Az utóbbi években egyre nagyobb figyelmet kapnak a nem monogám kapcsolati modellek, úgy, mint a nyitott vagy a poliamor kapcsolat. Utóbbi jellemzője, hogy kettőnél több ember köteleződik el egymás iránt – mind szexuális, mind érzelmi értelemben –, míg a nyitott kapcsolatban a pár éppen az elköteleződéstől mentes szexuális együttlétre ad kölcsönösen engedélyt. A beleegyezés kiemelten fontos szerepet kap; ideális esetben egyik fél sem kényszer vagy nyomásgyakorlás hatására választja az életformát, éppen ezért az érintettek rendre pozitívan nyilatkoznak a tapasztalataikról. Hiszen, ha nem így lenne, aligha lennének kötelesek kitartani a döntésük mellett. Külső szemlélőként mégis felvetődnek kérdések azzal kapcsolatban, hogy a jelenséghez kapcsolódó gyakori állítások mennyire állják meg a helyüket. 

Az igazi szeretet valóban szabaddá tesz. De hogyan?

Gyakori állítás, hogy a nyitott kapcsolatok biztosítják a valódi szabadságot egy pár számára. Hiszen nincs szükség arra, hogy bárki bezárva érezze magát vagy le kelljen mondania arról, amit a másik esetleg nem tud – vagy nem szeretne – megadni neki: megteheti más is helyette. Az érintettek a monogámia béklyóitól való szabadulást gyakran a szeretet egy mélyebb szintjeként interpretálják, amely nem ismer féltékenységet, birtoklási vágyat vagy korlátozást, hanem képes úgy szeretni, hogy közben maximális bizalmat szavaz a másiknak.

Szögezzük le: nem gondolom, hogy azok, akik nyitott kapcsolatban élnek, ne szeretnék egymást. Ez a kérdés sokkal inkább szól a szeretet természetéről és az elköteleződésről. 

Mert a szeretet valóban szabaddá tesz. De nem a nyitottsága, hanem éppen a kizárólagossága tesz azzá. 

A monogámia keretei hasonlóan biztosítanak szabadságot, mint a sakktáblán a szabályok. Hogy C. S. Lewis egyik hasonlatát kölcsönözzem: lehetetlen játszani, ha bárki, bármelyik bábuval, bárhogyan léphet. A játék szabadságát éppen a meghatározott szabályok adják. 

Persze, hogy ezek bizonyos értelemben korlátoznak, hiszen a bástyámmal nem léphetek L alakban, de ezek a korlátok nem teszik tönkre a játékot. Épp ellenkezőleg: lehetővé teszik azt. 

Persze egy nyitott kapcsolatban is léteznek szabályok, amelyekben a felek megegyeznek, ám ezeknél fontos látni, hogy már a monogám kapcsolat szabályait fellazítva jönnek létre. Ahogy a német pár példája is mutatja, előbb volt a házasság két ember között, majd ezt követte a nyitott kapcsolat. Utóbbi nem működött volna, ha az eredeti elveket nem írják felül.

Ami pedig a teljes elköteleződést illeti: ahogy korábban írtam is, nem vonom kétségbe, hogy egy nyitott kapcsolatban a felek ragaszkodnak egymáshoz. Hiszem, hogy az érzelmi kötelék lehet erős. Ezzel együtt azt gondolom, akkor mondtam 100%-ban igent a páromra, ha közben a többi potenciális partnerre 100%-ban nemet is mondtam. 

Nem 99%-ban, nem helyet szorítva másnak is. 100%-ban. Ezt jelenti a teljes elköteleződés. 

Tényleg jobb, ha nem kell lemondanunk a vágyainkról?

Szinte észrevétlenül terjedt el az a felfogás, hogy a vágyainkra történő nemet mondás a legnagyobb rossz, amit önmagunk ellen elkövethetünk. És vannak helyzetek, ahol valóban ártunk azzal, ha nem vesszük komolyan a szükségleteinket (ilyen szükséglet lehet például a pihenés). Az igazság azonban az, hogy a másokra történő nemet mondásban nem az önsanyargatás jelenik meg, hanem az önkontroll. 

S ha már korábban szabadságról beszéltünk, paradox módon az önkontroll képes egyedül szabaddá tenni a lelket, legyen szó az élvezet bármely formájáról: étel, ital, sorozatok, szex és még sorolhatnánk. 

Ha bármit tehetek, és nem szabok határt magamnak, nem szabad vagyok, hanem a vágyaim rabja. 

Ez pedig átmenetileg talán jóleső érzést biztosít, elégedettséggel tölt el, de nem egy ideális állapot. Még akkor sem, ha a másik engedélyt ad rá. Az az igazán szabad, az tesz igazán jót magával, aki megtalálja magában az erőt, hogy nemet mondjon. 

Nem az a baj, ha áldozatokat kell hozni egy kapcsolatért

Egy áldozat számtalan különböző formát ölthet. Lehet egy erőn felüli teljesítés az anyagi biztonságért, a pihenés hanyagolása, hogy a másik terheit átvállaljuk, az álmok elengedése mint kompromisszum. Ami közös: minden esetben valamiféle lemondással jár. Lemondás feladatokról, programokról, vágyakról, lehetőségekről. S bár nem kellemes, önmagában mégsem az a baj, ha egy kapcsolatban el kell engednünk valamit, ami számunkra fontos, hanem ha a másik nem áll készen ugyanígy tenni. 

Mert egy jól működő kapcsolatnak a kölcsönös áldozathozatal szerves része, s nem csak akkor, ha könnyű lemondanunk az adott dologról, sőt. A túl „olcsó” áldozatok problémát jelenthetnek hosszú távon, hiába halmozzuk őket. Miért? Mert az áldozathozatalban fejezem ki a másik számára, hogy értékelem. Azért mondok le valamiről, mert még ha fontos dologról van is szó, a páromat annál a dolognál még többre tartom. 

Viszont, ha nem mondok le számomra értékes dolgokról, illetve csak arról mondok le, amiről könnyű lemondanom, az mit közvetít?

Természetesen senki sem köteles áldozatot hozni, különösen nem külső nyomásra, mégis érdemesnek tartom megfontolni a kérdést, hogy ha vágyom valakire, aki nem a párom, miért ne mondhatnék egyszerűen nemet magamnak? 

A monogám kapcsolatok nehézségeiből nem következik, hogy a monogámia a probléma

Ahogy a bevezetőben említett német pár, úgy sokan mások is a monogámia kudarcélményeit követően döntenek egy más kapcsolati struktúra mellett. S míg a többség nem mond ítéletet azok felett, akik egy ember mellett képzelik el az életüket, vannak, akik a monogámia idejétmúlt, korlátozó voltában vélik felfedezni a legnagyobb problémát. És tény, hogy például a válások magas száma vagy az elköteleződés nehézsége mind valós jelenségek, melyek sürgősen megoldásért kiáltanak.

Azonban pusztán a nehézségeket és kudarcokat nézve nem lehet ítéletet mondani egy kapcsolati formáról. 

Hogy egy teljesen más példával éljek: pusztán azért, mert egyes elnyomó országok nevében szerepel a „demokratikus” kifejezés, még nem következtetünk arra, hogy a demokrácia egy tarthatatlan politikai rendszer. 

Ugyanígy a kapcsolati problémáink gyökerei sem automatikusan a kapcsolati modellben keresendők, hanem számtalan más forrásból származhatnak, kezdve az önismeret hiányától a kötődési stíluson át a kommunikációs nehézségekig (hogy csak néhányat említsünk). 

Ne legyenek illúzióink, a jól működő párkapcsolat nehéz műfaj. Aki krízisbe kerül, mindenekelőtt együttérzést érdemel. De van más út, mint megnyitni a kapcsolatot mások előtt. 

Egy parasztfiú útja az érseki székig 

Óscar Romero a legkisebb és egyben a legnagyobb népsűrűségű közép-amerikai állam, El Salvador egyik hegyi falujában, Ciudad Barriosban látta meg a napvilágot 1917-ben. El Salvadort ma is a régió legszegényebb országaként tartjuk számon. A jellegzetes földműves társadalom élén évtizedeken keresztül katonai kormányok váltották egymást, polgárháborúk, éhséglázadások nehezítették az emberek életét. Az ország gazdasága napjainkban is az ültetvényes gazdálkodásra, a kávé és néhány más mezőgazdasági termék monokultúrájára épül, ipara fejletlen, a gazdasági és politikai élet irányítása néhány dúsgazdag család kezében összpontosul.  

Romero szülei legtöbb honfitársukhoz hasonlóan egyszerű, szegény emberek voltak, édesapja a falu postása és távírásza volt, aki, hogy nyolc gyermek apjaként népes családját eltarthassa, földművelésből egészítette ki jövedelmét. Óscar kezdetben a helyi elemi iskola növendéke volt, néhány osztály elvégzését követően azonban asztalosinasként szakmát kezdett tanulni. Tehetséges, eszes fiú lehetett, a falu elöljárója felfigyelt rá, és arra biztatta, hogy tanuljon tovább.  

El Salvador katolikus ország, Óscar szülei is hitben nevelték gyermekeiket, így nem meglepő, hogy a fiúnak a továbbtanulás egyben a papi hivatást is jelentette. 

San Miguel kisszemináriumába került, ahol nemcsak középiskolai, hanem teológiai tanulmányokat is folytatott. A papi hivatás mellett 1937-ben kötelezte el magát végleg, és a főváros, San Salvador egyetemén folytatta tanulmányait. Innen pedig hamarosan Rómába, a híres jezsuita Gregoriana Pápai Egyetemre került, ahol teológiából licenciátusi fokozatot szerzett. 

Az Örök Városban egy évvel később pappá szentelték. Még egy esztendőt maradt Rómában a doktorátusra készülve, majd püspöke kérésére félbeszakítva tanulmányait hazatért, hogy megkezdje papi szolgálatát a San Miguel-i Egyházmegyében. Elsőként Anamorósba kapott plébánosi kinevezést, rövidesen azonban püspöke titkárként maga mellé vette, és Romero a következő huszonhárom évet ebben a beosztásban töltötte. Részt vett az egyházmegye kormányzásában, intézte annak adminisztratív ügyeit, és ő szerkesztette az egyházmegye hetilapját. Vezette a székesegyház plébániáját, valamint sokrétű lelkipásztori munkát végzett. 

Csaknem negyedszázados, a püspöki aulában töltött időt követően, 1967-ben kinevezték a püspöki konferencia titkárává, így a fővárosba kellett költöznie. Három évvel később VI. Pál pápa San Salvador segédpüspökévé nevezte ki. 

Újabb négy esztendő elteltével a Santiago de María Egyházmegye püspöke lett, 1977 februárjában pedig ő lett San Salvador érseke. 

