Szorongás helyett felelősségvállalás? – Az ökotudatosság pszichológiája

A szorongás ösztönző ereje

Amikor felidéztem, hogy nálam mi indította el az életmódbeli váltást, akkor azonnal a mellkasomon jelentkező szorítás érzése jutott az eszembe. A félelem, hogy mi lesz ezzel a bolygóval, ha a jelenleg 7,5 milliárd lakója egyre korábban eléri a túlfogyasztás napját (2019-ben július 29-én érte el), azt, amikor feléli az évi erőforrásait. A szorongás, hogy milyen jövőt hagyok a gyermekeimre: vajon látni fogják még az élővilág színpompás diverzitását, ami évről évre egyre aggasztóbb kihalásokkal szürkül?

A tudósoktól és a médiából érkező aggasztó adatok, az egyre sürgetőbb határidők szükségszerűen szülik a klímaszorongás érzését: főleg a fiatalabb generációban, akiknek jó eséllyel még pár évtizedet le kell élniük ezen a bolygón. És hogy mi a következő lépés? Labilisabb személyiségeknél a tehetetlenség érzése akár depresszióba csaphat át, de sokkal jellemzőbb válaszreakció a tagadás, a különböző ideológiák mentén kiérlelt kifogáskeresés, vagy épp az aktív tenni akarás.

Ez a cikk az utóbbi csoportról szól. Azokról a bolygóvédőkről, akik nem nézik tétlenül, hogy a madridi klímacsúcson egyeztető vezetők képtelenek előrébb lépni a témában, hanem a saját szintjükön hoznak döntést. Változtatnak a vásárlási, fűtési vagy étkezési szokásaikon, és tömegekké szerveződve, megújuló, zöld igényeikkel gyakorolnak nyomást a gazdaságot mozgató cégekre.

Mert a kereslet-kínálaton alapuló rend bizony így működik: ha minél többen választanak környezetbarát termékeket, akkor annál több cég áll át majd ezek gyártására, hogy az eladásait fenntartsa.

Még milyen mentális tényezők járulhatnak hozzá ahhoz, valaki ökoharcossá váljon?

Ha valaki természetkedvelő és állatbarát, akkor jobban értékeli és óvja a Földet benépesítő ökoszisztéma változatos csodáit.

A takarékos szemlélet is fontos tényező, ahogy az is, ha nem az anyagi javak vásárlásában és birtoklásában találjuk meg a hétköznapi örömeinket, hanem inkább élményekben, érzésekben.

Kép

Kép: Unsplash

Az sem árt, ha az egyéni tetteket globális távlatban tudjuk szemlélni: látjuk az összeadódó apróságok nagyszabású és hosszú távú következményeit, képesek vagyunk ebből levonni a megfelelő következtetéseket, majd tudatosságra törekedni.

Tény, hogy akiknek a világnézetében az ember nem a teremtés koronája, aki más, „alacsonyabb rendű” életformákon való uralkodásra született, azok az emberek könnyebben váltanak öko-életmódra. Ők önmagukat egy nagy egész részeként látják, amelyben a békés harmónia bármilyen irányú felbomlása visszafordíthatatlan károkat okoz. És bár a zöld életmód nem politikai, vallási hovatartozás kérdése, a nagy világvallások képviselőinek körében nehézkesebben megy a váltás. A keresztény felekezetek az utóbbi időben felfedezték fel a teremtésvédelem fontosságát, amely valójában visszatérés az eredendően takarékos, a természeti forrásokat csak a valós szükségletek határáig felhasználó életformához, a „jó sáfár” biblikus attitűdjéhez.

A jó példa (is) ragadós

A fenti szempontok legtöbbje egy irányba mutat: a környezettudatosságra nyitottságot alapvetően határozzák meg a külső behatások, a minket körülvevő közeg és szokások. Ennek teljesen egyértelmű pszichológiai okai vannak, hiszen az ember evolúciós szempontból beilleszkedésre törekszik. Mintegy védelmező „csordaszellemben” úgy tesz, ahogy a többiek is. Erre mutatott rá egy texasi kísérlet is, ahol szélvédőkre helyeztek szórólapokat, és a vizsgált helyzetek felében egy tökéletesen tiszta parkolóövezetet, míg a másik hányadában egy szeméttel telit hoztak létre az autók körül. Az előbbi esetében az emberek csak mintegy 6%-a dobta a földre a szórólapot, miután az autójához sétált, míg az utóbbiban – a szeméttel teli parkolóban – a résztvevők 54%-a.

