„Rettegek az édesanyámtól!” – Elnyomó, bántalmazó szülő: behódolsz neki vagy menekülsz tőle?

Harminchatszor háromszázhatvanöt, azaz tizenháromezer-száznegyven. Ennyi időt éltem eddig ezen a Földön – s ennek nagy részében édesanyámnak akartam megfelelni. Ő heti kétszer tudatosította és a mai napig tudatosítja bennem, hogy ő „teremtett engem”, s hogy én azért vagyok olyan, amilyen, mert ő időt, energiát nem kímélve rám áldozta az életét, valamint, hogy minden, amit elértem, egyedül neki köszönhető. Van ebben rengeteg igazság. Sok mindent köszönhetek neki, bár talán az elért eredményeimhez az én közreműködésem is kellett.

Anyám már gyerekkoromban látta bennem a lehetőséget, ki akarta hozni belőlem a legjobbat minden téren. És én produkáltam is a jó eredményeket: versenyekre jártam, okleveleket nyertem.

Hatéves lehettem, amikor egyszer piros pont helyett csak zöld pontot kaptam a dolgozatomra. Erre ő iszonyatos haragra gerjedt.

Már a ház folyosóján elkezdett kiabálni, s jött felém fenyegetően, dühtől eltorzult arccal. Leraktam az iskolatáskám, és a konyha felé vettem az irányt, de ő közölte, hogy nem ehetek vele egy asztalnál, mert az olyan gyereknek, aki ennyire rossz, csak a sámlin, a sarokban van helye. És valóban, kaptam a fenekem alá egy kicsi, kopott sámlit, az ölembe pedig a főzelékkel teli tányért és kanalat. Anyám az asztal mellől szidott tovább káromkodva. Nem mertem felnézni rá, könnyezve egyre csak lapátoltam magamba a főzeléket. Ha ezt az emléket ma elmesélném neki, biztos, hogy letagadná, vagy azt mondaná, ez nem így történt.

Egyébként mindig sokat kellett tanulnom. A lényeg a kitűnő bizonyítvány volt. Gyakran éreztem úgy, hogy nem vagyok más, csupán státuszszimbólum, akivel anyám villoghat a rokonok előtt. Ha a leckefelmondásnál valamit elrontottam, rendszerint megütött. Eleinte csak kézzel és vonalzóval, később jött a sodrófa és a fakanál. Utóbbitól mindig kékes-lilás volt a combom és az oldalam, szégyelltem is átöltözni az iskolában a kortársaim előtt. A körmeim az ütéseket követően belilultak, ezért viszonylag korán rászoktam a körömlakkozásra.

Hétéves lehettem, közösen takarítottunk otthon. Bosszankodott, hogy micsoda kupleráj van a szobámban. Egy magnókazetta miatt szakadt el nála végleg a cérna – nem a tokjában, hanem a magnóban porosodott. Kiabálni kezdett, majd leköpött, leöntött vízzel, a hajamnál fogva húzott, rázott. A verések sosem fájtak annyira, mint a szavai. „Miért szültelek meg? Miért nem hal már meg az ilyen haszontalan gyerek?!” – ezeket a mai napig megkapom.

Persze, elismerem, én sem vagyok makulátlan, rengeteg hibám van, s megvannak a magam tervei, céljai, álmai, a magam habitusa és rossz tulajdonságai. A tiszteletet az ember megadja a szülei felé, ugyanakkor fontos, hogy ennek a tiszteletnek a szülő irányából a „felnőtt gyermeke” felé is meg kell lennie. Amikor idősebb lettem, próbáltam anyámmal megbeszélni a nézeteltéréseket, de mindegyik próbálkozás – mediátorral is – kudarcba fulladt. A kifelé kommunikálás sose ment: nem mertem az otthoni dolgokról beszélni tinédzserként (és felnőttként) senkinek, hiszen én abban az időben voltam fiatal, amikor azt mondták, a szülő tettei megkérdőjelezhetetlenek.

Tizenöt éves koromra már jó nagy adag lelki sérülés volt a batyumban, de mindig megpróbáltam jól érezni magam a „börtönömön” belül.

Képzeletbeli barátaim lettek, rengeteget olvastam, rajzoltam. Ha elmentünk együtt a városba, nézegettem az utcán sétáló néniket, és megpróbáltam kitalálni, melyik lehetne az új anyukám, melyiknek kellenék úgy, ahogyan vagyok.