Az érseki széktől a vértanúságig 

Ebben az időben már meglehetősen feszült volt a viszony a politikai vezetés, a befolyásos klánok és a katolikus egyház között, hiszen egyre több pap állt a kisemmizettek oldalára, vallva az iglesia popular (a nép egyháza) mozgalom eszméjét, amelyet a hatalom a marxista, kommunista tanok térnyerésének ítélt.  

Romero érseki kinevezését a politikai elit kezdetben szívesen fogadta. Úgy gondolták, hogy a konzervatív teológiai és politikai elveket valló új egyházi vezető majd csillapítja az egyszerű hívő emberek elégedetlenségét, és képes lesz kordában tartani a nép érdekében politizáló radikális papokat. Közben az országban robbanás közeli helyzet alakult ki. Az elégedetlenségre a hatalom terrorral válaszolt, amely ellen a hegyekben gerillamozgalom szerveződött. Az érsek kezdetben távol tartotta magát a radikális csoportosulásoktól, és nem rokonszenvezett a felszabadítás teológiájának radikalizmusával sem. Érseki beiktatását követően azonban olyan események történtek, amelyek gondolkodását gyökeresen megváltoztatták. 

Az 1977-es év eleve sztrájkokkal, földfoglalásokkal indult, Romero érseki beiktatása után pedig egy tüntetés vérfürdőbe torkollott. Rutilio Grandét, a szegények mellett kiálló jezsuita atyát, a főpásztor barátját a halálbrigádoknak nevezett félkatonai szervezet tagjai meggyilkolták.  

Az érseknek ez adta a lökést ahhoz, hogy a polgárháborúba sodródó országban a szegények, az elnyomottak, a nincstelenek védelmezőjévé és szószólójává váljon. Hazája helyzetéről az őt igen nagyra becsülő II. János Pál pápát is tájékoztatta. Szentbeszédeiben, amelyeket a rádió is közvetített, szót emelt az erőszak és az igazságtalanság ellen, jogsegélyszolgálatot hívott életre, a hit és az igazságosság nevében látogatta és bátorította a terror által leginkább érintett vidéki közösségeket, ahol a halál­osztagok működtek. Ma is gyakran idézik bátor kiállását, amely szerint: „amikor az egyház hallja az elnyomottak kiáltását, nem tehet mást, minthogy megbélyegzi azokat a társadalmi struktúrákat, amelyek létrehozzák és állandósítják a nyomorúságot, amelyből e kiáltás fakad”. 

Kép

Fotó forrása: Profimedia − Red Dot

Az országos ellenállás 1980 elejére tömegtüntetésekbe, általános sztrájkba torkollott, a hatalom és annak fegyveres félkatonai szervezetei pedig válaszként egyre véresebb erőszakot alkalmaztak. Romero érsek ekkorra már az ellenállás jelképévé vált, határozottan elítélte az elnyomást, és arról beszélt, hogy ha minden békés kísérlet kudarcba fullad, a tömegeknek legitim joguk van az erőszakos felkeléshez. Nemzetközi, egyházi és közéleti fórumokon hívta fel a figyelmet hazája helyzetére. 

Levélben kérte Jimmy Carter amerikai elnököt, hogy ne támogassa az El Salvador-i kormányt és a hadsereget. Nyilvánosságra hozta azt is, hogy halálos fenyegetést kapott, azonban a menedékjogot, amelyet a nicaraguai szandinista, baloldali kormány kínált neki, nem fogadta el, mivel nem akarta népét és egyházát magára hagyni. 

Emlékezetes szentbeszédében, amelyet 1980. március 23-án mondott, arra szólította fel a hadsereg és a rendőrség tagjait, hogy szüntessék be az erőszakot. 

Radikálisan így fogalmazott: „Ember parancsolhatja nektek, hogy öljetek, de Isten törvényének kellene győznie bennetek, amely azt parancsolja: »Ne ölj!« Egy katona sem köteles olyan parancsnak engedelmeskedni, amely ellenkezik Isten törvényével! Erkölcstelen törvény senkit sem kötelez.” 

A beszédre már másnap kegyetlen választ adott a hatalom. Romero érseket, miközben szentmisét mutatott be, halálos lövés érte. Az elkövető elmenekült, kilétére később sem derült fény, de sejteni lehetett, hogy a kormány zsoldjában álló halálbrigádok tagja volt. A temetés, amely tízezreket megmozgató kormányellenes demonstrációvá nőtt, véres tragédiával végződött, ugyanis a székesegyház előtti téren bomba robbant, majd a katonaság a tömegbe lőve több tucat embert meggyilkolt. 

Ezek az események vezettek ahhoz a polgárháborúhoz, amely egészen 1992-ig tartott, és mintegy hetvenötezer ember életébe került. A hadsereg és a halálbrigádok tizennyolc katolikus papot és öt apácát is megöltek. A féktelen erőszakhullám elől sok százezren menekültek el az országból. Az állami propaganda pedig az egyházat és a mártír érseket tette felelőssé a történtekért. 

Idővel az is kiderült, hogy Óscar Romero meggyilkolására az El Salvador-i biztonsági erők vezetője adott parancsot, felelősségre azonban soha nem vonták.  

Kép

Oroszországi Erzsébet (Jelizaveta apátnő), Martin Luther King, Óscar Arnulfo Romero érsek és Dietrich Bonhoeffer szobra a Westminsteri apátságnál − Forrás: Wikipédia

Az érsek békemunkáját életében több nemzetközi szervezet is díjakkal, elismerésekkel értékelte, Rómában pedig még 1994-ben elkezdődött a boldoggá avatási eljárása. II. János Pál 2000-ben a hit vértanújának nevezte, El Salvador-i látogatása idején pedig imádkozott a főpásztor sírjánál. XVI. Benedek később a hit nagy tanújaként, Ferenc pápa pedig Isten embereként beszélt róla. Az egyházfő 2015 elején az érsek halálát vértanúságnak minősítette, és ez év májusában San Salvadorban százezrek jelenlétében boldoggá avatta. Óscar Romerót 2018 októberében Ferenc pápa az egyház szentjei közé emelte.  

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Kicsit keringünk Bach Máté fotóssal, mire megtaláljuk a megadott címet – a házszám mellé rajzolt busófejet látva viszont már tudom, hogy jó helyen járunk. Heilmann János mosolyogva fogad minket. Az udvaron faragások, műhelye ajtajára vésve pedig busóalakok. A helyiségbe lépve megannyi arc néz vissza ránk a falról – hasonlóak, mégis mindegyik más. Van köztük kerek fejű és piros arcú, hosszú orrú és olyan, amelyet hajzuhatag, pontosabban csuklya keretez. A háttérben pörgős zene szól – mint megtudjuk, sokác nóta.

„Először háromévesen vettem fel busómaszkot – kezdi János kedvenc, báránybőrrel takart kanapéján elhelyezkedve. A férfi tősgyökeres mohácsi – igaz, sokác vér „csak” nagyanyai ágon csörgedezik ereiben, apja sváb, anyja magyar. Ő azonban úgy véli, nem a származásától lesz valaki jó busó, hanem ha ápolja is a hagyományt.

Gyerekkorában szüleivel rendszeresen részt vettek a busójáráson, és ilyenkor végigjárták a standokat, ő pedig általában kapott is valamit, apja például mindig vett neki törökmézet. „A busójárás jelentőségét még nem fogtam fel, de a hangulat, az idősebb busók már akkor lenyűgöztek – emlékszik vissza. – Édesapámnak volt egy barátja, aki nevelt fiaként szeretett.”

„Az egyik busójáráson együtt is felvonultunk – ő ment elöl, minket, gyerekeket pedig mókából egy láncon húzott maga után. Aztán ha meglátott egy csinos hölgyet, mi körbeszaladtuk.”

Ahhoz, hogy maszkkészítésre adja a fejét, szükség volt még valamire: mindig is jó kézügyességgel bírt, szobrokat is faragott, és kemencét is készít. A busófejek faragásával tizenkét éve kezdett foglalkozni, autodidakta módon sajátította el. Voltak maszkfaragók, akik nagy hatást gyakoroltak rá, de nem akarta utánozni őket, inkább egyedit szeretett volna alkotni. „Nem másolok le egy adott maszkot, hanem a régi irányzatot próbálom újrateremteni, megőrizni azt a feelinget” – mondja. 

Honnan ered a busójárás?

A legenda szerint a török hódoltság alatt a Mohács területén őslakos sokácok megelégelték a rabságot, s rémisztő maszkokat öltöttek magukra, kezükbe pedig zajkeltő eszközöket vettek, hogy elűzzék a törököket. Akciójuk után csónakkal keltek át a Dunán. Ennek valószínűleg nincs sok valóságalapja, mivel a sokácokat tíz évvel Mohács felszabadulása után kezdték betelepíteni a városba. A balkáni eredetű népcsoport egykori hazájából hozhatta át a szokást. 

Vérrel kent arcok és egy jámbor maszk

Jani civilben építésvezető, de a busójárás előtti hetekben félreteszi munkáját, és csak a maszkfaragásra koncentrál. Egy-egy maszk egy nap alatt készül el, de olykor pár óra alatt életre kelnek a műhelyben. Vörös fűzzel és hársfával dolgozik, amelyeket szalagfűrésszel kezd megfaragni, majd csiszolással varázsolja simává az arcokat.

„Ez a teknővájó kapa, de cigánykapának is mondják – mutat egy másik szerszámra az asztalon, ami példaképe, Késics György faragóé volt. – Ezzel szoktam a maszkok hátulját kivájni. Nem szívesen használom, mert irtó nehéz.”

Az arcokat sertésvérrel festi be, ami egy idő után bebarnul, így még régebbi hatást kelt. 

„Ismerősöktől szoktam kérni, a disznóvágásokról mindig marad.” A munka egyik utolsó fázisa a csuklya felvarrása. Ma már sokan szegeccsel rögzítik, de Jani ebben is a régieket követi, másrészt, a festés mellett ezt élvezi a leginkább.

Munkáit megrendelésre készíti. „A Facebookra nem szoktam feltenni, mert általában az kell az érdeklődőknek, aminek már van gazdája. Ha mégis kimarad két-három, azokról feltöltök fotót, aztán bízom benne, hogy elviszik. Ha nem, akkor pedig kirakom a falra, hadd öregedjen és porosodjon, aztán jövőre még jobban fog menni!”

Kép

Fotó: Bach Máté

Évente átlagban húsz maszkot farag. Idén kevesebbre volt ideje, de nem ez biztosítja a megélhetését, így nem aggódik miatta. „Nekem ez fanatizmus, és nem a pénzről szól” – fogalmaz. 

Beszélgetésünk közben néhány, számára különösen fontos maszkot is megmutat. Az egyiket például kendőbe bugyolálta. 

