Megszoktam, hogy csak akkor maradok életben, ha teljesítek, ha a maximumot nyújtom. De a teljesítményhez koncentrált figyelem, szorgalom és idő kell. És időből kevés van. Mondd, te mit kezdesz vele? Azokkal töltöd, akiket szeretsz?

Vajdasági magyar szülők gyermekeként születtem Németországban. Az első, meghatározó tíz évemet éltem ott, majd nyolc-kilenc évig az akkori Jugoszláviában, és 1992-től élek Magyarországon. Tizennyolc éves koromig három különböző országban kellett beilleszkednem, otthonra lelnem. Emiatt nekem az otthon nem kötődik helyhez, csakis az emberhez, ahhoz, akihez tartozom.

Köln külvárosában éltünk, egy kétszintes családi ház emeleti szintjének bérlakásában. Egy csendes, nyugodt utcában, ahol napjában csak néhány kocsi gördült el, és ahol lelkesen rohantam az ablakhoz, ha hallottam, hogy érkezik a kukás autó. Tetszett, ahogy a teherautó hátuljáról le-fel ugrálnak a férfiak, és onnan nézik és járják végig az utcákat. Arra gondoltam, milyen mozgalmas életük lehet, és milyen sokfelé járhatnak. Ez volt az első ábrándképem. A szüleim csak legyintettek: „Jól van, fiam, majd elmúlik!” (mosolyog)

Tizenkét éves lehettem, amikor egy karizmatikus biológiatanár, István bácsi megszerettette velem az élővilágot: szakköröket szervezett nekünk, növényeket gyűjtöttünk, bogarakkal foglalkoztunk. Ekkor eldöntöttem: biológus leszek! Már korábban, Németországban belénk nevelték a teremtett világ ápolását, gondozását. Olyannyira, hogy kisgyerekként ha láttam, hogy valaki eldobta a szemetet, felszedtem és utána vittem: „Elnézést, el tetszett hagyni valamit!”

Az első töréspont az életemben tízéves koromban történt, amikor hazaköltöztünk a Vajdaságba. Emlékszem rá, nem volt egyetértés a szüleim között a döntéssel kapcsolatban: anyu nem akart hazaköltözni, apa igen. 1983 Jugoszláviájában még mindig a második világháború szellemei kísértettek, az emberek elméjében össznépi traumaként éltek a történtek, az iskolák pedig rendszeresen testületileg vitték el a gyerekeket a moziba egy második világháborús filmet megnézni, amelyben egyetlen partizán ötszáz náci katonát agyonver, és ő a nemzet hőse. Ebbe a közegbe érkeztem meg tizenegy éves kisfiúként Németországból.

Bántottak. Szóval, tettel. Volt, hogy kékre-zöldre vertek. A túlélésnek azt a formáját kerestem, ami nemcsak beemel a közegbe, hanem fölé emel. Egy módot láttam erre: a teljesítményt.

A szorgalom, a magány és az akarat vitt előre. Megpróbáltam belekapaszkodni valamibe, ami tartást ad, amit nem vehetnek el tőlem, mint a fa a gyökereibe, úgy kapaszkodtam a tudásba és az átmenetiségbe. Edith Eva Eger írta le: „A földi poklot éltem át – de átmenetinek láttam. És ha átmeneti, akkor túl lehet élnem.”

Kép

Mihalec Gábor

Sokszor mentem haza összeverve, bedagadt szemmel, vérző fejjel. De volt, hogy a rúgások és ütések már nem is fájtak. Megismertem a rendszerszintű tehetetlenséget, mert hiába állt mellettem a tanári gárda, az iskolaigazgató, a bántalmazás mégis mindennap megtörtént. Tizenegy évesen szembesültem azzal, hogy csak magamra számíthatok, illetve két emberre, a szüleimre. Apám beszélt a bántalmazóimmal. Ő volt az én hősöm! Ő olyan férfiképként áll előttem, aki egy végigdolgozott nap után, éjszaka fél tizenkettőkor még bicikligumit ragaszt a garázsban, hogy másnap tudjak iskolába menni. Aki akármilyen későn is jött haza, odabújt hozzám az ágyba és átölelt; aki ifjúsági bajnok volt szertornából a Vajdaságban, és aki után érett korában is megfordultak a nők az utcán. Aki úgy játszott velem, hogy kézen állva is képes volt felmenni a lépcsőn, aki mindenkihez tudott jó és kedves lenni, aki az ellenséget is baráttá tudta szelídíteni. Azt hiszem, hozzá hasonlítok.

Tizenhét évesen ért utol a délszláv háború és a szerelem. Emlékszem arra a fiatal lányra, aki ma már huszonhat éve a feleségem, és amikor először megláttam, fehér madármintás kék pulóvert viselt, szűk farmerrel. Akinek a haja hullámokban omlott le a vállára, és a tincsei közül kivillant két karikafülbevaló. Azelőtt soha senki nem vonzott úgy, mint ő. De az élet ad és elvesz. Ekkor ugyanis a nálam egy évvel idősebb barátomat már bevitték sorkatonának, és meg is ölték. Láttam, ahogy az életerős édesapja egyik napról a másikra megöregedett, hófehér hajú, ráncos, idős emberré változott.

Ekkor biciklivel menekültem el Magyarországra. Nyolcvan kilométert tekertem egyhuzamban.

Felnőttem, és ismét új életet kezdtem, amelyben már én vigyáztam édesapámra, akit nagyon megviselt az újbóli újrakezdés a semmiből. Tizennyolc évesen már én biztattam őt: „Ne aggódj, apu, meg fogjuk oldani!” Ekkor nekem már erős istenhitem volt, de „nemcsak” Istenben, hanem azóta az emberi jóságban is hiszek. Egy Németországban élő barátunk, akinek a szülei a Vajdaságban éltek, és őket ment meglátogatni, útközben megállt nálunk, és amikor látta, hogy milyen nyomorúságos körülmények között élünk, belenyúlt a kabátzsebébe, és a kezünkbe adott húszezer márkát: „Béla, ha majd lesz pénzed, visszaadod, ha nem lesz, a barátságunk azt is kibírja!” Így tudtunk elindulni az új életben, és ekkor kaptam meg az első állásomat egy óraboltban eladóként és tolmácsként.

Mivel én nem mehettem Dórihoz, mert katonaszökevényként azonnal elfogtak volna, így ő jött hozzánk két-három hetente. Egy alkalommal teljesen bizonyossá vált bennem, akarom őt. Amikor ugyanis elígérkezett egy összejövetelre, de közben én is elhívtam egy másikba, ő azt felelte: „Szívesebben lennék veled, de nem fogom megtenni, hogy amit korábban megígértem, azt egy új körülmény miatt nem tartom be! Az adott szó kötelez!” Ekkor fogalmazódott meg bennem: igen, ő kell nekem. Az esküvőnk napján még nem voltam huszonegy éves, de azt gondolom, hogy addigra már egy sor olyan érési folyamaton mentem át, amitől férfivá értem.

Kép

Mihalec Gábor - Kép: Bognár Hanna

Amikor a „Megcsalás nélkül” című könyvemet írtam, eszembe jutott egy pillanat az életemből. Kétéves házasok lehettünk, amikor nagytakarítást csináltam a pénztárcámban, és megtaláltam egy régi óvszert. Visszategyem vagy ne tegyem vissza a pénztárcámba? Mi legyen? Akkor gondoltam végig, mit is jelent házasnak lenni. Ha visszateszem, azt mondom, hogy végül is nem én kontrollálom a dolgokat, sosem tudhatom, mikor kerülök olyan helyzetbe… Ha kirakom, azt fogalmazom meg, hogy én döntök arról, kit milyen közel engedek magamhoz. Tudatos óvintézkedéseket teszek, hogy csak a feleségemmel éljem meg az intimitásomat. Hogy miért? Azért, mert eldöntöttem, hogy kizárólag Dórival akarom megélni az intimitás mélységeit, és ebből mindenki mást kizárok.

Négyéves házasok lehettünk, egy évvel a fiunk születése után, amikor mélypontra jutottunk, aminek súlyos egészségügyi következményei is lettek. Én akkor már lelkész voltam, és élt bennem egy nagyon erős hivatástudat, hogy nekem égnem kell a szolgálat oltárán, mind a huszonnégy órában.

Bennem élt egy „meghamisított munkaszerződés”: azt gondoltam, ha én minden képességemet és a teljes figyelmemet odaadom Istennek, akkor ő legyen szíves minden másról gondoskodni az életemben. Csakhogy Isten ezt sosem írta alá.

Megszoktam, csak akkor maradok életben, ha teljesítek. Nem vettem kellően részt a feleségem és a gyerekem életében. Dóri három hónap alatt 60 kg-ról 38 kg-ra fogyott le. A gyógyulási folyamatunk útján neki meg kellett tanulnia kimondani, nekem pedig meghallgatni és megérteni, hogy a teljesítés nemcsak a munkában fontos, sőt…

Ekkor egy neves németországi bibliai régész Magyarországon tartott előadásokat, amelyeket én fordítottam. Megkérdezte tőlem, hogy nem szeretnék-e részt venni egy ösztöndíjas teológiai mesterképzésen. Így kerültünk ki a családommal ismét Németországba, és így kerültem közel a pszichológiához, a családterápiához, és egyre közelebb Dórihoz. Ebben az új környezetben hirtelen megint sokat voltunk együtt, figyeltünk rá, hogy együtt ebédeljünk, hogy az órák közötti nagyszünetben kimenjünk sétálni az erdőbe. Ahhoz, hogy egy házasság működjön, időt kell egymással töltenünk. Nemcsak operatív megbeszéléseket öt perccel elalvás előtt, hanem tartalmas, meghitt, külső nyomástól mentes időt.

Nem elkapkodott, elrohanás előtti megszokott puszit vagy ölelést váltani, hanem úgy ölelni, ami legalább húsz, és úgy csókolni, ami legalább hat másodpercig eltart – ennyi időre van szükség ahhoz, hogy az agy elkezdje termelni a kötődést erősítő hormonokat: az oxitocint és a vazopresszint.

Amit sokan lángnak, szerelemnek értelmeznek, az a limerencia, angolul a crush on somebody kifejezés, ami azt jelenti, hogy majd megőrülsz a másikért – ez egy módosult tudatállapot, és a kutatások szerint maximum három évig tart, de ez nem azt jelenti, hogy utána a nagy semmi vár ránk, hogy nem vágyunk a társunkra. Csak már nem a dopaminé a főszerep, hanem a szerotonin hatása is érvényesül az agyunkban. Azt szoktam mondani: „szívügyekben tilos a szívre hallgatni!” Az érzelmeink összetettek és pillanatnyiak. Ha mindig átengedjük az irányítást az érzelmeinknek – és itt szembemegyek a korszellemmel, mert az pont arról szól, hogy éld ki, a tied, csináld –, akkor könnyen hozhatunk olyan döntéseket, és megengedhetünk magunknak olyan tetteket, amelyeket később nagyon megbánunk.

Kép

Mihalec Gábor - Kép: Bognár Hanna

Aki a legnagyobb hatással volt rám, akinek köszönhetem, hogy párterapeuta lettem, az Andreas Bochmann professzor. Ő tanította Németországban a „bevezetés a pár- és családterápiába” kurzust, és bemutatta, hogy a kapcsolati dinamikák objektíven nyomon követhetők, számokba és grafikonokba foglalhatók. Ez olyan meggyőző erővel bírt számomra, hogy meg akartam tanulni ennek a szakmának minden mélységét. Ő mutatott be David Olsonnak is, aki a világ egyik legismertebb párkapcsolati kutatója, a Kapcsolatleltár megalkotója, akivel a kutatásaim során is együtt dolgozhattam. Később olyan kiválóságoktól tanulhattam személyesen, mint John Gottman, Gary Chapman vagy Scott Whooley.

A több év kutatómunkáit összegyűjtő, 2004-ben megjelent „Gyűrű-kúra” című könyvemben, amely minden idők egyik legnagyobb példányszámban kiadott magyar nyelvű párkapcsolati könyve lett, hatalmat szeretnék adni a pároknak a kapcsolatuk sorsa felett.

A könyvben és a terápiáimon egyaránt csak és kizárólag olyan kutatásokat és gyakorlatokat ajánlok, amiket kipróbáltam, megtapasztaltam, és amikben magam is hiszek.

…Mielőtt kilépne az ajtón, a férfi még egyszer visszanéz alvó feleségére, odalép hozzá, és gyengéden végigsimítja az arcát. Majd becsukja maga mögött az ajtót, és elindul a munkahelyére – mint már eddig annyiszor. Jellegzetes angol házakkal szegélyezett utca járdáján halad táskával a kezében. Az úttest szélén parkoló autók között próbál átmenni a túloldalra, amikor váratlanul befordul egy autó a sarkon, és látszik, hogy már nem lesz ideje megállni. Elsodorja a férfit, aki a földre zuhan. A kamera kimerevíti a képet, az idő megáll, miközben Ronan Keating dalának refrénje szól: „Ha a holnap sosem jön el, vajon tudná-e, mennyire szerettem? Megtettem-e mindent minden napon, hogy tudja: ő az én egyetlenem? És ha az időm a földön lejár, és neki nélkülem kell szembenéznie a világgal, elég lesz-e számára az a szeretet, amit adtam neki?”

A történetet dr. Mihalec Gábor párterapeuta emlékei alapján Kosztin Emese foglalta írásba.
A szövegben előfordulnak részletek Mihalec Gábor „Gyűrű-kúra” és „Pár-percek” című könyveiből.

