„Falun városi vagyok, a városban vidéki! De egy biztos: a karácsonyt másképp élem meg azóta, amióta nem Budapesten élek. Dörgicsén az idő lassabban telik, van idő csodálni a tájat, a környezetet. Valahogy a karácsony fényei is mások. Az ünnepi asztalra a magunk kertjében termett zöldségek, gyümölcsök, a saját lekvárunk, teáink és igen, a saját pálinkánk kerül. Az ünnepet úgy élhetjük meg, hogy a nagyvárosi lótás-futás kimarad a programunkból” – mondja Kézdi Kriszta tájépítész.

Egy pikoló világos meg némi fekete mellett beszélgetünk tájról, tájsebekről, Cinkotáról, Mátyásföldről, a Papír utcáról, a külvárosi kockaházak romantikájáról, a Balaton csendjéről és a Balaton környezetét újabban bedarálni látszó lakóparkosítás csatazajáról. Valamint Etyekről, a filmiparról, a Borgiák című sorozatról, amelyhez tájépítészként kapcsolódott egykor. 

Munkája során meg kellett tanulnia a filmesek nézőpontjából, a kamera látószögéből szemlélni a természetet, s a történelem korábbi korszakainak megfelelő vagy ahhoz hasonlító atmoszférát, környezetet teremteni. 

A lovasjelenetek talaját különösen nehéz kihívásnak tartja Kriszta, hiszen, ha nagyon mély a homok, abban nem lehet látványosan vágtázni. Ha túl sáros, az sem biztos, hogy megfelel a készítők elképzelésének. Olyan is volt, hogy egy reklámfilm kedvéért 8000 szál vörös rózsából kellett neki és csapatának szőnyeget alkotnia. Sóskúton elhagyott bányakatlanban középkori hullaégető létrehozására vállalkozott.

Volt lehetősége a reneszánsz kastélyok környezetét is imitálni; egy-egy részletében újragondolni Toscanát, a Loire völgyét. Róma főterének kialakítására szintúgy jó szívvel emlékezik. „Látványtervek, forgatókönyvek alapján dolgozunk. Sokszor egy-egy feladat féléves előkészítő munkát igényel, ami után két hónapot vesz igénybe maga a forgatás” – magyarázza. 

Kép

Kézdi Krisztina tájépítész − Forrás: Kézdi Krisztina

Jeremy Irons kedvenc bokra

Formára nyílt sövények, impozáns citrusfélék, kemény lombú növények, pálmák közt telt filmes pályafutása, amelynek mókás epizódjai, pillanatai is akadtak. „Megtiszteltetésnek vettük, hogy amikor azt hitte, mi nem látjuk, Jeremy Irons épp a mi bokrunkat pisilte le” – avat be a Borgiák kulisszatitkaiba Kézdi Kriszta. 

De rögvest hozzáfűzi: a sorozatban VI. Sándor pápát alakító Oscar-díjas színművészben kedves, viselkedésében nagylelkű angol arisztokratára emlékeztető figurát ismert meg, ezért lelkiismeret-furdalása van, hogy kibeszéli…

Tata, az élővizek városa is szóba kerül, azon belül az Angolkert. Nem véletlen, hogy a Cseke-tó menti helyszínt, amelyet platánfa, jegenyenyár, nyugati ostorfa, csüngő vérbükk, szomorúfűz és vadgesztenyefa díszít, s Magyarország első tájképi kertjeként tartják számon, újabb és újabb stábok nézik ki maguknak. „Egyszer Tatán olyan sövényt alakítottunk ki, amelyen a kamerának, az operatőr elvárásainak megfelelő tempóban (se túl lassan, se túl gyorsan) kellett átsétálnia egy őznek. Hát, nem ment könnyen” – folytatja változatlan jókedvvel. 

A Papír utca romantikája 

S ha már az emlékek kerülnek előtérbe, felidézi a gyermekkorát. „Pesti lány vagyok meg budai is, de az édesanyám családja Monostorapátiból származik, így a Balaton mindig a második otthonom volt. Ma már az első – teszi hozzá. – A Kapás utcában éltünk, közel a mai Millenáris Parkhoz, amely a Ganz Villamossági Műveknek adott helyet. Szerettem ott lenni, de az élet úgy hozta, hogy átköltöztünk a Papír utcába. Hetvenes évekbeli kockaházban nőttem fel, negyedórára volt a suli. Gyümölcsöskertek, betonházak, kis kertek, játszóterek – minden egymás mellett, minden a közelben. Cinkota még nem tartozott Budapesthez” – sóhajt föl.

Később újra Bel-Buda következett. „Mindenhol feltaláltam magam, csak akkor jöttem zavarba, amikor a továbbtanulásról faggattak. A majdnem Commodore-korszakban a Bláthy Ottó Titusz Műszaki Szakmunkás-, Szakközépiskola és Gimnáziumba iratkoztam be informatika szakra. 

Megúszós választásnak gondolom, az általános iskola szuper környezete, a sporttagozatosok vidám élete után – ugyanis versenyszerűen kosaraztam! – visszalépésnek éreztem a dolgot.

 Egy kiváló matektanár azonban átsegített a nehézségeken. Ha a tanulás nem is kötött le igazán, a bulizást élveztem. 

Tíz éven át nem érdekelt, mit tartogat a jövő. Az Oktogonnál egy kocsmában pultoztam, felszolgáltam, bár szülői kérésre elkezdtem a Közgázt, és befejeztem a Kereskedelmi Vendéglátóipari Főiskolát. Elköltöztem, önállósodtam. Ekkor hallottam először a tájépítész szakról a Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetemen. Akkor még peremszakmának számított, de nekem megtetszett, mert művészi vénát igényelt, ugyanakkor hangsúlyt kap benne a matematika, a logika, a térlátás. A legpolihisztorabb szakmának érzem ma is! Nem utolsósorban azért is szeretem, mert az ember sok időt tölthet a szabad levegőn…”

Kriszta nem tévedett. A tájépítészet – Dömötör Tamás megfogalmazásában – nem más, mint a természet és az ember között megszakadt kapcsolat újjáépítése, illetőleg az erre irányuló törekvés. S ahogy a klímahelyzet tragikussá válik, úgy kap mind nagyobb hangsúlyt ez a munka, amely felismerte, hogy „a tájalakító ember az ipari forradalom beteljesedésével az érintetlen természet mítoszát ugyan végérvényesen lerombolta, de tetteinek egyik legfőbb mozgatórugója mégis a tökéletes harmónia utáni vágy”.

Mond néhány üdítő példát: London, Madrid átalakulását, Bécs Duna-szigeti vizes játszóterét (Donauinsel). 

„Roberto Burle Marx (1909–1994) látásmódja áll igazán közel hozzám – konstatálja. – A riói Copacabana promenádja, Kuala Lumpur központi parkja, Sao Paulo fejlesztése. Mind-mind kiváló munka, olyan irány, amelyet érdemes követni.”

Fotó forrása: Kézdi Krisztina

A hajnali pára – eloszlóban?!

Kézdi Krisztina Budapest modern építészetéről, közparkjaink állapotáról is (markáns) véleményt alkot. „Vannak nagyszerű projektek, de nézzünk körül csak itt, a Vérmezőn! A területet először 1820-ban parkosították. Szemben a Déli pályaudvar! Vajon miért nem érdemel annyit, hogy legalább a kijárt utakat – mutat az egyik közeli csapás felé – rendbe tegyék? Ez csak az én szememet zavarja? Vagy ott a Váci út. Kassák Lajos Angyalföldje. Lakóparkok születnek, a zöldfelületek száma közben drámaian csökken…” 

Kriszta aggódva beszél a 21. század Pest-Budájáról, ám a jelenből hamarosan újabb régi „csapások” felé vesszük a társalgás irányát. Hollandiáig utazunk.

„Sok időt töltöttem Rotterdamban, a szerelem vitt oda. Kezdő tájépítészként inspiráltak az ott tapasztaltak: a zöldfelületeikkel könnyedebben, mégis figyelmesen bánnak.” 

Hollandiából ennek ellenére hazatért. „Az első hazai munkám egy biológiai szennyvíztisztitó céghez vezetett, akik kistérségi fejlesztésekre specializálódtak.” Belelendül a szakmai kérdésekbe; elismerően beszél Nőtincs három települést kiszolgáló kommunális szennyvíztisztítójáról, Kisdorogról, Nyírmadáról, Tevelről. A nagytétényi Harbor Park szennyvíztisztitó berendezését azért méltatja, mert „a kompakt vasbeton műtárgy egyúttal a típus üvegház hordozószerkezetét szolgálja”.

„Kulcskérdés az élővizek rehabilitációja is – jegyzi meg, miközben már a pikoló világost követő presszókávét ízleli. A hajnali pára eltűnését mint aggasztó jelet értékeli. – Napi tapasztalat sajnos. Amióta úgy döntöttünk, hogy a Balaton-felvidékre, Dörgicse szőlőhegyére költözünk, érzékenyebben figyelem a természetet” – állítja. 

Elmeséli, hogy férjével egy közös filmes munka során ismerkedett meg. „Titkos szerelemnek indult, én voltam a főnöke. Nagyfiunk a férjem első házasságából született, a közös kislányunk nyolc évvel ezelőtt érkezett. 

Békében élünk, egy 150 éves pince-présházban, amit folyamatosan bővítünk, formálunk. Vaddisznók, őzek, szarvasok, lovak a szomszédaink. Saját élelmiszer-szükségletünk egy részét mi termeljük. 

Gyógynövényeket szedek, lekvárt, pálinkát főzök. Kosarat fonok, szőni járok. Nehéz a paraszti élet, még mindig nem vagyunk jó gazdálkodók. De a várostól sem szakadtam el: falun városi vagyok, a városban vidéki. Jó ez így!”

Nem hiányzik a filmes közeg? – vetem közbe némileg ünneprontó módon. „Néha igen. Kicsit. Bár még nem tervezem a visszatérést. Azért ki sem zárom, hogy egyszer… mégis?” Kriszta az órájára mutat. A vonatok késnek, jó lesz indulni. Mielőtt elköszönne, a legendás James Bond-mozi címével felel: „Sohase mondd, hogy soha!”

Ültem a kanapén tanácstalanul, miközben a gyerekek szép lassan szétszedték a lakást. Egy kétévesnél nincs megállás, de egy négyévesnél sincs: ha nem foglalod le őket, darabokra szerelik szét a nappalidat. Borsi angyali arccal pakolta ki az ünnepi porcelántányérokat a fiókból, és kalapálni kezdte őket egy klopfolóval. 

Vince pedig ezen felbuzdulva úgy döntött, hogy leteszteli, meddig bírja az ablaküveg, ha tiszta erőből dobálja fakockával. 