„Ez egy jámbor maszk, aminek a gyerekem első cumiját tettem a szájába” – meséli. A kendő alól egy raszta tincs lóg ki, ez pedig egykor hozzá tartozott. 

„Ennek meg a szemöldökét lenolajjal kentem be, amitől bekeményedett” – emel le a falról egy másikat. 

Milyen az igazi busó?

Ahogy János mondja, mostanában egyre többen készítenek modern maszkokat. Nincs is ezzel baj, teszi hozzá, az a jó, ha minél színesebb a felhozatal. Ha mindenki egy kaptafára, sablonszerűen faragna, akkor lenne kétezer ugyanolyan busó. Az már sokkal inkább zavarja, hogy sokan leveszik a busójárás idején a maszkjukat, és az öltözetükre se figyelnek.

Egy igazi busó ugyanis subát ölt magára, szalmával kitömve, lábára bocskort húz, az alá pedig bütykös harisnyát vagy horgolt zoknit (bocskorkészítéssel Mohácson Farkas György foglalkozik). „Ez a bunda ott például úgy százéves lehet, a padláson találtam – mutat egy széken pihenő darabra. – Ha belenézel, láthatod, hányszor össze lett már foltozva.”

Sokakon látni szarvval ékesített maszkot is – ez nem a hagyomány része, csak az utóbbi évtizedekben kezdett elterjedni, János ezért nem is készít ilyet. Egykor igyekeztek minél könnyebb súlyú maszkokat faragni, mivel egy hétig le sem vették az alakoskodók. Akkoriban még mindenki magának faragta, így nem is születtek olyan kidolgozott alkotások, mint amiket a műhelyben megcsodálunk.

János maga is változatosságra törekszik. Sokan kérnek tőle kerek fejű maszkot, és két-három évente farag is egyet, de annál nem többet. Ha sok lenne belőle, elveszne a varázs. A falra tűzve olyan maszkokat is látunk, amelyeknek tulipánt vésett a homlokára. 

Ami a faragott arcokban közös: a jobb szélső foguk hiányzik, ezt tűzzel égeti ki. „Ez az én védjegyem” – mondja. 

Némelyik maszk arcán ragtapasz van. „Amiatt tettem rá, hogy még régebbinek, még viseltesebbnek hasson” – magyarázza. Imádja meglepni az embereket, akik azt gondolhatják, százéves darabot tartanak a kezükben. Ám a maszk hátuljára mindig ráfesti a készítés dátumát. A ruhaneműk esetén ugyanerre esküszik. Elvégre a sokácok sem az „ünneplős gatyájukat” vették fel, hanem amit nem sajnáltak, mivel a busójáráson még sárban is hemperegtek. „Volt, hogy valaki kijött hófehér bundában, mire én azt mondtam neki, bízd rám, jó? És felvittem a bundát padlásra, ahol végighúztam párszor a padlón” – meséli. 

A szokás szerint csak férfi öltözhet be busónak – ma már ezt nem veszik szigorúan, vannak női busók is. Más hölgyek fekete álarccal takarják el magukat, őket úgy hívják, szép busó. 

Az elmondottak ellenére János úgy véli, nem az a legfontosabb, hogy ki milyen maszkot visel. „Igazából már mindegy, hogy milyen cucc van rajtad. Mert nem attól jó egy busó, hogy mondjuk kerek fejű vagy vékony orrú maszkja van. Attól leszel busó, ha a fejeden van az a maszk.” Ez ugyanis az utóbbi időben nem mindenkinek evidens, Jani gyakran látja, hogy sokan maszkjukat a kezükben tartva vonulnak, ami nagyon dühíti.

„Régen a falu szégyenének számított, aki levette a maszkot, az ilyet hazaküldték. Meg is kapta az asszonyoktól, hogy »Nem tudtál viselkedni?«”

Egy másik aranyszabályt is megoszt: „Szerintem a busó, az egyszer legyen busó, mégpedig farsangkor! Az eseményt reklámozva sokan már jóval előbb maszkot öltenek, és én értem, hogy jó buli, de ha egy évben ötször beöltöznénk, akkor lehet, hogy nem is várnám annyira a busójárást.” Ő már karácsonykor a busójárásra készül, és mint mondja, neki ezzel az eseménnyel kezdődik az év.

A lazuló szokások ellenére hozzáteszi, akadnak rajta kívül, akik tartják magukat a hagyományokhoz. „Hála Istennek vannak még komoly busók, mint Stipa Pista, a sokácok elnöke, akinek nagyon komoly felszerelése van. A bundája úgy ki van tömve, hogy alig bír benne mozogni, és majd’ leszakad róla” – említ egy nevet a helyi nagyok közül.

A 17 ezres városban hetven busócsoportot és körülbelül 35 maszkfaragót tartanak számon. Jani lát potenciált pár fiatalban is, mestersége tanítására viszont nem adná a fejét. „Aki ezzel akar foglalkozni, annak magának kell kitaposnia az utat, ahogyan én is tettem.”

Kép

Fotó: Bach Máté

Milyen érzés busónak lenni?

A busójárásról több helytelen információ is kering az interneten, az egyik ilyen, hogy a poklade szó, amit a mohácsi sokácok az esemény megnevezésére is használtak, jelentése fesztivál. „Ez nincs így, eredetileg azt jelenti, hogy átváltozás” – helyesbít a kézműves. És valóban, a maszkot öltve az ember átszellemül.

A busó egy titokzatos lény, akinek zord megjelenése félelemmel tölt el, de tudjuk, hogy nem bántani akar, hanem megtréfálni. Ezért is húzódik mosolyra a szája.

„Amikor felveszed a maszkot, azt érzed, hogy félig ember vagy, félig Isten, aki érzelmeket vált ki másokból. Ha anélkül mentem az utcára, csak sodródtam a tömeggel, maszkkal viszont egyből utat nyitottak előttem, tekintélyt adott. Szerintem minden mohácsi gyerek arra vágyik, hogy egyszer nagy busó legyen.”

A busók mindig újabb tréfán törik a fejüket. Egyik évben például egy fapadra ültették az asszonyokat, és összekormolták a ruhájukat. Ez egy kicsit pajzán ünnep – a tavaszvárás, egyben a termékenység ünneplése –, amikor szabadabban huncutkodhatnak. Persze csak azzal, akin látják, hogy vevő rá. „Akad egy-két férfi, aki kihasználja a helyzetet, de ez elenyésző” – mondja Jani, aki nem ért egyet azzal, ha egy ember cselekedete alapján minősítik az összes busót.

Látogatásunkkor mi is felpróbálunk egy maszkot, és az említett százéves bundába is belebújok – szó mi szó, a két kis résen kilesve nem tudnék megtenni benne több kilométert. „Elég leterhelő egy farsang, ha három-négy napot végigtolok egyhuzamban, utána egy hétig izomlázam van. Szóval nehéz dolog, de megéri. Amikor egy éven keresztül erre készülsz, akkor mindenképp végigcsinálod – mondja erről a maszkfaragó. – Ebbe bele kell születni, azt gondolom.”

A felvonuláson részt vevők testi épségét úgynevezett saját etikett is szolgálja, tilos például babakocsival érkezni.

János és csapata ettől függetlenül sem kedveli az óriási tömeget, busójárás napjain a kisebb utcákat járják szekéren ülve, majd betérnek egy-egy ismerőshöz. De az ünnep náluk nem ezzel kezdődik. „Már csütörtök reggel, kisfarsangkor összegyűlünk itt nálam: hat órától nyitva a kapu, nyolckor elkezdenek szállingózni az emberek, és kilencre tele van az udvar, mindenhol busók és fotósok.”

A csapatával idén egy nagy dologra is készülnek. A részleteket ugyan még nem árulhatja el, hogy meglepetés legyen a résztvevőknek, mosolyogva csak annyit mond: „Ilyenre még nem volt példa a busójáráson. Szerintem történelmet fogunk írni.”

Azt kérded, mi, hívők  

miért mindig a bűn körül pörgünk? 

Minek annyit szőrözni rajta, ha valaki próbál 

alapból jó ember lenni, nem ártani másnak? 

Meg nem úgy van, hogy aki hívő lesz, megtisztul, 

azután többé nincs dolga a bűnnel? 

Vagy akkor mire jó egyáltalán a megtérés? 

Jó kis kérdések.  

Tudod, az életünk is folyamat,  

a bűneinkkel való viaskodásunk is folyamat...  

Mit tegyünk, miután levetkőztük a bűnös énünket?  

Vetkőzzük le újra, mert a bűnök  

emitt-amott visszamásznak,  

amint egy kicsit nem figyelünk.  

Olyan ez, mint azt kérdezni:  

aki kigyúrta magát izmosra, mit tegyen?  

Nos, gyúrjon tovább, hogy izmos is maradjon.  

Hát aki lefogyott, mit tegyen?  

Vigyázzon tovább, mit eszik,  

mennyit mozog, hogy sovány is maradjon... 

Amúgy meg bizony van szőrözés  

a bűnnel, és érdemes is foglalkozni vele. 

A baj ott kezdődik, ha többet foglalkozom 

vele, mint amennyit Istennel… 

Például, ha szerelmes vagyok,  

mi számít bűnnek a kedvesem szemében?  

Mondjuk, ha szándékosan nem keresem,  

nem szánok rá időt.  

Ha rideg vagyok hozzá,  

ha beszólogatok neki,  

ha direkt bosszantom.  

Ha mással flörtölök vagy félrelépek.  

Ha ártok magamnak, ha tönkreteszem magamat.  

Ha valaki elköteleződött a szerelme mellett,  

de sosincs vele vagy gyakran megbántja,  

akkor igenis bűnt követ el ellene.  

Nevezzük finomkodva hibának?  

Az min változtat?  

Lehet szépíteni a dolgot,  

attól nem esik neki jobban,  

s nem tesz jobbat a kapcsolatnak.  

Ugyanígy van Istennel. 

Lényeges, hogy ne a bűntől való  

félelem legyen az életem középpontjában. 

Hanem az öröm, mert egyszerűen  

szeretem azt, aki teremtett,  

és igyekszem minél többet vele lenni,  

például úgy, hogy imádkozom...  

Nem kötelező savanyúkereszténynek lenni,  

Jézus sem volt az...  

Senki sem mondta, hogy állandó szégyenben,  

marcangolásban kéne élni. Az nem Isten világa.  

Viszont, hogy monitorozom magam,  

korrigálom a dolgaimat,  

az nagyon is természetes.  

Ha valahova tényleg el akarok jutni,  

csak megnézem már időnként a GPS-t. 

Mert különben eltévedek.  

Lackfi János további, #Jóéjtpuszi jelölésű versei itt érhetőek el.

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Mielőtt rátérnénk a Vörös Riviéra által vizsgált időszakra – mi volt a Balaton sorsa 1945 előtt?