Még csóró egyetemista koromban született meg a paradicsomos spagetti alapreceptje. Ez az egyik étel azon kevesek közül, amiket a magam kedvéért is hajlandó vagyok megcsinálni, akkor is, ha épp van mit enni mellette. Egy ilyen alkalommal, amikor csak úgy kedvtelésből nekiálltam a legegyszerűbb variáció főzésének, a középső fiam mellém sündörgött, és megkérdezte, hogy mi ez a jó szag. Paradicsomos tészta – vágtam rá rögtön. – Kérsz? Ezt soha nem felejtem el megkérdezni, mert mindig remélem, hogy egyszer csak megtörik a jég, és igennel válaszol majd. Meglepetésemre ez alkalommal így is lett.  – Hát... kérhetek – jött a bizonytalan válasz. Tapasztalt anyaként elővettem a legkisebb mokkáskanalunkat, a szószba merítettem, a gyerek szájához emeltem – majd vártam a hatást…

A fiam arca elmélyülten komollyá vált, ahogy lenyalta a kanalat, látszott, hogy minden idegszála megfeszül, és az ízlelőbimbók reakcióira koncentrál. Eltelt néhány másodperc, és a szája elégedett mosolyra húzódott.

Hogy nyomatékot adjon tetszésének, még a hüvelykujját is fölmutatta megerősítésképpen, mint a római császárok, ha kegyelmet gyakoroltak. – Anya, ez finom! – hangzott az ítélet. – Akkor esetleg szedjek neked is belőle? – Rápillantott a szószra, és rávágta: – Igen, de a darabkákat nem kérem! Na, ez a botmixer és a szűrő korában ugye nem probléma. Tehát elkészült a teljesen darabkamentes verzió is, amely akkora sikert aratott, hogy két nagy tányérral el is fogyott belőle. Azóta is közönségkedvenc, amit minden héten újra visszatapsolnak.

A tésztaköret hozzá a spagetti, nálunk ugyan néha elfogy másik tésztával is, de a spagetti az igazi! Ráadásul szigorúan hosszúra hagyva, véletlenül sem szabad összevágni, mert úgy elmúlik a varázsa. És ha jót akarsz, ne keverd össze a paradicsomszósszal! Ahány gyerek, annyi féle igény van a szósz mennyiségére! Szóval spagetti kifőz, nagy tálban szedőkanállal asztalra kitesz, szósz úgyszintén.

A paradicsomszószhoz ideális esetben friss hámozott paradicsomot vagy az édesanyám által sűrűre főzött és eltett paradicsompürét használok, de ha nincs, akkor a konzerv hámozott paradicsom is megteszi.

Bolti üveges szósszal és a sűrített paradicsommal mindig megjárom, mert keserű lesz a végeredmény, de lehet, hogy én nem próbálkoztam elég kitartóan a megfelelő márka megkeresésével. Szükség lesz még egy nagyobb fej vöröshagymára és egy fej fokhagymára (nem írtam el, tényleg egy egész fej kell), egy kis csomag olívabogyóra (ez elhagyható, de jól sűrítí, és finom ízt is ad), egy nagy csokor bazsalikomra, olívaolajra, sóra, őrölt borsra, kristálycukorra – és ennyi.

Kép

Kép: Pexels / Cottonbro

A hagymát a lehető legkisebb darabokra vágom, és olívaolajon üvegesre párolom, majd hozzáadom a szintén apróra vágott fej fokhagymát és a felkarikázott olívabogyót. Ekkor már csak keverek rajta kettőt, és felöntöm a paradicsommal, esetleg teszek egy keveset hozzá az olívabogyó levéből (ez esetben kevesebb sót kell beletenni), sózom, picit borsozom és cukrozom. Itt sajnos nem segít más: kóstolni kell, mert a különböző paradicsomkészítmények különböző mértékű cukrozást kívánnak. De semmi esetre se legyen nagyon édes, csak éppen hogy emelje ki a paradicsom ízét. Ha hámozott paradicsomot használok, akkor le kell fedni az edényt 10 percre, és takaréklángon főzzük. Ha viszont passzírozott paradicsomból készül, akkor inkább fedő nélkül főzöm végig, hogy sűrűsödni tudjon. A bazsalikom csak a legvégén kerül bele, úgy húsz perc után. Itt is vannak variációs lehetőségek, ugyanis legkisebb gyermekem nemrég még ránézésre ehetetlennek titulált bármilyen ételt, ha „fű” (azaz látható zöld fűszernövény) volt benne. Akkoriban gézbe tekertem és cérnával átkötöttem a felvágott bazsalikomot, így főztem bele, majd turmixolás előtt eltávolítottam a csomagot. Most már nem kell vele bajlódnom, elég, ha simán beleteszem. Kb. két perc után kész is a szósz felnőttek számára tálalható verziója.

Gyerekeknek viszont ajánlatos elővenni a botmixert, és jó alaposan összeaprítani minden összetevőt benne. Sajnos a színe kiábrándítóan fakóbbá válik, de erre a fogyasztóktól még soha nem érkezett panasz. Most már elegendő ez az eljárás is, de a hőskorban bizony ezután következett még egy biztonsági passzírozás is szűrőn, hogy darabka véletlenül se kerülhessen bele. Amúgy a szűrőben fennmaradt paradicsomos olívabogyó-püré nagyszerű szendvicskrém lehet pirítósra másnap reggel, munkába menet, anyukák vagy apukák számára. Érdemes egy kis dobozban félretenni.

Ha a finnyás utódok szempontjából kicsit szerencsésebbek vagyunk, vagy már megvan az alapvető bizalom a paradicsomszósz iránt, akkor darált hússal vagy gombával is elkészíthetjük.

Viszont ez esetben a pürésítést még a párolt hagymával és olívabogyóval végezzük el, mielőtt a húst beletennénk párolódni, és adjunk hozzá egy kis vizet. Paradicsomszósz csak akkor kerüljön bele, ha már a hús késznek nyilvánítható.

Alapvetően sok minden a gyerekek bizalmán múlik, és ha egy étel egyszer átment a szűrőjükön, akkor egy idő után érdemes finoman variálni. Időnként bejön – időnként nem. Válogatós gyereket etetni egyébként is olyan, mint amikor a bűvésztanonc próbálja előhúzni a nyulat a kalapból: van, hogy a nyúl nem jön, vagy az ember ujjába harap, de ha sikerül, akkor maga a varázslat! Vészhelyzetre pedig mindig ott a vajas kenyér (vagy a vaj nélküli)!

Nehezített pályán 

Az élet hirtelen és váratlanul változott meg, és nem volt időnk alaposan felkészülni vagy megtervezni, hogy hogyan fogunk az új helyzettel megküzdeni. A szülők még inkább magukra maradtak, az idős nagyszülőkre vigyázni, a kontaktusok számát csökkenteni kellett, így nehezebb volt egy szusszanásnyi időre letenni a szülői szerepet és csak egymásra fókuszálni. Ráadásul az utóbbi időszakban a különböző programok és a közös élmények lehetőségei is beszűkültek. Sok pár számolt be arról, hogy mindketten otthonról dolgoztak, és azt tapasztalták, hogy kapcsolatuk fénye megfakult. Hiányzott az eltávolodás és az újratalálkozás élménye, az együttlét öröme pedig fásult megszokássá változott. A randira való készülődés és a közös programok hiánya elvette az ezekről való ábrándozás és a közös élmények lehetőségét, ami többek között az egymás iránti vágyukat is táplálta. Mások azért kerültek nehéz helyzetbe, mert a bizonytalanságból fakadó feszültségek kiélezték a konfliktusaikat, és a közös erőforrások, illetve megoldások megtalálása helyett ingerültség, indulatosság és vádaskodás árnyékolta be a mindennapjaikat. Nem könnyű, de ilyen körülmények között is meg lehet őrizni a boldog és tartalmas párkapcsolatot, ha odafigyelünk az alábbiakra. 

1. Fejezzük ki az elismerésünket! 
Közhelyesen hangzik, de talán az egyik legfontosabb tanács, hogy ezekben az időkben is fejezzük ki az elismerésünket, és köszönjük meg a párunknak mindazokat a dolgokat, amikért hálásak vagyunk. Az új helyzethez való alkalmazkodás valószínűleg mindkét felet megterheli, ezért nehéz nézőpontot váltani és észrevenni, hogy nem csak nekünk nehéz. A párunk nem azért türelmetlen és feszült, mert már nem szeret, hanem mert a korábban biztonságot jelentő talaj kicsúszott a lába alól, új problémamegoldási stratégiákat kell kialakítania, és az ebből fakadó szorongást nehezen kezeli. Pozitív visszajelzésre nemcsak akkor van szükség, amikor minden a lehető legtökéletesebben működik, hanem a nehézségek idején is.

John Gottman párterapeuta szerint még akkor is érdemes jutalmazni a párunkat, ha éppen elutasítja a kérésünket.

A szexuális elutasítás kapcsán a játékelmélet fogalmaival, szinte már matematikai levezetéssel bizonyítja, hogy a vágy növekedésének feltétele, hogy az esetleges elutasítás is pozitív visszajelzéssel járjon. Bár talán furcsán hangzik a fenti megállapítás, érdemes megfogadni a szakember tanácsát. Amikor az elutasított fél elkezd duzzogni, szemrehányást tenni, vitatkozni vagy vádaskodni, a pár tagjai között a feszültség és neheztelés egyre növekszik. Ám ha az elutasítás („Ma nem. Fáj a fejem.”) elfogadással találkozik („Ó, szegénykém! Teljesen megértem. Szeretlek.”), akkor a jutalom megerősíti a társunkat abban, hogy szeretjük őt, és ebben a szeretetteli jutalmazó légkörben a vágy is növekedni fog hosszú távon. 

2. Meséljük el egymásnak a családunk történetét! 
Érdemes újra elővenni a családi fotóalbumot, és beavatni egymást a családjaink történetének személyes részleteibe. A beszélgetés során figyeljük meg, hogy a felmenőink milyen nehézségekkel küzdöttek meg, milyen válságokat vészeltek át. Túléltek háborúkat, járványokat, éhínségeket, kiszolgáltatottságot, üldözést és gyászt, felálltak, majd újrakezdtek. Kádár Annamária és Kerekes Valéria „Mesepszichológia a gyakorlatban – az önbecsülés és küzdőképesség megalapozása” című könyvükben felhívják a figyelmet Robyn Fivush és Marshall Duke kutatásának eredményére, amely szerint minél többet tud a gyermek a családja élettörténetéről, annál magasabb az önbecsülése és a rugalmas alkalmazkodóképessége. Ennek a tudásnak nemcsak a pozitív események képezik részét, hanem a kudarcok és nehézségek is, amelyeket úgy szövünk az életünk meséjébe, hogy a megoldás vagy a fejlődés is benne legyen, esetleg humorral oldjuk a feszültséget.

A mostani helyzetünkből való kilábaláshoz, illetve saját magunk, a másik és a kapcsolat konfliktusainak megértéséhez is hozzájárulhat, ha a múltunk alaposabb megismerésén keresztül jobban megértjük a mozgatórugóinkat, illetve ezek egymásra gyakorolt hatását.

Az egymásnak elmesélt erőforrásokra épülő koherens történet pedig reményt adhat, hogy az elődeinkhez hasonlóan mi is átvészeljük, megoldjuk a nehézségeket. 

Kép

Kép: Freepik

3. Alkossuk meg a közös életmesénket! 
A közösen otthon eltöltött esték jó lehetőséget biztosítanak arra, hogy a fenti gyakorlattal összhangban a párkapcsolati történetünket is megalkossuk. Fontos, hogy a közös történetünkben az összetartozásról és az együttműködésről szóló pozitív emlékek, valamint a múltbeli nehézségek egyaránt helyet kapjanak. Az utóbbiak esetében koncentráljunk arra, hogy mit tanultunk a kudarcokból és a nagy veszekedésekből, hogyan találtuk meg a megoldást és az együtt átélt nehézségek hogyan erősítették meg a kapcsolatunkat. A negatív események átkeretezése és a közös pozitív életmese erőt adhat a jelenben való megküzdéshez is. Sue Johnson szerint: „Történetek segítségével adunk jelentést az életünknek. És modellnek használva őket, történetek alapján próbálunk tájékozódni a jövőben. Alakítjuk a történeteinket, majd ők alakítanak minket.” 
A múlt történetének megalkotása után képzeljük el az életünk alakulását a jövőben is! Milyennek látjuk a kapcsolatunkat és a szerelmünket 3, 5, 10 év múlva? Ha nehézséget okoz a képzeletünk beindítása vagy a verbális megfogalmazás, érdemes először valamilyen nonverbális technikát segítségül hívnunk. Ilyenek lehetnek a Dixit kártyák, amelyekből kiválaszthatjuk, hogy milyennek képzeljük el a közös életünket a jövőben, majd a kép segítségével már könnyebben szavakba önthetjük a céljainkat és a vágyainkat. Fogalmazzuk meg azt is, hogy mit tehetünk személyesen azért, hogy a kitűzött céljaink megvalósuljanak! Mit kérünk egymástól a jövőre vonatkozóan? 

4. Találjunk (új) összetartozást jelző szertartásokat! 
A kötődést segítő szertartások fontos szerepet játszanak a házassági elégedettségben, hiszen lehetőséget adnak a kapcsolódásra. Ezek a rituálék gyakran az elváláshoz és az újra találkozáshoz kapcsolódnak, vagy kettesben töltött időt és különböző programlehetőségeket követelnek (elköszönés munkába induláskor, a nap megbeszélése hazaérkezéskor, üzenetek írása egymásnak utazáskor, randi hetente egyszer, közös edzőtermi edzés stb.). A jelenlegi helyzetben a kötődésnek ezek a szertartásai nem megvalósíthatók, és sok pár esetében a helyüket nem vette át semmi. Érdemes tudatosan végiggondolni, hogy milyen kötődést segítő szertartásokat tudunk teremteni a járvány okozta nehezített pályán! A home office-ban dolgozóknak segíthet a munka és a magánélet határozott különválasztása, valamint olyan rituálék kialakítása, amelyek segítenek érzelmileg is átállni az otthoni szerepeikre. A dolgozószobából is küldhetünk egymásnak szerelmes üzeneteket, majd a nappaliba megérkezve is köszönthetjük egymást úgy, mint aki nagy útról érkezett.

