Keleties vigalmi negyed és olimpiai bajnokok edzőhelye is volt a Kopaszi-gát, mielőtt a mai képére formálták

Párhuzammű a Dunán 

A Kopaszi-gát és a Lágymányosi-öböl a XI. kerületi Nádorkert − a Budafoki út, a Dombóvári út, a Vízpart utca, Hauszmann Alajos utca által határolt − városrészhez tartozik. A terület József nádor után kapta a nevét, és míg a XIX. század elején gyümölcsfakertészetéről volt híres, addig a XX. századra Budapest egyik ipari központjává vált. Többek között gáz- és kávégyár is működött itt. Azonban egészen a XIX. századi folyószabályozásig teljesen más képet mutatott. A Gellérthegy előtti, ma már szűk kanyarulat a Csepel-sziget irányában egy kilométer széles volt, mocsaras partokkal, a Duna közepén pedig a Kopasz- és a Nyúlfutási-zátonyokkal. 

Telente nagyobb csapadék esetén itt akadt el a jég, a több méter magasra feltorlódott tömbök pedig lezárták az alacsony és széles mederben hömpölygő víz útját, újabb és újabb árvizeket okozva. 

Ez történt a több mint százötven ember életét követelő, nagy pusztítást okozó 1838‑as árvíz idején is. A problémára Vásárhelyi Pál vízmérnök már ekkor megoldást kínált, a mederszabályozás magas, akkor 8,9 millió forintnyi költsége miatt azonban Pest városa ideiglenesen elvetette a tervet. 

Több évtizednyi várakozás után végül 1870-ben megszületett a X. törvény, amely a folyó szabályozásáról, illetve egy párhuzammű − vagyis a Duna folyási irányával párhuzamos gát építéséről – rendelkezett. Ennek nem volt kisebb célja, mint „a kereskedelemnek elegendő és kényelmes kikötő és kirakodó helyet készíteni, (...) továbbá a fővárost áradások ellen biztositani”. A munkálatok során a Duna több helyen ezer méter széles, „elvadult, sekély folyamszakaszát, ahol a jég mindig megfeneklett és a vizet a mederből kiszorította”, 380 méter szélesre szűkítették, és két-három méter mélyre kotorták ki. 

Tó születik 

A közel 900 méter hosszú, homokos, fövennyel fedett, csupasz Kopaszi-gát – amely a nevét a Kopasz-zátonytól örökölte − legdélibb pontján nem kapcsolódott a parthoz, így született meg a Lágymányosi-öböl. Efölött épült meg a Déli összekötő vasúti Duna-híd, amely 1877-től Ferencváros és Kelenföld állomások között biztosította a közlekedést. 

A budai oldal és a gát között létrejött töltés azonban kettévágta az öblöt, az északi oldalon létrejött a Lágymányosi-tó, délre pedig egy vágányzattal ellátott, az áruk ki- és berakodására alkalmas téli kikötőt terveztek, amely nem pont abban a formában, de évtizedekkel később megvalósult.

A Kopaszi-gát születése a lázban tartotta a kortársakat, Jókai Mór az Öreg ember nem vénember című kései regényében meg is említette, hogy a „gát olyan alacsony, hogy minden kisebb áradás keresztülcsaphat rajta, a nagy még inkább. Ilyenkor az áradat sok iszapot lerak: az iszapból zátony lesz, a zátonyból sziget lesz, a szigetből kontinens lesz: a Duna feltölti az elhagyott medrét. Hosszú munka; de ingyen. És én láttam ezt a szigetet megszületni, felnövekedni, innen a svábhegyi teraszomról. Első évben csak egy hosszúkás kopasz zátony volt, a másodikban már fölverte a nád, a harmadikban fűzfa és rekettye borította el, s már akkor vadkacsák tanyáztak rajta, később topolyfák emelkedtek ki belőle, varjúk, kányák fészkeltek a lomb közt, földi kutyák, vízi patkányok a fák tövében; tíz, húsz, harminc év múlva már derék liget zöldült rajta, melynek jótékony magányát nyaratszaka szabadságszerető lakosok vették igénybe.” 

Kép

Fotó forrása: Fortepan/TEHTUBE

Lágymányosi Konstantinápoly 

A Lágymányosi-tó hasznosítására egyedi ötlettel állt elő Somossy Károly, a Nagymező utcai Orfeum tulajdonosa, aki a legendák szerint „megtanította Pestet mulatni”. Az addig kihasználatlan területre a kor vigalmi negyedét álmodta meg török stílusban. A látványt nem bízta a véletlenre, a kor neves építészei, Kellner Lipót és Gerster Kálmán tervei szerint épült fel a lágymányosi Konstantinápoly, amely 1896. május 23-án nyitotta meg kapuit a látogatók előtt. 

