Érdekes megfigyelni, hogy az emberek hogyan reagálnak egy-egy veszteséggel kapcsolatosan, mit tesznek, hogy érzik magukat, képesek-e egyáltalán megbirkózni vele, netalán a szőnyeg alá seprik, és összeszorított foggal menetelnek tovább az élet rögös mezején. Camilla Grebe és Åsa Träff A terapeuta c. regénye mindamellett, hogy egy zseniálisan megírt skandináv krimi, ugyanannyira remek lélektani ábrázolása annak, hogy különféle emberek, hogyan dolgozzák fel – vagy éppen nem – az őket ért veszteségeket, tragédiákat.

A sztori

A harmincas éveiben járó Siri Bergman szakképzett viselkedésterapeuta, két kollégájával egy belvárosi rendelőt működtet Stockholmban. Praxisában a legkülönfélébb egyéniségek fordulnak meg, számos problémát hozva magukkal, Siri pedig higgadt modorával, megértő attitűdjével igyekszik segíteni nekik, hogy életük összegubancolódott szálait végre kibogozhassák. Azt hihetné az ember, hogy Sirinek mindene megvan, senki sem gondolná, hogy bizony ő is egy traumát hordoz a lelke mélyén, s szakember létére makacsul ellenáll, segítséget nem kérvén egyedül próbál megbirkózni férje tragikus halálával.

Siri szinte csak a munkájának él, abba temetkezik, ám egy nem várt fordulat arra kényszeríti, hogy mégis farkasszemet nézzen belső démonaival. Egyik páciensét, a hányattatott sorsú, labilis, ám éppen a gyógyulás útjára lépett Sarát pont ő találja holtan, a háza előtt elterülő öböl vízében lebegve. A hatóságok számára egyértelmű, hogy gyilkosság történt. Sirit nagyon lesújtja az eset, önmagát okolja, úgy érzi nem tett meg minden tőle telhetőt, ám mindeközben szembesülnie kell azzal a ténnyel, hogy valaki őt is figyeli. Fenyegető leveleket kap, s mivel érzi, hogy egy arctalan idegen les rá a sötétben, saját félelmei és szorongásai eluralkodnak rajta, a múlt egyre több teret követel magának az életében, s az elfojtott emlékek szép lassan a felszínre törnek.

A terapeuta is ember

A finoman megmunkált krimiszál mellett, nagyon erőteljes nyomot hagynak a regényben az egyes karakterek által átélt veszteségek, melyekkel ki-ki a maga módján igyekszik megbirkózni. A teljesítményorientált evészavaros Charlotte-nak a betegségét kell elengednie, Siri kollégája, Sven évekkel korábban elszúrta tudományos karrierjét, s most a felesége sikereinek árnyékában kell kormányoznia életét, miközben az el nem ért elismertség minden nap némán kísérti. S ott van maga a gyilkos is, aki szintén hatalmas veszteséget, borzalmas traumát élt át, ám fájdalmát nem a megfelelő csatornákon vezeti le, hanem tomboló dühe vezérli, teszi elvakulttá. Bosszúra sarkallja, melynek célpontját ártatlan emberek, köztük maga Siri képezik.

Ebben a történetben a terapeuta személye lekerül arról a képzeletbeli magaslatról, ahová a társadalom helyezi.

Jól látható, hogy ő is esendő ember, akinek ugyanúgy meg kell küzdenie a nehéz élethelyzetekkel, akárcsak a pácienseinek, de ettől még képes arra, hogy segítsen nekik. Sirihez hasonlóan bárki átélheti, hogy egy mélyen eltemetett trauma, a gondosan a szőnyeg alá sepert félelmek bizony előbb-utóbb felszínre törnek, mert az élet rendkívül jól időzítve olyan helyzetet teremt, hogy kénytelenek vagyunk foglalkozni velük. Siri esetében a megküzdés sajátos módon megy végbe, fájdalommal teli út vezet a ráismerésig. Harcolnia, rettegnie, félnie kell ahhoz, hogy kijózanodjon, s végül képes legyen legyőzni a félelmeit, elengedni az elfojtott emlékeket, hogy aztán tiszta lappal indulva felépíthessen magának egy kiegyensúlyozottabb életet.

A gyász

A regény kiválóan megjeleníti, hogy milyen nehézségekkel járhat a veszteségek feldolgozása, illetve hogy a gyásszal való megbirkózás nem egyik pillanatról a másikra megy végbe, hanem hosszadalmas folyamat, mely számos buktatót rejthet magában, így a gyászmunka segítése gyakran külső támogatást igényelhet.

Kép

Kép: Pexels

A gyász megélése számos különböző tényezőn múlhat, és mindenkinél másképp zajlik le. Az elvesztett személlyel való kapcsolat minősége, a halál módja, a gyászoló neme, életkora, személyisége, pszichés állapota, vallásossága, illetve társas kapcsolatai, továbbá a kulturális környezet elvárásai is hatással vannak a gyászmunkára. Mindemellett létezik olyan modell, amely magába foglalja a „normális gyász” lezajlásának folyamatát. A népi bölcsesség a gyász idejét egy évben határozta meg, s ezt az időtartamot azóta a tudomány is alátámasztotta.

Általában körülbelül egy év szükséges ahhoz, hogy feldolgozzuk egy szeretett személy halálát, bár a folyamat hossza egyénenként és a fent leírt tényezők függvényében is változhat.

Ez alatt az idő alatt, különösen az első időszakban számos olyan érzelmi és viselkedésbeli megnyilvánulás természetesnek számít, amely számos más esetben patológiásnak minősül. Ilyen például a kezdeti sokk, az üresség és a bénultság érzése vagy éppenséggel a kontrollálhatatlanul előtörő érzelmek megélése. Később megjelenhet a harag, az önvád, a bűntudat, a félelem, a szorongás, valamint a magány érzése is, amely csökkent életkedvvel és a társas kapcsolatoktól való elzárkózással párosulhat. Emellett meghatározó lehet az elhunyttal kapcsolatos gondolatok, álmok megjelenése is. Számos gyászoló olyan testi tüneteket is mutat, mint például az izomfájdalmak, az alvás és táplálkozási zavarok, a szédülés, a szájszárazság, az energia hiánya vagy éppen a gyomorpanaszok.

Akár több hónapig is eltarthat, míg a gyászoló elkezdi érzelmileg elfogadni a szeretett személy elvesztését, valamint lépésről-lépésre alkalmazkodik az új élethelyzetekhez, új célokat tűz ki maga elé és az elhunyttal való foglakozás helyett fokozatosan új kapcsolatok felé fordul. A gyász teljes feldolgozása pedig ennél is hosszabb időt vehet igénybe. Amennyiben ez egyedül, illetve a család és a barátok támogatásával nem sikerül, vagy ez utóbbit a gyászoló elutasítja, érdemes szakemberhez fordulni. Különösen abban az esetben, ha a regény szereplőinek életéhez hasonlóan, a gyász folyamata elakad, a fent felsorolt tünetek valamelyike tartósan, vagy nagyon erőteljesen jelenik meg, esetleg öngyilkossági fantáziák merülnek fel, vagy a gyászolón eluralkodik a félelem a haláltól és a különböző betegségektől, illetve ha az alkoholhoz, a drogokhoz, esetleg a szerencsejátékhoz menekül vigasztalásért.

Veszteségeink

Veszteség nem csak halálesetek kapcsán, hanem számos más formában is érhet bennünket. Olykor az embernek a karrierje derékba törésével, egy szakítás fájdalmával vagy a gyermekkor érzelmi hiányosságaival kell szembenéznie és megbékülni vele. Bár a közhiedelem szerint a megoldás a felejtésben rejlik, vagyis akkor leszünk képesek továbblépni, ha minél mélyebbre temetjük a minket ért veszteséget, rá se gondolva többé, ugyanakkor az érzelmek elfojtása, az emlékezés elutasítása valójában nem hoz tartós megoldást.

A veszteségeinkkel való szembenézés, az érzelmek átélése elengedhetetlenül fontos a saját mentális egészségünk, illetve a jövő generációja szempontjából, ugyanis az el nem gyászolt veszteségek a következő nemzedékekre is bénító hatást gyakorolhatnak.

A gyászfolyamatot segíti, ha olyan támogató családtagok és barátok vesznek bennünket körül, akik nem akadályozzák az érzelmek átélését, és akikkel őszintén meg tudjuk osztani gondolatainkat, érzéseinket. Sokat adhat az is, ha lehetőségünk van olyan önsegítő csoporthoz csatlakozni, amelynek a résztvevői a miénkhez hasonló veszteséget éltek át, így meg tudjuk osztani egymással a tapasztalatainkat, történeteinket, érzéseinket. Az érzelmek feldolgozásában segíthet a napló vagy levél írása is, amelyben megfogalmazhatjuk azokat a dolgokat, amelyeket szerettünk volna elmondani, de végül soha nem került rá sor, és ezáltal elbúcsúzhatunk attól a személytől, helyzettől, vagy tárgytól, akinek vagy aminek az elvesztését gyászoljuk. Érdemes végigtekinteni azon is, hogy eddigi életünkben milyen tragédiákkal, krízisekkel kellett szembenéznünk, mi segített a nehézségek és az elgyászolandó veszteségek feldolgozásában, hiszen ezek az erőforrások a jelenlegi élethelyzetünkben is segítségünkre lehetnek a szembenézésben, a megbékélésben, a lezárásban, valamint az újrakezdésben egyaránt.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Az én családomban a nők voltak a bástyák. Nem felejtem őket, a földről örökké feltámaszkodó újrakezdőket… A dédit, aki először adott varrótűt a kezembe, akinek a fényképe ma is ott van az éjjeliszekrényemen. Nem volt nála jobb társaság, jobb ember az életemben. Önzetlen volt, kedves és végtelenül türelmes, az iskolai órák után alig vártam, hogy vele lehessek. Valami olyan tisztaság áradt belőle, ami szinte nem is emberi… Megnyugtatott a jelenléte, beszélgetett velem Istenről és az élet nagy dolgairól. (mosolyog) Bár a mellettem élő összes nő varrt, horgolt, kötött, és nem is akármiket: kabátokat, nadrágokat, pulóvereket – mégis, a legtehetségesebb keze a dédnagymamának volt.

