egy mindenki számára elérhető, értelmezhető forrás. „Az én érzéseim azt diktálják, hogy…” ez a kiindulása az ezotériának, pedig a lélektanból tudjuk, hogy az érzelmeink nagyon össze tudnak zavarni és nagyon rossz irányba is elvihetnek. Nem engedhetünk mindig szabad folyást nekik.

Az ezotéria túl sokszor bátorítja az embert a belső késztetések követésre, s ez a házasság ellen hathat.

 – Írsz megbetegítő hitről is.
– A legjózanabbnak tartott vallási közösségekben is fellelhetők olyan emberek, akik valamit félreértenek, túlhangsúlyoznak. Elveszik a hitük középpontjából Isten, Jézus, és megpróbálnak valamit begyömöszölni középre, olyasmit, ami igazából a szélekre való. Felekezete válogatja, mi kívánkozik ide, például óriási csatákat vívnak a helyes öltözetről, zenéről, arról, hogy szabad-e gitárt vinni a templomba vagy elkárhozik-e, aki dobot használ a dicsőítésre. Az én közösségemben – adventista vagyok – például nagy hangsúlyt fektetünk az egészségre, amit a kutatások úgy igazolnak vissza, hogy az adventisták sok helyen egészségesebbek és tovább élnek az átlag lakosságnál. Kaliforniában a National Geographic a kék zónába sorolja őket – azon populációk sorába, ahol átlagon felüli a 100 évet megélők száma. De lehetnek köztünk olyanok, akiknek léket kap a hite, és az válik a középpontjává, hogy mit szabad megenni és mit nem szabad megenni. Nem is annyira új dolog ez, ismerjük a bibliai farizeusok esetét. Ha van a családban egy ilyen hívő, és rákényszeríti mindezt a párjára, a gyerekeire, az nagyon tönkre tudja tenni a család életét. Több fiatalt hallottam már úgy fogalmazni, hogy a hit kérdését hagyjuk, mert vallási terrorban nőttem föl.

– Több poént nem is szeretnék lelőni a könyvedből. Mikor jelenik meg?
– A könyv már kapható, a Házasság Hetére jelent meg.

Beteg lélek vagy rossz példakép?

Mint a legtöbb mentális zavarnál, a túlzott birtoklási vágynál is a környezet az, amely érzékeli a problémát, nem az érintett. Nem is könnyű meghatározni, honnan kezdődik a betegség, hiszen ki mondja meg, mikor nevezhető túlzottnak az, hogy erre vagy arra a vagyontárgyra vágyunk?

A mai társadalomban ráadásul példaképként állítanak elénk olyan embereket, akik azzal váltak ki a tömegből, hogy sok pénzt kerestek.

A kilencvenes évek eleje óta nálunk is kilószámra lehet kapni azokat a könyveket, amelyek elárulják az első milliók megkeresésének titkát, és tanfolyamokon tanítják, hogyan befolyásoljunk másokat céljaink elérésének érdekében.

Meddig tart a tettrekészség, az agilitás, a jó érdekérvényesítő képesség, és hol kezdődik az önzés, a harácsolás, mások letiprása?

Nehéz irigység nélkül tekinteni az anyagi javakban gyarapodó szomszédra, még akkor is, ha bennünket választott elveink akadályoznak meg abban, hogy hozzá hasonlóan cselekedjünk. Rolf Haubl német pszichológust hazájában „irigységkutatónak” nevezik, hiszen éveket töltött a téma vizsgálatával, amelyről könyvet is írt.

Haubl véleménye szerint nagyfokú önismeret kell ahhoz, hogy egyáltalán észrevegyük magunkon, beismerjük magunknak ezt az általánosan negatívnak tekintett érzelmet.

Ha ez megtörténik, megnyílik a lehetőség arra, hogy akár újabb titkokat tudjunk meg saját magunkról. Hogy lehet, hogy irigy vagyok egy olyan életre, amely nyilvánvalóan távol áll az eszményeimtől? Lehet, hogy valójában arra vágyom, csak a neveltetésem, a környezetem elvárásai tereltek más útra? Vagy felismerem, hogy igazából nem is cserélném le a buszos közlekedést a búzavirágkék városi autóra? Hiszen valójában élvezem a tömegközlekedés lopott óráit, amikor fényes nappal regényolvasással tölthetem az időt…

Szegény gazdagok!

