Janka problémamentes várandósságból született, és édesanyja a legnagyobb boldogságban töltötte együtt kisbabájával az első kórházi napokat. Ám amikor az egyik esti fürdetés után Jankáért ment a csecsemőosztályra, látta, hogy orvosok veszik őt körül.
Csak rutineljárás
„Azt gondoltam, ez csak egy rutinvizsgálat, de leültettek, és elmondták, hogy Janka bőre elszíneződött, szürkéskék lett, amiből egy nagyon ritka anyagcsere-zavarra gyanakodnak. A kislányom értékei tovább romlottak, de az orvosok másnap sem tudták, mi okozhatja a gondot, így átirányítottak minket a Bókay utcai gyermekklinikára. Itthon közben már terülj-terülj asztalkámmal készültek a fogadásunkra, ezért az volt az első reakcióm, hogy nekünk haza kell mennünk, mert várnak. Ekkor még nem tudtam, hogy az ember az élet legijesztőbb pillanataiban valószerűtlen módon kapaszkodik a földi dolgokba.”
A gyermekkórházban azonnal egy ritka anyagcsere-zavarokra szakosodott doktornő vizsgálta meg Jankát, aki negyedóra elteltével közölte: a kislány most már életveszélyes állapotban van, hajszálon függ az élete, azonnal intenzív osztályra kell tenni.
„A férjemmel teljesen összeomlottunk, az iszonyatos bizonytalanság és kiszolgáltatottság letaglózott minket.”
„Közben kiderült, hogy a kórházban éppen nincs szabad ágy a szülők számára, de én csak arra tudtam gondolni, ha a földön is kell aludnom, nem mozdulok a kiságya mellől. A diagnózis szerint a Janka szívéből kivezető ér, az aorta szinte teljesen el volt záródva, ez okozta ezt az óriási keringési problémát. Gyakorlatilag az alsó végtagjai nem kaptak elég oxigént. Nem sokkal később rohammentő érkezett érte, és én már nem fértem be, el kellett engednem a picim kezét. Csak azt mondogattam neki búcsúzóul: »Tarts ki, itt vagyok, apával jövök utánad.«”
Antónia soha nem fogja elfelejteni azt a szívbemarkoló érzést, ahogy a szirénázó mentő elszáguldott újszülött gyermekével. Ameddig a szülők oda nem értek a Gottsegen György Országos Kardiovaszkuláris Intézet csecsemőintenzív-osztályára, úgy érezték, ilyen borzalom csak velük történik. Ott viszont több tucat hozzájuk hasonlóan nehéz helyzetben lévő szülővel találkoztak.
Az életmentő operáció
„Láttam őt a kis ágyában, és láttam a többi babát mellette, akik szintén az életükért küzdöttek. Elképesztő, az az emberfeletti munka, amit az ápolók és az orvosok végeznek. A végsőkön túl is küzdenek a gyerekekért. Emlékszem, amikor beléptem a harmadik emeleti intenzívre, láttam, hogy minden szülőnek fel van akasztva egy sorszámmal megjelölt fogasra a köpenye. Ekkor azt mondta nekem az egyik nővér, hogy jegyezzem meg jól, enyém az ötös fogas lesz. Számomra ez a mondat jelentette innentől a kapaszkodót: van egy saját köpenyem, nekem lesz kit látogatnom.”
Amikor az ötös számú köpenyben Antónia először láthatta meg kislányát immár az intenzíven fekve, a pici már tele volt csövekkel, drótokkal, a nyakába művénát helyeztek.
Egy infúziótorony pumpálta belé az életet, gépek lélegeztették ezt az apró gyermeket, akinek állapota időközben annyira leromlott, hogy a szülőkkel többször közölték: nem biztos, hogy Janka túléli a nehéz műtétet. Mégis a háromórás, háton keresztül elvégezhető szívműtét lett a kislány egyetlen esélye az életben maradásra.
