Az eljegyzés ideje – A türelem jó férjet terem?

A halk, sötét szemű, óriás termetű, de annál szelídebb fiú először azzal tűnt ki a többi közül, hogy ő nem versengett a kegyeimért. Legalábbis látványosan. Pedig a hittanos csoportban már tízévesen én voltam a menő csaj. Volt egy okos fiú, aki folyton a tudásával próbált elkápráztatni. Egy másik a vagányabb és lényegre törőbb megoldást választotta, hazáig cipelte a táskámat, aztán megkérdeztem, járunk-e. És végül egy harmadik, már korosabb és tapasztaltabb fiú, a kerti ünnepségen hozott nekem csak úgy egy adag palacsintát.

Megköszöntem, majd odafordultam az egyre többet engem bámuló, és eddigre már folyton a közelemben tébláboló hódolómhoz: „Na látod, így kell udvarolni!”

Ő persze ette a kefét, pedig ha kicsit dörzsöltebb, rájöhetett volna, hogy az ember lánya nem egzecíroztat olyan fiút, aki egyáltalán nem érdekli. Pár évvel később már bosszantott, hogy míg ő esetlenkedik, az egész közösség kerítőt játszik, nyilvánvaló volt, hisz minden évben ő húzott engem karácsonykor, és mindig vele osztottak párba a farsangi báli táncoknál. Szerencsétlenségére anyám is felfigyelt a dologra, és elkezdte protezsálni. Megemlékezett egy barátnője lányáról, akibe beleszeretett egy jóravaló, katolikus fiú. A lány először hallani sem akart róla, de aztán a kitartó ostrom meghozta gyümölcsét, és ma is boldog házasságban élnek.

Több se kellett a kamasz öntudatomnak, nyomatékosan kijelentettem, hogy ha valakinek biztos nem leszek a felesége, az a Póta fiú!

Lázadó természetem nemcsak az anyai óhajtás és hódolóm vigyázó szemeitől sodort messze, de az egykori hittanos közösségtől is. Évekig magam is elhittem, hogy kizárólag a rámenős himpellérek az eseteim. Mígnem egy nap, jó pár év után, csengett a telefon, és egy ismerős hang érdeklődött, nem iszunk-e meg egy sört a régi szép idők emlékére. Hallgattam a megannyi sztorit, többek között a palacsintásat is, az egykor gátlásos fiú szájából, amelyeknek már töredékére sem emlékeztem. Néztem az ismerős, mély barna szemeket, a jóképű férfit, akivé érett, és aki már bizonyos érzelmi távolságból idézte fel egykori, miattam átélt viszontagságait.

Azonnal feltámadt bennem a vágy, hogy visszaszerezzem az elvesztegetett lehetőséget. Itt jöhetne a happy end, de persze az én szerelmetes uramnak nemcsak a nyílt udvarlás megérlelődéséhez volt szüksége hosszú évekre, hanem ezt követően a házasságkötéshez is.

Mi voltunk a huszonhat párból az egyetlen, akik úgy jártak jegyesoktatásra, hogy történetesen még nem voltak jegyesek.

A házasságot megelőző évben emberem jelszava a „majd jövőre” lett, de lánykérés nem történt az év végéig, így következő év elején megemlítettem, hogy esküvő előtt szokás jegyesoktatásra járni. Mérnököm ebben nem látott semmi kivetnivalót, és járt velem lelkesen, csak akkor jött némileg zavarba, mikor a tizedik, záró alkalommal megkérdezték: „Na és mikor lesz az esküvő?”

Akár hiszik, akár nem, tényleg abban az évben házasodtunk, mert az uram olyan ember, aki tartja a szavát, bár tény, hogy minden szervezői készségemre szükség volt a rekordidőn belül kitűzött lagzi megvalósításához. És bár anyám felé fájdalmas volt elismerni, hogy ő ugyebár megmondta előre, mindezek ellenére nem hiszem, hogy valaha is megbánnám a dolgot. A még pártában lévőknek és a már gyakorló asszonykáknak pedig üzenem: a türelem bizony jó férjet terem.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>