Az én édesanyám egy végtelenül erős, szívós, maximalista, magabiztos, okos nő. És egyben a legfélelmetesebb ember, akivel valaha dolgom volt. Félelmetessége lakáson kívül senkinek nem tűnik fel – mindenkivel kedves, beszédes. Van egy fura mániája, miszerint csak olyan barátaim és ismerőseim lehetnek, akik elég jók hozzám, a családunkhoz. Ha másképp vélekedem valamiről, mint ő, vagy ha másképpen (a saját akaratom szerint) cselekszem, dührohamot kap. Régebben rengetegszer megsértette a privátszférám, mondván, neki ahhoz joga van. Joga van rám nyitni, ha öltözöm, joga van megnéznie a telefonom, joga van kutatni a cuccaim között, joga van a leveleimet felbontani. Jó ideig minden önállósági törekvésem csírájában elfojtotta.

Mesterien manipulál és kelt bűntudatot, embereket ugraszt össze, néha eljuttatja az embert addig a pontig, hogy dühében ablakot rúgjon be, tárgyakat hajigáljon. Ilyenkor persze tudja, hogy ő nyert.

Sokszor cinikus, becsmérlő, féltékeny, tévedhetetlen, s egy hivatásos nyomozó hozzá képest ipari tanuló. Mindig hittem, hogy ki tudok törni a bűvköréből: hol bulikba, hol alkoholba, hol borotvapengébe menekültem, de olyan is volt, hogy napi 5–10 kilométereket futottam, s a végelgyengülésig kizsigereltem a testem – de mindig kísértett közelről-távolról. Sosem tudtam kiszámítani a hangulatát. A mai napig rejtély számomra, hogy mikor robban nála újra a bomba. Vannak jobb napok, amikor kedves, amikor mindent szabad, amikor bőven jut jó szó, dicséret és kedves üzenetek, és vannak napok, amikor egyetlen kiskanál miatt kitör a botrány, és jönnek az újabb bántások: „Azt hiszed, érsz valamit? Semmirekellő vagy! Egy ilyen ember, mint te, véletlenül se szüljön gyereket, mert úgyis csak egy degenerált, elmebeteg korcsot hozna a világra!”

Néha eltöprengek, hogy vajon volt-e valaha feltétel nélküli szeretetben részem, s hogy mi igaz azokból a kedves szavakból és dicséretekből, amiket anyámtól kaptam. Foglalkoztat az is, hogy ő ki által és mikor sérült meg lelkileg, miért bánt mindenkit, aki szereti, meddig lehet eltűrni a verbális bántalmazást, s hogy leszek-e még valaha teljesen szabad.

Kép: Freepik

Édesapám egy ideig próbálta a villámhárító szerepét betölteni köztünk, de mivel neki is kijutott bőven anyu mérgező energiáiból, feladta a harcot, és elköltözött. Az első infarktusa előtt annyit mondott, hogy rosszul van és lemegy a háziorvoshoz. Anyám erre azt mondta, hogy ezt a betegesdit csupán kitalálta, s hangosan hozzátette, hogy dögöljön meg. Majdnem így is történt: apám a háziorvosi rendelőbe érve esett össze, és valóban nem sokon múlt az élete.

Most már felnőtt, dolgozó, felelős ember vagyok, de a mai napig rettegek az édesanyámtól.

Rengeteg energiát kivesz belőlem, ha bánt, ha zsarol, ha rám telepszik, vagy ha azt mondja, hálátlan, csúnya, életképtelen és öreg vagyok. Különféle technikákkal próbálok tenni a helyzetem ellen, s próbálom a hajamnál fogva kirángatni magam ebből a fájdalmas emlékekkel teli kútból, de nem mindig könnyű ez. Mert ha már eleget „sikoltoztál” az évtizedek során, előbb-utóbb rájössz arra, hogy nem biztos, hogy van kiút. És akkor elcsendesedsz. Nem beszélsz, és nem harcolsz, inkább meg se moccansz. Nem azért, mert feladtad, hanem mert egyetlen dolgot tudsz csak mondogatni magadban: úgysem hallja senki, úgysem látja senki. Ezért jobb, ha mosolyogsz, mintha minden rendben lenne.

Mit mond a szakember?

A legjobb szándék álruhája

„Egyszer felhívott egy kétségbeesett hangú anyuka, és megkérdezte tőlem, hogy mit tegyen a lányával, aki mostanában hétvégenként kimarad a barátaival, és bizony volt már olyan is, hogy este 11-kor jött haza. Amikor megkérdeztem, hogy hány éves a lánya, azt mondta: 24. Ez mindent megmagyarázott, pontos képet adott arról, hogy kivel is van itt a gond, az anyával, vagy a lányával – mondja Dr. Mihalec Gábor pár- és családterapeuta, aki szerint bár minden eset más és más, de az elnyomó szülő sokszor a gondoskodás, a gyerekéért való önfeláldozás és a legjobb szándék álruháját viseli. Az ilyen szülő–gyerek kapcsolatban érezhető, hogy a gyerekét nem az életkorának megfelelően kezeli.

