Lénárt Ágota pályafutása a sportlövészettel kezdődött, amelyben a fegyelmezettség, a kitartás és a szigorú időbeosztás kaptak kiemelt szerepet. „Egy időnyomásos sportágban lövök, ahol három perc alatt kell három lövést leadni. Ez nagyon sokat tanított arról, hogyan lehet az időt beosztani, és hogyan kell a stresszhelyzeteket kezelni.”

Ezek a tapasztalatok nemcsak a sportban, hanem a pszichológusi munkájában is meghatározók. A sportlövészet precizitásra és koncentrációra tanít, ami elengedhetetlen a sportpszichológiai tanácsadásban is. „Ahhoz, hogy segíteni tudj, járni kell a másik cipőjében. Ha ez nem lehetséges, akkor apróra ki kell kérdezni a sportolót.”

A sportpszichológus szemlélete: segíteni másoknak a saját tapasztalatokon keresztül

Ezt a szemléletet nemcsak a mindennapi munkájában, hanem a sportpszichológus-képzés elindításakor is alkalmazta. „2007-ben indítottuk el Magyarországon a sportpszichológus-képzést, amely azóta több mint 250 végzett szakembert adott az országnak. 

Ezek a szakemberek olyan alaptechnikákat sajátíthattak el, mint a relaxáció, a mentáltréning vagy a figyelemkoncentrációs technikák. 

Mindezek az eszközök ma is működnek, bár azóta a technikai tudásunk bővült.”

Lénárt Ágota hite szerint a sportpszichológus feladata nemcsak a sportolók testi és lelki felkészítésében rejlik, hanem a sportágspecifikus megközelítések kialakításában is. Szerinte a pszichológiai tanácsadás éppúgy, mint a sport, egyéni szükségletekhez igazodó megoldásokat kíván.

Lénárt Ágota neve sokak számára a sportpszichológia és az élsportolók lelki támogatásának szinonimája. Az interjú során azonban hamar kiderült, hogy pályája messze túlmutat ezen: mentőápolói végzettséggel és pilóta-szakszolgálati engedéllyel is rendelkezik. Tapasztalatai már egészen szokatlan helyzetekben is kamatoztak.

„Az élet földobott egy esélyt, és egy lehetőségem volt: vagy igent mondok, vagy nemet – meséli, amikor arról kérdezik, miért vágott bele ennyi különböző tevékenységbe. Nem ő hajtotta ezeket, de mindegyikre szüksége volt. „Vezethettem Európa egyetlen mentőrepülőgépét, egy Dornier 328-ast. Ez szakmai élmény volt, de olyan helyzet is előfordult, amikor a pilótaság, a mentőápolói tudás és a katasztrófapszichológia együtt volt szükséges.” Ezek az élmények nemcsak szakmailag, hanem emberileg is formálták őt, és segítették, hogy a sportpszichológiai munkájában is szokatlan megközelítéseket alkalmazzon.

A motiváció szerepe: hogyan találják meg a sportolók a belső hajtóerőt?

Lénárt Ágota a sportpszichológia egyik legfontosabb aspektusaként a sportolók személyiségének és lelki egészségének védelmét hangsúlyozza. 

„A sportoló mindig több, mint puszta teljesítőgép. Személyiségét és lelkét éppen úgy tiszteletben kell tartani, mint a biológiai adottságait.” 

A sportpszichológiai munka nem érzékenyítés vagy léleksimogatás, hanem strukturált folyamat, amelyben konkrét technikákat alkalmaznak. A sportolók mentális felkészítése kiemelten fontos, hiszen a versenyeken nemcsak a fizikai, hanem a mentális erő is kulcsfontosságú.

Lénárt Ágota kiemeli a belső motiváció fontosságát. „Minden sikeres sportoló valamiért csinálja, amit csinál. Lehet, hogy ez egy álom, egy belső vágy, egy családi hagyomány vagy egy másoknak szóló üzenet. A fontos, hogy a sportoló tudja, miért csinálja.” A sportpszichológus feladata, hogy segítse a sportolót abban, hogy felismerje, mi hajtja őt, és miként érheti el a legjobb eredményeket ebben a tudatosságban. A motivációs technikák között szerepelnek a vizualizációs gyakorlatok, a pozitív önbeszéd, a célkitűzés és a teljesítmény mérésének különböző formái.

A hosszú távú stratégia: Hogyan érdemes építkezni a sportoló karrierjében?

Lénárt Ágota a sportolói karrierépítésben is a hosszú távú szemléletet képviseli. „Magyarországon és máshol is probléma, hogy serdülőként és ifiként nagyon jók vagyunk, de a felnőttkorra nem marad energia. A finnek például 14 éves korig nem engedik állva lőni a gyerekeket, hogy a gerincük ne sérüljön, és mégis vannak olimpiai bajnokaik.” 

A hosszú távú felkészülés egyik alapvető eleme, hogy ne csak a teljesítményre, hanem a sportoló testi-lelki egészségére is figyelni kell.

Dr. Lénárt Ágota pályafutása és munkája egyaránt a sokoldalúságot és az elmélyült szakmai tudást képviseli. Sportpszichológusként, edzőként és sportolóként is arra törekszik, hogy a legjobb teljesítményt hozza ki magából és tanítványaiból, miközben nem felejti el, hogy a mentális és érzelmi egészség legalább olyan fontos, mint a fizikai felkészültség. Tapasztalatai, legyen szó a sportlövészetről vagy a sportpszichológia különböző aspektusairól, egybevágnak a tekintetben, hogy a siker kulcsa mindig a megfelelő egyensúly megtalálása és az önmagunkkal való harmóniába kerülés.

A teljes beszélgetés a lejátszóra kattintva hallható.

A Mégis podcast a Média a Családért Alapítvány és a Képmás magazin közös podcastja. Az adások támogatója a Szerencsejáték Zrt. Köszönjük a Magyar Paralimpiai Bizottság szakmai támogatását a 3. évad elkészítéséhez.

Megvesszük, ami kell, és azt is, ami nem 

Az ünnepek előtt különösen aktuális dokumentumfilm látható a Netflix kínálatában. A Vedd meg most: A shopping összeesküvés bemutatja, hogyan vesznek rá minket a nagyvállalatok arra, hogy egyre többet fogyasszunk. Természetesen nem ez az első dokumentumfilm a témában, de a Vedd meg most különlegességét az adja, hogy óriásvállalatok – az Amazon, az Apple, az Adidas, az Unilever – egykori, magas pozícióban dolgozó munkatársai avatnak be minket a részletekbe.

„Úgy építették fel a rendszert, úgy optimalizálták, hogy segítsen megvenni mindent, ami csak eszébe jut az embernek, hogy kellene neki, és még azt is, ami nem” – halljuk Maren Costa volt Amazon-munkatárstól, aki bevallja: a nagyvállalatok játszadoznak az emberrel. Ez egy tudomány, egy rendkívül kifinomult és összetett tudomány, ami arra ösztönöz, hogy vásároljunk. Az webáruház minden egyes pixele gondosan ki van találva. 

Még azt is elemzik, milyen színű legyen az az ikon, amire rákattint a fogyasztó a vásárláskor, vagy éppen ingyenes szállítással kedveznek az ügyfeleknek. 

A cél, hogy jobban lecsökkentsék azt az időt, amit az ember arra használ, hogy átgondolja a vásárlást, mielőtt megvesz valamit. A lényeg, hogy úgy befolyásolják az emberek viselkedését, hogy az fel sem tűnik nekik. 

„Régen el kellett menni a boltba, szétnézni, megvenni a terméket, és hazamenni. Ez macerás volt. De ma már elég egy gombnyomás, és a termék megjelenik az ajtóban” – összegzi Costa. 

Korábban eszébe sem jutott volna az embernek, hogy online, felpróbálás nélkül vásároljon farmert, ma már akár másnapra az ajtónk előtt lehet a vágyott ruhadarab. De miért vágyunk rá? Egyszerűen azért, mert jó érzés vásárolni. A cégek tisztában is vannak ezzel, a divatmárkák pedig megteremtik a vágy tárgyát. Miközben igazából „senkinek sem kell új póló vagy új cipő (…) A legtöbb embernek több mint elég ruhája van” – szögezi le Eric Liedtke, az Adidas egykori márkafelelőse. 

Mennyi az annyi? 

A fast fashion, vagyis az olcsó, tömegesen gyártott ruhadarabok elterjedésével a divatmárkák közül:
- a H&M évente 25 ezer, 
- a Zara 36 ezer, 
- a Shein 1,3 millió új termékkel áll elő. 

Kép

Fotó forrása: Netflix

Megbízunk bennük, pedig nem kellene

„Az emberek manapság ugyanúgy megbíznak a nagy cégekben, mint más társadalmi intézményekben” – állítja a film.  A cégek viszont a profitmaximalizálás érdekében bármit megtesznek, és egy öt pontból álló szabályrendszer szerint működnek: 

1. Értékesíts többet!
2. Pazarolj többet!
3. Hazudj!
4. Ne bukjál le!
5. Irányíts te! 

A vállalatok elérik, hogy még több terméket vegyünk, de arról már nem esik szó a reklámokban, hová kerül a sok holmi.

Sokkoló adatok

Óránként 2,5 millió cipőt, 
68 733 telefont, 
percenként 190 ezer ruhadarabot adnak el online. 
Évente 400 millió műanyag hulladék
és 50 millió elektronikai hulladék keletkezik. 

„Nem hiszem, hogy a fogyasztó a bűnös. Persze fogyasztanak, de miért? Azért, mert erre vannak ösztönözve” – szögezi le Paul Polman, az Unilever volt igazgatója. 
A nagyvállalatok eközben csak addig követik nyomon a termékeiket, amíg valaki megveszi, hogy utána mi lesz velük, azért felelősséget már nem vállalnak. 

„Nehogy olyan márkává váljunk, amit a hajléktalanok használnak” 

Az óriási mennyiségű hulladék mindenkire hatással van a bolygón. A dokumentumfilm legfájdalmasabb részében olyan tényekre is rávilágít, mint például, hogy a nagy cégek szinte mindennap dobnak ki használható, de eladatlan termékeket. 

