– Honnan jött az indíttatás, hogy stylistként is kipróbáld magad?
– Nem tudatos választás volt, hogy erre az útra lépjek, érdekes módon a munka talált meg engem. Textiltervező iparművészként végeztem, és sok éven át dolgoztam külföldi és magyar játékfilmekben, ahol jelmezekkel foglalkoztam – az utóbbi években a Proton Színház számára teszem ugyanezt. A véletlennek köszönhetem, hogy ma már a stílustanácsadás is része a szakmai életemnek. A mai napig emlékszem arra az első megkeresésre, amikor stylist-munkával hívtak fel a Nők Lapjától. Körülbelül 15 évvel ezelőtt egy fotósorozat készült Timkó Eszterről, aki a Vörös Grófnő bőrébe bújva, korhű öltözetben szerepelt.

Több stylist is visszamondta a felkérést, mondván, hogy nem tudnak megfelelő ruhát találni a fotózáshoz, így jutott el hozzám ez a feladat.

A csapat annyira elégedett volt a munkámmal, hogy megkérdezték, vállalnék-e címlapfotózást is, én pedig igent mondtam. Hosszú együttműködés követte ezt, később más újságok is megtaláltak, így a Képmás magazin is, valamint a reklámfilmezésre is kiterjed a tevékenységem.

– Így tárult ki előtted a szakma kapuja...
– Nagyon szeretek emberekkel foglalkozni, és mindig öröm számomra olyan személyiségeket bemutatni, akik inspirálóan hatnak az olvasókra. A legnagyobb kihívás számomra úgy felöltöztetni őket, hogy a saját karakterüket erősítsem a ruhadarabok segítségével, és ez a címlapról és az interjú melletti képekről is visszaköszönjön.

– Milyen folyamatok előznek meg egy-egy ilyen címlapfotózást?
– Mindig kutatással kezdem a munkát. Az interneten megnézek minden elérhető anyagot a szereplővel: fotókat, interjúkat, előadásokat, amik alapján kialakul bennem egy meghatározó kép. A külső megjelenésen túl legalább annyira fontos, hogy halljam is az illető hangját, megismerjem a gondolatait, a világképét. Majd felhívom telefonon, átbeszéljük az elképzeléseit, és én is elmondom az enyéimet. Ebből kialakul az a pontos irány, hogy mit kell megvalósítanom. A legfontosabb mindenekfelett, hogy a szereplő jól érezze magát a bőrében a fotózáson, és maximálisan elégedett legyen a végeredménnyel, hiszen vele készül a nagyinterjú, és ő teszi ki az arcát a címlapra. Olyan is előfordul időnként, hogy nincs elképzelése az illetőnek, és teljesen rám bízza magát. Ezek után már csak a kivitelezés van hátra, amire a legtöbb időt kell szánni. Elindulok a városba, kitartóan megyek boltról boltra, és összeszedem a személyiségéhez leginkább passzoló ruhadarabokat.

Ami engem leginkább érdekel, az az Ember maga, nem a divat. A ruhák, a különféle anyagok csak eszközök a kezemben, hogy az embert, a szakembert megmutassam az olvasók számára.

– Előfordult már olyan, hogy egy szereplő az alkatához mérten egy kevésbé előnyös ruhadarabot választott magának a fotózásra? Ilyen esetben hogyan sugallod felé a javaslataidat?
– Soha senkinek nem mondom azt, hogy nem áll jól neki ez vagy az a ruha. Az általam összegyűjtött ruhákat kiakasztom vállfákra a fotózás helyszínén, és megvárom, hogy felkeltse a szereplő érdeklődését. Fantasztikus érzés, pozitív visszaigazolás számomra, amikor magától kezd el válogatni az illető az általam vitt kollekcióból, és akarja felpróbálni azokat. Nem ritka, hogy vásárolni is szoktak belőle, annyira magához illőnek érzi a ruhát. Bármiféle befolyásolás nélkül is működik ez, hiszen ha az emberek meglátják saját magukat ezekben a darabokban, akkor szabad választásuk jogán döntenek mellettük, presszió nélkül.

Kép

Domán Melinda Mautner Zsófival - Kép: Páczai Tamás

– Mit gondolsz, az öltözködési stílusunk mennyire tükrözi a személyiségünket?
– A rajtunk lévő öltözék valójában a belső világunk kivetülése, egy nagyon őszinte kinyilatkoztatás a külvilág felé. Eredeti funkcionális célja, hogy az időjárás hatásai ellen védekezzünk, viszont mára már egy teljes komplex iparág épül rá, és az önkifejezés eszközeként is használjuk. A látszólag leglényegtelenebb ruhadarabok is – mint például egy zokni vagy egy kiegészítő – rengeteget elárulnak viselőjük személyiségéről. Nem az anyagi lehetőségek számítanak ilyenkor, hanem hogy merünk-e őszintén, hitelesen megmutatkozni és felvállalni önmagunkat mások előtt. Aki a maga egyszerűségében smink nélkül, egy hétköznapi, semmitmondó ruhában is magabiztosan tud fellépni, az egy boldog, elégedett ember, hiszen megfelelési kényszer nélkül él, jól érzi magát a bőrében. Óriási különbségeket látok az utcán az emberek között, és sok szomorú példát arra, hogy mennyire nem kezelik a helyén az öltözködést, túlzásba viszik a megjelenésre fektetett hangsúlyt.

– Véleményed szerint egyfajta megfelelési kényszer sarkallja őket erre?
– Úgy gondolom, hogy igen. Önmagunkhoz, alkalomhoz és a körülményekhez igazodva választunk ruhát. Amikor valaki túlságosan észrevehető módon fektet hangsúlyt az öltözködésére, azt színpadiasnak érezzük.

Az öltözékünk a lelkünket tükrözi, a harmóniát, a bizonytalanságot, a tolakodást egyaránt – azt, ami belülről jön.

A világban és Magyarországon is az elmúlt években túlságosan a külsőségekre helyeződött a fókusz. A termékgyártók ezt meglovagolva állandó vásárlási versenyre késztetik a vásárlókat. Irreálisan gyorsan változnak a divatirányzatok, miközben rengetegen érzik úgy, hogy tartaniuk kell velük a tempót, amennyiben nem szeretnének lemaradni. Természetesen nem lenne ekkora kínálat, ha nem lenne kereslet sem. Szeretnénk „elég jók” lenni, elég csinosak, elég divatosak. Valójában viszont harmóniát, stabilitást, reális önképet, értékrendet és hitet kellene megteremtenünk belül, nem kívülről kompenzálni azt.

– Mi a helyzet a férfiakkal, ők hogy állnak az öltözködéssel?
– A legtöbben nem kedvelik, de ennek is megvan a racionális oka. Az egyik ismert magyar színművész már az első percben kijelentette, hogy nem szeret sem az öltözködéssel foglalkozni, sem pedig vásárolni. Természetesen tiszteletben tartottam a döntését, hogy ő a saját ruháiban érkezik a fotózásra, de azért óvatosan kiderítettem a méreteit. Összeszedtem egy komplett ruhatárat, és odavittem a fotózásra. Ahogy megérkezett, kíváncsian, a szeme sarkából nézegetni kezdte a ruhákat, és azonnal kiszúrt egy inget. Felpróbálta, és annyira boldog volt a látvánnyal, hogy közölte, ő ezt már le sem akarja venni magáról, megvenné, és ebben szeretne haza menni. Majd kiválasztott még egy inget, három pólót és két nadrágot a készletből. Ennél nagyobb sikerélményt nem kívánhatok magamnak. Sok férfi azért tartja macerásnak az öltözködést, mert egyrészről úgy érzi, hogy nem ért hozzá, másrészről pedig kicsi a választék az aktuális divattrendeken túl. Akinek pedig az alkata nem igazodik a konfekcióméretekhez, annak kész tortúra egy-egy ilyen bevásárlókörút, ami garantált kudarcélménnyel jár. Ilyenkor viszont nem kell üzletről üzletre járnia, hanem a stylist mutat neki egy bőröndnyi ruhát, ami csak róla szól: egy kollekciót, amely az ő személyiségéhez, stílusához és nem utolsó sorban a méreteihez igazodik.