A déli part az odavezető vasút megépüléséig főként mocsárvidék, az északi pedig hagyományos agrárvidék volt, több évszázados szőlőkultúrával. A 19. század vége felé már üdülési célú épületek is létrejöttek, a Balatonnál is megjelentek a jómódúak és a középosztály. A vasút megépítése meggyorsította az utazást, a déli partról eleinte áthajóztak vagy átkocsikáztak az emberek az északira. 

Ám Trianon értékelte fel igazán a területet, hiszen akkor az ország elveszítette a tengerparti részeit, viszont megmaradt ez az édesvizű tavunk. 

A Horthy-korban tudatos fejlesztés indult, korszerű gondolkodással igyekeztek hasznosítani a Balaton környékét. 1945 előtt csírájában megvolt minden, ami később kibontakozott: ha nincs a nagy politikai váltás, folyamatosabb lehetett volna a fejlődés – így megakadásokkal, más ideológiai környezetben alakult ki a Balaton tömegturizmusa.

Nyugaton 1945 után a közlekedés és az életszínvonal fejlődésének köszönhetően beindult a nemzetközi utazgatás, a keleti blokkban pedig pont, hogy leállt. Magyarországon a Rákosi-éra veszélyes elemként tekintett a külföldről érkezőkre, és sajátosan kezelte a belföldiek turizmusát is…

A motorizációs robbanás nyomán, a világháborúból való kilábalás után az ötvenes évektől „útnak indult a világ”, de a Rákosi-rendszer szovjet típusú kommunista diktatúraként, ideológiai alapon azt mondta: mi csak a dolgozóink üdültetésével foglalkozunk. Államosították a szálláshelyeket, a vendéglátást, és ellenőrzésük alatt tartva, szervezetten utaztatták az embereket nyaranta a Balatonra.

Ennek az állami üdültetésnek propagandisztikus célja is volt, hogy el lehessen mondani, milyen jó világ lett, mert a régi urak helyett most már a munkások nyaralnak a Balatonnál.

A belföldi szociális üdültetés nem ördögtől való, de akkori formájában egy diktatúra eszközeként hatott, ennek megfelelően szinte kizárólagossá vált. Főleg, hogy a vasfüggöny leereszkedésével ellehetetlenült az utasforgalom Kelet és Nyugat között, és a szocialista országok egymás közötti viszonylatában sem lehetett valódi turizmusról beszélni. A Rákosi-korban pénzt nem költöttek az infrastruktúrára, a háború előttről maradt szállásokra terhelték rá az üdültetett tömeget.

A Kádár-korban ismerte fel a szocialista államvezetés, hogy a turizmusból haszna is származhat?

Akkor került előtérbe az a gazdasági potenciál, ami az országba csábítható nyugati vendégekben és az ő devizájukban rejlett. Ehhez a szovjet blokkon belüli politikai enyhülés is kellett, amit Sztálin halála indított el, másrészt a magyar kommunistáknak a pluszbevételre nagy szükségük volt, mert bár a hatalmat ’56-ban szovjet segítséggel megtarthatták, az ország továbbra is komoly gazdasági-társadalmi nehézségekkel küzdött. Az pedig már a forradalom előtt megfogalmazódott, hogy szükség lesz turizmusfejlesztésre, de az ez irányú lépések megtétele a fegyveres harc kirobbanása miatt későbbre tolódott. A Kádár-rendszer emiatt a többi keleti ország – Bulgária, Románia, Lengyelország – viszonylatában lépéshátrányba is került, de aztán mégis jelentős eredményeket tudott felmutatni. 

Adottságai folytán Budapest – és esetleg a Hortobágy, Bugac, a „puszta romantikája” – mellett a Balaton volt a legalkalmasabb arra, hogy üzleti hasznot hozzon. 

Ha sok külföldi költi el itt a pénzét, az növeli állam bevételeit, jót tesz a GDP-nek. Az utazás lehetősége emeli a kölcsönös bizalmat, így könnyebb üzleti kapcsolatokat létesíteni kifelé, a Kádár-rendszer igyekezett is kihasználni ezen előnyöket. A hetvenes évektől Magyarország számított a „legvidámabb barakknak”, a Balatonnál pedig kialakult a nyugat- és keletnémetek kedvelt találkozóhelye. A látszólagos eredmények ideig-óráig elfedték a rendszer fenntarthatatlan voltát. Arról, hogy az eladósodott ország 1981-re az államcsőd szélére sodródott, kevesen tudtak. A kollektív emlékezet is szívesebben idézi fel a szépet, például, hogy milyen jó volt akkoriban a Balatonnál nyaralni.

Kép

Automata büfé a füredi Vitorlás étterem mellett, 1971-ben - Forrás: Fortepan / Bauer Sándor

Az NSZK-sok és NDK-sok találkozóit megelőzően a hatvanas években az átlagember üdültetése mellett előbb a motelek, majd a kempingek térhódítása zajlott, majd a szálláshiány okán elterjedt a vadkempingezés is…

A kemping és a motel mint szállásforma tipikus kényszer szülte megoldás volt a férőhelyhiányra, amit pénz szűkében is orvosolni kellett valahogy. Hiszen míg a korábbi panziók, üdülők, vendégházak az államosításukat követően a belföldi üdültetést szolgálták, a növekvő külföldi és belföldi érdeklődés létesítményigényei kielégítetlenek voltak. 

A legegyszerűbb, legolcsóbb szállástípust a kemping jelentette, ahol csak folyóvízre, csatornázására, villanyra volt szükség, a sátrát meg a lakóautóját pedig már a vendég hozta. 

Ezért a szocialista állam a hatvanas évek során számos kempinget nyitott a Balaton körül. Ennek dacára is adódtak olyan időszakok, amikor a tó körül egyidejűleg jóval több ember akart nyaralni, mint amennyit a vízpart aktuális infrastruktúrája el tudott látni. Ez történt például 1964-ben, amikor is megrohamozták az országot a csehszlovák turisták, és nyomukban tényleg nomád viszonyokra emlékeztető vadkempingek lepték el a Balaton frekventált partszakaszait. 

Hamarosan – a hazaiak és a keleti blokkból jövők rovására – előtérbe kerültek a nyugati vendégek. Ahogy egyre többüket igyekezett a magyar vezetés az országba vonzani, még több férőhely kellett.

Még mindig a hatvanas éveknél maradva, miközben Bulgária vagy Románia jelentős szállodafejlesztési programot hajtott végre a Fekete-tenger partján, lehetőségeihez mérten a Kádár-rendszer is valami hasonló megvalósítására törekedett a Balatonnál. Ehhez előbb a föld alatt kellett megteremteni a feltételeket, kiépíteni a közműveket, aztán jöhettek a látványosabb szállodaépítések, amelyek a közelmúltig meghatározták a Balaton képét. A hatvanas évek derekáig felhúzott siófoki hotelek mellett 1968-1969-ben készült el Füreden az Annabella és a Marina, Almádiban az Auróra.

A szezonális hotelmonstrumok létrejöttét nagyrészt romániai és bulgáriai tanulmányutak tapasztalatai inspirálták, tehát azt lehet mondani, hogy a korabeli balatoni szállodák elsősorban bolgár, illetve román mintára létesültek.

A beruházások irányítói úgy vélték, a körülbelül ezer fő befogadására alkalmas egységek az ideálisak mind az építési, mind az üzemeltetési költségek optimalizálása szempontjából. Idővel azonban bebizonyosodott, hogy ez koránt sincs így, a nagy idényszállók rentábilis üzemeltetése, fenntartása komoly nehézségekbe ütközik. Ráadásul, mint egyes idegenforgalmi szakemberek már a hatvanas években felhívták rá a figyelmet, a balatoni táj jellege és az üdülőhelyek arculata inkább kisebb, családiasabb szállodákat kívánt volna. Mindazonáltal az említett balatoni szállodák – ha kisebb-nagyobb átalakításokkal is – máig köztünk vannak egy korszak jelképeiként, megszoktuk látványukat.

Kép

Mikortól üzemelhettek magánszálláshelyek – Zimmer Frei-ek –, illetve „maszek” szolgáltatások is?

Magánember hivatalosan nem alapíthatott üzleti célra sem vendéglátóhelyet, sem szállást, mert a szobakiadás mint „nem munkával szerzett jövedelem” szembement a szocialista ideológiával. Azonban hamar látszott, hogy önmagában az állam nem lesz képes a turizmus robbanása folytán intenzíven növekvő férőhely- és ellátási igényeket biztosítani. Ezért egyfajta tűrt kategóriaként a rendszer mégis lehetővé tette a magánházaknál a nyaraltatást, idővel a magánszektor térhódítását a vendéglátásban. Ennek nyomán épültek fel panzió méretű családi házak a tó körül, létesültek sorra maszek lángos és halsütők. A magánerő bevonása a Balaton nyári üzemeltetésébe már a hatvanas években megindult, de a jelenség a hetvenes évektől vált látványossá.

A keleti blokkon belül a Kádár-rendszer egyik sajátossága volt, hogy bár a hatalom elítélte a kapitalista üzletelést, valójában sok tekintetben, például a Balatonnál is meglehetősen üzletiesen gondolkodott.

Ekkor jöttek létre, illetve váltak kultikus helyekké máig népszerű csárdák is, az állami vendéglátóipar egységeiként. A nyári szezonban a nyugati vendégekre koncentráltak, belföldi vendéget, akiknek jó része az első osztályú árakat akkor sem igen tudta megfizetni, elvétve szolgáltak ki. Az átlagos belföldi turistának az említett lángossütők, halsütödék, olcsó kifőzdék maradtak. Meg a sorban állás. Hiszen a szocialista gazdaság egészét, így a turizmus szolgáltató szektorát is általánosságban a hiány jellemezte. Ráadásul a Balatonnál minden a rövid nyári üdülőszezonról szólt, amikor már-már elviselhetetlen tömegterhelés jelentkezett, azon túl nyolc hónapon át Csipkerózsika-álmát aludta a tópart.

Mi lett a szőlészettel, borászattal, ami korábban oly meghatározó volt?

Az északi parti tájnak a mediterrán bájt, a szinte olaszos hangulatot a római időkig visszanyúló szőlőművelési kultúra, a hegyoldalakban megbúvó kis falvak kölcsönözték. A kommunista hatalom azonban nem tradicionális agrárkultúrában, hanem szovjet mintájú termelőszövetkezetekben, nagy állami gazdaságokban gondolkodott és az ötvenes évektől mindent megtett annak érdekében, hogy elvegyék az emberek kedvét az egyéni gazdálkodástól, a szőlőműveléstől.

És bár a Balaton-környéki adottságok, a tagolt dombvidék egyáltalán nem kedvezett a nagyüzemi gazdálkodásnak, itt is kierőszakolták az erőltetett átalakulást, amit a mezőgazdaság szocialista átszervezésének neveztek.

