Az érzelmi és társas intelligencia tanulása során a gyerekek felépítik azt a képességet, hogy tapasztaljanak, irányítsák és kifejezzék az érzéseiket, közeli, biztonságos kapcsolatokat hozzanak létre, felfedezzék a környezetüket, és levonják a tanulságokat a tapasztalataikból.

Van elvárható szint?

A gyerekek a maguk egyéni tempójában fejlődnek, így lehetetlen pontosan megmondani, hogy egyik-másik mikor fog bizonyos készségeket elsajátítani. Általában a következő változások várhatók, a kicsik fejlődésében:

– Mire hároméves lesz, megérti a különbséget az „enyém” és a „tiéd” között, és képes spontán módon kimutatni az érzelmeit a család és a közeli barátok felé.

– Négyévesen egyre inkább függetlenné válik, képes együttműködésre más gyerekekkel, megoldást találni konfliktusokra, és hihetetlen módon nő az érdeklődése az új ismeretek iránt. Nem mindig tudja megkülönböztetni a valóságot a képzelettől, egységes egésznek látja magát.

– Ötévesen még tovább függetlenednek, gyakran egyetértenek a szabályokkal, szeretnek örömet okozni és hasonlítani a barátaikra, tudatában vannak a nemüknek, képesek megkülönböztetni a valóságot a képzelettől, néha követelőzők, ám rendkívüli módon képesek az együttműködésre.

Hogyan segíthetünk, hogy továbblépjenek?

– Beszélgessünk sokat, olvassunk, énekeljünk együtt! – Ezzel segítünk a szókincs bővítésében.

– Biztosítsunk olyan környezetet, amely felfedezésre csábít, és az életkornak megfelelő. A felfedezés mindig élmény!

– Adjunk bátorítást minden új készség, képesség elsajátításában!

– Nevezzük meg az érzéseket – ne csak a gyermekét, de a miénket is. Fontos, hogy megértse, a negatív érzéseknek is van helye.

– Ültessünk virágot vagy más növényt, és közösen viseljük gondját – ezzel megtapasztalják a felelősséget és a gondoskodást.

– Nyújtsunk választási lehetőségeket gyermekünknek, hogy gyakorolhassa a döntés lehetőségét! Ebben a korban két lehetőség általában elegendő, túl sok lehetőségből még nem tudnak választani.

– Nem sűrűn adsz interjút…
– Mert engem mindig a zene érdekelt, nem pedig az, hogy más módokon is látszódjam. Tudom, ez nem túl kifizetődő, de engem a hivatásom mindig jobban érdekelt, mint az önreklám.

– Kitüntetéssel diplomáztál a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem jazz tanszakán mint jazz-énektanár, 2017-ben az Eurovíziós Dalverseny hazai showműsorában szólistaként a döntőig jutottál, aktívan énekelsz, dalszövegeket írsz, tanítasz. De beszéljünk egy kicsit a kezdetekről! Hogyan képzeljük el azt a közeget és családi légkört, ahonnan indultál?
– A mi családunkban sosem döntöttek a fejünk fölött, engem és húgomat a szüleim mindenben örömmel támogattak. Apukám a Magyar Rádiónál dolgozott, sokszor voltam bent nála a stúdióban, megnézhettem az eszközparkot, megmutatta a műsorhoz kiválogatott zenéket. Oldfield-, Vangelis- és Sting-dalokat hallgattam, és fogalmam sem volt, melyek a divatos fiúbandák. Nagyon kínos volt a lányok előtt, amikor nem tudtam, kibe kell szerelmesnek lenni.

Gyerekkoromtól kezdve zenetagozatos voltam, zeneiskolába is jártam, viszont a zenetanulást mindig csak másodlagosnak tekintettem. Sokáig kerestem a pályámat. Párhuzamosan végeztem a médiatudományi és a gazdasági szakot a főiskolán, és mivel szakmai gyakorlati helyre volt szükségem, beállítottam az akkor éppen egyéves Budapest Jazz Clubba, és közöltem velük: az a pompás ötletem támadt, hogy itt töltöm a rendezvényszervezői gyakorlatomat. „Nagyszerű, akkor innentől fogva te leszel a pénztáros!” – mondták.

Esténként a pultban ülve hallgattam, ahogy odafent a nagyok játszanak, és áhítatosan néztem utánuk, amikor leszaladtak egy kávéért vagy fröccsért a Múzeum utcai épületben.

Emellett a BJC honlapjára is én írtam és töltöttem fel az angol és a magyar nyelvű tartalmakat, és munka közben találtam rá az Etűd Konzira. Amikor bementem érdeklődni, legnagyobb megdöbbenésemre fel is vettek. Kitörölhetetlen részemmé vált az ott töltött három év, nem tudok elég hálás lenni a barátokért, a tanárokért, azokért a napokért.

– Nyolc éve csatlakoztál a Jazzation nevű acappella együtteshez, amellyel a legrangosabb nemzetközi versenyeken loptátok be magatokat közönség és zsűri szívébe egyaránt.
– A formációt öten alkotjuk: Várallyay Katus fejében fogalmazódott meg az alapítás ötlete, rajta kívül Homor Máté az, aki alapítótag. Fábián Attila és én 2012-ben csatlakoztunk az együtteshez, Bolyki Sára pedig beugósként 2015 márciusában, hogy májusban részt vehessünk a Lipcsei Nemzetközi Acappella Versenyen, de szeptemberben már állandó tagként állt velünk a színpadon egy tajvani turnén. Még egy „láthatatlan”, de nagyon fontos tagja van az együttesnek: Rácz István, aki hangmérnöki teendőket lát el, és mára az acappella hangzásunk szakértőjévé vált. A Jazzation tavaly ünnepelte tizenöt éves fennállását, de a járvány miatt sajnos nem tudtunk méltó módon ünnepelni.

Kép

Kanizsa Gina - Kép: Rokolya Zsolt

– Emlékszel még az első alkalomra, amikor közönség elé álltál?
– Tizenöt évesen álltam először egyedül színpadra Szolnokon, pont a születésnapomon. Ami az izgulást illeti: én voltam a lány, aki állandóan köhögött, hogy mindenki tudja: „most éppen nagyon rosszul vagyok” – arra az esetre, ha elrontanék valamit. Ez mára elmúlt, és bár a gyomrom még mindig tud liftezni, az izgalom a hangomon szerencsére legtöbbször nem érződik. Színpadon lenni módosult tudatállapotot okoz.

Volt, hogy még a kétoldali tüdőgyulladásomról is megfeledkeztem egy bécsi koncerten, igaz, utána azon kellett gondolkodni, bevigyenek-e a kórházba.

