A brutális emberjogi és környezeti hatással bíró fast fashion márkák „eco bőr” és „eco pamut” termékei… Egy 71%-ban újrahasznosított műanyagdobozban kínált balzsam (amelynek egyébként igen jelentős alapanyaga a pálmazsír), a „természetes” anyagokból készített, lebomlónak hirdetett eldobható pelenkák… A lista szinte végtelen. Ám egy valóban környezettudatos ember gyakran rosszallóan elhúzza a száját, amikor ezekhez hasonló, „zöldnek” álcázott termékekkel találja szemben magát. Ez a kommunikációs és reklámgyakorlat ugyanis nemcsak a tudatos fogyasztók szempontjából káros, hanem azért is, mert elviszi a fókuszt a valóban környezettudatos márkákról és arról, hogy valójában mekkora súlya van egyéni felelősségünknek a vásárlói szokásaink kialakításán át.

Zöldre mosni a mocskot

A „greenwashing”, vagyis a „zöldre mosás” tulajdonképpen a fogyasztói társadalomra berendezkedett brandek egyik megtévesztő, profitmaximalizáló módszere. Ennek lényege, hogy a cég a saját marketing- és PR-stratégiáin keresztül önmagát környezetbarátnak, az emberi társadalomért és a bolygó élővilágáért felelősséget vállalónak hirdeti, miközben a termékek gyártásában, szállításában, a munkavállalói körülményekben és egyéb gyakorlatokban nem tesz eleget ezeknek az állításoknak.

Jelentős összegeket allokál arra, hogy „zöld” színben tűnjön fel, de ennek a töredékét sem költi el valóban „világjobbító” tettekre.

Magát a kifejezést 1986-ban egy New York-i környezetvédő, Jay Westerveld találta ki. Ő a szállodaipar megtévesztő kommunikációját kritizálta, miszerint a szobákban környezettudatosságot célzó plakátokat helyeztek ki, hogy a vendégek inkább használják újra a törölközőiket ahelyett, hogy mindig tisztát kérnének. Az alapvetően jó megközelítésű kampány ott bicsaklott meg, hogy a szállodaláncok ezen túl semmilyen erőfeszítést nem tettek annak érdekében, hogy valóban javítsák az energia- és vízfelhasználásukat. A cél pusztán a kiadások csökkentése volt.

Nagy márkák nagy felelőssége

A jelenség tehát nem újkeletű. A Greenpeace 1992-ben adott ki a témában egy brossúrát, amelyben többek között a Shell, a General Motors vagy a Mitsubishi káros gyakorlatait leplezik le. Emellett rámutatnak a „zöldre mosás” térnyerésének hátterére is: a ’70-es és ’80-as években felfutó civil mozgalmak, a társadalmi szinten – és így a politikában is – erősödő környezettudatos diskurzus, a média fókuszált érdeklődése és az azóta is egyre súlyosbodó természeti károk (mint például a korallzátonyok pusztulása, a növekvő ózonlyukak vagy épp a klímakatasztrófa) mind-mind oda vezettek, hogy a mezei fogyasztó fejében is egyre inkább teret nyert a környezettudatosság.

Fontos kérdés lett, hogy az életvitelünkkel hogyan gyakorlunk hatást a bolygó és az élővilág egészére; a termékválasztásnál felmerülő szempontok között egyre nagyobb hangsúlyt kapott a „zöld irány”.

Ez a hatás pedig értelemszerűen lecsapódott a termelési szférában, de még inkább a brandek imidzs-kommunikációjában. Ha a vásárló számára fontos az általa használt vagy fogyasztott dolgok ökológiai lábnyoma, akkor a márkának érdeke, hogy minél inkább azt kommunikálja, az ő terméke és vállalati kultúrája megfelel az elvárásoknak – még ha a valóságban ez nincs is feltétlenül így. Ezt pedig leginkább azok a piaci nagyágyúk tudják megtenni, amelyeknek nem feltétlenül probléma néhány millió dollárt rászánni egy zöldítő imidzskampányra. Így került a „greenwashing” célkeresztjébe azóta többek között a Pampers, a McDonald’s, az Airbus, vagy a Starbucks is.

Kép

Kép: Freepik

Bűn és a bűnhődés hiánya

A „greenwashing” egy nagyon összetett problémahalmazt és pont ezért hatalmas felelősségkört jelent – ahogy erre a TerraChoice 2007-es tanulmánya is rámutat. Egyrészt a gyakorlat megtéveszti a fogyasztót (ami jogsértő), másrészt a zöldítő szándék paradox következményeként súlyos környezeti károkat okoz, hiszen a vásárláson keresztül a környezetvédelemre szánt költség nem azokhoz a márkákhoz folyik be, akik erre valóban jelentős összegeket fordítanak. Emellett a megtévesztő kampányok azoknak a cégeknek a piaci részesedését is sértik, akik tényleg tesznek a bolygóért, hiszen a fogyasztók gyakran a csak látszólag zöld termékeket veszik meg az övéik helyett.

A „zöldre mosás” legnagyobb bűne azonban mégis a környezettudatos gondolkodás és szokások hiteltelenítése.

A megtévesztő és hazug kampányok nyomán ugyanis cinizmus és kiábrándultság lehet úrrá az egyszerű fogyasztón, aki könnyedén elveszik a zöld különböző árnyalatainak tengerében. „Most akkor mi az, ami valóban környezettudatos? Hogyan lehetek biztos abban, hogy helyesen választok?” Nem csoda hát, hogy sokunkban hamar kialszik a remény, hogy az egyéni tetteinkkel hatást gyakorolhatunk a globális folyamatokra.
És ez sajnos így is marad, amíg egy szigorúbb – akár nemzetközi szintű – hatósági rendszer ki nem épül a vállalatok környezetkárosító gyakorlatainak vizsgálatára. Izoláltan, nemzeti szinten természetesen vannak már erre irányuló törekvések (pl. az USA-ban vagy Kanadában), de általánosságban elmondható, hogy erőteljesen függ az adott ország politikai-gazdasági lobbijától, hogy mit és mennyire tekint greenwashing-nak.

A Shell egyik kampányában például megtévesztően úgy ábrázoltak egy olajmezőt, mintha füst helyett virágok szállnának fel a kéményekből. A környezetvédők bejelentése nyomán a brit és a holland hatóság 2007-ben megtévesztőnek titulálta a plakátot, míg a németek és belgák elutasították a panaszt.

Hogyan ismerhető fel és kerülhető ki?

A zöld-imidzs árucikké tétele a fogyasztói társadalom egyik legnagyobb paradoxona. Egyszerű vásárlóként tehát mindig fel kell kapnunk a fejünket, ha egy terméket nagyon erősen azzal a jellemzővel akarnak eladni nekünk, hogy környezettudatos – főleg ha az ösztönzés mögött az áll, hogy vegyünk belőle minél többet!

Érdemes szkepszissel fordulni azokhoz a termékekhez is, amik homályos, nehezen ellenőrizhető állításokkal próbálják magukat zöld színben feltüntetni.

Ha kizárólag egy tulajdonságra koncentrálnak a terméknél – általában ezzel rejtik el a gyártás során a környezetkárosító gyakorlatokat –, vagy ha tágan értelmezhető, elbizonytalanító kifejezésekkel, nem egyértelmű piktogrammokkal látják el (pl. újrahasznosított – de vajon az egész, vagy csak a csomagolás?).  Szintén gyanúra adhat okot a nagyon megkapó, zöld imidzset erősítő vizuális megoldások vagy az áltudományos kifejezések használata, amelyekről persze egy gyors keresést követően kiderül, hogy nem is léteznek. Arra is volt már példa, hogy egy cég jogtalanul használta a termékén a környezetbarát (pl. pálmazsírmentes) jelzést, vagy épp a saját maga által kitalált, „környezetbarát” minősítő szervezet logóját tüntette fel, ezzel is megtévesztve a fogyasztókat.
Nem árt tehát körültekintőnek lenni, és tudni, hogy nem minden zöld, ami annak látszik (vagy láttatja magát)!

Úgy alakulunk, fejlődünk, hogy újabb területeken vetjük meg a lábunkat, és próbálkozunk. Mi történik, ha sikerül első alkalommal? Nem próbálkozunk tovább. Ha hibázunk? Újra és újra nekiveselkedünk, amíg valóban nem tetszik az eredmény.

Hallottam már olyan véleményt is, hogy ne hallja a gyerek, ha a szülő bizonytalan, vagy megijedt valamitől, hiszen idejekorán kiderülne, hogy a szülő nem tökéletes, és ott omlik össze minden tekintély…

Én azonban úgy látom, hogy sokkal erősebbek azok a szülő-gyerek kapcsolatok, amelyek az őszinteségre és az egymásra figyelésre alapoznak. És amelyek képesek kezelni a hibázás lehetőségét, mert elfogadják, hogy hibázni jó!

Túl messzire mennék? Van abban valami, hogy ha ráhagyjuk a gyerekre, hogy hibázhat, és nem csak a 100% a szóba jöhető teljesítmény, akkor nem is töri majd magát többé? Szerintem ez téves megközelítés. Túl magasra emelt mérce helyett más megoldással kell motiválni a gyerekeinket.

Gondoljunk csak vissza saját gyerekkorunkra. Mindent úgy tanultunk meg, hogy azonnal sikerrel jártunk? Ha igen, mit tanított ez nekünk? Hogy nincs szükség erőfeszítésre, nem kell próbálkoznunk, hiszen minden sikerül. Később pedig, amikor olyan helyzetekkel találkozunk, amelyekben nem elég az egyszeri nekiveselkedés, nem tudunk mit kezdeni a sikertelenséggel, gyakran kudarcként éljük meg azt, hogy nem értünk el azonnali eredményt.

