Nem vagyok hajlandó a férjemet apának szólítani! – Leckék kezdő feleségeknek

Előre megmondtam a férjemnek, hogy nem vagyok hajlandó innentől apának szólítani, és meg ne halljam, hogy ő engem anyukáz. Bár a nagyszülők aggódnak, hogy így összezavarjuk a gyermeket, szerintem idővel tud majd különbséget tenni a dolgok közt. Másodszor, a gyermek karnyújtásnyira tőlünk, de nem közöttünk alszik, és kitűztünk egy határidőt, méghozzá maximum fél évet, amíg közös a hálószobánk a csemeténkkel, ezután a leányunk birtokba veheti majd a hálót gyerekszoba címén, mi pedig veszünk egy kinyitható kanapét a nappaliba. Harmadszor, elhatároztam, hogy én nem fogok délután 5-kor még a pizsamámban és fésületlen hajjal ajtót nyitni a haza érkező férjemnek, és továbbra is szívesen készítek neki vacsorát, ha hajlandó érkezésekor átvenni tőlem a babázást. Szerződésünk pontjait még néhány egyéni fogadalommal is kiegészítettem, például hogy nem szólok rá, ha valamit ügyetlenül vagy másképp csinál a baba körül, és főleg nem kapkodom ki a kezéből. Esténként, amikor magzatunk már alszik, másról is fogok vele beszélgetni, mint a pelenkák tartalma és a mért szopások mennyisége. Végül, pedig, hogy amint beállt egy kis rendszer az életünkbe, egy-két órás nagyszülői felügyelet biztosítása mellett ellógunk valahova kettesben.

Hogy miért tűnik ennyire fontosnak mindezt előre leszögezni, amikor még épp csak felocsúdunk az új helyzetben?

Nem tudom, ki hogy van vele, én a várakozás öröme mellett azért szorongtam is, hogy mi lesz a mi kettesünkkel.

Apróságunk megszületése után pedig azon, hogy mikor is érzem majd újra igazán nőnek magam, amellett, hogy tejtermelő, étkeztető és ellátó szervezet vagyok. És ekkor jön a képbe az apa, vagyis az én drágám, aki egy este odasuttogja nekem: most, hogy ilyen tökéletes babát szültem neki, és meggyőződhetett róla, hogy nagyon jó anya vagyok, még jobban szeret, mint eddig valaha. És bár nagyjából végigszendergi az éjszakai szoptatásokat, azért nem mulasztja el, hogy mindegyik után megsimogasson, esetleg, ha éberebb, még csókot is adjon. Este, amikor haza jön, ő fürdet, mint a nagykönyvben, és annyira jól akarja csinálni, hogy gyakorlatilag többet aggályoskodik, mint én. Bravúrosan pelenkáz, bár az oldal-fodrokat néha elfelejti kitűrni, ezt elnézem neki, főleg, mert annyira jól áll neki az apaszerep, és mert a kislányunk láthatóan jól érzi magát a kezei közt. Az első közös, babakocsis sétánk alkalmával, pedig nemcsak az úttesten való átkelés során védett minket a testével, hanem a kutyás házaknál előttünk ment pár lépéssel, hogy inkább őt ugassák meg először, és ne a csemeténkre hozzák rá a frászt.

Bár vannak irreális félelmei, például hogy kitörik a baba keze, amikor ráadjuk a kezeslábast, vagy hogy kiégeti a szemét a nap, amikor véletlenül nem hajtjuk le a babakocsi árnyékolóját azonnal, sőt, hogy félrenyelhet és megfulladhat, ha fekve szoptatom, azért sikerül viszonylag könnyen megnyugtatni, és a vége mindig az, hogy milyen tökéletesek is vagyunk!

Talán velem van a baj, de eleinte nehéz volt elhinnem, hogy anyaként is nőnek érezhetem magam, olyannak, akibe a férje továbbra is szerelmes, és akit vonzónak tart.

És egy kicsit attól is tartottam, hogy egy alsónadrágban pelenkázó férj nem a legmacsóbb látvány a világon. Most mégis rájöttem, hogy egy igazi nő repertoárjában mennyire ott van az anyaság, és megértettem, miről beszélnek azok a híres hölgyek, akik állítják, hogy mindez hihetetlen önbizalmat adott nekik. És arra is rájöttem, hogy a gyermekét ölben tartó vagy sétáltató apuka vonzereje nem csupán mítosz, ezért gondos és előrelátó feleségként egy darabig nem is engedem el őket kettesben!

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>