Ennek nyomán korábban magánkézben művelt területek maradtak parlagon, majd megkezdődött az elhanyagolt, gazos területek újra felparcellázása, és immár beépülése. Mert hiába kerültek ismét magántulajdonba a nagyüzemi művelésre alkalmatlannak nyilvánított mezőgazdasági területek, az emberek többsége a Balatonnál már nem gazdálkodni, hanem nyaralót, házat építeni akart. Az egykori szőlőterületek beépítése, a tradicionális táj átalakulása, pusztulása ma is tart.

Kép

Rehák Géza − Fotó: Vámosi Patrik

Összegezve milyen hasznot, értéket hagyott maga után a könyvében elemzett időszak, és a Balatonnál élő emberként hogy látja: mit tudunk tanulni a jövőre nézve az akkori hibákból?

Egyrészt a Kádár-korban keletkezett a tó körül ma is használatos infrastruktúra jelentős része: utak, parkolóhelyek, közművek, ezeket ma is használjuk. Másrészt az akkori építkezésekhez kapcsolódott egy olyan, a korabeli építész-urbanista szakma által képviselt eszmeiség, hogy a régiót összefüggő egységként kell kezelni, fejleszteni. Önmagában már ez is figyelemreméltó. Születtek szép nyaralók, de létesültek sajnos tájidegen épületek is nagy számban. Ez utóbbi káros következmény abból fakadt, hogy az üdülőterület egészének minőségét meghatározó értékek védelme a hatvanas-hetvenes évek fordulójától háttérbe szorult.

A Balaton környékének hasznosítása, beépítése kontrollálatlanná, átgondolatlanná vált, és ez a folyamat sajnos a rendszer bukása után is folytatódott.

Mert ha a térséget üdülőterületnek tekintjük, egyáltalán nem mellékes kérdések, hogy a tó és környezete, a táj hol és mennyiben tud megmaradni pihenésre, kikapcsolódásra alkalmas vonzó vidéknek.

Miért fontos ez a téma egy gyermekkórháznak? 

A képernyő előtt eltöltött túl sok idő önmagában nem egészségügyi probléma, inkább életmódbeli, azonban kedvez bizonyos betegségek kialakulásának, ezért nemcsak a pszichiátrián, hanem más ambulanciákon is, például a neurológián vagy az endokrinológián is találkoznak vele a szakemberek. Az Aktív Magyarország Program támogatásával sikerült idén elindítani ezt a kezdeményezést. Összegyűjtöttük a tudományos tényeket a káros hatásokról, és a módszereket, hogy hogyan lehet a képernyőidőt csökkenteni. A Covid idején alapvetően sokat nőtt az iskolások képernyő előtt töltött ideje, hiszen a tanulás és a kommunikáció nagy része átkerült ide. 

A célunk nem az, hogy visszaforgassuk az idő kerekét, a rekreációs képernyőidőben szeretnénk határt húzni. Az iskolásoknál ez napi két óra, az efölötti már növeli a káros következmények kockázatát. 

És a kisebbeknél? 

Bölcsis korig semmi. Vannak téves elképzelések, hogy edukációra használható, de ez nem igaz. Számos kutatás igazolta, hogy a tipegők nem tudnak tanulni képernyőről. Ugyanazt, amit megtanulnak játék közben a szülőkkel, képernyőről nem képesek elsajátítani.  

Kép

Fotó: Jónás Jácint

Bár a gyermek is részt vesz a találkozásokon, ez a program gondolom, elsősorban a szülőt célozza? 

Szeretnénk visszaadni a szülők kezébe a kontrollt, fontos, hogy ezen a téren se felejtsenek el szülők lenni, akkor sem, ha ők nem ebben nőttek fel. Azt tapasztaljuk, hogy egy csomó területen szakemberhez fordulnak, és már nem mernek döntést hozni abban sem, hogy mikor kell lefeküdni, mennyi a jó alvásidő, hány fok legyen a szobában. A túlzott képernyőhasználattal sem kell feltétlenül pszichológushoz menni. Ezt egy családi programnak hirdettük meg, hiszen a szülők szerepe a család életmódjának megváltoztatásában alapvető. Ugyanakkor természetesen a gyerekek is jelen vannak, nem szeretnénk a fejük fölött dönteni. Ez az öt hét végigvezeti a családot egy úton: először el tudnak jutni oda, hogy gond van, aztán megfogalmazzák, hogy mi a megoldás, majd ki kell mondani, min szeretnének változtatni, és végül az egész családnak végig kell csinálnia, mert különben nem fog működni. 

Sokszor használjuk a függőség kifejezést, de a képernyőfüggőség mégis más, mint a szerhasználat, mivel az élet legkülönbözőbb területeiről érkeznek impulzusok, amelyek a képernyő elé csábítanak. Szinte minden percben ki vagyunk ennek téve, a munkánk, a kapcsolataink, a tájékozódásunk is ehhez kötődik. 

Ez olyan értelemben függőség, hogy ugyanazokat az agyi rendszereket érinti, mint más függőségek, de egyébként inkább az étkezéssel kapcsolatos problémákhoz tudnám hasonlítani. Ételre szükség van, de ha valaki sokat eszik, elhízik, és több betegség kialakulásának kockázatát növeli. Nem az a cél, hogy ne együnk, vagy ne fogyasszunk soha többé cukrot, hanem az, hogy az ember legyen tudatos, amikor például a gyerekeinek ételt készít. 

A képernyő esetében sem az a megoldás, hogy tiltsuk a telefont vagy váltsunk nyomógombosra, hanem hogy minden választásban legyen tudatos döntés, amellyel jót teszünk magunknak, a gyerekünknek, és ne csak sodródjunk az árral.

Ha pedig egy családban a gyereknél ott az okostelefon, akkor nem lehet kikerülni a kérdést, hogy este hány óráig lehet használni. A saját családomban is vannak képernyőmentes helyek, ahol nem lehet ott a készülék a szülőknél sem, és a gyereknél sem, ilyen például az étkezőasztal vagy a hálószoba. Megéri beruházni néhány ezer forintot egy ébresztőórába azért, hogy szabadok legyünk elalvás előtt a képernyőtől. Nem tizenhat éves korban kell elkezdeni mondogatni a gyereknek, hogy ne telefonozzon, hamarabb érdemes kialakítani a családban érvényes szabályokat, amelyeknek mindenkire érvényesnek kell lenniük, aki a lakásban él. Az idősebbeknek sem tesz jót, ha szabadjára engedik a képernyőhasználatot. A szülő szabályozza, hogy mi az, ami belefér a keretekbe. Legyenek olyan zónák, ahol nincs képernyő, például amikor leülünk vacsorázni, de persze akkor ne menjen a tévé sem.  

 További információ a Mozdulj rá a valóságra! programról: [email protected] 

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2024. novemberi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Egy gyermek sok mindenre vágyik. Ha megtetszik neki valami, kérlelni kezdi szüleit: vegyétek meg nekem! Azok viszont egyre csak azt válaszolják: nem. 

Én felnőtt fejjel ugyanezt éltem meg, csak játék, édesség helyett párkapcsolatra adtam le a „rendelésemet”. Ám folyamatosan azt éreztem, hogy Isten visszatartja tőlem ezt az áldást, hiába vetettem be mindent: füzetbe írtam a kérésemet, hangosan imádkoztam, még a hozzám közel állókat is megkértem rá, „járjanak közben” az érdekemben Mennyei Atyánknál, de csak nem kopogtatott az a nagyon várt férfi. 

Úgy véltem, biztosan nekem kell kezembe vennem az ügyet a komfortzónámból kilépve, de aztán sosem az elképzeléseim szerint alakultak a dolgok. 

Egyre türelmetlenebbé váltam, és egy ponton már a hitem is megingott.

Mostanában fogalmazódott meg bennem, hogy eddig csak kértem és kértem, de nem gondolkoztam el Isten válaszán. Nem kérdeztem rá, hogy miért nem. Miért nem érzi még úgy, hogy itt az ideje? Miben fejlődjek, mire akar tanítani a várakozással? Mert bizonyára nyomós oka van rá, hogy sokadjára is azt mondta: „Ebből a körből most kimaradsz.”

Egy nemrég lezáródó ismerkedés vitt közelebb a miértek megértéséhez. A másik fél olyan hibákra világított rá, amik – és ez a felismerés volt az igazi arculcsapás – más kapcsolataimban is megmutatkoznak. Egyébként is, hogyan akarok a társává válni valakinek, ha az önbecsülésem mínuszban van?

A jó hír viszont, hogy ezeket a hibákat a nevükön nevezve lehetőségem nyílt a fejlődésre, a változásra – legyen a segítségemre akár egy megértő, tapasztalt baráttal való beszélgetés vagy egy jó szakember.

Na, meg az, aki mindig elérhető, és a legjobban ismer.

Aki nem hívő, talán most felmordul: miért várok csodát attól, aki ennyire „kibabrált” velem? Azért, mert korábban az életem többi területén is megsegített, bár akkor még nem hozzá társítottam a kedvező fordulatokat: gátlásos kamaszként hat évig vágytam rá, hogy legyen egy igaz barátom, lelki testvérem, és megadta. Minden álmom volt, hogy újságíró legyek, egy szerkesztőségben dolgozhassak – most a Képmás magazin és a Képmás.hu szerzőjeként írom e sorokat. Egy betegség hét évre búra alá vont, de Isten meggyógyított. Akkor miért ne mutatná meg gondoskodását ebben a kérdésben is?

Mint a saját példáim is mutatják, Isten nem azonnal válaszol. Nem varázsló ő, hogy csettintésre megadja, amire vágyunk. Akkor talán semmi értelme nem lenne a földi létnek, mindenki dúskálna a fizikai és eszmei javakban, nem kellene a kisujjunkat sem mozdítani értük. Az már a mennyország volna. 

Ám az is lehet, hogy hamar jön válasz, csak mi még nem értjük, így nem is halljuk meg, mit üzen. Nekem mostanában kezd ráállni a fülem.

Érdekes, hogy épp a szóban forgó problémával fordultam Isten felé, és ha voltak is mélypontok, most bátran írom, a nagy felismerések után megerősödött a hitem. Mint amikor egy addig nem használt gépkaron fordítanak egyet, és nagyot reccsen, de a helyére kerülve már könnyedén jár. Én most valahogy így érzem magam.

S ezt az érzést is a batyumba csomagolva elindultam az úton, amire hívott. Nem tagadom, megrémít a bizonytalanság, hogy nem látom, milyen hosszú útra lépek, de már tudom, hogy bízhatok abban, aki vezet.