Kép

Domán Melinda Kecskés Karinával - Kép: Páczai Tamás

– Találkoztál már olyanokkal is, akik gátlásosak, és nehezen tudnak feloldódni a kamera előtt? Tudsz nekik segíteni, hogy megláthassák a szépet magukban?
– Találkoztam egyszer egy színésszel, aki civilként rendkívül gátlásos volt. Hiába szerepelt mindennap színpadon, karaktereinek bőréből kibújva már nagyon nehezére esett megmutatnia önmagát. A Képmás magazin stábjának nagy erénye, hogy emberközpontú és empatikus, így igazi családias hangulat jellemzi ezeket a fotózásokat, ahol a szereplők is jól érzik magukat. Beszélgetünk velük, és türelmesen kivárjuk, amíg lépésről lépésre feloldódnak, hogy önmaguk lehessenek.

Nincsen attrakciójellege a fotózásnak, inkább egy kellemes baráti együttlét, ezzel tudunk a leghatékonyabban segíteni a szereplőknek.

– Mit szeretsz legjobban a munkádban?
– Segíthetem az embereket kibontakozni és rátalálni önmagukra az öltözködésen keresztül. Emlékszem egy esetre, amikor egy olyan közismert személyiséggel készítettünk nagyinterjút, akinek a munkája szorosan kapcsolódik a külső megjelenéséhez, a divathoz. Nyitott volt a javaslataimra, csupán egy kikötése volt: nem vesz fel mintás ruhát. Összegyűjtöttem a hozzá leginkább passzoló ruhadarabokat, de az egyik üzletben találtam egy lélegzetelállítóan szép mintás ruhát. Vállaltam a rizikót, odavittem, és elhelyeztem a sok-sok egyszínű darab között. Végül ez a ruha került a címlapra, ez lett a kedvence, és még a közösségi oldalára is kitette, ahol számos dicséretet kapott az ismerőseitől, hogy mennyire jól áll neki. Később megtudtam, hogy elment az üzletbe, és megvette a ruhát.

– Szóval mégiscsak a ruha teszi az embert?
– Semmiképp, hanem megmutatja őt. Az önmagunkról alkotott kép elég behatárolt, saját magunknak szabunk korlátokat. Arra szoktam bíztatni mindenkit, hogy amikor van ideje, és szeretné felfrissíteni a ruhatárát, menjen be néhány üzletbe, és próbáljon fel olyan darabokat, amiket soha eszébe nem jutna levenni a vállfáról. Ez a nyitás és türelem sokszor segít megismerni és felszabadítani önmagunkat.

Halálakor a valódi szent, Teréz anya (aki öt nappal Diana után hunyt el) szinte alig kapott figyelmet. A hercegné tragikus balesetéről szóló tudósítások mindent elborítottak 1997 szeptemberében. A kalkuttai jótevő eltávozása a földi világból már-már mellékes hír lett. Persze egy fiatal, szép és világhírű nő hirtelen halála, aki két gyermeket hagy félárván, nyilván sokkolóbb, mint egy nyolcvanhét esztendős albán apáca elszenderülése. Ám az is biztos, hogy ha Lady Di, szent nem is volt, de végre színt és életet vitt az angol királyi család életébe.
Az, hogy házasságának intim részleteit kiteregette (s ezzel még inkább a média célpontjává vált), nem volt sem etikus, sem bölcs döntés. És bizonyos szempontból végzetes tettnek is bizonyult. Mégis szerettük. Ismeretlenül is. Miközben csak egy képet láttunk róla. Egy, talán ügyesen és okosan megkomponált képet: a szeretetre vágyó és szeretni akaró nőét.

Pedig a titka egyszerű volt. Diana, ahogyan mi láthattuk: egyszerre volt erős és sebezhető, elegáns és természetes, és mindemellett elragadóan kedves. Így vett le bennünket a lábunkról.

Igen, lehet, hogy sok esetben manipulatív eszközökkel érte el, hogy e benyomásunk kialakuljon róla. Mégsem véletlen, hogy halála után majdnem negyedszázaddal is oly eleven az emléke. Nincs nap, hogy valamelyik hírportál ne foglalkozna még mindig a mosolyával, a mindig kifogástalan frizurájával, az öltözködési stílusával, az anyaságával, az örömeivel és természetesen a bánataival.

Minap újra előkerült egy felvétel, amelyen egy rögtönzött fellépésen Rahmanyinovot zongorázik. Méghozzá meglepően jól. Majd szinte bocsánatkérőn felpattan a zongorától, és jellegzetes fejtartásával, ellenállhatatlan mosolyával elviharzik a színről. Maga után hagyva egy azóta is betöltetlen hiányt.

Figyelem a mai női közszereplőket. Mi tagadás, van köztük erős, okos, inspiráló, elegáns és szép. S olyan is akad, aki még a sebezhetőségét is képes felvállalni.  De ez a fajta báj, ami Dianából áradt, mintha hiányozna belőlük. Talán ez is közrejátszik abban, hogy napjainkban is eleven a walesi hercegné emléke. Hiánycikk volna a női kedvesség?

A halogatás egyik oka lehet az, hogy a gyerek az adott feladatot nem szereti, és nem szeretné elvégezni. Azt reméli, hogy megfelelő idő elteltével talán az adott feladat megszűnik – akár külső segítséggel, akár csak a természet törvényei alapján…

Másrészt, a halogatás a passzív ellenállás egyik formája. „Nem teszek meg valamit, amit szerinted meg kellene tennem.” Szavak nélkül is kifejezi, mit gondol a törekvéseinkről, amivel próbáljuk együttműködésre biztatni. Előfordul, hogy bosszút akar állni vagy a feladat nehézsége miatti aggodalom akadályozza meg a teljesítésben.
De mit tehetünk ilyen esetekben?

- Járjunk a végérére közösen a feladatoknak, hogy mindenki gyorsabban túljuthasson az általa nem kedvelt feladatokon.

- Érdemes lehet táblázatokat, munkafolyamatokat, rutint kidolgozni – a gyerekekkel együtt. Így mindenki látja, mit várnak tőle.

- A választási lehetőség itt is nagyon jól működik, mivel más szintre emeli a problémát:

 „Most szeretnéd kitakarítani a szobád, vagy vacsora után?”

- Kérdezzünk vissza, hogy a „majd” és a „később” pontosan mit jelent. Állapodjunk meg egy időpontban, ez lehet az is, amit ő javasolt.

- Vannak esetek, amikor hiába próbáljuk rávenni, hogy tegyen meg valamit – ilyenkor érdemes hagyni, hogy megtapasztalja tettének következményeit. Ameddig valami csak a szülőnek fontos, nehezen érhető el változás.

- Érdemes olyan feladatokat is adni a gyerekeknek, amelyekre fel tudnak készülni, és nem most azonnal várjuk el tőlük.

- Ha folyamatosan a szülők végeznek el mindent, vagy újra megcsinálnak valamit a gyerekek után, mert az úgy lesz tökéletes, a gyerekek megszokják, hogy „úgysem elég jó, amit csinálok”, „anya majd megoldja”. Érdemes alább adni a tökéletesség iránti igényünket.

- Amikor végre valahára elvégezték a rájuk bízott feladatot, ne ezt hangoztassuk.

Fejezzük ki az örömünket, amelyet a tevékenység eredménye okozott nekünk, vagy mondjuk el, hogy ez mekkora segítséget jelent nekünk. Már ha valóban így van.

- Ha már dicsérünk, az olyan legyen, amit mi magunk is szívesen hallottunk volna a gyerekünk korában, semmiképp ne lekicsinylő vagy szarkazmus mögé bújtatott.

- Végezetül emlékezzünk vissza a saját gyerek- és kamaszkorunkra. Mi sem ugrottunk mindig, ha pl. takarításról volt szó…

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Rendhagyó könyvajánlónak is tekinthető ez az írásom, hiszen három párhuzamosan olvasott könyv hatására gondolkodtam el a láthatatlanság transzgenerációs hatásáról, a nők – köztük a magam – önbecsüléséről. Jó ez, amikor az ember összeolvas több mindent egyszerre, és hirtelen, mint villanófénynél, összeérnek, felszikráznak különféle szerzők különféle műfajban született gondolatai, és történetté, mondanivalóvá válnak.

Caroline Criado Perez „Láthatatlan nők” című kötete arról szól, hogy a világ feltérképezése a férfiak szemével, a férfiak adatait felhasználva zajlik. Ezek alapján számos dolgot állítunk az emberekről, de ezek valójában csak az emberiség felére, a férfiakra igazak. Ezek az adatok nem a nőket írják le. A könyv izgalmasabbnál izgalmasabb adatokra, történetekre épül – csak a jegyzetek, a hivatkozások 65 oldalt tesznek ki a könyv végén. Szóval nem afféle átlagos nővédelmi, érzelemalapú, kevés tényt és sok általánosítást tartalmazó rizsázásról van szó. Ez a nemek közti „adatszakadék” – ahogy a szerző nevezi a fenti jelenséget – hatással van a nők életére mindennap. „A hatás lehet viszonylag csekély: mondjuk reszketni a hidegtől egy irodában, amelynek hőmérséklete a férfiak testhőmérsékletéhez lett igazítva, vagy bajlódni a legfelső polc elérésével, amelyet férfiak magasságához mértek ki. Mindez kétségtelenül igazságtalan. De nem életveszélyes.