Mondjuk ki bátran, hibázni természetes és hálás dolog. Persze, ott és akkor senki nem jár örömtáncot a hiba felett, ám épp ezért vesszük elő még jobb önmagunkat és igyekszünk még nagyobb lendülettel, hogy elérjük, amit szeretnénk.

Miért fontos, hogy szülőként elfogadjuk a saját és a gyerekeink hibáit is? Egyrészt, mert nincs benne semmi rossz. Másrészt ezzel is tanítunk nekik valamit, mégpedig azt, hogy a szüleiknek is vannak olyan küzdelmeik, amelyek komoly elszántságot és kitartást kívánnak tőlük. Hiszen itt is példaképek vagyunk, ha akarjuk, ha nem.

Ha arra törekszünk, hogy mindenképp őrizzük a szülői tekintélyt, és valamiféle bálványként tekintsen ránk a gyerekünk, ő maga sokkal kevésbé tudja majd elfogadni a saját hibáit, hiszen a példakép, akihez viszonyítja magát, nem hibázik, csak ő… és egyre inkább gyötri magát a saját alkalmatlanságáról való gondolkodással.

A túl magasra helyezett mérce is hasonló helyzetet eredményez, a gyereknek folyton aggódnia kell, hogy meg tudja-e ugrani a lécet, és a sikerélmény is feloldódik a pillanatnyi megkönnyebbülésben.

Hogyan tudjuk a sikertelenséget is megszeretni?

– A gyerekek szeme elkerekedik, amikor elmeséljük, hogy bizony számunkra is küzdelmes volt megtanulni bekötni a cipőfűzőt, és előfordult, hogy lekéstük a buszt és nem értünk be időben az iskolába, vagy edzésre. Félreértés ne essék, nem bátorítjuk őket a hibák elkövetésére, egyszerűen elismerjük, hogy a hibáink velünk vannak. Kedves vagy nem túl kedves részeink, de hozzánk tartoznak.

– Segít, ha nem a tökéletes végeredményt hajszoljuk, hanem meglátjuk azt, ami bár nem 100%-os, de dicséretre méltó. Ha az eredményre fókuszálunk, nem az erőfeszítésre – ami esetleg nem hozta meg a kívánt eredményt – remek esélyt hagyunk ki a megerősítésre, amelyet pedig érdemes lenne kihasználni. A humorunkat sem mellőzve pedig nagyszerű közös móka válhat a hibák kiköszörüléséből.

– Lássuk meg a befektetett energiát is a cél felé vezető úton, és ne kicsinyeljük le az adott dolog vagy helyzet nehézségét, amellyel épp birkózik. Épp elég nehéz maga a küzdelem, érezze, hogy támogatjuk, vele vagyunk, és ez szárnyakat ad neki.

A hibázás lehetősége hatalmas felszabadító erővel ruház fel, szülőt és gyereket egyaránt. Ideje kiterjeszteni azokat a szárnyakat… 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

– Hét éve vagytok házasok. Hogyan ismerkedtetek meg? 

Kristóf: 2006-ban Budapesten találkoztunk. Nina Párizsban született és Cannes-ban nőtt fel (édesapja orosz, édesanyja magyar – a szerk.) – ha nem költözik Budapestre pár évvel korábban, lehet, hogy sosem ismerjük meg egymást A találkozásunk sorsszerű volt. 
Először Berlinbe költöztünk 2008-ban, majd egy évvel később Londonba, ugyanis felvettek az angliai Westminster Egyetem filmrendező mesterszakára, Ninát pedig koreográfus mesterszakra a Labanba (Trinity Laban Conservatoire of Music and Dance – a szerk.). Aztán éltünk többek között Svájcban is, 2017 óta pedig megint tartósan Budapesten. 

– A filmezés, illetve a tánc és a koreografálás gyerekkori álmok voltak? 

Nina: Én hétévesen lettem figyelmes egy tánc témájú plakátra, ami olyan nagy hatással volt rám, hogy attól kezdve tudatosan készültem a táncos pályára, tizennégy éves koromban pedig azt is eltökéltem, hogy egyszer koreográfus leszek. Időközben tettem egy kis kitérőt: két évig levelezőn jártam a Sorbonne modern irodalom szakára, de végül visszahúzott a szívem a tánchoz. 
Kristóf: Nekem nem volt ennyire kristálytiszta jövőképem. Nem mondhatom, hogy gyerekkorom óta rendező akartam lenni, de sokat köszönhetek a Brassó Utcai Általános Iskolában tanító rajztanáromnak, és az általa szervezett videós szakkörnek.

Ötödikesként ott fogtam először VHS kamerát a kezembe. Olyan nagy és súlyos volt, hogy alig bírtam el, de azért én lelkesen szaladgáltam vele nagyszünetben, és készítettem az iskolatelevízió műsorait az osztálytársaimmal.

Ez mély nyomokat hagyott bennem, de akkoriban még a zene érdekelt jobban. Gimiben zenekarokban játszottam, érdekelt a hangmérnöki és a zenei produceri munka, de azért a film is hívogatott: pontosan emlékszem, milyen izgalmas volt Sydney Lumet Hogyan készül a film? című könyvét olvasni. Aztán érettségi után mégis a Műszaki Egyetemre jelentkeztem villamosmérnöknek.
Csak három évvel később, 2003-ban felvételiztem a Színház- és Filmművészeti Egyetem gyártásszervező szakára, ahol aztán az évfolyamtársaim hatására vágni is elkezdtem. Akkor már biztos voltam benne, hogy filmrendező szeretnék lenni, csak hát tudtam, hogy ehhez még sokat kell tanulnom.

Kép

Kép: Páczai Tamás

– 2017 mérföldkő volt az életedben. Ekkor nyerted el az Oscar-díjat a Mindenki című filmmel a legjobb élőszereplős rövidfilm kategóriában. Ezt követően sok megkeresést kaptál?

Kristóf: Az Oscar-díj után számomra nagyon kinyílt a világ. Hollywoodban százhoz közelített azoknak a producereknek és stúdiófőnököknek a száma, akikkel találkoztam, és szerencsére köztük volt pár olyan, akivel megtaláltam a közös hangot, és bele is kezdtünk abba, hogy tető alá hozzunk egy projektet. Az elmúlt években szakmailag inkább Amerikára fókuszáltam, de a magyar munkát sem hanyagoltam: elkészítettem A legjobb játék című húszperces sci-fit Ninával, valamint a Foglyok című kisjátékfilmet, amely egy ideje a Netflixen is nézhető.

– Ősszel kezdődik Kristóf első nagyjátékfilmjének, Az unokának a forgatása, amelyben ismét alkotótársak vagytok, de ugye ott van nektek most a tizenöt hónapos Liza is. Szüleitek, barátaitok segítségére mennyire számíthattok majd?

Nina: A család rengeteget segít nekünk, amiért végtelenül hálásak vagyunk. „It takes a village” – tartja az angol mondás, vagyis egy egész falunyi segítség is jól jön, ha az embernek gyereke születik. Egy baba születése olyan, mintha lebontanád az addigi életed, és egy teljesen újat kezdenél. Sokszor emberpróbáló, ugyanakkor felemelő dolog szülőnek lenni. Időnként van bennünk bizonytalanság, néha vannak logisztikai és anyagi nehézségeink, de nem ijedünk meg a problémáktól, mert a sok utazás, a szabadúszás megedzett bennünket. Emiatt talán az átlagnál rugalmasabbak vagyunk.
Kristóf: A munkát és a magánéletet is csak úgy lehet csinálni, ha az ember tudatosan szoktatja magát a kihívásokhoz. Hogy Liza baba úton van, azt a Foglyok forgatásának befejezése után pár nappal tudtam meg Ninától. Tavaly májusban született, és egy csoda! A születése óta csak kisebb filmeket forgattam, most ősszel lesz először, hogy tizennégy órákat távol leszek a családomtól. Nem könnyű feladat, hogy megtaláljuk az egyensúlyt privát és szakmai élet között.

– Mi árulható el a készülő filmről?

Kristóf: A tapasztalatot és tudást, amit Ninával együtt és külön-külön magunkba szívtunk, most ebbe a filmbe dolgozzuk bele. A producer Zákonyi S. Tamás, a dramaturg Nina, aki már az elejétől kezdve együtt dolgozott velem a forgatókönyvön, és sok ötlettel járult hozzá. A film egy személyes történeten alapul, és napjainkban játszódik, arról szól, hogy egy átlagos, szelíd ember hogyan veszi fel a harcot az igazságtalansággal, hogyan próbálja a kezébe venni az irányítást. Nem könnyű vállalkozás egy nagyjátékfilm elkészítése, annál is inkább, mert most a műfajokat is keverjük, és nagyon sok szereplőt mozgatunk. Számomra ez egyfajta tűzkeresztség lesz. Ha minden jól megy, akkor jövő ősszel kerül sor a premierre.

Kép

Kép: Páczai Tamás

Nina: Azért is nagy kihívás ez a film, mert egy Kristófék családjában megtörtént eset inspirálta. Nem könnyű távolságot tartani olyasmivel, ami ennyire közelről érint egy alkotót, ugyanakkor nagy feladat úgy megcsinálni, hogy univerzális mondanivalója legyen, és mindenkit megérintsen.

– A legjobb játék a mesterséges intelligencia hatalmáról, térnyeréséről szól. Nina, te Dancing with Drones (Tánc drónokkal) címmel is készítettél már performanszot. Szerinted indokolt lehet mostanában újra feltenni a kérdést: mi a tánc? Van a technológiai változásnak hatása a formai és a strukturális aspektusokra, esetleg a narratívára?