Dolgozók számolnak be arról, hogy kifogásolhatatlan minőségű termékeket kellett kidobniuk, sőt nemcsak kidobni, hanem előtte tönkretenni: kidobás előtt össze kell karcolni a CD-ket, vagy ki kell önteniük a tubusból a tusfürdőt, nehogy az a kukákból a hajléktalanokhoz kerüljön. 

„Nehogy olyan márkává váljunk, amit a hajléktalanok használnak.” 

És vajon hol landol a sok szemét? A harmadik világban. A kidobott ruhák útja a ghánai strandokig, az elektronikai hulladék útja Németországból az antwerpeni kikötőn át Thaiföldig vezet. Végső soron kihasználják a szegény országokat. A ghánai gyerekek a szeméthegyeket kerülgetik a strandon, a thaiföldi munkások pedig az egészségüket kockáztatva dolgozzák fel, kézzel törik darabjaira a veszélyes hulladékot. 

Kép

Fotó forrása: Netflix

Régen megjavítottuk, ma kidobjuk

Eldobható termékek, rossz minőségű ruhák, nem cserélhető akkumulátor. Nem csak a modern fogyasztói társadalom „felfedezése”, hogy minél rövidebb élettartamú egy termék, annál gyakrabban cserélik majd az emberek. A film megvilágít egy érdekes esetet, miszerint a nagy izzógyártók már az 1920-as években felismerték ezt, és eldöntötték, hogy rövidebb élettartamú izzókat gyártanak. 
Túlzás lenne az imént említett kényszerítés szó? Nem. Ugyanis az elektronikai termékeket úgy gyártják, hogy ne, vagy csak nagyon nehezen lehessen megjavítani őket. Az Apple egykori mérnöke ismeri el a filmben, hogy meghatározott élettartamra gyártják a telefonjaikat azért, hogy pár évente mindenki megvegye az újat. Naponta 13 millió telefont dobnak ki világszerte, 
„Tudom, hogy ezért részben én vagyok a felelős” – sommázza Nirav Patel, az Apple mérnöke. Viszont „egyik vezérigazgató sem fog odaállni az igazgatótanács elé, hogy lecsökkenti az évi 50 milliárdos bevételt 25 milliárdra, ugyanis egyből kirúgják, és valaki mást ültetnek a helyére” – teszi hozzá. 

A filmben megszólal egy, az elektronikai termékek javítására szakosodott cég vezetője is. „Régen a javítás volt a természetes, ma már a kidobás. Az elmúlt 30 évben eltűntek a javítási alkatrészek, útmutatók, kézikönyvek” – mondja. 

Nehéz felnyitni egy laptopot vagy egy telefon hátlapját, aki pedig megpróbálja a javítást, vagy vállalkozást akar építeni rá, azt akár jogi úton is megpróbálják ellehetetleníteni. 

„Többet is tehettem volna”

A film nagyot vállalt azzal, hogy megtalálta és összehozta a cégek egykori alkalmazottait. Ennek köszönhetően nemcsak az elképesztő statisztikai adatok, a túlfogyasztás okozta környezetszennyezés, hanem az emberi oldal, vagyis a morális dilemma is megjelenik benne. Maren Costa, amikor elkezdett dolgozni az Amazonnál, úgy gondolta, két éven belül kiszáll majd, de közben szórakoztató és pörgős volt a munka. „Mint egy feltaláló, aki szabadalmakat gyárt” – fogalmaz a filmben. Azt hitte, jobbá teszi a vásárlást azáltal, hogy megkönnyíti az embereknek a webáruházban való keresgélést. Nem gondolta, hogy igazából egy gépezet része lesz. „Idővel kezdtem rájönni, hogy az Amazon nem olyan jó a világnak, mint hisszük” – fogalmaz. Heti szinten 130 ezer hibátlan terméket semmisítenek meg.

De mit tehet egy dolgozó, ha nem ért egyet a cég üzletpolitikájával; azzal, hogy csak addig érdekli a vállalatot a termékek sorsa, amíg lekerülnek a polcokról? Ha a dolgozók összefognak, rá lehet-e bírni a vállalat vezetőit, hogy változtassanak? Ha nem, mi a megoldás? 
„Határozottan azt hiszem, hogy van pár bűnöm, amit jóvá kell tennem. Többet is tehettem volna” – fogalmaz az Adidas volt márkafelelőse, aki be is mutatja, hogy a jóvátétel első lépése lehet például, ha bevezetik a növényi cipők gyártását, ami ledarálható, és nem a kukákba, hanem a földbe kerül.   

Kép

Fotó forrása: Netflix

Az újrahasznosítás és ami mögötte van

És itt jön képbe az újrahasznosítás, ami eddig kimaradt a történet láncolatából. Segíthetünk-e a helyzeten, ha újrahasznosítható palackokat vásárolunk, vagy ha eladományozzuk a ruháinkat? 

Önmagunkat lehet, hogy megnyugtatjuk vele, de változtatni aligha tudunk. Ugyanis sokszor hiába van valamire ráírva, hogy újrahasznosítható, valójában nem az – világít rá egy a filmben megszólaltatott vegyész. 

Globális szinten az előállított műanyag kevesebb mint tíz százalékát hasznosítjuk újra. Helyette elégetik, vagy eltemetik, a mikroműanyagok pedig végső soron visszajutnak az ivóvizünkbe. Az eladományozott ruháinkra – itt elsősorban például a H&M-ben jótékony célból leadott ruhákra gondolnak – pedig már nincs szükség, mert olyan, hogy „el”, nem létezik; Ghána mára megtelt: 38 millió ember él a nyugat-afrikai országban, és hetente 15 millió ruhadarab érkezik hozzájuk. 

A filmet nézve a tehetetlenség érzése szakad ránk. Ha mindent a nagyvállalatok irányítanak, és mi, vásárlók csak áldozatok vagyunk, mit tehetünk? Néhány javaslatot azért kapunk útravalóként. Például, hogy felesleges vásárlás helyett gyűjtsünk élményeket. Mondjunk nemet a fast fashion-re és az egyszer használatos műanyagokra. Miután egy online felületen a vásárlói kosarunkba teszünk valamit, hagyjuk ott, és ha még egy hónap múlva is úgy érezzük, szükségünk van rá, csak akkor vegyük meg.

„Amikor egy halálos betegségből meggyógyul a gyermek, leírhatatlan az a hála, amit ilyenkor az érte küzdő orvosok, nővérek, pszichológusok, gyógyítók iránt érzünk szülőként. Az egyik oldalról ők „csak a munkájukat végzik” a másik oldalról pedig olyan hihetetlen szeretettel, empátiával és odaadással teszik bele magukat a gyógyításba, ami túlmutat a szakmai kompetencián. Hiszem, hogy az emberség, és a szerető, értő figyelem ilyenkor nagyban hozzájárul a daganatos betegségben szenvedő gyermekek gyógyulásához” – árulta el Borszékiné dr. Cserháti Erika, az Érintettek Egyesület alapítója, aki maga is érintett anyuka. 

Ennek a hálának a kifejezésére hozta létre 2016-ban a daganatos gyermekekért és családjaikért küzdő szülői szervezet, az Érintettek Egyesület az Érintettek Díjat, ahol minden évben a szülők javaslatai alapján díjaznak kórházi dolgozókat, gyermekgyógyítókat, orvosokat egész éves odaadó munkájukért. 

Az Érintettek Díjat idén Dr. Ottóffy Gábor a PTE Gyermekgyógyászati Klinika Onkohematológiai Osztályának vezetője, egyetemi docens, valamint Mants Sándorné Erzsébet, a Heim Pál Országos Gyermekgyógyászati Intézet, Dr. Kemény Pál Gyermek Onko-Haematológiai osztályán dolgozó főnővére vehette át. 

A doktor úr hosszú évek óta elhivatottan küzd azért, hogy a súlyosan beteg gyermekek mielőbb meggyógyuljanak, és teljes életet tudjanak élni. „Ebben a munkában minden egyes napnak értelme van. Már az itt töltött gyakorlatom első napján egyértelműen átéreztem. Még most, 23 év után is úgy érzem, hogy nincs olyan munka, ahol ennyit tudnék segíteni, mint egy halálos betegséggel küzdő gyermeknek és ezáltal az egész családjának – fogalmaz. – Nagy hangsúlyt helyezünk arra, hogy az első beszélgetés során feltétlenül jelen legyen mindkét szülő, egy pszichológus, egy nővér, és lehetőleg két orvos. Nagyobb gyerekeknél már a gyermek jelenléte is fontos. Vele is beszélgetni kell a maga életkorának, értelmi színvonalának megfelelően arról, hogy mi a betegsége. Megpróbáljuk elmagyarázni, mi történik vele. Tekintettel arra, hogy a gyermek az, aki elszenvedi azt, ami történik, értenie kell, hogy miért van erre szükség”

„Értenie kell, miért van szükség arra, hogy centrális kanült ültessünk be, miért nem mehet iskolába vagy óvodába, hogy egyáltalán mi az oka annak, hogy fenekestül felfordult az élete.”

Mants Sándorné Erzsébet hosszú évek óta segít abban, hogy a súlyos betegségben szenvedő gyermekek mielőbb meggyógyuljanak, és a kórházban töltött idejük könnyebben teljen.

Ahogyan ő fogalmaz: „A kommunikáció és a visszacsatolás a legfontosabb, a gyerekekkel és a szülőkkel is. Minden család más, meg kell találni azt a módot, hogy együtt tudjunk működni. A szülők bevonásával jobb a gyermek biztonságérzete, a gyógyuláshoz legjobb támogatottsága. A gyermeket a saját szintjének megfelelően tudjuk csak vigasztalni, sokszor elég, ha kicsit kizökkentjük és más nézőpontot adnunk, kicsit segítünk abban, hogy jobban érezze magát. A gyöngyök, amiket az Érintettektől kapunk, egy jó varázseszköz, de más bátorság ajándék is nagy sikert arathat, akár egy matrica, nyomda vagy színező.
Szerintem a legfontosabb az őszinteség, hiszek abban, hogy nem szabad hazudni. Van szülő, aki úgy hozza a gyereket; nem fog fájni a szuri. Ilyenkor kijavítom: de fájni fog, de hamar túl leszünk rajta, ha segítesz. Számoljunk együtt mikor szúrok.”