Olvastam valahol, hogy nem kell állandóan programokkal szórakoztatni a gyerekeket. Jó, ha unatkoznak, az hozza be a kreativitást az életükbe. Ez bizonyára így is van, de ha valamilyen szinten nem kontrolláljuk őket, előbb-utóbb komoly anyagi vagy testi károkat szenvedünk el. Ültem a kanapén lehajtott fejjel, tehetetlenül. Aztán eszembe jutott, hogy milyen könnyen szerezhetek ötleteket: csak rá kell keresni az interneten a témára. Biztos nem én vagyok az első szülő, aki ebben a helyzetben van. 

És tényleg. A gyerek tegyen egy szemeteszsákba valamit, amit nem vehetsz ki, csak tapintással találgathatsz, hogy mi az. Nem nagy dolog, gondoltam, de próbáljuk ki, persze. Ennél nagyobb sikert, azt hiszem, még nem arattam apaként. Egy teljes órán keresztül hordták nekem a játékokat sugárzó arccal, miközben nekem csak a kanapén kellett feküdnöm, és találgatnom. 

Borsi ráadásul minden alkalommal a kulacsát tette a zsákba. De ugyanúgy örült századszorra is, amikor kitaláltam, hogy mi az. 

Csinálj két kuckót, tegyél be könyveket, és mondd azt, hogy ők medvék, tél van, és csak a téli álmuk végén jöhetnek ki onnan. Ez is egész jól működött tíz percig. Aztán elkezdtek kirohangálni, de óriási ötletem támadt: adtam nekik egy-egy jégkockát, és kijelentettem, hogy akkor van vége a télnek, ha az felolvadt. Újabb húsz perc csend és nyugalom. 

Aztán amikor kimerészkedtek a macik a fényre, eszembe jutott, hogy én egyébként részben abból élek, hogy óvodásoknak tartok labdás foglalkozásokat. Miként lehetséges, hogy még nem használtam fel ezt a tudásomat apaként? Egy percig döbbenten bámultam magam elé, hogy milyen tűzfalakat épít az ember a saját agyában. Aztán felkiáltottam: Játsszunk tűz, víz, repülőt! Az évek során ezt a hármat kiegészítettem számos egyébbel: elefánt, nyúl, palacsinta, gólya… És mindegyikhez külön testtartást dolgoztam ki, már azzal elment húsz perc, hogy ezeket megtanultuk. Ráadásul újakat találtunk ki: milyen lehet például a mókus? Vagy a fagyi? A vécé? „A kaki!” – kiáltott fel a fiam, tipikus óvodás humorral. 

Aztán egy ültő helyemben soroltam a jelszavakat, és a két gyerek úgy elfáradt, hogy húsz perc után eldőltek a kanapén. Olvass valamit apa, kérleltek. Már az is mindegy volt nekik, hogy mit. 

A mellkasomra döntötték a fejüket, le-­lecsukták a szemüket, és percről percre egyre lassabban, mélyebben vették a levegőt. 

A feleségem nehezen hitt a szemének, amikor meglátta a kanapén szunyókáló gyerekeket. Még csak dél van, mit csináltatok, kérdezte rémülten. Csak játszottunk, feleltem ártatlan arckifejezéssel, aztán elé tettem a friss ebédet. 

És azóta is úgy érzem magam, mint aki egyetlen Google-kereséssel egy új, világmegváltó szupererő birtokába jutott.  

Az írás Véssey Miklós Apa, kezdődik! című sorozatának része. A sorozat további cikkei itt érhetők el.

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

2014-ben szerezte a gyógyszerész diplomáját. Ha visszamegyünk az időben tíz évet vagy még korábbra, annak idején miért választotta ezt a hivatást?

Egészen a gyerekkoromig mennék vissza. Mindig is központi szerepet játszott az életemben az egészséges életmód, az egészséges táplálkozás, a szüleim is ebben a szemléletben neveltek. Kiskoromtól kezdve sportoltam, úsztam és triatlonoztam, ez azt jelentette, hogy napi két edzésem volt: reggel iskola előtt, és utána délután. Voltak mélypontok, de motiváltuk egymást az edzőtársaimmal. Mindig arra törekedtem, hogy a saját magam vagy mások testi és lelki egészségét támogassam. Már gyermekként tudtam, hogy az egészségügyben szeretnék dolgozni, mert mindig vonzott az emberek segítése és a gyógyítás. Az iskolában pedig a biológia és a kémia iránti érdeklődésem erősítette meg ezt az irányt. A gyógyszerészi hivatásban találtam meg azt, ahol mindezeket a területeket egyesíteni tudom.

Ma már gyógyszerészként dolgozik Gyulán. Mi a feladata napjainkban egy gyógyszerésznek, amikor a betegek többsége sokszor előbb keresi fel a patikát, mint az orvost?

Igen, én is ezt tapasztalom, hogy sokan nem jutnak el orvoshoz. A gyógyszertár olyan helyszín, ahol nemcsak az egészségmegőrzésnek van szerepe, hanem a gyógyításnak is. Beteg emberek is bejönnek még az orvos előtt, és tanácsot kérnek. 

A gyógyszerész feladata nemcsak a gyógyszerkészítés és a gyógyszerkiadás, hanem fontos szerepünk van abban is, hogy hiteles információkat adjunk át, és előmozdítsuk a biztonságos gyógyszerhasználatot. 

Ahogyan abban is, hogy kérdezzünk, mi az adott probléma, és rá kell jönnünk, hogy az a gyógyszer tényleg megoldás-e az ő gondjára. Nagyon sok betegség megelőzhető lenne, ha helyesen táplálkoznának az emberek. Szívügyem a gyermekek egészsége és a táplálkozással összefüggő betegségeik megelőzése, gyógyítása. 

„A szülők gyors, azonnali megoldásokat keresnek, de nem mindenre a gyógyszeres terápia a legmegfelelőbb megoldás” – olvasható a pályázati anyagában. De akkor mi a megoldás?

Az életmódbeli változtatások. Például sokan jönnek be hozzánk Gyulán az Árpád Gyógyszertárba azzal, hogy étvágynövelőt keresnek a gyermeküknek. Van is erre hirdetett szer, de én ilyenkor inkább elbeszélgetek velük: milyenek a családi étkezési szokások, hogyan étkeznek, miért gondolják, hogy nem elég jó az étvágya a gyermeküknek. Sokkal gyorsabbnak tűnik az, hogy beadunk egy kanalas gyógyszert, és másnaptól kezdve jól fog enni a gyerek. Hosszadalmasabb és nehezebb út a családi étkezési szokásokon változtatni. Fontos a példamutatás. Emellett sokszor a szülőknek túl nagyok az elvárásaik a gyerekekkel szemben, szeretnék, hogy mindent megegyenek. 

Pedig el lehet fogadni azt is, hogy az adott életszakaszban valamit nem szeretnek, nekik is megvan az egyéni ízlésük, ezeket figyelembe kell venni. 

Másik példa, hogy sok szülő úgy véli, gyermeke székrekedéssel küzd, mert nem mindennap van széklete. Ettől még nem kell rögtön hashajtót adni neki, vagy – ami régi, elavult módszer – szélcsövet alkalmazni. Életmódbeli változtatásokkal el lehet érni, hogy megfelelő legyen a gyermek bélműködése, emésztése.

Kép

Fotó forrása: Richter Gedeon Nyrt.

A szívügyből idén egy könyv is született, Az egészséges baba – A hozzátáplálás kézikönyve címmel. Mi hívta életre a kötetet?

Egyrészt személyes tapasztalat, mivel nekem is van két gyermekem. Amikor megszületett az első kisbabám, megtapasztaltam, hogy mennyi téves információ, kétely kering például a hozzátáplálással kapcsolatban. Baba-mama klubokban sok bizonytalan anyukával találkoztam. Úgy döntöttem, hogy továbbképzem magam, így a gyógyszerész hivatás mellett, élelmezésvezető és táplálkozási tanácsadó képesítést szereztem. Segíteni szeretnék a szülőknek, hogy legyen hiteles információjuk, ezáltal magabiztos tudásuk.

Mik a leggyakoribb tévhitek a kisbabák táplálkozásával kapcsolatban?

Sok a régi berögződés, például, hogy a bogyós gyümölcsöket és az allergéneket csak kétéves kor után vezessük be, darabos ételeket csak egy–két éves kor után adjunk, ha már kinőtt a rágófoguk a gyerekeknek. Ezek ma már megdőltek, sőt még kárt is tehetünk velük. 

A válaszkész táplálás áll a könyv középpontjában. Ez mit jelent? 

Igen, ennek az a lényege, hogy a baba igényeit vesszük figyelembe, nagyon figyelünk az ő jelzéseire, és azokra reagálunk. Ez a könyvem fő irányvonala. De nem foglalok állást abban, hogy melyik a jobb – a hagyományos pürés táplálás, vagy a BLW – hiszen mindkét módon lehet válaszkészen táplálni a gyermekünket. Utóbbi a Baby-Led Weaning (igény szerinti falatkás hozzátáplálás), ami azt jelenti, hogy a hozzátáplálást a baba irányítja azáltal, hogy a kezdetektől azt eszi, amit a szülők. Ennek nagyon fontos eleme, hogy a szülők egészséges élelmiszereket, tehát ne készételeket, ultrafeldolgozott ételeket, hanem saját maguk főzte, a baba számára könnyen fogható falatokat tegyenek elé, amiket ő az ínyével össze tud nyomni. Ha kirakom a baba elé az ételt, miközben én teljesen mást eszem, az nem működik. 

Nem veszélyes a BLW? 

Nagyon fontos, hogy nem mogyorókeménységű ételeket vagy nyers répát teszünk a baba elé, hanem puhára főtt vagy párolt ételeket. Akkor biztonságos, ha a szülő kellően tájékozott és felkészült, és végig ott ül a gyermeke mellett, valamint csak akkor szabad elkezdeni, ha már stabilan ül a baba.

Az is lényeges, hogy nyitott legyen erre, tehát ne azért alkalmazzák a BLW-t, mert a szülő így szeretné, hanem mert a baba érdeklődést mutat: nyúl az ételért, önállóan próbálja a szájához emelni és rágcsálni a puha falatokat.

Teljesen egyéni, hogy kinek mi a jó, melyik családban mi válik be. Akármelyik hozzátáplálási módot választjuk is – hagyományos pürés vagy BLW –, figyeljünk a baba igényeire: szeretné-e megkóstolni az ételt, és mennyit szeretne belőle enni.

Kép

Kép: Freepik

Mi a helyzet, ha tényleg semmit nem szeretne megkóstolni az anyatejen vagy a tápszeren kívül?

Ez a hozzátáplálási időszak kezdetén gyakori helyzet, és tisztában kell lennünk vele, hogy mindenki egyéni tempóban fejlődik, a hozzátáplálás előrehaladása is egyéni ütemű a baba érdeklődése, igényei, fejlettsége szerint. A legfontosabb, hogy türelmesek legyünk, és amellett, hogy kínáljuk, ne erőltessük az evést. Előremozdíthatja a folyamatot, ha közösen étkezünk a babával, egy asztalnál ülünk vele, és az anyatejet vagy tápszert is fel lehet használni az ételkészítéshez, hogy az addig megszokott, ismerős íz visszaköszönjön az ételében. Ha hosszabb távon nem tapasztalunk semmilyen változást, továbbra sem érdeklődik az ételek iránt, akkor bátran kérjünk segítséget, konzultáljunk szakemberrel!