Nina: Változik a forma, a technikai lehetőség, de a történetek, amiket ősidők óta mesél az emberiség, és a bennük szereplő archetípusok nem változnak. Koreográfusként úgy gondolom, hogy a gépek mozdulatai, mozgásai is ugyanolyan fontos szereplői lehetnek egy előadásnak, mint az emberi táncosok vagy a zene – ezáltal tanulhatunk valamit arról, hogy mit jelent embernek lenni. Nekünk, művészeknek az a feladatunk, hogy a világban zajló eseményekről – így a technológiai változásokról is – beszéljünk, és egy élményen keresztül gondolkodásra késztessük az embereket. Mindig hangsúlyozom, hogy nincs olyan, hogy jó és rossz technológia, az ember teszi jóvá vagy rosszá. A saját félelmeinket és reményeinket vetítjük rá, emiatt már-már isteni tulajdonságokkal ruházzuk fel. Az embereket két ellentétes táborra lehet osztani: akik imádják, és akik félnek tőle. Ezen felül kell kerekedni, és egyszerűen csak használni. Ehhez mindenki számára elérhetővé, tanulhatóvá és használhatóvá kell tenni, különben kisajátítja egy szűk, hatalommal bíró réteg.

– Mi az, amit nagyon szerettek egymásban szakmailag és emberileg?

Nina: Kristófban többek között az a csodálatos, hogy nagyon ért az emberekhez. Könnyen kommunikál, szinte mindenkivel képes megtalálni a közös hangot, rendkívül empatikus, ami a filmjeiben szerintem tükröződik is, és nem utolsósorban mindenkiben meglátja a jót.
Kristóf: Én Nina ösztönösségét és kreativitását irigylem. Mindig mondom is, hogy a családban ő az igazi művész, én inkább vagyok egy mérnök és egy művész keveréke.
Nina: Kettőnk közül Kristóf a racionálisabb, én az ösztönösebb, de remekül kiegészítjük egymást, számos közös vonásunk van, például mindketten kíváncsi természetűek vagyunk, már-már extrém mértékben. Ezt egyáltalán nem szégyellem, sőt, abban hiszek, hogy aki kíváncsi, sokáig él, és sok mindent megtanul. Ezt fogom mondogatni majd a kislányunknak, Lizának is. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. októberi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Szigetek kora

Will megrögzött agglegény, akinek az élete abból áll, hogy a pihenést is kipihenje, semmiért sem kell felelősséget vállalnia, még állandó munkája sincs, hiszen kényelmesen megél az édesapja által megírt karácsonyi dal jogdíjaiból. Úgy vándorol egyik nő ágyából a másikba, mint a virágról virágra röppenő szorgos méhecske. Látszólag mindene megvan, mégis talán az egyik legfontosabb dolog hiányzik az életéből: a cél, vagyis a létezésének értelme. Egy 12 éves mindenre elszánt fiúcska azonban alaposan keresztülhúzza Will számításait, és rendesen felkavarja körülötte az állóvizet.
Marcus furcsa, különc természet. Nem találja helyét a világban, sehová nem tud beilleszkedni, kortársai közül is kilóg, mint valami eltévelyedett kirakódarabka, ami sehová sem passzol. Gondjait tovább tetézi, hogy édesapját nem ismeri, édesanyja pedig nem éppen a szilárdság, valamint a hétköznapiság mintaképe: azon túl, hogy hippi, napjai nagy részét sírással, szomorkodással tölti, míg végül kétségbeesése öngyilkossági kísérletbe torkollik. Mivel Marcus ügyel az édesanyjára, nem pedig fordítva, ezért ő maga senkire sem támaszkodhat, egészen addig, amíg meg nem látja Willben egy másfajta élet lehetőségét. Ezen a ponton kezdődik e két furcsa karakter igencsak sajátos kapcsolata.

A film 101 percbe sűrítve mutatja be nekünk, milyen is ez a 21. századi, lassan egzisztenciális válságba torkolló modern létezés. Sajátos, kissé nyomasztó hangulatú, helyenként fanyar angol humorral fűszerezve, s talán azért fészkelődünk annyit a fotelben, mert nem valamiféle hollywoodi cukormázat kapunk, hanem a kendőzetlen valóságot tárja elénk, mintha csak tükörbe néznénk, meglátva benne életünk minden fonákságát.

Talán Marcushoz hasonlóan mindannyian arra vágyunk, hogy valaki mellénk szegődjön és felkaroljon bennünket. Túl sok egyedülálló „sziget” van, ahova még a komp sem jár. Az emberek annyira eltávolodtak egymástól, hogy még a saját életükben sincsenek benne, nem élik meg a pillanatot, onnét is elvágyódnak, másfelé kacsintgatnak. Lassan nem marad már semmiféle modell, vagy kapaszkodó hogyan is kellene az életet (meg)élni.
Ahogyan azt a film is bemutatja, a család mint intézmény nagy átalakulásokon ment keresztül, a rokoni kapcsolatok felhígultak, a családtagok eltávolodtak egymástól, hiányzik a családi közösség gyógyító, megtartó ereje.

Szinte tapintható, hogy a ma embere egyre jobban fél az intimitástól, a hosszútávra szóló elköteleződéstől, vagy egyszerűen nem tud mit kezdeni a másik féllel, legyen szó akár partnerkapcsolatokról, barátságokról vagy éppen a családban betöltendő egyéni szerepekről.

Marcusban azonban van elegendő energia ahhoz, hogy kilépve önnön árnyékából, új utakat keresve, számára megfelelő személyes kapcsolatokat alakítson ki, s mindeközben nemcsak a saját életén változtat, hanem másokéba is változást hoz. A film nem csupán a kapcsolatok válságáról szól, hanem arról a bátorságról is, ami az első lépés megtételéhez szükséges egy jobb, kielégítőbb és örömtelibb élet felé.

Újraírt fejezetek

A történet többek között olyan kérdéseket feszeget, hogy mit tehetünk, ha úgy érezzük, hogy a családunk nem képes betölteni az érzelmi szükségleteinket. Mi történik, ha nem tudtuk/tudjuk megélni a biztonságos kötődést, valamint a másokhoz tartozás egészséges érzését? Felül lehet-e írni a gyermekkorban berögzült kötődési mintákat? Egyáltalán milyen lehetőségeink vannak, ha a közvetlen környezetünk, netán éppen a családunk van negatív hatással az életünkre?

Kép

Részlet az Egy fiúról c. filmből

A legtöbb szakember egyetért abban, hogy a kötődés kialakulásának elsődleges terepe a család. John Townsend amerikai pszichológus úgy véli: a biztonság, a mintaadás, valamint az érzelmi nyíltság megléte a családi életben egyaránt feltétele az egészséges kötődés kialakulásának.
Akkor érezzük magunkat biztonságban, ha a családi környezet kiszámítható, ha átélhetjük a feltétlen szeretetet, az elfogadást, az együttérzést, a bátorítást és a gondoskodást, valamint azt, hogy érzelmeinket és fájdalmainkat megoszthatjuk egymással. Ez utóbbi megélésében fontos a mintaadás, vagyis hogy a szülők példát adjanak a gyermekeiknek abban, miként lehet a veszteséget, az örömöt, a bánatot nyíltan kifejezni, illetve a konfliktusokat vállalni, persze szem előtt tartva, hogy nem minden nehézség és probléma tartozik a gyermekekre. A családi kötődés harmadik alkotóeleme az érzelmi nyíltság, amikor belső gondolatainkat, érzéseinket és szükségleteinket bizalommal ki tudjuk fejezni egymás felé.
Amennyiben hiányoznak azok az egészséges kapcsolati minták, amelyek a biztonságos kötődés kialakulásának alkotóelemei, és úgy érezzük, a családunk nem elégíti ki a szeretet utáni igényünket, akkor megpróbálunk olyan életstílust kialakítani, ami megvéd bennünket az újabb csalódásoktól és a fájdalomtól. Megtanulunk úgy élni, hogy ne legyen szükségünk másokra, távolságtartóvá és közönyössé válunk a többi ember iránt. Könnyebbnek tűnik szigetként élni és leértékelni a kapcsolatok iránti természetes igényünket, mint szembesülni az esetleges elutasítás fájdalmával, valamint az intimitástól való félelemmel. Hosszútávon azonban ez az életstílus fogságban tart minket, és képtelenné válunk arra, hogy teljes életet éljünk. A film szereplőinek életében is szép számmal felfedezhetők a kötődési problémákra utaló tünetek: elszigeteltség, céltalanság, felszínes kapcsolatok, depresszió, valamint az önkárosító magatartás.

Mit tehetünk, ha felismerjük, hogy mi magunk is gyakran az elszigeteltséghez, a magányhoz, esetleg a munkába menekülünk? Mi a megoldás, ha nem akarunk a múlt fájdalmas emlékeire gondolni, illetve ha meg akarjuk óvni magunkat az olyan érzelmi sebektől, amelyeket a múltban kaptunk, amikor intimitásra, közelségre, megértésre, szeretetre vágytunk?

Az első lépés a probléma felismerése és tudatosítása, illetve a kötődési problémák okainak feltárása. A felejtés önmagában nem jelent megoldást, mivel amíg nem nézünk szembe a fájó emlékekkel, képtelenek vagyunk továbblépni.