A díjátadó ünnepségen daganatos betegségből gyógyult gyermekek előadásait is hallhatták a vendégek, valamint sor került egy meghitt, adventi szeretetvendégségre is, ahol az összegyűlt érintett családok és szakemberek kötetlenül megoszthatták egymással tapasztalataikat. 

Aki szívesen támogatná az Érintettek Egyesület munkáját,  ide kattintva talál bővebb információt.

Szeretettel a siker útján

„Az élet bizonytalan, kezdje desszerttel!” – ütközik tekintetünk egy feliratba, ahogy belépünk a hegyvidéki cukrászdába. Helyben vagyunk: mi lehet bizonytalanabb karácsony táján, mint a bejgli? Szerencsére itt pontos választ kaphatunk minden kérdésünkre, mivel a cukrászda szinte minden évben értékes helyezést szerez az Év Bejglije versenyen. De ne szaladjunk ennyire előre!

A cukrászda 2008-ban nyitott, tulajdonosa két barátnő, Kiss Károlyné Zsuzsa és Nagyné Haán Bernadett. A két hölgy barátsága több évtizede tart, már a vendéglátóipari főiskolára is együtt jártak. A cukrászda nyitása előtt mindketten cukrászatot tanítottak a Szamos Mátyás Technikum és Szakképző Iskolában. Barátságuk eltéphetetlen, összhangban dolgoznak.

Az első cukrászdájuk nem volt nagy, ám annál több szívvel töltötték meg. A 32 négyzetméter egy idő után szűkössé vált: ahogy sorra nyerték a díjakat, úgy nőtt egyre az ázsiójuk is. 

A cukrászda 2013-ban megnyerte az Magyarország Tortája nívós versenyt a Milotai Mézes Diótortával. A média ismertté tette a nevüket, ahogy Kiss Károlyné Zsuzsa fogalmaz, felkerültek Budapest cukrászdáinak színpadára. 

De a forgalom növekedésének okát nem csak ebben látja, szerinte a vendégek érzik az édességeiken a szeretetet, amivel készítik azokat. Bővült a vendégkörük, a siker azóta is tart. 

Mind kedveltebbek lettek a hegyvidékiek körében, ezért elhatározták, bővítik üzletüket: megvásárolták az egykor mellettük működő fodrászatot, és egybenyitották a cukrászdával. A siker hullámait meglovagolva óriási fejlődésen mentek keresztül, bátrabban indultak el a Magyar Cukrász Ipartestület Év Bejglije versenyén is.

Kiss Károlyné Zsuzsa idén már harmadszor nevezett be a megmérettetésre, s még egyszer sem tért haza helyezés nélkül. Két éve a mákos kategóriában lett harmadik, tavaly ugyancsak bronzérmet szerzett mákosával és ezüstöt diósával, ezzel ő vehette át az Auguszt Elemér-különdíjat, amit a legtöbb helyezési pontszámot szerző cukrász kap. Idén ismét harmadik helyezést ért el a diósbejgli-versenyben. 

E sikerek értékét növeli, hogy a zsűri vakteszt alapján rangsorol.

Ha valaki, Kiss Károlyné Zsuzsa minden bejglisütéssel kapcsolatban felvetődő kérdésre adekvát válasszal tud szolgálni, bár szerényen azt vallja, minden siker csapatmunka eredménye, hiszen közösen tesztelik, kóstolják a versenyre benevezett bejgliket. Úgy véli, a zsűri értékeli a cukrászdában kialakított ízvilágot, azt, hogy nem fűszerezik túl a tekercsek töltelékét. Kérésünkre néhány hasznos tanácsot is megoszt a Képmás olvasóival. Átmegyünk a műhelybe, az ajtófélfa felett kereszt jelzi, kvázi szakrális térbe lépünk.

Így készül (elő) a tökéletes bejgli 

Sokan már ott elakadnak, vetjük fel, amikor az üzletben szembetalálkoznak a lisztkínálattal. Zsuzsa leegyszerűsíti a képletet: a bejgli sütéséhez a BL 55-ös liszt a legalkalmasabb. A lisztet szárazon elmorzsolja a zsiradékkal, a vajjal és kis sertészsírral (utóbbi a tészta omlósságát növeli, illetve később az édesség tovább tartja meg a frissességét). Erre azért van szükség, hogy a lisztszemcséket körbevegye a zsiradék, ezáltal a szemekhez nem képes hozzáférni a később hozzáadott folyadék. Így akadályozhatjuk meg az csirizesedést. 

A tészta gyúrása előtt el kell felezni a szükséges tejmennyiséget. Az egyik részben Zsuzsa feloldja a sót, ami azért nélkülözhetetlen, mert hiányában nem pirul meg kellően a tészta. A sós tejjel elkeveri a tojások sárgáját is. A tej másik felébe kerül az élesztő. 

Ezt követően helyezzük az üstbe a zsiradékkal elmorzsolt lisztet, ehhez adjuk a sós-cukros-tojássárgájás tejet, kissé keverjük el, és tegyük hozzá a tej másik részét az élesztővel, tanácsolja Kiss Károlyné. Az így kapott tésztát gyúrjuk össze. Ezután jöhet a tészta kimérése: egy rúd bejglihez 23 dekagramm szükséges. A tésztát görgessük gombócokba, és lefolpackozva harminc percre helyezzük a hűtőbe pihenni. 

A diós bejglibe Kiss Károlyné Zsuzsa kétféle diót tesz, natúrt és pörköltet, utóbbiból durvább darabokat is, hogy minél több textúrával találkozhasson a vásárló. 

A dióból nagyon jó minőségűt szerezzünk be, javasolja, a Majorba Zalából érkezik. Kerül még a töltelékbe citrom- és narancshéj, valamint vanília. A diós tölteléket Zsuzsa vízzel keveri össze.

A mákos változat titka, árulja el a cukrász, hogy a lehető legfinomabbra kell őrölni a mákot, minél apróbbra daráljuk ugyanis, annál jobban kiáradnak belőle az aromák. Mindig magyar mákot használnak, amit tejjel kevernek el, ami jobban harmonizál a mák ízével. Mindkét töltelékbe tesz mézet, mazsolát és meghámozott, apróra vágott almakockát is. Persze picit mindig kalibrál a terméken, ami a folyamatos fejlődésnek, illetve az új ismeretek beépítésének köszönhető. Így a bejgli régóta használt receptje folyton csiszolódik.

A tésztát a pihentetést követően téglalap alakúra nyújtja, amire egyben helyezi rá a tölteléket. Egy tekercs bejglihez 30 dekagramm töltelék szükséges. Zsuzsa a masszát is kinyújtja két Folpack között közel akkora méretűre, amekkora a tészta lesz. Ez a lépés is döntő jelentőségű, mivel így nem a tésztán nyomkodja szét a tölteléket. Ha ugyanis a tésztán egyengetjük el a masszát, elvékonyodhat, megsérülhet a tészta, és sütés során könnyebben megreped.

A legfontosabb a simogatás

A következő lényeges lépés a bejgli feltekerése: Zsuzsa a két szélét egy centiméter szélesen behajtja, majd nagyon lazán tekeri fel a tésztát. Nem szabad szorosan csavarni, csak annyira, ahogy a saját súlyánál fogva lazán tekerhető, int a cukrász. 

Szintén meghatározó, és sokan tisztában is vannak vele, hogy sütés előtt meg kell szurkálni a tésztát, de egyáltalán nem mindegy, mikor és hogyan. 

A bejglit ugyanis kétszer kell megkenni a tojással (két sárgáját ütnek fel egy egész tojással, ezt az elegyet keverik el csomómentesen). „Az első alkalmat követően várjuk meg, amíg megszárad a tojás. Ezután újra le kell kenni a bejglit, és ismét meg kell várnunk a száradást. Ha nem így teszünk, a lyukakba befolyhat a tojás, belesülve pedig eldugaszolja azokat, így nem tud távozni a keletkező gőz” – magyarázza Kiss Károlyné. Vagyis a száradást követően szúrjuk át a tésztát tűvel. 

Zsuzsáék 200 Celsius fokon kezdik sütni a bejglit, majd 8 perc után lejjebb veszik a hőmérsékletet 180 Celsius fokra, amelyen 14 percig sül még a tészta. Annyit érdemes hozzákalkulálni, hogy a cukrászdában nagy teljesítményű ipari sütőkkel dolgoznak, amelyen pontosan be lehet állítani a sütési hőfokot. Ezért Kiss Károlyné Zsuzsa azt tanácsolja, hogy az otthoni sütőben – amely kevésbé jól mér – picit magasabbra állítsuk a hőmérsékletet, esetleg kicsit süssük tovább, amíg világosbarna nem lesz a tészta. (Konyhafelszerelési üzletekben vásárolható olyan hőmérő, amely alkalmas az egzakt mérésre.)

Kép

Fotó: Velkei Tamás

Sokan kámpicsorodnak el, amikor a sütőbe pillantva meglátják, hogy a bejglijük kirepedt. Hogy ezt elkerüljük, szükséges, hogy a tészta és a töltelék egyforma keménységű legyen. Kérdésemre, hogy miként biztosíthatjuk ezt, Zsuzsa azt feleli, ők is tapintással győződnek meg a megfelelő állagról. 

„Minden bejglit megsimogatok, amikor a lemezre teszem, ezzel meg is áldom a tekercseket” – hangsúlyozza Kiss Károlyné. 

Kiegészíti gondolatát azzal, hogy az alázat nagyon fontos a bejgli sütésénél (és egyáltalán a cukrász szakmában): ha türelmetlenek vagyunk, ha kapkodunk, és nem adjuk meg a kellő tiszteletet a tésztának, nem lesz megfelelő a végeredmény. 