– Hogyan trenírozod magad lelkileg és fizikailag a Jazzation fellépésekre?
– Normál esetben – úgy értem, ha nincs pandémia – heti kétszer próbálunk a zenekarral, emellett tanítok, vagyis mindennap éneklek. Kifejezettem igénylem koncertek előtt, hogy rend legyen körülöttem, és ha úgy van idő, megpróbálom kívül-belül wellness-hangulatba hozni magam. Általában persze „nincs úgy idő”, ezért hajmosás közben írom a sorrendet a koncertre, megnyugtatom a kutyámat, Wifit, hogy ma sem hagyom el örökre, hanem jövök vissza hamar, és igyekszem nem otthon hagyni a cipőmet.

– 2017 mérföldkő volt az életedben, ekkor indultál el ugyanis A Dal című televíziós zenei tehetségkutató versenyen, a Várallyay Petra által írt Fall Like Rain című szerzeménnyel. Hogyan emlékszel vissza a szereplésedre?
– Engem a kihívások éltetnek, az újabb és újabb tennivalók tartanak lendületben, így számomra ez egy örömteli zenei projekt volt, amiért hálás vagyok. Petra amellett, hogy kiválóan hegedül és zongorázik, zeneszerzőként is kiemelkedő. A Fall Like Rain az első, kifejezetten a Jazzation számára, a mi hangjainkra írt darabja, amit azóta több is követett, a szövegekért pedig a nővére, Katus felel. 2016-ban, amikor megmutatta, valahogy mindannyian éreztük, hogy ez a dal sokra hivatott. Az eredeti hangszerelés kizárólag acappella. Az instrumentális, tehát hangszerekkel körbeölelt verziója azért készült, hogy minél szélesebb közönség számára legyen befogadható. Szerettük volna odaadni a dalt egy olyan énekesnek, akinek már van tapasztalata tévés színpadi szereplésben, de nem volt, aki vállalta volna, hogy elénekli. Elvállaltam én.

– Milyen szakmai tapasztalatokra tettél szert, és mit tanultál meg önmagadról a televíziós szereplés, a vetélkedő fordulói során?
– Korábban nem volt semmilyen tapasztatom ilyen technikai feltételek között, ami egyértelműen hallatszott az élő műsorban. Szerencsére roppant támogató közeg vett körül a Duna tévénél, és Várallyay Katus volt a menedzserem.

Furcsa váltás volt nekem, aki másfél-kétórás koncertekhez vagyok szokva, hogy az élő műsorban három perc alatt kell mindent megmutatnom magamból.

Az interjúhelyzeteket is szoknom kellett. Szerettem volna megfelelni minden riporteri kérdésnek, igyekeztem ráérezni, hogy mit akarnak tőlem hallani, de később rájöttem, hogy az is fontos, hogy én mit szeretnék kommunikálni.

– „A jazzre meg kell érni. Egy bizonyos időnek el kell telnie, mire valaki közel engedi magához a műfajt” – szokták mondogatni. Te egyetértesz ezzel? A jazz kedvelése valóban életkor kérdése lenne?
– Kétségkívül aktív hallgatót kíván meg ez a zene. A Fall Like Rain konklúziója is az volt, hogy nem lehet elvárni az emberektől, hogy tíz óra munka után, amikor fáradtan belehuppannak a karosszékbe, azt mondják egy nagyon komplex dalra, hogy „Áh, pont erre vágytam! Milyen fülbemászó!” De rengetegen voltak, akik épp az egyedisége és a tartalmassága miatt kapcsolódtak hozzá és kaptak tőle valamit, amit magukkal vihettek. A jazzre úgy lehet megérni, ha az ember hajlandóvá válik az aktív befogadásra. Lehet, hogy épp a ritmus vagy csak a dallam vagy egy hangszín lesz az, ami elsőre megfog, de újabb és újabb jelentésrétegeket fedezhetünk fel magunknak.

Kép

Kanizsa Gina és Lamm Dávid - Kép: Tóth Mátyás

– Visszatekintve a tanulmányaidra és az eddigi zenei tevékenységeidre, mit tartasz igazán kiemelendőnek, különlegesnek? Mire vagy a leginkább büszke most?
– Nem vagyok igazán strigulázós típus, nehezen bontom kis macskakövekre azt az utat, amin járok. Kisgyermekként megtapasztalhattam, milyen egyéni felelősséget vállalni és csapatban dolgozni. Érettségi után a szülővárosomban bekapcsolódtam a Celofán Kollektíva életébe, szuper bulikat csináltunk, és az ottani DJ-k és zenészek, akikkel az első zenekaraim alakultak (E.T.a.P., Calm Spirit) alapvetően formálták az ízlésem. Az Etűdös éveim is olyan mértékben formáltak, hogy nem ugyanaz az ember lennék nélkülük. Most is jelen van az életemben mind az elektronikus zene az AnnaElzával közös projektünk révén, mind a mainstream jazz a Lamm Dáviddal alkotott duónkban.

Ma már sorsszerűnek tűnik, hogy bekerültem a Jazzationba. A kóruséneklés és a jazz ért itt össze számomra, és ami elsőre boldog felismerésnek indult, hogy „de hiszen ez pont én vagyok”, az az elmúlt évekre egy nemzetközi hírű együttessé nőtte ki magát.

A Jazzation 15 évvel ezelőtti példaképei (The Real Group, Bobby McFerrin) mára az együttes barátaivá váltak, akikkel megosztjuk a színpadot. Abban a különleges helyzetben vagyok, hogy felismerhettem, mit szeretek igazán csinálni, miben vagyok jó, és mostanra mindezt a magyar és külföldi közönség is visszaigazolta. Amikor tanítok, az ezzel a felismeréssel járó örömet szeretném átadni a hozzám érkezőknek.

– Bizonyára várod már, hogy újra közönség előtt állhass. Az említett jubileumi koncert mellett még milyen terveitek vannak a Jazzationnel?
– Jelenleg még csak a virtuális térben tudunk megmutatkozni, de 2020 végének örömére megérkezett egy egészen friss animált videóklipünk: a magyar közönség számára már ismerős Szeszcsempészek című dalunk angol verziója, a Moonshiners.

Tavaszra kaptunk felkérést a Zeneakadémiától, ahová egészen új műsort készítünk, azonban a helyzetre tekintettel a bemutatónk dátuma 2021. december 1-jére tolódott. Pannonica Rotschild életútját végigkövetve fogjuk bemutatni, milyen zenei hatások értek egy magyar felmenőkkel is rendelkező bárókisasszonyt Európában majd Amerikában, és azt is, hogy milyen hatást gyakorolt az amerikai jazz-zenészekre a később „jazzbárónőként” emlegetett Nica barátsága és a műfaj iránti elkötelezettsége.