Nem úgy, mint karambolozni egy autóval, amelynek a biztonsági kialakítása során nem számoltak a nők fizikai jellemzőivel.

Nem úgy, mint egy szívroham, amit azért nem diagnosztizáltak, mert a tüneteit „atipikusnak” ítélték. Az ilyen helyzetekbe került nők számára akár halálos is lehet a férfiaktól nyert adatok köré épült világ.”

A Láthatatlan nőknek még a felénél sem tartottam, amikor kezembe került Kormos Valéria „A végtelen foglyai” című könyve az 1945-47 között málenkij robotra hurcolt nőkről. A kötet a történetmesélés klasszikus módszerével épül fel. Vallomások, történetek nőktől, akiket elhurcoltak, de túlélték. Ezek a történetek és fotók a maguk egyszerűségében drámaiak, húsbavágóak. Az asszonyokban az a közös, hogy amikor több év leírhatatlan szenvedés után végre hazakerültek, nem volt kihez fordulniuk segítségért, támogatásért. „Női hadifoglyokat mi nem ismerünk” – válaszolták a hetvenes években a Kádár-titkárságon a segélyt kérőknek. „Voltaképp igazat válaszoltak, hiszen évtizedekig nem akarták ismerni őket. Nem akartak tudni a terhesen elhurcoltakról, a későn hazatértekről, az örökre ottmaradottakról. Róluk, a donyeci szénbányák, a baskíriai és tatárföldi építkezések, a szibériai fakitermelések női rabszolgáiról. (...) Akik most megszólalnak, az utolsó tanúi annak a világnak, amelyet el akartak rejteni előlünk” – írja a szerző a kötet főhőseiről, a láthatatlan nőknek egy könyvben láthatóvá vált csoportjáról.

Kép

Kép: Freepik

A harmadik könyv, amelyet olvasok, Susan Forward „Mérgező szülők” című munkája. A kötetet egy pszichoterapeuta írta, aki számtalan példán mutatja be, hogyan tudják a szülők megmérgezni gyerekeik életét, és útmutatást ad arra, hogy szabaduljunk meg felnőttként a szüleinktől kapott fájdalmas örökségtől és nyerjük vissza gyermekkorunkban elvesztett, valódi életünket.

A könyv egy fejezete az alkalmatlan szülőkről szól, akik nem feltétlenül erőszakosak a gyerekükkel, de energiáikat saját fizikai és érzelmi talpon maradásukra fordítják.

Ezzel azt az üzenetet közvetítik gyerekeik felé, hogy az ő érzéseik és igényeik nem fontosak, csak a szüleiké. Ennek az alfejezetnek a címe: „A láthatatlan gyerek”. Az ilyen szülők gyerekei közül ugyanis sokan úgy érzik, szinte láthatatlanok – mintha nem is léteznének. (A napokban volt a bemutatója az On the Spot alkotópáros „Born in Auschwitz” című filmjének, amely éppen egy ilyen, történelmi trauma által meghatározott, annak árnyékában kialakult anya–lánya kapcsolatot mutat be. Megrázó film, és a ma 40–50 évesek generációjából sokakról szólhatna, mert pont mindegy, hogy a nyilasok vagy a kommunisták börtöneinek emléke határozza meg transzgenerációs módon az unokák mindennapjait.) Ezekről a láthatatlan gyerekekről azt írja a pszichiáter szerző: „Ahhoz, hogy a gyerekben kifejlődjön az önbecsülés – az az érzés, hogy nemcsak a helyet foglalja, hanem számít és fontos –, szüksége van arra, hogy a szülei érvényesnek tekintsék igényeit és érzelmeit.” Ám ezeket a szülőket annyira lefoglalják a saját traumáik, érzelmeik, túlélésük, hogy tudomást sem vesznek gyermekeik szükségleteiről. Így ezek a gyerekek azt tanulják meg, hogy önmagukat ne a saját, hanem a szüleik érzései szerint definiálják.

Ha elérik, hogy a szülők jól érezzék magukat, akkor ők is jók – ha a szülők rosszul érzik magukat miattuk, akkor rosszak.

Ennek megfelelően a láthatatlan gyerekek egy részének felnőttkorában súlyos nehézségei lesznek saját identitása meghatározásában. Mivel sosem bátorították őket, hogy önálló gondolataik, érzéseik és igényeik legyenek, nem tudják, kik is ők valójában és hogy mit várhatnának egy szeretetteljes kapcsolattól. Így aztán „mélyen gyökerező elhagyatottság-érzés” alakul ki bennük, foglalja össze a szerző.

Család, kultúra, zarándoklat, természetjárás, vállalkozás, kommunikáció - Molnár-Bánffy Kata Instagram posztjait is érdemes megnézni, a profilja ITT érhető el.

Nos, próbáljuk meg most ugyanezt a gondolatmenetet a „láthatatlan gyerekek” helyett „láthatatlan nők” generációira értelmezni. Nőkére, akik évszázadokon át, egészen a mai napig úgy érezhették és úgy érezhetik, hogy ők „nem számítanak”. Mint minden érzés, ez is valid, nem vitatkozhatunk vele. A „Láthatatlan nők” című könyvből vagy a Kormos Valéria könyvéhez hasonló, történeti munkákból tudjuk, hogy van okuk a nőknek ezt érezni.

A pszichiáter is elsősorban az identitásmeghatározás és az önbecsülés sérülését írja le a láthatatlanság hatásaiként. Nem ezzel küzdünk-e majdnem mind?

És nem éppen ezekben a kérdésekben zavarjuk-e össze egymás fejét és okozunk egymásnak rendkívül fájdalmas sérüléseket nyilvános fórumokon és családi beszélgetésekben? (Súlyosbítva ezzel egymásban ezt a „mélyen gyökerező elhagyatottság-érzést”.) Amikor tehát az önbecsülésem olyan alacsony, hogy minden rutinom és élettapasztalatom ellenére azonnal az alkalmatlanságomtól tartok egy új feladat kapcsán, az csak részben köszönhető annak, hogy a saját szüleim és az ő szüleik a Kormos Valéria-könyvben vagy a Born in Auschwitz filmben szereplő családokhoz hasonlóan történelmi traumákon mentek át, és ezek következményeként én, a generációmban élők tízezreihez hasonlóan a Susan Forward könyvében jól körülírt „láthatatlan gyerek” lettem. Ugyanígy oka ennek az is, hogy nőként is a láthatatlanság terhét vagy ennek a tehernek egyes részeit hordozom, messze nemcsak a nemzedékemre, hanem az előttem levő számos nemzedékre is jellemző módon.

Ahogy nagyanyám mondta volna, és ebben benne van a sokat megélt nemzedékek minden optimizmusa: ebből főzünk. Legalább tudjuk, mi van a spájzban.

• Kormos Valéria: A végtelen foglyai – Magyar nők szovjet rabságban 1945–1947 (Kairosz Kiadó)
• Dr. Susan Forward: Mérgező szülők (Háttér Kiadó, 2019)
• Caroline Criado Perez: Láthatatlan nők – Így vesszük semmibe a népesség felét az adatokra épülő világban (GABO Kiadó, 2019)

A megszokott napi sétáink alkalmával egy érdekes dologra lettem figyelmes: az Óbudai-szigetre vezető K hídon rendszeresen állnak fiatalok, kesztyűs kezükkel egy kötelet markolnak, amelynek a vége a Dunába lóg. A sokadik alkalommal már annyira furdalta az oldalam a kíváncsiság, hogy meg kellett kérdeznem, tulajdonképpen mit is csinálnak. Így hallottam először a mágneshorgászatról, aminek egy kicsit utánaolvastam, és egy egészen különös hobbi, a modern kor kincskeresése tárult fel előttem.