Közeledve a karácsonyhoz, mindenkinek egyre több programponttal telik meg a naptárja, ezért rákérdezünk arra is, mennyi idővel előtte lehet elkészíteni az ünnepi bejglit. A tapasztalt cukrász azt mondja, nyugodtan megsüthetjük a finomságot akár 3–4 nappal karácsony előtt, és tároljuk becsomagolva a hűtőszekrényben. Egyre azonban vigyázzunk, figyelmeztet Zsuzsa: amíg nem hűl ki a bejgli, ne tekerjük Folpackba. 

Iszlai Bea tavaly csatlakozott a Mathias Corvinus Collegium kolozsvári intézetéhez. A nyárádmagyarósi lány sűrű egyetemi programja mellett kezdettől fogva szívesen részt vett különböző szervezett programokban. Ennek többek közt az is volt az oka, hogy úgy érezte: a jogi tanulmányokon túl valami egészen másra is szüksége van a hétköznapokban. Tavaly a Kolozsvári Magyar Diákszövetség mentorprogramjában is részt vett, ahol megszerette a közösségért vállalható aktivitást. 

Idén ezt nem tudta folytatni, de úgy döntött, elindít egy kezdeményezést, amellyel feldobhatja valaki(k) napját. Ebből az elgondolásból hozta létre kollégiumi társaival együtt a Mesedobozt.

„Az ötlet az egyik szegedi barátnőmtől jött, akiknek van egy hasonló diákprojektjük, csak más formátumban működik. Ez az Örökké Haza, amely arról szól, hogy kórházban hagyott csecsemőket ringatnak. Szerettek volna terjeszkedni, ezért meghívtak minket egy ilyen alkalomra, hátha mi Kolozsváron is tovább tudjuk vinni. Ez adminisztrációs okokból nem jött össze, de megtetszett a karitatív szellem” – mesélt a kezdeményezés hátteréről Iszlai Bea, hangsúlyozva, fontos szempont volt az is, hogy a sűrű egyetemi programjuk mellett is szívvel-lélekkel megvalósítható ötletet találjanak ki.

Miután megtudták, a romániai jogszabály szerint nem mehetnek be kórházakba kisbabákat ringatni, tejpor adományozása volt a következő terv. Ennek kapcsán is nehezítő tényezőnek bizonyult, hogy a gyerekotthonok nem fogadnak mindenféle adományt, így a szervezők úgy döntöttek, az idősotthonokban teremtenének ünnepi hangulatot.

Diákprojektjük egyelőre az MCC keretein belül működik, de a jövőben szeretnék továbbvinni és kiterjeszteni. Számukra különösen fontos, hogy ne csupán karitatív módon tevékenykedjenek, hanem fel is hívják a figyelmet arra, milyen vidám és érdekes lehet egy ilyen munka.

A Mesedobozhoz köthető első eseményüket december elején tartották kollégiumuk székhelyén, sikerült is jó néhány fiatalt megmozgatniuk a kezdeményezéssel.

„A közös munka arról szólt, hogy mézeskalácsot és apróbb ajándékokat készítettünk, s ezeket elvittük az idősek otthonába. Arra szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy az igazán fontos az, hogy amit teszünk, az szívből jöjjön. Ha diákként nem is tudjuk megváltani a világot, tenni akarunk valamit, hogy feldobjuk mások ünnepét” – beszélt a projekt koncepciójáról és céljáról a fiatal lány.

Az önkéntescsapat bővítését egyelőre a kolozsvári diákság körében tudnák elképzelni, elsősorban azért, mert a fiatal korosztályra jellemző, hogy sokkal több szabadideje van, mint az idősebb generáció rendszeresen dolgozó tagjainak. Iszlai Bea szerint könnyű megszólítani a kolozsváriakat a téma kapcsán, mert sok ember szeret közösségben mozogni. Főleg a közösségi médiát használták az esemény népszerűsítésére, hamar el is érték azokat az embereket, akik szívesen részt vettek a mézeskalácssütésben. 

Kép

Fotó forrása: MCC

„Nagyon örültek az idősek nekünk, lelkesek voltak az érkezésünk miatt. Volt egy néni, aki megkért minket, hadd szavaljon el egy verset. Fel is állt a kerekesszékéből, miközben mondta, szép verset választott. Sokan mosolyogtak, többen pedig sírtak örömükben, amikor fogadtak minket, megdicsértek, hogy milyen ügyesek vagyunk. A végén mi is kaptunk egy kisebb ajándékot” – számolt be az otthonban átélt élményről Gergely Sarolt, a projekt kommunikációért felelős tagja. 

Az önkéntesek a második eseményt februárra időzítik: egy cserebere-akciót szeretnének szervezni, amely révén mindenki elhozhatná felesleges könyveit, színesceruzáit vagy egyéb nem használt tárgyait. 

A tárgyak eladásából befolyó pénznek lenne egy becsületkasszája, az összegyűlt összeget pedig felajánlanák egy gyermekotthonnak.

Bár a harmadik programra még nincs kidolgozott ötlete a csapatnak, szeretnének egy olyan szakmai előadást is tartani, amelyen elhangozna, miért fontos az ember érzelmi intelligenciájának ápolásában a törődés érzése és a pozitív meglepetés, mert „mindenkinek jólesik, ha úgy érezheti, nincs elfeledve”.

„Az emberek nem gondolnak bele abba, mások mire vágynak igazán. Nem elég átfaxolni egy szponzori szerződést, és megmondani valakinek, tessék, menj és csináld. Részt kell venni a másik ember életében, mert nemcsak adományra, hanem figyelemre is vágyik mindenki” – fejtette ki a véleményét Iszlai Bea.

Kép

Fotó forrása: MCC

A társadalmi problémákat tekintve úgy gondolja, sosem lesz hosszú távú megoldás arra a túlterheltségre, ami napjainkban mindannyiunk életében megjelenhet. Szerinte a felgyűlt kötelességek miatt az embereknek saját magukkal sincs idejük foglalkozni, és elfeledkeznek a világban elfoglalt helyükről. Bár ezek a projektek sem tudják megváltoztatni a helyzetet, esélyt adnak a résztvevőknek arra, hogy rájöjjenek, mi az, ami igazán értékes számukra.

Éppen ezért a Mesedoboz projektbe Bea igyekezett olyan fiatalokat is bevonni, akik nem feltétlenül vesznek rész a sütésben és az adománygyűjtésben, de elmennek az idősotthonba, és megértik, miért is esik annyira jól az ajándék az ott élőknek. 

„Karácsony előtt szokássá vált a nagytakarítás és az alapos felkészülés. De nem az a lényeg ilyenkor, hogy minden precízen az asztalon legyen, és készüljön egy Facebook-kép az ünnepi vacsoráról. Ha együtt csináljuk ezeket, jobban érezzük magunkat, ezen van a hangsúly. Azoknak, akik egyetemistaként nem mennek haza karácsonyra, nagyon hiányozhat ez az ünnepből” – tért ki a karácsonyi együttlét lényegére Bea, aki szerint fontos, hogy az emberek tudják: mindig van valaki, aki gondol rájuk, és ha fizikailag nem is, lélekben ott van velük.

 „Soha ne felejtsék el, hogy fontosak valakinek” – üzeni a nyárádmagygarósi lány.

Egy rendezvényen jött el az a pillanat, amely Szabó László számára mindent elmondott a parasportolók világáról. Agárdi Szilvia, a vak énekesnő Szabó László karjába kapaszkodott, aki félig tréfásan figyelmeztette: „Nézz a lábad elé, itt egy küszöb.” A helyzeten mindketten nevettek. Ez az egyszerű, természetes gesztus jól tükrözi, hogyan kezelik a parasportolók is a legnehezebb helyzeteket. „A humor és az irónia talán az első, ami megérinti az embert ebben a közegben” – mondja. Ezek az eszközök nemcsak a mindennapokat könnyítik meg, hanem a legkomolyabb akadályokon is átlendítik az érintetteket. 

A találkozások ereje: a parasportolók hatása a fiatalokra

Különleges pillanat volt Szabó László számára az is, meséli a podcastban, amelyet egy egri kerekesszékes vívóvilágkupán élt át. „Képzeld el, hogy ott vannak a 16–17 éves középiskolások, akik először kerülnek kapcsolatba ezzel a világgal.” 

„Látják a falnak támasztott műlábakat, műkezeket, és az arcukon a felismerés: hoppá, ez itt az élet” – idézi fel.

Az élmény sokkoló, hiszen ezek a fiatalok nagyon ritkán látnak parasportolót, itt, a versenyek közepette pedig egyszerre több mint 150 kerekesszékes sportoló és számos művégtag kíséri a napjukat. „Az, hogy hirtelen ilyen helyzetben találják magukat, megmutatja, hogy a világ más szempontból is működhet.”

De a történet nem áll meg itt. A fiatalok első reakciója a megdöbbenés, ám ez az érzés hamar eltűnik. Ahogy a versenynapok elkezdődnek, jól látható, hogyan formálja őket az élmény. „Egy nap vagy kettő múlva már ugyanúgy mozognak a parasportolók között, nem látják őket másként. Nincs különbség, nincs megkülönböztetés. A sportolók közötti kötelékek és a személyes találkozás segítenek átlépni a küszöböket.” 

Kép

Szabó László Ráczkó Gitta paralimpiai bajnok úszóval − Forrás: Magyar Paralimpiai Bizottság

Személyes érintettség

Szabó László személyes tapasztalata az édesanyja súlyos betegségéből eredő küzdelemről mély hatással volt az életére, és úgy tűnik, hogy ez a tapasztalat a mások szenvedésével való szembenézésben is kulcsszerepet játszott. 16 évesen élte át a traumatikus élményt, amikor édesanyja stroke-ot kapott, és hónapokig kómában volt. „Végigéltem azt, amikor be van zárva egy tehetetlen testbe egy tökéletesen működő agy” – mondja, miközben elmeséli, hogy az édesanyja fizikailag teljesen megbénult, de a szellemi képességei tökéletesek maradtak. 

Ezek a tapasztalatok mély empátiát ébresztettek benne, és ahogy a parasportolók világát megismerte, az édesanyjával megélt küzdelem érzései visszatértek. 