Közhely, hogy a pénz nem boldogít, mégis kevés ember állíthatja magáról, hogy soha nem fogta el még rossz érzés, amikor a nálánál jobb módú embertársainak életkörülményeivel szembesült. Nem szeretjük a nálunk gazdagabbakat, és egoistának nevezzük azokat, akik másokat lábbal tiporva menetelnek előre. Azt gondoljuk: könnyű nekik! Pedig lehet, hogy nem is olyan könnyű. Nem csupán a lelkiismeret miatt. „Az egoisták a következőképpen gondolkodnak” – mondja Doris Wolf pszichoterapeuta: „feltétlenül meg kell szereznem ezt és ezt a dolgot, különben nem érek semmit sem. Mindent megtesznek azért, hogy elérjék céljukat, másokra nincsenek tekintettel. Állandóan attól rettegnek, hogy rosszul járnak, lemaradnak. Elveszítik az egészséges mértéket.” Miközben tehát a szomszéd újabb emeletet épít a házára és egy számmal nagyobb terepjáróra cseréli a régit, nem elégedett az életével. A szeme állandóan a környezetét pásztázza, és rettegve lesi, akad-e valaki, akinek még nála is többje van.

És biztos, hogy akad is. Mert a gazdagság viszonyítás kérdése. És mindig van valaki, aki még gazdagabb nálunk.

La Rochefoucauld, a csípős nyelvéről elhíresült XVII. századi francia herceg mondta: „Irigységünk mindig tovább tart, mint azoknak boldogsága, akiket irigylünk.”

Egy kis inspiráció

Cervantes szerint az irigység jó hatású is lehet: „A sokféle irigység közül én csak a szent, a nemes és a jóra irányuló irigységet ismerem.” Irigységet nem csak akkor érezhetünk, ha valaki tehetősebb nálunk, hanem akkor is, ha szebben tud rajzolni, jobban beosztja az idejét vagy velünk ellentétben sikerült lefogynia.

Ez az érzés hajtóerő is lehet, amely arra indít bennünket, hogy mi is megtanuljunk rajzolni, ellessük az idő beosztásának trükkjeit, vagy elhiggyük végre, hogy a hatásos fogyókúra titka az önfegyelem.

És miközben el szeretnénk érni a saját célunkat, nem kell feltétlenül legyőzni valakit. A környeztünkben élőkre nemcsak versenytársként tekinthetünk: lehetnek példaképeink, ösztönzőink, segítőink is. De ha sikerült, amit szerettünk volna, élvezzük a saját teljesítményünk okozta örömet, és ne forgassuk riadtan a fejünket, hátha valaki még jobban rajzol vagy több kilót fogyott, mint mi!

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Egy hétköznapi példa

Nagy ritkán anyu is elutazik egy hétvégére. Ilyenkor apu egyedül marad a gyerekekkel péntek délutántól vasárnap estig. Rá marad minden a fürdetéstől és a pelenkázástól kezdve az etetésen, a mosogatáson át a lefektetésig és a rendcsinálásig. Bár szent ígéretet tett, hogy mindent rendben elintéz, van esély arra, hogy nem lesz teljes a siker.

Amikor anyu hazaér, elszörnyedve látja az állapotokat: a hegyekben álló mosogatnivalót, a szétdobált játékokat, a foltos terítőt meg a túlcsorduló szemetest. Apu tudja, hogy szorulni fog, ezért kielégítő magyarázattal kell előállnia. Elébe kell mennie minden olyan vádnak, amely őt nevezné meg a helyzet felelőseként vagy bármilyen módon negatív színben tüntetné fel.

Amikor ugyanis anyu hazaér, apu szembesül egy súlyos dilemmával: nem úgy viselkedett, ahogy elvárható lett volna tőle, és egyáltalán nem úgy,  ahogy a saját magáról kialakított kép sugallta volna. Ez a probléma a kognitív disszonancia klasszikus esete.

Az önámítás tudományos magyarázata

Első tudományos igényű kutatása és megfogalmazása egy Leon Festinger nevű amerikai pszichológus nevéhez kötődik. Szerinte akkor kerülünk ilyen dilemma elé, ha egy általunk hangoztatott erkölcsi állásfoglalás, etikai gyakorlati vagy világnézeti kijelentés ellenére egy adott szituációban egészen máshogy viselkedünk.