Az elmúlt tíz hónapban volt egy-két lehetőségem online koncertet adni, és akkor döbbentem rá, milyen evidensnek vesszük a közönség jelenlétét, figyelmét, tapsát. Úgy adni magunkból egy teljes koncerten át, hogy nem tudjuk, ki kapja, kapja-e egyáltalán valaki, egészen furcsa tapasztalás. A zenész „a pusztába kiált”. Sokat tanulok ezekben a furcsa hónapokban, és remélem, hogy hamarosan személyesen is találkozom a közönséggel.

Talán azért, mert evolúciós szempontból nem a rég bevált szabályok szerint viselkednek. A sztereotípia szerint ugyanis a nő biztonságra vágyik egy erős, határozott férfi oldalán, ő pedig cserébe a fiatalságával és termékenységével ajándékozza meg partnerét. De miért futurisztikus elképzelés, hogy egy érett nő és egy fiatal férfi viszonya boldog és kiegyensúlyozott legyen? Nem sokat javít az ilyen aszimmetrikus kapcsolatok megítélésén, hogy sok példa létezik akár a hírességek világában is: Hugh Jackman, Emmanuel Macron, Ryan Gosling vagy Tina Turner… De saját ismerőseim között is van olyan pár, ahol a nő 10 évvel idősebb a férjénél, mégis boldogan élnek. Mint ahogy több olyan esetet is ismerek, ahol a férfi jóval idősebb a feleségénél, mégis működik közöttük a kémia, és nem az anyagi érdekeken alapul a kapcsolatuk.

Érzelem vagy értelem?

Az elmúlt évszázadokban egyáltalán nem számított ritkaságnak, ha a házasulandó felek között jelentős – akár 20–30 év – volt a korkülönbség, természetesen többnyire a férfi javára. Akkoriban bevett szokásnak számított, hogy a stabil egzisztenciájú, tehetős férfi jóval fiatalabb feleséget választ magának. Igaz, felmenőink idejében a házasság nem elsősorban szerelmi társulás volt, sokkal inkább gazdasági érdekek vezérelték.
Napjainkban látszólag sokkal elfogadóbbak vagyunk a megszokottól eltérő kapcsolatokkal, de még mindig jellemző, hogy a férfiakkal szemben a társadalom elnézőbb, míg a nőkkel szemben hajlamosabbak vagyunk előítéleteket megfogalmazni. Egy idősebb férfi a többi férfitől leginkább csodálatra számíthat, ha a párja nála jóval fiatalabb. Az ilyen kapcsolatban élő nőkről azonban azt gondolják, hogy leginkább anyagi érdekből vannak együtt a férjükkel.

Az idősebb nőből és fiatalabb férfiból álló párok a társadalomból még gyanakvóbb megnyilvánulásokat váltanak ki.

Gyanús párok

A nem átlagos párokra plusz terhet ró, hogy folyamatos magyarázkodásra kényszerítik, faggatják őket. Gondoljunk csak a francia miniszterelnökre, Emmanuel Macronra és 24 évvel idősebb feleségére! Hány bulvárcikk született csupán arról, mi állhat valójában a kapcsolatuk hátterében! Persze az nem hírértékű, hogy talán azért vannak együtt már jó pár éve, mert valóban szeretik és tisztelik egymást. Több kutatásból tudjuk, hogy a kapcsolatban megélt nagyobb egyenlőség boldogabbá teszi a párokat, így a tanulmány szerzői feltételezik, hogy az idősebb nő–fiatalabb férfi párosnál is ez lehet a siker kulcsa. A férfi oldaláról a két legfontosabb előny lehet az érettség és a bizalom. Egy idősebb nő szakmailag sikeres, független és kifinomultabb. Egy érettebb nő világosan tudja, mit akar az élettől, így ebből a viszonyból többnyire hiányoznak azok a játszmák és kommunikációs problémák – vagy mondhatjuk úgy is, hogy hisztik –, amelyeket az éretlenebb lányoknál meg kell oldani. A férfi beszámolhat neki félelmeiről, szorongásairól, hiszen választottja empatikus hallgatóság, ráadásul érettsége folytán még segíteni is tud.

Aranyásók és liliomtiprók?

István (68) és Anikó (45) egy nagyvállalatnál ismerkedtek meg. Akkoriban Anikó a húszas évei elején járt, és épp hogy elkezdte építeni a karrierjét, István viszont már egy biztos egzisztenciával rendelkező, elvált ember volt két, szinte felnőtt gyerekkel. A környezetük nem sok jövőt jósolt a kapcsolatuknak.

Anikót „aranyásóként”, Istvánt „liliomtipró vén kecskeként” aposztrofálták a háta mögött, és a pár folyamatosan kapta a megjegyzéseket, kéretlen jó tanácsokat.

Sokszor feltették nekik a kérdést: mi lesz húsz év múlva, amikor az egyikük már túl idős lesz, a másikuk pedig még ereje teljében? Nem furcsa-e, hogy Istvánról mindenki azt hiszi, hogy Anikó édesapja? Nos, a kapcsolatuk kiállta az idő próbáját: több mint két évtizede együtt vannak, született egy fiuk, és boldogan élnek. A sztereotípiáknak érdemes lenne kevesebb jelentőséget tulajdonítani. Mert miért lenne az evidencia, hogy ha a nő idősebb, akkor – a közkeletű hiedelmek szerint – csak a szexre utazik, ifjú párja pedig mamahotelt keres? Ha viszont jóval fiatalabb a nő, mint a férfi, akkor biztos, hogy „aranyásó”, aki az idősebb férj pénzére hajt, vagy apa-komplexusban szenvedő, éretlen személyiség, aki fel akar nézni tapasztaltabb társára?

Karrierépítő húszasok, kortalan ötvenesek

Amikor ítélkezünk, nem szabad arról sem megfeledkeznünk, milyen társadalmi változások zajlottak le az elmúlt évtizedekben és mutatnak napjainkban is erősödő tendenciát! Ma egyre inkább kitolódik a családalapítás kezdete. Bármilyen kapcsolatban is éljen egy huszonéves nő, közülük nagyon kevesen vannak, akik ebben az életszakaszban, még a tanulmányaik befejezése és a karrierjük beindítása előtt tervezik az anyaságot. Aztán ott vannak a harmincasok, akiket 20-30 évvel ezelőtt már vénlánynak hívtak, ha addig nem mentek férjhez és nem szültek gyereket, manapság azonban nagyon keveseknek jutna eszébe hervadó szépasszonynak nevezni őket. És ne feledkezzünk meg a napjainkban legaktívabb, legproduktívabb, legönazonosabb korosztályról sem: a negyvenes-ötvenes nőkről, akik akár még gyermeket is vállalhatnak. És bizony azzal is szembe kell néznünk, hogy az elmúlt évszázadokhoz képest a várható élettartam hosszabbodásával akár több hosszú, évtizedes kapcsolat is belefér az életbe, amire korábban a rossz életkörülmények, járványok, háborúk miatt egyszerűen nem volt idő.