Az elveszett közös programokat pedig otthon vagy a természetben töltött minőségi időre cserélhetjük. 

5. Ismerjük meg a bensőséges párbeszéd lépéseit! 
A folyamatosan változó körülmények közepette a párok beszélgetései gyakran a gyakorlati kérdésekre szorítkoznak. Érdemes olyan szertartásokat is találni, amelyek segítenek abban, hogy a problémamegoldás helyett a kapcsolat legyen fókuszban. Gottman szerint az egymásra hangolódásban segít, ha alkalmazzuk a bensőséges párbeszéd négy fortélyát: 

1. Öntsd szavakba az érzéseidet!
Segíti a megfogalmazást, ha megfigyeled a tested jelzéseit, vagy először vizualizálod az érzést, mert az így kimondott szavak pontosabban fogják tükrözni azt, ami benned zajlik (Úgy érzem, hogy… vagyok). 

2. Tegyél fel kifejtendő kérdéseket! Míg az eldöntendő kérdések (Fáradt vagy?) rövidre zárják, addig a kifejtendő kérdések beindítják a beszélgetést (Mit érzel? /Mire lenne szükséged? / Hogy érint téged ez a helyzet?). 

3. Fűzz hozzá érzelmi kapcsolódást erősítő megjegyzéseket! 
A kérdésre kapott választ röviden foglald össze, majd reflektálj a párod érzéseire és gondolataira, esetleg tegyél fel további kérdéseket (…Ez egy nagyon nehéz szitu. Mi aggaszt leginkább?). 

4. Mutass együttérzést! 
Ne akard megoldani a párod nehézségét, ne adj tanácsot és ne próbáld meg elmagyarázni neki, hogy miért irracionálisak az érzelmei! Azzal segítesz a legtöbbet, ha ott vagy, meghallgatod és érzelmileg a pártjára állsz. 

Kép

Kép: Pexels

6. Zsörtölődjünk kevesebbet! 
Az otthon töltött idő növekedésével az idegesítő szokások még inkább előtérbe kerülnek. Mielőtt fölcsattansz, vegyél egy mély levegőt, és próbáld tudatosítani, hogy a párod nem azért hagyta az íróasztalon a kávésbögréjét, mert az agyadra akar menni, hanem egyszerűen elfelejtette kivinni.

Gottman felhívja a figyelmet arra, hogy fontos, hogy a sérelmeinket konstruktív módon, a másik és a kapcsolat tiszteletben tartásával adjuk egymás tudtára.

Sokat segíthet, ha megőrizzük a humorérzékünket, a közös nevetés ugyanis megkönnyíti a konfliktusok kezelését, és erősíti az összetartozás érzését. Ugyanakkor érdemes óvatosnak lenni: a gúny, a szarkazmus vagy az irónia csak rontanak a kialakult helyzeten. Érdemes végiggondolni, hogy mire használod a humort: a feszültség oldására, vagy a másik kritizálására, esetleg a valódi érzelmeid elrejtésére és a párbeszéd elől való menekülésre? 

7. Kérjünk segítséget! 
Amennyiben a konfliktusok mértéke túlmutat a fenti javaslatokon, érdemes szakember segítségét kérni (akár online formában), aki értékelésmentesen, pártatlanul tud jelen lenni és támogatni. A terápia során a párok a terapeuta segítségével feltárják és felismerik a konfliktusok mögött meghúzódó mintázatokat, szükségleteket, továbbá a hozzá kapcsolódó szerepeket, illetve a mélyben meghúzódó érzéseket. A közös munka során jobban megismerik saját magukat és a társukat is, képessé válnak arra, hogy jobban kifejezzék a szükségleteiket, nagyobb empátiával tekintsenek egymás igényeire, és kilépjenek a romboló párkapcsolati játszmák ördögi köréből. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Bagaméri Eszter a budapesti Vörösmarty Gimnázium drámatagozatán végzett, ahonnan sokaknak évtizedek óta egyenes út vezet a Színművészetire. Bár végzősként elnyerte a Magyar Filmszemle legjobb női főszereplőjének járó díját a „Mélyen őrzött titkok” című filmben nyújtott alakításáért, úgy érezte, nem vágyik klasszikus színészi karrierre. Agrármérnökként végzett, aztán a felnőtt élet hepehupás tájai őt sem kímélték.

– Nem mindennapi élettörténet a tiéd. Húszévesen már házasságban éltél, 27 évesen pedig már elváltatok. Nem lehetett egyszerű ilyen fiatalon elviselni egy házasság felbomlását, éppen akkor válhattatok, amikor a barátnőid sorra esküdtek.
– A tragédia ebben, hogy ez egy keresztény házasság volt, és még nagyobb tragédia, hogy én kértem a válást, így még el sem játszhatom az áldozat szerepét, hiszen én akartam, hogy legyen vége.

– Miért mondod, hogy tragédia volt?
– 27 és 29 évesek voltunk akkor, ott ültünk a polgármesteri hivatal folyosóján, ettük azt a szendvicset, amit ő hozott, ittuk a teát, amit én készítettem, és sírtunk. Ez nem az, amit elképzel magának az ember. Amikor az anyakönyvvezető megkérdezte, hogy szerelemházasság volt-e, összeszorult a szívem.

Világot megrengető nagy szerelem volt a miénk, és még az is el tud múlni anélkül, hogy átalakulna valami másba, ami szintén működőképes.

Számomra azért volt ez teljesen sokkoló, mert azt hittem, mivel ez egy keresztény házasság, ennek biztosan jól kell működnie: be van csomagolva, le van pecsételve, ezzel nem történhet semmi baj. De ez ugye nem így megy. Most, ennyi év távlatából már nagyon jól látom, mi hol lett elrontva. És ez csakis rajtunk, kettőnkön múlt. 

– A válás miatt a vallástól is eltávolodtál?
– Annak ellenére sem hagytam abba a gyülekezetbe járást, hogy nem vehettem úrvacsorát, vagy hogy eleinte nem szolgálhattam. Szörnyű bűntudattal éltem együtt, aztán sajnos belekeveredtem egy bántalmazó kapcsolatba, amiből sok év alatt tudtam csak kiszakadni. Amikor ennek is végre vége lett, bele akartam halni a fájdalomba. De már az első éjszaka arra jöttem rá, ahogy a zsoltárokat imádkoztam, hogy ebben a sötét kapcsolatban köztem és az Isten között volt egy fal, de most újra szabad utam van hozzá. Aztán persze évek kellettek még, mire teljesen kikecmeregtem, de Isten ezekből a romokból, amik az életem összedőlésével keletkeztek, szépen lassan elkezdett bástyát építeni bennem. Kellett is ez a belső bástya, mert harmincévesen vissza kellett költöznöm a szüleimhez, ami nem volt egyszerű, főleg, hogy tizennégy éves korom óta nem éltem már velük.

– Vallásos családban nőttél fel?
– Egyáltalán nem, fiatal felnőtt koromban tértem meg, annak hatására, hogy a férjem családja keresztény volt. Érdekes és nagy kegyelem az élettől, hogy a mai napig a volt anyósom és apósom amolyan hitbeli szüleim, és a volt sógornőmék a hitbeli testvéreim.

Kép

Logos Hope gépház, női osztag - Kép: Bagaméri Eszter

– Ezért is döntöttél úgy, hogy egy évre elmész önkéntesnek egy missziós hajóra?
– Nem, szerencsére már előbb sikerült talpra állnom, viszont nagyon is szükségem volt valamire, ami kiránt a mókuskerékből.

A koromból kifolyólag már nem dobálózom könnyen az évekkel, de a hajós misszióval célom volt: meg akartam találni, hol tudnék jobban szolgálni, mi az a terület, ahova engem elképzel az Isten.

– Mit értesz szolgálat alatt?
– Mondok inkább példákat, olyan szolgálatokat, amik ezelőtt is fontos részei voltak az életemnek. Tíz évig cserkészkedtem egy felekezetközi szervezetnél (Royal Rangers), keresztény gyerekszíndarabokat írtam és rendeztem, a dicsőítő csapatban énekeltem, és segítettem jótékonysági szeretetvacsorákon. Havonta egyszer szerveztünk ilyen alkalmakat anyagilag nehéz helyzetben lévő emberek számára, amikor megosztottuk velük az evangéliumot, majd egy jót ettünk együtt, beszélgettünk, imádkoztunk.

– Mindezt a munkádon felül végezted?
– A kérdés jogos, de a hajóút előtt egy logisztikai cégnél dolgoztam kereskedelmi pozícióban, teljes állásban. A munka utáni szabadidőmet fordítottam ezekre a tevékenységekre, és most, hogy belegondolok: szinte mindennap este kilenc-tíz körül értem haza.  

– Menekülés volt ez a hajóút?
– Ezt már mások is kérdezték. Lehet, hogy menekülés volt, tény és való, hogy akkor azt éreztem, a jelenlegi életemben nem tudok továbblépni. De miféle menekülés az, hogy az ember feladja a biztos multis munkahelyét, otthon hagyja a tizennégy és tizenegy éves öreg kutyáit, a családját, a gyülekezetét és az összes barátját, hogy elmenjen egy vadidegen helyre? Akkor azt gondoltam, lehet, hogy vissza se fogok jönni. Szerintem nem a könnyebb utat választottam, hanem belemenekültem az Isten kezébe.

– Hogy képzeljük el ezt a misszionárius hajót?
– Ez egy három-négyszáz fő befogadására képes óriáshajó, amely egy keresztény nonprofit szervezet tulajdonában áll, és mindenki önkéntesként dolgozik rajta. Nem nyaralni mentünk a hajóra, én a gépházban, a hajó szívében végeztem fizikai munkát. A legnagyobb kihívást az okozta, hogy hiába dolgoztam, a pénz közben nem gyűlt a számlámon, és nem tudtam elképzelni, hogy ha valami történne, hogyan jutnék haza.

Rájöttem, hogy a pénzkereset mekkora biztonságot ad az embernek, de aztán ezt elveszítve megéltem, hogy Isten a kezébe vesz, és azt mondja: „Én tartalak, akár elhiszed akár nem.”

– Éppen emiatt az ingyen munka miatt nincs egyöntetűen jó híre ennek a nonprofit szervezetnek. Jó szívvel ajánlod másoknak is, tisztességesen végzik a misszionáriusi tevékenységet a vezetők?
– Tudom, hogy furcsának tűnik ez a rendszer egy kívülálló számára. Az OM-esek (Operation Mobilisation) hatvanöt éve vették az első hajójukat, és ennek a sajátságos működésnek köszönhetően tudtak ilyen sokáig fennmaradni, egy ilyen hajó fenntartása ugyanis horribilis összeg. A mi munkánk az élelmezésünk árát sem termelte ki, arra és az orvosi ellátásunk fedezésére ún. „támogatók” álltak mögöttünk, az összköltség harmadát ők adták össze. Egy másik harmad a hajó fő bevételének számító könyvesbolt forgalmából jön be, a harmadik harmad pedig cégek szponzorációjából lesz.

Kép

Úton Jamaicából Curracaóba - Kép: Bagaméri Eszter

– Hogyan zajlik az evangelizációs munka?
– A hajón egy teljes szintje tele van nagyon jó árú, nemcsak keresztény tematikájú könyvekkel. Igazság szerint ez a „mézesmadzag”, amiért a helyi lakosok feljönnek a hajóra. Van egy kávézó is a bolt mellett, ott le lehet kicsit ülni, és ha valaki nyitott rá, beszélgethet Jézusról, esetleg imádkozhatunk érte. Itt zajlik tulajdonképpen az evangelizáció. Olyan is akadt már, aki könyvvásárlóként érkezett, aztán már pár hónap múlva önkéntesként dolgozott a hajón. Mindemellett látogatjuk a helyi keresztény szervezeteket, és velük karöltve különböző karitatív munkákat is végzünk, legyen szó házépítésről, egy vízszűrő megszerzéséről vagy fogászati szolgálatról. Az én kintlétem érdekesen indult, mivel akkor kezdődött a koronavírus-járvány, ezért a könyvesboltot be kellett zárni, és négy hónapig nem hagyhattuk el egyáltalán a hajót.

– Négy hónap bezárva egy kikötőben! El sem tudom képzelni, milyen lehetett. Leginkább negatív jelzők jutnak eszembe.
– A hajó vezetősége jó érzékkel reagált a kialakult különleges helyzetre, és különböző tréningeket indítottak a számunkra, így a nyolcórás munka végeztével általában képzésekre jártam, este pedig csak beájultam az ágyba. De voltak más nehézségek is: a külvilággal a kapcsolattartást szinte teljesen ellehetetlenítette, hogy nem volt internetünk jóformán, a WhatsAppon néha egy-egy üzenet bejött, nagyjából ennyi.

Lassan olyan érzésem lett ebben az elszigetelődésben, hogy az otthoniak elfejtettek, de pont ebben a magányban hallottam meg Isten szavát az elhívásommal kapcsolatban.

Ez arra ösztönzött, hogy kezdjem el összeírni, amit még nagyon szeretnék csinálni az életemben, találjam ki, melyik az a képességem, amit hosszú évtizedekig is szívesen használnék. Mert Isten olyan dolgokra akar elhívni minket, ami a zsigerünkből jön, amit szeretünk csinálni. Természetesen olyan nincs, hogy Isten rábök valamire, hogy akkor Eszter, te ebben vagy jó, csináld ezt életed végéig. Arra jöttem rá, hogy amit tehetségként kaptunk, azt épp azért kaptuk, hogy használjuk.

