Megérkezés az életünkből egy másik ismerős világba – Miért kattanunk rá a sorozatokra?

Tavaly év végén az egyik családtagom ajánlott egy sorozatot. Ted Lasso a címe – mondta, majd hozzátette, ne ijedj meg, nem a fociról szól. Bevallom, némiképp megrökönyödve ültem az első részek előtt. Többször ellenőriztem, vajon tényleg azt nézem-e, amit az illető ajánlott. Hősiesen végigpörgettem legalább három vagy négy részt, és már épp meghoztam a döntést, hogy én bizony nem fogok tovább a képernyő előtt szenvedni, amikor történt valami. Az ötödik epizód környékén bekövetkezett az áttörés. Megérintett, behúzott a cselekmény és körvonalazódni kezdtek a karakterek. Innentől kezdve rajongója lettem a sztorinak, és már inkább azon aggódtam, hány évadból és hány részből áll a széria, s vajon meddig fog kitartani. 

Heteken át alig vártam az este azon pillanatát, amikor végre megérkezhetek a Ted Lasso-világba, mivel az a fél óra minden alkalommal meghozta azt, amit vártam: nevetést, könnyeket, poénokat, érzelmeket, vagyis a kikapcsolódást.  

Tudományos szempontból sokan sokféleképpen magyarázzák, miért szeretjük a sorozatokat. Az egyik szakértő az ismerősség érzését emeli ki. A stresszes és kimerítő mindennapokban szükségünk van az ismerős fantáziavilágban való elmerülésre. Ez egyfelől pihentető tevékenység az agyunknak, másfelől – a hétköznapi életünk legtöbb eseményével ellentétben –, amelyre sokszor nincs ráhatásunk, a kontroll érzését is nyújtja, mindez pedig jutalom- és örömérzést okoz. Igaz, a kapcsolódásunk a filmek szereplőivel hamis összetartozás-érzést is kelthet. A kötődésnek ez az illúziója azonban csak akkor jelent problémát, ha valakinek a való életben nincsenek, vagy korlátozottak az emberi kapcsolatai.  

Kép

Képkocka a Ted Lasso című sorozatból

Annak is oka van, hogy a sorozatokat képtelenek vagyunk abbahagyni. Bluma Zeigarnik pszichológus kísérletei azt bizonyították, hogy az emlékezés sokkal hatékonyabb akkor, ha egy tevékenység félbeszakad. Ha a cselekvés befejeződik, akkor az agy lezártnak, megoldottnak tekinti a problémát. A lezárás szükségletének elmélete szerint az embernek alapvető igénye, hogy valaminek a végére érjen, és ez magyarázhatja a sorozatok vonzerejét is. Ha már elkezdődött, szeretnénk tudni, hogyan folytatódik, s azt mindenképp, mi lesz a vége.  

Létezik olyan megközelítés is, amely szerint a filmbéli helyzeteken keresztül – önkéntelenül is – szociális készségeinket teszteljük és gyakoroljuk. 

A szereplők között felmerülő konfliktusok lehetőséget adnak arra, hogy elgondolkozzunk, vajon mi hogyan viselkedtünk volna az adott élethelyzetben, és milyen más megoldási lehetőségek léteznek még a látottakon kívül. 

Tulajdonképpen tanulási folyamat zajlik a képzeletbeli jelenetek segítségével, és azáltal, hogy a benyomásainkat másokkal megvitatjuk, fejlődhetnek társas készségeink.  

Kép

Illusztráció: Képmás kollázs

Borbély Zsuzsa filmkritikus megerősítette a fentieket: „Ha csak arra gondolunk, hogy akár a Jóbarátok vagy az Így jártam anyátokkal című népszerű sitcomokban a díszlet direkt úgy lett kialakítva, hogy az asztal három oldalán ülnek a szereplők, a negyedik oldal a nézőé, könnyű felismerni az alkotók szándékát, hogy azt érezhessük, mintha ott lennénk a szereplőkkel. Mintha a néző is egy volna közülük, s így átélheti az élményt, hogy a baráti társasághoz tartozik.” 