A párrá alakulás 

Arra, amikor kilépünk a saját világunkból, és egy másik személyhez kapcsolódunk, ritkán gondolunk a komfortzónánk elhagyásaként, noha ez a lépés hatalmas érzelmi kockázattal, sok belső munkával, érzelmi hullámvölgyekkel és jelentős mennyiségű pozitív és negatív tapasztalattal jár együtt. Ennek oka az a természetes folyamat, amely áradó érzelmek átélésével segít alábecsülni a kockázatokat, illetve az egész addigi érzelmi és értelmezési keretrendszer felbomlásának jelentőségét. Amikor ez a folyamat beindul és a szerelmi kapcsolatban megformálódik a vágy, hogy a másikat már állandó társként lássuk az életünkben, akkor a jó nekem veled-ből jó nekünk együtt lesz.  

Hajlamosak vagyunk a párrá alakulást érzelmi álomutazásként elképzelni, pedig közben mindketten átmegyünk egyfajta válságon, amely addig talán soha nem tapasztalt folyamatokat indít el. Az addig gondosan őrzött belső védvonalakat feladva megnyílunk a másiknak az intimitás építése során, miközben némileg eltávolodunk az addig kiindulási pontként szemlélt családi vagy baráti kapcsolatoktól. 

Ideális esetben a párkapcsolat válik olyan koordinátarendszerré, amelyben a származási család és a barátok ugyan továbbra is fontosak, de már ezek a kapcsolatok kezdenek idomulni a párkapcsolathoz, és nem fordítva. 

Többnyire persze nem ilyen szempont szerint elemezzük a párkapcsolat fontosságát, hanem egyszerűen azt érezzük, hogy ez a kötelék kiemelkedik a többi kapcsolat közül. Foglalkoztatni kezd minket az a jövőkép, amelyben a másiknak kiemelkedő szerep jut. Fontos támogatást jelent, amikor a családunk pozitív visszajelzést ad a társunkról, mintegy jóváhagyva a kapcsolatot. A mi-vé formálódás során rengeteg érzelmi feladatot elvégzünk, ami megterhelő is lehet, mert kapcsolati feszültségekkel is szembe kell néznünk. Ekkor választjuk ki azokat a barátokat is, akiket a közös élet részeként el tudunk képzelni. Döntünk a közös hobbikról, tevékenységekről, kötelezettségekről, ám az érzelmi alkalmazkodás mindehhez sok időt vesz igénybe. 

A párrá alakulás útján gyakran felötlik az összeköltözés lehetősége, amely kiemelkedő lehetőségnek mutatkozik arra, hogy minden időt együtt töltsünk, és ezáltal állandósuljon az intenzív boldogság érzete. Ritkán gondolunk arra, hogy míg korábban a találkozások után saját otthonunkba térve, volt időnk érzelmileg rendezni az élményeket, addig az összeköltözés már nem kínál ilyen keretet, hiszen megszűnik a külön töltött pihenőidő. Nem csoda, ha az élmények és érzelmek folyamatos áramlása következtében időnként megjelenik az érzelmi kifáradás. 

Emiatt türelmetlennek és kimerültnek érezhetjük magunkat, és valahogy elillan az addigi találkozások adta különleges kapcsolati légkör. 

Érdemes tudatosítani, hogy az együttélés újfajta érzelmi terheléssel jár együtt, így eleinte külön időre lehet szükségünk, hogy reflektáljunk rá. 

Kép

Illusztráció forrása: Unplash/Alysa Bajenaru

Ketten egy test lesznek? 

A párrá alakulás folyamatában elkerülhetetlenül előtérbe kerülnek azok a tapasztalatok, amelyeket az elsődleges kapcsolatokban szereztünk. Csecsemőkori és kisgyermekkori érzelmi állapotok idéződnek fel, és jelentős hatást gyakorolnak a párkapcsolat fejlődésére. Az elsődleges gondozóval – általában az édesanyával – való viszonyrendszerben tanuljuk meg és tesszük belsővé, hogy hogyan lehet valakivel intim viszonyban létezni. Milyen egybeolvadni a másik személlyel? Biztonságban vagyok? Meg tudom élni a közelséget? Észreveszik és kielégítik a szükségleteimet? 

A szerelem kezdeti, rózsaszín ködös időszaka erőteljesen táplálkozik az édesanyánkkal való szimbiotikus egybeolvadásból, abból az időszakból, amikor még nem jelentek meg világos határok az én és a te között. Azonban ahogyan a baba fejlődik, és elkezdi felfedezni a testrészeit, megbámulja a kezecskéjét, megfordul, képes kúszni-mászni, a világot felfedezni, úgy elkezd távolodni az anyukájával kialakított szoros közelségből is. 

Ez eleinte ijesztő a számára, gondoljunk csak a szeparációs szorongás időszakára, mikor a kicsi elindul felfedezni a világot, de közben vissza-visszatekint az anyjára, majd visszatér hozzá, hogy érzelmileg feltöltődjön. 

Az, hogy miként éltük meg az érzelmi biztonságot, a gondoskodást, illetve a közelség-távolság élményét ebben az érzékeny időszakban, nagy hatással van arra, hogy hogyan éljük meg a párkapcsolat különböző fejlődési szakaszait. Hiszen itt is fontos feladat, hogy az egybeolvadásból eljussunk a differenciálódás időszakába. Úgy is fogalmazhatunk, hogy ki kell bírnunk annak a feszültségét, hogy van én, te és mi. A korai tapasztalatok nagy hatással vannak arra, hogy melyiket érezzük nehezebbnek. 

Vannak, akiknek a mi érzésében nehéz elmerülniük, mások pont ezt az élményt hajszolják, és az okoz nekik kihívást, hogy a mi-ből újra kirajzolódhasson az én és a te. Azok, akik a mi összeolvadt boldogságát kergetik, nagyon megijedhetnek akkor, amikor a szimbiotikus kapcsolat továbbfejlődne. Ragaszkodnak ehhez az intenzív, szenvedélyes időszakhoz, amelyben szinte nem is látják a köztük lévő különbségeket, mindig a másik közelségére vágynak, és csak egymásra tudnak gondolni. Amikor a rózsaszín köd eloszlik, úgy érzik, hogy ez a kapcsolat végét is jelenti, és gyakran új viszonyt keresnek, hogy újra átélhessék ezeket az intenzív érzelmeket. 

Vannak olyan párok is, akik az első évek szimbiotikus állapotát együtt őrzik, és összemosódott határokkal, teljesen egymásba olvadva élik a mindennapjaikat. Elsőre ez vonzónak tűnhet, hiszen milyen jó lehet az első időszak biztonságos összetartozásában lubickolni. 

Ám az ilyen párok dinamikáját vizsgálva hamar rájövünk, hogy az érzelmi biztonság illúziójáért valójában nagy árat fizetnek. Nem kapnak teret az egyéni szükségletek és célok, ezáltal pedig nem tudják a valódi önmagukat megmutatni a másiknak, és meglátni egymást. 

Ahhoz ugyanis, hogy elinduljunk a differenciálódás felé, el kell hinnünk magunkról, hogy szerethetők vagyunk önmagunkért. 

Mások számára éppen a mi-identitás kialakítása fenyegető, ezért minden erővel igyekeznek megőrizni függetlenségüket a párkapcsolaton belül is, ezért nehezen köteleződnek el a kapcsolatban. Emiatt társuk sok sebet kaphat, és az elköteleződés hiányában a szerelem másik két alkotója, az intimitás és a szenvedély is sérül. Ilyenkor előfordulhat, hogy a kapcsolat válságát igyekeznek egy gyors elköteleződéssel feloldani, például azáltal, hogy hosszú évek után csak azért kötnek házasságot, mert azt remélik, hogy ettől majd újra visszatér a közelség élménye. 

Azonban gyakran látjuk, hogy ilyenkor a házasságkötés rituáléja önmagában nem tudja újra megteremteni az intimitást, és ez a kudarc akár a kapcsolat végét is jelentheti. A környezet számára ebből annyi látszik, hogy a hosszú évek óta együtt élő pár összeházasodott, és rövid időn belül elvált, ezért úgy gondolják, hogy a házasság miatt romlott meg valami. Valójában az történt, hogy a kései elköteleződés nem gyógyította be az elköteleződés hiánya okozta sebeket.  

Gyakran tapasztaljuk, hogy a mi érzésétől tartó párok nagy érzelmi távolságban élik a kapcsolatukat. Általában nem osztják meg egymással a belső állapotaikat, dilemmáikat, ám jól együttműködnek a közös célok érdekében, például az anyagi biztonság megteremtésében vagy a gyermekek körüli feladatok szervezésében. Ez az együttműködés megadja számukra azt az illúziót, hogy közel vannak egymáshoz, egészen addig a pontig, amíg valamelyik fél nem kezd el szenvedni az intimitás hiánya miatt. 

Sokszor a gyermekek születése hozza meg ezt a változást, ugyanis a velük megélhető közelség rádöbbenti a feleket arra, hogy amit kapcsolódásnak hittek, az valójában egy zökkenőmentes, ám felszínes együttműködés volt.  

A nagy indulattal zajló veszekedések is szolgálhatják a közelség-távolság dilemmájának a feloldását. Egyrészt az intenzív érzelmi megnyilvánulások pótolhatják a valódi intimitás és szenvedély hiányosságait, hiszen ezek a történések nagyon megmozgatják a feleket, de mélyen sebezhetővé is válnak. Másrészt a veszekedéssel szabályozni lehet a közelség megélését azáltal, hogy távolságot hoz a kapcsolatba. 

A fentiek tükrében feltétlenül fontos, hogy megértsük, hogyan viszonyulunk a közelség és távolság kérdéséhez, és hogy ez a dimenzió milyen hatással van a párkapcsolatunk alakulására. 

Búcsú a származási családtól 

A párkapcsolatban való mély elköteleződés feltétele az, hogy kamaszkorban (vagy a későbbiekben) megtörténjen a leválás a szülőkről. Ha valami miatt ez nem tud létrejönni, és érzelmileg továbbra is kötve vagyunk a szüleinkhez, akkor nem tudjuk az érzelmi energiát egy párkapcsolatba továbbvinni. Azok a felnőttek, akik ilyen helyzetben vannak, gyakran arról számolnak be, hogy sokat aggódnak a szüleik jólléte miatt. 

Ők veszik át az érzelmi támasz szerepét, és megpróbálnak megoldani feladatokat helyettük, hogy megóvják őket a csalódástól, vagy elkerüljék a szülők közötti konfliktusokat. 

Amikor ezek a felnőttek elkezdenék saját magukat vagy a kapcsolatukat előtérbe helyezni, egy belső hang szinte azonnal megkérdőjelezi, hogy ezt megtehetik-e, van-e joguk hozzá. Ez sokszor tudattalanul zajlik, a felszínen csak a felnőtt gyermek mindent átszövő gondoskodása jelenik meg a szülei felé. Ezt támogatják gyakran a családtól érkező üzenetek is, amelyben elvárásokat fogalmaznak meg, esetleg a választott társat kritizálják. 