Térjünk vissza a gyógyszerekhez. Gyógyszerellenességgel találkozik a mindennapi munkája során?

Nem, ha valaki már bejön a patikába, akkor ő gyógyszert szeretne. Ha valaki szkeptikus a gyógyszerekkel kapcsolatban, inkább be sem jön, hanem alternatív utakat keres. Egyértelmű, hogy egy adott betegség esetén a megfelelő gyógyszert kell választanunk, ami által meggyógyulunk, másrészt viszont vannak olyan, a korábban már említett állapotok, amikor nem rögtön, első körben szükséges a gyógyszer. 

Érezni kell azt, hogy ki az a vásárló, aki nyitott, hogy átbeszéljük a problémáját. Ha ilyennel találkozom, akkor szívesen ellátom tanácsokkal. 

Ez úgy működhet jól, ha valakinek, ahogy saját háziorvosa, úgy saját gyógyszerésze is van. Hogy látja, ez meg tud valósulni a mindennapokban? 

Éltem és dolgoztam Budapesten is, ott ez kevésbé tud megvalósulni. A fővárosban a munkám sokkal inkább a gyógyszerkészítésre és -kiadásra korlátozódott. Amikor eladtam egy gyógyszert, magára az információátadásra kevés idő jutott. Nagyon sok volt a beteg, pörögni kellett, kevés idő volt a tanácsadásra. Gyula kisváros, itt ez jól tud működni. A kisbabák életét követjük a születésüktől kezdve. Sok helyi lakost ismerünk személyesen, tudjuk az eddigi kórtörténetüket, illetve, hogy milyen gyógyszereket szedtek eddig. Több idő van beszélgetni az emberekkel. 

Mit jelent az ön számára a Richter Érdemérem, amit „Az év legjobb prevenciós gyakorlatát folytató gyógyszerésze” kategóriában nyert el?

Hatalmas megtiszteltetés és egy visszaigazolás, hogy amiért dolgozok a mindennapokban, az érték. Nagyon jóleső dolog, amikor a betegek részéről kapok visszajelzést és köszönetet, de nagy öröm az is, ha szakmailag elismerik a munkámat. Örülök, hogy egy szélesebb kör is megismerheti a könyvemet, de fontosabb volt számomra, hogy azt a szakmai zsűri elé vigyem.

A Richter Érdemérem Díj célja, hogy elismerje az egészségügyben kulcsszerepet betöltő szakemberek mindennapi munkáját, és elősegítse az olyan innovatív ötletek, jó gyakorlatok megvalósítását, amelyek hozzájárulnak az egészségügy további modernizációjához és a gyógyszerész hivatás hatékonyságához. Először 2023-ban pályázhattak Magyarországon tevékenységet folytató gyógyszerészek. 2024-ben az év legjobb prevenciós gyakorlatát folytató gyógyszerésze: Dr. Bozó Dóra. A győztes pályázatok bruttó 2.000.000 forint értékű díjazásban részesülnek, továbbá jó gyakorlataik a richtererdemerem.hu weboldalon is elérhetővé válnak, hogy inspirációként szolgálhassanak a szakma többi tagja számára.

A Richter Érdemérem Díjra 2025-ben is minden magyarországi gyógyszertárban dolgozó (aktív) gyógyszerész, szakgyógyszerész adhat be pályázatot. Bővebb információk a  www.richtererdemerem.hu weboldalon.

A cikk a Richter Gedeon Nyrt. támogatásával készült.

Amíg a hagyományos utakon járunk a hátrányos helyzetűek felzárkóztatásában, nem várható áttörés. Új utakat akkor találhatunk, ha létrejön a fenntartó, az iskola és a pedagógus hármasában a rugalmasságon alapuló és elfogadó, kölcsönös támogatással aládúcolt viszony. Egy jó pedagógus képes meglátni a különbséget a hiszti és a valós frusztráltság, az agresszió és a kikényszerített válasz, a valós bánat és a kamasz világfájdalom között, de jól kezelni egyiket vagy másikat csak akkor lesz képes, ha tudja, belátása szerint cselekedhet. 

Ha kap elegendő autonómiát az igazgatótól, az igazgató pedig a felettesétől, akkor a pedagógus nyugodtan, a következményektől nem tartva mer majd eltérni a sablonoktól, és mer valóban egyedi megoldási stratégiát választani. 

Mindehhez szükséges egy stabil tanári közösség is, ahol nem a következő havi állásban maradás a tét. Továbbá kell egy olyan iskola is, ahol a tető nem készül rájuk omlani – akár átvitt, akár szó szerinti értelemben. Van ilyen hely? Ahol a szeretet az alap, és a feltételek is adottak, hogy ezt a szeretetet a gyermekek javára fordítsák?  

Nem tudom, mennyi ilyen iskola van a mai Magyarországon, remélem több, mint amennyire tippelnék. Mindenesetre én nemrég a saját szememmel láttam egy ilyen megmentő-felkaroló-szeretve nevelő iskolát Zichyújfalun. Költőként vettem részt a Zichyújfalui Református Általános Iskola költészet napi rendezvényén, ahol díszvendégi minőségemben egy kényelmes székben foglalhattam helyet.  

Egy kisfiú, bár fura fintorral, mégis tizedszerre is rám köszönt, és megkérdezte tőlem, hogy hogy vagyok. Az elsőstől a nyolcadikosig mindenféle korosztály képviseltette magát, és több pedagógus is részt vett a rendezvényen. Nagy tömeg volt, mégsem ricsaj és nem csatazaj, csupán némi zsibongás hallatszott. Így nem volt szükség csitító, utasító, helyre zavaró tanári felszólításokra sem. Az egyik fiatal férfi tanár az engem szólongató fiú vállára tette a kezét, ott pihentette, míg a gyermek teste picit ellazult. Megértettem, hogy kölcsönös bizalmon alapuló jelbeszédet látok. 

A nehezebben kezelhető gyerekek mellé tanár vagy tanársegéd ült le, míg mások csak egy biztató fejbiccentést vagy egy enyhe fejcsóválást kaptak visszajelzésül.  

A közös versmondás és a József Attila életét fotómontázzsal bemutató műsor után interaktív versközpontú irodalmi foglalkozást tartottam a 3–6. évfolyamnak. Már épp hazaindultam volna, amikor Rideg Judit, az esemény szervezője, a könyvtári olvasóvá nevelő projekt szülőanyja elcsípett a folyosón. Elárulta, hogy a nagyobbaknak rosszulesett, hogy csak a kisebbek találkoztak velem. Így a végzősök is vendégül láttak egy rögtönzött drámafoglalkozáson. 

Kíváncsi voltam, ki lehet a motorja ennek a jó hangulatnak és érdeklődő figyelemnek. Táskámat az igazgatói irodában hagytam, így nem kellett különösebb indítékot keresnem arra, hogy belépjek. Az igazgatónő irodájában egy élénk, huncut mosolyú kisfiú ült, akit felismertem, hiszen igencsak aktív volt a foglalkozásomon. Az irodában azonban nem a büntetését töltötte. Az igazgatónő rám kacsintva ennyit mondott: „Épp segít karbantartani a laptopom, mert nagyon lelassult.” 

S míg a gép rendszere frissült, „IT-szakemberünk” is visszatért az osztályához. Én pedig megtudtam, hogy amit láttam, elterelő manőver volt, a fiatalurat ezzel a módszerrel védték meg saját dühétől. Verekedésbe keveredett, a pedagógusok jogosan helyretették, a kapott feladattal viszont most fontosnak és hasznosnak érezhette magát, önbizalma is picit felépült. Nagyné Valicsek Anikó, az iskola igazgatónője ugyanis abban a szigorban hisz, amely szavaival élve: nem rombol, hanem épít.  

Vajon a sok verset szavaló, könyvtári pecsétet gyűjtő iskolás, a csendes, nyugodt légkör, a melegszívűség és az őszinte tenni akarás mire lesz elég? 

A vadvirágok itt kertecskében nőnek, de ha innen majd átültetik őket, kapnak-e elég vizet, árnyékot és fényt? Rajtunk is múlik. 

Előítéleteket táplálunk-e feléjük, vagy befogadjuk-e őket? Az ilyen iskolákra pedig legyintünk-e, hogy van ilyen is, vagy levonjuk a tanulságot, és ihletet merítünk belőlük? Hagyjuk-e a pedagógusainkat dolgozni, vagy inkább elnézzük, hogy az oktatatásra szakosodott gépezet ledarálja őket?  

Az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Egy tévériport, amely mindent megváltoztatott

Egy hűvös októberi estén angliai otthonában Bob Geldof ír zenész a televízió előtt ült. 1984-ben járunk, Boomtown Rats nevű rockzenekara akkorra már hírnevet szerzett, és zenei karrierjük épp válaszúthoz érkezett. Geldof azon gondolkodott, hogyan tovább, miközben Michael Buerk újságíró, az etióp éhínségről szóló riportja ment a BBC-n: a riporter „a 20. század bibiliai éhínségének” nevezte az etiópiai állapotokat. 
„Tizenötezer gyerek, itt és most. Szenvednek. Elveszettek (…) A halál mindenütt jelen van. Minden húsz percben meghal egy gyerek vagy egy felnőtt" – mondta Nuerk a híradásban. 

A riportban szerepelt egy angol–svájci származású vöröskeresztes nővér: Claire Bertschinger, az ápolónőnek ki kellett választania, melyik gyerekek kapják meg a korlátozott mennyiségű ételt, és kik túl betegek ahhoz, hogy megmentsék őket. 

Buerk hősnek tartotta Bertschingert. A látottak óriási hatással voltak a zenészre, a riporter szavai visszhangoztak Geldof fejében, és hirtelen a rockzenekar lemezeladásai kevéssé tűntek fontosnak. 

Úgy döntött, hogy ír egy dalt, amelynek bevételeit az Etiópiában élők megsegítésére fordítja. Néhány nappal a BBC híradása után Geldof beszállt egy taxiba, és Midge Ure skót zenész otthona felé vette az irányt. A hátsó ülésen elkezdett néhány dalszöveget firkálni egy darab papírra. Ure írta a dal zenéjét, míg Geldof csiszolta a szöveget, és az ő feladata volt, hogy meggyőzzön minél több ismert előadót, csatlakozzanak a jótékonysági kezdeményezéséhez. Band Aid – ez lett az alkalmi zenekar neve. Egy céljuk volt: pénzt gyűjteni a modern történelem egyik legsúlyosabb éhínségétől szenvedő etiópok számára.

„Mindenki megvette a lemezt, még akkor is, ha nem tetszett nekik"

A legnépszerűbb brit előadók mondtak igent Geldofnak, többek közt Phil Collins, Sting, Bono vagy George Michael. Az 1980-as évek egyik legnagyobb pop ikonja, Boy George november 24-én egy átbulizott éjszaka után New York-i szállodai szobájában aludt, amikor megcsörrent a telefon. Geldof volt a vonal végén. George éppen turnézott, de Geldof arra kérte a telefonban, függessze fel, amit éppen csinál, és azonnal repüljön Londonba, előadni egy dalt. 