Az elnyomó szülő célja nem az, hogy önálló, életerős felnőttet neveljen gyermekéből, hanem hogy mindig ott tartsa a közelében, mindig szükség legyen rá, mindig fontosnak érezze a státuszát a gyereke életében, aki nélküle semmire se menne.

Az elnyomó szülőt minden bosszantja, ami eltér az ő hozzáállásától, meggyőződéseitől (amelyek gyakran félelemből táplálkoznak).

„Nem javaslom, hogy a fiatal hímestojásként kezelje a szülőt, és az egész életét alárendelje az irreális elvárásainak. Ezzel ugyanis igazolná a szülő életidegen személetét, aki valószínűleg még tovább fogja szűkíteni gyermeke mozgásterét” – tanácsolja Mihalec Gábor.

Még mindig sokan szégyellnek beszélni róla

„A verbális és fizikai bántalmazás témája sokak számára még ma is szégyennel körülvett, bűntudatba burkolt kérdés. Az érintett bizonytalan önmagában, a saját érzéseiben, sőt, gyakran a realitásérzete is torz, hiszen neki ez a normális, a szülei mindig így kezelték, ez a megszokott, és nem élte át, hogy lehet másként is. Ráadásul a társadalom még mindig vegyes kommunikációt folytat. A rendőrség akkor megy ki, ha vér folyt. A társadalom bizonyos rétegeiben még mindig teljesen elfogadott a fizikai fenyítés alkalmazása, háztársak között is gyakran hangzik el a bagatellizáló »óh, az semmi, csak egy kis legyintés volt, még pofonnak se nevezném«. Büntetőjogi kategóriákban ugyan nem vagyok jártas, de lélektanilag bántalmazás az, amit a bántalmazott annak él meg” – mondja dr. Mihalec Gábor.

Megtörni vagy kitörni?

A szakember úgy véli, hogy az említett nevelési stílus két irányba tolhatja a fiatalt. Vannak, akik megtörnek és behódolnak, az erős lelkiismereti nyomás alatt magukévá teszik a szülő által képviselt egyensúlyvesztett gondolkodást („én csak a javadat akarom”, „a világ egy veszélyes hely, te különleges vagy és rád jobban kell vigyázni”, „egy napon még hálás leszel érte”, stb.), és alávetik magukat a szülő által képviselt életszemléletnek. Valószínűsíthető, hogy nagyon elszigeteltek lesznek, kevés baráttal (ha egyáltalán lesznek egyenrangú barátságaik), tanulmányi eredményeikben lehetnek kimagaslóak (megfelelési kényszer, értékességről való visszaigazolás), de szociális téren inkább átlagon aluli életet élnek. A párkapcsolatuk (ha az uralkodó szülő árnyékában egyáltalán lehetséges) kiegyensúlyozatlan, esetleg hajlamosak lesznek párjuktól is a bántalmazás eltűrésére.

A másik irány a lázadás. Kellő kortársnyomás, külső támogatás és lobbanékony személyiség esetén a gyerek fellázadhat a szülői elnyomás ellen, ezzel azonban a mindent vagy semmit gondolkodású szülő nem tud mit kezdeni. Gyakran az ilyen lázadás a kapcsolat teljes megszűnését vagy folyamatos konfliktusokat vonhat maga után. Sokszor azonban a gyerek ezt az árat is hajlandó megfizetni a szabadságáért, hogy végre önálló felnőtt életet élhessen. Ha valaki huszon-harmincévesként is benne marad az „elnyomó rendszerben”, de ki szeretne törni, akkor ahhoz nagy bátorság kell, mert a diszfunkcionális rendszer minden olyan törekvést büntet, amely eltér a megszokottól. A fiatal ilyen elnyomás alatt nem fog tudni önálló életet élni (és talán mire a szülő meghal, már késő lesz elkezdeni a saját életét). A változás lehetséges, de nagy viharok, bátor döntések árán, és gyakran külső segítség mellett.

„Vannak helyzetek, amelyekben a család működési módja oly mértékben befagy, hogy a függetlenedni vágyó fél csak a szülő–gyerek kapcsolat feladásával érheti el jogát az önálló élethez.”

„Ezzel együtt azonban azt képviselem, hogy a család olyan érték, amelyért a legvégsőkig el kell menni. A legtermészetesebb dolog, hogy az elszakadáskor felelősséget, bűntudatot, együttérzést és sajnálatot táplál a felnőtt „gyermek”a szülője iránt, a felnőtt embernek azonban meg kell tanulnia önmagáért felelősséget vállalnia. A felelősségvállalás önmagamért pedig azt is jelenti, hogy már nem a szüleimnek, hanem inkább a szüleimért felelek.”