Bábel Antónia és családja
„Azért nem ismerték fel ezt a szívproblémát a várandósság alatt, mert az elzáródás olyan helyen volt, ami az anyaméhben még nincs vér alatt. Van egy Botallo vezetéknek nevezett ér, amely kizárja a tüdőt a vérkeringésből, amíg a magzat a köldökzsinóron keresztül táplálkozik és veszi magához az oxigént. Hiába volt ott akár hónapok óta az elzáródott aorta Janka szívében, mivel nem folyt benne vér, nem okozott problémát. Amikor azonban a Botallo vezeték a születéskor bezáródott, a vérnek nem volt hol átfolynia, csak lassan csordogált. Közben a nyomáskülönbség miatt a szívkamrák közti fal kilyukadt, ezt a lyukat még nem merték ekkor megműteni, mert nem élte volna túl. Erre a hatórás műtétre decemberben került sor.”
Részlet a „Titkos rejtek” című meséből (Bábel Antónia: „Janka meséi” című könyvéből)
Hosszú ideig tartott, amíg újabb orvosok eltüntették az elzáródást, és végre szabaddá tették a vér útját. A szív katonái végig követték az egész „hadműveletet” a monitoron.
Amikor az orvosok helyét átvették a nővérek, a százados így szólt:
– Ezredes, most, hogy elhárult a veszély, hadd kérdezzem meg, mi van a titkos rejtekben?
– Nem tudja, igaz? – kérdezte az ezredes kissé pökhendien. – Ezt nem oktatták a kiképzésen, mert csak olyan vén rókák tudják, mint amilyen én vagyok! Egyet mondok, százados! Ott laknak az érzelmek, ott lakik a szeretet. Bonyolult dolog ez, ne is firtassa! Idővel megért mindent! Egyszerűen vésse az eszébe, hogy a titkos rejteket és a szívet mindenáron védeni kell! Érti?
Antónia és férje, László éjjel a műtét alatt az üres kórházi folyosón várakoztak, minden ajtónyitásra összerezzentek, nehogy rossz hír érkezzen. Műtét előtt közösségi oldalukon kérték ismerőseiket: imádkozzanak Jankáért, mert nagy a baj.
„Úgy éreztem, egy ellenséges erővel harcolunk, és nem fog sikerülni az imák nélkül. A felhívás hatására több ezren imádkoztak Jankáért, miséket írattak érte, imacsoportok alakultak, van, aki a mai napig minden este imádkozik érte, értünk.”
Részlet „A Szív virágai” című meséből (Bábel Antónia: „Janka meséi” című könyvéből)
Miközben a Föld mindent megtett a virágért, a csillagok táncolni kezdtek. Egyik a másik után, a legkisebbektől a legnagyobbakig, a legközelebbiektől a legtávolabbiakig. Úgy fénylettek, hogy még nappal is látszottak az égen. Egyszerre csak egy közös, ragyogó fénysugár indult felőlük a kis virág felé, amely körbeölelte és hajnali harmatként bevonta a tövétől kezdve, a levelein át egészen a virágfeje búbjáig.
Amikor a műtétet végző orvos mosolyogva lépett ki a műtőből, egyszerre mintha a kötelet vették volna le a szülők torkáról. A műtét sikeres volt, Janka túléli, elkezdődhet a felépülés időszaka – gondolták ekkor, ám sajnos, ahogy a mesékben általában lenni szokott, egynél több próbatétel várt a kicsi Jankára.
Az erecskék küzdelmei
„Azt mondták az orvosok, ha minden jól megy, egy-két héten belül otthon leszünk. Én ragaszkodtam az anyatejes tápláláshoz, ezért tudatosan odafigyeltem arra, hogy ne apadjon el a tejem. Hatalmas örömöt okozott nekem mindennap odaadni a több üvegnyi friss anyatejet, amit a fecskendőn keresztül megkaphatott Janka. De sajnos a boldogságunk két napig tartott, mert trombózis miatt belilult az egyik lábfeje. Azt gondoltam, ha egy életmentő műtétet sikeresen végrehajtottak, már nem lehet semmi baj, de másnapra már a térd alatti részig volt lila Janka bal lába. Azonban a keringési probléma miatt nem kaphatta meg a szükséges mennyiségű vérhígító gyógyszert, mert fennállt az agyvérzés vagy más belső vérzés veszélye.”