Sokaknak segítséget jelent, ha a sérelmeiket bizalmas légkörben felidézhetik, vagy napló, esetleg levél formájában megírhatják saját maguk számára. A fájdalmas emlékek felidézése után fontos tudatosan elköteleződni a megbocsátás, a fájdalom és a harag elengedése mellett. Ezután érdemes olyan megbízható és elfogadó kapcsolatokat keresni, ahol a kötődés újratanulható. Ezek lehetnek baráti kapcsolatok, de akár szakember segítségét is igénybe lehet venni.
A szigetlétből való kilépéshez, az intimitás és közelség megteremtéséhez nem kevés bátorság szükségeltetik, hiszen új kapcsolatokat kialakítani mindig kockázatos. Talán a gyermeki hit, ami a tizenkét éves Marcust Willhez vezérelte, számunkra is példaadó lehet, hogy bizalommal forduljunk mások felé, újraírva ezzel életünk néhány fontos fejezetét. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Diane Mattingly gyermekkorában volt egy pillanat, amiért egyaránt érez hálát és bűntudatot – írja a BBC. Valószínűleg ennek a momentumnak köszönheti stabil egzisztenciáját, szerető családját és békés felnőtt életét. Ugyanakkor gyűlöli is ezt a percet, mert szerinte ez döntötte el azt is, hogy Lisa Montgomery – és áldozata – élete ilyen tragikus véget ért. A pillanat, amikor őt nevelőszülőkhöz vitték, Lisát pedig otthagyták szenvedni.

Válogatott kínzások a „családban”

A Guardian januári cikkében arról írnak, hogy Mattingly és Montgomery féltestvérek voltak, kisgyermekkorukban egy háztartásban éltek, ahol minden percben rettegtek. Lisa először akkor tapasztalta meg az erőszakot, amikor egy férfi bébiszitter a mellette fekvő nyolcéves Diane-t abuzálta. Mostohaapja, Jack részeges volt, és tizenegyéves korától kezdve heti rendszerességgel verte és szexuálisan bántalmazta Lisát. 

A brit lap szerint Jack külön helyiséget épített fel a bántalmazáshoz az oklahomai erdőben. Gyakran szorított párnát az arcába, és amikor egyszer a lány ellenállt, úgy beverte a fejét a betonba, hogy traumás agysérülést szenvedett. Egy nap az édesanya véletlenül belépett a szobába, miközben férje szexuálisan bántalmazta Lisát, és olyan dühös lett a lányra(!), hogy fegyvert fogott a fejéhez. A nevelőapa gyakran áthívta a barátait is, ezek a csoportosan elkövetett, szörnyű megpróbáltatások sokszor órákig tartottak, és olyan dolgokat tettek vele, amiket nem szeretnék részletezni. Emellett gyakran fizettek a lányok testével a házkörüli munkákért is. Diane később nevelőszülőkhöz került, Lisa viszont maradt vérszerinti anyjával, a bántalmazó közegben. (Joggal merül fel a kérdés, hogyha az idősebb lányt kiemelték a családból, akkor a kicsi miért maradhatott a horrorházban? Hol voltak a hatóságok? Miért nem került mindkét kislány a gyermekvédelem látókörébe, és miért nem szóltak semmit a pedagógusok az iskolában?)

„Egyikünket szerető otthonba vitték, és volt ideje gyógyulni. Lisa viszont ott maradt, és a helyzet napról napra egyre csak rosszabb lett, míg végül teljesen megtörte őt” – nyilatkozta Mattingly.

Montgomery később házasságaiba menekült, de mind a kétszer bántalmazó kapcsolatban találta magát. Áldozatát 2004-ben gyilkolta meg, különös kegyetlenséggel.

A bűnre, amit Lista Montgomery elkövetett nincs bocsánat, és nem is cél, hogy az életútja megismertetésével empátiát gerjesszünk olyasvalaki iránt, aki elvette egy ártatlan kismama életét. A példa erős és szélsőséges, de látványosan alátámasztja azt, amit a pszichológusok megfogalmaznak arról, milyen hatással lehetnek az ember személyiségére a gyermekkori traumák. 

Hogyan lesz az áldozatból agresszor?

„A bántalmazási minta átadható, de nem mindegy, hogy valaki kifele építi be a személyiségébe, vagy befele, esetleg mindkét irányba. Míg az externalizáló típusú ember sérülései dühkitörések vagy bántalmazás formájában nyilvánulnak meg, az internalizáló inkább saját magát bántja, becsmérli. Sajnos tényleg előfordul, hogy aki gyerekkorában áldozat volt, később agresszorrá válik. Ilyen helyzetekben az egész szituációt elraktározza az elménk, tehát rögzíti az áldozati és a bántalmazói szerepeket, és ami még ennél is fontosabb, a tehetetlenség és a kontrollvesztés érzését is. Sok ember nem akar senkit sem bántani, de lehet, hogy a traumája miatt olyan intenzív tehetetlenséget, fájdalmat vagy haragot él át, amivel nem tud megbirkózni, és ez az érzés mozdíthatja adott esetben a személyt abba az irányba, hogy mégiscsak agresszorrá válik. A bántalmazó sokszor azért erőszakos, mert úgy érzi, így kézben tarthatja az irányítást, így megszűnik benne a tehetetlenség érzése” – magyarázza Adamik Eszter, a BeBalanced Pszichológiai Pont szakértője a kepmas.hu-nak.

A pszichológus szerint az is előfordul, hogy a gyermek azért azonosul később bántalmazójával, mert szüleitől azt tanulta, hogy ő a rossz, és ezért megérdemli a verést. Ez később a személy számára általános hiedelemmé is válhat: akit rossznak látok, megérdemli a verést. Könnyen lehet, hogy ez a reflex aktivizálódik felnőtt életében, ilyenkor szoktak elhangzani azok a mondatok, hogy „Miattad fájt a lelkem, úgyhogy megérdemelted!”, „Te provokáltál engem!”, „Meg kellett verni, különben nem tanult volna”.

Tehát mindaz, amit az áldozatok az agresszoruktól gyerekkorukban hallgattak és elviseltek, továbbadják a következő generációnak. Ezt nevezzük transzgenerációs hatásnak.

Adamik Eszter hangsúlyozza, hogy nem feltétlenül lesz minden bántalmazottból agresszor! Bizonyos érzelmi megélések, kapcsolódások segíthetnek a gyógyulásban, de ha a későbbiekben az illető felnőttként is bántalmazó kapcsolatba bonyolódik, mindenképpen javasolja a terápiás megsegítést, mert a minták átdolgozhatók, és fontos, hogy ne örökítsük tovább a hibás reflexeket.

„Azt tapasztaltam, hogy az áldozatok egy része teljes mértékben képtelen megélni dühöt, egy másik részük általában kedves, nyugodt, viszont váratlan dühkitörések előfordulnak, megint mások pedig kifejezetten lobbanékonyak, és nem is képesek dühüket erőszakmentesen, konstruktívan kifejezni. A düh érzése teljesen természetes, hiszen azt jelzi, hogy sérültek az érdekeink, valaki átlépte a hátárainkat. A gyógyulás fontos része, hogy az áldozat dolgozzon a düh érzésével, megtanulja azt erőszakmentesen használni. Ha azonban az agresszió nem épül be megfelelő módon a személyiségébe, az okozhat a későbbiekben olyan bonyodalmat, hogy valamilyen kiváltó esemény hatására az áldozatból bántalmazó lesz” — teszi hozzá a szakember.

Kép

Kép: Pexels / Anete Lusina

A pszichológus szerint sokat segíthetnek az áldozatoknak a traumafeldolgozó terápiák, kiváltképp az EMDR terápia, illetve az imagináció, ami vizualizációs módszerekkel változtathatja meg a neurális kapcsolatok berögződését.

A terápia segítségével meg lehet tanulni, hogyan érdemes a tehetetlenség, a félelem vagy a harag érzését erőszakmentesen kezelni, és hogyan tudja az egyén úgy megteremteni a biztonságérzetét, hogy közben nem bánt másokat.

A kapcsolati erőszak és a gyermekbántalmazás sajnos Magyarországon is problémát jelent. Még ennél is riasztóbb, hogy a járvány miatti korlátozó intézkedések bevezetése óta látványosan megugrott az esetszám a bűnügyi statisztikában A statisztikákból az derül ki, hogy az utóbbi két évben nem történt annyi családon belüli erőszak, mint tavaly márciusban, amikor megkezdődött a karantén – ráadásul a valós esetszám mindig a többszöröse annak, amelyek a hatóságok látókörébe kerülnek.

Mit tehetünk?

Legelsőként érdemes az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat számát, a bántalmazottak éjjel-nappal ingyenesen elérhető segélyvonalát hívni: +36-80-20-55-20. Honlapjuk, a bantalmazas.hu is sok információt ad.

Krízishelyzet esetén az OKIT segíti, koordinálja az áldozatok felvételét, eljutását a krízisközpontba vagy a titkos menedékházba. Az országban 20 krízisközpont működik, a konkrét életveszély elől menekülőknek pedig nyolc titkos menedékház nyújt segítséget. A krízishelyzet megszűnése után az áldozatok a félutas kiléptető házakba nyerhetnek felvételt.
Az Ökumenikus Szeretetszolgálat telefonszolgálata is fogadja a hívásokat, „A szeretet nem árt” nevű honlapján pedig online titkos bejelentkezésre van lehetőség, mindenféle erőszakot elszenvedő kaphat útbaigazítást és valós fizikai segítséget. Ugyanezzel a névvel Facebook- és Instagram-oldalt is indítottak.