Ugyanakkor a szakember más nézőpontokat is felvet. „Létezik úgynevezett nosztalgiafaktor is. Elég, ha a már említett Jóbarátokra vagy a Szívek szállodájára gondolunk: ezek világa ideálisabbnak tűnik, mint a jelenünk. Emellett az is fontos, hogy az adott filmet életünk mely szakaszában nézzük. Életkorunktól, élethelyzetünktől függően más-más momentumok ragadnak meg minket, más idézetek válnak szállóigévé, abból adódóan, hogy az embert éppen mi foglalkoztatja. Húszas éveinkben a szerelmi szál az, amely különösen izgalmas lehet, később a karrierrel kapcsolatos kérdések lesznek érdekesek. 

A sorozatnézés a saját életünk történéseihez is kapcsolódik. Később fontos emlékké válhat az, ha valaki egy filmet rendszeresen a barátjával nézett, vagy gyerekkorában mindig leült a család egy sorozathoz. A nézőnek tehát van személyes története, viszonyulása mindehhez.  Járhat egy sorozat ezen felül számtalan más haszonnal is. 

Például, ha valaki ma megnézi a Szomszédokat, nagyon sok mindent megérthet az előző nemzedékek gondolkodásából, a társadalom működéséből. 

Az pedig, hogy már nem kell megvárni minden második csütörtököt a következő részért, nem feltétlenül baj. A világunk felgyorsult, nyomás van rajtunk, hogy ne maradjunk le semmiről, mindig tűnjünk elfoglaltnak, a pihenés, a töltekezés jó formája lehet a hétvégi sorozatnézés” – véli a filmkritikus, aki egyben irodalomterapeuta is.  

A szakember az önismereti műfajt filmekre is kiterjesztette, és a hat-hét alkalmas csoportos foglalkozások tematikáját filmekre fűzi fel. „Az alkalmakra kiválasztok egy témát, ehhez egy rövid részletet, és azt valamilyen szempontból tálalom a csoportnak. Ehhez remélhetőleg mindenki kapcsolódik valahogy. A módszer előnye, hogy a csoporttagnak nem feltétlenül kell megosztania a többiekkel a felismeréseit vagy az érzéseit, csak amennyire ez komfortos neki. A műfaj alapja a csoport együttműködése. Tehát nem én vagyok a fontos, nem én csinálom a varázslatot, hanem a csoport, ahogyan együtt dolgozik, összekovácsolódik.  

Az irodalomterápiával kapcsolatban még érzékelhető egy kis távolságtartás, mert nem mindenki érti, hogy a szövegek hogyan működhetnek önismereti módszerként. Vannak, akik attól tartanak, ismét irodalomóra vár rájuk, és arról beszélgetünk majd, vajon mire gondolt a költő... Számukra jó alternatíva, akár bevezetés is lehet a filmterápia populárisabb műfaja. Itt senki nem tételezi fel előtte, hogy ehhez érteni kell, és én tényleg nem kérdezem ki a sorozatot vagy a filmes szakmai fogásokat. 

Ezek az alkalmak azt mutatják meg, hogy a filmrészletek – akár a versek vagy a prózai művek – tükrök lehetnek. Arra jók, hogy meglássuk bennük magunkat. 

Mindegy, hogy erre milyen felületet használunk, az önismereti munka lényege, hogy találkozzunk magunkkal.”  

Zsuzsa szavai nyomán elgondolkodtam azon, vajon a Ted Lasso vajon miért jelentett számomra ilyen erős élményt, hogy titokban szinte arra vágytam, bár a csapat tagja lehetnék. Arra jutottam, nem csak a sorozat sajátos humora, stílusa vagy újszerű történetmesélése volt az ok. Valószínűleg erősen hatott rám az eufórikus hangulat, amely a nagy sporteseményeket lengi körbe, s amelyet a film kiválóan megidéz. Másfelől a sorozat filozófiája azokra az értékekre épül, amelyek nekem is nagyon fontosak, s amelyek túlmutatnak a vereségeken és a győzelmeken: hit magunkban, a társakban, a közös erőfeszítésben.  

A beszélgetésünk végén már nem is csodálkoztam, amikor Zsuzsáról is kiderült, ő is nagy rajongója a szériának. Lehetséges, hogy a Ted Lassó-i közösség mégsem csak a képernyőn létezik?   

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.