Vasvadászat és ami mögötte van

Bár a kincskeresés izgalma és a természetjárás felszabadító érzése sokak számára vonzó lehet, a kettőt ötvöző mágneshorgászat alig pár éve, 2016-ban érkezett Magyarországra. A hazai közösség úttörői, Vinczellér Dávid és Kovács Erik egy videómegosztó ajánlott tartalmai között bukkantak rá a különleges hobbira, és innentől nem volt megállás: „Néhány nap keresgélés után rájöttünk, hogy ez Magyarországon egy teljesen ismeretlen dolog, így a felszerelés beszerzése után mi lettünk az első mágneshorgászok itthon. Az első horgászat közben annyi mindent fogtunk, hogy úgy döntöttünk, elkezdjük a horgászatainkat felvenni. A videókat mi is feltöltöttük a netre, ezzel is népszerűsítve a hobbit.”

És hogy miket fognak? Mindent, ami mágnesezhető és valamilyen úton-módon hazánk természetes vizeiben kötött ki: töltényeket, roncsbicikliket, II. világháborús katonai sisakokat, fegyvereket vagy épp egy 1900-as évekből származó Tissot zsebórát.

„Az egyik legnagyobb kifogott dolog egy komplett Puch motorbicikli volt. Ezt ketten, négy mágnessel, két órán keresztül próbáltuk a partra emelni”

 – meséli Vinczellér Dávid. A legértékesebb zsákmányuk pedig nyolc darab, 1950-es évekből származó német márka volt, amelyek összesen 80 eurót értek.

Persze a mágneshorgászokat nem elsősorban a meggazdagodás vágya hajtja időről-időre a folyó- vagy tópartra. Bár a kifogott zsákmányt le lehet adni egy méhtelepen (Dávid és Erik legutóbbi horgászása például 195 kg fémhulladékot hozott mintegy hat óra alatt), a hobbi valódi vonzóereje inkább a szabad levegőn, vízi környezetben, barátokkal eltöltött idő és a várakozás izgalma, hogy miféle különlegesség bukkan elő legközelebb a habok közül.

Megtűrt hobbi vagy legális kincskeresés?

Kedvet kapott a mágnespecázáshoz? Jó hír, hogy a hobbi elkezdéséhez mindössze egy kezdőcsomagot (egy minimum 180 kg teherbírású mágnest, kötelet, egy vödröt és kesztyűket) kell beszerezni, és nem engedélyköteles. Azaz bárki csinálhatja! Ettől függetlenül persze néhány íratlan szabályt be kell tartani, ahogy erre Kovács Erik is rámutat: „Ilyen az, hogy magánterületen mindig a tulajdonos hozzájárulásával horgászhatunk, azaz senkinek a telkére nem mászunk be engedély nélkül. Illetve a műemlékvédelem alá eső területeken tilos a mágneshorgászat. Ilyen például a Gyulai vár és környéke.”

Emellett a tevékenység közben nem illik zavarni a halra horgászókat, a kihorgászott fémhulladékot pedig minden esetben el kell szállítani. A nagyobb értékű „kincsek” a PTK szabályozásai szerint bejelentéskötelesek, de a legtöbb esetben visszaigényelhetők. Pénzt is lehet akár keresni vele, bár a kihalászott egyszerű fémhulladéknak nem túl magas az ára a méhtelepeken. „Viszont az értékesebb, felújított régiségekkel, tárgyakkal már komolyabb összegeket is össze lehet szedni, itt gondolok a késekre vagy például horgászfelszerelésekre” – mondja Vinczellér Dávid.

Arra azonban a Magyar Honvédség tűzszerész ezredese is felhívta a figyelmet, hogy robbanóanyagok (pl. II. világháborús bombák vagy gránátok) kihalászása esetén azonnal értesíteni kell a helyi rendőrséget.

Ezek hatástalanítása ugyanis a jogszabályok szerint a katonaság tűzszerészeinek a feladata. „Ha ilyen akad a mágnesünkre, akkor a legfontosabb, hogy ne nyúljunk hozzá! A kötelet helyezzük le, menjünk el a közeléből, és erre figyelmeztessünk másokat is. A következő lépés, hogy értesítsük a hatóságokat. Erre használhatjuk a 112-es telefonszámot” – hangsúlyozzák Erikék is.

Kép

Kép: Meknetis - Kovács Erik és Vinczellér Dávid

Nemcsak a fémet, tömegeket is vonz

A COVID-19 járvány okozta korlátozások biztosan kedvezően hatottak a mágneshorgászat terjedésére, hiszen szabadban, biztonságos körülmények között végezhető. Tavaly alapult meg a hobbi-kincskeresőket összekötő első ernyőszervezetet is, Magyarországi Mágnes Horgász Egyesület néven. Kovács Erik és Vinczellér Dávid pedig megalapította a saját, kifejezetten mágneshorgászatra specializálódott cégét, illetve hozzájuk kötődik a többezer tagot számláló hazai közösség vezetése is: „Ma Magyarországon körülbelül 8 000–10 000 aktív mágneshorgászról beszélhetünk. Ők azok, akik legalább havi rendszerességgel hódolnak ennek a hobbinak. A közösséget mi is folyamatosan építjük, találkozókat, közös horgászatokat szervezünk: ilyenkor akár 20-30 horgász is bedobja a mágnesét a vízbe, így komplett partszakaszokat tudunk megtisztítani.”

A mágneshorgászok tevékenysége nyomán pedig nem csupán hazánk vizei szabadulnak meg szép lassan a fémhulladéktól.

A hobbi a helyi hatóságoknak is a segítségére lehet – például vízbe dobott bizonyítékok felderítésénél.

„Nekünk a helyi rendőrkapitánysággal van egy olyan megállapodásunk, hogy ha feltételezhető, hogy valaki egy bűncselekményből származó tárgytól úgy szabadul meg, hogy vízbe dobta, akkor nekünk szólnak.”

Szülőség és türelem

Szeretem, ha a dolgok a terveim szerint alakulnak, és utálok késni vagy várakozni. Elkönyveltem, hogy én ilyen vagyok, és már fel sem tűnt, hogy mennyire feszültté válok, amikor az élet (illetve a körülöttem lévő emberek) felülírják az elképzeléseimet. Szülőként viszont folyamatosan ilyen helyzetekkel szembesültem. Egyik legjellemzőbb példa a reggeli indulás, amikor időre kell beérnem, de a gyerekek leeszik, kiborítják, elvesztik, nem találják, otthon hagyják, a sor pedig a végtelenségig folytatható. Azon a bizonyos reggelen sem volt ez másképp, a gyerekek komótosan készülődtek, én motiváltam, sürgettem, rohantam, az idő pedig szorított. Amikor végre a kocsiban ültünk, a kisebbik lányunk felsóhajtott: „Ez életem legrosszabb reggele.” Bár a gyerekeink hajlamosak drámaian nagy kifejezéseket használni, az a sóhaj mégis arra késztetett, hogy kicsit tudatosabban odafigyeljek arra, hogy mi is történik éppen velünk. Észrevettem az ingerült hangszínemet, a szorítást a gyomromban, a zaklatottságomat, a gyerekeim feszültségét, és azt, hogy miként szaladtam el a lehetőség mellett, hogy kapcsolódjak hozzájuk. Miközben mély levegőt vettem, Pál apostol szavai jutottak eszembe: „A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem gőgösködik, nem tapintatlan, nem keresi a magáét, haragra nem gerjed, a rosszat nem rója fel, nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal.” Semmiképp sem lehet véletlen, hogy a szeretet leírása a türelemmel kezdődik. Türelem nélkül nincs szeretet. Kimutathatjuk a szeretetünket ezerféleképpen, de minden szeretetmegnyilvánulásunk alapja az az osztatlan figyelem, amivel a másik felé fordulunk.

A szeretet egyik legszebb kifejeződése, hogy képesek vagyunk a másik ritmusában, vele együtt haladni, és türelmesek tudunk maradni akkor is, amikor a történések nem a mi tempónk szerint zajlanak.

Az elcsendesedés és az érzelmeim felismerése segített abban, hogy feltegyem magamnak a kérdést: „Van bármi haszna annak, ha feszülten levezetem ezt az utat, esetleg van-e valamilyen lehetőségem arra, hogy jobbá tegyem ezt a reggelt?” Onnantól kezdve már nem az öt perc késés miatt aggódtam, hanem élveztem a gyerekeim társaságát. Ekkor fogalmaztuk meg a jelmondatunkat is: „Egy reggelt nem lehet elrontani, csak akkor, ha nem érezzük jól magunkat.” Néhány nap múlva a kislányaim biciklis kíséretével lefutottam a félmaratont. Rettenetesen izgultak, hogy nehogy elrontsák az időmet. Mikor erről kezdtek beszélni, lassabban tekertek, szinte már megálltak. A reggeli varázsmondatunk viszont ezen a nehézségen is átlendített minket. Ekkor ismertem fel azt is, hogy amikor türelmes tudok maradni, és rá tudok hangolódni a gyermekeim szükségleteire, ők is sokkal összeszedettebben és ügyesebben csinálják a feladataikat, mint amikor feszülten sürgetek, noszogatok, pattogok. Ráadásul én is gyakran várok el türelmet tőlük, csak addig amíg megfőzöm, kitakarítom, elolvasom, megírom, felhívom, lefoglalom, elutalom vagy leadom. Éppen itt volt hát az ideje, hogy mintát is adjak arra, hogy hogyan is kell ezt csinálni.