Tischler Petra, a Debreceni Egyetem klinikai és mentálhigiéniai szakpszichológusa az egyetem honlapján gyűjtött össze néhány fontos információt arról, hogyan segíthetjük a kapcsolati erőszak visszaszorítását. „Az első és legfontosabb lépés, hogy figyeljünk környezetünkre, ne maradjunk érzéketlenek. Ha van az ismeretségi körében érintett, tájékozódjon a családon belüli és párkapcsolati erőszak témaköréről. Lényeges, hogy ítélkezés és kéretlen tanácsok nélkül próbálja meghallgatni azt, akiről azt sejti, hogy veszélyben van. Ne hibáztassa őt azért, amiért nehéz számára navigálni a helyzetet. Abban segítse, amit ő maga kér, ne erőltesse rá, amit kívülről „jónak” lát. Ne sodorja veszélybe (például érzékeny információkat csak olyan fórumon tegyen közzé, amiről tudjuk, hogy a bántalmazó nem fér hozzá, nem ellenőrzi)! Mivel most mindenki többet tartózkodik otthon, a lakóházakban is nagyobb eséllyel hallhatjuk meg az erőszak zajait. Ha azt sejti, valaki veszélyben van hívjon segítséget.

Egyetlen fals riasztás sem lehet olyan felesleges, mint az elmulasztott hívás miatt bekövetkező baj.

Ráadásul sokszor az is megtorpanásra készteti a bántalmazót, ha úgy érzi, kívülről figyelik, hogy nem láthatatlan, amit tesz. Ne kockáztassa saját biztonságát, de ha megteheti, kopogtasson be oda, ahol úgy érzi, bántalmazás folyik a zárt ajtó mögött. Kérdezze meg, kell-e segítség, mondjuk a bevásárlásban, vagy találjon ki bármilyen ürügyet, hogy a feltételezett áldozattal kapcsolatba tudjon kerülni.”

Ha a böjt szót halljuk, hajlamosak vagyunk tévesen egyfajta drasztikus éhezésre gondolni. Természetesen a böjtnek vannak szigorúbb és enyhébb változatai is, ám semmiképp sem összekeverendő az éhezéssel. A böjt egy tudatosan vállalt, napokig-hetekig tartó étel-ital-megvonás vallási, spirituális vagy épp egészségügyi okokból. Mint önként vállalt lemondás, nemcsak a szervezetünknek tesz jót, de önuralomra is nevel. „Senkinek sem árt, ha lemond az élvezeti szerekről, alkoholról, élénkítőkről, a nem élelmiszer célú szénhidrátokról, mint a cukor és a csokoládé, illetve az állati eredetű táplálékokról. A böjtnek ezen felül is számos variációja létezik, a napi egyszeri visszafogott étkezéstől kezdve akár a 40 napos vízivásig. Ám a böjt csak akkor eredményes, és ami a legfontosabb, biztonságos, ha tudatosan és odafigyelve végezzük – figyelmeztet dr. Bajnok Éva, az Alakorvoslás program szakorvosa. – Az emberi evolúció egyik lényeges lépése volt, hogy az emberi szervezet képessé vált túlélni táplálékhiányos időszakokat, ehhez pedig alternatív anyagcsereutakat fejlesztett. Amikor bőven volt táplálék, raktározott, az ínséges időkben pedig ezt a raktárkészletet használta fel. Ám a rohamos gazdasági és ipari fejlődés hatására egyre több fajta élelmiszer vált elérhetővé, egyre nagyobb mennyiségben, az emberek egyre kevesebbet mozogtak, spóroláshoz szokott szervezetük pedig alig tudott alkalmazkodni ehhez a gyors változáshoz.”

„Emiatt szinte járványszerűvé vált az elhízás, valamint a túlsúllyal összefüggő betegségek, és a halálozás aránya is”.

Ismert böjttípusok

A böjt egyik legalapvetőbb, és talán legismertebb típusa a hagyományos katolikus böjt. A régi katolikus verzió eredetileg a böjt teljes 40 napjára napi egy étkezést írt elő, péntekenként pedig szinte teljes táplálékmegvonást (volt olyan vidék és időszak, amikor péntekenként mindössze 7 búzaszem fogyasztását engedélyezték). Napjainkban azonban ez kevésbé szigorú, és csak szelíd étkezési korlátozásokat ír elő a húsvét előtti 40 napos nagyböjt időszakában (vagy a hamvazószerda és nagyszombat közötti 46 napban). A húsvéti nagyböjt lényege, hogy hamvazószerdán és nagyböjt péntekjein a 14 év felettiek nem ehetnek húst. Ez korhatár nélkül kötelez. A 18. életév betöltésétől a 60. életév megkezdéséig pedig hamvazószerdán és nagypénteken a fentieken túl csak háromszor szabad enni, és egyszer jóllakni. A katolikus böjt elsődleges célja, hogy az önkéntes lemondás révén elért megtisztulás által fogékonyabbá váljunk a szellemi, lelki élmények befogadására. 

A katolikus böjtön kívül a gyógyböjt olyan, már az ókortól ismert gyakorlat, amelynek az a célja, hogy az emberi szervezet táplálékmegvonás általi pihentetésével megszabaduljunk a túlzott és nem megfelelő táplálkozás okozta betegségektől.

Ha a szervezetünknek nem kell megszakítás nélkül emésztési, osztályozási és raktározási feladatokat teljesítenie, akkor marad ideje a test megújítására is.

Amikor kevesebb táplálékot viszünk be, a test felhasználja a raktárkészleteit (ezáltal beindul a fogyás), emellett pedig megszabadul az olyan anyagoktól is, amelyek terhelik a szervezetet (mint például a zsírban raktározott toxikus anyagok, a feleslegessé vált bőrszövetek, vagy épp a kórosan átalakult sejtek). Ennek eredményeképpen életbe lépnek az öngyógyító mechanizmusok, és az emberi szervezetnek lehetősége adódik a sejt újdonképződésre (vagyis a fiatalodásra), valamint a regenerálódásra.

Élettani folyamatok és előnyeik

A böjt első 12–24 órájában kifogynak a glikogén raktárak, és a test elkezdi saját zsírraktárjából fedezni energiaszükségleteit. Ettől kezdve a zsírsavak és fehérjék lesznek a vörösvértestek és az agy fő cukorforrásai. Amíg hozzászokunk ahhoz, hogy a test – beleértve az agyat és az izmokat is – döntően a zsírból származó energiát használja fel, előfordulhat fejfájás, fáradtság, dekoncentráció, ám ez átmeneti. Böjt alatt a stresszhormonok segítségével 5–15 százalékkal megemelkedik az alapanyagcsere, majd a 2-3. napon eléri maximumát, ezután nagyjából az eredeti szintre áll vissza. „A táplálékmegvonásra, mint rövid stresszre, szervezetünk alkalmazkodó válasszal reagál, ami kiváltja az életben maradásért felelős változásokat, az ehhez szükséges gének expresszióját” – magyarázta dr. Bajnok Éva. Az éhezés hatására megemelkedik a növekedési hormonok szintje, amely védi az izmokat, így jelentős kalóriamegszorítás esetén sem kezd el a szervezet izomszövetet bontani. Ezzel egyidőben csökken az inzulin és a növekedési faktor (IGF-I) szintje, amely gátolja a felesleges sejtnövekedést (például a tumorok növekedését), és helyreáll az inzulinérzékenység. A gyulladáskeltő anyagok szintje csökken. A relatív rövid ideig tartó tápanyaghiány aktiválja az életben maradásért fontos géneket, önmegsemmisítésre készteti a torz sejteket és sejtalkotókat, megsokszorozza az antioxidánsok védelmi rendszerét és az energiatermelő mitokondriumok aktivitását.

Javulnak az anyagcsereparaméterek: csökken a vércukor és a vérzsír értéke, javul az inzulinérzékenység, fogy a raktározott zsírszövet és javul a májban raktározott zsír aránya. Emellett javul az idegsejtek alkalmazkodó képessége, a figyelem, a koncentrációképesség, a gondolkodási sebesség, valamint a reflexek is.

Mire kell odafigyelni böjtölés során?

„Rövidebb és hosszabb böjtölés alkalmával is fontos a bőséges folyadékfogyasztás, napi minimum három liter vizet igyunk meg! Mérsékeljük a sportolás intenzitását is! A gyógyteák, szűrt zöldség- és frissen préselt, higított gyümölcslevek kifejezetten jótékony hatásúak. A szauna mint méregtelenítő eljárás is elfogadott, ám oda kell figyelni a folyadék és az elektrolit visszapótlására! A gyakran ismétlődő, drasztikus, esetleg nem jól átgondolt és kivitelezett böjtök során hiányállapot léphet fel, ami már semmiképp nem szolgálja az egészségünket!” – figyelmeztet dr. Bajnok Éva, az Alakorvoslás szakorvosa.

A böjtölés, vagyis a táplálékmegvonás nem feltétlenül tesz jót minden emberi szervezetnek. Néhány ember számára a böjtölés akár veszélyes is lehet, számukra egyáltalán nem javasolt: 18 év alatti gyermekek, kismamák, szoptató anyukák, 70 év felettiek, 19-es BMI alattiak, étkezési és pszichiátriai zavarban szenvedők, inzulinnal vagy hypoglikaemizáló szerekkel kezeltek. Vese- és epeköves betegek, krónikus szív- és érrendszeri, neurológiai, anyagcserebetegségben szenvedőknek csak fokozott körültekintéssel, valamint megelőző szakorvosi konzultációval ajánlott.

Rio de Janeiro egy északi favelájában nőtt fel. Az apja börtönben ült, anyjával és négy testvérével szegénységben éltek, ezért a lány olykor még kenyeret is lopott, hogy csillapítsa éhségét. A bátyja megelégelte a nyomort, és futárnak állt egy drogkartellnél. Manuela aggódva figyelte, ahogy a testvére kábítószert porcióz, míg egy nap egy golyó véget nem vetett a fiú életének. A csinos, éles eszű fiatal lány később megismerkedett egy középkorú portugál férfival, akivel Európába költöztek. A férfi nem gazdag, de él olyan színvonalon, hogy az otthon melegéért és a hűségért cserébe el tudja halmozni a feleségét mindenféle földi jóval. Manuela érthető módon boldogabb most, mint gyerekkorában volt, és a boldogságérzete erős kapcsolatban áll az életszínvonal emelkedésével. A története nem egyedi eset, és nem kell Brazíliáig elmenni, hogy az ember nyomort lásson.