Bár a kórház érsebésze először az erek kicsi keresztmetszetére hivatkozva nem vállalta a műtétet, végül mégis elvégezte. Ennek köszönhetően, Janka combjából sikerült eltávolítani a vérrögöket. Sajnos a lábszára már nem tudott meggyógyulni, ezért bár az orvosok egy ideig reménykedtek, végül közölniük kellett a rossz hírt a szülőkkel: a kislány bal lábának egy részét amputálni kell, mivel megindult benne az elhalási folyamat.
„Emlékszem, egy szombati napon végezték el az amputációt, a férjemmel a műtét alatt elmentünk egy közeli bevásárlóközpontba, és csak ettünk, és ettünk. Bármilyen bizarrul is hangzik – az is volt – még vicceltünk is, vajon van-e még hozzánk hasonló helyzetben itt más valaki.
Teljesen valószerűtlen helyzet volt, valahol az őrület határán egyensúlyoztunk, a pszichénknek szüksége volt valamire a régi, normális életünkből, hogy ép elmével túléljük, ami éppen akkor Jankával történt.
Amikor a műtét után bemehettem hozzá, azonnal azt néztem, megmaradt-e a térde. Mivel a lábunk térdből nő, ez stratégiai fontosságú volt Janka további élete szempontjából. Ha azt is amputálni kellett volna, egész életében tíz centis lába lett volna.”
Részlet Bábel Antónia „Janka meséje” című könyvének „Szilvesztertől karácsonyig” című meséjéből:
Visszacsomagolta a babákat, akik újabb négy napig zötykölődtek, mígnem végre elértek eredeti úticéljukhoz. A meseíró kíváncsian csomagolta ki őket, azonban amikor Bettit a kezébe vette, megdöbbent.
– Hiszen ennek hiányzik a bal karja! Hogyan adhatnám így ajándékba?
Egymás mellé állította a három babát, nézegette őket, megcsodálta a ruhájukat, a csuklójukra kötött erszényüket, a göndör hajukat, de a csalódottságát nem tudta elrejteni.
– Mit csinálhatnék én veled? Ugyan ki örülne egy félkarú babának?
A meseíró gyermeket várt. Már nehezen mozgott a nagy pocakjától. A babákat ismét elcsomagolta, és a dobozban hosszú várakozás következett…
A hála könyve
Az amputáció után végre valóban a felépülés időszaka következett. Antónia tizenhat nap múlva tudta először magához ölelni gyermekét, addig előfordult, hogy csak kesztyűben simogathatta.
„Jankát Mihálovics Mihály görögkatolikus kórházlelkész atya keresztelte az intenzíven. Álltunk a zöld köpenyben, délután, én végig sírtam, a nővérek pedig a pult mögül figyelték ezt a nem mindennapi filmszerű jelenetet. Fontosnak éreztük, hogy Janka mielőbb részesüljön a keresztség szentségében.”
Elképzelni is nehéz, min ment keresztül ez a család, de a szülők szívét a fájdalom és a veszteség kínzó érzése mellett a határtalan hála is eltöltötte.
Hálásak voltak az orvosoknak, a nővéreknek, a Peter Cerny Alapítvány mentőseinek, és már a kórházban tartózkodás kezdetén elhatározták, a dolgos kezek munkájának egy mesekönyv formájában fognak méltó emléket állítani.