Ilyenkor olyan belső ellentmondás – disszonancia – keletkezik bennünk, amelyet kellemetlen érzés, stressz kísér. Ezt a kognitív disszonanciát valahogyan fel kell oldanunk.

A pszichológia történetének egyik leghíresebb kísérletében Festinger önkénteseket kért meg arra, hogy hajtsanak végre egy döbbenetesen unalmas feladatot: egy asztallapra csavarozott fakockákat kellet kilencven fokkal elforgatniuk, méghozzá jó sokáig. Amikor az alany végzett, a kísérletvezető „sajnálkozva” közölte vele, hogy a segítője nem tudott eljönni, ezért segítségre van szüksége. Arra kérte a gyanútlan önkéntest, hogy ő magyarázza el a feladatot a következő jelöltnek. A kikötése annyi volt, hogy állítsa be a rá váró feladatot nagyon érdekes, felvillanyozó tevékenységnek.

Kép

Leon Festinger

Mindezt persze nem ingyen kérte. Az alanyokat titokban két csoportba sorolták. Volt, akinek  húsz dollárt ajánlottak föl a hazugságért, másoknak mindössze egyet. Amikor vége volt a gyakorlatoknak és a hazugságoknak, megkérdezték őket az unalmas feladattal kapcsolatos valódi benyomásaikról. És ekkor jött a meglepetés. A tudomány addigi elméleteivel ellentétben azok, akik csak egy dollárt kaptak a hazugságért, azt hangoztatták, hogy ők tényleg élvezték a feladatot. A húsz dollárosok elismerték, hogy nagyon unták.

Inkább a hazugság!

Festinger következtetése egyértelmű volt: ha valaki nagyon kevés, elégtelen mennyiségű jutalmat kap a saját elvei megsértéséért cserébe, annak komoly disszonanciát kell leküzdenie magában. A legjobban akkor jár, ha megváltoztatja maga körül a valóságot és ebben az ügyben is hazudik. Aki megfelelő jutalmat kap, az készséggel elismeri a csalást, mivel ennyi pénzért cserébe jogosnak érzi, amit tett.

Annak érdekében tehát, hogy elégedettek legyünk saját magunkkal, mindenféle praktikát vetünk be, számos érvelési akrobatamutatványt hajtunk végre.

Ezt tesszük akkor is, ha másoknak kell bebizonyítanunk az igazunkat, de akkor is, ha kizárólag a saját lelkiismeretünk miatt akarjuk megőrizni a becsületünket. Ha megmondanánk az igazat, valami ilyesmit kellene beismernünk: „Tévedtem, rossz döntést hoztam, nem volt igazam, nem voltam következetes az elveimmel kapcsolatosan, ennek pedig ez és ez a következménye rám és a környezetemre nézve”. Ez bizony a legtöbbször nem megy.

Érvelésből verhetetlen

Hasonló helyzetben vagyunk mint La Fontaine híres meséjében a róka, aki megkívánja az édes szőlőfürtöt. Mivel nem éri el, le kell róla mondania. Emiatt a kínos ellentmondás miatt viszont kénytelen azt hazudni magának és a világnak, hogy amúgy sem kellett volna neki, mert savanyú az a szőlő.

Mindannyian hajlamosak vagyunk arra, hogy akár valami hajánál fogva előrángatott érvvel védjük meg az igazunkat.

A gyerekekkel otthon víkendező apuka tehát több lehetőség közül is választhat, ha enyhíteni akarja magában a kognitív disszonanciát. Folyamodhat például ahhoz a megoldáshoz, hogy megváltoztatja a korábbi vélekedését az egész kérdésről. Előadhatja anyunak, hogy ez az egész túl van lihegve, hiszen senkinek nem lett semmi baja egy kis rendetlenségtől.

Egy másik taktika szerint egyszerűen kicsemegézi a pro és kontra érvek közül azokat, amelyek neki kedveznek. Kijelenti például, hogy a gyerekeknek néha kifejezetten jót tesz egy kis férfias szabadosság, egy kis felmentés a házirend szigorúsága alól.