Közös élet 

A párkapcsolatban különleges a folyamat iránya: a te- és én-ből eleinte összeolvadt mi lesz. Ebből pedig megszületik az a bizonyosság, hogy nem kell folyamatosan szorosan együtt lennünk, hiszen vannak külön feladataink, önállóságunk, és közben megéljük az egységünket is. Elakadás és feszültség jelentkezhet a kapcsolatban akkor, amikor az egyik fél már differenciálódna, azaz továbbfejlődne a szimbiózisból, míg a másiknak még a szoros összeolvadásra van szüksége, és bizonytalansággal vagy félelemmel tölti el a társa elkülönültebb működése. 

Ugyanakkor a pár mi idejének megtervezése már tudatosságot igényel. El kell különíteni a kapcsolati időt a háztartási munkával, pihenéssel, szülőkkel vagy barátokkal töltött időtől. Ez magától értetődőnek tűnik, sok párnál mégis a kezdetben minőségi módon együtt töltött idő ­feloldódik, majd eltűnik az együttélésben. 

A párok ekkor már benne vannak a közös szabályok megfogalmazásának folyamatában, hogy egyetértés szülessen arról, hogy hogyan élnek, kik vesznek részt az életükben, és hogyan viszonyulnak egymás származási családjához. 

Kulcskérdés, hogy a pár tagjai között elindul-e az érzelmi szükségletek, érzések és kérések megfogalmazása a másik felé. Ez nem könnyű, ezért vannak, akik az választják, hogy mindenki maga külön oldja meg az érzelmi problémáit, nem tárják fel azt a másiknak, sokan félnek attól is, hogy a másikat érzelmileg túlterhelik, ezért inkább nem szólnak. 

A pár ebben az időszakban tűzi ki a közös értékeket és célokat. Enélkül nehéz párrá alakulniuk, hiszen ekkor születnek meg az első döntések arról, hogy akarnak-e gyerekeket, karriert, házat. És ehhez mit várnak egymástól érzelmileg.  

Reményük az, hogy mi mindig így leszünk és mindig szeretni fogjuk egymást, ám fontos, hogy ezt kibontsák, tehát beszéljenek arról, hogy ez pontosan mit is jelent számukra, mire van szükségük ahhoz, hogy ezt megtapasztalják.  

Amikor a mi-vé válás útján elakadást tapasztalnak, mert hiányoznak a megfelelő képességeik, például a negatív minták vagy a félelmeik miatt, érdemes lehet szakembert bevonni a belső munkába, amivel éveket spórolhatnak meg az életútjukon.  

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Nyilván nem buhurtos családba születtél – hogyan vezetett az utad eddig a különleges sportágig?

Veresegyházon gyerekként néhány évig karatéztam, majd súlyemelésre jártam egy helyi edzőhöz, versenyeken is indultam. Vézna gyerek voltam kevés önbizalommal, az edzések ezen változtattak. Fantasztikus érzés, amikor hétről hétre erősödsz, újabb és újabb célokat érsz el, például hatvan kilósan fel tudsz emelni a földről 140 kilogrammot! Megtanultam szigorú edzéstervet követni, és lélekben is megerősödtem. Az ép testben ép lélek elve nem üres rigmus: alapfeltételeként szolgál annak, hogy felnőttként sikeresek lehessünk az életben. A súlyemelés után az aikidót is próbáltam, ám a tréningek során hamar megéreztem, hogy a keleti harcmodor és stílus nem nekem való. Ezután ismerkedtem meg a középkori európai vívással és a klasszikus európai küzdősportokkal, amilyen a boksz vagy a birkózás.

Végül néhány barátommal alapítottunk egy hagyományőrző csapatot, akkor fedeztük fel a páncélos vívás szépségét, azon belül is a modern buhurt nevű sportágat.

Mi fogott meg a buhurtban, teljesen laikusként mit érdemes tudni róla?

A modern buhurt nem hagyományőrzés, és nem is látványos showműsor, hanem sportág, amely a lovagi tornák hangulatát és a középkor fegyverzetét ötvözi a modern küzdősportok keménységével és szabályozottságával. Maga a buhurt kifejezés régen a lovagi tornák azon részére vonatkozott, amikor a lovagok csoportosan küzdöttek meg egymással. Ez leginkább igazi csatához hasonlított, amelyben a buhurt keretében az ellenfeleket nem megölni kellett, hanem foglyul ejteni vagy harcképtelenné tenni: az ellenséges lovagot föladásra kényszerítették, lelökték a lóról, vagy épp gyalogosan felborították. A dicsőség számított. Bár a viadalok barátságosak voltak, a harcosok tompa fegyvereket használtak, mégis gyakorta előfordultak komoly sérülések, esetenként halálos sebesülések is.

Hogyan lehet a buhurt a 21. században is létező sportág?

A buhurtot mint küzdősportot Kelet-Európában élesztették újjá a kilencvenes években. Az első tornákat követően egyre több nemzet és csapat kapcsolódott be a mozgalomba, így alakult ki a nemzetközi közösség. Az egységes szabályrendszer létrejötte után elég gyorsan elkezdett terjedni a sport Nyugat-Európában és a tengerentúlon is. Ma a legnagyobb nemzetközi szervezetnek több mint harminc ország a tagja.

A buhurtnak egyéni és csoportos versenyszámai vannak, ezekben a harcosok teljes testet fedő páncélban, igazi fém fegyverekkel küzdenek.

Az egyéni versenyszámok – a boksz vagy épp a ketrecharc mintájára – időre mennek, és a céljuk az, hogy minél több érvényes találatot vigyen be a versenyző az ellenfelének. A csoportos megmérettetések célja pedig, hogy a szembenálló csapat harcosai a földre kerüljenek.

Kép

Fotó forrása: Medieval Backstage

„Csak” sportról van itt szó, vagy valami többről is?

Erre a kérdésre a versenyzőktől egyénenként más-más választ kapnánk. Mi elsősorban sportnak tekintjük, hiszen részletes szabályai vannak versenyekkel, nemzetközi szövetség égisze alatt. Mégis fontos benne a kötődés a múlthoz, mert a páncéloknak és a fegyvereknek az eredeti darabokat kell követniük, és a legtöbb versenyt valamilyen történelmi környezetben rendezik.

Mi kell ahhoz, hogy valakiből jó buhurtos legyen?

Elhivatottság! Maga a páncél nem könnyű viselet, bár a közhiedelemmel ellentétben nem is túl nehéz, és nem korlátoz annyira a mozgásban. De mégis 30–40 kiló acéllal a testünkön kell birkózni, vívni, ütni-rúgni vagy épp rohanva átszelni a pályát. Ahhoz, hogy ez megszokottá váljon, ne terhelje meg túlságosan a versenyzőt, nagyon oda kell figyelni a fizikai felkészülésre. Az állóképesség, a sebesség és az erő alapból fontos tényezők a küzdősportokban, de itt bejön egy extra terhelés is, hiszen nemcsak a versenyző visel magán súlyos felszerelést, hanem az ellenfele is. És technikailag is nagyon összetett sportágról van szó. Történelmi európai harcművészetek, a modern álló- és földharc elemeit kell ismerni hozzá, a buhurt tehát teljes embert kíván: nem lehet csupán néha beugrani a küzdőtérre.

Ráadásul fejben is ott kell lenni: elviselni a fájdalmat, nem feladni. Szem előtt tartani a stratégiát, az együtt mozgást csapatban, illetve a taktikát az egyéni versenyszámban.

A csoportos küzdelmek során elengedhetetlen a lovagi köntös, vagyis a tabard viselése. Milyen funkciója, esetleg többletjelentése van ennek?

A tabard takarja a páncélt és elfedi a páncélelemek közötti réseket, amiket az ellenfél ki tudna használni. Védhet a napsütéstől is, de a legfőbb funkciója, hogy kifejezze a viselője karakterét. Ha együtt küzdünk, egyforma színeket és címert viselünk, ami erősíti a csapatszellemet. Ha a harcos a saját országa színeit viseli, az pluszban motiválja őt, erőt ad neki. Ha a saját színeit és címerét hordja, akkor meg az egyedisége kap hangsúlyt. Ahogy régen egy lovagnak, úgy egy modern harcosnak is sokat jelent a megjelenés, az önkifejezés, a csapatszellem. A tabard ezeknek is az eszköze.

Kép

Fotó forrása: Medieval Backstage

Milyen értékek mentén válhatnak érdekessé napjaink emberének a buhurt küzdelmei?

Az ember társas lény, szükségünk van közösségre – ha férfiakról beszélünk, egyenesen bajtársakra. A modern világban ez ritka, nehezen elérhető, ez a sport azonban megadja. Együtt edzeni, stratégiát követni, együtt nyerni vagy épp veszíteni… A közös küzdelem kovácsolja össze a csapatot: amikor a bajtársad elé ugrasz, és felfogod a neki szánt csapást, vagy megmented attól, hogy a földre rántsák. Ez a bajtársiasság megmarad az edzőtermen, küzdőtéren túl is.

Olyan élményeket szerzünk, amelyek segítenek a mindennapokban is jobban helytállni, leküzdeni a félelmet, uralkodni magunkon. Ráadásul a régi korok hősei, akikre a sportág emlékeztet minket, mindig irányt mutattak, reményt és lelkesedést adtak az embereknek.

A magyar történelem és legendárium tele van olyan jelentős személyiségekkel, akiknek az emlékét a 21. században is életben kell tartanunk.

A Magyar Buhurt Szövetség vezetőjeként hogy látod a hazai buhurtéletet – aki szeretne csatlakozni, miként vehet részt benne?

Lassan, de szépen fejlődünk, már több klub is létrejött például a Dél-Dunántúlon, az Alföldön és a közép-magyarországi régióban. Az érdeklődőket a Magyar Buhurt Szövetség Facebook-oldalán keresztül tudjuk elirányítani a legközelebbi klubhoz, vagy segíteni egy új csapat létrehozásában. Az indulásról tudni érdemes, hogy az edzéseken fontos szerepe van a vívás és a birkózás alapjainak, ezek kellenek a biztonságos harchoz. A komolyabb technikák elsajátítása ezek után következik. Azt persze senkitől sem várjuk el, hogy páncéllal rendelkezzen, gyakorlásra modern protektorokból és burkolt gyakorlófegyverekből álló szettet használunk. Attól sem kell tartani, hogy valakinek éveken át kell készülnie az első küzdelmére, annál előbb jönnek a páncélos és fémfegyveres gyakorlatok, a felkészülő mérkőzések, majd az igazi tornák! A legfontosabb a kitartás és a lelkesedés.