Kép

Kép: Pexels/Alexandr Podvalny

Szerelem és türelem

A szerelmespárok türelmesek. Órákig gyönyörködnek egymásban, bámulják a csillagokat és fontos semmiségekről beszélgetnek. A bensőséges kapcsolódáshoz idő kell. A másik meghallgatása tanácsosztogatás nélkül, a nézőpontjának elfogadása kiborulás nélkül, a kívánságaink megfogalmazása kritika nélkül, mind arról árulkodnak, hogy türelemmel vagyunk egymás különbözősége iránt. A párkapcsolati viták szintén sok türelmet igényelnek.

Gyakori, hogy a pár tagjai különbözően viselkednek konfliktus esetén. Vannak, akik üldöző üzemmódba kapcsolnak és az elhagyástól vagy visszautasítástól való félelmükben követelőznek és vádaskodnak, hogy elérjenek a párjukhoz. Mások inkább bezárkóznak és menekülnek, mert úgy érzik, nem tudnak megfelelni a társuknak, és meg szeretnék óvni magukat és a társukat is a további fájdalomtól. A türelmetlenség a legrosszabb, amit egy ilyen helyzetben tehetünk, ugyanis még tovább fokozza a konfliktust és még inkább beszorítja a pár tagjait az üldöző-menekülő szerepeikbe. Minél hevesebbek a vádak, a másik annál jobban menekül, és minél inkább menekül, annál jobban harcol a társa az érzelmi válaszáért. A negatív ciklus és a hozzá kapcsolódó szerepek felismerése, a mélyben meghúzódó érzések és kapcsolati szükségletek megfogalmazása, illetve az ezt követő érzelmi áthangolódás alapfeltétele, hogy türelmesek legyünk magunkkal és a másikkal is. Az ördögi spirálból való kilépéshez szükség van elcsendesedésre, valamint hatalmas türelemre magunkkal és a másikkal szemben, hogy az érzések mélyére nézzünk, és észrevegyük az elhagyástól és a visszautasítástól való félelmet a reakciók mögött.
Mindez nem azt jelenti, hogy hagyjuk, hogy fát hasogassanak a hátunkon, a türelem nem konfliktuskerülés, nem passzivitás, és nem beletörődés.

A türelem nagyon is aktív folyamat, intenzív figyelem a saját belső állapotunkra, illetve ráhangolódás a másik érzelmeire és szükségleteire.

A türelem számomra annak a felismerése, hogy az emberek nem parancsszóra változnak, a lelki fejlődés kapcsolatokon keresztül történik. 

Kép

Kép: Pexels/Ekaterina Bolovtsova

Kié a felelősség?

A kutatások szerint a türelmes emberek hatékonyabbak és egészségesebbek. A körülmények viszont ellenünk dolgoznak: a fájdalomcsillapító pillanatok alatt elmulasztja a fejfájást, két kattintás alatt megtudhatjuk, hogy milyen időjárás lesz holnap, és milyen történések zajlanak a világ másik felén, vagy egy gombnyomás segítségével kapcsolatba léphetünk a külföldön élő rokonainkkal. Bár ezek mind olyan dolgok, amik nagyban leegyszerűsítik az életünket, mégsem könnyítik annak az elfogadását, hogy a kapcsolatok és a saját belső életünk nem így működik, a léleknek sok-sok időre van szüksége. Ez az idő pedig nem fog ajándékba megérkezni, a körülményeink és az élethelyzetünk nem fognak varázsütésre olyan ideálisan összerendeződni, hogy a türelem csak úgy meglepjen bennünket. A mi döntésünk, hogy megadjuk-e azt az időt a lelkünknek, hogy elcsendesedhessen, és képesek legyünk a saját igényeinkre, valamint a másik szükségleteire aktívan figyelni és türelmesebbé válni.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Vacsora után a férj segít letakarítani az asztalt, és amikor épp a piszkos szalvétát dobná ki a szemetesbe, észrevesz egy ugyanolyan ajándékkártyát a vödörben, mint amilyen a pezsgőre volt akasztva. Kiveszi, elolvassa. „Sajnálom, hogy most nem sikerült, tudom, hogy megérdemelted volna. Ne add fel! Szeretlek.” – és a végén az asszony aláírása. A feleség tehát nem csapott fel jósnőnek, nem is járt közben a férje helyett a munkahelyén, egyszerűen csak úgy gondolta, hogy mindenképpen jár neki egy meghitt vacsora, akár ünneplésként, akár vigaszdíjul.

Mérnök férjem már az egyetemen tervezési versenyeken indult, és állt helyt, olyannyira, hogy volt olyan makettje, amelyet kiállítottak a Közlekedési Múzeumban. De amikor az első munkahely keresésére került sor, hiába a versenyeken kapott több névjegykártya ilyen-olyan cégektől, hetek teltek el úgy, hogy nem történt semmi. Tudtam, hogy neki idő kell a gondolkodáshoz, döntésekhez, de egyszer csak rákérdeztem, mi a probléma. Azt mondta, nem tudja, melyiket hívja fel, és mégis mit mondjon. Bár nekem közöm nincs a makettekhez, bölcsészként a beszélőkém annál pallérozottabb, így végre először éreztem úgy, hogy ilyesmiben a segítségére lehetek.

Átbeszéltük, mit hogyan szokás ilyenkor mondani, bejelentkezni, időpontot egyeztetni. Ezután következett még az önéletrajzírás és interjúra készülés.

Ő lefaragta az én verziómból a mérnökéknél feleslegesnek bizonyuló sallangokat, no meg persze hozzátette a szakmai tudását, és lám: siker volt az első munkahelyi jelentkezése.
Évekig nem kerültünk hasonló helyzetbe, de tavaly bonyolult és nagy felelősséggel járó feladatot kapott. Persze nem sokat tudtam hozzászólni a dologhoz, viszont hajnalban, amikor arra ébredtem, hogy ég a konyhában a villany, mert nem tud aludni, főztem neki egy nyugtató teát, és leültem hozzá beszélgetni. Évekig faggattam sokszor hiába a munkájáról, vagy nem volt kedve beszélni róla, vagy nem volt türelme elmagyarázni, de ezúttal kérte, hogy este üljünk be valahova kettesben. Én előre felkészültem, hogy csak a korsó sört bámuljuk majd, de nem így lett. Vacsora mellett elmondta, milyen nehézségekkel küzd, és mekkora felelősség van rajta. És bár nem vagyok mérnök, értettem. A feladata lényegét is, de legfőképpen őt, és azt, amit érez, mert így működünk mi, nők. Eltelt egy év azóta, és újból csak ímmel-ámmal hallottam a munkáiról, de most felkérték, hogy tartson előadást. Kimostam az ingét, kivasaltam az öltönyét, de mást is kért tőlem. Hogy hallgassam meg az előadását, mérjem az időt, és mondjam el a véleményem. Mértem, és elmondtam, és meghallgattam újra és újra.

Amikor kilépett az ajtón, mindjárt nekiálltam az ünnepi vacsorának, nem kellett két kártya, tudtam, hogy sikere lesz.

Beszámolhatnék munkahelyi kihívásokról saját részről is, amikor a férjem bíztatott, végighallgatta, miért izgulok. De sokkal többet jelentett az a támogatás, amit anyaként kaptam tőle. Miután megszületett a kisbabánk, mindenkitől csak azt hallottam, „így csináld” vagy „úgy csináld”. Ő volt az egyetlen, aki azt mondogatta: „Jól csinálod. Nagyon jó anyuka vagy”.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

– Mindig is sokat olvastál?