A harmadik praktika magát az eseményt tünteti fel más színben. Ha apu ezzel az eszközzel él, azt állítja, hogy nem is csinált rendetlenséget, csak az asszony rendmániás, és ha rendetlenséget meg piszkot akar látni, nézze csak meg, mi van a Pistiéknél.

A kognitív disszonancia elméletének van egy végső következtetése. Amikor mindent megteszünk, hogy enyhítsük a feszültséget, nem egyszerűen az elveinket vagy a cselekedeteinket védelmezzük. A valóságban saját magunkat, a legbelső lényünket, a teljes énünket próbáljuk megóvni a világtól és saját magunktól. Azt akarjuk, hogy mindenki – magunkat is beleértve – következetes, elveihez hű, életében, szakmájában megbízható, erkölcsös embernek lásson minket. És ez tényleg nem könnyű feladat.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

A történet

A nevek dala című filmet jórészt Budapesten forgatták, bár a történet nem hazánkban játszódik. Dovidl 13 éves, zsidó származású lengyel fiú, aki született tehetség, ha hegedülésről van szó. Édesapja éppen tanárt keres neki Londonban, és a helyzet úgy hozza, hogy befogadja őt egy angol család, akik szállást biztosítanak a számára, hogy mindenképpen kiaknázhassa a benne rejlő lehetőségeket. Dovidlnek hátra kell hagynia korábbi életét, és beilleszkedni egy teljesen más társadalomba, miközben Európában tombol a második világháború, és esténként, amikor senki sem látja, a vagány és rettenthetetlennek tűnő fiú a családja után sír.
Befogadó családjában a vele egyidős Martin sem üdvözli őt kitörő lelkesedéssel: először undok vele, de aztán szép lassan összecsiszolódnak és barátok lesznek. Sőt, mi több, amikor a háború miatt már tanáremberből is hiány van, akkor Martin veszi át Dovidl gyakorlásának a felügyeletét. Bár egyidős a két gyerek, de egy egész világ választja el őket egymástól. A jómódban és biztonságban nevelkedett Martin elképzelni sem tudja, milyen gyötrelmesen nehéz lehet a családodtól távol élni, azt sem tudni, élnek-e vagy halnak, amikor már Londont is bombázzák a németek.

Martin megéli a testvérféltékenységet is, hiszen apja időnként kivételez „a másikkal”, neki több mindent szabad, ráadásul hatalmas tehetséggel és kitörő önbizalommal áldotta meg a sors, miközben ő maga mindenben fájdalmasan átlagos. 

Évekkel később mindenki izgatottan várja Dovidl első igazán komoly koncertjét, Martin apja minden pénzét és idejét belefektette a fiúba, ám Dovidl végül nem jelenik meg, így a koncert elmarad. Köd előtte, köd utána, szinte nyomtalanul eltűnik második családja életéből is.
35 évvel később Martint a felesége körében látjuk gyermektelenül, és úgy tűnik, az életét olyan tehetséges, fiatal zenészek felkutatására és segítésére tette fel, mint amilyen egykor Dovidl is volt. Egy cingár, szorongó fiú épp úgy fogja kezében a hegedűt, mint egykori barátja, ez pedig bogarat ültet Martin fülébe, és elhatározza, hogy kerül, amibe kerül, felkutatja és kideríti, mi történt 35 évvel ezelőtt, és egyáltalán életben van-e még régi barátja. 

Miért pont ezt az életet éljük?

A nevek dala más, mint az eddig elmesélt holokauszttörténetek: a film egy kívülálló szemüvegén keresztül láttatja a tragédia hatását a túlélőkre. Dovidl életútját komoly történelmi tragédia határozza meg, és a történet egyik megrázó pontján az élete egyetlen pillanat alatt változik meg és hullik darabokra. A fiatal tehetségen keresztül megfoghatóvá válnak Herman szavai, miszerint

a traumatikus esemény „szétzúz mindent az áldozat körül. Megkérdőjelezi alapvető emberi kapcsolatait, a világba és az emberekbe vetett hitét, lerombolja az egyén addig jól működő vélekedésrendszereit.”