Bár a helyzet az elmúlt években javuló tendenciát mutatott, Magyarországon még mindig több mint 800 ezer ember él súlyos anyagi nélkülözésben.

Az Ökumenikus Segélyszervezet munkatársai tevékenységük során sok olyan emberrel találkoznak, akik a napi betevőért küzdenek. A szervezet szociális igazgatója, Rácsok Balázs szerint bár vannak kutatások arról, hogy akinek sok pénze van, nem feltétlenül boldogabb a rászorulóknál, az is bizonyított tény, hogy a szegénységnek van egy olyan foka, ahol a pénzhiány már a megélhetést veszélyezteti. „Ilyenkor megszűnik a jövő, csak a jelen létezik, a tudat beszűkül a »mostra«. Amikor az embernek minden megküzdési stratégiája arra irányul, hogy legyen mit ennie másnap, és tudjanak fűteni a mínuszban, az előbb-utóbb felőrli az embert” – magyarázza a segítő.

Amikor a pénz nem boldogít

Az amerikai Purdue Egyetem tanulmányából, amelyhez 164 országból 1,7 millió ember válaszát vizsgálták, az olvasható ki, hogy évi 15-20 millió forintnak megfelelő keresetre lenne szükségük az embereknek ahhoz, hogy boldogan éljenek. Az értéket némileg torzítja, hogy a gazdagabb országok lakói magasabb, a szegényebbek jóval alacsonyabb jövedelemszintet jelöltek meg, és a kettő együtt adta ki ezt a magasnak tűnő átlagot. A kutatásból az is kiderül, hogy ez az a szint, ami fölött már érzékelhetően nem nő az emberek boldogságérzete. Mi több, amint ezt a küszöböt elérik, egyenesen csökkenni kezd az elégedettség érzése. Ennek többek között az az oka, hogy a magasabb keresettel általában több munka, nagyobb felelősség és stressz jár, ráadásul ezen a szinten már annyira átszövi az ember életét a munka, hogy kevesebb idő jut a lazításra, a családra és a barátokra.

„Gyűlöltem a helyzetet, hogy egyikünk gazdag alkoholista, a másikunk gazdag pánikbeteg” – nyilatkozta még 2015-ben a Borsnak Andraschek László felesége, aki 630 millió forintot nyert a skandináv lottón.

Kezdetben minden rendben volt, házakat vásároltak, nyitottak egy kávézót, az unokáikat pedig kihozták az intézetből. A férfi azonban újra inni kezdett, majd elvonóra került, feleségén kitört a pánikbetegség, a nyeremény pedig egyáltalán nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Nemcsak a lottógyőztesek világában találkozhatunk mélyrepüléssel, a sztárhírekből is kiolvasható, hogy a pénz nem feltétlenül jelent gyógyírt a boldogtalanságra. A svéd DJ, Tim Bergling, ismertebb nevén Avicii, 25,5 millió dolláros vagyonnal (kb. 7,5 milliárd forint) rendelkezett, amikor 28 évesen véget vetett az életének, de említhetjük az Oscar-díjas színészt, Robin Williamst, az ünnepelt filmcsillag Judy Garlandot vagy Chester Bennington rockzenészt, akik szintén mind öngyilkosok lettek. Emellett sokan esnek áldozatul a túlhajszoltságnak az üzleti életben is: Japánban a ’80-as évek óta külön szóval („karodzsiszacu”) utalnak azokra az esetekre, ahol a munkahelyi terhelés okozta stressz üldöz valakit halálba.

Dienes Angéla, a BeBalanced Pszichológiai Pont pszichológusa szerint előfordul, hogy a pénz hajszolása saját börtönünkké válik, ilyenkor anyagi értelemben egyre többre és többre vágyunk, és figyelmen kívül hagyjuk, hogy valójában mit ad nekünk a gazdagság. „Sokat számít, hogy képesek vagyunk-e látni, hogyan hat a személyiségünkre, viselkedésünkre az anyagi helyzetünk, annak lehetséges változása, továbbá az a társas környezet, amibe esetlegesen belekerülünk. Például mennyire van jelen az életünkben a hasonlóan magas státuszú embertársak nyomása, a folyamatos összehasonlítás, a versengés, az elvárások. Hasonló a helyzet a hírnév esetében is. Az ismertség egy sokak által vágyott állapot, mégsem biztos, hogy mindenki kellő önismerettel rendelkezik ahhoz, hogy előre lássa, hogyan hat majd rá a magánszféra hiánya, a folyamatos teljesítménynyomás, a negatív visszajelzés vagy az esetleges, mások számára is látható kudarcok. Saját boldogságkutatásomban a kísérleti személyek számára a leggyakoribb boldogságteremtő helyzettípusok a családi és baráti események, továbbá gyakran számolnak be arról, hogy társas tevékenységeket végeznek annak érdekében, hogy elérjék, fenntartsák vagy fokozzák a boldogság érzését. Az anyagi helyzetnél nagyobb jelentősége lehet egyéb tényezőknek a boldogságszint alakulásában, de általában bizonyos életszínvonal felett” – magyarázza a pszichológus. Dienes Angéla szerint a boldogság vizsgálata során figyelembe kell venni azt is, hogy a környezetünkben az emberek milyen anyagi helyzetben vannak.

Ha mindenkinek egyformán kevés jut, talán kevesebbel is beérjük, míg ugyanaz az életszínvonal egy másik közegben kevésbé kielégítő lehet, ha azt látjuk, hogy a legtöbben anyagi értelemben jobban élnek, mint mi.

A nincstelenségben is rá lehet találni a boldogságra?

Bár a mélyszegénység erősen rányomja a bélyegét az általános közérzetre, Rácsok Balázs számtalan olyan emberrel találkozott, aki a nincstelenség legmélyebb bugyrában is megélte a boldogságot. „Csodálatos példákat látunk arra, hogy a szegénységben élő emberek körében sokszor mennyire másként jelenik meg a szeretet, az összefogás vagy éppen az adakozás kérdése. Egy nap az egyik családok átmeneti otthonába érkezett egy háromgyermekes édesanya, akinek szó szerint el kellett menekülnie otthonról. Nem volt idő arra, hogy összeszedjék a gyerekek ruháit, tanszereit. A családgondozó jelezte nekik, hogy nyugodtan ismerkedhetnek a környezettel, egy-két óra múlva visszajön, hogy megbeszéljék, pontosan miben is tud segíteni az intézmény. Alig telt el fél óra, de a bent lakók már gyerekruhákat szorongatva jelentek meg az irodában, hogy hallották, mi történt az édesanyával, és hoztak néhány dolgot, hogy segítsenek. Jártam olyan szegény családnál is, ahol az édesanya kedvenc időtöltése a varrás volt, de a varrógép már több éve nem működött. Az édesapa már akkor két helyen dolgozott, de 2-3 hónapig hétvégi fűnyírást is vállalt. A felesége nem örült neki, mert így is alig látta a férjét, aki azzal vigasztalta, hogy csak pár alkalom az egész. Később kiderült, hogy nem pénzért járt füvet nyírni, hanem egy működő varrógép árát dolgozta le, amit a felesége születésnapján adott oda! Megható látni azt is, ahogy a hátrányos helyzetű gyerekek még a legnagyobb nélkülözésben is találnak örömöt. Egyszer egy táborban az egyik szobába két nagyobb és egy kisebb gyerek került. Esténként mindig végig járjuk a helyiségeket, hogy lássuk, minden rendben van-e. Amikor benyitottam hozzájuk, azt vettem észre, hogy két ágyat egymáshoz toltak és egymás mellett feküdtek.

A nagyobb fiú felnézett rám és halkan csak ennyit mondott: »Félt a kicsi, ezért úgy döntöttünk, hogy velünk aludhat«. A szereteten és a boldogságon nem lóg árcédula!”

– mondja az Ökumenikus Segélyszervezet szociális igazgatója.

Megtalálni a megfelelő egyensúlyt a materiális és a nem anyagi természetű javak között nem egyszerű feladat! Dienes Angéla szerint, ha nem akarunk átesni a ló túloldalára, érdemes átgondolnunk, hogy mennyire tudunk valóban élni a pénzzel, amit a munka ad, illetve van-e elegendő szabadidőnk hasznosítani azt? Ha nem fizetést, hanem azokat a tárgyakat, élményeket kapnánk a munkánkért cserébe, amire aztán a pénzt beváltjuk, vajon akkor is motiváltnak éreznénk magunkat a munkában, vagy inkább több időt töltenénk mással, például a szeretteinkkel, barátainkkal? Az emberek célja az, hogy kielégítőnek találják az életüket, és több pozitív érzelmet éljenek meg, mint negatívat, azaz boldogok legyenek. Ehhez a magas szubjektív jólléthez tagadhatatlanul szükség van valamennyi pénzre, mégis úgy tűnik, sokkal többet nyom a latba az, hogy olyan emberekkel vesszük-e körbe magunkat, akikkel képesek vagyunk őszintén osztozni az örömteli pillanatokban! 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Előre megmondtam a férjemnek, hogy nem vagyok hajlandó innentől apának szólítani, és meg ne halljam, hogy ő engem anyukáz. Bár a nagyszülők aggódnak, hogy így összezavarjuk a gyermeket, szerintem idővel tud majd különbséget tenni a dolgok közt. Másodszor, a gyermek karnyújtásnyira tőlünk, de nem közöttünk alszik, és kitűztünk egy határidőt, méghozzá maximum fél évet, amíg közös a hálószobánk a csemeténkkel, ezután a leányunk birtokba veheti majd a hálót gyerekszoba címén, mi pedig veszünk egy kinyitható kanapét a nappaliba. Harmadszor, elhatároztam, hogy én nem fogok délután 5-kor még a pizsamámban és fésületlen hajjal ajtót nyitni a haza érkező férjemnek, és továbbra is szívesen készítek neki vacsorát, ha hajlandó érkezésekor átvenni tőlem a babázást. Szerződésünk pontjait még néhány egyéni fogadalommal is kiegészítettem, például hogy nem szólok rá, ha valamit ügyetlenül vagy másképp csinál a baba körül, és főleg nem kapkodom ki a kezéből. Esténként, amikor magzatunk már alszik, másról is fogok vele beszélgetni, mint a pelenkák tartalma és a mért szopások mennyisége. Végül, pedig, hogy amint beállt egy kis rendszer az életünkbe, egy-két órás nagyszülői felügyelet biztosítása mellett ellógunk valahova kettesben.

