Február idusa: a felvételiző fiatalok ideje
Melyik iskolát írjuk be? És melyiket elsőnek? De mi lesz, ha oda sikerül, pedig nem is oda, hanem ide lenne jó bejutni? Duplázunk vagy összeadunk? Mennyi a költség, mennyi a pontszám, mennyi a hely? Mennyit ér 12 év, és hol kellene majd lenni 12 év múltán?
Kép: Freepik
Nemcsak március, hanem február idusa is cezúra. Legalábbis százvalahányezer magyar fiatalnak, akik elemi és középiskolai tanulmányaik vége előtt egy fél évvel arról gondolkodnak, hogyan legyen tovább. Éppen túlestek a szalagavatón és arról vitatkoznak, hogyan nézzenek ki a tablóképen, de már több évtizedre előre kell nézniük. Legalább a nyugdíjig.
Felvételi jelentkezési határidő metszi szét az utolsó téli hónapot. Még messze a májusi érettségi, de családok ezrei kalkulálnak ilyentájt a jövővel.
Persze, nem mind ugyanúgy. Vannak, akik a hithez hasonlóan a hivatás kérdéseit is a gyerekre hagyják – „nem akarjuk neki megmondani, mi a jó, elég érett már, válasszon ő”. Másokról már születésük előtt tudták, hova fognak iskolába járni, mi lesz a foglalkozásuk: az ő programjukban nincsenek váratlan döntések. Legfeljebb nagy lázadások, de ez nem februári kérdés. Olyanok is vannak, akik csak utolsó pillanatban kapnak észbe, és a pizzarendelés logikájával már csupán a ’feltéten’ gondolkodnak. És aztán vannak, akik hosszan, sokat beszélgetnek, kérdeznek, néha vitáznak, együtt döntenek, együtt sírnak és nevetnek.
Mit mondjunk pályaválasztó gyerekünknek? Családi történeteket és saját tévedéseinkből származó tapasztalatokat? A mikro- és makrogazdasági előrejelzéseket? Kezdő fizetéseket és munkanélküli rátákat: hogy mi éri meg? Vagy annyit: a lényeg, hogy boldog légy?... Mit remélünk, hogy akárki vagy valaki lesz belőle? Hogy itthon vagy külföldön?
Merünk tanácsolni? Merünk elengedni? Merünk hallgatni?
A pubertáson túl, de még az életen innen ez a februári döntés nem lottócédula, amit majd talán kihúznak az égi sorsoldában. Nem is álom, amit részben másoknak álmodunk. Inkább palackba dugaszolt üzenet. Az óceánon túlra szánjuk, és a legkülönösebb, hogy a feladóhoz kellene elérkeznie a túlparton is. Magunknak szól. És közben ott van még az a sok hullám, vihar, zátony, apály és dagály. És a szél, ami az indiánok szerint az időt is széttépi néha.
Mert talán nem is csak pályát választ most az a százezervalahány fiatal, hanem önmagát.
Magáról beszél, amikor mérlegel, magával számol, amikor bizakodik. És magában bízhat. No, és persze még Valakiben. Akivel a februári döntés az igazi Út ígérete lehet.
A cikk a Képmás magazin 2016. februári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