– És téged Isten mire hív, ez kiderült végül?
– Annyiszor eszembe jutott az a nehéz időszak, amikor felnőttként haza kellett költöznöm, és mivel a szüleim nem keresztények, lelkileg nem tudtak mellém állni. Emberileg maximálisan megtettek mindent, amit lehetett, de a hitéletemben nem tudtak partnerek lenni. Már otthon is megfogalmazódott bennem, hogy jól és könnyen rezonálok a fiatal felnőtt lányok problémáira. Én már semmin nem lepődöm meg, ha már ennyi hülyeséget csináltam, és jól összetörtem benne, akkor a tanulságokat szívesen megosztom a hasonló cipőben járókkal.

Egyébként arra is rájöttem, hogy csak Isten tud ilyet, hogy összetörik valami, és amikor megjavítják, jobb lesz, mint volt.

Szeretnék bátorítást adni a nők számára, hogy nincs olyan, hogy itt a vége; pont az ilyen helyzeteket tudja úgy használni az Isten, mint senki más. E célból szeretnék létrehozni egy „Házat”. Egy olyan különleges atmoszférával rendelkező helyet, ahol néhány szoba fent lenne tartva vendégek számára, mint egy klasszikus vendégháznál, mindemellett üzemelne benne egy úgynevezett Menedékház. Az itteni lakrészekben akár egy-két évig is élhetnének olyan nők, akik valamilyen krízisből érkeznek. Képzéseken keresztül, illetve szakmailag felépített lelkigondozási tervvel segítenénk őket, hogy újra önmagukra találjanak. Hogy azok lehessenek, akiknek Isten megálmodta őket! A folyamat része lenne, hogy megtanulják a helyes pénzkezelést, illetve már a házban megtapasztalhatnák, hogyan tudnak pénzt keresni, így sokkal eredményesebben kezdhetnének új életet, de már nem egyedül, hanem Istennel együtt járva. Tudom, hogy van több ilyen ház a világon, de itthon egyelőre pont ilyen még nincs.

– És mi a következő lépés a megvalósítás felé?
– Most visszamegyek dolgozni, hogy elkezdjem előteremteni az anyagi hátteret, és amint lehet, szeretnék megvenni egy lepukkant épületet, amit majd szép lassan, szobáról-szobára felújítok. Lehet, hogy húsz-harminc év múlva tudom csak megvalósítani ezt a tervet, de legalább van egy irány, ami felé elindulhatok. Amit nagyon fontosnak tartok, hogy ez az álom ne az én álmom legyen, hanem Istené. Mert ha az Övé, akkor nem akadályozza igazán semmi sem. Ha pedig az enyém? Akkor jobb is, ha nem válik valóra. Úgy látom, Isten mindig csak egyetlen lépést világít meg előttem, én pedig igyekszem hűségesen meglépni azt. Mondanám, hogy mindig ilyen ambiciózus voltam, de ez nem igaz. A hajón formálódtam így át, hogy már nem a saját céljaimat akarom elérni. Önmegvalósítás helyett „mi-megvalósításban” gondolkodom: Isten és én.

Három órám volt, hogy egyre dühösebb legyek. Dühösebb azokra, akik azt hiszik, hogy az a gonoszság, ha a gyerek nem ehet édességet, cukrosat, fagyit, csokit, sütit, és azzal fogadnak: „Vállalom, hogy én adtam, és anya rám legyen mérges, de olyan szemekkel nézte a gyerek az édességet, amikor a barátja ette, hogy nem bírtam ki.” Mindezt persze mosolyogva mondja. Az agyam kattog.
Nézek a lányom kis barátnőjének anyukájára, konfliktuskerülő típus vagyok, tehát nem robbanok, de közben az jár a fejemben, hogy a gyereknél a héten háromszor volt süti az oviban, mert két szülinapot és egy névnapot ünnepeltek. Már annak is örültem, hogy ezek nem ütötték ki. Korábban megbeszéltük az óvónőkkel, hogy sosem adnak neki az édességekből, de a szülinapozás más, ott egy vékony szeletet kaphat, hogy ő se maradjon ki – csak tudjak róla, és akkor egész héten nagyon figyelünk, hogy biztosan ne egyen más irritáló ételt.

Erre a gyerek egyik legjobb barátjának az anyukája anélkül, hogy megkérdezne, felülírja, amit kérek tőle!

Arról már ne is beszéljünk, hogy miért nem bír ki egy gyerek pár órát édesség nélkül, amikor tudja, hogy a refluxos barátnője érkezése előtt és távozása után úgyis tömheti magába a süteményt. Persze úgy is feltehetném a kérdést: a szülő miért nem tudja ezt megmagyarázni a gyerekének, és így kezelni a helyzetet?

Visszatérve a „mérges anya” elszólásra: egyrészt sosem vagyok mérges vagy dühös a gyerekre, ha csokit eszik vagy olyat, ami a refluxos tiltólistánkon van. Nem kiabálok vele, nem dühöngök. Természetesen nem örülök neki, felírom az étkezési naplóba, mert tudnom kell, hogy éppen mi okozhatja a tüneteket, és az is jó, amikor látom, hogy egy mentes nasi például beleférhet a diétánkba.

De hogy elkeseredem? Persze. Mert tudom, hogy betaknyosodik, aztán megérkezik a hányásérzet, ahogy ő nevezi, és ekkor nagyon jól tudom, hogy a gyomorsav a nyelőcsőbe kerül, és sérül odabent a bőr.

Tudom, hogy később fájni fog a hasa, és nagyon rossz lesz a közérzete. Tudom, hogy azt fogják hinni, megfázott, hogy nem fog tudni tisztán beszélni, és a logopédius újra és újra felveti, hogy menjünk fül-orr-gégészhez, mert ez nem normális, hogy ennyi ideig náthás, és ez biztos allergia és kezelni kell. Az óvónők nem örülnek, ha beteg gyerek érkezik az óvodába, és hiába mondom, hogy nem beteg, csak a refluxa miatt van, a COVID-19 járvány miatt mindenki kifordult önmagából. De legfőképpen tudom, hogy ezzel a gyermekem, az ő kis teste kerül veszélybe. Tudom, hogy mit okozhat a reflux hosszú távon. Annak is tudatában vagyok, hogy a kicsi magába fog fordulni, hogy civakodósabb, türelmetlenebb lesz a testvérével, anyásabb, kevésbé aktív, nem úgy viselkedik, ahogy szokott, hiszen ez fizikailag és lelkileg is hatással van rá.
Úgy tűnik, nem mindenkinek egyértelmű, hogy egy óvodás gyerek önuralom kérdésében nem úgy viselkedik, mint egy felnőtt. Az én kicsim alapvetően tudja, mit ehet, mit nem, és nagyon ügyesen betartja, ha idegen helyen van vagy az óvodában. De a családtagoknál, a legjobb barátnál, ahol a szülők is sokat találkoznak, már más a helyzet. Ott néha felülírja a szabályokat a családtag, a másik szülő, mert a gyerekben nagyobb a bizalom a szüleivel kapcsolatban álló felnőttel szemben. Hiszen a felnőtt tudja, mi a jó a gyereknek, nem igaz? Legalábbis a kicsik így logikáznak.

Három óra ébrenlét után végre elcsendesedett a picim és elaludt, kicsit horkol (a trutyitól a torkában), de már nem olyan erősen, mint lefekvéskor. Itt fekszem mellette, a karom kicsit megemeli a fejét.

Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy miért nem hiszünk egymásnak, kedves szülők, hogy miért írjuk felül egymás kéréseit, hogy miért nem tudjuk elfogadni, hogy tudjuk, mi jó a saját gyerekünknek.

Miért nem támogatjuk inkább egymást, segítjük, kart karba öltve? Sokkal előrébb haladna a világ.

Hevesi Kriszta pszichológus szerint: „Olyan fokozott versenyhelyzet elé állítja ma a fiatalokat a társadalom, amit egyben a szülők is gyakran nyomatékosan kommunikálnak feléjük, amihez nagyon palléros psziché, sok érzelmi és társas támogatás kell. S ha nem hisszük el, hogy nem épp csak a mi fiunkkal/lányunkkal van a probléma, akkor vegyük elő a statisztikát: hisz ennyi fiatal egyszerre »éretlen« nem lehet! Nem egyszerű most (sem) fiatalnak lenni…”

Most akkor mi lesz?

Damian Barr, a Get it together című könyv szerzője (Guide to Surviving Your Quarterlife Crisis, vagyis Útmutató, hogyan éljük túl a kapunyitási pánikunkat), már 2006-ban úgy érezte, hogy írnia kell a jelenségről, mert túl azon, hogy saját maga szembesült a kapunyitási pánikkal járó depresszióval és bizonytalansággal, azt vette észre, hogy a környezetében egyre több huszonéves érzi azt a fajta nyomást magán, amit korábban a negyvenesek. Ugyanis ahelyett, hogy az egyetemi évek alatt és után felszabadultan élveznénk a fiatalságunkat, még mielőtt megállapodnánk egy életre, már stresszelnünk kell az egyetem alatt felhalmozott adósságok törlesztésén, a feltételezhetően ránk váró munkanélküliség miatt, és azon, hogy egyrészt megfeleljünk a társadalmi elvárásoknak, ugyanakkor az álmainkat is megvalósítsuk. Ez pedig egy elsőre feloldhatatlan belső konfliktushoz vezet. „A döntés feszültsége, félelem a rossz döntéstől, a hibázástól, az új kihívása, vajon megfelelek-e, teljesülhetnek-e az álmaim, vagy kevés leszek. Ennyire vegyes érzelmek szakadnak ekkor a fiatalok nyakába, hullámszerűen. Ez korjelenség – egy olyan új dolog, amivel a fiataloknak meg kell birkózniuk” – mondja Hevesi Kriszta.

Erre aztán rátesz egy lapáttal, hogy látszólag végtelen lehetőséget nyújt számunkra a világ, karrier és párkapcsolat szempontjából is.

Az internetnek és főként a közösségi oldalaknak hála, nap mint nap izgalmasabb és szebb életekkel és emberekkel találkozhatunk, és lehetőségünk van, hogy nonstop összevessük mások életével a miénket, ami mindig szürkébbnek és unalmasabbnak tűnik, mint a fotoshoppolt álvalóság.

 „Értelemszerűen a kitágult lehetőségek is megnehezítik a választást, ami pedig a munka világában az egyre erőteljesebb specializáció következménye. Emberi tulajdonság, hogy az általunk elérhető legjobb alternatívát szeretnénk választani, megkapni. Mondok egy egyszerű és profán példát: ha bemegyek az áruházba piros szoknyát venni (s csak egyetlen áruház van a városban), ahol egy piros szoknya kapható, kicsit bizonytalankodhatok, hogy megvegyem-e. Viszont ha az egész utca csak boltokból áll, ahol rengeteg féle és árkategóriájú piros szoknya kapható, mennyivel nehezebb és szorongást okozóbb a választás.”

Mások könyvet írnak és Balin szörföznek? Te pedig... Nyugi nem vagy egyedül.

Adam Smiley Poswolsky, egy harmincas éveiben járó sikeres fiatal. Jó egyetemen végzett, jó állása volt, a szövetségi kormánynak dolgozott és 28 évesen már évi 7000 dollárt keresett. Azaz papírforma szerint hozott mindent. A szülei, a barátai és a főnöke is büszkék voltak rá. Akár boldog is lehetett volna, de egy apró dolog nyomasztotta, ugyanis nyomorultul érezte magát. Minden reggel, amikor fél hétkor csengett az ébresztője iszonyatos fájdalom nyilallt a testébe és az egész napját végigkísérte. Ráadásul naponta szembesült a Facebookon azzal, hogy míg neki a jól fizető, de egyre inkább unalmassá váló munkája mellett nincsen ideje semmire, a barátai startup-ot alapítanak, filmeket készítenek, szörföznek Sri Lankán, és leányt kérnek a Machu Picchun. Lakótársának minden este elpanaszolta, mennyire utálja a munkáját, mire ő csak annyit mondott: „Az hogy utálod a munkádat az életed része, ezzel mindenki így van, ez totál természetes.” (És valóban az emberek 70 százaléka utálja a munkáját.) Adam könyvet akart írni és valami társadalmilag hasznos dolgot csinálni. Aztán egy nap megvalósította az álmait. Olyan emberekkel találkozott, akik bíztak benne, bátorították és rövid időn belül felmondott a munkahelyén.

Megírta az első könyvét és azóta több TED előadást is tartott arról, hogy sosem szabad máséhoz mérni az életünket, mert az örökös elégedetlenséghez vezet.

Arról is beszél, hogy nem az a fontos, hogy a karrier-létrán minél magasabbra másszunk, hanem, hogy kitaláljuk, mit akarunk kezdeni az életünkkel és a tehetségünkkel. „Mert, ha van bátorságod változtatni az életeden, másokat is erre fogsz inspirálni és így megváltoztathatod az egész világot. Mert mi nem az én, én, én generáció vagyunk, hanem a céltudatos, az élet értelmét kereső generáció.”– hirdeti Smiley.

