Hat fiú egy lakatlan szigeten – Kamasz Robinsonok, a Legyek ura és a valóság

A Tongai Királyság fővárosában, a Tongatapu szigetén található Nuku‘alofában működik a Szent Andrásról elnevezett bentlakásos, katolikus gimnázium. A hatvanas években ez az iskola a mainál jóval szigorúbb elvek alapján működött, és lényegesen kevesebb szórakozási lehetőséget kínált, ami nem volt minden diáknak a kedvére. Hat jó barát – név szerint Sione, Stephen, Kolo, David, Luke és Mano – borzalmasan unatkozott. Egyre nehezebben bírták elviselni az egyhangúan zajló életet, így elhatározták, hogy valami igazán emlékezetes és izgalmas cselekedettel dobják fel a szürke hétköznapokat.

A tervük az volt, hogy megszöknek, és elhajóznak az ötszáz kilométernyi távolságban fekvő Fidzsi-szigetekre, ahonnan esetleg tovább utaznak Új-Zélandra.

A nehézséget csak az okozta, hogy nem rendelkeztek semmiféle vízijárművel. Élt viszont a szigeten egy halász, egy bizonyos Taniela Uhila, akit mindannyian egyöntetűen ki nem állhattak, és aki egy apró, de használható halászhajót birtokolt. 1965 júniusában, egy csöndes estén, a hat fiú titokban elkötötte a csónakot, és útnak indult. Két legyet ütöttek egy csapásra: végre meg tudtak szökni, és még az öregemberen is bosszút álltak. Nem sok holmit pakoltak a csónakba – eszükbe sem jutott például térképet és iránytűt beszerezni. Összesen két zsák banánt, egy pár kókuszdiót és egy hordozható gázfőzőt vittek magukkal.

Az addig elkövetett hibákat már az első órákban sok másikkal tetézték. Amint kifutottak a nyílt tengerre, mindannyian elaludtak…Mire felébredtek, már egy vihar kellős közepén hánykolódtak az éjszaka sötétjében. Ekkor felhúzták a vitorlát, amit a szél azonnal darabokra tépett, majd a kormánylapát is eltörött. Étel és ital nélkül, irányíthatatlanul sodródtak. A következő napokat azzal töltötték, hogy a kókuszdiók kivájt héjában gyűjtötték az esővizet, amit aztán testvériesen elosztottak: mindenki kapott néhány kortyot reggel és este. Megpróbáltak halat is fogni, de nem jártak sikerrel.

Nyolc napig hánykolódtak így, aztán amikor már szinte minden remény elhagyta őket, észrevettek egy kis szigetet a horizonton.

A partraszállás sem reményeik szerint alakult, mivel a csónak darabokra tört a partmenti sziklákon – a fiúknak alig sikerült kievickélni a szigetre. Már az első felfedezőútjukon kiderült, hogy a földdarabot nem lakja senki, és iható víz sem található rajta.

A sziget neve Ata, és az elhagyatott, elfelejtett lakatlan sziget tökéletes példája. Már vagy százötven éve elhagyták, és a története is meglehetősen baljós. 1863-ban egy Thomas James McGrath nevű bálnavadász kötött ki a partjainál, és arra buzdította a háromszázötven helyi lakót, hogy küldjenek életerős, jó kiállású férfiakat a fedélzetre eladni való árukkal. A helyiek fellelkesültek, és engedelmeskedtek. Amint a lakosság mintegy fele a hajón volt – és a fedélzet alatti kabinokban várta az üzletkötéseket –, a kapitány emberei rájuk zárták az ajtókat, és elhajóztak. McGrath ugyanis egy idő múlva megunta a bálnavadászatot, és inkább rabszolgakereskedelemmel akart foglalkozni.

Kép

Tongai fiatalok - Kép: Museum of New Zealand

A legénység Peruba indult, hogy ott adják el az Ata-szigetieket. Az ottani kormánynak azonban már kellemetlen volt a rabszolgaság intézménye, ezért hajókat bérelt az elrabolt tongaiak hazaszállítására. Csakhogy erre az időre a járványok és az éhezés megtizedelte a régóta bezárt embereket, a kelletlen hajósok pedig inkább kitették őket Costa Rica környékén, a lakatlan Cocos-szigeten. Itt aztán a számuk tovább fogyatkozott, végül a harmincnyolc túlélőt a perui kormány szállíttatta vissza Peruba, ahol végül beolvadtak a helyi lakosságba. Ata megmaradt lakosságát ezt követően a tongai király evakuáltatta, mert nem látta biztonságosnak a helyzetüket, így a sziget elnéptelenedett.

A lakatlan szigeten rekedt egyedülálló gyerekek mítosza régóta foglalkoztatja az írókat.