Ennek ellenpontjaként, de ugyanennek a pszichológiai működésnek a mentén válik tendenciává az öko-életmód is. Én is egy kedves barátnőm hatására kezdtem érdeklődni a téma iránt, és így szerveződnek közösségbe a vászontáskákkal és second hand holmikkal bíró csodabogarak is, akik aztán viszik tovább a példát a saját életükkel. Figyeljük csak meg, ha mindig mosható ételhordóval járunk a közeli kifőzdébe, egy idő után a kollegáink közül is lesz egy-kettő, aki ugyanilyenbe kéri az ebédet!

Egy másik mentális állapotba kerülünk

Miután megszületik bennünk az elhatározás, hogy környezettudatosabban szeretnénk élni, akkor jön a feladat igazi oroszlánrésze: nemcsak a megvalósítás terén, hanem mentálisan is.

Akár évtizedek óta berögzült normákat kell felülírnunk a folyamatos odafigyeléssel: „nem folyatom a csapot, azt a terméket választom, amelyiken kevesebb a csomagolás”. Ez az átszokási időszak talán a legnehezebb. Tapasztalataim szerint legalább egy évig tart, utána az új normák már automatizmussá válnak.

Ekkor köszönt be a hőn áhított mentális aranykor (vagy „zöldkor”): olyan alapvető változásokat fogunk észlelni a viselkedésünkben, gondolkodásmódunkban, amiken akár magunk is elcsodálkozunk. Például azt, hogy a felesleges dolgok felhalmozása helyett egy bevásárlókörút alkalmával az okoz nekünk boldogságot, ha azt minél ökotudatosabban tudtuk megoldani. Mosollyal nyugtázzuk az elenyésző mennyiségű csomagolást, vagy azt, ha helyi termelőktől szereztük be a finomságokat. Elkezdjük a second hand dolgokat is előnyben részesíteni: akár egyfajta kincskeresésként is felfoghatjuk a használt dolgok beszerzését, hiszen különlegességet kötünk hozzájuk.

Kép

Kép: Unsplash

Emellett a szemétre is teljesen máshogy tekintünk. Amit csak lehet, újrahasznosítunk: a szerves hulladékot komposztáljuk, az ételmaradékból új fogásokat készítünk, a befőttesüvegeket, régi papírokat csomagolásként éltetjük tovább. Elkezdünk érdeklődni a „csináld magad” irányzatok iránt, például elhasznált anyagokból varrunk, szezonális gyümölcsökből lekvárt főzünk, sőt, akár saját natúrkozmetikumokkal is kísérletezünk. Ahelyett, hogy kidobnánk az elromlott elektronikai készülékeket, megjavít(tat)juk azokat, és már-már furcsa, ragaszkodó szeretettel vesszük körül azokat a tárgyainkat, amik hosszú éveken át kiszolgálnak minket.

Ehhez kapcsolódóan egy 2016-os kutatás azt is kimutatta, hogy az embereknek segít a környezettudatos életmódban az, ha a dolgaikat a sajátjuknak érzik. Egy kóstoltatás alkalmával ugyanis csaknem kétszer annyi résztvevő használta újra a poharát, ha azon szerepelt a neve.

Türelem fenntarthatóságot terem

A zöld életmódra átálláskor a legnehezebb mentális akadály a türelmetlenség. A már említett átszokási időszakban ugyanis extra terhet, stresszt jelenthet az állandó tudatosság, a magunkkal szemben támasztott túl sok elvárás.

Ezért sokan fel is adják. Mondván: nekem ez nem megy. Pedig nem igaz, mindenki meg tudja csinálni, csak az öko-rutinok mellett a slow felfogást is el kell sajátítanunk, amelynek a magunkkal szembeni türelem is egy fontos része. Haladjunk apró lépésekkel, ne akarjuk egy nap alatt megváltani a világot, mert lehetetlen! Értékeljük pozitívan a legkisebb sikereinket is, és ne döngöljük sárba az önbecsülésünket, ha az utunkba kerül egy-két környezetkárosító rutin! Hiszen a világ még nálunk is lassabban változik zöld irányba.

Emiatt fontos, hogy mások felé is türelemmel és megértéssel közelítsünk. Attól, hogy mi már aranyérmes zero herok vagyunk, nem várhatjuk el mindenkitől, hogy hasonló ütemben mondjon le a korábbi szokásairól, kényelmi megoldásairól. Biztos, hogy érnek majd minket szkeptikus támadások, a törekvéseinket hitelteleníteni akaró megjegyzések, de soha ne legyünk kioktatók! Inkább kedvesen magyarázzuk el, ha az eladó felvont szemöldökkel vizslatja a sajtszállításra használt újraszalvétánkat, vagy ha a barátnőink arca fintorba rándul a mosható pelenkáktól. A diszkrét, edukatív példamutatás ugyanis százszor többet ér, mint az őrjöngő, harcos indulat.