„Ha az ember ilyet lát, talán azt gondolja, hogy vissza kell adni valamit” – fogalmaz, amikor a fogyatékossággal élő sportolók helyzetére gondol. 

Szabó László úgy véli, hogy a sport képes segíteni a legnehezebb helyzetek megélésében, és ezt a sportolók a saját bőrükön tapasztalják meg. 

„Elfelejtik, hogy nincs lábuk” – mondja, miközben arra utal, hogy a parasport világában mindenki hasonló helyzetben van, és itt nem az a cél, hogy legyőzzenek egy ép sportolót, hanem hogy a saját közegükben bizonyítsanak maguknak. Ez a szemlélet, amely a küzdelem és az elfogadás erejét helyezi előtérbe, tökéletesen összhangban van azokkal az élményekkel, amelyeket a családi tragédia és a sport világában szerzett. „Az élet adhat nehéz helyzeteket, de az, hogy miként reagálunk rájuk, csak rajtunk múlik.”

Kép

Fotó forrása: Magyar Paralimpiai Bizottság

Nincs már „ahhoz képest”

Szabó László azt is elmesélte, hogy az olimpia előtt egy különleges sajtóeseményen járt, ahol a paralimpiai csapat ruházatát gyártó kézművállalat munkáját mutatták be. A cég 9 ezer főt foglalkoztat, ebből 8 ezer megváltozott munkaképességű. Hangsúlyozta, hogy a termékek minősége nem „ahhoz képest” jó, hogy megváltozott munkaképességűek dolgoznak a gyárban: „A minőségnek önállóan kell megállnia a helyét, és ezt mi is elvártuk” – tette hozzá. Szerinte az „ahhoz képest” kifejezés már nem érvényes, és el fog tűnni: „A teljesítményt nem lehet relativizálni, legyen az bármilyen.”

A parasportolók sikere Szabó László szerint nem csak az érmek számában mérhető.

„A győzelem az önátadásról szól. Ők nem másokhoz viszonyítva nyújtanak kiemelkedőt, hanem a saját határaikat lépik át” – mondja. 

Ő emellett arra is törekszik, hogy a sportkarrier utáni életükre is felkészítse őket. „Rugdosom őket, hogy tanuljanak, nyelveket beszéljenek, és gondolkodjanak előre. A sport nemcsak a jelenről, hanem a jövőről is szól.” A parasportolók életpéldája az emberi kitartás és lelki erő diadala. Ahogy Szabó László is összegzi: „Miért ne hozhatnánk ki magunkból a legtöbbet, ha ők is képesek rá?”

A teljes beszélgetés a lejátszóra kattintva hallható.

 A Mégis podcast a Média a Családért Alapítvány és a Képmás magazin közös podcastja. Az adások támogatója a Szerencsejáték Zrt. Köszönjük a Magyar Paralimpiai Bizottság szakmai támogatását a 3. évad elkészítéséhez.

Mióta és milyen munkakörben dolgozol az FGSZ-nél?

JÁNOS: 1989 óta vagyok az FGSZ-nél, kimondani is sok, immár harmincöt éve! Jelenleg technológiai szerelőként erősítem a kelet-magyarországi csapatot. 

RENI: Hat éve érkeztem a vállalathoz, és technológus mérnöki pozícióban dolgozom.

Miért döntöttél úgy, hogy az FGSZ-hez jössz dolgozni? Mi motivált, és mi szólt esetleg ellene?

RENI: Édesapám az FGSZ-nél dolgozott (és dolgozik ma is), igazából tőle hallottam először erről az iparágról, a földgázszállításról. Amikor a továbbtanulásról kellett döntenem, annyit biztosan tudtam, hogy reál és/vagy természettudományos irányon szeretnék továbbhaladni.

Végül egy olyan szak mellett tettem le a voksom, ami valamilyen szinten ötvözi a kettőt, így jutottam el a műszaki földtudományi képzéshez. 

Később az olaj és gáz szakirányt választottam, tehát alapvetően már úgy készültem, hogy egyszer majd én is az FGSZ-nél szeretnék dolgozni.

JÁNOS: Én annak idején még újsághirdetés alapján jöttem a céghez. Különösebben nem ismertem a vállalatot, de úgy gondoltam, mivel a korábbi munkahelyemen vezetékes vizet szállítottam, itt meg gázt fogok, a szállítás az szállítás, nem lehet nagyon különböző.

Kép

Fotó forrása: FGSZ Zrt.

Mi alapján választasz munkahelyet? Mik azok a feltételek és kritériumok, amik meghatározók számodra?

JÁNOS: Legyen a munkahely ismert, stabilan üzemelő és persze megbízható. Én még abba a generációba tartozom, akik nem szeretnek sűrűn munkahelyet változtatni, ezért ezek számomra az alapkövetelmények. Az FGSZ-nél mindez megvalósul, és mivel közben megszerettem itt lenni, el is telt az idő.

RENI: Számomra nagyon fontos a felszabadult, jó környezet és a segítőkész munkatársak! A jó légkör mellett persze az is előny, ha a munkafolyamatok gördülékenyen haladnak. Itt mindkettő megvalósul.

Vannak közös metszetek a családtagok között a munka vagy egyes munkafolyamatok kapcsán? Vannak olyan projektek, témák, amelyeken együtt dolgoztok?

RENI: Közös metszetek apukám és köztem nincsenek, mivel helyileg máshol dolgozunk. Az FGSZ tevékenysége az egész országot lefedi, én pedig az ország középső részén, Vecsésen dolgozom, míg édesapám és a testvérem az ország keleti felében, Miskolcon vannak. De, ha mondjuk összeállnánk egy csapatba, akár egy görényezést* is le tudnánk családosan vezényelni!

JÁNOS: A fiammal két évig dolgoztam együtt, ugyanis Reni mellett ő is az FGSZ-t választotta munkahelyéül. Az öcsém ugyancsak a vállalatnál dolgozik, sőt körzetpárt alkotunk, ami azt jelenti, hogy együtt, párban megyünk ki a technológiára. Ennek elsősorban biztonsági okai vannak, de folyamatosan segítjük is egymást a munkafolyamatokban. A keresztfiam pedig per pillanat mellettem tanulja a szakmai rejtelmeket. Jól látszik, az egész családunk elkötelezett a gázszállítás mellett.

Mi az, amit különösen szeretsz a munkádban, mi fontos számodra?

JÁNOS: Nagyon szeretem a változatosságot és az állandó kihívást. 

Mivel a munkám során sokat utazom az országban, hiszen az FGSZ vezetékrendszere teljes Magyarországot behálózza, szinte mindennap más „munkahelyre” megyek hibákat elhárítani.

Az a fontos nekem, ami a vállalatom számára is az: a folyamatos gázszolgáltatás biztosítása. Örömmel végzem a karbantartásokat, mert tudom, ha ezt elvégzem, kevesebb hiba lesz a rendszeren, és biztonságosan garantálhatjuk az ország ellátását – különösen ezeken a hideg téli napokon.

RENI: Igazán élvezem, hogy a munkaköröm nagyon specifikus és rendkívül változatos. Mivel alapvetően férfias közegben dolgozom nőként, fontos számomra a kölcsönös megbecsülés és tisztelet a közös együttműködés érdekében, amit itt maradéktalanul megkapok a kollégáktól és a vezetéstől egyaránt.

*A görényezés fontos művelet a földgázszállítás során, olyan vezetékdiagnosztikai eljárás, amely során egy erre a feladatra kialakított speciális szerkezetet helyeznek a csőbe, amely végighalad egy adott csőszakaszon, és megtisztítja azt a különböző szennyeződésektől. Az úgynevezett intelligens görényezés során pedig a szerkezetbe épített szenzorok valós idejű adatokat is küldenek a vezeték állapotáról.

Támogatott tartalom

Évekig fővárosi gyermekklinikákon dolgozott, de 2017 óta Budakalászon vezet gyermekháziorvosi rendelőt. Miért döntött úgy, hogy a kórházi munkát háziorvosi praxisra cseréli?

Két speciális kórházban dolgoztam, a Tűzoltó utcai Gyermekklinikán, valamint a Gottsegen György (GOKVI) Gyermekszív Központban, utóbbira azt lehet mondani, hogy a hazai gyermekkardiológia fellegvára. Mindkettő közel állt a szívemhez, időközben azonban családot alapítottam; négy gyermekünk született. Amikor Budakalászra költöztünk, adódott a lehetőség, hogy itt, helyben lehessek gyermekorvos. Ez más terület a gyerekkardiológiához képest, sok izgalmas lehetőséggel. Saját magunk tudunk fejleszteni: nem függünk senkitől, ha például szeretnénk valamilyen új eszközt beszerezni. Időközben azért visszakanyarodtam a gyermekkardiológiához, részben megint a Gyermekszív Központban dolgozom. 

„A minőségi gyógyításhoz nem elegendő a hagyományos orvosi táska” – így fogalmaz a pályázatában. Mit ért ez alatt?

Ma már nem járnak házról házra orvosi táskájukkal a klasszikus doktor bácsik, doktor nénik. 

Az egészségügyi technológiák annyit fejlődtek, hogy azok az eszközök, amik ahhoz kellenek, hogy minőségi ellátást tudjunk nyújtani a gyerekeknek, nem férnek el egy táskában. 

Amikor Budakalászra jöttem, különböző kisméretű laborautomatákat, ágy melletti vizsgálóeszközöket (POCT) szereztünk be, amelyek segítségével egy csepp vérmintából is hasonló eredményeket kapunk, mint egy kórházi laborban. Ezek kiegészítik a fizikális vizsgálatot, és segítenek a gyógyszer, a gyógymód megválasztásában. 

Mivel találkozunk egy gyerekorvosi rendelőben legtöbbet? A fertőző betegségekkel. Ma már látjuk, hogy óriási szükség van arra, hogy antibiotikumot csak akkor adjunk a gyereknek, amikor az valóban szükséges. 

Hogyan működik egy vérképautomata? 