– Egyáltalán nem gondolok magamra könyvmolyként, sőt, néha – kicsit szégyenkezve –magam is rácsodálkozom, mennyi mindent nem olvastam el, amit kellett volna vagy másoknak katartikus volt, miközben már kis­iskolás koromtól van egy belső élményem arról, hogy bizonyos könyvek olvasásától helyreáll a rend a világomban. Visszagondolva talán ezért is volt, hogy

egy-egy regényt vagy annak részletét, novellákat, meséket sokszor újraolvastam, mert biztonságot adott az ismert szöveg, pont, mint egy imánál, és máig is előfordul, hogy egy-egy verssor felidézése segít át valamin.

Például még a gimnáziumi irodalomórák során szegődött mellém József Attila Két hexameterje, vagy Illyés Gyula Bartókjának ez a sora: „Ím, a példa, hogy ki szépen kimondja /a rettenetet, azzal föl is oldja.” Ezeknek és az ehhez hasonló szövegeknek egészen biztosan részük volt abban, hogy pszichológus lettem. Az oldal születésénél pedig tudattalanul maga Weöres Sándor bábáskodott ezzel a néhány sorral: 
„A jó vers élőlény, akár az alma,/ ha ránézek csillogva visszanéz,/ mást mond az éhesnek s a jóllakottnak”

– Milyen szándékok vezéreltek az oldal létrehozásakor? Magadnak szólt inkább vagy másoknak?

– Akkor már évek óta írtam egy pszichológiai témájú blogot, és azt tettem át a Facebookra. Aztán alkalmanként „csak úgy” posztoltam egy-egy verset, amit aznap olvastam, és az emberek reagáltak. Aztán ahogy elkezdték várni az esti verseket, bennem fokozatosan kialakult valamiféle tiszteletteljes felelősség. Azt persze éreztem, hogy engem hogyan gyógyít – de élmény volt látni, hogy mások is pont így vannak vele. Pszichológusként a munkám az, hogy a klienseimet kísérjem, amíg megtalálják a megoldást az elakadásaikra, feloldják a fájdalmaikat és visszanyerik az egyensúlyukat.

Látni azt, ahogy valaki összerakja magát, nagyon jó érzés, miközben egy ilyen folyamatban a másik szenvedéséhez is mindig közel kerülünk, ami érzelmileg nagyon megterhelő.

A segítő munka egy folyamatos balanszírozás: közel kerülni annyira, hogy segíteni tudj – és távol maradni annyira, hogy segíteni tudj. 
A segítő szakember a személyiségével dolgozik, ezért jól kell bánnunk magunkkal, ellenkező esetben kiégünk. Akkor pedig hiába az elméleti okosságunk, a sok éves tapasztalatunk, nem tudunk kapcsolódni a kliensünkhöz és akkor vége, nincs tovább. Én úgy próbálom a munkában is megőrizni a szeretetre való képességemet, hogy valahogy „kivezetem” a másik sorsából jövő fájdalmat, gyötrelmeket. Az irodalmon kívül ezt szolgálja a futás is, meg a nagy séták a természetben, és ilyenkor el is képzelem, hogy „leteszem” a klienseim történeteit. A Margitsziget a kedvenc helyem, ott sok szomorú történetet letettem. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Milyen szempontok alapján választasz ki egy verset?
– Folyamatosan mentek le magamnak verseket, amik meglehetősen nagy összevisszaságban, de optimistán várnak a megfelelő pillanatra, amikor jön hozzájuk egy „pont jó” kép, vagy történik valami bennem vagy akár egy kliensem életében. Néha az esti szép lesz a lezárása egy nehéz történetnek, amit napközben hallottam. Ezzel együtt persze ott van bennük az öröm, a szenvedély, a humor is sokszor, ahogy az életben is, ezért

a legfőbb szempont a választásnál, hogy tudjak hozzá érzelmileg kapcsolódni. Ezt leginkább a kortárs irodalmon keresztül tudom megtenni, és pont azért, mert abból a világból mesél történeteket, amiben mi is vagyunk.

Az iskolában a „holt költők”-et a tantervben megírtak szerint kapjuk, életrajztól a verselemzésig, és ha szerencsések vagyunk, megtaláljuk azokat, akik a műveiken keresztül nyomot hagynak bennünk, és elengedjük azokat, akik nem, szóval rostálunk közöttük. Mivel azonban a kortárs irodalom kevésbé része az irodalomtanításnak, őket inkább választjuk. Egyszer például szembejött a Facebookon egy teljesen ismeretlen nevű költőtől egy vers, amibe beleborzongtam. Miután rákerestem, rájöttem, hogy a versei nekem, rólam szólnak. 
Nem tudok róla semmit – ellentétben Radnótival vagy József Attilával –, de nem is kell. Mert nem ő a fontos, hanem amit érzek a verse olvasása közben. Én leszek a fontos magamnak. 

– Miért fontos, hogy fotók is legyenek a képek mellett? 
– Így indult, így szerették meg, ezért így maradt. Remé­nyeim szerint a kép erősíti a verset, ez nyilván hol jobban sikerül, hol kevésbé. Jókora gyűjteményem van képekből a Pinteresten, onnan szoktam válogatni. Nagyon szeretem a Fortepant is, sokszor felmegyek az oldalra, csak úgy, időutazásból – az oldal profilképe is onnan van. Néha eszembe jut, hogy a nő a fürdőruhában, aki éppen egy tükörben igazgatja a haját, vajon örülne-e, ha látná, hogy profilkép lett? Én mindenesetre örülnék, ha örülne. 
A Verses Naplóm-nál viszont már tudatosan nem használtunk fotókat. Szeder Katával, akivel csináltuk, arra törekedtünk, hogy a versek meghatározott kérdések mentén beindítsák a saját történetet, ezért volt fontos a „fehér lap”, mint projekciós felület. A naplónak Kata csodás vonalkái, pöttyei, hullámvonalai adtak olyan keretet, amibe biztonsággal bele lehet írni az önreflexiókat. 

– Van annak valamilyen jelentősége, hogy általában az esti órákban teszed ki a verseket? 
– Az évek alatt részévé vált az estéknek, mint egy rituálé. Ilyenkor csendesedik le bennem minden, ami aznap történt. Mielőtt posztolnék, sokszor felolvasom a családomnak, néha segítenek képet választani is. 

Egyszer volt csak olyan, hogy a párom meg a kamasz gyerekem azt mondták, hogy ezt ne, mert annyira szomorú, hogy ha kiposztolom, ők leiratkoznak.

Billy Collins A macska elaltatása volt az. Macskás család vagyunk, azt hiszem, ezzel elértem a befogadásuk határát. Nem tettem ki azóta sem. 

– „Az irodalom tökéletesen haszontalan; egyetlen haszna, hogy élni segít.” – mondja Claude Roy. Te mit gondolsz erről? 
– Amikor valakivel elkezdek dolgozni, sokszor javaslom, hogy vegyen egy szép füzetet, amibe szívesen írna, és a folyamatunk során megélt élményeit, gondolatait jegyezze fel. Ez egy önreflexiós napló, amit én ugyan soha nem fogok elolvasni, de azzal, hogy leírja, elkezdi strukturálni az élményeit. A költők, írók első körben ugyanígy a saját világukat rendezik – csak mi olvasóként a részévé válunk. Szerintem pont így segít a művészet. Mert a mi közös világunkból valaki kivesz egy darabot, azt újra meg újra átdolgozza, értelmezi, majd visszaadja nekünk, hogy „nézd, nekem ez ilyen”. Ebben benne van az értékrendje, az örömei és fájdalmai, az életre-halálra adott válaszai, minták a megküzdésre. És a lehetőség, hogy ennek segítségével mi is átdolgozzuk, értelmezzük a saját életünket. Tulajdonképpen ezzel dolgozik az irodalomterápia is. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Használod a pszichológusi praxisodban is a költészetet? 
– Önismereti csoportokban jól lehet használni, mert ott hozzáadódik a csoporttagok ereje is, különösen akkor, ha kifejezetten irodalomterápiás céllal szerveződött. Egyéni folyamatokban is eljön néha olyan pont, ahol egy verssor, egy novella vagy regényrészlet erőforrássá válhat valakinek. Tanácsadó szakpszichológusként végeztem, egyéni és párterápiás folyamatokban is dolgozom, jellemzően rendszerszemléletű megközelítéssel. Ez azt jelenti, hogy a kliens elakadását, jelenlegi helyzetét megpróbáljuk úgy megérteni és megsegíteni, hogy dolgozunk a családi rendszerével. Hogy honnan jött, milyen mintákat látott az eredeti családjában, milyen erőforrásai vannak?