HAHÓ, a kapunyitási pánik, pszichológiai tény

2011-ben Dr. Oliver Robinson, a londoni Greenwich Egyetem professzora egy különleges kutatást végzett. 50 embert interjúvolt meg a 25–35 éves korosztályból, akik korábban már tapasztalták a krízissel járó tüneteket: a kétségbeesést, a bizonytalanságot, a magányt, a depressziót, különösen miután belecsaptak a való világba. A vizsgálat alapját egyébként egy Gumtree.com nevű oldal felmérése szolgáltatta, amely során 1100 megkérdezett fiatal 86 százaléka ismerte el, krízisszerűen nyomasztja, hogy még mielőtt betölti a 30-at, kézzel fogható sikert érjen el a párkapcsolatában, pénzügyeiben és a munkájában. Öt fiatalból kettő azon aggódott, hogy nem keres eleget, 32 százalékuk görcsölt azon, hogy 30 év alatt meg kell nősülnie, 6 százalékuk emigrálni akart, 21 százalékuk, pedig teljesen másik karrierre vágyott, mint amiben éppen tevékenykedett. Robinson azt mondja, hogy ez az állapot átlagosan két évig tart, és a legtöbb esetben (80 százalékban) pozitívan zárul, hiszen a kétségek, a kérdések felvetése nem rossz dolog, lehetőséget nyújt a változtatáshoz. Ráadásul, ha ezzel most 25 évesen szembesülünk, nem pedig kapuzárási pánikként a 40-es éveinkben, akkor több időnk lesz arra, hogy sikeres és boldog életet építsünk.

Kép

Kép: Unsplash / Lucas Sankey

„A pszichológia érzékenyen reagál a társadalmi jelenségekre – s azért fontos ’felcímkézni’, nevet adni neki, hogy könnyebben definiálható, megérthető, s kommunikálható legyen az érintettek, illetve a nagyközönség felé. Olyannyira valós e jelenség, hogy az ELTE-n konferenciát és workshopot szerveztek a fiataloknak Start-para néven, könnyítve az ezen a perióduson való túljutást. Ha beszélünk róla, az a hozzá való viszonyulást, kezelését is segíti” – meséli Hevesi Kriszta.

Nyílik a kapu, csak lassan

Robinson és kollégái a krízist öt egymásra épülő folyamatként határozták meg.

Az első időszakban azt érezzük, hogy tönkretettük az életünket a saját választásaink miatt és már nem is mi irányítjuk azt. A második lépcsőben felerősödik az érzés, hogy „ki kell szállnom a jelenlegi helyzetből”. A harmadikban, pedig megtesszük: kilépünk a nem működő kapcsolatból, a nem nekünk való munkahelyen felmondunk és időt adunk magunknak, hogy új élményeket szerezzünk. A negyedik fázis az élet újraépítéséről szól, az ötödikben, pedig dolgozunk az új elköteleződéseinken, amelyek sokkal inkább megfelelnek az érdeklődésünknek és a vágyainknak.

A veszélyeztetett kör

A kapunyitási pánik egy korjelenség, kultúra specifikus fogalom, ami természetesen olyan közösségekben, ahol a döntés terhe nem nyomja az egyén vállát, nem jelenik meg. Vagyis nem igazán merülhet fel egy olyan kultúrában vagy közösségben, ahol az egyén ki van szolgáltatva a közösség által előírt hagyományoknak.

Elsősorban az értelmiségi fiataloknál jelentkezik, akik egyetemet végeztek, meg akarnak felelni a konvencionális követelményeknek (házasság, gyerek, karrier, anyagi biztonság megteremtése), de közben idealisták is, mert valami különlegeset, valami fontosat szeretnének alkotni.

Mit tehet ilyenkor a szülő?

„Az egyik legfontosabb, hogy fogadjuk el és legyünk tisztában vele, hogy az, ami a korábbi korosztályokban még nem okozott ilyen mértékű problémát, ma valós szorongásforrás a fiatalok számára. A megnövekedett lehetőség egyben fokozott szorongáshoz is vezet – s egy jó döntéshez idő szükséges. Ne akarjunk helyette dönteni, sürgetni a választását, ne kergessük bele egy rossz döntésbe, hisz a gyors látszatelköteleződés csak növeli a problémát, megbosszulja magát, s boldogtalan élethez vezet. Így hát fogadjuk el, hogy ez egy másik generáció, másfajta megoldandó problémákkal” – tanácsolja Hevesi Kriszta.

Természetesen a kapunyitási pánik senkit nem hatalmaz fel arra, hogy mögé bújva éveken keresztül lébecoljon a világban, anélkül, hogy bármiféle erőfeszítést tenne annak érdekében, hogy megtalálja a neki való munkát és az élete értelmét. Viszont fontos, hogy elismerjük és tudjuk, hogy ez egy létező jelenség, amivel farkasszemet kell nézni, meg kell küzdeni, de nem feltétlenül magányos harcosként.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

A pedagógusképző intézmény oktatói és hallgatói számára különösen fontos az irodalmi-művészeti nevelés, a képzeletfejlesztés, a gyerekekkel való kommunikációs formák minél szélesebb körű megismerése, felhasználása. A képekkel való történetmesélés, a vásári képmutogatás, a japán kamishibai hagyományait felhasználó kamishibai-papírszínház pedig nagyon jól működik az oktatási-nevelési intézményekben. Nemcsak úgy, hogy a pedagógus mesél a gyerekeknek, hanem úgy is, hogy a diákokat új történetek kitalálására, előadására és alkotására ösztönzi. A papírszínháznak köszönhetően nincs szükség az olvasás megszakítására, a könyv körbeadására, mert a mesélő által a fakeretben mozgatott nagyméretű képek folyamatosan változnak. A lapok hátulján található szöveget színházi hatásokkal kiegészítve adja elő a mesélő, miközben senki nem marad le a vizuális élményről, a képeket mindenki látja. A figyelem így egyszerre tud az illusztrációkra és a mese szövegére irányulni.

Az Apor Vilmos Katolikus Főiskola szervezésében, május 14-én, pénteken megrendezett szakmai nap kerekasztal-beszélgetésén irodalomtudós, szerkesztő, képzőművész, előadóművész, színházi alkotó és drámapedagógus szakemberek mutatják be a műfaj sokoldalúságát és pedagógiai jelentőségét, illetve színházi, formai kiteljesedésének irányaival is találkoznak a szakmai programon résztvevők.

Hivatásos előadóművészek, pedagógusok, diákok pedig kisebb online színházi előadásokat adnak majd elő a nézőknek, amelyekre szeretettel várják a gyerekek, családok, óvodák, osztályok jelentkezését.

„Az Apor Vilmos Katolikus Főiskolán több évtizede működik drámapedagógus képzés, az intézmény bábjáték oktatásában is kiemelt és országosan is egyedülálló feltételekkel rendelkezik. Ezért is fontos számunkra, hogy a Magyarországon másfél évtizede megjelent papírszínházi műfajról pedagógiai, és művészeti szempontból is beszéljünk, a téma sokoldalúságát bemutatva” – mondja Székely Andrea, az AVKF művésztanára, drámapedagógia szakfelelőse. „Az online program nemcsak a pedagógusoknak, gyerekszínházzal, gyerekirodalommal foglalkozó művészeknek, könyvtárosoknak szolgálhat nagyon hasznos információkkal, de a külön megjelölt színházi előadásokat nagy szeretettel ajánljuk a gyerekeknek - óvodásoknak és kisiskolásoknak - és a családoknak is!”

Regisztráció: https://forms.gle/YLM4zLkDjmQk2FmK8

Kép

Program

9.00   Megnyitó – Hodossy Vivien, az Apor Vilmos Katolikus Főiskola hallgatója

Köszöntő – Dr. Gloviczki Zoltán, az Apor Vilmos Katolikus Főiskola rektora  

9.05  Vásári képmutogató játék: Gulyás Miska és Káposzta Sára históriája – Hodossy Vivien, az Apor Vilmos Katolikus Főiskola hallgatója

9.15   Előadások a papírszínház műfajról

A program céljainak bemutatása – Székely Andrea, az Apor Vilmos Katolikus Főiskola művésztanára, drámapedagógia szakfelelőse 

A családi papírszínház bemutatása – Fekete Anetta muzeológus, Szórakaténusz Játékmúzeum és Műhely

A rút kiskacsa családi színház eszközeinek bemutatása – Bartha Kata bábművész

A Csimota papírszínház bemutatása – Csányi Dóra főszerkesztő, Csimota Kiadó

10.00   Előadások gyerekcsoportnak (A produkciókat ajánljuk az óvodások és kisiskolások számára)

Pöttyös Nap – Csupics Nikolett, pedagógus

Só – Revuczky Nóra, bábművész (Délibáb Színház)

10.30  A kék ló – Farkas Márta pedagógus, az Apor Vilmos Katolikus Főiskola hallgatója

A gomba alatt – Féjáné Demeter Dorina, az Apor Vilmos Katolikus Főiskola hallgatója

10.45   A papírszínház a pedagógiai munkában – Pásztor Csörgei Andrea könyvtáros, drámatanár (Budapesti Fazekas Mihály Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium)     

11.25  Hazudós mese – Benyó Réka, az Apor Vilmos Katolikus Főiskola hallgatója

A csillagszemű juhász – Rákóczi Barbara, az Apor Vilmos Katolikus Főiskola hallgatója

11.30    Szünet

11.50   Előadások a szakmai közönségnek (gyerekek mutatják be saját alkotásaikat)

A nyúl és a paci eltűnt töke – Surányi Lili középső csoportos óvodás

11.55  A Budai Rajziskola diákjainak előadásai

A Muminok mindennapjai, Az irodai dolgozók mindennapjai – Rácz Sári

Folti és a farm – Albert Lilla

A szegényember és a kutyácska – Diószeghy Pál

Dr. Medvegyev rendel: hétfőtől szombatig – Hauer Hanna

A háromlábú kiscica – Pőcze Noémi

12.15  A sárga macska – Kopányi Alíz, Arany János Gimnázium, 9. évfolyam

12.25  Ebédszünet

13.00   Kerekasztal-beszélgetés a felmerülő gondolatokról, kérdésekről

Dr. Zóka Katalin főiskolai tanár, az Apor Vilmos Katolikus Főiskola rektorhelyettese; Csányi Dóra főszerkesztő, Csimota Kiadó; Fábián Noémi képzőművész, tanár (Budai Rajziskola, MOME); Pásztor Csörgei Andrea könyvtáros, drámatanár (Budapesti Fazekas Mihály Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium, Cerkabella); Revuczky Nóra bábszínész, drámatanár (Délibáb Színház); a beszélgetést vezeti: Székely Andrea, az Apor Vilmos Katolikus Főiskola művésztanára, drámapedagógia szakfelelőse

14.00   Szamarabb a szamárnál - az Aranyszamár Színház bábelőadása ONLINE PREMIER!

Csizmás Kandúr – az egri Harlekin Bábszínház előadása

Az Apor Vilmos Katolikus Főiskola a Váci Egyházmegye fenntartásában álló, pedagógus- és szociálpedagógus képzéssel, valamint a hitéletben segítőként dolgozók (kántorok, katekéták, lelkipásztori munkatársak) képzésével foglalkozó felsőoktatási intézmény. A Zsámbékon 1929-ben alapított tanítóképző szellemi- és jogutódja. Alap- és mesterképzésein államilag elismert BA és MA diplomát ad, de számos szakirányú továbbképzéssel is segíti a már diplomával rendelkezőket. Székhelye Vác festői szépségű egyházi központjában, a Székesegyház szomszédságában álló történelmi épület, emellett Budapesten egy modern, XXI. századi igényességű campusszal is rendelkezik. A főiskola szakmai tevékenysége tudományos ismeretekre és nemzetközi kapcsolatokra épülő oktatási gyakorlat alapján, katolikus szellemben – így más vallású, gondolkodású jelentkezők felé is teljesen nyitottan – zajlik, különös hangsúllyal az atipikusan fejlődő gyermekekre fókuszáló és alternatív pedagógiai módszerekre.

– A környezetvédelem szempontjából hogy áll a járvány eddigi mérlege? 
– A legfontosabb, hogy ez a járvány talán az utolsó figyelmeztetésünk, hogy változtassunk és a civilizációnk fennmaradhasson. Szerencsénk van, hogy ennek a járványnak egyelőre viszonylag alacsony a halálozási aránya, mondjuk a pestishez vagy az ebolához képest.

Mára egyértelmű, hogy az új járványok elindulásának gyakoribbá válása összefüggésben van a természetrombolásunkkal.

Azzal, hogy a világ jégmentes földterületének 84 százalékán nem tűrünk más fajt, csak azt a párat, amelyet haszonnövényként vagy tenyészállatként termesztünk (főleg kukoricát a sertésnek és legelőt a tehénnek), sőt, úgy alakítottuk, hogy még az erdészeti területeken is egyfajta fa legyen, azok is egykorúak, egyformák, az ember lebutította a természetet. Ezzel olyan ökoszisztéma-szolgáltatásokat is kiiktatott, amelyek megvédhetnének az ilyen pandémiáktól. Miért van poloskainvázió, miért háromszorozódott meg két évtized alatt a kullancsok által terjesztett Lyme-kór Magyarországon, és miért terjed egyre jobban itt is a nílusi láz? Egy egészséges ökológiai rendszerben sokféle mikroorganizmus van, például a kórokozók is egyensúlyban tartják a fajokat, hogy ne tudjanak az egyes fajok és annak a betegségei túlzottan elterjedni. De mi mindent, ami gusztustalan, csíp, kárt okoz, avart potyogtat, egyszerűen kiirtunk. Így aztán hatalmas ökológiai űrök keletkeztek, amelyet a legkönnyebben alkalmazkodó invazív fajok, özönnövények töltenek ki a maguk kórokozóival, és szinte kontroll nélkül képesek elszaporodni. Jelenleg a szárazföldi gerincesek összsúlyának nagyjából egyharmada ember, kétharmada haszonállat és az összes többi, természetes, sokféle gerinces csupán egy százalékot tesz ki! Ha egy kórokozó kiszabadul a kétharmadot képező alig egytucat faj közé – ráadásul ezeket egymás hegyén-hátán tartjuk, könnyen elfertőzik egymást –, hamar elterjed a járvány, és milliónyi lehetősége van a kórokozónak addig mutálódni, amíg az emberre is veszélyes formát nem ölt. Ők gyakorlatilag hidakat képeznek köztünk és a vadon élő állatvilág közt, hiszen ezek az állatok rendszeres kapcsolatban vannak az emberrel. Gondoljunk a sertéspestisre vagy a madárinfluenzára! De nem csak emiatt kellene védenünk a fajokat. Ha például nincsenek polinátorok, nincs, ami a növényeket beporozza, nincs élelem. És gyakran elfelejtjük, hogy nemcsak a cuki méhecske polinátor, hanem például a légy is meg a fiú szúnyog is. 