Én azt láttam, hogy mindig a nőn múlik az együttlét, a család. A nő tartja össze a családhoz tartozó szíveket, rajta múlik, hogy mennyit bír el, mennyit néz el és hogy meddig.

A nő a biztonság, a tartóoszlop, ami alá odaállsz, ha remeg a föld, aki akkor is a karjába vesz, ha ő maga is több sebből vérzik, aki fél karral is átölel. Egy ilyen anya mellett nőttem fel.

Tiszanánán laktunk a főutcán, ahol esténként összegyűltek az utca gyerekei adj-király-katonát, bújócskát játszani és népmeséket nézni. Virgonc, életvidám, eleven gyerek voltam, akit kész kihívás volt elaltatni, és aki hol nagyokat verekedett az öccsével, hol pedig a katicabogaras babakocsijában tologatta a cicáját, miközben a házak előtti lócán ülő idősebb szemek aggódva figyelték őt.

Ma is szeretem a Tisza agyagos illatát. Valahányszor otthon vagyok, és lemegyek a Tisza-tóhoz fürdeni, a matracon fekve becsukom a szemem, és miközben lágyan ringat a víz, figyelem a lélegzetvételeimet… Nem egyszer fordult elő, hogy az ilyen csendes, egyedüli pillanatokban eleredtek a könnyeim, mert eszembe jutott a gyerekkorom, az akkori béke, az, ahogyan akkor szerettek. Mindaz a jó, amiből ma is táplálkozom, a kislánykoromhoz köthető, ami tizenkét éves koromban véget ért. Ekkor kaptam meg azt a fájdalmat, törést, amit ma is hordozok. A naiv kislányszív meghasadt, és ez arra kényszerített, hogy megváltozzak, hogy védjem magam, idő előtt felnőtté váljak – pedig olyan jó lett volna még gondtalan gyereknek maradni!

Kép

Molnár Zsuzsa dédnagymamája / Molnár Zsuzsa kislányként

Nyikorgott a tű a fonalak között, olyan szorosan, szinte görcsösen fogtam a horgolótűt. A nagyszülők akkor figyeltek fel a tehetségemre, amikor hétévesen harisnyaszerű nadrágot kötöttem a kedvenc babámnak, majd kamaszlányként fűzőt varrtam magamnak fekete bársonyból. Nyolcévesen ültettek hozzá először a szobában méltó helyet elfoglaló, lábbal hajtható Singer varrógéphez. Elmondásuk szerint úgy használtam a rohanó kis gépet, mintha valahol már tanultam volna.

A Könnyűipari Műszaki Főiskolára jelentkeztem, de előtte két évig technikumban tanultam, ami nagyon sokat hozzátett a szakmai tudásomhoz. A diplomát viszont sosem szereztem meg, mert abban az időszakban egy lázadó, az életet egyáltalán nem értő, sérült lelkű fiatal lányként éltem, akit nem érdekelt a jövő. Tudatában voltam annak, hogy tönkreteszem magam, de sokáig nem is akartam átfordítani a kormányt egy másik útra. Mind tudjuk, az, hogy milyen emberek vesznek körül minket, meghatározó.

Jogomban állt haragudni, szenvedni, elrontani az életemet – legalábbis ezt hittem. (szomorúan mosolyog)

„Ha magadnak nem teremted meg, senki nem fogja helyetted” – mondta édesanyám kijózanító őszinteséggel. A szüleim válása után úgy döntöttem, hogy munkába állok azért, hogy segítsem édesanyámat. Gyakran eszembe jut, hogy előrébb tartanék, ha a technikum után nem veszek el, hanem egyből belekezdek a varrásba, a vállalkozásba… De nem álltam rá készen, és nem volt előttem példa, hogy elhiggyem, ebből meg lehet élni, hogy képes vagyok rá. Huszonhét évesen kezdtem el felnőni, felelősséget vállalni és átértékelni ezt az egyetlen életet. Éveken keresztül dolgoztam eladóként egy nemzetközi divatmárkánál, ami mellett esténként hajnalig varrtam. Előfordult, hogy olyan fáradt voltam, hogy napközben nem tudtam állni a kimerültségtől, összecsuklottak a térdeim, emiatt többször is orvoshoz kerültem, mégis folytattam, mert ekkor már bennem volt az akarás, a cél. Ott, a pultnál álldogálva csak egy dologra tudtam gondolni: fogy az időm. Kellett, hogy csináljak valamit, bármit, ami kreatív, ami én vagyok, amiben kifejezhetem magam – ez a varrás volt és a létrehozott ruha.

Törékeny, kiszámíthatatlan, sebzett szívvel éltem egészen addig, amíg nem kezdtem el ruhákat készíteni.

Legalábbis arra emlékszem, hogy amikor elkezdtem kibontani a szárnyaimat, éreztem, ahogy lassan nő bennem az erő, az energia, és hogy egyre több az olyan óra, amikor elfelejtem és leteszem a fájdalmat, ami bennem van.

Kép

Molnár Zsuzsa

Tíz évvel ezelőtt egy turkálós ruha hatására kezdtem el az oldalt húzott, ráncolt ruhákat készíteni, tervezni – ma ezek a ruhák alapdarabok nálam a lehető legkülönfélébb színekben, például csokoládébarnában, türkizben, khakizöldben, burgundiban, kerek kivágású vagy csónaknyakú fazonban. Én azt tanultam, és hiszem is, hogy egy igazi divattervező egyszerre ért a szakrajzhoz, a szabáshoz és a varráshoz is, vagyis az egész munkafolyamathoz. Először egy várandós menyasszony bízott meg azzal, hogy készítsem el neki az esküvői ruháját, majd munkaruhákat varrtam 24 fős csapatoknak. Volt, hogy sírtam a fáradtságtól a varrógépnél ülve.

Ha csak egyetlen dolgot is találsz az életben, ami érdekel, ami neked örömet okoz, máris sokat tettél magadért. A vállalkozásom kezdetén szinte minden reggel Brian Tracey motivációs hanganyagait hallgattam, amikből megtanultam: „Teljesen mindegy, mennyire körültekintően terveztél és szerveztél meg mindent előre, életed jellemzően a »két lépés előre, egy lépés hátra« sorozatából fog állni. Attól kezdve, hogy elindulsz a célod felé, folyamatosan korrigálnod kell az útvonalat.”

Négy évnyi kemény munka után, 2015-ben tapasztaltam először a ruháim sikerének bódító érzését.

Először a barátnőimnek és magamnak varrtam hétköznapi, letisztult darabokat, majd kitettem a fotókat a közösségi oldalamra, és hirtelen az ismerősök és az ismerősök ismerősei is elkezdték rendelni a ruháimat. Pár év múlva a kis vállalkozásból céget kellett alapítanom. A legfelkapottabb darab az akkor nagyon divatos tengerészcsíkos ruha volt, illetve a csónaknyakú fazon, az úgynevezett „irodista” lett a vevők nagy kedvence. Én neveztem el irodistának ezt a kényelmes, de nőies fazont, gondolva azokra a hivatalban dolgozó nőkre, akiknek fontos, hogy elegáns, mégis kényelmes ruhákban járhassanak be a munkahelyükre.
Amikor a 30-as éveimben hirtelen nagyon jól kezdtem keresni, megijedtem. Gyakran voltak nagyon rossz álmaim, amikben belül borzalmasan féltem. Aggódtam, hogy a pénz megváltoztat, rossz irányba visz, ezért miközben folyamatosan fejlesztettem a vállalkozásom, mindig azt kértem: „Istenem, a jó úton terelj.”

Kép

Molnár Zsuzsa ruhaszalon - Kép: Wesniczky Zsófia

Egyik reggel – felnőtt életem során először – éreztem a mellkasomnál egy lágy könnyedséget, aminek annyira örültem, hogy megfogalmazódott bennem: mostantól mindennap legalább 5–10 percig szeretném ezt az érzést érezni…

Alkotás közben nem a jövőn, nem a múlton aggódom, hanem csak úgy vagyok. És jó csak így „lenni”.

Oriah szavaival tudnám a legjobban leírni az érzést: „A jövő iránt érzett minden aggodalmam és a múlt sebei miatt érzett minden neheztelésem abban a pillanatban nagyon kicsinynek látszott ahhoz a mérhetetlen élményhez képest, amelynek részese voltam. Abban a pillanatban tudtam, hogy az öröm – a valódi öröm, amely egyáltalán nem tagadja meg azt, ami nehéz az életünkben – döntés kérdése. Az öröm megtalál bennünket, amikor emelkedett hangulatba kerülünk, ami abból fakad, hogy tudjuk, tartozunk valahová: egymáshoz, önmagunkhoz, a világhoz, a Misztériumhoz, amely nagyobb, mint mi vagyunk.”

Szekszárdon él, jogász, négy gyermeket nevel feleségével együtt. Egy szembetegség miatt folyamatosan romlik a látása, hobbija a kertészkedés, és fizetésének 10 százalékát rendszeresen jótékony célokra fordítja. Dr. Takács Péterrel változásról és alkalmazkodásról, családi csatákról és házimunkáról, értékekről és az élet csodájáról beszélgetünk.

