Saját farkát kergető kutya, tollait kitépkedő papagáj – Hogyan hat a bezártság az állatokra?

A fogságban tartott állatok viselkedése általában megváltozik a természeteshez képest; ez nemcsak az állatkertben élőkre érvényes, hanem az otthon tartottakra is. Természetes magatartásformáik, amelyeket évmilliók csiszoltak tökéletesre, hogy minél hatékonyabban szolgálják az életben maradást és a szaporodás sikerét, egyszer csak feleslegessé válnak. Helyette hirtelen tömérdek szabad idő szakad a nyakukba, amit valamivel el kell tölteniük, ráadásul úgy, hogy a mozgásterük meglehetősen korlátozott. Gyakran alakulnak ki sztereotip mozgások: a végtelenségig ismételt mozdulatok, amelyek olykor az állat egészségét, fizikai állapotát is károsan befolyásolják.

„Puha lépte acéllá tömörül”

Talán a legegyszerűbb és legismertebb ilyen kényszermozgás a körbe-körbe vagy ide-oda járkálás, futkosás. Állatkertekben számtalan állatfajnál megfigyelhető: végigsétál a rács mentén, a sarokban megfordul, majd vissza, a ketrec másik végében újra fordul, és így tovább, akár órákon át, kifáradásig. Az állat temperamentumától függ, hogy milyen sebességgel teszi ezt: a nagymacskák általában kimért léptekkel, míg a kisemlősök fürgén szaladva. Jellemzően inkább ragadozóknál látható, patásoknál ritkább, vagy kevésbé feltűnő.

A ragadozók ugyanis ösztönös késztetést éreznek nagyobb területek átkutatására, a zsákmány keresésére, míg a növényevő nem érzi szükségét a nagyobb mértékű helyváltoztatásnak, amíg a közelben van mit legelni.

Ezzel szemben gyakran előfordul náluk, hogy unalmukban a karám rácsát kezdik rágni, s ha egyszer elkezdték, nehezen hagyják abba.

Táncoló medve, vetkőző papagáj

Főként medvéknél és elefántoknál fordul elő a ringatózás: az állat ilyenkor nem járkál ide-oda, hanem egy helyben áll, általában valamelyik sarokban, és hol az egyik, hol a másik mellső lábára helyezve a testsúlyát, ide-oda ingatja a fejét. Bár állítólag ezt a „táncolást” vadon élő elefántoknál is megfigyelték, túlzásba vitt ismételgetése a fogságban tartott állatoknál mindenképp természetellenesnek tekinthető. Ugyanez a helyzet a végtelenségig ismételt testápoló mozdulatokkal: a szőrzet vagy tollazat gondozása, egyes testtájak nyalogatása, vakarászása szükséges és normális dolog az állatoknál, ám természetellenes mértékűre fokozódva károssá válik, és papagájoknál például akár a teljes tollazat elveszítését is eredményezheti. Számos állat gusztustalan szokásokat is felvehet a bezártság és unalom hatására: majmoknál például gyakori a saját ürülékük elfogyasztása.

Kép

Kép: Unsplash

Megvan rá a recept

Ezek a viselkedéstorzulások nemcsak az állatkerti állatokban alakulnak ki, hanem a háziállatainkban is.

Lovak, szamarak ugyanúgy rágják unalmukban a karámfát, mint az állatkerti zsiráfok, sokaknak van tapasztalata „levetkőzött” nagypapagájokkal, és se szeri, se száma a kerítés mentén fel-le rohangáló, felindultságukban olykor saját farkukat kergető kutyáknak.

Az állatkertek már rég megtanulták, hogyan vegyék elejét ezeknek a kényszercselekvéseknek: a kifutók méretének növelésével és a környezet gazdagításával csökkenthető az unalom és a stressz. Ha az állatnak van elfoglaltsága, és a természetes mozgásformáit az eredeti funkciójuknak megfelelően (például táplálékszerzésre) használhatja, sokkal kevesebb az esély arra, hogy felesleges, eltorzult mozdulatokkal üsse el az idejét.

Közelebb az emberhez

Előfordul az is, hogy egyes természetes viselkedésformáknak a funkciója megváltozik a mesterséges körülmények között. Tipikusan ilyen a víziló szájtátása: eredetileg területvédő fenyegetés, ám miután a látogatók kéregetésnek vélik, és élelmet dobálnak az állat szájába, e tapasztalatból tanulva idővel már valóban azért tátja a száját, hogy ennivalót kérjen. Sajnos ez is káros szokás, ami az állat életébe kerülhet, ha nem neki való eledelt vagy emészthetetlen holmit dobnak a torkába. Orangutánoknál gyakran látható, hogy rongyokkal, dobozokkal és egyéb, cseppet sem természetes anyagokkal játszanak – bár ilyet a vadonban nem tehetnek, ez a magatartás mégsem tekinthető természetellenesnek, ugyanis mozgatórugója az állat természetes kíváncsisága és kreativitása, csak a hozzáférhető anyag más.

Kép

Kép: Unsplash

Nem lesz háziállat!

Fogságban tartva számos állat megszelídül többé-kevésbé, vagy legalábbis toleránsabbá válik az emberrel szemben. Ez azonban korántsem mondható el mindegyikről. Attól, hogy egy állatkölyköt mesterségesen nevelnek fel, még nem válik háziállattá: a domesztikáció több ezer vagy tízezer éves folyamatait nem helyettesítheti egy cumisüveg.

Tévedés azt hinni, hogy az oroszlán vagy a tigris hálás, amiért a gondozó enni ad neki: a ragadozók (kevés kivételtől eltekintve) általában nem kínálnak fel egymásnak táplálékot, ezért ez a gesztus értelmezhetetlen a számukra.

Bármilyen szelídnek tűnhet is a rácson vagy üvegablakon keresztül egy nagymacska vagy medve, sosem szabad elfelejteni: ha a viselkedésük változik is valamelyest az emberi környezetben, azért a vadállat fogságban is vadállat marad.  

Sok állatkerti állat az ellés után nem tud mit kezdeni újszülött kölykeivel; ez különösen gyakori, ha a nőstény tapasztalatlan, és nem a fajtársai közt nőtt fel, illetve, ha a környezet sivár, ingerszegény, és az anya nem tud elrejtőzni a kicsivel, hogy biztonságban érezze magát. Ilyenkor a gondozók kénytelenek az utódot mesterségesen felnevelni.

Bármilyen nehéz is ezzel szembesülni, valójában a kutya „házőrző” viselkedése is egyfajta kényszertevékenység. A természetben élő farkas nem kényszerül ilyen gyakori és intenzív területvédelemre. Az állandósuló területvédelmi agresszió éppen olyan sztereotip viselkedés, mint a túlzott tisztálkodás vagy a fel-alá járkálás.

Minél intelligensebb egy állat, annál nagyobb szenvedést okoz számára az unalom. A papagájok közül elsősorban a jákó vagy szürke papagájra jellemző, hogy az utolsó szálig kitépkedi a saját tollait, csak a fején marad, ahol nem éri el a csőrével.

Vannak olyan öröklött viselkedésformák, amelyeken nem változtatnak a mesterséges körülmények sem. Ezeket az állat a fogságban is folytatja, akkor is, ha semmi szüksége nincs rá.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>