Az énekes repülőre ült, és másnap már Londonban volt. 

A kezdeményezést felkapta a média is, a felvétel napján, pontosan egy hónappal karácsony előtt, 1984. november 25-én Notting Hillben, a stúdió előtt várakoztak az újságírók. A dalt 24 óra alatt felvették, összességében a megírásától a zeneszám kiadásáig kevesebb, mint hat hét telt el.

A Do They Know It's Christmas? december 3-án jelent meg. A kislemez egymillió példányban kelt el az első héten, és vezette a brit slágerlistákat. Az Egyesült Királyság történetének leggyorsabban eladott kislemezévé vált, ezt a rekordot 1997-ig tartotta, amikor elhomályosította Elton John Candle in the Wind 1997 című dala, ami Diana hercegnő halála után jelent meg.

Megalapozta a Live Aid szuperkoncertet

A Do They Know It’s Christmas? szerepe úttörő volt, hiszen megalapozta a We are the world világslágert, amely az amerikai előadók összefogása volt Afrikáért, majd az 1985-ös Live Aid szuperkoncertet. Az éhínség mértéke ijesztő volt. Az amerikai kormány becslése szerint közel 8 millió embert érintett – Etiópia lakosságának nagyjából egyötödét, közülük 2,5 millióan életveszélyben voltak. 

Több mint 24 millió dollár gyűlt össze Etiópia megsegítésére. „Mindenki megvette a lemezt, még akkor is, ha nem tetszett nekik” – mondta később Geldof. Peter Gill egyike volt azon kevés nyugati újságíróknak, akik a ’80-as évek közepén Etiópiából tudósítottak, heteket töltve Koremben, az éhínség epicentrumában és az Amhara régióban. 25 évvel később visszatért, és könyvben írta meg tapasztalatait. 

Gill szerint a Band Aid kampány következményeként Etiópia a szegénység és az éhezés egyfajta karikatúrájává vált a nyugatiak fejében.
„Ez lett az ikonikus szegény ország” – írta az újságíró 2010-es Famine and Foreigners: Ethiopia Since Live Aid (Éhínség és külföldiek: Etiópia a Live Aid óta) című könyvében.

Egy dal tanulságai

Hogy mi a Do They Know It's Christmas? öröksége? Vegyes a kép. Egyrészt továbbra is ez az egyik legnépszerűbb karácsonyi dal a világon – az ének a karácsony szellemét közvetíti, amely arra biztat minket, hogy szeressük embertársainkat, törődjünk velük, és adakozzunk a rászorulóknak. „Volt egy bájos naivitás ebben a dalban” – mondta Sting évekkel később. 

Új feldolgozás a 40. évfordulóra 

A Do They Know It’s Christmas?-t az elmúlt évtizedekben többször újra felvették, új előadókkal kiegészülve. Idén a 40. évforduló alkalmából, november 25-én új feldolgozást adnak ki, amelyben a korábbi felvételeket összemixelik. Napjaink sztárénekesei, többek közt Ed Sheeran, Sam Smith, Chris Martin, Rita Ora, Robbie Williams, valamint már elhunyt énekesek: George Michael vagy Sinéad O’Connor hangja is felcsendül majd a dalban.

De hozott-e megoldást a dal és a nemzetközi összefogás?

„A nagy etióp éhínség mindent megváltoztatott, de közben semmit sem. Alapvetően megváltoztatta a gazdag világ felelősségérzetét az éhezők és a szegények iránt, de nem oldott meg semmit” – írta a cikk elején már említett BBC újságíró, Michael Buerk, Peter Gill könyvének előszavában. 
„Negyed évszázaddal később még mindig vitatkozunk a probléma gyökereiről, nem is beszélve a megoldásról, és – bár történt előrelépés – Etiópia élelmiszer-bizonytalansága súlyosbodik, nem pedig javul” – fogalmazott. 

A Do They Know It’s Christmas? története azt is megmutatta, hogy a dal megírása és az élelmiszersegély-gyűjtés volt a könnyebb rész, a segítség célba juttatása nagyobb kihívást jelentett. 

Valószínűleg több tízmillió dollárnyi humanitárius segélyt – nem a Band Aidtől kapott, hanem más nemzetközi segélyeket – lényegében elloptak az etióp hatóságok, és a kommunista félkatonai csoportok finanszírozására fordították. 

„A világ szegénysége megosztandó teher”

Ez nem azt jelenti, hogy ne lenne szükség adományozásra, ha az körültekintéssel párosul, de ez önmagában nem elég. Az etiópok a nagy éhínség kapcsán megtanultak egy fontos leckét. „A világ szegénysége megosztandó teher, de van egy másik alapelv, amelyet ma már széles körben elismernek – írta Peter Gill. – A szegény országok csak akkor szabadulnak ki a szegénységből, ha teljes mértékben magukra vállalják sorsuk irányítását” – hangsúlyozta. 

Ennek a felismerésnek a következménye, hogy 1991-ben az etiópok elűzték a kommunista rezsimet. Gazdaságuk fejlődésnek indult, 2018-ban Abiy Ahmed miniszterelnök véget vetett az ország 20 éves háborújának Eritreával, és elnyerte a Nobel-békedíjat. Úgy tűnt, az afrikai ország sorsa végre kedvező fordulatot vesz. Nem így történt. Etiópiában – leginkább Tigré tartományban –  az éhínség napjainkban is probléma, amelyet már nemcsak a szárazság, az állandósult háborús konfliktusok, hanem a klímaváltozás okozta áradások és a menekültkérdés is nehezítenek. 

Ennek ellenére Bob Geldof negyven évvel ezelőtti munkájának fontosságát nem lehet alábecsülni, a dal megszületése fontos momentum volt. 

A bevételekből például kórház épült Etiópiában. Ugyanakkor sok etióp megmosolyogta a dal Do they know it’s Christmas at all? (magyarul: Tudják egyáltalán, hogy itt a karácsony? – a szerk.) sorát; mondván, az etióp lakosok természetesen tudták, hogy karácsony van, mert az éhezők többsége keresztény volt. Michael Buerk újságíró ma már 78 éves, Claire Bertschinger ápolónővel, aki szintén elmúlt 70, a napokban egy brit magazinműsorban elevenítették fel a negyven évvel ezelőtt történteket. Az interjúból kiderült: az egyik kislány, akit 1984-ben a nővér Etiópiában élelemmel látott el, ma már édesanya, aki első gyermekét a megmentőjéről nevezte el. 

Nem épp tehetős körülmények között nőttél fel, azt mondod, az első családi lakásotok kisebb volt, mint most a nappalid. Mi mindent merítettél a gyerekkorodból?

Az egész gyerekkoromat, sőt az életemet is a mai napig körbelengi az a szeretet, amit a szüleimtől kaptam. Hiába nem voltunk gazdagok, próbáltak mindent megadni nekem és a négy évvel utánam érkező húgomnak. Sokan talán csak annyit látnak belőlem, hogy „jött, sportolt és sikeres lett”, ám nem volt ilyen sima a történet. De a szeretet, amit a családomtól kaptam, mindenen átlendített.

Milyen karakterek a szüleid, és pontosan mivel foglalkoztak?

Anyukám, úgy fogalmaznék: „szerencsére” vidéki, Nagyecsedről származik. Imádtam, hogy gyerekként a nyári szünetek nagy részét ott tölthettem a rokonság, az unokatestvérek körében, belekóstolva abba a világba is. Jó volt átélni, hogy bár Budapesten talán jobban éltek az emberek, vidéken mégis mintha boldogabbak lettek volna. Nem anyagi értelemben nagyobb gazdagságot éreztem, mint sok esetben a fővárosban. Apukám viszont tősgyökeres zuglói. 

A szüleim egy varrodában dolgoztak, ott ismerkedtek meg, amikor anyukám is felköltözött Pestre. 

Ő aztán dadus lett, apukám pedig papír-írószer-vállalkozó. Az ő életében is voltak hullámvölgyek, amikor az ezredforduló után bejöttek a multik, és csődbe ment, így vidékre, a nem túl távoli Kókára kényszerültünk költözni. Az érettségi előtti években onnan kellett bejárnom iskolába és edzeni, ami nekem is nehéz időszak volt. De ebből is tudtam tanulni, építkezni.

Magából a sportból hogyan építkeztél, mit tanultál?

Teljesen véletlenül lettem tornász, hisz nem volt élsportoló a családban. Egy rozsdás szőnyegporolón fedeztek fel, azon játszottam a társasház udvarán, amikor a velünk szemben lakó férfi, egy tornaedző édesapja meglátott. Szólt a fiának, hogy van itt egy jó mozgású srác, az pedig beszélt a szüleimmel, így kerültem le a tornaterembe. Pedig az alkatom egy kicsit magas a tornához, ezért is tudtam a hosszú lábaimmal, karjaimmal főleg lólengésben érvényesülni. Valahogy ez lehetett megírva nekem. S hogy mit adott a sport? A közösséget, hogy az iskolán túl is tartozhattam valahová. Pedig az első két hétben sírva mentem és jöttem edzésről, mert nem tetszett. Négy és fél évesen, amikor kezdtem, internet se volt, ahol megmutathatták volna előre, mit fogunk ott csinálni. Aztán kezdtem megszeretni az edzést, a környezetet, és a sport azon kívül, hogy kiugrási lehetőséget biztosított, sok mindenre megtanított. 

Arra is, hogy a megoldókulcs mindig ott van a kezünkben, csak keresni kell és továbbmenni az úton. 

Hogy nem szabad az első akadálynál megállni és hátat fordítani, hanem küzdeni kell. Ezért is örülök utólag, hogy volt a pályafutásomban a sok aranyérem mellett számos bukás és buktató, amik mind kellettek ahhoz, hogy emberré váljak. Ehhez jött a szülői háttér és Kovács István személyében egy olyan edző, aki 28 évet végigkísért a pályafutásomból. Komoly érdeme van abban, aki ma vagyok.

Kép

Berki Krisztián Ökumenikus Segélyszervezet egyik programján − Forrás: Magyar Ökumenikus Segélyszervezet

Arra mikor éreztél rá először, hogy másoknak adni jó?

Az első fizetésemet, ami hatezer forint volt, akkor kaptam, amikor elmentem segítő bírónak egy gyerekversenyre. Még létezett a régi Budapest Sportcsarnok, az ottani karácsonyi vásárban tudtam ebből a fizetésből ajándékot venni a szüleimnek karácsonyra. Végre viszonozni tudtam valamit abból, amit addig tőlük kaptam. Akkor döbbentem rá, hogy egésznapos munkával mit lehet elérni, akár anyagilag, akár örömszerzésben, és nagyon boldog voltam, amikor a fa alá be tudtam tenni azt az ajándékot, amit már nem a tőlük kapott zsebpénzt összegyűjtve vettem, hanem én kerestem meg a rá valót. Aztán már az aktív pályafutásom alatt is próbáltam segíteni akár szervezeteknek, akár rászoruló embereknek. 