– Szerinted miért végződik a házasságok jó része válással?
– Száz évvel ezelőtt még nem volt divat válni, akkor mindenki együtt maradt, még ha nem is működött a házasság. Az más kérdés, hogyan éltek együtt. A világ azóta szabadabb, liberálisabb lett, az emberek könnyebben cserélgetik egymást. A filmek azzal érnek véget, hogy megvan a nő meg a pasi, és l’amour – de igazából ott kezdődik a történet. Mindenhol vannak nehézségek, és együtt maradni kihívás. Sokan azt gondolják, hogy a párjukkal van a gond, és a válás a megoldás. Nehéz oda eljutni, hogy egy kapcsolat működéséhez mindkét félnek változnia kell. Nem várhatok mindig arra, hogy a másik alkalmazkodjon. Ahol ezt nem tudjuk megtenni, ott jön a válás. Boldogan együtt élni élethosszig elég lehetetlen küldetés, de Istennek semmi sem lehetetlen.
Vannak, akik úgy mennek bele egy házasságba, hogy könnyen tudnak alkalmazkodni, könnyebben tudják a másik szempontjait figyelembe venni, maguk elé helyezni. Egy férfinak szerintem nehezebb. A férfiak eleve önzőbbek. Egy nő sokkal inkább el tudja magát veszíteni és a családjáért élni, amiben szintén van buktató, mert lehet a másikért élni, csak ha boldogtalan emiatt, akkor az senkinek se jó. Amikor jönnek a gyerekek, az még inkább megpróbálja a kapcsolatokat. Kevesebb időnk, energiánk jut egymásra egy nagycsaládban, eleve magunkra is kevesebb.

Ha nem vagyok a helyemen, akkor hogy tudnék a másikkal együtt a helyemen lenni? Egyik probléma hozza a következőt.   

– Ti mit kezdtek a felmerülő problémákkal?
– Mi meg tudjuk egymással osztani. Más kérdés, hogy meg tudjuk-e oldani. Nincsenek egymás előtt titkaink. Nem félek elmondani a bajom, nem aggódom, hogy jól fogadja-e.

– Feleségeddel, Ágotával négy gyermeket neveltek: két fiút és két lányt, háromévestől az egyetemistáig. Milyen közös programok a családi életetek pillérei?
– A napi közös rituálé a vacsora, az esti ima és a fektetés. Nyilván kisgyermekekkel sok minden káoszba fullad. Olyan dolgot találni, ami mindenkit egyformán leköt, nem egyszerű. A lefektetés alapvetően mese meg egy kis odabújás, beszélgetés. A kislányunk például akkor szokott jobban megnyílni és mesélni.

A kisgyermekkorra meg a kisgyermekes létre alapvetően jellemző a változás. Néhány hétig működik egy dolog, aztán történik valami, és máshogy lesz.

Ez a vicces az egészben, hogy mire megszokom az új rendet, már megint felborul. Most költöztünk, az életünk ilyenformán is változóban van.

Lett nagyobb kertünk, ki tudnak menni a gyerekek. Évekig játszótérre jártunk, de abból már úgy kiégtünk, hogy ihaj. Tavaly nagyon sokat jártunk a hegyre, a szőlőbe és gyümölcsösbe, egy idő után persze azt is megunták. Az ősz folyamán a padlást is kibérelték. Szoktunk Nerf-csatákat vívni, kardozni hungarocell karddal, rollerozni vagy görkorizni a nappaliban. Ilyen őrültködős játékokat általában én játszom velük.

– A házi munkát hogy osztjátok meg?
– Nem tudom, mikor beszéltük meg utoljára, hogy kinek mi a feladata, ezek spontán alakulnak. Jelenleg a nagylány, Eszter viszi a mosókonyhát: mos, tereget. Ágota takarít, vasal, varr, a gyerekekkel kapcsolatos dolgokat intézi. Amit szeretek is, az a mosogatás. Rájöttem, hogy szellemi munka után szükségem is van rá, kikapcsol. Vicces, hogy a gyereklétszámmal ez hogy alakult. Peti születésekor még alkalmanként mosogattam, de nem nyúltam a géphez. Amikor jött Anna, már kénytelen voltam bepakolni a mosogatógépbe, és amióta Andris is van, kénytelen vagyok ki is pakolni. Határozott fejlődési ívet lehet ebben látni. (mosolyog) A szemetet szoktam még kivinni. Fával fűtünk; az előkészítést, behordást, koszolásos részt én csinálom, a takarítást Ágota.

– Akkor jól kiegészítitek egymást.
– (Nevet.) A bevásárlásokat is megosztjuk. Az apróbbakat, a kenyeret általában én, a nagy bevásárlást pedig a nagylány végzi mostanában. Neki ez egy kimozdulás az online oktatásból.

– Mi az, amit mindenképp meg szeretnél adni a gyermekeidnek, és mi az, amit semmiképp sem?
– A legfontosabb az lenne, hogy ők is Jézushoz tartozzanak, de helyettük nem lehet dönteni. A vallási nevelésben elég jól kiegészít minket a katolikus iskola és óvoda. Pár hete vagy hónapja olvasom esténként az evangéliumot, és jó tapasztalni, hogy az iskolások igazából az összes történetet ismerik. Ahányszor tudom, elrángatom őket magammal a szőlőbe, hogy kicsit lássanak munkát meg természetet. Szeretek sétálni, gyalogolni, hogy ne csak az autóban tudjuk elképzelni az életünket.

Én szívem szerint mai korunk fiús játékaiból nem adnék nekik semmit. Igaz, hogy húszféle legócsalád van, de a legtöbb fantasy, amitől teljesen ki vagyok készülve.

Amikor Peti kap egy készletet, kiszűröm a csontvázfigurákat meg a ronda fejűeket, és megbeszélem vele, hogy ez nagyon csúnya, apa elintézi őket. Van, amikor már ő mutatja, hogy ennek olyan buta feje van. Nehéz engedni is meg nem is, mert nyilván nem lehet mindentől eltiltani, de mégis határokat kell szabni, például a videójátékban. Amiket az osztálytársaktól hall, azok idióta videójátékok, de hogy tényleg ők játsszák-e, vagy az apjuktól látják, ez megint más kérdés. Ez az internetkorosztály végképp akkora kihívás, hogy nem is tudom, jól megugorjuk-e. Még nem tartunk ott, hogy a gyerek mobiltelefont akar, de bizonyos osztálytársaknak van, és egy-két év múlva komolyan itt lesz a nyakunkon a probléma. Szóval nagyon nehéz ezekben sakkozni.

– A szembetegséged milyen hatással van a mindennapi tevékenységeidre?
– A szembetegségem lényege az, hogy a szaruhártya elvékonyodik, veszít a feszességéből, és emiatt romlik a látásom. Biztatnak olyanokkal, hogy a korral be szokott állni ez a látás, de nem lehet tudni. A végső eszköz a szaruhártyacsere, donorról. Volt egy stabilizáló lézeres műtétem hét éve, amivel próbálták kicsit fékezni, lassítani a romlást. Speciális félkemény kontaktlencsém van, ami nagyon jól korrigálná a hiányosságokat, csak nem lehet 24 órán át viselni. Nem is mindennap rakom be, meg vannak mindenféle szabályok, tehát sokszor játszanom kell hozzá. Ha tudom, hogy valamikor vezetnem kell messzire, akkor előtte pár napig nincs bennem a lencse, hogy egy következő nap reggeltől estig tudjam hordani. Ez is egy tervezés, alkalmazkodás. Van egy szemüvegem is, de azzal nem látok mindent jól. Fényérzékeny is a szemem, tehát szinte télen-nyáron napszemüveget hordok. Nem élesek a kontúrok, semmi nem éles se közel, se távol. Nem vagyok bizonytalan, csak többet látok eszközökkel, mint anélkül.

– A te családodban vagy a közvetlen közeledben voltak jó apaminták, férfi példaképek?

– Amit apukámtól tanultam, és felnőttfejjel egyre inkább számomra is érték: a föld szeretete.

A gyümölcsök, zöldségek termesztése, a gazdálkodás meg a kétkezi dolgok. Nem azért kertészkedem, mert rászorulunk, hogy legyen krumpli meg paradicsom, hanem mert élvezem. Ez egy csoda: elültetek egy kis magot, és hihetetlen, milyen hatalmas növény terem belőle!

– Az élet csodája miatt szerettél volna több gyermeket?
– Azt szerettem volna, hogy legyenek testvéreik. Nekem nincs testvérem, és az szerintem hatalmas kincs, ha gyerekként és felnőttként is tudnak egymásra számítani.

– Néhány évvel ezelőtt megjelent egy könyved Az adakozás öröme címmel. Az adakozás itt nem pusztán elmélet, hanem gyakorlat, mégpedig saját élményed alapján.
– Az adakozás kereszténységemből fakadó dolog. Nem is tudom, hogy akik nem keresztények, miért adnak. Én a helyükben tuti nem adnék senkinek se, mert az ember mindig úgy érzi, hogy még több kell, és ennek soha nincs vége. Nincs az a pénz, amit ne lehetne elkölteni, és jó szándékkal meg is lehet magyarázni, hogy az ember miért gyűjtöget a családjának.

Én 2003-ban tértem meg. Korábban is vallásos voltam, de akkor lett élő hitem. Az adakozás kapcsán találkoztam az ószövetségi zsidó hagyománnyal, a tized adásával, amit tovább vitt a kereszténység is. Isten nagyon sok helyen felhívja a figyelmünket a Szentírásban, hogy adjunk. Ez engem nagyon megfogott. Épp befejeztem az egyetemet, és kis vívódás után elhatároztam, hogy ha lesz munkahelyem, tizedet fizetek Istennek. Úgy gondoltam, jobb elkezdeni akkor, amikor még nincs családom. Félve mondtam igent arra, hogy odaadom a fizetésem 10 százalékát Istennek, mert mi van, ha mégis hiányozni fog. Amikor felvettek a munkahelyemre, érdeklődtem egy ott dolgozó barátomtól, hogy mennyi lesz a keresetem. Ő mondott egy összeget, én pedig kiszámoltam mínusz 10 százalékkal. Döbbenetes élmény volt, amikor megkaptam az első fizetésemet. Éppen 10 százalékkal lett több, mint amire számítottam. Ennek nagyon egyszerű a magyarázata, ugyanis a barátom nem volt képben a saját fizetésével. De Isten ezzel meggyőzött, hogy nem kell aggódnom amiatt, ami hiányzik, mert Ő kipótolja. És ez azóta is így van.

17 éve adakozom Isten ügyének, és nem hiányzik ez a pénz. Inkább azt tapasztalom meg, hogy mennyit ad ezért cserébe.