Hogy miért tűnik ennyire fontosnak mindezt előre leszögezni, amikor még épp csak felocsúdunk az új helyzetben?

Nem tudom, ki hogy van vele, én a várakozás öröme mellett azért szorongtam is, hogy mi lesz a mi kettesünkkel.

Apróságunk megszületése után pedig azon, hogy mikor is érzem majd újra igazán nőnek magam, amellett, hogy tejtermelő, étkeztető és ellátó szervezet vagyok. És ekkor jön a képbe az apa, vagyis az én drágám, aki egy este odasuttogja nekem: most, hogy ilyen tökéletes babát szültem neki, és meggyőződhetett róla, hogy nagyon jó anya vagyok, még jobban szeret, mint eddig valaha. És bár nagyjából végigszendergi az éjszakai szoptatásokat, azért nem mulasztja el, hogy mindegyik után megsimogasson, esetleg, ha éberebb, még csókot is adjon. Este, amikor haza jön, ő fürdet, mint a nagykönyvben, és annyira jól akarja csinálni, hogy gyakorlatilag többet aggályoskodik, mint én. Bravúrosan pelenkáz, bár az oldal-fodrokat néha elfelejti kitűrni, ezt elnézem neki, főleg, mert annyira jól áll neki az apaszerep, és mert a kislányunk láthatóan jól érzi magát a kezei közt. Az első közös, babakocsis sétánk alkalmával, pedig nemcsak az úttesten való átkelés során védett minket a testével, hanem a kutyás házaknál előttünk ment pár lépéssel, hogy inkább őt ugassák meg először, és ne a csemeténkre hozzák rá a frászt.

Bár vannak irreális félelmei, például hogy kitörik a baba keze, amikor ráadjuk a kezeslábast, vagy hogy kiégeti a szemét a nap, amikor véletlenül nem hajtjuk le a babakocsi árnyékolóját azonnal, sőt, hogy félrenyelhet és megfulladhat, ha fekve szoptatom, azért sikerül viszonylag könnyen megnyugtatni, és a vége mindig az, hogy milyen tökéletesek is vagyunk!

Talán velem van a baj, de eleinte nehéz volt elhinnem, hogy anyaként is nőnek érezhetem magam, olyannak, akibe a férje továbbra is szerelmes, és akit vonzónak tart.

És egy kicsit attól is tartottam, hogy egy alsónadrágban pelenkázó férj nem a legmacsóbb látvány a világon. Most mégis rájöttem, hogy egy igazi nő repertoárjában mennyire ott van az anyaság, és megértettem, miről beszélnek azok a híres hölgyek, akik állítják, hogy mindez hihetetlen önbizalmat adott nekik. És arra is rájöttem, hogy a gyermekét ölben tartó vagy sétáltató apuka vonzereje nem csupán mítosz, ezért gondos és előrelátó feleségként egy darabig nem is engedem el őket kettesben!

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

– Nagyvonalakban azért elmondod, milyen fordulópontokat éltél meg?
– Korán magamra maradtam, a nagyszüleimnek köszönhetem, hogy nem vesztem el. A gyerekkoromat 11 éves koromig jegyzem, a nagymamám haláláig, onnantól kezdve felelősséget kellett vállalnom az életemért. Szerencsére mindig megtaláltam azokat az embereket, akik szinte csodamódon segítettek pont ott és akkor, ahonnan már nem ment volna másképp. A fordulópontokat ők jelentették számomra.

– A tanulmányaidat megszakítva már tizenévesen el kellett tartanod magad. Milyen munkákból?
– Sok munkakört megtapasztaltam, amiért utólag nagyon hálás vagyok. Voltam éjszakai benzinkutas, aminek inspiráló volt a hangulata, dolgoztam irodában, kórházban takarítóként, végeztem fizikai munkát, a legdurvább pedig a külföldi munka volt egy baromfi-feldolgozóban. Ott a hajnali műszakot már sírva kezdtem… Igazából mindig próbáltam megtalálni, mit tanulhatok ezekből, és sikerült is: mindent, amit csináltam, a jelenben, a vállalkozásomban valamilyen módon fel tudom használni.

– Mit szólt mindehhez a környezeted?
– Sok helyen dolgoztam és laktam, sosem volt stabilitás az életemben, s ezt a környezetem nem tudta hová tenni.

Kicsit olyan voltam, mint a vihar, ami valahova mindig lecsap, aztán továbbmegy, de akik régóta ismernek, látnak most bennem valami hazatalálásfélét, amit én is érzek. Úgy tűnik, jó úton járok.

– Miből merítettél erőt, a fiatalon eléd került akadályokon mi lendített át?
– Őszintén? Nagyon sokszor semmi. Sokan azt mondják, erős vagyok, de néha nem tudom, igazuk van-e, mert rengetegszer adtam és adom fel ma is. Csak azt tudom, hogy minden feladás után jött és jön egy dac, egy furcsa erő, ami miatt azt érzem, tovább kell mennem. Nagyon nehezen jutottam el addig, hogy azt mondhassam: magamból és abból merítek erőt, hogy már le merek menni az örvényem aljára, ha leránt, mert rájöttem, hogy csak az aljáról tudok elrugaszkodni felfelé. Illetve azokból az emberekből, akik önzetlenül – és sokszor ismeretlenül – segítették a sorsom alakulását, és mindig jókor kapták el a kezem, ha csak pillanatokra is. Fura, de a legtöbbször tényleg ismeretlen, idegen emberek segítettek.

– Mi volt a legnehezebb, s milyen tanulságokat vontál le belőle?
– A legnehezebb: hinni. Magamban. Az életben. A lehetőségekben. Kitartani a hitem mellett akkor is, ha minden körülmény és személy rácáfolt arra, hogy van tovább. De szerencsére elég makacs vagyok. Mivel mindenről, ami történt velem, ma már azt gondolom, hogy személyes lelki vállalás volt az idetaláláshoz, sokáig tudnám sorolni a tanulságokat, de ha egyet akarnék kiemelni, az az lenne, hogy az élet állandó változás, és csak rajtunk múlik, merre fog változni. Ami felett döntésünk van, abban döntenünk kell, vagy az élet fog helyettünk, de akkor nem finomkodik.

– Mit jelent a versírás, mit tudsz kiadni magadból általa?

– Ha a versírás egy személy lenne, akkor ő volna hatéves korom óta a legjobb barátom.

Aki mindig mellettem volt, és átsegített igazából mindenen. Mert neki mindent elmondhattam, bevallhattam, és sokszor olyan igazságokra is rávilágított, amikre nem jöttem volna rá, ha nem egészben, leírva látom azokat. Egyébként rengeteget sírok, és amit nem tudok kisírni, azt leírom. De fordítva is működik: amit nem tudok leírni, azt pedig kisírom.

– A feltétlenül kiírandókon túl mi ad ihletet?
– Bármi lehet alapanyag. Szerintem ez sokkal inkább szól egyfajta látásról, lelassulásról, amikor észreveszel olyan dolgokat a hétköznapi rohanásban, amiket más lehet, hogy nem. Egy vonaton ülő idegen szemében a vágyakozást, a repülő galambokban a szomorúságot. Minden csend emlékeztethet valami olyanra, amit érdemes elmondani, és pont attól lesz tiszta, mert olyan közös valóságból meríted, aminek mindannyian a részesei vagyunk.

– Kiknek, milyen megrendelőknek írod az ajándékverseidet?
– Attól függ, kinek és milyen alkalomra van szüksége rám, rájuk. Békítettem már ki évek óta egymással nem beszélő rokonokat, udvaroltunk úgy, hogy abból házasság lett, vagy egyszer például azt írta egy lány, hogy a közös versünk hatására látta először sírni az édesapját. Számomra ezek jelentik a „sikert”. Erős energiája van ennek, szép dolgokra képes, épp ezért gonosz verset soha nem írnék, amivel más fájdalmat okozna valakinek. Volt ilyen kérés, gondolkodás nélkül visszautasítottam, tehát van ilyen is, hogy kinek nem írok.