Egy azonban bizonyos: minden életkorban a párunkat és vele együtt a boldogságot, harmóniát keressük, és a pszichológiai kutatások szerint azt leginkább a hozzánk hasonlóban találhatjuk meg.

Mindenki a hozzá hasonlót keresi

A szociálpszichológia szerint a párválasztásban hatalmas jelentősége van a homogámiának: ez abban nyilvánul meg, hogy tudatosan és ösztönszinten is keressük a másikban a hozzánk hasonlót. Hogyan lehetséges akkor, hogy két ember, aki korban nem is lehetne egymástól eltérőbb, mégis boldogan él együtt, miközben számtalan, azonos korúak között köttetett házasság zátonyra fut? Talán a magyarázat abban rejlik, hogy az első esetben a pár, bár korban távolabb áll egymástól, mégis jobban hasonlít egymásra személyiségjegyekben, pszichológiai értelemben. A változó korban levő nők lelkileg például gyakran hasonló dolgokra vágynak, mint a húszas éveikben levő férfiak: önmegvalósításra, szakmai sikerekre. Így tehát előfordulhat, hogy jól megértik egymást. Hasonló mondható el az ötvenes férfiakról és a húszas éveikben járó hölgyekről. Azok a nők, akik lelkileg hamarabb érnek, gyakran valóban jobban kijönnek egy idősebb férfival, mint kortársaikkal.

Mitől függ a kapcsolat sikere?

Senki sem kap arra garanciát, hogy a párkapcsolata zökkenőmentes és boldog lesz. A kapcsolat minősége és sikere már csak azért sem jósolható, mert senki sem tudja előre, hogyan változnak az egyéni igényei, és milyen életkrízisekre kerül sor a pár élete során és ők arra, abban az élethelyzetben milyen válaszreakciót adnak majd. Sokat javít a párkapcsolat tartósságának esélyein, ha a két fél eleve az élethosszig tartó kapcsolat igényével indul neki a közös útnak, és folyamatosan dolgoznak is rajta.

Valóban az életkori eltérés veszélyeztetné leginkább a kapcsolatot? A 10, 15 vagy 20 év korkülönbség? Aligha! A tapasztalatok azt mutatják, hogy nem igazán a számok mérvadók, hanem az, hogy aktuálisan milyen életszakaszban van a két fél. Egy adott pillanatban ugyan vonzónak tűnhet egy olyan idősebb vagy fiatalabb férfi vagy nő, aki egészen mást akar az élettől, mint mi, de hosszú távon ez alaposan alááshatja a kapcsolatot. Egy párkapcsolatban a kronológiai kor helyett a szubjektív, pszichológiai életkor válik hangsúlyossá, hiszen az életkor önmagában nem feltétlenül jelzi, ki, mire vágyik: például van, akinél a gyermek utáni vágy már 25 évesen jelentkezik, van, akinél viszont még 45 évesen sem.

A kapcsolat minőségét mindenekelőtt a két fél szubjektív élménye határozza meg. Nem a korszellem, a statisztika, de még csak nem is az ismerősök „jó szándékú” tanácsai és véleménye.

Azt, hogy milyenné válik egy kapcsolat, a hasonlóság mellett természetesen az alkalmazkodás, a rugalmasság és a kompromisszumkötés képessége is befolyásolja, és ezekre nem csak a nagy korkülönbség esetén van szükség. Több évtizede tudjuk a kutatásokból, hogy a párkapcsolatok instabilitása, az elégedetlenség nem a korkülönbségből fakad. A statisztikák azt mutatják, hogy a korbeli eltérésnél többet nyom a latban akár az életciklusban – és a hozzárendelt célokban –, akár az értékrendben, érettségben, világszemléletben, érdeklődési körben megmutatkozó hasonlóság vagy éppen eltérés.

A legkönnyebb a távolból ítélkezni, de ha egy férfi és egy nő boldog együtt, ne nehezítsük meg a dolgukat. Túl sok mindenen múlik a kapcsolat sikeressége, amelyben az életkor bár fontos, mégiscsak egyetlen faktor.

Lackfi János Hogyan írjunk verset? című kötete sokéves tanári tapasztalat összegzése. A Kreatív írás népszerű egyetemi kurzusai után Lackfi nyári táborokban, gimnáziumokban, klubokban tart versíró foglalkozásokat leendő költőknek, háziasszonyoknak, a költészet titkait kutató fiataloknak, és mindenütt telt házak fogadják. Nem véletlenül: remek, szellemes előadó, elismert költő, műfordító, aki mindenkivel el tudja hitetni, hogy a nyomdokaiba léphet, ha komolyan veszi a verstant, a ritmust, a rímeket, a strófaszerkezeteket, a jelzőket, a szóképeket. Ha tudomásul veszi, hogy a költészet is tisztességes foglalatosság, akár a villanyszerelés, amely alapos előképzettséget és sok munkát követel. 

Lackfi pompás gyakorlatokat végeztet hallgatóival, illetve olvasóival, akik előbb-utóbb ügyes verseket kalapálnak össze szinte bármilyen témában. 

A Hogyan írjunk verset? a hagyományos poétikák riasztó szigorúságát elkerülve játékosan, sok-sok humorral tanít, felkészít az érettségi vizsgára, sőt, a bölcsésztanulmányokra is. A költői pályára igyekvő fiataloknak ösztönző kézikönyv, amelynek sikeréhez P. Szathmáry István remek rajzai is nagyban hozzájárulnak. 

Kép

Osztovits Ágnes további köteteket ajánl a februári Képmásban, fizesse elő a lapot ITT!

Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben.

A megbocsátás nemcsak az ellenünk elkövetett cselekedetekre való válaszainkat, hanem a saját botlásainkra, rossz döntéseinkre, illetve a hatáskörünkön kívül eső kontrollálhatatlan eseményekre adott reakcióinkat is magába foglalja. A múltunk egészen addig gúzsba köt bennünket, amíg képessé nem válunk arra, hogy az elkövetett hibákat, illetve az életünk kontrollálhatatlan történéseivel kapcsolatos rossz érzéseinket elengedjük.

Lehetséges, hogy mások hibáit könnyen megbocsátjuk, saját magunktól viszont tökéletességet várunk el, és minden lépésünket kritikus tekintettel szemléljük. Ha hibázunk, vagy egy éles helyzetben kiütköznek a jellemhibáink, képtelenek vagyunk a megbocsátást elfogadni és negatív érzelmek nélkül gondolni a cselekedetünkre és a múltunkra. A fejünkben újra és újra lejátsszuk a történteket, egyszerűen nem tudunk szabadulni a lelkiismeret furdalástól, illetve azoktól a rossz érzésektől, melyeket a tettünk vagy a mulasztásunk váltott ki belőlünk. Pedig az önmagunknak való megbocsátás pozitív hatással van testi és lelki egészségünkre, valamint a kapcsolatainkra egyaránt.