A rendelőben le tudjuk venni egy kisgyerek vérét, de nem kell vénát szúrni – ami nagyobb fájdalommal járna neki –, hanem ujjbegyből, négy–öt csepp vérből olyan értékeket nézünk, amik igazolják, hogy bakteriális vagy vírusfertőzéssel állunk-e szemben. Gyerekkorban a betegségek 90–95 százalékát vírus okozza, tehát nem kell rájuk antibiotikum. 

A védőoltások tekintetében is több újítást vezetett be. Van, amit elsőként az országban. Mit lehet ezekről tudni? 

Nagyon sok oltást adunk be a mindennapokban, legyen az kötelező vagy ajánlott. Viszont a nemzetközi adatok is azt mutatják, hogy a gyermekkorban az egészségügyben elszenvedett fájdalom leggyakrabban a védőoltásokhoz, a tűszúráshoz köthető. Ez a gyereknek sem kellemes, és én sem szeretek fájdalmat okozni. Sokszor nagy stresszel, hisztivel jár – érthető okból –, ha oltásra jönnek. A kezdetektől olyan módszereket kerestünk, amikkel a fájdalmat és a stresszt csökkenteni lehet. Elsőként Amerikából szereztem be egy úgynevezett shot blocker eszközt: ez egy műanyag lapocska, a hátulján sok műanyag tüske található. 

Ha ezeket a bőrhöz nyomja az ember, akkor a fájdalomérző receptorokban felszabadul a jelátvivő anyag. Így amikor oltáskor a tűt középre szúrom, a központi idegrendszer felé a receptorok nem tudják közvetíteni a fájdalmat. 

Miután elkezdtem használni, szerencsére sok kollégám átvette. De bevezettük a szoptatás közbeni oltást is, mert ennek fájdalomcsillapító hatása van. Egyes időszakokban akár száz százalékban így oltjuk a csecsemőket. 

Később szembe jött velem a Bethesda Gyermekkórházban a vérvételeknél használt VR szemüveg. Ha felveszik a kis betegeim a szemüveget, papírrepülővel repülnek, gyémántokat gyűjtenek, vagy pingvinnel csúsznak, miközben én vért veszek tőlük, vagy beadom nekik a védőoltást. Jelenleg Magyarországon még csak én használom a háziorvosi praxisban, de remélem, ahogy a shot blocker, úgy ez is el fog terjedni. A VR szemüveget egy alapítványtól kaptam ajándékba, hiszen az állami támogatás nem elég mindenre. 

A WHO célkitűzése – és szerintem is ez a jövő –, hogy tűmentesen tudjunk oltani. Ne kelljen tűt szúrni a gyerekek izmába. Erre ugyanis van más módszer, létezik egy úgynevezett jet injektor, amely nagy erővel préseli be a bőrön át az izomba a hatóanyagot. 

Kép

Fotó forrása: Richter Gedeon Nyrt.

Sok újításról, jó gyakorlatról beszéltünk, de másrészről milyen gyenge pontokat lát a hazai gyermek alapellátásban? Miben kell fejlődni?

Abban, hogy többen legyünk mi, gyermekháziorvosok. Ezt pedig úgy lehet elérni, ha lehetőséget kapunk a fejlesztésekre. Amikor egy pályázaton keresztül kapok támogatást, azt mindig a fejlesztésekre fordítom. Fontos, hogy lássák a fiatal szakorvosok, hogy igenis van lehetőség fejlesztésre. Kórházi körülmények között egyszerűbb dolgozni, mert ott minden adott: a konzílium, az eszközök, a gyereket tetőtől talpig ki lehet vizsgálni. Viszont az alapellátásban egyedül vagyok, nekem kell ott, helyben meghozni a döntést, szűkös eszközlehetőségekkel. Az lenne a cél, hogy jöjjenek fiatal, lelkes szakorvosok. 

Azt vallja, hogy a háziorvosok feladata a szülők oktatása is. De hogyan segítheti jól a háziorvos munkáját egy szülő?

A háziorvos és a szülő között a kölcsönös bizalom a fontos, nekünk is az a jó, ha olyan szülőkkel találkozunk, akikben megbízhatunk, akikről tudjuk, hogy azt teszik, úgy látják el otthon a gyereket, ahogy mi javasoljuk. A gyerek érdeke, hogy mindketten egyet akarjunk, egy közös út legyen.

Aki gyereket vállal, nagyon sok mindent vállal azzal együtt: a nevelését, az öltöztetését, az étkeztetését és az egészségét is. Azt is vállalja, hogy 0-24-ben, különösen az első években, a gyermeke mellett van. 

A szülő az első monitor, akinek észlelnie kell, ha a gyerekének valami megváltozott az egészségében, tünetei vannak, hiszen nincs mellette folyamatosan egy orvos vagy egy nővér. 

Alapvető, enyhe betegségeket el kell tudniuk látni. 

A mai világban már kikerültünk a nagyszülők védőernyője alól, míg a korábbi évtizedekben jellemző volt a többgenerációs együttélés, a nagyszülők besegítettek a gyereknevelésbe. Ez most már nincs így, a szülők sokszor az internet világából tájékozódnak, ezért fontos, hogy ez hiteles forrásból történjen. 

Ezért edukálja közösségi oldalán is a szülőket? 

Igen, nemzetközi irányelvek alapján írok tájékoztató anyagokat. Influenza, nátha ellátása és sok egyéb kérdésben szoktam megnyilvánulni. Azt látom, hogy sok a tévhit, ha bemegyünk a patikába, százmillió dolgot lehet kapni, de ezeknek a 99,9 százalékát feleslegesen vesszük meg gyerekkorban. Pedig fontos, hogy megfelelő legyen az otthoni házipatika: fiziológiás sóoldat orrtisztításhoz, hányás, hasmenés esetére orális rehidráló folyadék (ORS), kétféle lázcsillapító, antihisztamin, sebkezelésre fertőtlenítők, kötszerek – ezek alapvető kellékek. 

Kép

Fotó forrása: Richter Gedeon Nyrt.

Térjünk még vissza az oltásokhoz: igaz, hogy drámaian csökken a beléjük vetett bizalom?

A saját praxisomban szerencsére nem tapasztalom, nagyon ritka, amikor valaki nem kér egy oltást. De a koronavírus-járvány óta úgy általában félnek az emberek a vakcináktól. Ezzel leginkább a közösségi médiában, a bejegyzéseim alatt találkozom. Elfelejtettük, hogy volt kanyaró, voltak korábban is járványok. A szülők nem félnek a kanyarótól, a rubeolától, a gyerekbénulástól. Nem félnek, mert nem érzik a saját bőrükön. 

Csak azt felejtik el, hogy ezektől azért nem kell most félni, mert már át van oltva a társadalom. Már nem emlékszünk, milyen volt, amikor vastüdőkben feküdtek a gyerekek.

Öt-tíz év múlva milyennek szeretné látni a hazai gyermek-alapellátást? 

Az lenne a legjobb, ha minden gyereket gyerekgyógyász szakorvos látna el. Ha minden gyerek a lakóhelyéhez közel minél magasabb szintű ellátást kapna meg, hogy ne kelljen a kórházi szakrendeléseket terhelni, a várólistákat növelni. Ne kelljen utazni egy beteg gyerekkel. Legyen helyben gyermekháziorvos, aki járóbeteg-szakrendelőként működhetne. Sajnos ez idealisztikus jövőkép, mert drámaian fogyatkozunk, magas a hazai gyermekorvosok átlagéletkora, másrészt a csáberő sem túl nagy: kevesen döntenek úgy, hogy a kórházakból inkább háziorvosi praxisra váltanak. 

A Richter Érdemérem különdíját vehette át Tudomány és Innováció kategóriában. Mit jelent önnek ez a díj? 

Hatalmas elismerés, óriási öröm és büszkeség. De hozzá kell tenni, hogy nem csak az én érdemem. Kitalálhatok egyedül sok mindent, fejlesztéseket, de kell egy komplett rendelői, illetve otthoni családi háttér, hogy ezt az energiát jóra tudjuk fordítani. Az asszisztensem, Széll-Éles Adrienn rengeteg energiát fektet az én „őrültségeimbe”, a kis találmányaimba. Használja is ezeket az eszközöket. Egy rendelő üzemeltetése nem napi nyolc órából áll, ezért a családomnak is abszolút hálás vagyok, hogy támogatnak. Ez egy széleskörű csapatmunka. 

Kép

A Richter Érdemérem díj díjazottjai a zsűri tagjaival − Forrás: Richter Gedeon Nyrt.

A Richter Gedeon Nyrt. és szakmai partnere, a Magyar Orvosi Kamara (MOK) együttműködésének eredményeként 2022-ben életre hívott hiánypótló, rangos szakmai elismerést, a Richter Érdemérem Díjat olyan egészségügyi szakembereknek ítélik oda, akik jelentős és kiemelkedő teljesítményt nyújtanak az orvostudomány területén. Idén hét háziorvos vehette át a Richter Érdemérem Díjat. Dr. Tordas Dániel „Az év legkiemelkedőbb tudományos vagy innovációs munkáját végző háziorvosa” kategóriában különdíjban részesült. A nyertes pályázatok a richtererdemerem.hu weboldalon elérhetők.

A Richter Érdemérem Díjra 2025-ben is minden, aktív praxissal rendelkező, Magyarországon tevékenységet folytató, alapellátásban dolgozó háziorvos pályázhat. Bővebb információk a  www.richtererdemerem.hu weboldalon.

A cikk a Richter Gedeon Nyrt. támogatásával készült.

– A hírek szerint egyre kevesebben jelentkeznek pedagógusképzésre. Milyen változásokat von ez maga után? 

– Ennél kicsit árnyaltabb a kép. A 2013 után bevezetett pedagógus-életpályamodell több mint kétszeresére emelte a pedagógusképzésre jelentkezők számát. Főiskolánkra is több mint dupla annyian jelentkeztek, mint az elmúlt években. Sajnos azonban ez még így is kínzóan kevés, mivel a pedagógustársadalom közel fele ötven év fölötti. Nagyon sokukat nyugdíjasként visszafoglalkoztatják, de ez csak időlegesen segít a helyzeten. Valószínűleg sok egyéb átmeneti megoldásra is szükség lesz majd: az óvópedagógusok egy részét bizonyos mértékben helyettesítheti technikusi végzettséggel rendelkező óvodai nevelő, a tanítók pedig föltaníthatnak felső tagozatba. Az elmúlt években sokféle rövid ciklusú pedagógusképzést is bevezettek a tanárhiány enyhítésére. 

– Nemrég Tallinnban és Helsinkiben járt egy szakmai úton, amelynek keretében számos iskolába látogatott el. Mit tapasztalt? Mi az, amit érdemes az észtektől és a finnektől átvenni? 

– Észtországban sok szempontból ugyanolyan körülmények között oktatnak a pedagógusok, ami ellen a magyarországiak méltán berzenkednek: magas óraszám, kötött tanterv, nem túl sokféle tankönyv, ugyanolyan iskolák és iskolások vannak náluk is. 

Majdnem az egyetlen különbség a közgondolkodás: sokkal jobban számít, hogy a gyerekek tanuljanak, és jobban megbecsülik a pedagógusokat. 

Ez teljesen az ellentéte annak, mint amit Magyarországon a hivatalos megnyilvánulásokban és az utca emberétől hallunk, nálunk ez egy lesajnált pálya. 

Az észtekéhez hasonló a hozzáállás Helsinkiben is, aminek megtapasztalásához elég bemenni egy órára a városi könyvtárba: fontosnak érzik, hogy együtt képezzék magukat, fejlődjenek. Emellett Finnországban több pénz áll rendelkezésre az újítások megvalósítására, például a tanárok olykor tízfős csoportokat tanítanak, ami jelentős pedagógiai előnyt jelent. Ugyanazt csinálják, ugyanolyan munkafüzetből, mint itthon, de ennyi gyerekkel sokkal hatékonyabb, a diák is máshogy érzi magát, és a hatás is más. Továbbá, a különböző problémákkal küzdő gyerekekkel gyógypedagógiai asszisztens tud foglalkozni. 

– A finn oktatás inkluzív jellegéről is gyakran hallani: hogy a többséggel együtt tanul a bevándorló családból származó, az értelmileg sérült és a tanulási nehézséggel küzdő gyerek. 

– Ez nem egészen van így. Ha egy gyerek nem tud úgy haladni az órán, mint a többiek, mert nem érti a a befogadó ország nyelvét, vagy nem tudja, illetve nem akarja követni a tananyagot, mivel viselkedészavaros, akkor elviszik egy másik terembe, és ott külön foglalkoznak vele. Ez is egy fajtája az együtt tanulásnak, és számomra rokonszenves. Sokat segít a lemaradóknak, hogy utolérjék a társaikat – jó volna, ha ezt mi is meg tudnánk oldani. Egy osztályban a tanulási zavarok széles spektrumába tartozó gyerekek járhatnak, és akármilyen felkészült is a pedagógus, egyszerűen képtelenség és nem elvárható, hogy mindegyiküket különböző módon tanítsa. Ehhez nélkülözhetetlen, hogy segítői legyenek. 

– Visszatérve a pedagógusok hazai helyzetére: mi vezetett ideáig, hogy ennyire csorbult a tekintélyük? 

– Ez nagyrészt az 1950-es évek történelmi fordulatával magyarázható, amikor értelmiséginek, és ezen belül tanárnak lenni nagyon gyanús és veszélyes dolognak számított. A rátermett, önálló, kreatív pedagógus veszélyforrást jelentett a Rákosi- és a Kádár-rendszerben. Ha előbbi nem is, de a Kádár-korszak erősen beitta magát a hétköznapjainkba és a gondolkodásunkba. 

– Mit lehetne tenni, hogy vonzóbbá váljon a fiatalok számára ez a pálya? 

– Az, hogy a szakma megítélése változzon, nagyon komoly, tudatos – bocsánat a szóért – propagandát igényel. Világossá kell tennünk egymás számára, hogy az egyik legfontosabb dolog a gyerekeink pedagógusainak az utánpótlása. 

Legalább olyan fontos a pedagóguspályáról tévéreklámot és óriásplakátot csinálni, mint egy mosóporról vagy bármi másról. 

De ki is megy pedagógusnak? Az, akinek tetszett, amit az iskolában látott. Vagyis, aki inkább ragaszkodik ehhez a rendszerhez. Mégis, amikor visszamegy, sok esetben arculcsapásként éri a negatív fogadtatás. Ez pedig kétségtelenül hamar kudarchoz és kiégéshez vezet, és nem teszi vonzóbbá a pedagóguspályát. Komoly újragondolásra volna szükség az oktatásban, mert anélkül, hogy tudnánk, mit akarunk, csak tesszük, amit megszoktunk. 

A pedagógusok soha nem voltak a felső tízezer tagjai, nem kerestek sok pénzt, de a szakma világos volt, világos pályaképpel, és igazából ez van most válságban. Ha az iskolákban szerényebb jövedelmű, de a hivatásukkal elégedett tanárok oktatnának, biztos, hogy a gyerekek is inkább szeretnének pedagógusok lenni. De az akármennyi fizetésemelés után is kiégett, tanácstalan, helyét kereső pedagógusokat látva, nem fogják ezt a pályát választani. 

– Gondolom azért is volna szükség új módszerekre, mivel a gyerekek is rengeteget változtak. 

– Nem annyira, mint amennyire szeretnénk ezzel magyarázni a jelenségeket: az ember agyműködése, érettsége, alapvető antropológiai tulajdonságai nem változtak meg. Nyilván az agyunk, a viselkedésünk adaptálódik kicsit a mobiltelefonozáshoz és sok mindenhez, ami változik körülöttünk, de alapvetően ugyanazok vagyunk, ugyanolyan képességekkel és vágyakkal, ugyanolyan ritmusban fejlődünk, mint ötezer évvel ezelőtt. Ami változott, az a munka világa: száz éve padokban ülő, feladatokat végrehajtó diákok versenyeztek öt osztályzatért, míg a felnőttek munkagépek mellett álltak, vagy irodákban ültek íróasztaloknál, egymással versenyeztek és feladatokat hajtottak végre. 

Ma inkább csapatban, projekteken dolgoznak, problémákat oldanak meg, komplex feladatokat végeznek, mert az egyszerűeket már gépek hajtják végre. Erre kellene felkészítenünk a gyerekeinket. 

– Ugyanakkor egyre több a figyelemzavaros, tanulási nehézséggel küzdő diák is, ez mivel magyarázható? 

– Orvosilag bizonyított, hogy a mobilozás és az online létezés tömegeknél okoz komoly károsodást. De rengeteg egyéb inger éri a gyerekeket, ami szellemi, pszichés torzulásokhoz vezet, például a környezetszennyezés is ide tartozik. Ugyanakkor a fenti problémákkal küzdők kétszáz évvel ezelőtt nem vettek részt oktatásban. Akkor még a világ társadalmának körülbelül húsz százaléka járt iskolába tizenöt éves koráig, most közel kilencven százaléka. Ez nagy különbség. És mi az iskolákban úgy viselkedünk, mintha ugyanannak a felső tízezernek tanítanánk. 

Egy ADHD-s vagy egy Miskolc melletti zsákfaluban, nehéz körülmények között élő kisgyereknek ugyanazt a teljesítményt kell nyújtania, mint azoknak, akik egy jól működő családból jönnek, esetleg magántanárok segítik őket. Úgyhogy első körben nem arról van szó, hogy egy-egy gyerekkel nem tudnak megküzdeni a pedagógusok, hanem hogy egy nagy szerkezeti változás történt, amelyre komolyan fel kell készíteni őket. Nálunk például minden hallgatónak romológiát kell tanulnia, hiszen itt vagyunk Északkelet-Magyarország kapujában, és a gyerekek tíz-húsz százaléka cigány származású. 

Kép

Fotó: Éder Vera

– Egy előadásában a mesterséges intelligencia hátrányaira hívta fel a figyelmet, amely azonban kezd megkerülhetetlenné válni az oktatásban is. Hogyan lehet segítője a pedagógusoknak? 

– Egyelőre megoszlanak róla a szakmai vélemények; én azok táborához tartozom, akik az arany középútban hisznek. A mesterséges intelligencia és a technológia egyfelől nagyon veszélyes, ahogyan egy vonat is, ha elé állunk, de amúgy nyugodtan közlekedünk vele. A mikrosütőtől a mesterséges intelligenciáig mindent lehet használni, ha értünk hozzá. Egyelőre nem állunk nyerésre ebben. Nemhogy a mesterséges intelligenciáról, de a mobilhasználatról sem tudnak eleget a szülők és a társadalom a gyerekek viszonylatában. 

Egyébként van, ahol már robot tanító néni is oktat, például Indiában. Azokban az országokban, döntően Fekete-Afrikában, ahol nincs elég tanár, a semmi helyett ez is megoldás. 

Továbbá vannak olyan területei a pedagógiának, ahol különösen hatékony tud lenni a technológia, például bizonyos alapvető idegrendszeri vagy mentális lemaradásokkal küzdő gyerekek esetében. A nyelvoktatásban, a matematikaoktatásban, vagy a különleges gyerekek fejlesztésében a mesterséges intelligencia annyira érzékenyen személyre szabott tud lenni, amennyire egy pedagógus nagyon nehezen. 

Ez természetesen nem helyettesíti az emberi segítséget, kommunikációt és szeretetet, ahogyan azt a koronavírus-járvány alatt is megtapasztaltuk. Igaz, fantasztikus innovációk születtek, és belopta magát az életünkbe, mégsem működött az online oktatás. Nem tudta pótolni a személyes kapcsolatokat, belebetegedtek a gyerekek, rossz eredmények születtek, a PISA-eredmények nemzetközi romlása is egyértelműen a Covidnak köszönhető. Érdekes visszaigazolás volt ez arra, hogy az ember és ember találkozása nem váltható ki. 

– Intézményükben 3D pedagógiát is oktatnak. Erre miért van szükség? 

– A 3D tanulás alapszintű szakirányú továbbképzésen pszichológusok magyarázzák el, hogy például egy autizmus spektrumzavarral élő gyereknél milyen fejlesztő hatással bír az, ha három dimenzióban modellezik. De nem csak emiatt érdemes használni. A 3D nyomtatónál vagy a robotikánál az absztrakt gondolkodás, a technika és a kézzelfogható valóság kapcsolódik össze: például elképzelek valamit, transzponálom egy 3D nyomtató modellező programjába, hogy aztán ismét egy valós dolgot fogjak a kezembe. 

Mindez azért fontos, mert a gyerekek egyre inkább átsodródnak abba, hogy csak az online világban léteznek, és nem tudnak mit kezdeni a valós emberekkel, párbeszédekkel és a természettel. 

Ezekkel a technológiákkal abban igyekszünk segíteni nekik, hogy a virtuális és a természetes valóság között könnyebb legyen az átjárás. 

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2024. szeptemberi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

A fenti felsorolást olvasgatva biztosan mindenkinek eszébe jutott legalább egy ismerős, családtag, aki valamilyen okból az általánostól eltérő étkezési mintát követ. Ezek hátterében állhat allergia, érzékenység vagy egyéb egyészségügyi indok, ugyanakkor az sem ritka, hogy ideológiai okok húzódnak meg a speciális étrend mögött, mint például a vegetarianizmus vagy a veganizmus esetében.

Speciális étrend mellett az élet korántsem egyszerű, a legtöbb mentes élelmiszer a hagyományos termékeknél eleve jóval drágábban érhető el, és a nem otthon elköltött étkezések még több fejtörést okoznak. 

A magyar konyha minderre rátesz egy lapáttal, hiszen a tradicionális ételek a legtöbb érzékeny számára nem kedveznek, ugyanis rendszerint búzalisztet, tejterméket vagy húsféléket tartalmaznak.

Édes ünnep

A hétköznapok is tudnak húzósak lenni, mégis talán az év egyik legnehezebb időszaka a karácsony. Minden háztartásban megvannak a saját szokások a karácsonyi menüt illetően, az ünnep épp ezektől lesz különleges. Nálunk hagyományosan a szenteste szól a közös együttlétről, a nagy családi vacsoráról, ahol kihagyhatatlan az aperitif mellé társuló tepertős pogácsa, a halászlé, a tejföllel vastagon megpakolt töltöttkáposzta, a gőzölgő bejgli vagy a mennyei linzerkarikák és a cukormázzal díszített mézeskalácsok a fenyőfán. 

Ezekből kimaradni a legtöbb esetben nem könnyű, már csak a közös étkezések és ízélmények miatt sem, aminek kohéziós ereje van az asztalt körbeülő családtagok, barátok között. Másrészt ki szeretné kihagyni a nagymama főztjét és a különlegesebbnél különlegesebb fogásokat? Azonban van, hogy az élet vagy egy személyes döntés közbeszól… 

Így történt, hogy amikor eldöntöttem, hogy elhagyom az életemből a húst, és vegetáriánus leszek: a közös étkezések teljes mértékben átalakultak. Nyilván ez egy saját döntés, afféle édes teher, így a jó cél és a belső elhivatottság könnyen motiváló tud lenni az ünnepek alatt is. 

Azonban a tág családi és baráti körben látom, hogy az ételintolerancia vagy -allergia átvészelése sokkal nagyobb kihívást okoz ezekben az időszakokban.

Immár öt éve, hogy nálam a karácsonyi menü gombakrémlevesből, vegetáriánus töltött káposztából áll, szilveszterkor pedig elengedhetetlen a húsmentes lencseleves. 

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Kis karácsony, nagy fájdalom

Szerencsére ma már egy fokkal könnyebb speciális étrendet folytatni, mint mondjuk a ’90-es években, hiszen rengeteg étel elkészíthető alternatív alapanyagok felhasználásával, bármelyik finomság rekonstruálható. Ennek ellenére rengeteg olyan személyes történetnek voltam a főhőse vagy a szemtanúja, amikor a csillagok szerencsétlen együtt állása révén mégis kellemetlen szituáció adódott a speciális étrendnek köszönhetően…

Vegyük például a karácsonyi rokonlátogatások esetét. A szűk család valószínűleg tisztában van az egyéni étkezési igényekkel, a távoli rokonság azonban korántsem biztos, hogy képben van ezekkel a speciális szükségletekkel.

Sok esetben azonos élelmiszer különböző intoleranciákat válthat ki, például a tejtermékeknél, ahol nagy jelentősége van annak, hogy valaki laktózérzékeny vagy tejfehérje-allergiával küzd. Ahogy az sem mindegy, vegán vagy vegetáriánus vendégeket várunk! Az efféle kavarodások nagy valószínűséggel csak utólag derülnek ki, ám a kellemetlenség annál nagyobb, mivel senki sem szereti egy kanapén fekve, gyomorfájdalommal tölteni az ünnepeket. 

Az sem a legkellemesebb vacsoratéma az ünnepi asztal fölött, ha a vendéglátó megállás nélkül szabadkozik a kellemetlenség miatt. 

Mit tehetünk ilyenkor? A bőségesen telepakolt ünnepi asztalon kizárt, hogy semmi olyan ételt ne találnánk, ami a preferenciának megfelelő. Amennyiben ez a szerencsétlenség mégis bekövetkezne, jöhet az improvizáció: a terülj-terülj asztalkámról a zöldségekkel gazdagon körített rögtönzött egytálételek életmentők lehetnek!

Egy másik ilyen típusú véletlen lehet a keresztkontamináció, ami létrejöhet olyan esetekben, amikor egy adott élelmiszergyár egy üzemen belül készít búzalisztes és gluténmentes termékeket is. Ezt kötelező a csomagoláson feltüntetni, azonban nem elegendő csak erre odafigyelni, hiszen a keresztkontamináció veszélye minden háztartásban fennállhat, legyen szó egy rosszul elmosott edényről vagy egy olyan fakanálról, amellyel egyszerre két levest is kevergetnek. Valljuk be, hébe-hóba ez minden háztartásban megesik, főleg, ha olyan nagy forgalom van a konyhában, amilyen karácsonykor adódik.

Van megoldás?           

Az elsődleges kulcs természetesen itt is a kommunikáció. Hogyha friss keletű életmódváltást alkalmazunk, vagy a közelmúltban kaptunk orvosi diagnózist, akkor erre nem szégyen felhívni a vendéglátóink figyelmét. Utólag persze mindenki okosabb – de néhány kellemetlen szituációból tanulva ma már ezt én is sokkal bátrabban jelezném a rokonság, baráti társaság felé, még akkor is, ha nem egyöntetű ujjongás fogadja a hírt.         

Ha félünk a tévedéstől vagy esetleg a keresztkontaminációtól, akár fel is ajánlható, hogy viszünk magunkkal ételt a karácsonyi látogatásra. 

A főétel elkészítése sok esetben nem feltétlen okoz problémát, a desszert vagy az előétel annál inkább! Gluténmentes liszttel sütni nem mindig sikerül elsőre tökéletesen, és az sem könnyű, ha a tojást kell kihagyni egy piskótából, esetleg a sajt vagy a hús nem lehet rajta a hidegtálon. 

Én előszeretettel készítek mindenmentes sütiket vagy növényi alapú hidegtálat akkor is, ha én megyek vendégségbe. Egyrészt ez egy egyszerű gesztus a vendéglátó felé, másrészt biztosan mindenki számára lesz alternatíva, végezetül pedig az egymás között kicserélt recepteknél nincs nagyobb öröm! 

Ha pedig én vagyok a vendéglátó, és tudom, hogy olyan ismerős érkezik, aki speciális étrendet folytat, igyekszem jó alaposan utánaolvasni az adott érzékenység sajátosságainak. Ha marad bennem bizonytalanság, inkább kérdezek. Így egészen biztos a félreértések elkerülése, és még olyan menüt is ki lehet közösen találni, amivel biztosan nem lőhetünk mellé! Nem utolsó sorban megoldás lehet az ételrendelés is, hiszen rengeteg teljes mértékben glutén- és laktózmentes vagy épp vegán étterem található immár országszerte. 

Vega töltött káposzta négy főre
Hozzávalók:
10-15 savanyított káposztalevél
250 gramm előfőzött rizs
100 gramm kukoricadara
1 fej vöröshagyma
3-4 gerezd fokhagyma
200 gramm őzlábgomba
2-3 nagyobb sárgarépa
só,bors,
majoránna
kapor
füstölt pirospaprika

A rizst, a kukoricadarát, a vékony szeletekre vágott őzlábgombát, a lereszelt sárgarépákat és a felaprított fokhagymát és vöröshagymát egy nagy tálba helyezzük, jól összekeverjük és ízlés szerint fűszerezzük. Az így összeállt töltelékből nagyjából 10-15 savanyított káposztalevelet is megtölthetünk, amelyet közepes lángon 35-40 percig, fedett lábosban főzünk. Ez persze csak egy lehetséges opció az elkészítéshez, nálunk néha készül szójagranulátummal, a főzővízbe helyezett füstölt tofudarabkákkal, vagy paradicsomszósszal egyaránt. Ízlés és kreativitás szerint bátran egyénre szabható recept!

Rossz berögződések és tévhitek

Sajnos minden próbálkozás ellenére a magyar konyha és néplélek sokszor nem könnyíti meg a speciális étkezést. 

Nem is tudom, hányszor mondták már nekem, hogy „A szalonna csak fűszer!” vagy a tejfehérje-érzékeny ismerősömnek, hogy „Minden fejben dől el!”... 

Az étkezésről való tévhitek leépítése egyáltalán nem könnyű, különösen az idősebb korosztályok körében, akik étkezés terén egész másképp szocializálódtak, aminek nyomán nehéz a XXI. század rendkívül változatos étkezési szokásaihoz alkalmazkodniuk. Sok esetben az utóbbi évtizedben behozott új importtermékek is ismeretlenek számukra, így a klasszikus alapanyag-palettát náluk nem váltotta fel napjaink színes választéka. A paradigmaváltás nem egyik napról a másikra következik be, de ha beszélünk ezekről a kérdésekről, a nézeteltérések is könnyebben elkerülhetők.