– Mit szeretnél adni az embereknek?
– Reményt. A vállalkozás elején sokszor megkérdőjeleztem a versírás létjogosultságát, mert ugyan mit adok én ezzel az embereknek? Persze nagyon kellettek a visszajelzések, de most már azt gondolom, egy ilyen jellegű dologra nagyobb szükség van, mint valaha. Az emberek nagyon zárkózottak érzelmileg, magától értetődőnek vesznek olyan emberi kapcsolatokat, amik valójában nem azok. Nehezen mondják ki, mit is gondolnak vagy éreznek a másik iránt, és én inkább abban látom a szerepem, hogy segítek megfogalmazni a rímek között mindazt, ami nem mindennapos téma. Ők elmondják nekem, én pedig intuitívan leírom, hogy a másik megértse – és megérezze – azt, ami a szavak mögött rejlik.

– A tehetségen túl milyen tulajdonságok kellettek egy ilyen vállalkozás elindításához?
– Wolf Gábor szokta mondani, akitől rengeteget tanultam a marketingről, hogy vállalkozónak lenni a legjobb önismereti tréning, és vállalkozz a saját szabályaid szerint! Ezzel annyira egyetértek, hogy szerintem nem is lehet kiemelni olyan tulajdonságokat, amik, ha vannak vagy nincsenek, az döntő szerepet játszik a sikerben vagy a bukásban. Talán csak egy: a kitartás. Hogy megyek és csinálom akkor is, ha az egész világ összeesküdött ellenem.

– Honnan jött a költészet mellé a zene?
– Mindig is legalább annyira az életem része volt az éneklés, mint amennyire az írás, de egyiknek sem tulajdonítottam különösebb jelentőséget. Volt több zenekari próbálkozásom, mindig otthon éreztem magam benne, de nem tudatosan választottam irányt, inkább engedtem, hogy afelé menjek, ami hív.

Kép

Kép: Tóth Evelin Eszter

– Hogyan kerültél kapcsolatba Bódi László „Cipő” egykori szerzőtársával, Tóth Zoltánnal?
– Több kedves ismerős segítségével jutottak el hozzá a dalaim, akkor még nem gondoltam, hogy lesz szerencsém együtt is dolgozni vele. Elmondani sem tudom, mennyire hálás vagyok, amiért ő jött az életembe! A zenei vonalat valószínűleg nem is folytattam volna, nem csinálnám nélküle. Rengeteget tanultam, fejlődtem neki köszönhetően éneklésben, vers- és szövegírásban. Gitározni is ő tanított meg, ezzel ugyan egy kicsit még hadilábon állok, de egy újabb eszközt adott a kezembe az önkifejezésre.

– Milyen volt a közös munka?
– Érdekes, mert a köztünk lévő generációs különbségtől függetlenül egyáltalán nem is emlékszem arra, hogy bármiben különböztünk volna. Van köztünk valami mély egyetértés és bizalom. Úgyhogy minden simán ment, ezt bizonyítja az is, hogy elég hamar elkészültünk a lemezzel, és a dalokban mind a ketten meg tudtunk maradni önmagunknak.

– Úgy tudom, rendhagyó módszerrel rögzítettétek a lemezt…
– A dalokat többnyire autóban énekeltük fel, ami viccesen hangzik, de a lehető legjobb ötlet volt. Zoli összerakott nekem egy kis „énekmotyót”, aminek a segítségével bármilyen környezetben fel lehetett énekelni a dalokat, és ez sokkal izgalmasabb lett így, mint egy stúdióban, falak között. Az Elered az eső című nyitódalt például szakadó esőben, hajnalban énekeltem fel egyedül, lent a parkolóban, így egy kicsit jobban át tudtam magam adni a hangulatnak. Örülök, hogy ezt a sajátos módszert választottuk, mert így mindegyik számhoz kapcsolódik egy emlék is.

– Miért pont Kékfestő Műhely lett a nevetek?
– Mert azonos napon, szinte egyszerre került a figyelmünkbe ez a név, ami jelzésértékű volt, másrészt a kékfestés maga is elég szimbolikus. A műhely pedig szépen kifejezi, hogy itt valami olyan új dolog jön létre, amiben benne van a régi világ is. A kettő szépen kiegészíti egymást, ami szerintem mind rólunk, mind a dalainkról és az egész lemezről elmondható.

– Milyen terveid vannak a közeljövőre?
– Mivel minden egy sajátos lelki vállalás volt az idetaláláshoz, úgy érzem, most ért be mindennek a miértje. Először érzem azt, hogy „irányban vagyok”. A további terveim arról szólnak, hogyan tudom tovább építeni a vállalkozásom, és még több embernek segíteni általa, illetve a zenéinket minél több hallgatóhoz eljuttatni. Szeretném, ha szélesebb körben megismernék a Kékfestő Műhelyt, ha később koncertélményekkel is gazdagíthatnánk az embereket. Jó volna Zolival még nagyon sokáig egymás mellett alkotni. Hálás vagyok, hogy a közönsége a fiatalkorom ellenére elfogadott, tetszett nekik a közös felállás, sok pozitív visszajelzést kaptunk. Már forgatjuk az első klipünket, remélem, még sok örömet, kedves pillanatot szerzünk a dalainkkal mindazoknak, akik hallgatnak minket vagy találkoznak velünk.

Külföldön egyre több művész dönt úgy, hogy valamilyen módon felhívja a figyelmet a koronavírus-járvánnyal kapcsolatos legfontosabb tudnivalókra, s vannak, akik klasszikus festményeket gondolnak újra (Leány gyöngy fülbevalóval, Mona Lisa), belecsempészve mindegyikbe a jelenlegi vészterhes mindennapjainkat. Ami hazánkat illeti: a mindennapokban megélt társas magány és a közösségben létezés szükségének kontrasztja izgalmas kombinációkban jelenik meg Károlyi-kerthez költözött Standby szabadtéri galériában, ahol több mint ötven kép – fotográfiák és festményreprodukciók – reflektálnak a világjárványra, találkozásaink és az intimitásaink megszűnésére, természetélményünk felgyorsuló digitalizálódására. A rendhagyó helyzet szülte kortárs reflexiókból született válogatás izgalmas képet ad a művészek változatos alkotói tendenciáiról, és egyéni válaszokat keres gyorsan változó jelenünk legaktuálisabb jelenségére.

Szinte mindegyik alkotáson ott a járvány elleni védekezés legjellemzőbb, szimbolikus motívuma: az egészségügyi maszk.

„A kiállítás egy részét tavaly szeptemberben a Kodály köröndön és a MOM Kulturális Központban már láthatták, a mostani szabadtéri tárlat február 4-től mintegy két hónapon át tekinthető meg. Új alkotókat is buzdítottunk arra, hogy állítsanak ki, illetve néhány művész újabb képekkel csatlakozott. A kiállítást meghívták határainkon túlra, és ha minden jól megy, Nyugaton is látható lesz. A fotográfusok és a festőművészek egyszerre tanúi és hírvivői e rendhagyó időszaknak, a válogatás egyik fő célja a sokszínű, egyedi látásmód bemutatása. Az sem mellékes, hogy e tárlat egyfajta jótékonysági gesztus is, hiszen segíthet azoknak a kortárs művészeknek, akik képeik, alkotásaik eladásából élnének, de a járvány miatt nincs lehetőségük megmutatni alkotásaikat a közönségnek. Terjed a hírük, forog a nevük, a képeik értéke is növekszik, és vannak, akiknek alkotásai rajtunk keresztül kelnek el.”

„A tárlat keretében az autonóm művészi gondolatok közösségi erejükben átható kiáltássá nemesültek: itt vagyunk, együtt vagyunk, és közösen kell túlélnünk a világot rettegésben tartó kórt!”

– árulta el a projekt egyik gazdája, Szilléry Éva.

A kiállítás védnöke L. Simon László József Attila-díjas író, költő, politikus; a projekthez még halála előtt védnökként csatlakozott Szőcs Géza Kossuth-díjas költő, aki – súlyos betegsége miatt – a finisszázson már nem tudott részt venni. A kiállítással az ő emléke előtt tisztelegnek a szervezők. Az egészségvédelem és betegségmegelőzés egyik legfontosabb magyarországi szereplője, a Béres Alapítvány egyik legfőbb anyagi támogatója e művészi projektnek.

A Standby tárlat kiváló példája annak, hogy még a legkilátástalanabb helyzetből is lehetséges inspirációt meríteni.

Bizonyítja, hogy valóságunk bármennyire megváltozhat, a művészek és a művek szabadsága azonban továbbra is változatlan marad, és a vírus sem képes ezt megtépázni. Karantén idején is jusson eszünkbe, mi mindent túlélt már a művészet, s ne habozzunk felkerekedni és elsétálni a Károlyi-kerthez. Tiszteljük meg az alkotókat azzal, hogy megnézzük a képeiket, magunkat pedig azzal, hogy feltöltjük esztétikumra éhes lelki raktárainkat!

A tárlaton kiállítanak:
Ázbej Kristóf, Baksai József, Barakonyi Zsombor, Fehér László, Gesztelyi Nagy Zsuzsanna, Irina Drozd, Méhes Lóránt Zuzu, Mészáros Bori, Nagy Boglárka, Naomi Devil, Péterfy Ábel, Szabó Ábel, Szikra Ági, Végh Júlia, Verebics Ágnes, Verebics Kati, Zászkaliczky Ágnes, Weiler Péter, Wolf Eszter
Fotográfusok:
Bach Máté, Bácsi Róbert László, Bődey János, Csudai Sándor, Cedric af Geijersstam, Dobos Tamás, Gombkötő Emma, Gömör Tamás, Hajdú D. András, Hegedűs Róbert, Hirling Bálint, Kovalovszky Dániel, Kudász Gábor Arion, Mártonfai Dénes, Móricz -Sabján Simon, Olajos Ilka, Pályi Zsófia, Esteban Sanchez, Sághy Tímea, Stiller Ákos, SZIKO Szilágyi Gábor, Teknős Miklós, Urbán Ádám