Intraperszonális megbocsátás 

Amikor megbocsátunk önmagunknak, az aktuális és az ideális énképünk közötti távolság csökken, ezáltal önértékelésünk javul. Minél kevésbé különbözik az aktuális illetve az ideális énképünk, annál kiegyensúlyozottabbak és boldogabbak vagyunk. A saját magunkról kialakított kép, illetve az, hogy képesek vagyunk-e saját magunkat elfogadni, a kapcsolataink minőségét is meghatározza. Akkor tudunk a körülöttünk lévő személyekkel harmonikus kapcsolatot kialakítani, ha mi magunk kiegyensúlyozottak vagyunk.

Amíg nem tudjuk a saját árnyoldalunkat elfogadni, addig a „rossz”, saját magunk számára elfogadhatatlan tulajdonságainkat a környezetünkre, illetve a másik félre vetítjük ki, így a saját magunkról kialakított negatív szemlélet átterjed a külvilágra is.

Mivel folyton a hibáink lebegnek a szemünk előtt, ezért a körülöttünk élőkre is ezen a szemüvegen keresztül tekintünk: „ha én képes voltam erre a tettre, akkor mások is képesek rá.”

Az intraperszonális, vagyis a saját magunk felé irányuló megbocsátás a párkapcsolat minőségével is összefüggést mutat.  Azok a személyek, akik folyton kárhoztatják magukat a tetteik negatív következményei miatt, és nem tudják kezelni a saját hibáik miatt érzett bűntudatot, önvádat illetve szégyenérzetet, több stresszt élnek meg és elégedetlenebbek a párkapcsolatukkal, továbbá rosszabb kommunikációról számolnak be.

Hogyan bocsássunk meg önmagunknak?

Fontos, hogy mentségek és kifogások keresése nélkül szembenézzünk a hibánkkal. Az őszinte szembenézéskor lehetőségünk nyílik arra is, hogy feltárjuk a tettünk mögött meghúzódó okokat, és feldolgozzuk a múltunk, a gyermekkorunk, a neveltetésünk, illetve a saját magunk által kialakított szokások problémáit, nehézségeit.

Természetesen az is lehetséges, hogy nem követtünk el olyan hibát, ami miatt lelkiismeret furdalást kellene éreznünk, csupán a környezetünk vár el tőlünk egy bizonyos viselkedésformát, esetleg olyan feladattal bíz meg, amelynek a teljesítése valójában nem a mi felelősségünk. Ilyenkor nagyon fontos, hogy tisztázzuk magunkban, hogy hol húzódik a mi felelősségünk határa, illetve honnan ered a bűntudatunk, kinek akarunk megfelelni, és milyen manipulációs technikákkal, játszmákkal igyekeznek rávenni olyan viselkedésre, amely valójában távol áll tőlünk.

Ne emésszük magunkat olyan dolgok miatt, amik nem a mi felelősségünk!

– Amennyiben valóban helytelen dolgot tettünk, és bűntudatunk nem egy másik személy érzelmi zsarolásának eredménye, fontos, hogy végiggondoljuk a saját részünket a múlt eseményeiben, és bocsánatot kérjünk attól a személytől, akit megbántottunk a cselekedetünkkel. Elmondhatjuk neki, hogy sajnáljuk, hogy fájdalmat okoztunk számára, és ha lehetséges megpróbálhatjuk helyreállítani a kapcsolatot.

– Ha a személyes beszélgetés nem lehetséges, vagy nem érezzük szükségét, az érzéseinket napló vagy levél formájában is leírhatjuk. Segít megszabadulni a belső feszültségtől, valamint a probléma is jobban átláthatóvá válik.

– Olykor az is előfordulhat, hogy cselekedetünkkel nem másnak okoztunk kárt vagy fájdalmat, hanem a saját magunkkal szemben támasztott elvárásainknak nem feleltünk meg. Ez esetben is hasznos, ha írásban fogalmazzuk meg a saját érzéseinket.

– Fontos, hogy a tettünkkel és annak következményeivel való őszinte szembenézés után, tudatosan elköteleződjünk az önmagunknak való megbocsátás mellett. Hívő katolikusoknak segít, ha feloldozást kapnak a vétkeik alól, és tudatosítják, hogy Isten már megbocsátotta bűneiket.

Ha őszintén szembenézünk a hibáinkkal és megbocsátunk önmagunknak, ha képessé válunk arra, hogy elfogadjuk önmagunkat, és elengedjük a saját magunkkal szemben táplált negatív érzéseket, akkor megtapasztalhatjuk a szabadságérzést, amely erőt ad, hogy a jövőben már ne kövessük el a múlt hibáit.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

A technológiai fejlődésnek, az egyre gyorsabb életritmusnak köszönhetően a felhasználók zöme rövid idő alatt, felszínesen fogyaszt hatalmas mennyiségű információt, sokféle felületen. A legtöbb tartalomszolgáltató emiatt a piaci helyzetnek megfelelve, nagy mennyiségű, gyorsan, könnyen fogyasztható tartalommal igyekezett célközönségének figyelmét lekötni, leginkább a minél magasabb elérést szem előtt tartva.

A piac ebből a mennyiségalapú helyzetből jelenleg úgy próbál kilábalni, hogy egyre inkább felértékeli a minőségi tartalmakat, elérve ezáltal azt a célcsoportot, aki befogadója is ezen színvonalas témáknak. A podcast ennek a piaci igénynek megfelelve az egyik pozitív válasz, és megoldást jelent azok számára, akik szeretnének alaposabban elmerülni egy-egy témában, szakértők által közvetítve. 

A 2020 őszén indult sorozatot a Lounge Group USA-ban és Magyarországon párhuzamosan végzett reprezentatív kutatása hívta életre. A podcast ugyan eredetileg egy olyan hanganyag, amit készítője az interneten tesz közzé és online hallgatható, ám a részenként átlagosan 10 000 hallgatót vonzó csatorna hatalmas sikerre tett szert, így egy szélesebb közönséget elérő platformon, a 90.9 Jazzy Rádión is hallhatóvá válik.

„A podcast, mint műfaj leginkább a rádiós beszélgetésműsorokból eredeztethető. Így mikor megszületett az ötlet a sorozatunk továbbfejlesztésére, egyértelmű volt, hogy ezen csatorna kiemelkedő szereplői közül választunk partnert. A Márkamonitor régóta felkeltette az érdeklődésünket, hiszen több alkalommal foglalkoztak az ügynökségünk számára is kiemelten fontos területekkel.” – fejtette ki Hidvégi Krisztina, a Lounge Group médiaigazgatója.