– Mi az odaajándékozott 10 százalékok sorsa?
– Mindig én döntöm el, hogy hová adjam. Részben szegényeknek juttatom el a Karitászon keresztül. Jut belőle egy hajléktalan alapítványnak is, de a nagyobb részével olyan katolikus szervezeteket támogatok, amelyek misszióval foglalkoznak Magyarországon.

Önismeret, de közösen!

Egy komolyabb házassági probléma kialakulásához általában hosszú idő, számos meg nem oldott, kisebb gond vezet. Gyakran halljuk azt, hogy egy-két apró elégedetlenséggel kezdődött még régen – erről általában a nő számol be. Az egyik fél (gyakran a férfi) csak dolgozik, robotol, az összes maradék energiáját jó esetben a családra próbálja fordítani, de házastársára sokszor nem marad ereje, ideje, türelme. A másik fél (gyakran a nő) általában azt érzi, hogy nem ilyen életet képzelt el korábban, valami másra vágyik, nem teljes az élete, hiányérzete van. Aztán azt gondolja, hogy ha megoldja valahogyan a saját hiányérzetét, az talán a házasságán is segíteni fog.

Ez veszélyes út. Az említett fél elkezd magával foglalkozni, tanfolyamokra, hosszú önismereti csoportokba járni, majd azt veszik észre, hogy olyan sokat fejlődik, hogy időközben teljesen eltávolodnak egymástól.

Az egyedül változtatni, „tudatosabban” élni próbáló fél gyakran rájön, hogy ebben a csoportban aztán igazán önmaga lehet, és egyre inkább úgy érezheti, hogy ezzel szemben a házastársa, aki még mindig ugyanolyan, teljesen hidegen hagyja. Többször tapasztaltunk mi is ilyen kapcsolatokat magunk körül. Nem csak együttjáró párok, hanem házasságok kríziseit mérgesítették el azok az utak, amikor a felek külön keresték a megoldást. Itt nem arról van szó, hogy egy házaspárnak kizárólag együtt szabadna végeznie minden egyes tevékenységet, hogy ne lehetnének saját hobbijaik, de azt gondoljuk, hogy házasságot és benne bármelyik személyt mélyen érintő problémákat, nehézségeket egy pár csak közösen képes megoldani. Külön utak a házassági problémákban nincsenek. Mindig, minden körülmények között együtt kell részt venni a megoldási folyamatban.

Amiért megharcoltunk, értékesebb

Ma, az autó- és telefonbecserélő akciók idejében, amikor ha valami elromlik, vagy csak újabb változat jelenik meg, rögtön váltunk, sokszor meg sem próbáljuk körüljárni a problémát, javítható-e valahogyan az adott tárgy. Sajnos sokszor olcsóbb egy újat venni valamiből, mint megjavíttatni, és ez az életünk egyre több terén megnyilvánuló jelenség a párkapcsolatainkra is hatással van. Egyre kevésbé vagyunk hajlandók küzdeni valami értékesért, hiszen egyszerűbb az újra váltani. Pedig valójában minél többet küzdünk egy tárgyért, kapcsolatért, értékért, annál fontosabbá válik számunkra. Egy közösen megoldott párkapcsolati krízis hatalmas összetartó erő, és bár a negatív felhangja miatt általában nem beszélünk róla, nagy sikerélményt jelent a párnak.

Ki a nekünk való szakember?

Magyarországon még sok helyen tartja magát az az elképzelés, hogy segítséget csak a leges-legvégső esetben kérünk, mert ha egyedül nem vagyok képes megoldani bármit, gyenge vagyok. A pszichológusokkal szemben szintén nagy az ellenállás, akár valós, vagy hallomás alapján történt rossz élmény, de leginkább bugyuta filmek alapján. Sokan a mai napig azt gondolják, hogy díványon hanyatt fekve kell álmokról és gyerekkori élményekről beszélni egy pszichológusnak, aki meg sem szólal, csak hümmög és elveszi a pénzt. Szerencsére ez nem így van, egyre több a felkészült, segítőkész, valódi szakember. Fontos, hogy merjünk pszichológushoz fordulni közösen, az első intő jelnél – és az is fontos, hogy olyan szakembert válasszunk, aki szimpatikus, aki iránt bizalmat érzünk. Furcsa például, amikor a terápiában a szakember az egyik féllel való foglalkozáskor azt kéri, hogy erről-arról inkább ne beszéljen a társának. Érdemes olyan szakembert keresni, akinek a miénkhez hasonló az értékrendje, aki ugyanazt gondolja a házasságról, családról, mint mi, tehát akinek ugyanaz a célja, mint nekünk: a házasság előrelendítése.

Ha már szakemberhez kerültünk, fontos figyelnünk a párunkra ebben a helyzetben is: a nők általában könnyebben mesélnek érzésekről, problémákról, míg a férfiak sokszor jóval nehezebben nyílnak meg, és még akkor is nagy küzdelem árán képesek beszélni érzelmekről – ebben jóval kevesebb rutinja van egy átlagos férfinak.

Ha házasságban élünk, nagyon fontos figyelnünk arra, hogy vegyünk magunkat körül olyan párokkal, olyan családi barátokkal, akiktől visszajelzésre számíthatunk, és szükség esetén végig is beszélhetjük velük a problémáinkat, amelyekkel sokszor mindannyian küzdünk. Jó visszajelző eszköz lehet egy közösség, akik felhívhatják a figyelmet, ha esetleg úgy látják, hogy a szakadék felé támolygunk.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

A mai magyar újságírás ikonikus alakjaként ismert Schäffer Erzsébet 73 évvel ezelőtt, Ercsiben született. Ifjúkori kalandozásaihoz hosszas pályakeresés társult; volt kábelgyárban segédmunkás, utcaszínház művésze, amíg eljutott az írásig. Kezdetben közértek, hentesszaküzletek életéről tudósított, majd a Gyermekünk című pedagógiai folyóirat munkatársa lett a lap 1989-es megszűnésig. Ezt követte az ’90-es évek elejétől a Nők Lapja, amelynek mai napig is egyik termékeny szerzője.

„Meghatározó olvasmányaim egyike volt a „Lányok a viharban”, Helen G. Carlisle-től, amelyre a szüleim könyvtárában bukkantam. Hat egyidős amerikai lány története hat külön sorson át bontakozik ki, amely az 1910-es érettségijük évében indul, s amelybe beleavatkozik az I. világháború. Az egyik lány meséli el történetüket, amely a közös múlt után egészen másképp alakul… A vöröses hajú, vagány és megoldásorientált Carol volt a kedvencem, aki határozottságával, természetes derűjével képes volt a problémás helyzeteket is uralni. Kedvelt íróim közé tartozott még Mikszáth, Móricz és Tolsztoj is többek közt, akiket egy ’40-es években népszerű kiadványsorozatban olvastam.”

Örökké...

Milyennek kaptuk önmagunkat, a sorsunkat? Schäffer Erzsébet szerint ez nem pusztán biológiai, genetikai kérdés. „Figyelmes kisgyerek voltam. Kislánykoromból rengeteg kép, hang, illat maradt meg. Ide tartozik az a döbbenetes erejű élmény, amely háromévesen ért. Nyár volt. A házunk széles, fából készült külső padláslépcsőjén ültem. Mezítláb voltam; éreztem, ahogy a deszka melegíti a csupasz talpamat.

S nem tudom, miért, de hirtelen azt éreztem felujjongó örömmel, hogy soha nem fogok meghalni, mert nincs halál!

Biztos és biztonságos boldogságot adott a tudat, hogy nincs vége… Ez egy igazi istenélmény volt.”

A figyelem ereje

Schäffer Erzsébet élő példa arra, hogy nem lehet az újságírást, de mást sem megfelelő szintű figyelem nélkül csinálni. A szerzőnő kifejező, részletgazdag történetei nem csupán messzi utazásai során születnek; akár a napi tömegközlekedés közben is megláthatja következő írásának főszereplőit a maguk valóságában, máz nélkül.

„Gyakran kérdeztem magamtól: miért tűnik fel mindig minden apró részlet a számomra? Áldás vagy átok ez?”

„Általában egy kis filmecske, életkép, lenyomat marad bennem, amitől nem szabadulok. Ezek a történetek nem egyszer egymásra rétegződnek. Egyik alkalommal a HÉV-en észrevettem egy ’60-as éveikben járó házaspárt. Egy élénk tekintetű férfi »Jávor-bajusszal« – a magát szerető, feltűnni vágyó, hódítani akaró férfi sajátja –, vele szemben pedig maga elé meredő tekintettel a felesége. Az út során egyetlen szót sem váltottak. Mielőtt leszálltak, az asszony egyszer csak levette a bőrkesztyűjét – alaposan szétdolgozott kezek váltak láthatóvá, amelyek számomra azt üzenték, hogy ez a nő egész házassága alatt mosott, főzött, vasalt erre az emberre, aki most szinte idegenként van mellette. Belső késztetést éreztem; erről kell írnom majd egy történetet. Ahogy nincsen nap hold nélkül, úgy nincsenek történetek megfigyelők nélkül.”

Ihletre várva

Schäffer Erzsébet saját bevallása szerint a „bagoly-típusú” írók közé tartozik, aki elsősorban éjjel alkotott, fennmaradva akár hajnal 4-ig is. Volt, hogy hosszú órákon át csak ült a már elcsendesedett lakásban, s várta, hogy a „múzsa” meglátogassa. A könyvekkel zsúfolt szobában nem egyszer hívta segítségül Pilinszky János, Weöres Sándor vagy Simone Weil műveit, amelyeket lapozgatva egészen belemélyedt a sorok mögötti gondolatokba.

„Mindig megihlettek, inspiráltak ezek az olvasmányok. Volt, hogy órákon át kerestem idézeteket, majd a megfelelő hajnal 3-kor egyszer csak a kezembe akadt…Vajon ki adta ezt a kezembe? Ki segített megtalálni?

A Jóisten hagyta, hogy keressem ezeket, nem lökte oda rögtön a megoldást az orrom elé.