Mivel az ember nem magányos farkas, egyéni tragédiája a környezetében élőkre is kihat, és a film ezt is végigköveti. A tehetséges Dovidl mellett Martin átlagosnak gondolt küzdelmei is láthatóvá válnak, és az életét nézve szeretnénk megérteni a motivációját, a tekintetében tükröződő szomorúságot, a döntéseinek miértjét.

Kép

Örök kérdés, hogy a választásaink és cselekedeteink mögött mennyiben állnak személyes jellemzőink, és mennyiben környezetei tényezők (családi hatások, kortárs csoportok, intézmények, helyi közösség, kultúra, társadalmi tényezők). Annyi bizonyos, hogy minden ember élete csak az őt körülvevő mátrixban értelmezhető, ráadásul a különböző tényezők interakcióban is vannak egymással, és szűrik, módosítják egymás hatását.

A pszichológia szerint,

bár az örökölt temperamentumunk (aktivitási szint, társas hajlam, emocionalitás) hatással van a személyiségünk alakulására, de ezek inkább adottságként értelmezhetőek, amiket a környezeti tényezők sokféle irányba formálhatnak.

A fontos személyekkel való kapcsolat meghatározó része ennek a folyamatnak, így amikor Martin szinte egyszerre veszíti el a számára központi személyeket, mintha légüres térbe kerülne, ahonnan nem tud másként kievickélni, csak ha szembenéz a benne lévő dühvel, fájdalommal és csalódottsággal, amihez úgy érzi, muszáj kibogoznia a múlt rejtélyeit. A nyomozásának egyik tanulsága, hogy a személyes elakadások és a társadalmi traumák szorosan összefonódhatnak az egyén életében.

A túlélők bűntudata

A zene ereje és szépsége központi szerepet tölt be a filmben. A katartikus, érzelmileg megmozgató jelenetek mind a zenéhez kapcsolódnak, így Dovidl számára is a címben szereplő dal (amelynek történetét a spoiler elkerülése érdekében nem írjuk le) jelenti azt a kapaszkodót, amelynek segítségével túlélheti azt a megrázó tragédiát, amivel szembesülnie kellett. Később ez válik számára a vezeklés eszközövé is, hogy valamiképpen megküzdjön az őt emésztő bűntudattal.

A traumák túlélői gyakran érzik úgy, hogy rosszat tettek, mert túlélték azokat a borzalmakat, amelyekben mások, értékes emberek haltak meg. Úgy érzik, hogy tehettek volna valamit, hogy a tragédiát megakadályozzák, ezért nem érdemlik meg az életet.

A későbbiekben pedig folyton az okot kutatják: miért pont ők maradtak életben? A film egyik legfontosabb kérdése, hogy miként lehet ezzel a teherrel együtt élni.
A bűntudatot és a szégyenérzetet, illetve a leszármazottaknak tudattalanul átadott transzgenerációs traumákat a hallgatás és a titkolózás csak tovább fokozza. A film a zene erejével dolgozza fel ennek a nehézségét. Julia Kristeva szerint a művészet a legősibb terápiás módszer, a filmben pedig ezzel párhuzamosan az emlékezés nyelve is. 

Kép

Bár a film a holokauszt áldozatainak állít emléket, felmerül bennünk a kérdés, hogy Martin és Dovidl történetében csak egyetlen áldozat van-e? Tulajdonképpen a két fiú hasonló dolgokon megy keresztül. Martin is elveszíti valamilyen szinten az addig jól megszokott családját, osztoznia kell szülei figyelmén, szembe kell néznie saját középszerűségével. Dovidl mindenütt ott van, mindenben jobb, mindenbe belefolyik, ami Martiné, és végül nem marad más Martinnak, csak a hiány és a gyász olyasvalaki után, akinek sem a létében, sem a nem létében nem lehet teljesen bizonyos. De még ez a szenvedés sem lehet az övé, hiszen hogyan lehetne felvenni a versenyt a holokauszt okozta családi tragédiákkal és veszteségekkel? A lélek fájdalmait azonban nem lehet patikamérlegen méricskélni, és a történetben szinte nincs is olyan szereplő, aki ne szenvedett volna el valamilyen komoly veszteséget. Vajon sikerül lezárni a múltat? Eljön az a pont, amikor az érintettek végleg elgyászolják a veszteségeiket, elengedik a fájdalmat, és elhiszik, hogy joguk van örülni az életnek? 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>