A sok negatívum mellett a pandémiának volt néhány rövid távú haszna is, például csökkent a repülőgép-, a luxushajó- és a gépkocsiforgalom.

Persze, a maszkok meg a fertőtlenítőszerek jelentenek némi környezetszennyezést, de ez csak a jéghegy csúcsa. Ahogy a sokszor emlegetett szívószálak is. Elmondom, hogy mi a jéghegy: le kell szoknunk az olajról, szénről, gázról. De amíg ezeknek a cégeknek nagyon jól megy, amíg a repülőtársaságoknak nagyon jól megy, addig senki nem fogja azt mondani, hogy be kéne zárni a céget és máshova küldeni a dolgozókat. Most viszont pont azok az iparágak vannak a legnagyobb bajban, amelyekről tudjuk, hogy ki kellene vezetni őket. Ne azokat az iparágakat tegyük lélegeztetőgépre, amelyeket amúgy is meg kellene szüntetni, vagy csökkenteni kellene, például ne az üres reptereken tartsuk fölöslegesen a munkaerőt, hanem az új, zöld iparágakba irányítsuk őket!

Most a GDP-nek akár 24 százalékát is rászánják gazdaságélénkítésre, ebből 2-3 százalék elég lenne évente, hogy megoldjuk az éghajlati krízist.

A digitalizációt, az új energiatermelést, a felújításokat és szolgáltatásokat, a belföldi turizmust kellene most fejleszteni. A két hullám között be is indult a falusi turizmus, erre nagyon sok cég rátelepülhetett volna. Helyi szolgáltatások, rövidebb ellátóláncok, helyi termelői alternatívák. Láthattuk, hogy igenis tudunk üzemelni a digitális térben, és egyre több vállalkozás tud működni online. 

Kép

Kép: Emmer László

– Sokszor veszítjük el az arányérzékünket, mert könnyebb lemondani a szívószálról, mint azt látni, hogy a nagyobb volumenű kérdésekben, például az atomenergia vagy fosszilis energia vitában nem igazán van befolyásunk a döntésekre, de megbízható információnk sincs arról, melyik is a kisebbik rossz. 
– A környezet nagyon komplex dolog. Az atomenergia kontra szénenergia sem pusztán politikai vagy gazdasági vita, hanem tudományos is, és nem is egyszerű, hiszen almát kell körtével összehasonlítani. Az itt kipufogott kormot egy jövőbeni kockázattal vagy azzal az etikai dilemmával, hogy most élvezzük a hasznát, aztán generációk ezreit kényszerítjük arra, hogy majd őrizze az atomhulladékot. Csak értékítélet alapján lehet azt mondani, hogy melyik a fontosabb, nem számok alapján. De ha a nagy képet nézzük, sokszor könnyű megmondani. Azok a megoldások a jók, amelyek a természettel összhangban keresik a megoldást. A szupertechnológia eddig mindig csak az egyik problémát konvertálta a másikba. A megelőzés mindig a cél, nem az, hogy utólag pelenkába fogjuk fel a szennyezést.

Végső soron mindig az a jobb, ha kevesebbet használunk. Az autózásnál az, ha kevesebbet autózunk. Miért a fémdobozoké a város, miért nem ugyanannyira a gyalogosoké és a bicikliseké?

Az én gyerekem is könyörög, hadd menjen biciklivel, de olyan nehéz kereszteződéseken kell átmennie, hogy nem tudom engedni. Ahol van biztonságos infrastruktúra, mint például Amszterdam vagy Koppenhága, ott rengetegen bicikliznek. A pandémia alatt a mi városainkban is megkétszereződött, megháromszorozódott a biciklisforgalom. 

– A szakmád kutatóinak és tudósainak milyen kommunikációs hídjai vannak a döntéshozókig? 
– Nagyon nehezet kérdeztél. Az Európai Bizottság legfőbb tanácsadói pozíciói közül most meg fog ürülni egy, emiatt meginterjúztattak engem is, és megkérdezték, mi most szerintem a legnagyobb kihívás az Európai Unióban. Én az gondolom, hogy ez.

Mára annyira megrendült a tudományba vetett hit, hogy alig veszik figyelembe a fontos politikai döntéseknél.

Az emberek többsége nem a tudományos csatornákon keresztül szerzi az információkat, hanem a fake news-ból, a közösségi médián terjedő áligazságokból és konspirációs elméletekből. Egy ilyen környezetben nagyon nehéz jó döntéseket hozni, még ha egy politikusban meg is van a jó szándék. Az első hullámban nagyon gyorsan reagáltunk a járványra, hamar meghoztuk a lezárásokról szóló döntéseket, és jól meg is úsztuk.  Volt a gazdasággal gond, de pár hónap múlva kihevertük, hosszú távon nem vesztettünk sok munkahelyet. Viszont a második hullámra a politikusok már nem mertek a tudósokra hallgatni, máshol sem, Franciaországban, Belgiumban, Angliában sem, mert felerősödtek a „miért viseljek maszkot?”, a „fontosabb a gazdaság” hangok. Egyetemet végzett ismerőseim posztolnak ki álhíreket, olyanokat írnak, hogy direkt hozták ránk a pandémiát, meg Putyin akar minket kiirtani. Pedig tudjuk, hogy a gazdaság is sokkal jobban szenved, ha később lépünk, és megjegyzem, ha nem zárunk le, de az emberek félnek, nem mernek elmenni kozmetikushoz, színházba, valójában akkor sem működik jól a gazdaság. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Az elmúlt időszakban különböző mértékben, de mindenkiben volt félelem a jövőtől. Az egészségi és egzisztenciális helyzettől, az elszigetelődéstől. A te szakmád tulajdonképpen a jövő lehetséges negatív forgatókönyveinek a megismerése. Nem jár ez állandó félelemmel és szorongással? 
– Eddig megoldottam. Láttam, milyen rossz a helyzet, hogy a gyerekeim, amikor megértik, mivel foglalkozom, hogyan lesznek klímadepressziósok, de azt is láttam, hogy van kiút. Hogy meg tudjuk csinálni, vannak jó példák, kis sikerek. De a pandémia második hulláma kicsit megrengette ezt a hitemet. Mert ha itt kicsiben nem tudtuk megérteni, hogy ha későn lépünk, magunk alatt vágjuk a fát, mire számíthatunk a hosszabb távú kríziseknél? A legtöbb szuper amerikai és európai demokrácia csődöt mondott velünk együtt. Nem mondott csődöt Vietnam, Kína, Szingapúr, Japán, Tajvan, Thaiföld, Ausztrália és Új-Zéland. Pedig némelyik ázsiai országban nagyon sűrű a népesség. Azok a társadalmak mégis meg tudták védeni magukat a százezres halálesetektől és a gazdaság tönkremenetelétől. 

– Talán nemcsak azért, mert némelyikben diktatúra van, hanem mert az ázsiai országokban könnyebben felülírja a közösségi tudat az önmegvalósítást, a pillanatnyi egyéni érdeket. 
– Akkor viszont a mi szuperdemokráciáinkban és szupergazdaságunkban valami mégsem stimmel. Ez súlyos kérdéseket vet föl.

Ha a rövidlátó gazdasági érdekekhez képest nem vagyunk képesek a társadalmi szempontokat előtérbe helyezni, nincs esélyünk a sokkal nagyobb léptékű gondolkodást kívánó klíma- és a biodiverzitás-krízis megoldására.

És a klímakatasztrófát nem fogjuk tudni civilizációnként túlélni, ahhoz együtt kell változtatnunk. 

– A generációk közötti konfliktus is nagyon terheli ezt az igyekezetet. A mai ötvenes generáció sokszor ellenáll az apró változtatásoknak, mint például a műanyag csomagolások mellőzése. Talán van némi kognitív disszonancia is ebben. 
– Soha nem volt ekkora generációs szakadék. A mi generációnk nem hajlandó elismerni, hogy elvesszük az életteret az utódainktól. Még a kutatók, a tudomány szintjén is ez a helyzet. Senki nem szeret változtatni, de egy fiatal, akinek még nincsenek évtizedes berögzült szokásai, szívesebben választ más pályát, munkát, életmódot. Azonban aki kialakított egy életstílust, nehezen vált másikra, könnyen elfogadja az ellenérveket, amelyek azt igazolják, hogy nem is olyan rossz a helyzet. 

– Emögött lehet némi bűntudat is… 
– Igen, de felmenthetjük magunkat, hiszen nem tudtuk, hogy ekkora kárt teszünk.

Nem tudtuk, hogy ennyire nagy baj rendszeresen beülni az autóba. És ha nincs más alternatívánk, hiába is tudjuk. De elérhetjük, hogy megteremtsék a feltételeket. Például ha törvényileg megvan a lehetősége, hogy otthon dolgozzak, ne kelljen naponta utazgatnom, akkor tudok ezen is változtatni.

Jó hír, hogy elkezdtünk kertészkedni, többet járunk ki a természetbe. Mindenkinek hozott olyasmit a pandémia, ami a saját életének is és a környezetnek is jót tesz. Ezt most ragadjuk meg, tartsuk meg! Nyilván nem lehet a személyes kapcsolatokat és a közösségi találkozásokat kiiktatni, arra nagy szükség van. De például simán bevezethetnénk, hogy a felsősök meg a középiskolások heti 5 helyett csak heti 3 napot járjanak be, rengeteg konferenciát, szülőit, fogadóórát, konzultációt meg lehetne online tartani, sok időt és károsanyag-kibocsátást spórolnánk meg. 

– Van olyan, amit személyes sikernek tekintesz? 
– Mindig nagy öröm, amikor például egy tiszai strandon odajön valaki, hogy „Maga az? Mindig kihúzom a tévét a konnektorból, mióta mondta, hogy ez fontos.” Ilyenkor úgy érzem, megérte az a sok éjszaka meg társadalmi munka, amit a családomtól vettem el. 

– A családod is tudja ezt fontos ügynek tekinteni? 
– Sőt, a gyerekeim már olyan komolyan veszik, hogy ki is kapok tőlük, ha elgyengülök. Az egyik lányom, akinek mindene volt a kolbász és a kacsa, olyan komolyan vegán, hogy megeszi a kis tofuját, miközben illatozik az asztalon a liba, amit mi eszünk. Nem kényszeríti ezt ránk, de azért van lelkiismeret-furdalásom ilyenkor. 

– Szükség van ilyen hősies példára? 
– Fontosak az ikonok. Attól még nem fogja mindenki úgy csinálni, de inspirálóak. Ha semmi mást nem csinálna a világ, csak egy olyan étrendet követne, amelyben mondjuk heti háromszori húsétel van (egy ilyen változatos étrend teljesen megfelel az egészségügyi ajánlásoknak is), akkor már a teljes élelmiszerrendszer kibocsátását – nemcsak az állattenyésztéssel, hanem éttermekkel, szállítással, főzéssel, mindennel együtt – le tudnánk felezni.

Mi igyekszünk nem venni marha- és disznóhúst, felvágottat. És jobban is érezzük magunkat, a férjem is megszerette, sőt, már hiányolja a humuszt, a lenmagot, ha nincs otthon.

Ez nem aszkézis, ez egy lehetőség, amelyben nagyon is jól érezhetjük magunkat. Az elején macera, de aztán már ezt kívánod, és rossz máshogy. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Általában hosszú távra tervezel, azt hiszem, az egy év neked kis lépték. Milyen céljaid vannak 2021-re? 
– Van egy csomó kutatási célom, cikkek, amelyeket meg tudok írni, és persze, hatalmas álom lenne az EU legfőbb tudományos tanácsadói posztja, 47 embert hívtak be interjúra, ebből hetet választottak ki, én is köztük vagyok. A hétből így is öt nő, köztük egy magyar, tehát kicsi a valószínűsége, hogy engem választanak, de nagy dolog a hét kiválasztott tudós között lenni. 

– A nők érzékenyebbek erre a témára? 
– Biztos, hogy érzékenyebbek, de a tudományban vezetői szinten azért ide sem jutnak el a nők, mert korábban megkötik azokat a kompromisszumokat, amiket a család kíván. Emiatt valószínűleg én se fogok bejutni, mert nincs alattam egy hatalmas intézet, hiszen – bár többször csábítottak – ilyesmit még ma sem vállalok el, a délutánjaimat inkább még a gyerekekkel töltöm. Hálás vagyok a médiának, hogy sok lehetőséget kapok, mert így befolyásos pozíció nélkül is sok helyre eljut a szavam. 

– Mekkorák most a gyerekeid? 
– A legkisebb hat, kilenc évesek az ikrek, tizenhárom éves a kiskamasz, és a nagyok. 

– Biztosan láttad a klímavédelmi óriásplakátot, amely azt hirdeti: „A legtöbb, amit a gyerekednek adhatsz, az, hogy nincs testvére.” Sosem kaptál szemrehányást a szakmától azért, hogy hét gyereked van? 
– Jaj, dehogynem! De milyen önző és buta felfogás ez!

Azok, akik ezt hangoztatják, a maguk fogyasztását tartják szentnek, nem az életet. Nekem jogom van minél többet fogyasztani, de neki nincs joga élni.