Hagyta, hogy ebben a csendben megérlelődjön valami észrevétlenül, mint Reményik Sándor Kegyelem című versében: amikor nem akarod, amikor elfogadtál már mindent, akkor magától jön. Ez a kegyelem. Nem a saját fejem. Ahogy Pilinszky is fogalmaz: amikor az ember igazán alkot, akkor nem kigondolja azt a dolgot, hanem eszébe ötlik, eszébe jut.”

Véletlenek márpedig nincsenek…

Az írónő több olvasójával is aktív kapcsolatban áll, ezeknek a kapcsolatoknak egy része mára barátsággá érett. A lelki és szellemi inspirációs forrásként is működő, az év 365 napjára szóló idézetekkel teli kis papírdobozka is egyik olvasójának ajándéka, amelyben minden reggel megtalálja a neki szóló, aktuális üzenetet.  „Ezek az idézetek számtalanszor adtak erőt. Ilyen például „A konyhában, fazekak között is ott jár az Úr” (Avilai Szent Teréz) vagy „A szülő élete az a képeskönyv, amit a gyermek először olvas”. Nincsenek véletlenek. Ahogy Gyurkovics Tibor mondta: a Jóisten szeme kacsintása a véletlen…”

Önvizsgáló emlékek

A dolgok amint megtörténnek, rögtön emlékké válnak a következő pillanatban. Mi az, amire visszaemlékezünk, s mi az, amire nem? Schäffer Erzsébet nem válogat az emlékei között.  „Egyszer csak megjelennek ezek a képek, történetek, amelyeket önvizsgáló emlékeknek hívok. Ilyen például az anyaság alatt megélt nehézségek egyike. Talán még sehol nem mondtam, de nagyon rövid ideig tudtam csak szoptatni – nagy fájdalmaim voltak és őrült igyekezetem, állandó megfelelési kényszer gyötört. Nem értettem sokáig, miért van ez így. Egy hozzám közel álló csecsemősnővér mondta egyszer: a mai, kiművelt édesanyák sokszor a fejükkel szeretnek előbb, nem várják meg, hogy a szívük megszólaljon. Majd lett egy érzésem, hogy inkább ez a családunk női öröksége lehet. Bár Anyu sosem mesélt a gyerekkoromról, azt tudtam, hogy gondokkal küszködő édesanyaként nagyon lesoványodott, s ebben az állapotában nehezen tudott engem a megszokott módon táplálni. Az én körberajongott, temesvári nagymamámmal – az ő édesanyjával – pedig meglehetősen nehéz volt a viszonya, aki mindig könnyeden vette az életet, akkor is, ha az cseppet sem volt könnyű. Azóta már tudom, hogy el kell engednünk a túlzott elvárásokat, amelyek gátolnak minket.”

„Úgy érzem, az ember nem tesz mást, mint üzenetet közvetít – az író ember különösképpen. Súgást hall és papírra veti azt. És ennek a súgásnak erősen köze van a figyelemhez és Istenhez.”

A teljes beszélgetés meghallgatható itt: 

Az „Istenélmények sallang nélkül” Tóth-Fazekas Andrea műsora. Felekezetektől függetlenül mutat be személyes istenélményeket közszereplők, művészek, szakemberek vagy kevésbé ismert vendégek megszólaltatásával, akik saját maguk tapasztalták meg Isten létezését. Célja, hogy mások élményét befogadva a hallgató közelebb kerülhessen Istenhez és világképe formálódhasson.  

Az ápolói munka mindig is kiemelt jelentőséggel bírt a betegellátásban, és ez még inkább igaz napjainkban. A COVID-járvány hatalmas kihívás elé állította az egészségügyi ellátást, de az orvosok és szakdolgozók emberfeletti teljesítményt nyújtanak e nehéz időkben is. Legyen szó világjárványról, vagy szabadságharcról, az ápolók minden esetben a frontvonalban küzdenek a betegekért.
„Ők azok, akik nélkül nincs gyógyítás. A betegágy mellett végzett érzékenyen odafigyelő, szolgáló attitűd semmivel nem pótolható. Ők a biztos pont, akik megvalósítják az orvosok utasításait, akik észlelik és továbbítják a betegek igényeit, ők az egészségügy folyamatosan, mindig jelenlevő valósága.

A Bethesdában 1866-ban állt be az első ápoló – azóta folyamatosan jelen vannak a betegágy mellett, egymásnak átörökítve a szolgálatot.

Ehhez az évszázados lánchoz csatlakozni a mai fogyasztói szemléletű világban nagyon bátor és minden elismerést megérdemlő vállalás.” – vallja dr. Velkey György, a Bethesda Gyermekkórház főigazgatója.
E hivatást mind a maga nehézségeivel és szépségeivel együtt kívánja bemutatni az intézmény a társadalom és a szülők számára, akik a legféltettebb kincsüket bízzák rájuk. A gyermekkórház hiteles, igaz képet szeretne kialakítani az ápolói munkáról, ezért az intézmény közösségi oldalain és honlapján e munkakörben dolgozó kollégákról képsorozatokat, videós tartalmakat, podcasteket tesznek elérhetővé. Tamásné Bese Nóra, a kórház kommunikációs igazgatója elmondta, hogy minden anyag egy-egy élettörténetet mutat be riport formájában. Emellett február 18-án és 19-én az érdeklődők Instagram-sztoriban követhetik végig egy rehabilitációs és egy sebészeti osztályon dolgozó ápoló egy napját, munkájának minden részletét.

A kórház ezen felül egy olyan apró ajándékkal is szeretné megköszönni a szakdolgozók áldozatos munkáját, ami megkönnyítheti számukra a mindennapokat. Ezért az intézmény minden érintett munkatársát megajándékozza egy minőségi lábbelivel annak érdekében, hogy az egész napos műszak során kényelmesebben dolgozhassanak.

Az intézmény ápolói ugyanis akár 15.000 lépést is megtesznek naponta a kórházban, így egy lábkímélő papucs praktikus ajándékot jelenthet számukra.

Az ötlet megvalósítására a Batz Hungary Kft-vel együttműködésben kerülhetett sor.

Ezt egészíti ki a kétszeres Év Szalonja-díjas Vintage Beauty Szépészeti Nőintézettel kötött megállapodás is, akik vállalták azt, hogy fél éven át minden hónap utolsó munkanapján szépészeti kezelésben részesítik a kórház ápolóit, amit az adott hónapban minden osztályon a leginkább leterhelt ápolóknak ajánlanak fel ajándékként.

Az 1848-49-es szabadságharc idején (1849. április 16-án) Kossuth Lajos kinevezte húgát, Zsuzsannát országos főápolónőnek, aki rövid idő alatt több mint 172 tábori kórházat állított fel, korát megelőzve megszervezte a sebesültek szakszerű ápolását és általános érvényű szabályokat fogalmazott meg. A világ által is elismert Florence Nightingale-t négy évvel megelőzve, főápolónőként elsőként foglakozott szervezett keretek között az ápolás ügyével bevonva önkénteseket az ellátásba, emellett betegápoló egyleteket is alakított. 2014-ben a születése évfordulóját – február 19-ét – a Magyar Ápolók Napjává nyilvánították. 

A könyv egyszerre olvasmányos, filozofikus és tudományos, ám a választ az olvasóra bízza. Az bizonyos, hogy az MI fejlődése megállíthatatlan folyamat, de miről is beszélünk? Az MI önálló tudományként 1955-től létezik, noha a gépi öntudat evolúcióját már a 19. században is kutatták.

A mesterséges intelligencia olyan program vagy gépi szimuláció, amely képes emberi gondolkodásra, tanulásra, emberi beavatkozás nélküli emberi reakciókra.

Sci-fi volna a valóságban? Nem valami gonosz szuperintelligenciára kell gondolnunk, mert – amint azt Oltyán Gábor data scientist, a kötet szaklektora a könyvbemutatón elmondta – az MI tekintetében jelenleg a gyenge vagy speciális intelligenciák korát éljük. Ez azt jelenti, hogy a gépek csak azt a feladatot képesek ellátni, amelyre betanították őket, igaz, azt sokkal jobban, mint az ember. De nem okosabbak nálunk. Az erős vagy általános MI-től – szakértői becslések szerint – időben mintegy fél évszázadnyira lehetünk.

A biológiai naturalisták azt vallják, hogy az ember túl komplex teremtmény ahhoz, hogy egy gépi tudat a szervezete bonyolult mechanizmusait csak úgy elsajátítsa, átvegye. A technooptimisták vagy transzhumanisták szerint ugyanakkor elkerülhetetlenül ez a jövő, gyakorlatilag az emberi evolúció része, hogy a technológiai fejlődés által az MI-vel együttműködve szintet lépjen a homo sapiens.

A könyvet jegyző filozófia- és idegtudományi professzor is ezen az állásponton van: ember és gép hasznos, békés együttélésében hisz.

Erről már Fáykiss Péter, a Magyar Nemzeti Bank Digitalizációs Igazgatóságának vezetője – az MI pénzügyi intézményeknél való alkalmazásának ismerője – beszélt.

Kép

Susan Schneider: A mesterséges ember

De vajon – amennyiben akár a biológiai agyunkat is feltérképezhetik, lemásolhatják (szkennelhetik) a jövőben, ahogy ennek lehetőségét a könyv is felveti – meddig tart majd az ember, és honnantól kezdődik a gép? Ezt valószínűleg már ebben az évszázadban a jognak is definiálnia kell, mielőtt veszélyesen elmosódnának a határok. Hiszen már ma is az eredetinél mondhatni tökéletesebb implantátumok helyettesíthetik egyes szerveinket, testrészeinket (pl. fogimplantátum, művégtag), így a tudatunkba építhető hasonló megoldások egy nem túl távoli világban szabályozási kérdéseket is felvetnek majd. Elég a mostani vakcinakérdésre gondolni, ami már azzal is megosztja az embereket, hogy az oltóanyagot a kutatók kellőképp tesztelték-e, milyen mellékhatásai lehetnek és így tovább.

Jó kérdés – etikai vetületekkel –, hogy az esetleges gépi másolatunk is lehet-e majd éppoly tudatos „ember”, mint mi vagyunk.