A 2012-es londoni siker teljesen más szintre emelte ezt, annak az eredménynek köszönhetően olyan erőt kaptam az élettől, amivel jól kell tudni bánni és jóra felhasználni.

Akkor ismerted fel igazán, hogy egy ismert sportolónak mekkora felelőssége van mások felé?

Bárhol a világon nagyon szép és jó ismert bajnoknak lenni, de valóban óriási felelősség is. London után ébredtem rá, hogy teljesen más olimpiai bajnoknak lenni, mint világ- vagy Európa-bajnoknak, mert az olimpiát annyian nézik: kicsik, nagyok, idősek, fiatalok, mindenki. És amikor végigmész utána az utcán, szinte mindenki tudja, mit értél el, odafigyelnek rád. A rezgéseidre, a tetteidre, sok esetben talán követnek is.

Kép

Fotó forrása: Magyar Ökumenikus Segélyszervezet

A Magyar Ökumenikus Segélyszervezet programján Krisztián mellett Siklósi Gergely vívó és Hosnyánszky Norbert vízilabdázó is mézeskalácsokat készített

Olyan esetet fel tudsz idézni, amikor valaki kinyilvánította, hogy a példaképe vagy?

Sok ilyen volt szerencsére, például, amikor valaki elárulta, hogy miattam kezdett el tornázni, mert látta a londoni szereplésem. Amikor példaképnek vagy bajnoknak szólítanak, ezek olyan jelzők, amiket nem lehet kikövetelni, legfeljebb kiérdemelni, ha megdolgoztál érte. De élni is tudni kell az ismertséggel.

Sokan pakolnak rengeteg energiát a sportba, mégis kevesen jutnak benne a csúcsra. Te szerinted minek köszönhetted a kiugró sikert?

Dr. Magyar Zoltán kétszeres olimpiai bajnok, a Nemzet Sportolója mondta, hogy a bajnok gén vagy megvan benned, vagy nincs. Amikor valaki ezüstérmes lesz vagy nyolcadik helyezett, az is ugyanannyit dolgozott, az adott pillanatban mégis valami hiányzott belőle. Nekem nagy szerencsém, hogy Kovács István végig ott állt mellettem, szinte apa-fia kapcsolat van köztünk a mai napig. Vicces, hogy ma már én vagyok a főnöke a szövetségben sportigazgatóként. A mi párosunk azért lett sikeres, mert tényleg vakon bíztam abban, amit mondott, elhittem és megcsináltam. Hálás vagyok, hogy ilyen kerek lett a pályafutásom, még ha a végére a vállam tönkrement is, így nem tudtam versennyel búcsúzni. De olyan nincs, hogy minden rózsaszín legyen. 

Az emberek általában csak a csillogást látják, és irigylik, ami a dobogón meg utána történik, de hogy milyen emberré válsz, azt az odavezető út dönti el. 

Hogy képes vagy-e nap mint nap vért, verejtéket, izzadságot adni azért, hogy elérj valamit a munkádban.

Aztán azon túl is. Jól tudom, hogy már vagy tíz éve önkénteskedsz?

Van az tizenkettő is! Egy mézeskalács-díszítéssel kezdtem, és azóta is csak úgy vállalok el jótékonysági ügyeket, hogy az elejétől a végéig bennük legyek, és tudjam, hová folyik az összeg. Amikor az éhező gyerekeknek segítettem, késve értem oda egy oklevélátadóra a Fővárosi Állatkertbe, ahová így velük együtt mentem be. Hidegrázó, ledöbbentő volt hallgatni, hogy a számunkra természetes dolgok nekik mekkora csodák: „Úristen, milyen szép kívülről az állatkert, reméljük, belül is ilyen lesz!”, mondták. Életükben először jutottak be, hiszen amúgy meleg étel se került az asztalukra. Ilyenkor döbbenek rá, hogy van értelme ezt csinálni, mert jó helyre mennek a befektetett energiák. Tavaly már én is hoztam magammal a kislányomat a mézeskalács-díszítésre, hogy ő is belelásson a dologba. Már ő is szeretne segíteni a szegényeken. Nagy öröm, ha tovább tudjuk adni mindezt az utánunk jövő generációnak is.

Neked van kézügyességed a mézeskalács-díszítéshez?

Nincs, a gyerkőc jobban megoldotta, de attól még szívesen jövök és csinálom! Már a jövőre nézve is vannak új tervek a fejemben, hogy miket kellene legközelebb megvalósítani a mézeskalácsokon.

Erőd viszont egyértelműen akad a tűzifapakoláshoz, hiszen abból is ki szoktad venni a részed.

Testileg igen, de ez lelkileg is megterhelő tud lenni. Főleg, amikor olyan családhoz megyünk, akiknek a tűzifa olyan fontos az életükben, hogy nekünk köszönhetően nem egy, hanem két hónapig tudnak télen fűteni, különben megfagynának. Vagy vittünk ki élelmiszercsomagokat látszólag rendezett panellakásban élő családnak, akiknél azt láttuk, minden rendben van. 

Erre mondja az anyuka, hogy mivel nem tudják fizetni a hitelt, a bank jövő hónapban kilakoltatja őket. 

Van, hogy hazamész, és lesokkolva még ott is azon agyalsz, mit lehetne még többet tenni, hogy ezek az emberek a gyerekeikkel tovább tudják élni az életüket. Egy tízezer forintos ételcsomagnak is úgy tudnak örülni, mint más egy luxusautónak. Nem feltétlenül igazságos az élet. Egy tál meleg ételért sokszor azok is megmozdulnak egy lakótelepen, akik amúgy fizetéssel rendelkeznek.

Amikor találkozol ezekkel az emberekkel, látod rajtuk, hogy fontos nekik, hogy Berki Krisztián érkezett segíteni?

Mi, sportolók talán nem vagyunk annyit kamerák előtt, mint egy tévés celeb, zenész vagy énekes. Őket könnyebben felismerik, de nekem is szokták mondani, hogy „hú, itt a bajnok, nagy tiszteletem!” 

Rászoruló gyerekekkel is találkozol. Köztük hogy érzed magad?

Amikor lent voltam például a kastélyosdombói táborban, ott nagyon csibész gyerekekkel találkoztam. Cukik voltak, feszegették a határokat, jó értelemben engem is mertek cukkolni. Ilyenkor mindig viszem az olimpiai érmemet, nekem is nagy dolog volt gyerekkoromban ilyet látni vagy a kezemben tartani az akkori versenyzőktől. Jó a gyerekekkel beszélgetni, megtudni az élettörténetüket. Tán pozitívan hatok rájuk, és ki tudnak hozni valamit magukból, mert egy jó részüknek nem teljesen esélytelen a kitörés.

A sport jelenthet ilyen lehetőséget manapság?

Ha olyan környezetben élnek, hogy megadatik nekik, akkor igen, de ha mást nem, közösségi erőt mindenképp kapnak tőle. Onnantól rajtuk is múlik, merre tudnak elindulni vele. A sport első körben egészséges életmódra nevel, de kiugrási lehetőség is lehet, ahol adottak hozzá a körülmények. Nem kell mindenkinek olimpiai bajnoknak lenni, számos más pluszt is adhat a sportolás. Én például világot is láttam általa, egyedül az afrikai kontinens maradt ki, de remélem, majd oda is eljutok. Brazíliától Ausztráliáig, Amerikától Japánig mindenhol jártam, már csak ezért is megérte sportolni! És persze az emberek szeretetéért. Ebből a szempontból talán picit jobb pozícióban is vagyunk, mint a zenészek, színészek, mert ott azért vagy tetszik a produkció, vagy nem. Nálunk, ha piros-fehér-zöld melegítőben és lobogó alatt indulsz, egy emberként szurkol neked mindenki.

Újpesti voltam, de az olimpia után a fradisták is kiírták, hogy legenda lettem. Itt az egész ország veled van, sőt a határon túli magyarok is.

Az Ökumenikus Segélyszervezetnél az Adventi Adománygyűjtésekben is részt veszel. Miért fontos neked, hogy ezt az ügyet és szervezetet támogasd?

Ennyi év után már nagyon kötődöm hozzájuk, szinte családként működünk együtt. Tetszik az is, hogy beleláthatok olyan munkákba, olyan emberek életébe, amikből én is tudok táplálkozni. Ez mindig újra ráébreszt, hogy mindenem megvan: boldog vagyok, egészséges a kislányom, a feleségem, a családom. De ugyanígy szeretek speciális olimpikonok között is lenni, akik ugye értelmi fogyatékos versenyzők. Első alkalommal mondták, ne lepődjek meg, hogy a Down-szindrómások nagyon szeretnek ölelgetni – én meg mondom, ne vicceljetek, akkor jó helyen vagyok! Én is szeretem megölelni az embereket. Azzal mindig valamilyen pozitív energiát viszünk át, vagy leveszünk egy terhet a másik válláról. Ha így is tudok adni, már megérte az a sok munka, amit a tornateremben a pályafutásomba beletettem.

Kezdd el megfigyelni és megismerni a területet. Rajzold le a tájolást (égtájak, direkt nap, szűrt nap, árnyék). A fő szélirányokat is jegyezd fel, a legtöbb növény nehezen viseli az erős szelet, szó szerint az életükért küzdenek benne. Néha meglepő irányból is jöhetnek a kegyetlen (jeges vagy forró) szelek, amelyek korábban nem voltak jellemzők.   

Ha már vannak növények, fák a területen, figyeld meg őket: milyen hatással vannak a környezetükre. Főleg a fény, az árnyék és a szél szempontjából. 

Biztosítanak-e szűrt fényt délről vagy nyugatról? Védenek-e az északi szelektől?  

Ha még nincs, akkor gondold át, hová lehetne fát ültetni, hová kell árnyék, hová kell fény. Készíts méretarányos rajzot a területről. Rajzold be, ami már ott van. A dísznövényeket is, bár lehet, hogy cserélni fogod őket, hogy legyen hely az ehető növényeknek. Fokozatokban gondolkozz, ne siesd el a veteményes kialakítását! Nem cél, hogy időhiány miatt feladd a kertészkedést. 

Kezdd el nem nyírni a füvet, legalább azon a területen, amelyet haszonkertnek szántál. Ezt a területet csak ritkán fogod kaszálni, átlagosan évente kétszer. Utakat természetesen vághatsz bele, ettől még gyönyörű lesz, meglátod. És a beporzók, amelyekre nagy szükséged van, imádni fogják. 

Ha van kertészkedő szomszéd, keresd meg, és beszélgessetek. Mi terem nála? Milyen „bajnok” ehető növényei vannak, amelyek már bizonyítottak? A növények közül melyik bírja jobban a változó éghajlatot? 

Válj a terület részévé. „Beszélni” fog hozzád, ha jól csinálod. 