A jövőben az L20 blokkokban a területükön – ügyfél és ügynökségi oldalon – kiemelkedő szakemberekkel beszélget majd Szakács László műsorvezető is egy-egy érdekes marketingkommunikációs témáról, a televíziózástól kezdve az online rendezvényeken át egészen a médiajog változásáig. A tervek szerint több résztvevős, interaktív beszélgetésekre is sor kerül, amint a járványhelyzet engedi. Az első adásban Kelemen Zsolt, a Lounge Group Head of Digital szakembere beszél a közösségi felületek jelenéről, az új év trendjeiről és az oldalak véleményformáló szerepéről, így például a Facebookról és a LinkedInről is.

„A 90.9 Jazzy Rádió a kezdetektől a minőségi időtöltés és a tartalmas kikapcsolódás, a szórakoztatva informálás csatornája. A rádió elkötelezett amellett, hogy az idehaza egyedi zenei kínálatát olyan beszélgetésekkel egészítse ki, amelyek egyrészt a hallgatókat érdekes, változatos témákkal szolgálják ki, másrészt fontosak, értékesek annyira, hogy a műsorokról időben leválva, az online térben podcastok formájában is visszahallgathatók legyenek. Egy ilyen kommunikációs szakmai közös projekt létrehozására teszünk kísérletet a Lounge Grouppal. Ehhez optimális keretet nyújt a marketingkommunikáció világát kiválóan ismerő Szakács László és az általa vezetett Márkamonitor.” – mondta Suri Imre, a 90.9 Jazzy Rádió ügyvezető igazgatója.    

A rádiós adások podcast verziói a sugárzást követő napon a Lounge Group online felületein is elérhetővé válnak, ahol a régebbi műsorok is visszahallgathatók.

Rekord számú jelentkező, soha nem látott mennyiségű, 125 benyújtott pályázat, mind a 11 versenykategóriában nevezett résztvevő, neves szakmai partnerrel való együttműködés, járványkompatibilis videós bemutatkozók – csak néhány újdonság, amely egy különös év után történt a kisebb cégek és ügynökségek, illetve alacsonyabb kommunikációs büdzsével gazdálkodó vállalatok legfontosabb marketingversenyén.

A versenyt alapító Magyar Marketing Szövetség idén először ügynökségi partnerrel, a Lounge Grouppal együttműködésben díjazta a legkreatívabb kommunikációs aktivitásokat. Az elismert szakmai zsűri értékelése alapján „Az Év Megbízója” a Billingo Technologies Zrt., „Az Év Ügynöksége” a Kreatív Vonalak Kft., az „Az Év Marketingnagykövete” pedig a Klausz Social Group Kft. lett. Emellett a Lounge Group különdíjában részesült még a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház csapata is.

A díj történetében először videós tartalmakban mutatták be a 24 early bird pályázót. De rövid időn belül újabb izgalmas videós anyagokat ígér a Lounge Group, ezekben már a gyémántdíjas pályázókat ismerhetik meg a nézők. A kisfilmek a https://lounge.hu/mda oldalon tekinthetők meg, egyedülálló képet adva a járványhelyzet miatt változásra kényszerülő marketingszakmáról is.

A verseny zsűrijében a hazai marketingszakma fontos szereplői kaptak helyet. A testület döntése nyomán a fődíjak és a különdíjak mellett „marketing gyémántokkal” díjazták az előzetesen megadott értékelési szempontoknak megfelelő pályázatokat. A fődíjakat a legtöbb „gyémántot” gyűjtők nyerték el. A „gyémánttal” elismert megbízók és ügynökségek emellett felkerülnek a Magyar Marketing Szövetség Diamond List szakmai felsorolására is. Az idei év különlegessége, hogy a Lounge Group a verseny névadó partnereként szakmai különdíjakkal, képzésekkel támogatja a nyerteseket.

„A marketing gazdaságmotorizációs szerepe elvitathatatlan, hiszen jól végezve támogatja az üzleti növekedést, a stabilitást, a fenntarthatóságot és az innovációt. A pályázók száma is bizonyítja, hogy sokan hisznek a marketing erejében, feladatunk pedig az, hogy még többen tegyenek így. A pandémia időszakában még nagyobb hangsúly kerül az olyan területekre, mint a termék- és szolgáltatásinnováció. Fő célunk pedig az, hogy a legjobb gyakorlatokat megosszuk, népszerűsítsük, és így járuljunk hozzá a szakma további fejlődéséhez” – mondta Hinora Ferenc, a verseny zsűrijének, illetve a Magyar Marketing Szövetség elnöke.

„A verseny egyik fontos tanulsága, hogy a marketingszakma feléledt, és a cégek többsége remekül reagált a pandémia okozta kihívásokra. Soha ennyi pályázat nem érkezett be a Marketing Diamond Awards története során, jelezve, hogy 2020-ban a marketing minden korábbinál fontosabbá vált. A hektikus környezethez való hatékony és gyors alkalmazkodás az elmúlt évben mind erősebben követelte meg a folyamatos újítást a kommunikáció területén is. Nagy örömmel láttuk, hogy az embert próbáló helyzet ellenére sokan valóban képesek voltak kitűnni innovatív és kreatív ötleteikkel” – tette hozzá Hidvégi Krisztina, a Lounge Group médiaigazgatója, a verseny zsűritagja.

A nyertes pályázók és munkák listája a www.marketingdiamond.hu, valamint a www.lounge.hu/mda oldalon található teljes terjedelmében.

A Marketing Diamond Awards 2020-as díjazottai:

Létezik-e offline világ, és mitől valódi egy kapcsolat? Hogyan világított be a járvány párkapcsolatunk sötét zugaiba, és mi lesz a pandémia után? Ezekre a kérdésekre is választ keres a magazin februári száma, amelyben ezúttal három páros interjút is olvashatunk a Házasság Hete alkalmából. A lapban találunk cikket például Benedek Elekről vagy a Hattyúkirályról, és hasznos információkhoz juthatunk a penicillinallergiáról és a depresszióról. A hagyományos magazinos tartalmak sem maradnak el, a gyereknevelés, a főzés, sőt, a férfiak öltözködése is „terítékre kerül”.

Fizesse elő a lapot ITT!

Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben.

Bonnet 1688-ban született Barbadoson, tehetős ültetvényesek családjába. A sziget angol gyarmat és egyben a világ egyik legnagyobb cukornádtermelője volt, ami kiváló üzletnek bizonyult. Európában ugyanis borsos áron lehetett eladni a finomított cukrot, mivel újdonságnak és ritka luxusnak számított. Mindazok, akik ebben az üzletágban tevékenykedtek, féltékenyen óvták a vagyonukat és hatalmukat. Barbados egész társadalma és gazdasága ennek az elitnek volt alárendelve. A kisbirtokosokat kivásárlással vagy nyers fenyegetéssel fokozatosan kiszorították a szigetről, így a század végére néhány befolyásos brit ültetvényes birtokába került szinte minden föld.