Ha igen, ha tisztában lesz önnön létezésével, megsemmisíthető lesz-e erkölcsi aggályok nélkül? Attól is függ persze, mit tekintünk tudatnak, de ha az – vagy ő – képessé válik bármilyen problémával foglalkozni, akkor nyilván a saját sorsa is foglalkoztatja majd. Oltyán Gábor elmondta, hogy ha egy függöny mögül kapunk bizonyos kérdésekre válaszokat, már ma sem tudjuk megállapítani, hogy a túloldalról egy ember vagy egy gép beszél hozzánk, ezt tesztek igazolják. Oltyán szerint a jelenlegi legbonyolultabb MI 1,6 billió mesterséges neuront tartalmaz, míg az emberi agy csak 86 milliárdot. A gépi gondolkodás egyelőre mégsem közelíti meg az emberi agy képességeit. 

A Pallas Athéné Könyvkiadó által szervezett online bemutatón hallgatói kérdések feltevésére is lehetőség volt. Mi lesz a művészek egyedi látásmódjával, ha az MI megteremti a saját művészetét? – hangzott az egyik. Nos, a szakértők szerint a gépek már ma is elő tudnak állítani bizonyos fajta képzőművészeti alkotásokat, ám ezek elég szürreálisak, nem úgy újszerűek és meghökkentők, mint az emberi művészet. S mi lesz a hittel? – kérdezte valaki. Ha a tudatos gépek örökké létezhetnek, tehát kvázi halhatatlanok lesznek, akkor kikerülhet a fogalomkörükből a túlvilág iránti érdeklődés, amely – a halál misztikuma révén – a vallás, az istenhit fontos mozgatórugója. És akkor itt már épp elég messzire is mentünk ahhoz, hogy ne folytassuk a gondolatkísérletet, térjünk vissza a jelenhez.

A könyvbemutató alatti szavazók kis többsége ma inkább lehetőséget lát az MI-ben, mint veszélyt. Kétszerannyian bíznak abban, hogy a gyógyításban jut főszerep a mesterséges intelligenciának, mint abban, hogy a hadiiparban.

A voksolók többsége munkatársként együtt tudna dolgozni egy robottal, főnökeként viszont nehezen tudná elképzelni, noha talán kevesebb volna a munkahelyi konfliktus. A természetes konfliktus. És a mesterséges? Ami viszont konkrétan előrevetíti a gépekkel való bizonyos fokú „összeolvadásunkat” (ám annak lehetséges kedvező hatásait is):

a mentális betegségeket kezelő agyi chipek már napjainkban is fejlesztés alatt állnak.

A mesterséges ember ezt a témát is tárgyalja. A túl sok agyalást megelőzendő azonban Szentgáli Edit rádiós szerkesztő Walter Hagen néhai amerikai profi golfozó jó tanácsával engedte útjukra az általa vezetett bemutató résztvevőit: „Ne rohanj, ne emészd magad, hiszen csak látogatóba jöttél (a földre), inkább állj meg és érezd a virágok illatát!”.

Évekkel ezelőtt volt egy tévéreklám (egyébként szerinte szellemes), ami olyan volt, mintha egy korpásodás elleni sampont reklámozna. A kényelmes karosszékben ülő főhős korpás haját fiatal lányok fésülgették, és a szlogen valami olyasmi volt, hogy „a hajam még most is korpás, de már nem érdekel” – és a lottót, azaz az elérhető gigantikus lottónyereményt reklámozták. Nos, így gondolt magára, azzal a különbséggel, hogy ő persze nem nyeri meg a főnyereményt. Soha életében. Mert ilyen csak mással történhet meg. Vele biztosan nem. (Neki csak a haja marad korpás.)

Ugyanígy gondolt azokra is, akiket a sztráda mellett vagy a képes híradásokban látott, akik súlyos balesetet szenvedtek. Mert olyan csak mással történhet meg. Vele biztosan nem. Ez is sokszor eszébe jutott az évek során.

Hát, ez utóbbiban tévedett. Most is iszonyúan kellett sietnie. Kapkodott, kapkodta a levegőt, zakatolt az agya. Fejben mindig két lépéssel előrébb járt, mint fizikailag. Mégsem látta azt az autót, amikor lelépett az úttestre a villamos takarásából. És az autós sem láthatta őt.

Abban viszont igaza volt, hogy életében nem nyeri meg a főnyereményt. A lottósorsolás másnap volt. Egy nappal azután, hogy lelépett.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Ha időt töltesz a gyerekeddel, megerősíted abban, hogy fontos a számodra. Ha szól a telefonod, és nem veszed fel, vagy közlöd, hogy most nem vagy elérhető, mert a gyerekeddel töltesz egy kis időt, a gyermeked ismét megerősítést kap, hogy komolyan veszed.
Az együtt töltött idő alatt olyan megerősítéseket adunk és olyan kötődést alakítunk ki, amelyek hatására a gyerekünk kevésbé érzi, hogy ellenkeznie vagy dacolnia kellene velünk. A gyermekeink nem azért születtek, hogy folyton megmondjuk nekik, mit és hogyan kellene tenniük, hanem hogy támogassuk a bennük nyiladozó készségeket és képességeket, hogy a lehető legjobb önmagukká váljanak.

Ebben is sokat segít, ha együtt töltjük az időt, közben egyre inkább megismerve őket.

Az együtt töltött idő akkor a legjobb, ha különleges és egyedi. Ne újságolvasás mellett hallgassuk meg a legújabb találmányáról szóló ötleteit, és ne vasalás közben társasozzunk! A telefon és minden egyéb műszaki berendezés legyen ilyenkor kikapcsolva, hogy tényleg tudjunk rá/rájuk figyelni.

Kettő és hatéves kor között legalább napi 10 perc, amire szükségük van. Tíz perc teljes figyelem – ez azért megoldható.

A hosszútávú hatások szempontjából ez az idő pótolhatatlan. Több gyermek esetén – ha megoldható – érdemes mindannyiukkal külön-külön tölteni egy kis saját időt. Akár olyankor, amikor a másiknak edzése vagy szakköre van, vagy ha a nagyszülők csak egy unokát vállalnak egyszerre.
Ha azt szeretnénk, hogy az együtt töltött idő ne kölcsönös csalódással záruljon – mást várok el én és mást ő, esetleg a szülő lelkesedése valami iránt nem találkozik a gyerek érdeklődésével –, érdemes készülni rá. Ne hagyjuk, hogy az elvárások miatt rossz legyen a hangulat. Fontos a rugalmasság! Előfordul, hogy szabadtéri programot szerveztünk, de a gyerkőcünk láthatólag fáradt. Társasággal mennénk valahová, de a gyerekünk egyedül szeretne lenni.

Ilyenkor nem kell azonnal sutba dobni a terveket! A gyermek érzéseinek meghallgatása, elfogadása a szülő részéről, az érzés megélése és elengedése a gyermek részéről fontos lépés, hogy valóban jól tudjuk érezni magunkat.

Ha a gyerekek érzik, hogy elfogadjuk őket olyannak, amilyenek, és nem akarjuk rájuk húzni mindenáron a saját elvárásainkat, sokat segítünk abban, hogy ők maguk is képesek legyenek elfogadni saját magukat. Ez pedig kamaszkorban is jó szolgálatot tesz majd.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

– Amikor időpontot kerestünk, katonás napirendbe láttam bele egy pillanatra. A legjobban az tetszett, hogy „kettő után szoktam találkozni emberekkel”. Ez a szigorú időbeosztás elsősorban nyilván a hatékony munka miatt fontos. Emellett a privát életedre is jótékony hatással van? 
– A legtöbb dolgomat próbálom úgy szervezni, hogy a struktúra megadja a szükséges irányt. Az egészség például nagymértékben azon múlik, mit eszel és mennyit mozogsz. Szeretek gyalogolni, ezért nincs autónk, és úgy rendeztem be az életemet, hogy mindenhova gyalog menjek, ez nekem a sport, edzőterembe nem járok. Bostonban egyórányira lakom a munkahelyemtől, mindennap gyalog megyek be. Azt gondoljuk, hogy nem helyes mindenhová autóval járni, ezért nincs autónk. Biciklit használunk, ha nagyon muszáj, taxit vagy a közösségi autót, azzal mentünk vakációzni is. Vagy például úgy érezzük, hogy káros a televízió, ezért nincs televíziónk.

A legjobb ösztönző az, ha megteremtjük azokat kereteket, amelybe nem férnek bele azok a dolgok, amelyekről azt gondoljuk, hogy nem egészségesek.

– Gyaloglás közben csak nézed a világot, vagy az aktuális projekteken gondolkodsz?
– Telefonálok. Általában ilyenkor hívom édesanyámat Erdélyben, a barátaimat, és néha szakmai megbeszéléseket intézek. 

– Édesanyádnak szoktál beszélni a kutatásaidról?
– Néha látja a Facebookon és rákérdez, hogy ezt jól értette-e, de egyébként ritkán.

– Van annak objektív mutatója, mikor érdemes eleget tenni egy meghívásnak, odautazni egy tárgyalásra?
– Olyan 15 évvel ezelőtt éreztem először, hogy túl sok felkérés érkezik, és nincs elég időm a teljesítésükre. Akkor az volt az újévi fogadalmam, hogy csak akkor vállalok el ilyen feladatot, ha úgy látom, hogy valaki még öt év múlva emlékezni fog rá. 

– Szerinted melyik pillanat volt életed legnagyobb villanása? Ami talán nem feltétlenül a legnagyobb sikert hozta neked, de a legnagyobb változást hozta a világnak?
– Amikor New York Cityben ráéreztem, hogy hálózatokkal kell foglalkozni. Akkor még nem értettem, csak éreztem, hogy ez határozza meg majd a következő 25 évet, sőt, talán a következő 250 évet is. Akkor a hálózati gondolkodás sem a tudományos kánonban, sem a közbeszédben nem volt jelen, ha rákerestél a network szóra, csak a televíziós csatorna jelent meg. Az, hogy akkor mindent félretettem, és ezzel kezdtem foglalkozni, a legnagyobb döntés volt az életemben, ennek köszönhetők az azt követő felfedezések is.