Jegyezz fel mindent, amit mond. Nem fog azonnal megszólalni, mert kivár, hogy komolyan gondolod-e, vagy csak ki akarsz pipálni egy feladatot. A kerted, a veteményesed élőlény, mégpedig bölcs: nem fog semmit elsietni. 

Milyen eszközökre lesz szükség?  

A kert, illetve a veteményes nagyságától függően tudsz alkalmazni különböző megoldásokat és eszközöket. Most csak a legfontosabbakat említem, különösen azokat, amelyeket nagymamáink nem okvetlenül ugyanígy alkalmaztak. Ígértem, hogy kapád sem lesz! Esetleg egy saraboló és néha a talaj lazításához, vagy a gyökérzöldségek kiszedéséhez egy ásóvilla jól jöhet, de ezzel meg is vagy. Ásólapát, metszőolló azért kell, és a nagyobb veteményesbe egy gereblye is hasznos. 

Egy-egy ládát vagy kisebb komposztálót bárhol el lehet helyezni, a magaságyás is elfér egy társasházi vagy közösségi kertben, de dombágyást, mélymulcsos ágyást vagy prizmakomposztot már inkább a városi, agglomerációs vagy vidéki magánkertben tudsz építeni. Ott viszont mindenképpen alkalmazd ezeket az életvédő megoldásokat! 

Minél kevesebb technológiát és műanyagot használsz, annál egészségesebb lesz a veteményesed. 

Kép

A kép illusztráció − Forrás: Freepik

Talajtakarás 

A természetes talajtakarást még a gangon lévő ládáidban is tudod alkalmazni. Mindenképpen ajánlom, már csak az aprócska talajlakók védelme és nyugalma miatt is. A terasz- vagy balkonládákban jó megoldás a vertikális és horizontális irányba növekedő zöldségek és ehető takaró­növények kombinációja, de ügyelj, hogy elég mélyek legyenek a ládáid, a megfelelő talajmennyiség a gyökérzet miatt, illetve a víz és a hőmérséklet megtartásához is elengedhetetlen.  

A szénben gazdag barna mulcs használatát (ágdarálék, fakéreg, szalma, széna, száraz avar) a rendelkezésedre álló anyagok fogják meghatározni. Ha lehet, magad állítsd elő ezeket, az a legtisztább és legolcsóbb is, ha a kertedben működik a körforgás az ott keletkező biomassza és a talaj között. Semmit se vigyél ki a kertedből! A zöld mulcs használata is ajánlott, a kihúzott vagy levágott zöld növényi részekkel végzett talajtakarás (gyomlált anyagok, konyhai maradék, friss fűkaszálék). De ne tégy túl vastagon friss zöldet az ágyásaidra, mert korhadás helyett rothadás léphet fel, amely magas hőt is termel, és megégetheti az ott lévő haszonnövényeket. A megszikkadt zöldet nyugodtan használhatod. 

Az élőmulcs, azaz a folyamatos vegetáció fenntartása élő borításként minden nagyságú kertben alkalmazható, télen pedig a természetesen elhalt növényi részek fedik a talajt. 

A mélymulcs és komposzthagyó mélymulcsnál ügyelni kell a helyes nitrogén és szén arányára. A mulcsolás komposzttal és némi szerves trágyával kombinálva a tápanyagutánpótlást is nagy részben megoldja, ezen kívül a nedvesség megőrzése, a napon belüli hőingás szabályozása és a „gyomnövények” kordában tartása is nagyon fontos hozadékai. (Valójában nincs olyan, hogy gyomnövény, sok közülük tápanyagban bővelkedő, gyógyító növény.) 

Kép

A kép illusztráció − Forrás: Freepik

Ha elég változatossá és sokszínűvé válik a kialakult élettér, akkor rengeteg aprócska élőlénytársadat is bevonzza majd: ízeltlábúak, rovarok, beporzók, madarak, sőt az egyre fogyatkozó kétéltűek is beköltöznek hozzád. 

Ne félj tőlük, számodra semmilyen veszélyt nem jelentenek, és hozzájárulnak az egészséges egyensúly kialakulásához a veteményesedben. 

Ha nagyobbacska a kerted, akkor készíts számukra búvóhelyeket, gallyakból, kövekből, korhadt fákból, árnyékos helyekre, és majd jönnek a lakók, szépen sorban. A tápanyagdús élelmünk záloga a sokszínűség. Egyre fontosabb téma még a víz: a vízgyűjtés, a vízmegtartás és a locsolás takarékos változatai. 

Rendszeresen követheted Márta tanácsait és felteheted kérdéseidet A te veteményesed is számít Facebook-csoportban. 

A cikk Tkacsik Márta A te veteményesed is számít! című sorozatának része. A sorozat további részei itt érhetőek el.

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra itt lehet előfizetni.

„Nézd, Laci! Ott egy szivárvány!” – kocogtatom meg a kocsi ablakát mosolyogva, mert úgy tűnik, hogy ma az égiek szerint is ígéretes nap elé nézünk! A lengyel nagykövetet és Winerowicz-Papp Renatát, a követség politikai-gazdasági osztályának szakértőjét kísérjük el vidéki útjára. A program keretében a diplomata és kísérője a Szent Kinga 800 ünnepségsorozat utolsó epizódjaként Veszprémbe és egy Árpád-kori falucskába, Küngösre látogatnak. 

Ez az utazás jóval többről szól, mint Szent Kingáról, akinek gazdag életével és főként Lengyelországban élő kultuszával oldalakat lehetne megtölteni. 

A legfontosabb az, mit mond el a két nemzet barátságáról közös szentjeink tisztelete, és hogyan használhatjuk ezeket a kultuszokat a kapcsolat életben tartására és mélyítésére. 

„Kívánom, hogy az ő példáján keresztül találják meg a két nemzet közti barátságot” 

Első úticélunk a Padányi Katolikus Iskola, ahol Sebastian Kęciek nagykövet nemcsak az igazgatóval és a pedagógusokkal, hanem a diákokkal is találkozhat. Az intézményben a hitoktatásnak komoly hagyománya van, és a lengyel-magyar kapcsolatokat is intenzíven ápolják. Jó példa erre, hogy Renata – aki egyébként teljesen lengyel, és ahogy ő fogalmaz, fiatalon „a szerelem szárnyán” repült hazánkba – évtizedekig dolgozott az iskola tanári karában, ezzel is mélyítve a környezete lengyelek iránti szeretetét, és segítve a lengyel-magyar cserediák-programok szervezését.

Ki volt Szent Kinga?

Szent Kinga (1224–1292) a lengyel és a magyar történelem egyik kiemelkedő alakja, akinek élete a szolgáló szeretet és uralkodás jó példája. IV. Béla magyar király és Laszkarisz Mária bizánci hercegnő lányaként látta meg a napvilágot, és mindössze 15 évesen lett a lengyel történelem meghatározó személyisége. Apja a két ország közötti politikai szövetség megerősítéseként Jagelló Boleszláv krakkói herceghez adta férjhez, akivel közösen szüzességi fogadalmat tettek, így kapta Boleszláv később a „Szemérmes” előnevet. A házaspár egész életét Isten szolgálatának szentelte. A legenda szerint ő hozatta Magyarországról az első sóbányászokat, és a sókitermelés tudományát is meghonosította Lengyelországban. Hozzá kötik a híres wieliczkai sóbányákat, az egyik bányakamrát róla nevezték el, és mindez élénken hozzájárult az ország gazdasági fellendüléséhez. Boleszláv halálát követően Kinga klarissza apácaként beléptt a stary sacz-i (ószandeci) kolostorba, amelyet maga alapított. Haláláig a rászorulókat szolgálta, amiért már életében szentként tisztelték. Szent Kingát 1690-ben boldoggá, 1999-ben pedig II. János Pál pápa szentté avatta. Lengyelország és Litvánia védőszentjeként ismerheti a világ, akit különösen a sóbányászok és a szegények patrónusaként tisztelnek.

A díszterem felé tartva elmerülhetek az iskolások zsibongásában, a folyosón nyikorgó cipők, a szüneti csevegések és a kiskamaszok kacagásának nosztalgikus kakofóniájában. Azon morfondírozom, vajon mit szólna Szent Kinga ahhoz, hogy ennyi fiatal ismeri, szereti meg őt 800 évvel a születése után? És vajon minek köszönhető, hogy egy veszprémi katolikus iskola ekkora lelkesedéssel ápolja lengyel-magyar szentünk kultuszát?

„2005 után találkoztam először Árpád-házi Kinga legendáival. Renáta lánya éppen az én osztályomba járt, adta magát a dolog, hogy amikor osztályszentet választottunk, akkor a lengyel-magyar Árpád-házi Kingát javasoljam a gyerekeknek, akik ezt el is fogadták. Ezt követően kezdtem egyre jobban megismerni Szent Kinga életszentségét, és egyre inkább azt gondoltam, hogy ő valóban nagy egyéniség volt, aki mindent feláldozott a lengyel–magyar kapcsolatokért, cselekvő–szolgáló szeretete pedig idővel egyre inkább hatott rám” – meséli kérdésünkre Kámánné Szőke Katalin, a Padányi iskola tanára, a lengyel–magyar testvériskolai kapcsolat egyik aktív résztvevője, a magyarországi Szent Kinga Egyesület alelnöke.

A díszterem elcsendesedik, amikor belép a lengyel nagykövet Renata társaságában.

„Sebastian vagyok, és picit beszélek magyarul” – kezdi felszólalását a diplomata akcentussal, de éppen ezért szerethetően. 

A nagykövet köszöntőjében azt emeli ki, hogy Szent Kinga nem csak adományokkal és az ország gazdaságának fellendítéséért tett erőfeszítésével, hanem az elesettekért végzett munkájával is megnyerte a lengyel nép szívét. 

„Kívánom, hogy az ő példáján keresztül találják meg az élet értelmét, és a két nemzet közti barátságot” – tolmácsolja a nap egyik legfontosabb üzenetét hallgatóságának Sebastian Kęciek. 

Fontos a fiatalok bevonása a barátság ápolásába

A szót rövidesen Katalin veszi át, aki egy rövid lengyel rajzfilmmel vezeti fel előadását, majd azt is bemutatja, milyen bábokat készítettek a hetedikesekkel, hogy eljátszhassák a szenthez köthető legendákat. Azt beszélik, hogy Szent Kinga imádsága mentette meg Lengyelországot a tatárdúlástól. A legenda szerint a tatárok elől menekülve egy hajából kivett szalagot dobott üldözői elé, és ebből lett a Dunajec folyó. A tatárok azonban nagy nehezen átevickéltek a vízen, ezért a fésűjét is maga mögé hajította, ebből pedig olyan sűrű erdő kerekedett, hogy a támadók nem tudtak tovább menni. 

„Még egy információs füzetet is készítettünk Szent Kingáról, amelyet az egyik tanárunk illusztrált. Szent Kinga legendája annyira élő, hogy lépten-nyomon találkozhatunk olyan csodákkal, amelyeket neki tulajdoníthatunk” – meséli Katalin, akinek megható lelkesedése érezhetően átragad a diplomatákra és a gyerekekre is.