A nagy népességű területeket észre sem vesszük a kibocsátási görbéken, a Föld népességének több mint fele 10 százalék alatt részesül a károsanyag-kibocsátásból. Mi például tízen lakunk egy házban, az egy főre eső lakásfűtés töredéke az egy- vagy kétgyerekes háztartásokénak. Viszont a leggazdagabb egy százalék az összkibocsátások több mint a feléért felelős! A népességnövekedés magától meg fog állni, ha mindenkinek lesz esélye megélhetést biztosító gazdasági tevékenységet folytatni, és nem a szülés lesz az egyetlen nyugdíjpénztári befektetés, nem a gyerek lesz a legolcsóbb munkaerő. De ha David Attenborough is – akit egyébként nagyon tisztelek és fantasztikus az új filmje – folyton a túlnépesedést emlegeti? A népességszer fogyasztás adja meg a negatív hatás mutatóit, és a fogyasztás sokkal jobban emelkedik, mint a népesség. 

– Egy egygyerekes családban talán nehezebb is megtanulni a közösségben gondolkodást. 
– Pontosan. Sokkal jobban neveli az embert egy kooperatív jövőre az a közösség, amelyikben meg kell osztani dolgokat. Én egyke vagyok, és sokkal kevésbé vagyok áldozatokra és kompromisszumokra képes, mint a férjem, aki egy négygyerekes családból jön. Neki természetes, ha a tányérján levő ételből kivesz valaki, én pedig nagyon nem szeretem, ha valaki belenyúl a tányéromba. 

– Hogy volt mégis bátorságod hét gyerekhez? 
– A Jóistennek volt hozzá bátorsága, mi csak elfogadtuk... Nagyos hálás vagyok a Jóistenek, hogy ennyi ajándékot kaptam, nagyon sok örömet ad a család. Persze voltak, vannak nehéz helyzetek, amikor már a kamaszok nem olyanok, mint a kedves kis gyerekek, az tud fájni, de attól még az ember soha nem bánja meg. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. januári számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

– Mikor telepedett le Ausztráliában, és milyen elhatározás vezette?
– Az ötvenhatos forradalom idején jöttünk ki, igazából én akartam kislányként elhagyni az országot, a szüleim kevésbé. Az unokanővéremmel ketten szöktünk ki először Ausztriába, azután, hogy az orosz őrség katonái fogságba ejtettek minket. Nemsokára mégis követtek az édesapámék is, és Ausztráliába már az egész család együtt érkezett 1957-ben. A szüleim mindig nyíltan beszéltek előttünk, tudtuk, hogy milyen nehéz otthon a helyzet, édesapám hallgatta a Szabad Európa Rádiót, nagyon rossz anyagi és személyes körülmények, korlátozások között éltünk. Kitűnő tanuló voltam, és mivel édesanyámat annak idején apácák tanították, hatodikban engem is beíratott hittanórára. Az igazgatónő odament hozzá, hogy ezt nem jól tette, el fogja rontani a jövőmet. Édesanyám kivett, de megbeszéltük, hogy mindig beszököm az órákra. Ezért aztán életemben először négyest kaptam magatartásból. Láttam a szüleim küzdelmét, hogy az anyagiakat, egyáltalán az élelmet előteremtsék nekünk.

Amikor kitört a forradalom, az egyik unokabátyám már Ausztráliában volt, és én mondtam édesapámnak, aki betegeskedett, hogy menjünk mi is, különben nincs jövőnk.

Ha otthon maradunk, nem is élt volna sokáig. Végül beleegyezett, noha volt egy beteg kistestvérem, ő sajnos háromévesen meg is halt Ausztriában. Végül az egész rokonság Melbourne-ben kötött ki, és ma is mind itt élünk.

– Akkor ez egy nehéz út volt – de mennyire volt nehéz Ausztráliában magyarként beilleszkedni?
– Az ausztrálok nagyon rendes, jóhiszemű, jó érzésű emberek, korlátok és elvárások nélkül fogadtak minket. Ha mi korrekten viselkedtünk velük, ők ezt viszonozták. Amikor édesapám megvette az első házát, átjött a szomszéd bácsi, John Reed, bemutatkozott, én tolmácsoltam, mondta, hogy „Michael (angolul a Mihály), mindent kölcsönkérhet tőlem: szerszámokat, fűnyírót, bútorokat, élelmet, csak pénzt nem, mert az nekem sincs”. Attól a perctől a halálukig nagyon jó barátságban volt a két család, édesanyám sokszor vitt át nekik magyar ételt, ők pedig hoztak ausztrált. De minden téren hasonlók voltak a tapasztalataink. Robert Menzies akkori miniszterelnök egy tollvonással befogadta a magyar emigránsokat, akik a forradalom után jöttek, mert tudta, milyen körülmények közül érkezünk. Ma is sok magyarral van dolgom, a legtöbbjük szorgalmas ember, jó nevünk van az ausztrál közösségben.

Kép

A Melbourne-i Magyar Televízió két munkatársa, Varga József Gyula és Szulócky Mihály Magyar Oklevelet kapott. Mindketten hosszú évek óta végzik önkéntes munkájukat a magyar közösségben. A Főkonzul úr Marót Mártát kérte meg, hogy a Victoriai Magyar Tanács elnökeként adja át az okleveleket.

 

– Hány nagyobb hullámban és jellemzően milyen magyar személyiségek költöztek Ausztráliába?
– Legelőször még az 1848-as forradalom után érkezett jó néhány katonatiszt. A carltoni temetőben ma is nagy gonddal ápoljuk a sírjukat, az egyiket most újítottuk fel. 1848-ban jött egy Levinyi Ernő nevű budapesti, majd londoni ezüstmíves is, aki olyan nagyszerű hírnévre tett szert Victoriában, hogy a Buda nevű házát, amelyet Castlemaine-ben felépített, ma az ausztrál állam tartja fenn, szeretettel őrizve a családja emlékét. Az első világháborúban kevesen, de a második után sokan jöttek. A forradalmi hullámmal érkezőket, vagyis minket „új magyaroknak” neveztek. A hetvenes években sokan kivándoroltak az elcsatolt területekről: Erdélyből, Bácska-Bánátból is. Ma már szinte többségben vannak a délvidéki emberek, egyszer majdnem egy egész falu is kiköltözött Melbourne-be, otthagyva a hazáját. A mi érkezésünkkor még egy Varga Zoltán nevű pap fogta össze itt a magyarokat, segítette a fiatalokat, kollégiumot állított fel egy egyházi épületben, ahol elszállásolta őket ellátással együtt, amíg iskolába jártak. Volt fiú- meg lánycsoport, tánccsoport, már akkor komolyan vettük a magyar kultúrát, én is bekapcsolódtam a rendezvények szervezésébe, főleg nemzeti ünnepekkor. Nyolc évig tanítottam a magyar iskolában is.

A férjemet is a kollégiumban ismertem meg, de később Tasmaniában is éltünk nyolc évig.

Onnan visszatérve később felkértek, hogy vegyem át a Magyar Központ pénzügyi vezetését, azóta viszem ezt a vezetési munkát.

– Ez egy társadalmi megbízatás, de előtte, illetve közben valamiből nyilván meg is kellett élniük…
– A férjem, Kálmán gépész tervező-rajzoló, míg én főkönyvelő voltam. Tasmaniába pedig egy 900 holdas farmra költöztünk gazdálkodni. Fejőstehenekkel, krumplitermeléssel, amihez előtte semmi tudásunk nem volt. Merészek voltunk tehát, de végül is nagyon sikeres lett a mintagazdaság, amit kiépítettünk, tudományos újságokba is bekerültünk az eredményeinkkel, jöttek hozzánk Japánból, az USA-ból meg Magyarországról is termelési szakértők. De ahogy a gyerekek kezdtek nőni, messze a városoktól, féltünk, hogy nehéz lesz nekik a gimnázium, az egyetem. Ezért jöttünk vissza Melbourne-be. Három szép lányunk és három szép lányunokánk van. Kálmán nagyon el van kényeztetve, igazán boldog is!

– Mennyire gyötörte önöket a honvágy a hosszú évtizedek alatt?
– A rendszerváltozás után, 1990-ben mentem haza először két kislányommal, akkor rettentően elfogott a honvágy. Mielőtt eljöttem, volt egy csodás osztályfőnököm otthon, Győri Mária, jólelkű hölgy tele hivatástudattal, aki az egész életét a gyerekek tanítására tette fel. Levélben végig tartottuk a kapcsolatot, előbb mint kislány a tanítónőjével, majd mint nagylány, később mint asszony. Végül már szoros barátság kötött össze minket. Amikor hazautaztam, az összes régi osztálytársamat összehívta egy ebédre. Harmincketten voltunk. Akkor két nagyon jó barátnőmmel, akikkel hatéves korunk óta ismertük egymást, az egyikük lakásán hajnali háromig beszélgettünk. Úgy éreztük, igazából sohasem szakadtunk el egymástól. Én Szentendrén születtem, és megmondom őszintén, amikor először hazamentem, megcsókoltam a macskaköves utat.

Annyira boldog voltam, hogy újra láthatom a szülővárosom és a hazám!

Nagyon jó életünk van Melbourne-ben, nem panaszkodom, szeretem az ausztrálokat, köztük is nőttem fel, itt végeztem a tanulmányaimat, de a gyökereim nagyon mélyre nyúlnak. Ahányszor hazajutok, igazán meleg érzés fog el. Budapest csodálatos, és nagyon jó látni a mostani otthoni helyzetet, a fejlődést, hogy az emberek egyre jobban érzik magukat, mert nekem még más emlékeim voltak, amikor eljöttünk.

Kép

Lángossütés, gulyásfőzés, 2021. A képen önkéntesekkel együtt süti a lángost Geiger Mihály melbourne-i konzul úr, aki minden rendezvényen jelen van, és segít a családjával együtt.

 

– Milyen tevékenységek, rendezvények fogják össze a dél-kelet-ausztráliai magyarokat?
– A Victoriai Magyar Tanácsnál 15 csoport van, különböző klubok, amelyek nagyon aktívak. Azt vettem észre, hogy a délvidékiek érzelmei olyan mélyek az óhaza iránt, hogy talán még jobban is kötődnek a magyarságukhoz, mint az otthoniak. Legalábbis komolyabban veszik a magyarságukat, amit én rettentően tisztelek.

Összejárnak, de nem húszan, hanem akár több százan is! Közben megvan az állásuk, beilleszkedtek az ausztrál környezetbe, de ápolják a magyar mivoltukat.

Minden hónapban közös ebédeket tartunk, húsvétot, szilvesztert, nemzeti ünnepeket, anyák napját, apák napját ünneplünk. Magyar zenével, megy a csárdás, és megsúgom, fogy a pálinka is. Mindenki szorgalmasan neveli a gyerekeit. Csak Melbourne-ben négy tánccsoport van és öt magyar iskola a gyerekeknek. Ezek körülbelül ötvenfősek. De már az óvodásokat is tanítják, és cserkészet is van. Még a harmadik generációs magyarok is tartják a szokásokat, az egyikük a hathónapos kisfiának márciusban kokárdát kért tőlem. Egy szép lapot írtam hozzá, remélem, ha nagyobb lesz, elolvassa.

– Meg lehet fogalmazni, önnek mit jelent egy másik földrészen élve a magyarsága?
– Nagyon büszke vagyok arra, hogy magyarnak születtem, büszke vagyok a nemzetemre, a történelmünkre, amit nagyon jól ismerek, a világtörténelemmel együtt sokat olvastam és olvasok róla. Rendkívül fontos nekem, hogy tovább tudjuk őrizni az identitásunkat, a kultúránkat, és az utánunk jövőknek is tovább tudjuk mindezeket az értékeket adni. Úgy érzem, egyedül vagyunk a világban, nagyszerű népként mégis sokra vagyunk hivatottak. Már az ausztrálok is jól ismernek minket, nekem lényeges feladatom az is, hogy hidat építsek a két nép között, hogy lássák: a magyarok mennyire tehetséges, szorgalmas emberek. Választószéki elnök is voltam, ami azt jelenti, hogy dolgoztam, dolgozom együtt ausztrál politikusokkal, képviselőkkel, de még miniszterelnök-helyettessel is. Mindegyikük részéről azt tapasztalom, hogy elfogadnak, szeretnek minket, jó szemmel néznek ránk.

– Mit lehet, illetve érdemes tőlük, az ausztráloktól eltanulni?

– Nagyon jó az emigránspolitikájuk. Ma már borzasztó nehéz ide bejutni, de aki bekerül, annak nem engedik el a kezét.

A mi időnkben ugye még nem ez volt, édesapámnak fel kellett találnia magát, ő két munkába is járt, hogy én komoly iskoláztatást kapjak, jól megtanuljam a nyelvet. Most az állam biztosít nyelvoktatást, próbálja integrálni a közösségbe az ideérkezőket, munkát keres számukra. Ezt nagyra becsülöm. Az önkormányzat multikulturális bizottságában is benne vagyok tanácsadóként, ebben a minőségemben is támogatom, hogy az emigránsok a kultúrájukat őrizve építsék tovább ezt az országot. A miénk a legnagyobb határon túli magyar központ a világon, és az önkormányzat a multikulturalizmust a mi központunkkal és rendezvényeinkkel hirdeti. Magam is többször szerveztem multikulturális rendezvényt, húsz különböző nemzetiségű csoport részvételével. Pályázatokat tudunk nyerni mindehhez, mert a helyiek nem félnek, hogy visszaélünk a támogatással. Ez élteti a csoportokat és segíti az országot is.

Kép

A Hungarofest alkalmával, a kiállítás megnyitóján Patócs Johanna művésznő énekel.