Számomra is nagyon izgalmas munka, ahogy a klienseim történeteiből kibomlik egy család, összeáll a genogramjuk, amire nem ritkán rácsodálkoznak és megkérdezik: másoké is ilyen bonyolult?

És igen, szerintem sokan nagyon bonyolult családokból jövünk, nem ritkán sérülésekkel, valamiféle hiányérzettel, miközben élhető életet szeretnénk összerakni magunknak, és ha ehhez önismereti munka kell, akkor azt is bevállaljuk. Nagyon tiszteletreméltó az, amikor valaki belevág egy ilyen munkába, mert jól akar lenni, jó életet akar magának. Mert végső soron mi magunk vagyunk a magunk összes lehetőségének a tárháza. Főzni sem kezdünk el anélkül, hogy ne tudnánk, mi van a kamrában, hűtőben. Szóval abból kell főznünk, amink van, és persze lehet, hogy improvizálni kell, meg kihagyni vagy éppen pótolni ezt-azt, de ettől még lehet jó az étel. Meg az élet is.

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. szeptemberi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Nemrégiben Ausztriában egy 18. életévét betöltött lány beperelte szüleit, mivel azok – a lány többszöri kérése ellenére – nem távolították el a róla készült fotókat a közösségi oldalukról, sőt, újabbakat is megosztottak. Pert nyert? Igen! Mert noha posztolni, láj­kolni, megosztani ma már evidens, és a szülőnek joga van ugyan ahhoz, hogy szabadon kifejezhesse véleményét és szülői identitását, ugyanakkor kötelessége az is, hogy gyermekét megóvja mind az offline, mind az online világ veszélyeitől, és ne sértse meg a magánszférához való jogát. A gyerekek idősebb korukban zavarba ejtőnek találhatják majd a róluk megosztott tartalmakat, és a szülők számára cukinak tűnő félmeztelen, kádban csücsülős képeik miatt például kegyetlen viccek célpontjaivá válhatnak az iskolában, óvodában. A közösségi médiában megjelenő – hozzájárulásuk és tudomásuk nélkül – kiposztolt képek, történetek, videók azt az érzést kelthetik bennük, hogy nem kontrollálhatják mindazt, ami történik velük, és a szülő azt erősíti bennük, hogy az az az igazán lényeges, amit mások gondolnak róla.  A sok pozitív visszajelzés (lájk) egyébként is veszélyes örvénybe húzhatja be a csemetéjét Facebookon „reklámozó” szülőt, ugyanis idővel a gyermekkel szemben támasztott elvárás a tökéletesség lesz, amit az nyilvánvalóan képtelen teljesíteni, és ettől nagy valószínűséggel frusztrálttá, komplexusossá válik.

Sajnos az internetre felkerülő fotókkal és információkkal nem lehet egyszerűen elbánni: ha letöröljük a tartalmat, akkor se lehetünk biztosak benne, hogy nem jön szembe velünk jobb esetben egy ismerős, rosszabb esetben egy idegen oldalán. Az interneten jó szándékkal közzétett információk hosszú ideig elérhetők, továbbküldhetők és visszakereshetők. Nem ritka, hogy a gyerekekről készített képeket a közösségi oldalakról elérve pedofil hálózatok oldalain teszik közzé, vagy az adatokat (név, születési dátum, földrajzi elérhetőség) felhasználhatják személyazonosság-lopáshoz, egyéb átverésekhez, ráadásul mindez lehetőséget ad arra is, hogy rossz szándékkal a fiatalkorú bizalmába férkőzzenek.

A Magyar Telekom Digitális Szülő vagyok! edukációs programja – amely a Hintalovon Alapítvánnyal partnerségben valósul meg – pont a gyermekek online térben való megjelenésének lehetséges veszélyeire hívja fel a szülők figyelmét, és iránymutatást ad arra, hogyan lehet tudatosan és biztonságosan tartalmakat megosztani a közösségi médiafelületeken.

„Infokommunikációs vállalatként feladatunk, hogy szolgáltatásaink által biztosítsuk a minőségi hozzáférést az online térhez, ugyanakkor felelősségünk, hogy ráirányítsuk a figyelmet a digitális eszközök és lehetőségek tudatos használatára. Programunkkal arra szeretnénk felhívni a szülők figyelmét, hogy sokszor nem is feltételezett veszélyek leselkedhetnek gyermekünkre az online közösségi térben és igyekszünk irányt mutatni, hogyan lehet a helyes arányokat megtalálni a gyermekükről készült képek online megosztásakor” – erősítette meg a kezdeményezés célját Kutas István, a Magyar Telekom vállalati kommunikációs igazgatója. Az ügy mellé állt Kovalcsik Ildikó (Lilu), Tatár Csilla műsorvezető, valamint több hazai véleményvezér és Instagram-csatornát kezelő ismert szülő, akik elkötelezettek a felelős online működés mellett.

A kampány központi eleme az Alapítvány szakmai partnerségében megalkotott online kérdőív, amelynek kitöltésével mindenki felmérheti, mennyire vannak biztonságban gyermekeiről készült, közösségi csatornákra feltöltött képei, videói, egyben visszajelzést kap arról, hogy hogyan érdemes biztonságosan posztolni.
Az online kérdőív itt található.
A kampányhoz készült Instagram GIF-csomag pedig „digitalisszulo” keresőszóval érhető el.

Fontos tehát, hogy vigyázzunk egymásra, online is, és ne feledjük, hogy a gyermek digitális lábnyomáért elsősorban a szülő felelős!

Pálúr Kornélia: Egy nyár végi, egyetemistáknak, főiskolásoknak szervezett keresztyén táborban ismerkedtünk meg. Én 19 éves voltam, János pedig 20. Kölcsönösen felfigyeltünk egymásra, és szinte az első perctől megtaláltuk a közös hangot. Sokat beszélgettünk a táborban és azt követően is.
Pálúr János: A megismerkedésünk után nem sokkal Kornélia Amerikába ment egy évre nyelvet tanulni. Ez egy hatalmas próbatétel volt, mégis csodálatos élményekkel gazdagította a kapcsolatunkat. Még az utazás előtt eldöntöttük, hogy összekötjük az életünket. A távolléte alatt folyamatosan leveleztünk. Kornélia szüleivel is szorosabbra fűztem ez idő alatt a szálakat, és a tágabb rokonságot is megismertem. Mondhatni az anyósjelöltemnek udvaroltam ténylegesen, Kornéliának pedig csak írásban. (nevet)

– Mikor volt az eljegyzés?
János: Én pár nappal Kornélia hazaérkezése után már előhozakodtam a gyűrűvel, de hivatalosan két hónapra rá jegyeztük el egymást, három és fél évvel a megismerkedésünk után pedig összeházasodtunk.

– Négy gyermekük született. Így tervezték?
Kornélia: Jánosnak három testvére van, nekem csak egy, de édesanyám kiterjedt rokonsággal rendelkezik, és elég intenzív a kapcsolatuk is egymással, így a nagycsaládos létforma számomra sem volt ismeretlen. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat abból a szempontból is, hogy mindketten odaadó, gondoskodó szülők mellett nőhettünk fel.

Először három gyermekre gondoltunk, aztán plusz ajándékként érkezett a negyedik.

János: A családi összetartás mellett a gyülekezeti kötődés volt még a közös szál, és persze a zene szeretete. Számomra különleges vonzerőt jelentett, hogy Kornélia évekig fuvolázott, vasárnaponként pedig a gyülekezetük kórusában is énekelt. Nagyon imponált, hogy a szerelmem jártas az egyházi muzsikálásban, méghozzá igen magas szinten. A zene azóta is fontos szerepet tölt be az életünkben, és a gyerekeinket is igyekeztünk megismertetni ezzel a csodálatos világgal. Sokat énekeltünk otthon együtt, és rendszeresen vittük őket koncertekre is.

– A sajátjaira is?
János: Az orgonaművészi pályám érdekessége, hogy a koncertjeim leggyakrabban katedrálisokba, templomokba „visznek el”. Ajándékként fogtam fel mindig, hogy ezekkel az utazásokkal egészen különleges módom tudom gazdagítani a családomat. A gyerekeim nagyon sok koncertemet hallották élőben. Bár jó fülük van hozzá, sosem erőltettük, hogy zenéljenek, más irányt is vett a pályájuk, igaz, a legkisebb, aki 13 éves, még lelkesen zongorázik.

Kép

A Pálúr család

– A nagyok mivel foglalkoznak?
Kornélia: A fiunk jogásznak készül, múlt ősszel volt az esküvője. A legnagyobb lányunk idén nyáron fog férjhez menni, ami szintén nagy öröm a számunkra. Ő pedagógus, a húga pszichológusnak készül, a legkisebb lányunk pedig még általános iskolás.

