A felnőttség nehéz mesterség – A „Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan” c. filmről pszichológusszemmel

 Manapság egyáltalán nem könnyű a felnőtté válás: egy folyamatosan változó, komplett útvesztőben kell rálelnünk a saját utunkra, de könnyen előfordulhat, hogy mire a végére érünk, az út már nem vezet sehova. Nem csoda hát, hogy a kamaszkor egyre inkább kitolódik, huszonéves emberek elveszetten lődörögnek a világban, kezdhetik elölről azt a nyavalyás identitáskeresést, holott hiányzik már belőlük a 17-18 évesek lelkes lobogása, idealista optimizmusa. A valóság egyszer csak benyomul az életükbe és az ábrándképeknek befellegzett.

Ebben a cipőben jár Szentesi Áron is, aki huszonkilenc éves korára elvégezte az ELTE filmtörténeti szakát, ami talán még akkor is kockázatos lépés lett volna, ha Magyarország lenne a filmkészítés fellegvára, nem pedig Hollywood. A barátnője egyik napról a másikra, létezésének minden apró jelével együtt elhagyta – igen, még a lefolyóba ragadt szőke hajszálai is eltűntek – kisétált Áron életéből, aki kénytelen rádöbbenni, hogy ez itt a magyar valóság, és ha nem akarja, hogy még huszonkilenc évesen is az anyukája fésülje ki a hajából a gubancokat, akkor sürgősen fel kell nőnie ehhez a szürke realitáshoz és magáévá kell tennie a felnőtt lét minden csínját-bínját. Egy átmulatott éjszaka homályos részletei többek között egy Portugáliába szóló repülőjegyet is rejtenek, ennek felismerése először a kétségbeesés szélére taszítja Áront – a szülei egy havi fizetését költötte erre – ugyanakkor, talán mégis ez lehet a felszabadulás kulcsa.

A felnőttség nehéz mesterség

A film okos humorral dolgozik, könnyed hangvétellel, olykor kacagtató jeleneteken keresztül mutatja be a mai magyar valóságot. A mostani gazdasági helyzet, illetve a létbizonytalanság miatt a fiataloknak egyre nehezebb elhagyni a családi fészket és megvalósítani azt az életfeladatot, hogy érzelmileg és anyagi szempontból is leváljanak a szülőkről, és a maguk útját kezdjék el járni, annak minden örömével és bánatával együtt. Áron példáján keresztül jól látható, mennyire nehéz ma elhelyezkedni, munkát találni, otthont teremteni, megvalósítani önmagunkat. Áron édesanyjához hasonlóan minden anya aggódik a gyermekéért, próbál a lehető legtöbbet tenni csemetéje boldogulása érdekében, még akkor is, ha a gyermek elmúlt húszéves, netalántán már a harmadik x-et is elhagyta. Áron szülei látszólag minden tőlük telhetőt megtesznek, édesanyja bevásárol neki a portugál út előtt, s úgy civakodnak a nyitott bőrönd felett, mintha fiuk nem huszonkilenc, csupán kilenc éves lenne.

Egy darabig valóban jól jön a biztos anyagi háttér, az érzelmi támasz és gondoskodás, amit a szülő nyújtani tud, ugyanakkor egy bizonyos idő után mindez terhessé válhat. Ha a szülő mindig mindent megold a gyereke helyett, akkor elveszi tőle az esélyt, hogy megtapasztalja az énhatékonyság érzését.

Áron valószínűleg jó öt év csúszással végzett az egyetemen, és eddigi életében még egy napot sem dolgozott. Ezek a tények felvetik a szülői felelősség kérdését is. Szülőként érdemes határokat húzunk, amelyekhez következetesen tartjuk magunkat. Beszéljük meg, hogy meddig vagyunk hajlandóak anyagilag támogatni a gyermekünk tanulmányait, mennyi csúszás fér bele a diploma megszerzésébe, mikortól várjuk el, hogy az immár felnőtt gyermek a saját lábára álljon. Bár a filmbéli Áron szülei megfogalmazzák elvárásaikat, ezt nem elég határozottan teszik, és egymással való civódásaikkal, túlféltő gondoskodásukkal pont ellentétes hatást érnek el.

Kép

Részlet a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan c. filmből

Talán ez is közrejátszik abban, hogy Áron félig-meddig benne maradt a gyerekszerepben, tehetetlennek, mihasznának érzi magát, ugyanakkor a kényelem miatt eleinte kevéssé motivált arra, hogy mindezen változtasson. A mai világban ugyanis szinte lehetetlen egyről a kettőre jutni megfelelő önismeret, célok és tudatosság nélkül, mivel a külvilág ijesztő, bizonytalan, s a fiatalok olykor még azt sem tudják, pontosan merre tartanak, mit várnak el tőlük: örök ifjak maradjanak vagy magukért és másokért is felelősséget vállaló érett felnőtté váljanak?

A lehetőségek tárháza szinte végtelennek tűnik, a világ bármely pontján munkát lehet vállalni, számtalan lehetőség közül lehet választhatni, még a csapból is az folyik, hogy az ember mindent elérhet, amit megálmodott magának, csak akarnia kell. Ugyanakkor a döntésképtelen fiatalban a számtalan választási lehetőség csak még tovább fokozza az alkalmatlanság, illetve a tehetetlenség érzését, mert azt éli meg, hogy ennyi alternatíva közül igazán illene megtalálnia a saját útját, vagy legalábbis egy olyan pályát választania, ahol kisebb-nagyobb sikereket érhet el, és aki erre nem képes azt a társadalom kimondva- kimondatlanul is vesztesnek címkézi. Emellett számos másfajta szorongás, félelem felütheti a fejét, ami leküzdendő akadályként tornyosul a fiatalok előtt. S ha mindez nem lenne elég, az iskolapadból kikerülő fiatal kénytelen szembenézni azzal is, hogy az oktatás világában hosszú évek alatt megszerzett papír és elméleti tudás a munkaerőpiacon való érvényesüléshez önmagában gyakorta kevésnek bizonyul.