Megírta például Jules Verne a „Kétévi vakáció” című regényében. Ebben a változatban a partra vetődött fiúk tökéletes, civilizált rendet alakítanak ki, iskolát szerveznek maguknak, az ünnepeket megülik, imádkoznak és felfedező utakat tesznek. Konfliktusaikat intelligensen, tárgyalásos alapon rendezik – éppen úgy, ahogy a tizenkilencedik század második felének európai embere önbizalommal telten elképzelte.

Aztán hetven évvel később William Golding egészen más képet festett egy hasonló élethelyzetről „A legyek ura” című regényében. Itt a felügyelet nélkül maradt gyerekek az emberiség legsötétebb oldalát mutatják. A lakatlan szigeten hamar eluralkodik a káosz és az erőszak, a Homo sapiens nemesebb tulajdonságai alulmaradnak a gyilkos ösztönökkel szemben. Golding történetében nem csak a második világháború utáni, illúziók nélküli emberkép nyilvánul meg. Az író tisztában volt a személyisége sötét oldalával is, saját magát is „szörnyetegnek” tartotta – nem is ok nélkül. Tizennyolc évesen már előbukkant belőle a vadember, amikor megpróbált megerőszakolni egy tizennégy éves kislányt. Később saját két gyermeke szenvedte meg az önzését és részeg dühkitöréseit. A körülötte élő embereket semmibe vette, gyakran szándékosan rosszul mondta és írta a nevüket, hogy ezzel is minél jobban megalázza őket.

A partra vetődött gyerekek ötlete már akkor megfogalmazódott benne, amikor egy angol középiskolában tanított Salisburyben. Fiúkból álló osztályát elvitte kirándulni egy őskori földvár maradványaihoz, majd két csoportra osztotta őket, és elmondta a játék célját. Az egyik csapatnak el kellett foglalnia a várat, a másiknak pedig meg kellett védenie – más szabály nem volt.

Golding arra volt kíváncsi, meddig mennek el a gyerekek az erőszakban. Emlékiratai szerint „kigúvadt szemmel” figyelte, milyen hamar elvadulnak a fiúk, és milyen gyorsan válnak semmivé a civilizáció normái.

Amint komoly veszélybe került a diákok testi épsége, az író leállította a harci játékot.  A kegyetlen kísérlet jól mutatja, mi vezérelte valójában „A legyek ura” megírásakor.

Amikor a hat fiú partot ért – akármilyen rémültek és reményvesztettek voltak – a túlélési ösztön átvette felettük az uralmat. Mintha a sors egy kísérletet tervezett volna annak kiderítésére, hogy Verne-nek vagy Goldingnak volt igaza az emberi faj természetét illetően. Az Ata-szigeti hajótöröttek ivóvíz híján madarakat fogtak, és a vérüket itták meg, majd az otthon tanult hagyományos módszerrel tüzet gyújtottak. Vizet először egy általuk jól ismert fa törzséből nyertek, később megszervezték az esővíz összegyűjtését. Vadon élő hüvelyeseket, banánt, halat és madarakat ettek, pálmalevelekből kunyhókat építettek. A tüzet is egy ilyen tető alatt őrizték, és az elkövetkezendő hónapok során egyszer sem engedték kialudni.

Az önfenntartáshoz nélkülözhetetlen tevékenységeket igazságosan elosztották egymás között, mindenkinek pontosan meghatározott munkája volt, de a szolidaritás egy pillanatra se szűnt meg közöttük. Amikor Stephen madártojásgyűjtés közben leesett egy szikláról, és csúnyán eltörte a lábát, a többiek irigylésre méltóan emberségesek voltak. A fiút lefektették, sínbe tették a lábát, a munkáját pedig egyenlően elosztották maguk között, amíg talpra nem állt.

A szerencse sem mindig hagyta el őket: először egy szikla tövében félig a fölbe süppedt, régi késeket találtak, melyek még a sziget száz évvel korábbi lakóitól származtak, és óriási segítséget jelentettek a fiúk életben maradásához. Egy másik alkalommal döbbenten vették észre, hogy a part mentén és az erdőben is csirkék szaladgálnak. Ezek is a régi lakóktól származtak: amikor a szigetet szomorú körülmények között ki kellett üríteni, a baromfiállomány egy része elszabadult. Száz éve éltek és szaporodtak így. A fiúk nem egyszerűen vadásztak rájuk, hanem kifejezetten sportot űztek abból, hogy elkapják őket. Nagy nehezen befogtak közülük kétszáz darabot, majd szabályos baromfiudvart hoztak létre. Pontosan meghatározták, hogyan szaporítsák őket, mikor hányat vághatnak le közülük.

Megpróbáltak tutajt is építeni, hogy visszajussanak Tonga szigetére, de ezt alig néhány méterre a parttól darabokra törték a hullámok. A gyerekek lassacskán kezdtek beletörődni abba a lehetőségbe, hogy soha nem találja meg őket senki, és életük végéig a szigeten kell maradniuk.