Az eseményről így tudósított a Budapesti Hírlap: „Az ötven házból álló kis tündértelep színházaival, bazárjaival, mulatóhelyeivel és vendéglőivel rövid néhány hónap alatt emelkedett ki a földből. (...) keleti iparműhelyekkel, kávéházakkal, török népdalénekesekkel és az utcai életet tarkító tevékkel és kis-ázsiai szamarakkal. (...) A következő napokban egymás után lesznek láthatók a Konstantinápoly különböző attrakciói, többek közt török énekes kávéház, árnyjátékok, keleti bűvészek, arab jósok, II. Szulejmán ezüst ágya, lawn tennisz-pályák, kamera obszkurák, kinematográfok stb.” 

A negyedet a Dunagőzhajózási Társaság menetrendszerűen közlekedő hajóival lehetett megközelíteni, a belépő ára harminc-negyven krajcár volt. Összehasonlításképpen ennyibe került egy doboz pemetefű-cukorka is. 

A keleti álom azonban nem tartott sokáig, az esős nyár olyan szúnyoginváziót hozott, hogy még a leglelkesebb látogatók is lemorzsolódtak. Mivel Somossy a negyed felépítéséhez jelentős kölcsönt vett fel, a bevételek csökkenésével elkerülhetetlenné vált a csőd, még ugyanannak az évnek az őszén bezárt a létesítmény.

„Konstantinápoly megbukott; hanem a sziget megmaradt, és egyre nőtt széltében, hosszában, fölfelé. Mint újon támadt terület természetesen a főváros tulajdona volt. S a főváros nem tudott vele mit csinálni. Ahhoz, hogy erre a szigetre valaki építkezzék, kellett volna egy nagy halom pénz, meg egy nagy halom bolondság” – írta Jókai Mór. 

légifotó. Összekötő vasúti híd, Kopaszi gát, Kvassay zsilip,1943 − Forrás: Fortepan/USAF

A fogyó tó 

A Lágymányosi-tó évtizedek alatt, északról dél felé fokozatosan tűnt el. Az első jelentős változást a Műegyetem építése hozta el az 1900-as évek elején, ekkor több mint hetvenezer négyzetmétert töltöttek fel. A tó „megmaradt vize haltenyésztésre, csónakázásra, nyáron a pesti szegényebb néposztály tízezreinek fürdésre, strandolásra szolgált, míg nádasában a vadkacsák, szárcsák, sirályok vígan éltek; a közepén levő zátonyon az »Ős Budavár« vendéglő állott, ahova csónakon szívesen rándultak ki a pesti polgárok egy kugli partival egybekötött vidám sörözésre” − idézi fel a környék hangulatát a Technika című lap 1936-os száma.

A terület hamarosan a horgászok és evezősök kedvelt helyévé vált, csónakházak, éttermek nyíltak, a sportolni vágyókat pedig fedetlen uszoda, vízilabdapálya várta. 

Az Úszósport folyóirat 1955-ös számában megjelent egy interjú, amely említést tett arról, hogy egykori olimpiai bajnok úszóink, többek között Halmay Zoltán és Hajós Alfréd is gyakran látogattak el ide, „a lágymányosi sziget bokrai között találtak maguknak »öltözőt« amikor a Dunaöböl álló vizében készülődtek az olimpiai küzdelmekre, hogy dicsőséget szerezzenek a magyar úszósportnak”. 

A feltöltési munkálatok az 1930−40-es években is folytatódtak, a II. világháború után pedig 1,5 millió köbméternyi földet és törmeléket hordtak ide a tó betemetésére − ekkor alakult ki a mai Lágymányosi-öböl, illetve vált használhatóvá a téli kikötő. A szocialista iparosítás jegyében az öböl partján gyártelepek bukkantak fel, jelentős pusztítást okozva a természetnek. Az 1960-as években indult újra a vízi élet, strand, kajak-kenu, csónakázás, sőt, még búvárkodás is várta az ide látogatókat. 

Az 1990-es évektől a gyárak leálltak, egyre elhanyagoltabbá vált a gát környéke. A tó 1993-ban tűnt el teljesen, a Rákóczi (akkor Lágymányosi) híd budai hídfőjének építésekor. A 2000-es években felújítás vette kezdetét, az úszóházakat, romos épületeket lebontották, parkosításba kezdtek, és vendéglők nyíltak. 

A Kopaszi-gát mai képe 2006-tól alakult ki, a gáti oldalon éttermek, játszótér és árnyas fák várják a látogatókat. 

Emellett egy új városnegyed is született: a BudaPart és a MOL Campus teljesen átalakította a környék arculatát, ahonnan már a strand és a kertmozi sem hiányozhat. Az öböl másik oldalán, az egykori gyárnegyed lábánál ma a sporté a főszerep, többek között kajak-kenu, sárkányhajó, futó- és focipálya várja a mozogni vágyókat.  

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.