Sietők és késlekedők

A szakirodalom kapunyitási pániknak nevezi azt a fajta szorongást, amelyet a felnőttkorba lépő fiatalok az önálló, független élet küszöbén élnek át. Az állást vállaló, a „társadalom hasznos tagjaként” karriert építő, illetve a passzív, céltalanul lézengő fiatal egyaránt átélheti ezt a szorongást. Az első esetben elégedetlenséggel telve tekint a munkájára, csalódott, mert úgy érzi, nem ezt várta az élettől, illetve szorong, hogy nem képes olyan fokú teljesítményre, amilyet elvárnak tőle. A második esetben pedig bele sem kezd az önálló életbe, hanem mindenfajta motiváció és céltudatosság nélkül éli az életét.

Áron a passzivitással társuló kapunyitási pánik tökéletes iskolapéldája, elveszítette az önmagába vetett hitét, hirtelen nem tudja kicsoda ő a barátnője nélkül, állás nélkül, úgy érzi mind a barátai, mind a szülei terhére van, és mindenki sokkal előrébb tart a nagybetűs Életben, csak ő ragadt le valahol a nagy út kezdetén.

A kapunyitási pánik esetében is a megelőzés a leghatékonyabb ellenszer. A célok kijelölése ezen belül is a konkrét életcél megtalálása nem könnyű feladat, ezért elkél a támogatás a szülők és a pedagógusok részéről. Előfordulhat, hogy a kamasz könnyen meghozza a döntést, hirtelen beleugrik valamibe, amit valójában nem gondolt át alaposan, és nem látta át a választásának következményeit. Az efféle döntést a pszichológia „korai zárásnak” nevezi, ami sok bonyodalmat okozhat a későbbiekben, amikor a fiatal szembesül a következményekkel és megbánja elhamarkodott döntését. A másik gyakori probléma a halogatás, amikor a serdülő sehogy sem dönt, egyszerűen képtelen a választásra. Ugyanis amint elköteleződik valami mellett, minden másról le kell mondania, és ezzel a felelősséggel nehéz megbirkózni. Ezt a fajta döntésképtelenséget a pszichológia „identitás-diffúziónak” nevezi, ami azt a veszélyt rejti magában, hogy a fiatal céltalanul éli az életét, s nem vállal felelősséget a saját sorsáért.

Kép

Részlet a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan c. filmből

Szülőként érdemes odafigyelni arra, hogy gyermekünk milyen pályát választ, szelíden terelgetve, a személyisége, képességei és az érdeklődési köre alapján legmegfelelőbb pálya irányába. Lényeges, hogy ez ne olyan munkakör legyen, ami valójában a szülő álma, vagy egy jól hangzó, magas presztízsű, esetleg divatos szakma, hanem valóban a gyermek kvalitásaihoz, illetve vágyaihoz alkalmazkodjon. A pályaválasztási tanácsadás sokat segíthet a döntéshozatal során, bátran vegyük igénybe ezt a szolgáltatást, amely gyakran a Nevelési Tanácsadókban is elérhető.

Amennyiben valaki gyerekfejjel rossz döntést hozott, ne féljen változtatni és tovább- illetve átképezni magát. Ugyanakkor ez a lehetőség ne szolgáljon mentségül arra, hogy folyamatosan kitolja a munkába állás, és az önálló felnőtt lét elkezdésének időpontját. A leginkább megfelelő állás megtalálásban sokat segíthet, ha már a tanulmányai mellett is vállal, akár önkéntesként is, valamilyen munkát.

El kéne indulni

A történetből az is jól leszűrhető, hogy mennyire ragaszkodik az ember a megszokott dolgaihoz, ugyanakkor bármikor beállhat valamilyen nagy változás az életünkben, amit még akkor sem könnyű feldolgozni és elengedni, ha az ember csak huszonkilenc éves, és még előtte áll az egész élet. S mindezek mellett ott van még az az általános emberi félelmünk is, hogy az egész küzdelemnek valójában semmi értelme sincs, létezésünk, tetteink, tulajdonképpen az egész életünk mit sem számít. Ugyanakkor ezt az egzisztenciális szorongást éppen azáltal leszünk képesek legyőzni, ha megtöltjük a létünket értelemmel és felelősséget vállalunk az életünkért. A céltalan vagy éppen a cél előli menekülés nem vezet sehova. Talán ez az egyik oka, amikor egy-egy külföldre költözés, kivándorlás kudarcba fullad.

Kiderül ugyanis, hogy ott a messze idegenben is ugyanazokkal a nehézségekkel, bizonytalanságokkal kell szembenézni, világossá válik, hogy saját magunk elől nem menekülhetünk el. Máskor pedig éppen az új környezet szegődik mellénk segítőtársul a célunk megtalálásában, s valahogy más fényben kezdjük látni önmagunkat, illetve a problémáinkat is.

Nem muszáj mindenkinek Portugáliáig utazni ahhoz, hogy megtalálja önmagát, ugyanakkor igen is útra kell kelni, még akkor is, ha csak a szomszéd utcáig megyünk. Meg kell ismernünk a világot, szembe kell szállni a problémakupacoknak álcázott sárkányokkal, s a végén még egy fele királyság s a világ összes kincse is a miénk lehet.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>