Fél év után az életük teljes rendben, pontosan kialakított szabályok és napirend szerint zajlott.

Teniszpályát építettek, ahol maguk által készített ütőkkel és labdákkal játszottak. Szabadtéri „konditermet” üzemeltettek, ahol súlyt emeltek, bokszoltak, sőt, saját készítésű húros hangszeren a maguk által szerzett dalokat rendszeresen kísérték. Még a korábbi életükben megszokott imaórákat is megtartották. A vitákat mindig higgadt tárgyalással igyekeztek rendezni. Előfordult ugyan, hogy elkeseredésükben összevesztek, de ilyenkor – „A legyek ura” szereplőivel ellentétben – elvonultak az őserdőbe, amíg le nem higgadtak.

Otthon ezalatt már lemondtak róluk: beszüntették a keresésüket, és holttest nélküli temetést rendeztek mind a hatuknak. A szülők, rokonok, barátok és barátnők meggyászolták őket, az élet lassan visszazökkent a régi kerékvágásba. Könnyen lehet, hogy minden így is maradt volna, ha húsz évvel korábban Ausztrália egyik leggazdagabb embere jobb kapcsolatokat ápol a fiával…

A harmincas-negyvenes években Arthur Warner birtokolta az ausztrál rádióállomások jelentős részét. Igazi médiacézár volt, aki azt akarta, hogy a fia, Peter felnőtt korában átvegye tőle a birodalom irányítását. A kamasz azonban nem így gondolta. Tizenhét évesen megszökött otthonról, és tengerésznek állt. Öt évig hajózott a világ szinte minden útvonalán, és amikor huszonkét évesen hazament, boldogan mutatta az apjának a frissen szerzett svéd hajóskapitányi engedélyét. Az idősebb Warner nem volt túl lelkes, így a fia kénytelen-kelletlen beszállt a családi üzletbe, de nem volt hajlandó a könyvelői állásnál magasabb pozíciót betölteni. Csakhogy ez nem elégítette ki a tenger iránti vágyódását, ezért a saját szakállára egy egész flottányi halászhajót üzemeltetett Tasmániában.

1966 szeptemberében éppen a tongai szigetvilágban hajózott, amikor eszébe jutott az Ata-sziget. Meg akarta nézni, mi lett ezzel a földdarabbal az elmúlt évtizedekben. Amikor a part mellé ért, először az lett gyanús neki, hogy több helyen is tűzrakások feketéllő nyomait látja. Ezt követően eszeveszett kiáltozást kezdett hallani, majd hat teljesen meztelen fiút látott, akik rikoltozva vetették magukat a tengerbe, és odaúsztak a hajójához. Felvette őket, és elképedve hallgatta meg a valószerűtlen történetet.

Amikor kikötöttek és partra szállak, Peter Warner döbbenten és meghatottan járta végig az elveszett gyerekek rendezetten kialakított birodalmát. Azonnal jelentette rádión, hogy megvannak a halottnak hitt fiatalok, majd rögtön hazafelé vették az irányt.

Ata szigetétől alig több, mint egy óra hajóútra fekszik a tongai főváros. A fiúk tizenöt hónapot töltöttek a lakatlan szigeten, nagyjából 160 kilométerre az otthonukról. Amikor a kapitány hazaszállította őket, szinte elképzelhetetlen volt az öröm és a lelkesedés. Tongatapu mind a nyolcszáz lakója a kikötőbe özönlött. Igaz, a hatóság emberei is ott várták őket, és azonnal letartóztatták mind a hat gyereket Taniela Uhila hajójának eltulajdonítása miatt. Peter Warner viszont már teljesen magáénak érezte ezt az ügyet, ezért kifizette a kárt, és a fiúkat szabadon engedték. Ezután már kezdetét vehette a napokon át tartó ünneplés...

A kapitány megszerezte a filmes jogokat, és néhány hét múlva a gyerekek egy egész tévéstábbal mentek vissza Ata szigetére. Büszkén mutogatták a filmeseknek, hogyan maradtak életben, milyen körülmények között teltek a napjaik, és milyen különleges „minicivilizációt” teremtettek maguknak. Saját maguk játszották el újra a hihetetlen tizenöt hónap legfőbb kalandjait. A fekete-fehér dokumentumfilm ma is látható a világhálón.
Innentől kezdve minden úgy zajlott, mint egy népmesében…

A gazdagságot romantikus körülmények között feladó kapitány felfogadta mind a hat fiút a halászhajójára, akikkel évekig együtt dolgozott még a kék tengeren.

A hat egykori számkivetett közül négyen ma is élnek, és azóta is igaz barátai a kilencven körül járó kapitánynak. És ez már így is marad, amíg meg nem halnak…