A munka jelentős részét rabszolgák végezték. A nagy számban behurcolt feketék mellett a britek által mélységesen lenézett kelta népek, írek és skótok közül is sokan jutottak ilyen sorsra. Oliver Cromwell például ezerszámra adott el legyőzött ír lázadókat barbadosi rabszolgának az angol polgárháború után. A sorsközösség miatt a különböző etnikumok nagy mértékben keveredtek egymással, és Barbadosnak sajátos népessége alakult ki.

Mindez sok gondot okozott a gyarmatosítóknak, akiknek szinte menetrendszerű rabszolgalázadásokkal kellett szembenézniük.

A helyi arisztokrácia minden rendelkezésére álló eszközzel védte a pozícióját. Ilyen volt például a milícia, amelynek a vezetői hagyományosan a befolyásos ültetvényes családok fiai közül kerültek ki. Így kapott fegyvert, őrmesteri rangot és valamiféle katonai kiképzést az ifjú Stede Bonnet is. Kényelmes és jómódú jövő elé nézhetett, mivel egy stabil üzletágon alapuló, hosszútávon fenntartható életmód letéteményese volt. Ezt a fényes jövőt még az sem befolyásolta érdemben, hogy az apja korán, a fiú hatéves korában meghalt. A rendszer szinte önjáró volt, az anya egyedül is elkormányozta a birtokot a gyerek nagykorúságáig. Huszonegy évesen ki is házasította; egy gazdag helyi birtokos lányát, Mary Allambyt vette feleségül. Négy gyermekük született, akik közül egy korán meghalt, de maradt három, akikre rá lehetett hagyni az ültetvényt. Minden jól indult, így igazából senki nem érti, miért rúgott föl mindent a fiatal Stede.

Lehet, hogy egyszerűen unatkozott, és nehezen tudta elképzelni, hogy ilyen egyhangú életet fog élni halála napjáig. Azt is rebesgették, hogy anyagi gondjai támadtak, egyes források szerint pedig a felesége volt elviselhetetlenül házsártos. Mindenesetre nyolc évig bírta az ültetvényeséletet, majd 1717-ben egyszer csak váratlanul hátrahagyott mindent. Otthagyta Barbadost feleségestül, gyerekestül, és felcsapott kalóznak.

Annak ellenére, hogy fogalma sem volt a hajózásról, és a hadviselésről is csak homályos elképzelései voltak, romantikus lelkülettel vagy egyszerű kalandvágyból egy kiszámíthatatlan és veszélyes életformát választott.

Már az is határozottan rendhagyó volt, ahogy nekilátott. Minden valamirevaló kalózhajót vagy lázadással vettek birtokukba a kalózok, vagy a tengeren ejtették foglyul. Bonnet viszont jó pénzért megbízást adott egy helyi hajóépítőnek, teljesen újonnan csináltatott magának egy hatvan tonnás, háromárbócos szlúpot, és felszerelte tíz ágyúval. A hetven fős legénységet nem a zsákmány ígéretével és karizmatikus fellépésével csábította a szolgálatába, hanem állandó fizetést ajánlott nekik. Ezt egyébként – a politikai helyzet miatt – viszonylag könnyen megtehette. Három évvel korábban ért véget ugyanis a spanyol örökösödési háború, amely szinte minden európai nemzetet megmozdított – a Rákóczi-szabadságharc révén még Magyarországot is. A harcok Spanyolországon, a Német-Római Császárságon, Itálián és Németalföldön kívül még az Atlanti-óceán keleti medencéjében is zajlottak, így a csatározások megszűntével rengeteg katona és tengerész veszítette el a megélhetését. Bárki – akár hadvezér, akár kalózkapitány, még a Karib-tengeren vagy Amerika keleti partjainál is – könnyedén toborozhatott közülük legénységet.

Stede Bonnet azzal pótolta a saját totális képzetlenségét, hogy a navigálásra vonatkozó döntéseket átengedte a fedélzetmesternek és az első tisztnek.

Nem is csoda, hogy szinte semmi respektje nem volt a saját emberei előtt. Valószínűleg az első néhány akció során nem túl sok szerepe volt abban, ami történt. A Revenge, azaz Bosszú nevű újdonsült kalózhajó mindenesetre szorgalmasan munkához látott. Már 1717 tavaszán legalább nyolc hajót támadtak meg és raboltak ki. Bonnet gondosan ügyelt arra, hogy a barbadosi illetőségű hajók révén ne juthasson vissza a híre a szülőhelyére, ezért ezeket vagy fölgyújtották vagy szétszedték, és faanyagként használták föl. A foglyul ejtett tengerészeket távolabbi partokon tették ki.

Stede már az első hónapokban kapott egy alapos leckét a sorstól. Elhatározták, hogy a Bahama-szigetekre, Nassau városába mennek, mivel ez volt a Karib-tengeri kalózok háborítatlan paradicsoma. Útközben azonban összetalálkoztak egy spanyol hadihajóval, amely majdnem véget vetett Bonnet rövid életű kalózkarrierjének. Kiderült, hogy a rengeteg szabaddá vált katona és tengerész nemcsak a kalózok számára jelentett értékes munkaerőt, hanem a rájuk vadászó hadihajóknak is. A gyakorlatlan kalózkapitány és emberei alig tudtak elmenekülni. A Revenge súlyos sérüléseket szenvedett, a legénysége fele vagy meghalt vagy munkaképtelen lett, és maga Bonnet is súlyosan megsebesült.

Kép

Stede Bonnet - korabeli metszet

Végül nagy nehezen befutottak Nassauba, de Stede-nek esze ágában sem volt feladni az álmait. Kijavíttatta a hajót, vett újabb két ágyút, új legénységet toborzott, majd folytatta a portyákat. Mindezt persze nem tudta volna egyedül végrehajtani, mivel sebesülései miatt nem volt alkalmas a kapitányi szerepre.

Ekkor lépett be a történetbe a valaha élt egyik leghíresebb kalóz, Feketeszakáll.

Az ő eredeti neve Edward Teach vagy valami ahhoz hasonló volt, egyénisége pedig éppen Bonnet ellentéte. Született vezetőként uralkodott az emberei fölött, a zsákmányból fizetett részesedést, és nem tűrt ellentmondást. Arra sem volt szüksége, hogy kegyetlenkedjen, mert a külseje és a fellépése általában megtette a hatását. Ez a nagydarab, szélesvállú ember térdig érő csizmában, széles kalapban, állig felfegyverkezve parádézott, hosszú, fekete szakállát varkocsokba fonta, a tekintete átható és félelmetes volt. Bonnetnek nem sok esélye volt vele szemben, főleg így, sebesülten. Állítólag hálóingben, tétova léptekkel járkált a fedélzeten, míg a többiek tették a dolgukat. A Revenge kapitányi tisztét Feketeszakáll vette át, Stede pedig – szinte szívességből – a vendége maradt, bár sokan úgy találták, hogy sokkal inkább volt fogoly, mint vendég. 1717 őszén „közösen” portyáztak, miközben Bonnet lassacskán magához tért a sérüléseiből. Sokat tanult a hajózás és a kalózkodás valódi természetéről: több hajó kifosztásában vettek részt a Karib-tengeren.