– Mi az, ami hiányzik Magyarországról, amit, ha kiutazunk, feltétlenül vigyünk önöknek?
– A gyerekek szeretik a magyar mesekönyveket, most próbálok is szerezni nekik – de én azt mondom, hogy a szeretetüket és a tudásukat hozzák! A Kőrösi Csoma Sándor Program például egy nagyszerű kezdeményezés, világszerte sikeres. Mi régen elhagytuk a hazánkat, megállapodott a tudásunk egy bizonyos szinten, a szokásaink is nehezen újulnak meg. De ezzel a programmal olyan fiatal tanárok, cserkészvezetők, táncoktatók jönnek, akik intelligens, tanult emberekként frissességet hoznak a közösségünkbe. Még a beszédükön is lehet érezni, hogy Magyarországon haladnak a dolgok, amivel mi is szeretnénk együtt mozdulni.

Ez óriási, felbecsülhetetlen segítség nekünk: a kultúránk felfrissítése új táncokkal, nyelvtanítással a gyerekeknek.

Mindezt nemcsak mi értékeljük nagyra, hanem a Magyarországról érkezők is sokat tanulhatnak itt, miközben világot látnak. Megtapasztalhatják azt is, hogy az ausztrálok mennyire partnerek a kultúránk ápolásában. A márciusi ünnepi megemlékezésen például – a nagykövet úr jelenlétében – egy csodálatos ausztrál énekkar lépett fel, akik a Kodály-módszer szerint készültek fel. Csupa ausztrál fiatal, akik nyolcvanöten énekelték nekünk a magyar Kodály-énekeket…

„Mindmáig tisztán emlékszem arra a szombat estére. Vacsorával és behűtött pezsgővel vártam a férjem. Három felnőtt gyermekünk Pesten volt, senki sem jött haza hétvégére. Vártam, hogy kicsit kettesben legyünk, mert oly ritkán került rá sor. Férjem már évek óta vidéken dolgozott, minden vasárnap délután elment, és csak péntek este jött haza. Aznap délután rendezvényre volt hivatalos, azt mondta, nem marad sokáig. Teltek-múltak az órák, már többször hívtam, mikor érkezik. Késő este toppant be, akkor már nagyon dühös voltam rá, hogy neki mindig minden fontosabb nálam. Kifakadtam, veszekedtem vele. Az ágyon feküdt, én vele szemben ültem a fotelban. Egyszer csak kibökte: – Van valakim. – Tessék? Először azt hittem, rosszul hallok. Szívemig hasított a mondata. Hirtelen úgy éreztem, nem kapok levegőt, vége van az életemnek, a családomnak, amely mindig is a legfontosabb volt nekem, amelyért oly sok mindent feláldoztam. Megszűnt körülöttem a világ, zokogásban törtem ki. Ő csak hallgatott, nem vigasztalt. Mintha idegen férfi feküdt volna velem szemben, nem az, akinek már harminckét éve a felesége vagyok, akinek minden mozdulatát, gondolatát ismertem. Később aztán kiderült, egyáltalán nem ismertem őt, legalábbis a másik énjét nem.

Próbáltam összeszedni magam, sorban tettem fel a kérdéseket: – Ki az? Ismerem? Mennyi ideje tart? Válaszokat nem kaptam, csak annyit, hogy vidéken ismerte meg, és két gyereke van. – És a mi gyerekeink? Velük mi lesz? – kérdeztem dühösen. – Ők már felnőttek, megértik! – válaszolt. Bele sem gondolt, mit fog ez jelenteni nekik. Bár a legkisebb tulajdonképpen apa nélkül nőtt fel, mert akkor már vidéken dolgozott. – Válni akarsz? – tettem fel az újabb kérdést. Nemmel válaszolt, és távozott. Visszafordulva megígérte, hogy ő mondja el a gyerekeknek. – Még jó – gondoltam magamban keserűen.

Ott maradtam egyedül, magányosan a nagy házban. Az érzés nem volt szokatlan, hiszen amióta a gyerekek kirepültek, a hétköznapokat majdnem mindig így töltöttem. Most mégis minden más volt, ordított a ház az ürességtől.

Olyan magányosnak, szeretet-vesztettnek éreztem magam, mint még soha. Legbelül már éreztem egy ideje, hogy valami nem stimmel. Soha nem ért rá, még hétvégéken is alig láttuk, amikor elvileg itthon volt. Rengeteget utazott konferenciákra, szakmai utakra belföldön és külföldön egyaránt. Egyszer színházjegyet találtam a zsebében. Nagyon fájt, rá is kérdeztem, nincs-e valakije. Tagadta, és kimagyarázta ugyanúgy, mint oly sok minden mást az évek során. Mindig mindent elhittem neki, vagyis inkább el akartam hinni, még akkor is, amikor éreztem, hogy nem őszinték a válaszai. Minden jól működött közöttünk, ezért soha nem gondoltam, hogy folyamatosan lenne harmadik a kapcsolatunkban.

Legközelebb két hét múlva jöttek haza a gyerekek. Életem leghosszabb tizennégy napja volt. Napközben dolgoztam, esténként egyedül voltam és zokogtam. Senkivel sem tudtam megosztani fájdalmamat, ez volt a legrosszabb. Amikor megjöttek a gyerekek, egyből érezték a feszültséget. Férjem, aki az érkezésükre jött haza, leültette őket. Nem kertelt, kimondta újra: – Van valakim. Ugyanúgy a szívembe hasított a mondata, mint két héttel korábban, most azonban, hogy tanúk is voltak, kijelentése végérvényesen igaznak és megmásíthatatlannak tűnt. Padlót fogtak a gyerekek. Hirtelen olyan védtelennek, kiszolgáltatottnak láttam őket, mint kiskorukban. Fájt, hogy nekik is ekkora fájdalmat okoz. Sorban kapta a kérdéseket. Eleinte nem nagyon akart válaszolni, de érezte, hogy sarokba van szorítva, nem teheti meg, hogy válaszok nélkül hagy mind a négyünket. Elmondta, hogy nem vidéken ismerte meg, ahogy nekem két héttel korábban állította, hanem itthon. A személyére is fény derült. Az volt az igazi döbbenet! Mindannyian ismertük. – Még nem tudom, mit akarok, mi lesz, de ez van – zárta mondandóját, és otthagyott bennünket összetörten.

Az első hetekben még az utolsó mondatába kapaszkodtam: Lehet, hogy csak ennyi volt, engem választ, szakít, és minden megy tovább. Reménykedtem, küzdöttem, be akartam bizonyítani, hogy jobb neki velem, de hiába kapálództam… Aztán sorban kaptam a hidegzuhanyokat. Egyre több információ derült ki a kalandnak hitt kapcsolatról, amely valójában már évek óta tartott. Együtt is éltek a közeli városban, ugyanis a férjem jó ideje már nem dolgozott vidéken, elküldték. Egy ideig munkanélküli is volt, amit szintén eltitkolt előlünk. Hétvégéken, amikor hazajött, jó feleség módjára körbeugráltam, igyekeztem a kedvében járni, mostam, kivasaltam az ingjeit, főztem, több napra csomagoltam neki ételt. Közben ő csak a szomszédos városig ment a nőjéhez, akire úgy tűnik, szintén én főztem.

Rettenetesen megalázva éreztem magam. Földbe tiprott nőként, feleségként. Haragudtam magamra, hogy ilyen ostoba liba voltam, és mindent elhittem neki.

Ahogy telt az idő, és egyre több mindenre derült fény, én egyre nagyobb dühöt, gyűlöletet éreztem iránta. Nem vagyok rá büszke, de egyik este teljesen önkívületi állapotba kerültem, tehetetlenül csapkodtam a párnákat és zokogtam. Mindmáig nem tudom, hogyan jutottam idáig, magam is meglepődtem a viselkedésemen. Felhívtam a férjemet, hogy most azonnal jöjjön haza. Hazajött, kiabáltam vele, és leöntöttem egy pohár vízzel. Magyarázatot követeltem tőle, hogy mondja meg, mi volt a baj a házasságunkkal, velem! – Semmi – válaszolta –, veled semmi. – Ha velem semmi, akkor mi volt a baj? Szerelmes lettél? – kiabáltam, de most se válaszolt.

Ahogy teltek a hetek, hónapok egyre mélyebbre süllyedtem lelkileg, nem érdekelt senki és semmi, egyetlen egy pillanatra még a gyerekeim sem. Nem fordult meg bennem az öngyilkosság gondolata, de úgy éreztem, nem lenne baj, ha meghalnék, nem tűnt többé félelmetes dolognak a halál. Egyszer el is ájultam a munkahelyemen, máshol jártam néhány percig, nagy boldogságot és könnyedséget éreztem. Fájdalmas volt feleszmélni, nem akartam volna visszatérni abból az állapotból. A nappalokat még csak-csak kibírtam valahogy, mosolyogtam, nem akartam, hogy kollégáim és ügyfeleim bármit is észrevegyenek, de az éjszakák rettentő magányosak és hosszúak voltak. Nem tudtam aludni, mindössze két-három órára szenderültem el, majd felriadtam, hánykolódtam, jöttek elő az emlékek. Próbáltam összerakosgatni közös életünk apró mozaikdarabjait: mikor változott meg valami a kapcsolatunkban, mennyi ideje lehetnek együtt, mikor nem volt velünk, mikor utazott szakmai konferenciára, mikor akadt hirtelen dolga, miért nem jött el családi eseményekre. Sokat beszélgettem a gyerekekkel is, akik maximálisan mellettem voltak, mindenben támogattak, együtt tártuk fel a múltat, és rájöttünk, hogy már bizony közel tíz éve tart ez a kapcsolat. Férjem nem tagadta. Tíz éven át hazudott, nemcsak nekem, hanem a gyerekeinek is. Amikor minderre fény derült, csak annyit mondott: – Nem vagyok rá büszke, de ez van.

Kép

Kép: Freepik

Jobban fájt a sok hazugság, mint maga a megcsalás. Rosszabbnak éltem meg az egészet, mintha meghalt volna. Az is pokoli lehet, de akkor legalább a másik emlékezhet a boldog közös életre. Nekem meg mi maradt?

Hirtelen minden megkérdőjeleződött a múltban, még az is, amit szépnek, jónak hittem.

Eltelt egy év, megjártam a poklok-poklát, már csak nyugtatóval tudtam aludni, rohamosan elkezdtem fogyni is. Mindeközben egyre mélyebb gyűlöletet éreztem a férjem és a nője iránt. Ha meghallottam a hangját, a fenébe kívántam, látni se bírtam.

Egy nap ráébredtem arra, hogy el kell gyászolnom a házasságom, össze kell szednem magam, nemcsak a gyerekeim, hanem magam miatt is. Lányomék közben hazaköltöztek, megszületett az első unokám. Sokat segített, hogy itt voltak, de mégis nagyon magányosnak éreztem magam esténként a hálószobában. Öröm, vidámság költözött újra a házba, de belül gyötrődtem. Eljutottam oda, hogy muszáj segítséget kérnem. Több helyen próbáltam vigaszra lelni, voltam lelkésznél, pszichológusnál, kineziológusnál, még látónál és jósnőnél is megfordultam, akikhez amúgy soha nem mentem volna. Azt vártam, hogy segítenek rajtam. Idővel megértettem, nekem kell végigjárnom ezt az utat, senki sem tud megmenteni, nekem kell begyógyítani a sebeimet. 
Egyre többet figyeltem magamra, próbáltam megérteni mindazt, ami történt, miért kaptam ezt az óriási pofont, mit kell tanulnom belőle, miben kell változnom. Próbáltam férjemet is megérteni, hogyan jutott idáig, miért hazudott éveken keresztül. Egyik nap azon kaptam magam, hogy sajnálom őt. Ez az érzés pici vigaszt nyújtott, gyűlöletem is enyhült tőle. Erőt vettem magamon, elkezdtem ismerkedni, újra nőnek éreztem magam, ettől megint tovább csökkent a bennem lévő harag.

Teltek-múltak az évek, már azt tudtam mondani, jól vagyok, összeszedtem magam. Aztán egy nap összefutottam a nővel az utcán. Nem köszöntünk egymásnak, mindketten elfordítottuk az arcunkat. Akkor döbbentem rá, még mindig mekkora gyűlölet van bennem. Rossz érzés fogott el, hogy még ennyi idő után is milyen érzésekkel viseltetek iránta, milyen harag van még mindig a szívemben. Megijedtem önmagamtól.

Rájöttem, ha nem bocsátok meg, nem fogadom el, hogy ők egy pár, és boldogok, akkor soha nem lelem meg a lelki békém.

Elkezdtem sokat olvasni, gondolkodni az elfogadásról, a megbocsátásról. Olvastam II. János Pál pápáról, aki megbocsátott a merénylőjének, egy anyáról, aki pedig gyermeke gyilkosának. Micsoda emberi magasságok! Hol vagyok én ettől? Mi az én fájdalmam az övékhez képest! Olvasmányaim előrébb vittek, felismertem, nem jó, amit érzek. Attól még, hogy engem megaláztak, megszégyenítettek, nem táplálhatok mások iránt ilyen érzéseket. Szeretném, hogy egyszer ki tudjam mondani, megbocsátok, nem haragszom többé rájuk.

Úgy érzem, ráléptem a megbocsátás útjára, és a Jóisten mellettem van, támogat. Még vannak bennem tüskék, haragszom, hogy ezt megtették velem, ennyi évet elvettek tőlem, de már nem érzek gyűlöletet. Azt gondolom, ezek után már ez is nagy lépés. És milyen érdekes az élet? Nemcsak én változom. Nem olyan rég újra összefutottam a nővel az utcán, és rám köszönt. Visszaköszöntem. Jó érzés volt, egyedül az bántott utána, hogy nem én tettem meg az első lépést. Nemrég szívességet tett a fiamnak, most azon gondolkodom, írok neki és megköszönöm.”