„Szerettem volna olyasmit adni, ami a lényem egy része, amit úgy ajándékozhatok oda, ahogy az orvosok adták nekünk a legjobb tudásukat és a lelküket. Olyan ajándékot szerettem volna, amiről öt év múlva is tudni fogják, hogy ezt Jankához és a szüleihez köthetik. Nagyon igyekeztem olyan mesekönyvet írni, ami tartalmazza azt a rengeteg nehézséget és örömet is, amit átéltünk, kiemelve benne azokat a jó dolgokat, amelyek az események következményeképpen lettek az életünk részei: barátokat szereztünk a kórházi hetek alatt, akikkel azóta is tartjuk a kapcsolatot. Nagyon jólesnek a visszajelzések: a világ minden tájáról kapok üzeneteket a könyv olvasóitól, akik sok esetben sorstársaink. Erőt ad számukra a történetünk, vagy felrázza azokat, akik nem mentek át ilyen szörnyűségeken. A könyvbemutatókon is rengeteg szeretetet kaptam, kapok a vendégektől. Végtelenül megtisztelő ezeken az alkalmakon a kórház orvosainak, ápolóinak jelenléte. Nagyon sikeres lett a meséskönyv, köszönhetően annak is, hogy az egyik benzinkút-hálózatnál is meg lehetett vásárolni. A bevételből 2020 végén a Peter Cerny Alapítványnak 1 millió forintot, a Szívbeteg Gyermekek Védelmében Alapítványnak pedig 1,6 millió forintot utalhattam át, amiért nagyon hálás vagyok azoknak, akik megvásárolták a mesekönyvet.”
A szülők lelki sebeit Janka gyógyítja
Egyéves volt, amikor megkapta az első műlábat. A szülők Új-Zélandtól Afrikán át Izraelig kitartóan kutakodtak, mert ennyire pici lábfejet nem gyártanak.
Végül Budapesten két műszerész a saját kezével faragott a kislánynak lábfejet. Janka fantasztikus gyerek, jókedélyű, nyitott személyiség, aki szerencsére semmire sem emlékszik élete első néhány hetének szörnyűségeiből. Közel kétévesen már átsétál a szobán. A szülőknek és Lenkének, Janka négyéves testvérének azonban fel kellett dolgoznia a történteket.
„A férjemmel eleinte mind a ketten beburkolóztunk a saját traumánkba, és keveset beszélgettünk. Amikor hazajöttünk a kórházból, három hónapig nem találtam itthon a helyem, nem éreztem magunkat biztonságban. Bent mindig kéznél volt a segítség, itthon viszont hirtelen nagyon egyedül éreztem magam, nagynak éreztem a folyamatos gyógyszerezés felelősségét is. Néha annyira kimerültek voltunk, hogy arra sem emlékeztünk, vajon odaadtuk-e neki az aktuális adagot, vagy belekevertünk-e mindent. Az is előfordult, hogy besípolt a légzésfigyelő éjszaka, és csak negyedszerre sikerült Jankát felráznom.”
A mesekönyv megírásában a legnagyobb kihívást az amputáció megjelenítése okozta. Antónia még maga is küzdött a veszteségélménnyel, nehéz volt fogyaszthatóvá, gyermekek számára is befogadhatóvá tenni ezt az eseményt, de a könyv csak ezzel együtt lehetett teljes.
A meséskönyv gyakran előkerül odahaza is, és Janka testvérének, Lenkének is segítség a történtek feldolgozásában.
„Janka éppen most van abban a korban, amikor nézegeti az én lábaimat, ütögeti az ő picike lábát, és mutogatja az édesapjának, hogy itt valami máshogyan van. Szerencsére sokszor kéri, hogy tegyük fel a műlábat, és boldog, hogy tud lépkedni.”
„Ahogy nézem őt, és azt a végtelen erőt, ami benne van, most, majdnem két év távlatából nem tudnék úgy nyilatkozni, hogy ami velünk történt, komplett szörnyűség volt, és kiradíroznám az életemből. Sokkal jobb ember lettem általa.”
A kórházban az ember önuralmat tanul és türelmet, megtapasztalja, hogy milyen törékeny az élet és milyen kiszolgáltatott saját maga. Ahogy várakoztunk az első műtét alatt, leperegtek előttem a kicsinyes dolgaim, olyan volt, mint egy tisztító tűz. Átértékeltem az életet, szinte világosan kirajzolódott előttem, mi az igazán fontos. Megfogalmazódott bennem, hogy az igazi boldogság a fájdalomból fakad... Azt hiszem, csodát csináltunk a pokolból. Értem, amikor az emberek azt mondják vagy azt írják nekünk, hogy hősök vagyunk. Mindenki az, aki megfordul a Gyermekszív Központ intenzívosztályán.”