Bátorságnak addig sem volt híján, ez alatt az idő alatt pedig jelentősen javított a vezetési technikáján, és megtanulta, hogyan kell tekintélyt sugározni. Úgy gondolta, most már egyedül is boldogulni fog, ezért különvált Feketeszakálltól, és egyéni akciókba kezdett, de balszerencse kísérte minden mozdulatát. Olyannyira, hogy a saját legénysége is fellázadt ellene, visszatértek Teach hajórára, a Revenge-et átjátszották neki, Bonnet pedig megint csak vendég avagy fogolystátuszba került.

A következő tavasszal ebben a „se veled, se nélküled”-állapotban érte őket I. György angol király amnesztiarendelete. Az ajánlat lényege az volt, hogy minden kalóz büntetlenséget kap, és tiszta lappal indulhat, ha teljesíti a korona feltételeit.

Örökre fel kellett hagyniuk a fosztogatással, viszont tisztességes fizetséget is húzhattak, ha korábbi kalóztársaik ellen fordultak, és a hatóságok kezére juttatták őket.

Aki pedig nem szívesen fordított hátat a kalandos kalózéletnek, az kiválthatott egy kiváltságlevelet, amely alapján továbbra is megtámadhatta és kifoszthatta az ellenséges országok hajóit – persze amennyiben a zsákmányból tisztességes részt fizet a brit királyságnak. Bonnet és Feketeszakáll úgy döntött, hogy mindketten élnek a lehetőséggel. Bathba, Észak-Karolina fővárosába utaztak, és ünnepélyes ígéretet tettek Charles Eden kormányzónak, hogy ezentúl nem rabolnak. Bonnet a kiváltságlevelet is megszerezte, majd a két kalóznak végleg elváltak egymástól az útjai.

Amikor azonban Stede visszatért a Revenge-hez, hogy a megállapodás szerint újra birtokba vegye, azt találta, hogy Teach kapitány már korábban kirabolta, szinte lecsupaszította a hajót, a legénységet pedig a sorsára hagyta egy tengeri homokdűnén. Ezen az áruláson felháborodva bosszút esküdött Feketeszakáll ellen, és elhatározta, hogy mégis visszatér a kalózkodáshoz. A tengerészei most már végre jobban értékelték őt. Ez volt az az időszak, amikor végre megbecsült kalózkapitányként, önállóan tevékenykedhetett. Teach-et ugyan soha nem találta meg, de az elkövetkező egy-két hónap végre meghozta neki, amiről álmodozott. 1718 nyarán több hajót is sikerrel kifosztott. Szándékai szerint ravaszul próbálkozott: átnevezte a hajót és saját magát is, a rablásokat pedig kereskedelemnek álcázta. Ágyúkkal és muskétákkal arra kényszerítette az áldozatait, hogy „adják el” neki az áruikat.

Ez az aranykor nagyon rövid ideig tartott. Júliusban a hurrikánszezon miatt kénytelenek voltak hosszabb időre kikötni a beszédes nevű Cape Fear folyó torkolatában. Itt találta meg őket a kormányzó ezredese, William Rhett. Két felfegyverzett hadihajóval és százharminc katonával támadta meg őket. Szabályos tengeri csatát vívtak, amit Stede csapata elveszített. Azokat, akiket nem öltek meg, elfogták, és megbilincselve a dél-karolinai Charles Townba (a későbbi Charlestonba) szállították.

Bonnet tett még egy elkeseredett kísérletet a szabadulásra. Megszökött a városi börtönből, és három kísérőjével a környező szigeteken bujkált.

Rhett ezredes felpaprikázva indult az üldözésére, és amikor megtalálta a bujkálókat, nem spórolt a golyókkal. A menekülők közül egyedül Stede Bonnet maradt életben; őt visszavitték Charles Townba, és rövid úton halálra ítélték. A sarokba szorított kalóz még mindig nem adta olcsón a bőrét. Hajszál híján sikerült lázadást szítania a városban, a polgármeter már-már attól félt, hogy kitör az anarchia, és őt is megölik. Végül sikerült megakadályozni a vérontást, Stede Bonnetet pedig 1718 decemberében minden tiltakozása és kegyelmi kérvénye ellenére felakasztották.

A klasszikus tengeri rablók ideje az 1720-as évekre leáldozott, és ennek a botcsinálta kalóznak mindössze másfél év sikertelen portyázás jutott. A lehető legrosszabb történelmi pillanatban kezdett kalózkodni, lemondott egy kényelmes, gazdag életről, magára hagyta gyerekeit és feleségét. Az talán még vigasszal töltötte el, hogy társa és riválisa, Feketeszakáll sem járt jobban. Őt még novemberben legyőzték egy másik tengeri csatában. Akármilyen hősiesen vívta meg utolsó, romantikus küzdelmét, hiába lövöldözött és vívott az utolsó pillanatig, végül lekaszabolták. A feje egy hajó árbocán himbálózva végezte. A két kalóz alakja tovább él számos irodalmi műben, filmben és számítógépes játékban.

Statisztikai adatok alapján a távol-keleti régióban az elmúlt év elején jelentősen nőtt a válások száma a korábbiakhoz képest, de ugyanezt a tendenciát tapasztalták az Egyesült Királyságban is. Sajnos egyúttal számottevően emelkedett a családon belüli erőszak gyakorisága is. A szomorú tények hátterében a járvány miatti összezártságot, a munkahely elvesztése, valamint az anyagi nehézségek miatt kialakuló feszültségeket feltételezik a szakemberek.

Az ünnepek utáni rosszkedv következtében az év első hónapja egyébként is a szakítások gyakoriságáról híresült el.

A válások megszaporodnak a hosszabb együtt töltött időszakok, például a hagyományos ünnepek és családi vakációk után is. 

Az idegeinkre ment, de nem ennyire nyilvánvalóan 

A folyamatos együttlét kidomboríthatja társunk korábban is idegesítő tulajdonságait. Másrészt az egyéb stressz miatti feszültséget is könnyebben vezetjük le egymáson, hiszen a home office-ban nincs jelen más, hacsak nem akarjuk a gyerekeinket piszkálni. 

A cikk folytatását a Képmás magazin februári számában találja, fizesse elő a lapot ITT!

Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben.