„Még nem fejezted be az életedet” – Egy negyvenéves tinédzser a heroin rabságában
Meddig tudunk segíteni a bajba jutott gyermekünknek? Mikor jön el az a pillanat, amikor a család biztonsága előbbre való, mint azé, aki nem akar vagy nem tud megkapaszkodni a feléje nyújtott kézben? Interjúalanyom – aki a cikkben fiktív néven szerepel – eszembe juttatja, milyen sok döntést hozunk, amíg a gyermekünk felnőtté válik. Szóljunk-e harmadszor is, hogy kösse be a cipőjét, vagy majd megtanulja, ha elesik? Üljünk-e mellette a leckeírás idején, vagy majd rájön, hogy az eredményért dolgozni kell? Aggódjunk-e a baráti társasága miatt, vagy bízzunk abban, hogy képes vigyázni magára? Hiszen nem tudjuk, hogy az apró döntések mikor változtatják meg a sorsunkat.
„A heroint elég egyszer kipróbálni”
Eszter hetedikes koráig kitűnő tanuló volt, tehetségesen rajzolt, és bár apja évek óta súlyos betegségekkel küzdött, szüleivel és húgával viszonylag nyugodt, átlagos életet élt egy budapesti társasházban a nagyszülők szomszédságában. A feltűnően szép tizenöt éves lány néhány utcával odébb kutyasétáltatás közben összehaverkodott néhány fiatallal. Megtetszett neki közülük egy srác, akiről hamarosan kiderült, hogy drogozik, de Eszter azt gondolta, majd ő segít neki kimászni ebből. Mígnem egyszer a fiú azt mondta neki: „Te csak ne dumálj, ha nem tudod, miről van szó, próbáld ki!” Kipróbálta.
„A heroint elég egyszer kipróbálni… iszonyatosan erősnek kell lenni ahhoz, hogy valaki utána megálljon” – mondja Eszter anyja, Rita, aki ma már sokat tud a függőségről. „Egy-két hónapba telt, mire észrevettük. Kiderült, hogy lóg a suliból, romlottak a jegyei, de a kamaszkornak tudtuk be, azzal nyugtattam magam, hogy ennyi idősen már én sem vettem olyan komolyan a tanulást.
Aztán megtaláltuk az égetett fóliát, és bevallotta, hogy heroinozik. Bementem a suliba, és nyíltan elmondtam, hogy mi történt, segítsenek. Válaszképpen kirúgták.
Másik iskolát kellett keresnünk, de onnan is kezdett kimaradozni. Természetesen orvoshoz is mentünk, a gyerekorvos széttárta karját, hogy neki ilyennel még nem volt dolga, de majd utánanéz... Abban az időben Magyarországon még nem volt egyszerű droghoz jutni, »szipusok« bukkantak fel itt-ott, leginkább fiatalok, akik ragasztót vagy hígítót szívtak nejlonzacskóból. Eszterrel eljutottunk dr. Funk Sándorhoz, aki azt mondta, üdvözöl minket egy életre szóló programban. Csak néztünk, hogy miről beszél? Igaza lett” – emlékszik vissza Rita.
„Ez a hely nem csecsemőnek való”
Folyamatos orvostól orvosig járkálás következett. Minden nagynevű szakembernél megfordultak. Hetente többször mentek a pszichiátriára, hogy Eszter megkaphassa a megfelelő gyógyszert, amelyhez csak ott lehetett hozzájutni. „Borzasztóan nehéz időszak volt – meséli Rita –, mindig este, munka után mentünk az orvosságért. Hazafelé az alsó rakparton autóztunk, azóta is van egy családi mondásunk: »De gyönyörű ez a Budapest!«. Ez volt ezeknek az utaknak az egyetlen pozitív élménye, amit igyekeztünk mindig megélni. Azóta már az unokámnak is mondom, ha a Duna-parton autózunk” – mondja mosolyogva Rita.
Eszter többször volt néhány napos, illetve hetes kórházi bennfekvésen, aztán a Rehabilitációs Otthonban a Baranya vármegyei Kovácsszénáján. „Ez idő alatt meg kellett szakítania mindenkivel a kapcsolatot, szülővel, testvérrel, nagyszülővel. Rendszeresen érdeklődtünk telefonon, küldtünk neki ennivalót, mindenfélét, de neki azt mondták, hogy a család nem jelentkezett. Ezt nem bírta ki, meglépett. Jött egy telefon, hogy eltűnt, és ha huszonnégy órán belül visszaviszem, akkor úgy veszik, hogy nem szökött meg.
Azonnal indult az őrült keresés, elmentünk érte, és visszaértünk huszonnégy órán belül. De Eszter újra lelépett, nem akart ott maradni. Félbeszakadt a rehab, de ezután is folyamatosan jártunk pszichiáterhez. Többek között a médiában nagy nevet szerzett, ismert dokihoz is, aki behívta még apósomékat is, hogy a család segítségével egyforma kereteket állítsunk föl. Ez jó volt, viszont Eszternek nem esik nehezére úgy csinálnia, ahogyan azt elvárják tőle.
Úgy engedte őt el a doki, hogy ez az eset élete egyik legnagyobb sikere, a könyvébe is belekerült. Eltelt egy-két hónap, és a lányunk visszaesett, ugyanott folytatta, ahol korábban abbahagyta.
Amikor a férjem már ágyban fekvő beteg volt, megesett, hogy Eszter kiállt az ablakba, hogy ő most leugrik, rendszeresen ellopkodta otthonról a pénzt, eladogatta a könyveinket. Amikor az apja meghalt, a nagyszobára raktunk egy rácsot, és a kisebbik lányommal a rácsos szobában éltünk. Volt olyan, hogy arra értem haza, a rács szét van fűrészelve. Eszter az életének sok eseményére, helyzetére nem emlékszik, hogy hol volt, mi történt vele, az életének egyharmada ilyen” – sóhajt Rita, aki egy idő után újra férjhez ment, és elköltöztek a lakásból, Eszter pedig ott maradt.
„Emlékszem, várandósan arra érkeztem oda, hogy idegenek vannak benn, Eszter nem tud magáról, az ismeretlen emberek pedig nagy szatyrokba pakolják össze a holminkat. Ma már mosolygok magamon, ugyanis elkértem a személyi igazolványukat, aztán elzavartam őket. Igaz, el is mentek. Amikor megszületett a kisfiunk, Eszter épp kórházban volt. Amikor látogattam, heteken át magammal vittem az icipici babát az OPNI-ba, de egy idő után rám szóltak, hogy ez a hely nem való csecsemőnek, nem tudják garantálni a biztonságát.”
„Bennem már néhányszor meghalt Eszter”
Az elmúlt évtizedek alatt egy kivétellel az összes szakember azt javasolta Ritának, hagyni kell a drogost, hogy lemenjen a legmélyebb pontra, és onnan épüljön föl. De ő ezt nem tudta, ma sem tudja megtenni: „Hiszen ebbe beletartozik a kurválkodástól kezdve az alkoholizmuson át a hajléktalanságig minden! Lehet, hogy nem jót tettem vele, fogalmam nincs. Talán már nem élne. Az is lehet, hogy saját magától föltápászkodott volna…”
„De az biztos, hogy nem ő akart a világra jönni, hanem mi szerettük volna, hogy legyen gyermekünk. Ő lett az. Akkor én nem hagyhatom a sorsára, akármennyire is tönkreteszi az életünket.”
Volt olyan, hogy évekig külön laktak, de Rita szerint az volt a legnehezebb: „Ő néhány faluval arrébb élt egy nagydarab sráccal, majd miután meghalt az anyósom, az ő házába költöztek. Ahol két drogos él együtt, az sosem harmonikus, gyilkolták egymást. Képzeld el, hogy jársz dolgozni, van egy párod, aki veled együtt kapta csomagban a drogos lányodat, egy kisgyereked, egy másik lányod, ott ma már unokád is van, és éjszaka kettőkor csöng a telefon, és azt üvölti a gyereked a telefonba: »Anyu azonnal hívj rendőrt!«. Hogy hívjak látatlanban egy másik faluba rendőrt?
Ilyen számtalanszor előfordult, olyankor órákig beszéltem velük telefonon. A mai napig, ha éjszaka megcsörren a telefon, teljesen leizzadok. Az a fiú később meghalt a Covid alatt. Valójában bennem már párszor meghalt Eszter is. Volt olyan, hogy újra kellett éleszteni. Még a fiúval elhatározták, hogy lejönnek a szerről, és vállalják a metadonkezelést. A metadon egy droghelyettesítő gyógyszer, amely csökkenti, jó esetben megszünteti más opioid-típusú kábítószerek elvonási tüneteit, de sajnos ugyanúgy hozzá lehet szokni, mint minden más droghoz. Ezért Eszter azóta is szedi.
Akkor a barátjával nyugtatót és alkoholt is használtak a gyógyszer mellé. Ebbe az állapotba bele is süllyedtek. Arról, hogy korábban a drogra honnan volt pénzük, fogalmam sincs. Amíg el nem határozták, hogy lejönnek róla, nem is tudom, hogy hány rendőrségi ügyük volt. Pitiáner lopások, például rúzst loptak, vagy tőlük loptak, és akkor verekedésig fajult az ügy, vagy náluk találtak drogot… De igazán sosem büntették meg egyiküket sem.
A házukban sokszor nem volt fűtés, nem volt kaja, úgyhogy minden héten jártam oda, és vittem a rúd párizsit, tejet, kenyeret. Egy ideig rendeltem ebédet is nekik. Csak aztán láttam, hogy mindent a srác eszik meg, aki több mint százharminc kilós volt, Eszter meg negyven.
Takarítottam is náluk, a csikkek és a fecskendők a földön hevertek, koszos edény volt mindenhol, a konyhába belépni sem lehetett. Aztán Eszternek lett egy másik pasija. Az első fiú is megverte néha, de ez nagyon… Kiverte a fogait. Emlékszem, kihívtuk a rendőrt, akiről kiderült, hogy a srác haverja… de a lányomat sikerült hazamenekítenünk.”
„Én voltam a kis tücsök a füle mellett”
Közben sok más nehéz helyzet, haláleset is terhelte a családot, ezeket Eszter egyfajta piakómában élte át. A házuk emeleti szobájában lakott, követelte az italt, a cigit, de Rita úgy gondolta, ez is jobb annál, mintha nekiindulna a világnak, és akkor megint kezdődik elölről az egész.
„A volt fiúja halála után nem nagyon evett, talán emiatt, talán a legyengült immunrendszere, a sok pia okozta, rettenetes vitaminhiány alakult ki nála. Először nem tudtuk mi baja, nyolc napig hányt, nem bírta felemelni a fejét, de nem engedte, hogy orvost hívjak, végül kihívtuk a mentőt. Egy hónapig volt kórházban, súlyos B12-vitamin-hiányt állapítottak meg nála. Amikor kiengedték, nem tudott sem járni, sem fogni. Visszakerült két hétre az idegklinikára, aztán onnan is hazaengedték, de továbbra sem tudott felkelni. Azt mondták, gyógytornára van szüksége, attól javulni fog, de épp akkor zártak be mindent a koronavírus-járvány miatt.
Nem volt rehabilitáció, úgy került haza, hogy katéterezni kellett, megfordulni sem tudott az ágyban.
Sikerült ápolási segítséget és gyógytornászt szereznünk, egy évig jártak hozzá. Ebben az időszakban a húga is jó fél évig ott lakott a kisgyerekkel heti négy-öt napot, amíg én dolgozni jártam, a fiam pedig iskolába. A párom közben meghalt. Ebben a nagyon rossz helyzetben mutatkozott meg Eszter bátorsága, ereje, kitartása, vagyis az igazi énje. Úgy végezte a gyógytornát, hogy azt el sem hinnéd. Ő alapvetően jó ember, csak a személyisége eltorzult, ezért követeli olyan agresszívan azt, ami kell neki. A nagy betegség után azt mondták az orvosok, az lenne a legjobb, ha semmit sem inna. Ő azonban közölte, hogy nem fog úgy élni, hogy ne ihasson meg egy pohár piát, amikor akarja. Akkor megállapodtunk napi féldeciben, így az ő akarata is érvényesül. Ma is, ha hazamegyünk a fiammal – aki közben felnőtt – és csönd van, a fiam megkérdezi, vajon él-e még. A lányom negyvenéves, a szíve sem az igazi, bár nyomom bele a vitaminokat, és alapvetően hihetetlenül jó géneket örökölt.”
Eszter tavaly elkezdett egy online gimnáziumot, Rita valójában együtt tanul vele: „Én voltam a kis tücsök a füle mellett, hogy gyerünk tanulni, felkelni, csinálni, vizsga lesz, szedjük össze magunkat. Küzdelmek árán, de végül kitűnő lett az első évben. Kicsit olyan, mintha elölről kezdenénk a kamaszkorral, de hát nem is volt kamaszkora igazán…
Sokszor amikor kilép a kis szobája ajtaján, az az első szava, hogy anyu.
Negyvenévesen nem kellene, hogy ez így legyen, azt hiszem, megrekedt a tinédzserkorban, függetlenül attól, hogy annyi élményt élt át, amennyi tíz felnőttnek is sok volna. Van egy negyvenéves tinédzserlányom, aki most arra büszke, hogy mégiscsak érettségizni fog. Én mindig azt mondom neki: »Te még nem fejezted be az életedet«.”
Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