Olyannyira, hogy a tanárnő bemutatója után a diákok lelkesen kérdezgetni kezdik a nagykövetet, kapcsolódási pontokat keresve a két nemzet között. „Sok embernek, például az itt jelen lévő tanároknak és mindenkinek, akik valamilyen módon bevonódtak a lengyel–magyar együttműködésbe, természetes, hogy a két nemzet közötti barátságról beszélgetünk. De amikor az új generációkról van szó, ez sokkal nehezebb kérdés, mert nem biztos, hogy ők is ugyanakkora érdeklődést mutatnak, mint elődeik.” 

„Éppen ezért fontos, hogy minden fórumon beszéljünk erről a barátságról, a közös örökségről, közös szentjeinkről, történelmi alakjainkról és az eseményekről, amelyek régóta összekötnek minket” – válaszolja az egyik kérdésre a lengyel nagykövet. 

Egy végzős arról érdeklődik, hogy mennyire ismerik a lengyel fiatalok Szent Kinga történetét és magyar gyökereit, amire a válasz az, hogy Ószandecen kívül, ha megállítanánk egy lengyel gyereket az utcán, nem valószínű, hogy tudná, kiről van szó. Ez ugyanakkor a magyarokról is elmondható: kevesen tudnánk arról beszélni, hogyan élt és min munkálkodott Szent Kinga. De ez nem baj, sokkal inkább kihívás, amibe lehet és érdemes is energiát fektetni. 

De hogyan lehet felkelteni a középiskolások érdeklődését egy szüzességi fogadalmat tett szent iránt az influenszerek, celebek és a TikTok világában? Katalintól megtudjuk, hogy a titok az élő kapcsolatok megteremtésében és ápolásában rejlik. Az utazás, a közös programok és a lengyel fiatalok megismerése ugyanis élénken foglalkoztatja ezt a korosztályt. 

„Van két testvériskolánk, mindkettőt a prezentációs nővérek tartják fent, és különböző pályázatokon keresztül próbálunk rendszeresen eljutni mindkét intézménybe. Tavaly egy V4-es pályázaton (Petőfi 200) nyertünk, amelynek segítségével kijutott egy osztály, néhány öregdiák és néptáncos, valamint az iskola rockzenekara. Az akkor született barátságok eredményeként most éppen négy diák utazott Krakkóba lengyel diákok meghívására baráti találkozóra. Idén pedig a Wacław Felczak Alapítványhoz adtunk be egy »Szent Kinga 800« pályázatot.  Az elnyert támogatásból tudtuk fogadni október végén a krakkói iskola énekkarát, akikkel közösen elmentünk Küngösre, és Szent Kingával kapcsolatos programokat valósítottunk meg” – osztotta meg velünk Kámánné Szőke Katalin, a pályázatok írója és a projektek szervezője, lebonyolítója.

Szolidaritás, ami összeköt minket

Az ebédnél – amelyre Sótonyi Mónika, Veszprém alpolgármestere is velünk tart – kötetlenebbül tudunk beszélgetni a kultúránkról, szokásainkról. Engem az a kíváncsiság hajt, hogy mégis mi motivál egy fiatal varsói diplomatát arra, hogy Magyarországra költözzön. 

Kiderül, hogy nem pusztán „ide vetette a szél” karrierépítési célokkal, hanem tudatos döntés volt számára egyetemistaként, hogy erre a régióra, azon belül is Magyarországra szeretne a jövőben koncentrálni.

A társalgásból kiderül, hogy mély szimpátiát érez a magyarok iránt, a nyelvet is lelkesen tanulja, kislánya magyar háziját rendszeresen együtt oldják meg. Nagykövetként pedig azt érzi feladatának, hogy építse a kommunikációs csatornákat, és együttműködési pontokat keressen a két nemzet között. „Szolidaritás” – szerinte ez az egyik kulcsfogalom, ami összeköt bennünket. 

És akkor most irány Küngös! Ez a bájos település mindössze három utca a Balaton mögött, mintegy ötszázan élnek itt igazi lokálpatriótaként, akik nagyon büszkék otthonukra, és híresek a vendégszeretetükről. Az Árpád-házi Szent Kinga Római Katolikus templomot 2013-ban szentelte fel Dr. Márfi Gyula veszprémi érsek.  A templomot – főként – közadakozásból építtette Beke Zsolt plébános. A szárnyas oltár Felhősi István festőművész munkája. A középső fő képen Szent Kinga látható klarissza szerzetesi habitusban, fején koronával, kezében a küngösi templommal. Az oltár szárnyas ablakaiban Árpád-házi Kinga életének főbb eseményeit örökítette meg a festőművész. A 2013-ban megépített templom az ország egyetlen Szent Kingáról elnevezett temploma (a legközelebbi Kárpátalján van), amely így egyedülálló helyszíne a magyarországi vallási és történelmi örökségnek.

A templomban kialakítottak egy ereklyetartó helyet is, ahová Szent Kinga egy kis csontocskája került, valamint itt látható egy őt ábrázoló festmény, amelyet Proksza Gyöngyi festőművész-grafikus ajándékozott Küngösnek. 

Több tárgy és egy festmény a lengyelországi partner egyesület adományát képezi, a záróprogramra az ószandeci Szent Kinga Egyesület elnökét, Mieczyslaw Witowskit és feleségét, Ewa Witowskát is meghívták. 

Kép

Fotó: Katona László

„Az emberi szívek királynőjének is nevezhetnénk őt, akit nem pusztán az uralkodás, hanem a szolgáló uralkodás jellemzett. Sok áldást kívánok önöknek, éljen Szent Kinga, éljen a lengyel–magyar barátság!” – adja át jókívánságait a nagykövet a küngösieknek.

A lengyel–magyar barátság különleges példája annak, hogy két nemzet, amely eltérő kulturális háttérrel rendelkezik, ezer éven át képes egymást támogatni, tisztelni és szeretni. A barátságunk alapja mindig is az a mélyen gyökerező közös értékrend volt, amelyben kiemelt szerepe van a szabadságnak, a szolidaritásnak, a lojalitásnak, a küzdőszellemnek, a hitnek, a családnak és az egymás iránti megbecsülésnek.

De ez nem egy nosztalgiából táplálkozó kapcsolat, amire csak megemlékezni járunk össze, hanem telis-tele van tervekkel és ígéretekkel. A cél most a két ország közti pozitív törekvések támogatása és a megosztottság elleni küzdelem. Kinga nem „csak” egy érdekes életű szent, hanem a lengyel–magyar barátság egyik fontos szimbóluma is, aki így nemcsak múltjában, de jelenében és jövőjében is aktívan tesz a köztünk lévő kötelék megerősítéséért.

Nagyon várta a közönség

A Hogyan tudnék élni nélküled?-et Demjén-filmként harangozták be, de ahogy azt már korábban tudni lehetett, a mozi nem Demjén Ferencről szól. Nem az ő életét vitték fimvászonra – ellentétben például a 2009-es Made in Hungáriával, ahol Fenyő Miklós pályafutásának kezdetét, a Hungária megalakulását követhettük nyomon. 

Itt Demjén legismertebb dalai köré írtak kitalált történetet. 

A Hogyan tudnék élni nélküled?-et a közönség is nagyon várta, már az előzetesével nézettségi rekordot döntött: egymillió megtekintést ért el, ami idén még egyetlen – magyar vagy nemzetközi – filmnek sem sikerült. 

Miért hozom ide rögtön a Made in Hungáriát? Azért, mert nem sok énekes-zenés-táncos film készül Magyarországon, és a Fenyő Miklós meg a Hungária együttes sztoriját elmesélő film a kedvencem itthon ebben a műfajban. Valami hasonlót vártam tehát nézőként a Hogyan tudnék élni nélküled? sajtóvetítésén is. 

Egynyári szerelem?

„Sajtból van a hold” – énekli a mikrofon mögött kék flitteres ruhában egy jó hangú, magas lány. Napjaink Budapestjén járunk. Lili (Varga-Járó Sára) egy tehetségkutató felfedezettje, de mostanában csak esküvőkön vannak fellépései. Magányos, négy éve gyászolja elhunyt szerelmét. Egy kissé különc barátnője, Rita (Markó-Valentyik Anna) segít neki költözködni, amikor a családi lakásukban öccse és húga társaságában rátalálnak mostanra megözvegyült édesanyjuk régi naplójára. Beleolvasnak, és a lapok között valami olyasmi derül ki a múltról, amiről harminc éven keresztül fogalmuk sem volt. 

Egy balatoni nyaraláson szerelem szövődött édesanyjuk és egy rockzenész között… 

Itt ugrunk vissza az időben harminc évet, 2024-ből 1994-be, Budapestről a Balatonra, és maradunk is ott a film nagy részében. A két idősíkon futó történetben a hangsúly egyértelműen a múlton van. Eszter (Törőcsik Franciska) két barátnőjével, Katával és Bettivel (Márkus Luca, Kovács Harmat) érkezik a Balatonhoz csajos nyaralásra. A strandon megismerkednek a zenész Gergővel (Ember Márk), valamint haverjaival, Gáborral (Marics Peti) és Csabival (Kirády Marcell). Ők hárman alkotják a Kuplung együttest. Gergő, akinek rögtön megtetszik Eszter, koncertre hívja a lányt.   

Kép

Képkocka a filmből − Forrás: Orbital Strangers Project

Főszereplőnk viszont nem az a bulizós fajta, zongoraművésznek készül, pontosabban az apja zongoraművésznek szánja. Barátja – Márton, a potenciális vőlegényjelölt – várja otthon, ezért eszében sincs elmenni. Végül barátnői unszolására beadja a derekát. Aztán jön egy szerencsétlen baleset, és a billentyűs helyére kénytelen ő beugrani. A városból jött, szigorú nevelést kapott lány és a szabadlelkű zenészsrác pedig egymásba szeret. Majd jönnek a bonyodalmak. 

Mit tesz Eszter, akinek apja már előre megtervezte az életét? Választhatja-e a szerelmet és a szabadságot? 

Óriási életműből válogattak

A film tervezési fázisában úgy tudni, több előadó neve is szóba került, mivel a magyar beatkorszak berobbanása óta itthon egymást követték a generációkat átívelő munkásságú előadók. Az alapötlet, hogy egy, Demjén Ferenc ma is népszerű dalaira épülő romantikus vígjáték készüljön, a producer, Kirády Attila fejéből pattant ki. Nem hiába, hiszen valószínűleg kevés olyan ember él ma Magyarországon, aki ne fújna kívülről legalább egy-két Demjén-slágert: szüleink fiatalságának alapművei ezek a zenék, de a Halott Pénz Darabokra törted a szívem feldolgozásának köszönhetően a tizen-huszonéveseknek sem kell elmagyarázni, ki is az a Demjén Ferenc. És őszintén: ki ne vonatozott volna egy-egy esküvőn a Szerelemvonatra? 