– Döntöttél, és másnap nekikezdtél? Vagy akkor már hobbiként régóta kacérkodtál a hálózatokkal?
– 1994-ben jött az ötlet, de csak ’99-ben, öt évvel később született erről az első ismert publikációm. Akkor a laborom minden mással foglalkozott, főképp anyagtudománnyal. 1999-ben besétáltam a laboromba, és azt mondtam, holnaptól itt nincs anyagtudomány.

A környezetem nem értette, főleg azt nem, hogy odáig is elmentem, hogy akik nem akarták az új témát támogatni, azoknak visszaküldtem a támogatási pénzeket, pedig nagyon nehéz volt akkor is támogatást kapni.

– És akkor egy fizikusból megszületett a hálózatkutató és maga a hálózatkutatás, amelynek ma tanszéke van…
– Láttam, hogy bármi, amit fel tudok mutatni az anyagtudomány területén, messze eltörpül amellett, amit a hálózatkutatás területén egyszer talán felmutathatok. De a mai napig alapvetően fizikus vagyok, és a fizika tanszéken is dolgozom.

– A hálózatkutatás hihetetlenül sokféle tudományág eszköztárát forradalmasítja a fizikától, matematikától kezdve az informatikán, a történelmen, a gazdaságtudományon, biológián át a szociológiáig. És te mindegyikbe bele is vágsz. Az viszont nem jellemző rád, hogy túl sokáig ott ragadnál egy-egy területen…
– Sokan mondják, hogy az udvarlás, a még be nem teljesült kapcsolat a legizgalmasabb. A tudományban tényleg így van. Minél többet tudok egy témáról, annál kevésbé vagyok rá kíváncsi, és annál kevésbé vagyok kreatív. Ezért öt-hat évenként elég drasztikusan témát váltunk. Ez azt is jelenti, hogy teljesen abbahagyjuk, amit korábban csináltunk, hogy legyen energia az új témára. Egy-egy ilyen váltás teljesen átalakítja a laborunk tagságát is. Például a „Villanások” című könyvem témája az emberi mozgás volt, most viszont már senki nincs a laborban, aki ezzel foglalkozik. Oktatási intézetben dolgozom, akik nálam vannak, tanulni es képezni jönnek, vagyis, ha témát változtatok, a régiekkel befejezem, amit elkezdtünk, de az újakat már az új kutatási területre irányítom.

– Olyan könnyű elengedni egy nagy felismerés után egy kutatást?
– Bár a tudomány kumulatív, a kérdésfelvetés nagyon sokat számít. Ezért nagyon fontos szerepet játszik egy-egy területen az, aki a paradigmát megfogalmazza, és bár rengetegen foglalkoznak például ma is relativitáselmélettel, mégis mindenkinek Einstein jut eszébe, aki az első, meghatározó lökést adta a témának. Szeretnék szabadulni attól a gondolattól, hogy én mindenhol jelen kell, hogy legyek, és ezt az elengedéssel lehet a legjobban elérni.

Kép

Kép: Emmer László

– A kutatásaid alapja az a feltételezés, hogy a világ különböző egységei és területei végső soron hasonló mozgás, rendszer, hálózat szerint épülnek fel. Honnan ez a meggyőződés?
– Fizikus vagyok, törvényekben gondolkodom. Hiszek abban, hogy ez a pohár ugyanazért esik le, itt, mint nálad, otthon, vagy amiért a Hold nem hagyja el a Földet. A fizikában hatalmas empirikus tapasztalatra épül az a meg­győződés, hogy törvények irányítják a világot.

– De hogy az emberi kapcsolatokat is ugyanezek a törvények irányítják, az merész ötletnek tűnik…
– Nem egészen. Newton után Descartes és mások kiépítették azt a filozófiát, hogy az egész világ determinált, és meg lehet mindent jósolni atomokból. Ebben tévedtek, de épp ez az izgalmas kérdés, hogy miért is nem lehet kvantummechanikából emberi viselkedést jósolni. Látjuk, hogy vannak különböző szerveződési szintek, és nagyon nehéz az egyik szintről a másikra átlépni. Lehet persze atomokat használni, hogy megértsük a molekuláris szerveződéseket; molekulákat használni, hogy megértsük a kémiai reakciókat; lehet kémiai reakciók segítségével megérteni a metabolizmust; a metabolikus hálót arra használni, hogy megértsük a sejt viselkedését; a sejtről gondolkozva pedig eljuthatunk az élővilágig és onnan, több további lépcsőn keresztül a társadalomig. Amit nem lehet, az az, hogy kvantummechanikával társadalmi kérdéseket feszegessünk. A szerveződési szinteket már nem lehet átlépni. Minél elemibb szinten vagyunk, annál pontosabban működnek a törvények, de minél magasabb szintre megyünk, annál nagyobb a véletlen szerepe.

A társadalmi szinten már annyira zajosak a törvényszerűségek, hogy hajlamosak vagyunk azok létezését megkérdőjelezni.

– Erről a „Villanások” meglepő történelmi szála jut eszembe, amivel kicsit be is ugratod az olvasót. A történelem azért ilyen fontos számodra, mert édesapád történész?
– Kisebbségi erdélyiként létkérdés volt számunkra a történelem. Nem iskolai tantárgyként tekintettünk rá, mert a tantárgy Románia történelme volt, a magyar történelemhez érzelmi szálak kötöttek. Ez a tiltott jellege meg jobban felértékelte.

– A „Villanások” végén olyasmit írsz, hogy sok évig írtad ezt a könyvet, és annak ellenére elkészült, hogy volt egy biciklibaleseted, megszülettek a gyerekeid. A magán­élet és a munka ennyire egymás ellenfelei?
– Senkinek sincs több mint 24 órája. Viszont én sem tudok 24 órán keresztül dolgozni, de 24 órán át családi ügyekkel sem tudnék foglalkozni. Kell az életben a diverzitás, ami egyrészt megjelenik a kapcsolatok minőségében és mennyiségében. Másrészt abban is, hogy meghatározott ideig tudok egy témában maradni, és ha nem váltok, kisül az agyam. Ha ez munka közben történik, a legjobb, ha vacsorázunk egyet, dumálunk valami másról, aztán reggel majd azon kapom magam, hogy újra elkezdek foglalkozni azzal, amin előtte kisült az agyam.

– Az el szokott hangzani nálatok, hogy „most család van”, ez most vakáció, nem kutatás? Most például nyaralásról jöttetek.
– Persze. Viszont vakáció alatt a család 10-11-kor kel, én meg olyankor is hatkor, vagyis minden reggel van négy-öt órám. Csendben becsukom magam mögött az ajtót, és mire felébrednek, már úgy érzem, hogy valamit elértem aznap.

– Használod a könyvedben a Gondviselés szót, bár kis kezdőbetűvel. Foglalkoztat az, hogy a világ teremtett világ-e, vagy pedig csak úgy létrejött?
– Alapvetően kutató vagyok, és az adatokat szeretem nézni. A vallás viszont az egyén belső világáról és egyensúlyáról szól, nagyon fontos szerepe lehet annak megőrzésében, és lehet egy fontos társadalmi szervező erő is – az erdélyi magyar közösségekben is létfontosságú, kultúramentő szerepe volt a kommunizmusban. A világ megértéséhez ugyanakkor nem feltétlenül van szükség egy teremtésmítoszra. A nejem teológus, és neki köszönhetően értettem meg, hogy az a kép, ami Erdélyben és talán Magyarországon is belénk ivódott az egyházról, vallásról, mennyire szűk, és mennyivel gazdagabb lehet a vallásos élmény, és valójában mennyire szofisztikált a hit fogalma.

A szeretettel egészen biztosan szoros kapcsolatban van, és ha így nézem, akkor ebben az értelemben vallásos vagyok.

– A tudósok örök dilemmája, hogy mennyiben felelősek felfedezéseik későbbi alkalmazásáért. Te mit gondolsz erről?
– Minden tudományos eredménynek vannak negatív és vannak pozitív következményei. Vajon meg szabad-e állítani a rákgyógyítást azért, mert a kemoterápia mögötti tudományból atombomba is készülhet? Nem szabad. Mert a fejlődést nem a zsenik viszik előre, hanem azért történik meg egy-egy felfedezés, mert eljön az ideje. Ha én elhallgatom, más megteszi helyettem. Gravitáció Newton előtt is létezett, ha ő nem ír róla, valaki más felfedezte volna. Emellett a tudósnak van egy óriási felelőssége: az, hogy tisztán kommunikáljon, ne tartsa titokban a tényeket, nyilvánossá tegye, és ahol szükséges, felhívja a társadalom figyelmét a negatív hatásokra. De hogy a társadalom erre hogyan reagál, az sokszor a társadalmi kontextustól és a politikától függ. A Covid-járvány alatt láttuk, hogy egyes országokban a tudósoknak milyen kevés befolyása van a döntéshozókra. Tanácsot adhatunk, de a vezetéstől függ, hogy a politikusok hajlandóak-e meghallgatni és lépni a megfelelő irányba. Viszont a demokráciában megvannak a játékszabályok arra, hogyan lehet az információt eljuttatni a társadalomhoz. Kötelességünk ebben a folyamatban részt venni.

– Ebben a hálózatkutatás is sokat segíthet, hiszen vannak kutatásaitok, amelyek épp az információ terjedésével foglalkoznak.
– Pontosan, és láthatjuk, hogy vannak olyan országok – például Új-Zélandot, sok európai országot, köztük Magyarországot is ideszámíthatjuk –, akik hallgatnak a tudósokra, azt tették, amit kellett, és ennek köszönhetően most (augusztusban) Magyarországon maszk nélkül beszélgethetünk. Nagyon remélem, hogy ez novemberben is így lesz. De Amerikában most személyesen nem találkozhatnánk, mert az Egyesült Államok és Brazília teljesen ignorálta a vírussal kapcsolatos tudományos konszenzust.