Az idei év különlegessége, hogy július 17-20. között Magyarországon, Visegrádon rendezik – azaz rendezzük, rendezitek – meg a buhurt-világbajnokságot…

Óriási kihívás, hogy sikerült elnyernünk a rendezés jogát, így nem csak szimpla résztvevőként leszünk jelen ezen a kiemelt nemzetközi versenyen, ahol a nemzeti válogatottak csapnak össze. A felkészülés fontos része, hogy a magyar csapatok együtt tudjanak edzeni, erősítsék egymást. Ezért minden klubunk gőzerővel készül, az egyéni felkészülésen túl közös edzéseket is szervezünk, dolgozunk a közös stratégián, taktikán. Sőt válogatóversenyeket is tartunk, hogy valóban a legjobb harcosaink képviselhessék az országot a különböző versenyszámokban. És természetesen a szurkolókat, az érdeklődőket is nagy szeretettel várjuk a nyári rendezvényre, ami felejthetetlen élményt ígér.

„Először féltünk, hogyan fogjuk tudni őrizni a telefonokat, sok volt a kérdőjel, a bizonytalanság” – kezdi egy Tolna vármegyei gimnázium pedagógusa, aki osztályfőnök is. A tanári kart ez leginkább azért aggasztotta, mert egy-egy iPhone akár félmillió forintot is érhet, és ha esetleg megsérül, az iskolának kell vállalnia érte a felelősséget. 

A tárolást végül az internetről rendelt fa boxokkal oldották meg, amelyek negyven rekesszel rendelkeznek, így a nagyobb létszámú osztályoknál is lehet őket használni.

„A boxokat a gazdasági irodában helyezték el, aminek van egy elhúzhatós ablaka. Reggel, amikor érkeznek a diákok, ott adják le a mobiljaikat. Tartottunk tőle, hogy emiatt nem fognak beérni időben az első órára – így is vannak, akik később érkeznek, mert busszal járnak –, de olajozottan megy. Órák után ugyanott veszik át a telefonokat.” Minden diáknak van egy száma (például a 9.A-ból a 12-es), ezt mondják be. A készülékek „begyűjtését” a gazdasági iroda két alkalmazottja és az iskolatitkár végzi, akiknek plusz munkaköre lett ezáltal. Nekik reggelente és délután, amikor a legtöbb diák hazaindul, szellemileg nagyon ott kell lenniük.

Ahogy arról a kepmas.hu is beszámolt, tavaly szeptember 1-én életbe lépett a tiltott tárgyakra vonatkozó kormányrendelet a nevelési-oktatási intézményekben, amely megkülönbözteti a tiltott tárgyakat és a használatukban korlátozott tárgyakat. Utóbbit magukkal vihetik az intézménybe a diákok, ám le kell adniuk a tanítás megkezdése előtt. Idetartoznak a telekommunikációs eszközök, a kép- vagy hangrögzítésre alkalmas eszközök és az internetezésre alkalmas okoseszközök, köztük az okostelefonok is. 

Lassabbá vált az élet

A Tolna vármegyei pedagógus a diákok teljesítményében egyelőre nem érzékel változást – úgy véli, hosszabb időre van szükség, hogy következtetéseket lehessen levonni. Az viszont biztos, hogy jobban kell ügyeskednie a diákoknak, ha puskáznának, amihez korábban gyakran vetettek be okostelefont és okosórát.

A rendelet előtt gyakran használták a telefonokat órai célokra – ez most is lehetséges, de igazgatói engedélyhez kötött, ami sok időt elvenne az órából. „A tanulók lemennek a telefonért, amivel feltarthatják a gazdaságisokat, nekem pedig jegyzőkönyvbe kell foglalnom, milyen célra kellenek a mobilok, erre viszont nincs időm” – mondja a pedagógus, aki egyáltalán nem tartja ördögtől valónak az okostelefont és az internetet. 

„Az internet tulajdonképpen egy virtuális könyvtár. Az egész világ benne van, a tudományok és a művészet is, mindent meg lehet találni. Persze a hiteles forrásokhoz kicsit tovább kell kutatni, de már tanulmányokat is el lehet érni. 

A telefon bevonása aktívabbá tette a diákokat, rákereshettek egy-egy órán említett személyre, műre. 

Megtanulták, hogyan érhetnek el hiteles forrásokat, így viszont mindent én mutatok meg az interaktív táblán” – mondja a tanárnő, aki egy másik negatívumot is említ: korábban az osztályoknak létrehozott Messenger-csoportokban üzentek szünetekben, ha például teremcsere történt, vagy elmaradt egy óra, így egy kattintással eljutott a hír a tanulókhoz. Ez most lassabbá, körülményesebbé vált, több időt elvesz a tanárok szünetéből egy adott osztály felkeresése.

„Olyan, mintha több lenne a mosoly”

A tanulók teljesítményén tehát egyelőre nem, a viselkedésükön viszont lát változást a pedagógus. „A szünetekben inkább beszélgetnek, találkoznak a más osztályokba járókkal, illetve van, aki hoz társasjátékot vagy kártyát, és azzal játszanak. Egy másik pozitív hozadéka a mobilstopnak, hogy a tanulók kevesebbet késnek órákról” – osztja meg.

Hasonlóról számol be egy Pest vármegyei gimnázium óraadó tanára is, aki ugyancsak azt tapasztalja: a szünetekben a gyerekek között gyarapodott az interakció. „Többet beszélgetnek, nevetgélnek, a visszahúzódóbbak kezében megjelent a könyv, a kisebbek rohangálnak. Ez mind üdítő és sokkal emberibb számomra. Olyan, mintha mosolyból is több lenne” – fogalmaz.

Egy dunántúli általános iskola tanára a következőket írta egy pedagógusokból álló Facebook-csoportban a kérdésemre: „Mi azt vettük észre a felsős gyerekeken, hogy elkezdtek játszani; a portáról elkérik a labdát, kártyát, tollast. 

A saját hatodikos lányom osztályában pedig kis »csavargó csoport« alakult ki, akik egy rövidebb nap után a helyi pékség emeletén unóznak egy szendvics vagy forró csoki mellett. 

De az iskolai verekedések száma is csökkent.” Az összefüggést ő azzal magyarázza, hogy a mobilozás ingerültté tette a gyerekeket. „Szerintem mindenki látja, hogy a sok mobilnyomogatás miatt beszűkülnek. Sőt sokan függőkké is válnak, akiknél, ha le kell tenniük a telefont, elvonási tünetek lépnek fel.”

Kép

A kép illusztráció − Forrás: Freepik

Nem mindenütt tudták megoldani

Egy Borsod-Abaúj-Zemplén vármegyei általános iskolában nem szedik be a telefont, mivel megoldhatatlannak találták a készülékek tárolását. „Kicsi az épület, zsúfoltan vagyunk, nem találtunk olyan helyet, ahol hatszáz telefont biztonságban tudnánk tárolni – avat be egy ott dolgozó pedagógus. – Emiatt nálunk ez egy bizalmon alapuló dolog: ott van a diákoknál a táskában, de kikapcsolva, és nem használhatják. Vagy pedig, más kolléga óráin kikapcsolva a tanári asztalra teszik.”

Azonban ez is működik, illetve érzik a szigorítás pozitív hatásait: azelőtt a mobil elvonta a diákok figyelmét, rendszeresen puskáztak telefonnal, és arra is volt példa, hogy valaki felvételt készített az óráról. Ezek a problémák azóta megszűntek. „Órán jobban lehet dolgozni, nem kell rájuk szólni, hogy ne a telefont nézzék. Persze van, aki előveszi, ilyenkor elvesszük, és megy az igazgatóiba a telefon, aztán tanítás végén veheti át a diák” – meséli forrásunk.

Nem várt következmények

Magatartásbeli javulást meglepő módon épp egy olyan iskolában tapasztaltak, ahová problémásabb magatartású diákok járnak. A szakképző intézmény diákjainak 99 százalékát környékbeli falvakból odajáró, halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek adják. „Van két rivális csoport, akik gyakran összetűznek a szünetekben. Ilyenkor volt, hogy telefonon szóltak a rokonaiknak, és mire jött a következő szünet, megjelent a két falu, előfordult, hogy rendőrt is kellett hívni” – meséli forrásunk.

Amióta beszedik a mobilokat, erre nincs lehetőség, és a lógások is alábbhagytak, a fiatalok ugyanis kénytelenek megvárni az utolsó órát is, hogy visszakapják a telefonjukat.

A cikk elején idézett Tolna vármegyei pedagógus úgy véli, a rendelet azért is fontos, mert arra tanítja a diákokat, hogy az életben vannak szabályok, amiket be kell tartani. „Felnőttként sem követhetnek el szabálysértést, igazodniuk kell a társadalom szabályaihoz. Szóval ez tényleg nem ellenük van, hanem értük.”

Kép

A kép illusztráció − Forrás: Rawpixel

Telefon helyett társas és pingpong

Ahhoz, hogy a diákok ne veszteségnek érezzék, fontos, hogy kapjanak más alternatívát az időtöltésre, véli Németh Mónika, az edelényi Szent János Görögkatolikus Gimnázium, Szakgimnázium, Technikum és Kollégium pedagógusa. Így a fiatalok is érezhetik, hogy nem akarnak nekik rosszat. „Ha elveszünk valamit, akkor adnunk kell helyette mást. Az iskola biztosít nekik társasjátékot, emellett van csocsó- és pingpongasztal is, sőt hangszereken – zongorán, gitáron, dobon – is játszhatnak – osztja meg a tanárnő. – Vannak kis körasztalok, ahová pedig színezőket, színes ceruzákat helyeztünk, és remekül elvannak ezekkel.”

A telefonok begyűjtésére „hibrid” megoldást választottak: szekrényeket helyeztek az aulába, amelyekben minden diáknak jutott egy pakk. A névre szóló, kulcsra zárható tárolókba maguk teszik be telefonjukat. (Az iskolába körülbelül 320 diák jár.) Van, aki azóta nem is hozza magával a telefont, de olyan is akad, aki autóval érkezik, és ott hagyja.

A diákok nem lázadoztak, hamar megszokták a változást. 

„Ha órán információgyűjtés végett internetre lenne szükség, használhatják az informatikai termek gépeit. A szünetekben azért sem hiányzik nekik a mobiljuk, mert mindenki megtalálta azt, amiben örömét leli” – meséli Németh Mónika.

A pedagógus arról is beszámolt: a „telefonos időkben” nagy probléma volt a figyelemzavar az órákon, a diákok kétpercenként ránéztek a képernyőre, azzal a magyarázattal, hogy csak azt nézik meg, mennyi az idő. Az is megesett, hogy egymás mellett ültek, és úgy chateltek. Most azt érzékeli, hogy nyugodtabbak, kevésbé szétszórtak, többet kommunikálnak egymással. „Szükség van ezekre az eszközökre, csak meg kell tanítani a helyes használatukat, és azt, hogy a fiatalok ne mindent online éljenek meg” – teszi hozzá.