Kép

Marics Peti a film egy jelenetében − Forrás: Orbital Strangers Project

Demjén a hatvanas években kezdett zenélni, 1970-ben csatlakozott az országos ismertséget hozó Bergendy együtteshez, majd 1977-ben megalapította a V’Moto-Rock formációt, amelynek megszűnése után szólókarrierbe kezdett. 

Az alkotók munkájához az első perctől csatlakozott a Kossuth-díjas énekes és csapata is.

Legendás életművéből nem lehetett egyszerű a válogatás. Végül a Sajtból van a hold, a Hiányzol, a Gyere és szeress, a Szabadság vándorai, az El kell, hogy engedj, a Szerelemvonat, az Úgy szeretném, a Darabokra törted a szívem, a Mikor elindul a vonat, a Lepihenni melletted és a Hogyan tudnék élni nélküled? kerültek be a filmbe. 

Majd ezek köré talált ki romantikus történetet a két forgatókönyvíró: a stand-upos Kormos Anett és Goda Krisztina, a Csak szex és más semmi vagy a BÚÉK rendezője, utóbbi a film kreatív producere is. A rendezői székbe a romantikus vígjátékairól (Poligamy, Coming Out, Seveled) ismert Orosz Dénes ült.

A dalok működnek, de valami hiányzik

A Hogyan tudnék élni nélküled? kiindulópontja nem ismeretlen, láttunk már hasonlót: egy lány megtalálja anyja eltitkolt levelezését, ami a saját életét is átírhatja. Honnan ismerős ez? Hát persze, hogy a Mamma Mia!-ból. 
Bár vígjátékként harangozták be a filmet, és igyekszik is humoros lenni, nem esünk ki a nevetéstől a moziszékből, a drámai részek valahogy hatásosabbak. 

A Demjén-slágerek működnek, a lehető legjobb választás volt, hogy az ő életműve köré írták a sztorit. A főszereplő színészekről, Törőcsik Franciskáról és Ember Márkról eddig is lehetett tudni, hogy jól énekelnek, a VALMAR-ból ismert Marics Petiről viszont kevésbé, hogy színészi ambíciói is vannak. Nem az ő hibájuk, hogy a technikai kivitelezésbe hiba csúszott: ugyanis az éneklő színészek szájmozgása több helyen nincsen szinkronban a képpel, ami a közeli felvételeken zavaró igazán. Ahogy a zenés filmeknél megszokott, az éneket valószínűleg utólag vették fel és tették rá a képre, de emiatt sokat veszít a film az értékéből.  

Énekből sokat kapunk, táncjelenetből viszont kevesebbet – ha már musicalfilm, több táncos tömegjelenetet vártam volna. Ahogy a retró életérzést is lehetett volna jobban hangsúlyozni. 

Hiszen a film nagy része a ’90-es években játszódik, de ezt könnyen elfelejti a néző: csak pillanatokra juttatják eszünkbe, hogy a piros ladák és a régi vezetékes telefonok korszakában járunk. 

A film egyik háttéranyagában azt írják, a Hogyan tudnék élni nélküled? olyan, világsikert arató hollywoodi elődök, filmmusicalek nyomdokain szeretne haladni, mint a Mamma Mia! vagy a Kaliforniai álom. Ettől azért messze van, de úgy igazságos, ha nem hollywoodi szuperprodukciókból, hanem magyar alkotásokból indulunk ki az értékelésekor.

Összességében a Hogyan tudnék élni nélküled? nem lett rossz film, könnyed szórakozást ígér, de a bevezetőben már említett Made in Hungáriának nem tud a nyomába érni. Viszont, ha valaki emlékszik a 2017-ben bemutatott Pappa Piára, annál sokkal jobb produkció került most a filmvászonra. 

Már csak a Demjén-slágerek miatt is érdemes így, a 2024-es év végéhez közeledve beülni a moziba, és egy kicsit visszarepülni a télből a nyárba, a ’90-es évek balatoni nosztalgiájába. Nem kizárt, hogy utána napokig Demjén-számokat fogunk dúdolni.

Mi az a menstruációs szegénység?

Magyarországon ma minden ötödik nőt érint a menstruációs szegénység, azt azonban kevesen tudják, mit is értünk valójában alatta. A menstruációs szegénységnek két fő kategóriáját különíthetjük el: az edukációs szegénységet és az anyagilag rászorulók csoportját – a kettő számos esetben kéz a kézben jár.

Edukációs szegénység alatt értünk mindent, ami a nem megfelelő felvilágosítás égisze alá tartozik, vagyis a női ciklus és a női test ismereteire vonatkozó hiányokat. Az elmaradt tájékoztatások a ciklusról sok esetben vezetnek nem kívánt terhességhez vagy olyan szervi megbetegedéshez, amelynek kései észlelése szövődményeket, komplikációkat vagy a reprodukciós egészség visszafordíthatatlan károsodását, azaz a meddőséget okozhat.

A menstruációs szegénység másik alfaja a nem megfelelő anyagi hátterű nőket érinti. Ez többről szól, mint arról a tényről, hogy számos nő nem engedheti meg magának a havi 2000–2500 forintnyi kiadást a menstruációja idején. Fokozott problémát jelent az olyan családoknál, ahol legalább két vagy három nő él egy háztartásban. 

A létminimum alatt élő nők kénytelenek alternatív megoldásokhoz nyúlni: sokszor rongyok, vatták, WC-papír formájában próbálják pótolni az egészségügyi betétet, ami higiéniátlan megoldásként fokozott fertőzésveszélyt is maga után von. 

A betétek és tamponok elérhetőségén az sem segít, hogy Magyarországon még mindig 27% az ÁFA ezeken a termékeken, holott más európai országokban ezt a minimálisra csökkentették: valahol 10%, valahol már teljes ÁFA-mentességet vezettek be, illetve olyan országok is vannak, ahol az egyenlőség jegyében ingyenessé tették ezeket a nélkülözhetetlen higiéniai eszközöket.

„Egyes felmérések szerint minden ötödik nő érintett – meséli Pajor Angelika, az egyesület elnöke. – Én ezt másképp látom: az egész társadalom szenved tőle. Meglátásom szerint a menstruációs szegénység nem elszigetelt jelenség, sokkal több, mint azoknak a nőknek a problémája, akik nem tudnak betétet venni. Ugyanis bizonyos értelemben menstruációs szegénység az is, amikor felnőtt férfiak nem ismerik a különbséget a betét és a tampon között; amikor a betétet a legalsó fiókban kell dugdosni, nehogy apa meglássa; amikor nők nem ismerik a saját testük működését, és az is, amikor nem mernek kérdezni, ha úgy érzik, hogy valami nem stimmel.”

Szakkollégiumtól az egyesületig

Mi jelenti a legnagyobb gondot az egészségünk veszélyeztetése után? A szégyen, a társadalmi megbélyegzés, a tabuk, amelyek a felvilágosult XXI. században is aktívan jelen vannak a nőiség és a ciklus kapcsán. Sokszor azokat a nőket, akiket ez a probléma érint, egy belső gát, egyfajta önérzetesség tartja vissza attól, hogy merjenek kérni. Mert kérni szégyen, kérni megalázó, kérni rossz, gondolják.

A 2021-ben alakult HoldOn projekt ezen tabuk feloldását és a menstruációs szegénységtől szenvedő nők felemelését tűzte ki céljául. A projekt először a Szent Ignác Jezsuita Szakkollégium falai között, tizenkét lelkes egyetemista révén kelt életre, ma azonban már egyesületté nőtték ki magukat.

A projekt célja nem csupán a megfelelő higiéniai termékek elérhetővé tétele, hanem a rászoruló nők méltóságának megőrzése is. A projektcsapat Budapest-szerte automatákat állított fel, ahol az érintett nők ingyenesen, anonim módon juthatnak hozzá a megfelelő higiéniai eszközökhöz. 

Jelenleg három automata érhető el a VIII., illetve a XIII. kerületben, amelyeket családsegítő intézményekben és hajléktalanszállókon helyeztek el. Ez a három automata havonta megközelítőleg száz nő és lány menstruációs higiéniájához, egészségéhez járul hozzá.

Kép

Képek forrása: HoldOn

„A HoldOn sokkal több szervezeti struktúráknál és automatáknál – mondja az egyesület vízióiról Pajor Angelika. – A célunk, hogy segítsük a nőket a testük megismerésében, és hogy lebontsuk a társadalomban azt a tabusítást, stigmatizálást, ami a női testet és a menstruációt még ma is övezi. A szégyennek ugyanis soha nem az átvérzett nadrág tulajdonosához kellene tartoznia, hanem ahhoz a társadalmi légkörhöz, ami nem teszi lehetővé, hogy nyíltan beszéljünk arról, hogy nők jelentős része nem engedheti meg magának a biztonságos eszközök választását.”

Műhelykonferencia a nőket érintő társadalmi problémákról

A társadalmi tabuk ledöntése érdekében a projekttagok jótékonysági esttel egybekötött szakmai műhelykonferenciát szerveztek. A menstruációs szegénységről ugyanis nem kizárólag annak a szférának kell tudomást vennie, akiket érint a probléma, hanem azoknak is, akik anyagi vagy önkéntes munka által megvalósuló hozzájárulásukkal, szakmai tudásukkal képesek felszámolni azt.

Az esemény – fantázianevén HoldOn Rálátó – egy sorozat része, amelyet korábban megelőzött a HoldOn Hangadó jótékonysági est, illetve a HoldOn Téradó, ahol az automata használói vehettek részt egy edukációs eseményen a cikluskövetésről és -tudatosságról. 

A mostani alkalommal négy beszélgetésen tekinthettünk át négy olyan témát, amelyek egyre gyakrabban jelentenek problémát Magyarországon, mégis kevés szó esik róluk. Mivel foglalkozik az EMMA? Mi az a traumatudatos nőgyógyászat? Miben szenvednek valódi hiányt a hajléktalan nők, és mi a helyzet a függő nők reprodukciós egészségével?

Az esemény négy meghívottja – Kupcsok Julianna EMMA egyesületi munkatárs, Clease Piroska traumatudatos nőgyógyászati dolgozó, Lengyel Lea szociológus és Kaló Zsuzsa pszichológus – a négy társadalmi problémát körbejárva adott választ a fenti kérdésekre. Hogy mi a közös bennük?

Kép

Kupcsok Julianna, az EMMA Egyesület munkatársa − Forrás: HoldOn

Van, aki a menstruációs szegénységet egyesületi kereteken belül, csoportfoglalkozásokkal igyekszik felszámolni. Van, aki hajléktalan nők számára létrehozott nőgyógyászati rendelőben asszisztensként dolgozik, hogy a legjobban rászoruló, testtraumákat átélő hajléktalan nők is megfelelő és biztonságos kezelésben részesüljenek. Van, aki női hajléktalanszállókon működik, hivatása a segítés. És olyan is van, aki kábítószerfüggő kismamáknak biztosít pszichológiai ellátást, hogy egészséges babáknak adhassanak életet. Mind a négyen – más-más diszciplínából érkezve – ugyanazért küzdenek: a női egészségért, méltóságért és egyenlőségért.