– A gyerekek érkezését hogyan tudták „összehangolni” János karrierjének a felívelésével?
János: A gyerekek érkezését mi mindig ajándéknak fogtuk fel. A családot a hivatásomtól soha nem választottam el élesen, úgy alakítottam, hogy a kettő szépen egybeolvadjon. Az isteni gondviselésnek köszönhetően a gyerekekkel kapcsolatban nem kaptunk nagy életpróbákat, szép sorjában érkeztek egymás után egészségesen. Már két gyermekünk volt, amikor kezdtük kapizsgálni, hogy milyen irányt vesz a pályám. Lehetőségünk nyílt akkor egy évet Párizs szívében eltölteni, a Notre-Dame orgonistájától tanulhattam, ami a szakmai fejlődésem szempontjából meghatározó jelentőséggel bírt. A francia fővárosban családilag is életre szóló élményeket szereztünk. Egy hatalmas kalandnak fogtuk fel az egészet, és az is lett.
Kornélia: A nagycsaládjainkban mindig sok testvér, unokatestvér vett körül bennünket, ezért ifjú szülőkként nem rettentünk meg a gyereksírástól, de természetesen nekünk is voltak nehezebb időszakaink. A nagy változások, amilyen a gyerekek születése is volt, minket is megpróbáltak. Egyik nagymama ezt mondta, a másik meg teljesen mást… Az volt a szerencsénk, hogy amikor az egyikünk elkeseredett, a másik tudta biztatni.

– Mi legyen előbb, karrierépítés vagy a gyermekvállalás? Ez a kérdés mennyire foglalkoztatta akkoriban?
Kornélia: Amikor az első gyermekünk megszületett, nekem még egy évem hátra volt az egyetemből. Államvizsga után sokáig nem foglalkoztam a saját karrieremmel. E tekintetben is összhang volt közöttünk, egyértelműen a családalapítás, a gyermekvállalás állt az első helyen, és ezzel párhuzamosan alakult János pályája.

Nem volt hiányérzetem, tudtam, hogy a munka megvár, és én is ajándéknak éltem meg, hogy miközben bővült a családunk, János orgonaművészi munkája révén csodálatos helyekre jutottunk el együtt a gyerekekkel.

20 évet voltam otthon velük, de közben azért dolgoztam nyelvtanárként vállalatoknál reggeli vagy esti beosztásban, így a nap nagy részét otthon tölthettem. 40 éves elmúltam már, amikor pályakezdőként elhelyezkedtem egy iskolában. Egyáltalán nem bántam meg, hogy korábban így döntöttem, döntöttünk. Sok lehetőség áll még előttem, arról nem is beszélve, ami már mögöttem van! Az édesanyám 48 évesen lett nagymama, a gyermekeink a fiatal nagyszüleik révén is felbecsülhetetlen élményekkel gazdagodtak, szóval, ha újra kéne kezdeni, akkor is így csinálnám. A mai huszonéveseket is arra buzdítom, hogy merjenek fiatalon szülővé válni, nagyon megéri!
János: Abban kellett egymást támogatnunk, hogy legyen merszünk hosszú távon előre nézni, és ne csüggedjünk amiatt, hogy jelen pillanatban még mi minden hiányzik az életünkből. A szakmánkban hosszútávon, a családban rövidtávon szerettünk volna jól megfelelni.

– Az otthonról hozott minták révén szinte készen kapták a tudást, hogy hogyan kell jól működtetni egy házasságot. Ez mindig egyértelmű volt az önök számára?
János: A házaspárok kisebb-nagyobb kapcsolati megpróbáltatásain, összezördülésein mi is végigmentünk az idők során, kezdve attól, hogy hol kell megnyomni a fogkrémes tubust és az ablakot nyitva vagy csukva kell-e tartani. A napi nehézségek el tudják borítani az embert, kellenek a fogódzók. A pozitív családi mintákra tényleg tudtunk támaszkodni, és mellette a hitünk is megtartó erőnek bizonyult, no meg persze az, hogy a céljaink mindvégig közösek voltak. Mi áldásként tekintünk az elmúlt 30 évünkre, és azt gondoljuk, hogy az áldás a hitnek a jutalma.

Kesereghetnénk azon, hogy mit nem valósítottunk meg az életünkben, de mi tudatosan inkább arra koncentrálunk, hogy mennyi minden alakult a várakozásainkon felül.

Kornélia: Valóban nagyon szép példák voltak előttünk, de a magunk házasságáért nekünk kellett megdolgoznunk. Minden kapcsolatban két akarat ütközik, nekünk is komoly feladatot jelentett és időbe telt, mire megérttük, hogy nem az a legfontosabb, hogy mindig a saját elképzelésünk érvényesüljön egy-egy vitában. Egymás mellett váltunk felnőtté és tanultunk meg bocsánatot kérni, rugalmasan gondolkodni. Ez csak úgy megy, ha nap mint nap, ezerszer is igent mondunk a másikra, a közös céljainkra, ezért is választottuk ezt mottónak.

Kép

János és Kornélia

– Az improvizációs készséget János a zenében magas fokon alkalmazza, és tanítja is. A magánéletükben is gyakran élnek ezzel az eszközzel?
János: A családom nem túl hálás, ha csak úgy, ad hoc próbálom meghatározni a közös feladatokat vagy programokat, de a gyors változtatás képessége bizonyos esetekben nagyon jól jön.
Kornélia: A magánéletben egyikünk sem a gyors döntés nagymestere, szeretjük minden oldalról megvizsgálni az adott kérdést, mindkettőnkbe szorult egy jó adag perfekcionizmus. A rugalmasság terén rengeteget fejlődtünk az elmúlt évtizedek során, én azt gondolom. A teljes szabadság azonban, ami már inkább szabadosság, nem jellemző ránk, szeretjük a kereteket. Vannak alapvető, közösen felállított szabályok, amelyekhez szeretjük tartani magunkat, pl. a gyereknevelésben.

– A családi munkamegosztás hogyan alakul önöknél?
János: Főzni nem szoktam, szerintem jobban jár a család, ha elkerülöm a konyhát. (nevetnek) Teljesen megkövesedni sem akarunk azért a feladatok elosztása terén. Számomra a karanténhelyzet hatalmas felismeréseket hozott: sokkal többet vagyok most otthon, és rájöttem, hogy már apró dolgokkal is jelentősen tudom befolyásolni a családtagjaim közérzetét, ha mondjuk reggelente bevetem az ágyat vagy letörlöm az asztalt, megterítek.
Kornélia: Ez attól is függ, mit nevezünk hagyományos munkamegosztásnak. Természetes az, hogy egy apuka elmegy az edzésre a gyerekekért, minden este lefekteti őket, olvas és énekel nekik? A családunk „működtetésében” vannak dolgok, amik rám, mások Jánosra lettek szabva. Én még soha nem mostam autót, nem szeretek tankolni sem, örülök, hogy János ezeket a dolgokat leveszi a vállamról.

Fontos, hogy a másik erőfeszítéseit napi szinten elismerjük, és ne csak magunkban nyugtázzuk, ha valami jólesett, hanem forduljunk oda a társunkhoz, és köszönjük meg neki. Ez nekünk sem megy mindig automatikusan, de törekszünk rá.

– Április 6-án lesz házasságkötésük harmincadik évfordulója. Hogy fognak ünnepelni?
Kornélia: Normál esetben elutaztunk volna valami szép helyre, János remek utazásszervező, de a járvány ezt most ugye felülírja. Az ünneplés viszont nem fog elmaradni.
János: Nagyon fontosak számunkra a családi ünnepek, hogy megemlékezzünk az életünk fontos eseményeiről.

– Miért hálásak a másiknak leginkább?
János: Én nagyon nagyra értékelem Kornélia önzetlen támogatását. Amikor arról volt szó, hogy a karrieremre koncentrálunk, száz százalékosan mögöttem állt. Kívánni sem tudtam volna nála jobb házastársat.
Kornélia: Én a napi ölelésekért vagyok hálás, hogy a férjem folyamatosan érezteti velem, hogy szeret. A hűség is rendkívül fontos a számomra, János sohasem adott még egy apró okot sem arra, hogy kételkednem kelljen benne.
János: Istennek is hálásak vagyunk, hogy áldása végigkísérte eddigi életünket, és bízunk abban, hogy hamarosan unokákkal is megörvendeztet bennünket!