– A legújabb kutatási irányod az egészséghez, a táplálkozáshoz kapcsolódik. A járványok vizsgálata vitt erre a területre?
– Ó, nem, már régóta foglalkozom ezzel, az egyik állásom a Harvard orvostudományi tanszékén van, ahol tizenvalahány éve próbálunk gyógyszereket fejleszteni a hálózatkutatás módszereivel. Ebből nőtt ki a táplálkozáskutatás. Kénytelen voltam felismerni, hogy mindaz, amit csinálunk, a genetikára épít, ugyanakkor a genetika csupán 10-20 százalékos jósolhatóságot nyújt nekünk. Vagyis, ha ismerem a teljes géntérképedet, durván 10-20 százalék eséllyel jósolhatom meg, hogy lesz-e szívbetegséged. Hol van akkor a hiányzó 80-90 százalék? A környezeti hatásokban. A mozgásban, a levegőminőségben, és legnagyobb részben a táplálkozásban.

Így elkezdtünk azzal foglalkozni, hogyan lehetne megfigyelni az étkezés hatását a molekuláris hálókra, és kiderült, hogy ez egy hatalmas feltárandó terület, mert fogalmunk sincs, milyen molekulák vannak az ételeinkben, eltekintve 100–120 molekulától – ezek főként vitaminok, zsírok –, amelyekkel jelenleg a nutríció, a táplálkozástudomány foglalkozik.

– Ezen a területen komoly üzleti érdekek diktálnak.
– Igazából nem is ez a legnagyobb nehézség, hanem az, hogy az egész nutríciós tudományra még a 19. századi metódusok jellemzőek, megdöbbentően naiv statisztikai eszközökkel dolgoznak, a Big Data fogalma egyáltalán nem jelent meg. Ezért a laborban hatalmas energiákat fordítunk az adatok begyűjtésére, az ételmolekulák feltérképezésére, és a köztük levő kölcsönhatásokra. Olyan sok a mi eszköztárunkkal megközelíthető és ma még megoldatlan probléma, hogy ez számomra egy nyugdíjig eltartó projektnek ígérkezik.

Kép

Kép: Emmer László

– Amikor egy-egy kutatási részeredményből konkrét táplálkozási javaslatokra lehet következtetni, akkor te azonnal használod is a családod életében? Például most házi bodzaszörpöt kortyolgatsz, mert esetleg fontos molekulákra bukkantatok a bodzában?
– A bodzában és minden növényi eredetű táplálékban rengeteg hasznos anyag van, de a túl kevés belőle nem használ, a túl sok meg árt. Pont az az egyik nagy baj a nutrícióval, hogy azt a mágikus kémiai anyagot keresi, a csodapirulát, a szuperételt, amelyik fiatalon tart és okossá tesz. De nem erről szól ez az egész, hanem a dolgok egyensúlyáról. Hogy ez mit is jelent tulajdonképpen, azt ötévente újragondolja a tudomány. Tíz évvel ezelőtt a zsírokat szerettük volna kiiktatni, most egyre inkább nyilvánvaló, hogy nincs a zsírokkal nagy baj, az a kérdés, mit eszel mellette. A mai napig hiszünk abban, hogy a húst, az állati eredetű élelmiszereket érdemes kerülni, viszont az elmúlt két-három évben egyre több jel arra utal, hogy ezek a káros hatások nagymértékben a feldolgozott és tartósított, avagy processzált termékekhez kötődnek. Most épp azt látjuk az egyik nagy problémának, hogy a világ kalóriafogyasztásának 70 százaléka processzált táplálékból áll. Ezeknek a kémiai egyensúlya el van tolódva a természetes ételhez képest, és valószínű, hogy ezek az eltolódások felelősek olyan egészségügyi problémákért, mint például az elhízás vagy a szívbetegség. Michael Pollan hozzáállását szoktam követni, aki szerint sok élelmiszer, amelyet szupermarketben, gyorsétteremben és étteremben vásárolunk, valójában nem étel.

Az ő hatására a nejem azt szokta mondani, hogy „minden jó, amit a nagymamám felismert volna, mint ételt”, amit nem, azt kerüljük el.

– Október elején kiállításod is nyílik a Ludwig Múzeumban „Rejtett mintázatok” címmel. Van ennek köze ahhoz, hogy egy időben szobrásznak készültél?
– Merem hinni, hogy van köze hozzá, de több is annál. Én általában három nyelven kommunikálok, kettő ismert: a tudomány nyelve – képletek, szakcikkek, algoritmusok – és az ismeretterjesztés nyelve – ezek könyvek és előadások. De számomra épp annyira fontos a vizuális nyelv is. 1995-ben született az első vizualizációm a hálózatokról, és az elmúlt 25 évben rengeteget dolgoztunk azon, hogy megteremtsük a hálózatok vizuális szótárát. Az utóbbi 10 évben múzeumok és rangos galériák kezdték kiállítani ezeket a munkákat. A kiállítás végigköveti a hálózatok vizuális nyelvének a kialakulását. Rengeteg ábra és szobor készült, és mindegyiknek izgalmas tartalma van. A Notre Dame Egyetemen, Amerikában, miközben fizikát tanítottam, művészeti kurzusokat hallgattam. Belopta magát a tudományos ábrázolásainkba az esztétikum és a művészi látásmód, ezt próbáljuk most áttekinteni a Ludwig Múzeummal, majd folytatjuk egy jelentős német múzeumban, a karlsruhei ZKM-ben.

– És ezzel el is érkeztünk a szellemi területek közti falak átlépéséhez. Nemcsak a természet- és társadalomtudományok, hanem a művészet és a tudomány közötti átjárás is evidencia, köszönhetően ismét a hálózatkutatásnak. Vagy a te személyiségednek?
– Ezek a falak mindig is mesterségesek voltak. Én egy dolgot csinálok: meg akarom érteni a komplex rendszereket. A nyelvek, a szimbólumrendszerek és kifejezésmódok csak eszközök ebben. Mindig is rajzokkal, grafikonokkal, vizuális modellekkel magyaráztuk a rendszerek működését, és a vizualizációk nemcsak illusztrációk, hanem szerves részei a felfedezés folyamatának, segítenek új ötletek megfogalmazásában, új irányokban. A megértés modell­alkotás a világról. Én például az egyetemet úgy végeztem el, hogy nem jártam kurzusokra, sem Bukarestben, sem Budapesten, sem Bostonban. Nem azért, mert nem tartottam fontosnak az előadásokat, hanem mert nincs auditív memóriám, csak vizuális. Hiába ültem be egy kurzusra, a végére semmire sem emlékeztem. Megnéztem a jegyzetet, vettem öt könyvet a témában, és összeraktam. A mai napig rajzokkal kommunikálok a laborban is.

– Csodagyerek voltál?
– Fel sem merült. Minden szülőnek zseni a gyereke, én sem voltam ennél több. Persze, mint sok kutató, elég introvertált voltam…

– Az előadásaid nem erről árulkodnak.
– Az egy tanult extrovertáció, 24–28 éves korom között építettem fel a kommunikációs és kapcsolatteremtő képességem.

– Ennek fontos eleme a humor…
– Igen, de nagyon megtanultam, hogy a humor nem fordítható le, nagyon meghatározza a kulturális közeg. Klasszikus példám erre Erdős Pál matematikushoz kötődik. A Notre Dame Egyetemen professzor volt a hatvanas években, és mikor utólag megkérdezték, mi a véleménye az egyetemről, azt válaszolta, hogy: nagyon izgalmas hely, de számára túl sok a pluszjel. Magyarországon értelmezhetetlen ez a kijelentés, az amerikaiak mind tudták, hogy a Notre Dame Amerika legjelentősebb katolikus egyeteme.

– Beszélgetésünk kezdetén, kettőkor egy órát kaptam tőled, mindjárt három…
– Igen, háromkor csoportos meeting kezdődik, de még van négy percünk. Szeretem besűríteni, mert így hatkor le tudom zárni a napot, vacsorázunk, és a családdal lehetek. Sőt, az utóbbi időben bevezettük a nejemmel, hogy hatkor megiszunk egy pohár bort, mintegy lezárva a munkanapot. Mert ebben a Covid-világban nehezen választható el a magánszféra a munkától.

– A feleséged a munkában is társad tud lenni?
– Inkább emberi dolgokban, amikor konfliktusokat kell megoldani vagy morális kérdéseket mérlegelni. Meghallgatja a dilemmámat, és az erős morális iránytűjében bízhatok. Az egyik legnagyobb tragédiája a kommunizmusnak, hogy megzavarta a morális iránytűnket, ezt újra be kellett állítanunk. Amerikában, tanársegédként szembesültem azzal, hogy a puskázással, amely a kommunizmus alatt szerves része volt a diakéletnek, magunkat csapjuk be. Ha a legkisebb gyanú is terelődik valakire, hogy csal, kicsapják az egyetemről. A legtöbb morális kérdés viszont nem fekete-fehér, hanem a szürke kategóriában van, a mai napig tanulom, hogy bizonyos kultúrákban mikor megy el ez fekete vagy fehér irányba.

– Ti is adatok alapján tudtok kutatásokat végezni. Mit gondolsz, hiú ábránd az adataink védelme?
– Úgy tekintek erre, hogy bármi, amit üzenetben vagy számítógépen beírok, lehívok, az egyszer nyilvánossá válhat. Ugyanis akármennyire törvénykezünk, megállíthatatlan folyamat, hogy ezekhez hozzá lehessen férni. Ma az európai és amerikai társadalmi konszenzus az, hogy jogunk van az adatainkhoz, de ez a jog nem akadályozza meg azt, hogy ellophassák, véletlenszerűen megoszthassák vagy esetleg megváltozzon a törvénykezés, és nyilvánosságra kerüljenek.

– Egy ideális világban senki nem mondana, írna le olyasmit, amit egy közösség előtt nem vállal.
– Ez az alternatív utópisztikus világ számomra nagyon egészséges lehetne, de morálisan nem vagyunk felnőve ahhoz, hogy a személyes információk nyilvánosak legyenek. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. októberi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>