„Nem gondolom, hogy egy művész révbe tud érni. Nem is lenne jó” – Beszélgetés Szabó Marcellel

– Ön az Orosz Zenei Fesztivál alapítója és szenvedélyes Rahmanyinov-játékos. Mi nyűgözi le az orosz zenében?
– Sokszor kérdezik, hogy van-e orosz kötődésem, gyökerem – de nincs. Egy személyes találkozást fel tudok idézni: néhány éve volt egy Rahmanyinov-fesztivál, amelyre meghívták Rahmanyinov unokáját. Odamentem hozzá, a kezébe nyomtam az első Rahmanyinov-cédémet, mondván, köszönöm a nagyapjának, hogy ilyen fantasztikus zenét írt. Ő teljesen odavolt, hogy Magyarországon ilyen rajongóval találkozik. És emlékezetes volt Dimitrij Bashkirov kurzusa is, amikor egy Rahmanyinov-etűd után azt kérdezte tőlem, van-e orosz felmenőm…

Ha egy bizonyos szerző vagy zenei műfaj jobban tetszik, mint a többi, akkor abban olyan – az életünket, a miérteket, a hogyanokat, a kapcsolatainkat érintő – kérdésekre kapunk válaszokat, amelyekre más zenét hallgatva nem kapnánk.

Úgy képzelem, hogy van egy absztrakt világ a bensőnkben, amely egy bizonyos zenétől olyan érzelmi töltetet kap, ami nem érkezik meg más forrásból. Számomra az orosz zene jelenti ezt a töltetet, és a kérdéseimre jelenleg az orosz szerzők képesek a leggyakrabban feleleteket adni. Hogy miért éppen ők, azt nem tudom. Valószínűleg épp azért nem tudom szavakkal megfogalmazni, mert akkor megfejteném a zene titkát.

– A lelki alkatunk tehát felelős lehet a zenével való kapcsolatunkért. De predesztinál-e egy zongoraművészt bármely testi adottsága, például a nagy keze?
– Ha megnézzük a zongorista legendákat, akkor azt kell mondanom, hogy nem. Ott volt például Glenn Gould, ő akár a zongora alól, a fizikának ellentmondó testhelyzetekben is képes volt zseniálisan játszani. A gyerekeknek tanítanak ülést, kéztartást, de nem ezeken múlik, hogy valaki kiváló művész lesz-e. Alapszabályok vannak, de a történelemben is sokszor akkor történnek nagy dolgok, amikor a szabályokat megpróbálják áthágni. Olyat is lehet látni, hogy valaki összevissza tekereg a hangszer körül, és olyat is, hogy csak ül, mint egy fadarab, mint akibe látszólag egy csepp érzelem sem szorult. A lényeg az, hogy amikor becsukjuk a szemünket, akkor amit hallunk, az jó-e.

A kéz sem predesztinál semmit: vannak olyan kis kezű művészek, akik úgy zongoráznak virsliujjakkal, hogy az ember el sem hiszi.

Lehet, hogy néhány dologban könnyebb az élete a nagy kézzel született zongoristának, de az még nagyon kevés ahhoz, hogy jó művész váljon belőle.

–A zongoraművész mindig specializálódik egy-egy műfajra vagy korszakra, vagy minél szélesebb a repertoár, annál jobb?
– Mind a kettő lehet előny. Ma már rengeteg zenei felvétel van, amikhez hozzá lehet férni a különböző internetes felületeken. Régebben a rádióból, bakelitfelvételekről és szájhagyomány útján értesültünk a művészekről. Ma olyan fantasztikus zongoristákat is találni például a videómegosztón, akikről eddig senki sem hallott. Kibővült a kínálat, így mindenkinek extrát kell nyújtani ahhoz, hogy kitűnjön a sokmillió nagyszerű muzsikus közül.

Szabó Marcell – Kép: Széll Ágnes

Egy lehetőség erre, ha valaki specializálódik valamire. De az ügynökségek inkább azt szeretik, ha az ember mindent tud játszani, mert így annál több helyen „el lehet adni”. A közönség ilyenkor arra harap, hogy „ő univerzális tehetség”, a Bach-specialistánál viszont az a közvélekedés, hogy „Bachot hallgatni csak vele szabad”, és csődülnek is a koncertjére. A marketing itt is egyre nagyobb súllyal van jelen. Régóta olyan korban élünk, amikor jól zenélni önmagában nem elég, de alapkövetelmény.

– Bővelkedik a versenygyőzelmekben és rangos elismerésekben. Legutóbb a Cziffra Tehetség Díjat nyerte el. Milyen helyet foglal el az életében ez a díj?
– Minden díjnak örülök. Egy díj tulajdonképpen vállonveregetés, szavak nélkül közölt „csak így tovább”, ami visszaigazolása annak, hogy amit csinálunk, az jó, azt értékelik. Főleg, ha komoly, neves emberekből álló zsűri ítéli oda a díjat, mint a Cziffra Tehetség Díjat is. Visszajelzések nélkül csak a legönsanyargatóbbak maradnak a pályán. Ám minden eredményt a helyén kell kezelni. Versenyeknél például sokszor nem jelent semmit, ha az ember győz, ahogy az sem feltétlenül jelent rosszat, ha kiszórják az első fordulóból.

Nekem megadatott néhány győzelem és díj, de ezek száma elenyésző ahhoz képest, ahány versenyből kiestem. De azokat sem bánom.

Sokszor többet tanultam abból, hogy kiestem, mint abból, ha dobogós helyezést értem el. Nem szabad összekeverni a „ne így” kifejezést a „rosszal”. Mindig józan ésszel kell átgondolni azt, ami velünk történik. Ha ezt tesszük, akár a negatív visszacsatolás is hathat ösztönzőleg, ha pedig nem gondolkodunk, megeshet, hogy a pozitív visszajelzéstől ellustulunk, mert úgy érezzük „révbe értünk”. Nem gondolom, hogy egy művész valaha révbe tud érni. Nem is lenne jó.

– Milyen felelősséggel jár a tehetség?
– Valamiben mindenki tehetséges, de az egyáltalán nem biztos, hogy az élete folyamán megtalálja a talentumát. Ehhez sokszor szerencse kell, ahogy nálam is a szerencsének volt köszönhető, hogy zongorához ültem, amikor egy költözés miatt hozzánk került egy hangszer. Ha viszont már olyan kiváltságos helyzetben van valaki, hogy megtalálta azt, amiben kevesebb munkával előrébb juthat másoknál, akkor kötelessége kihasználni azt.

A tehetségesnek kötelessége kamatoztatni a tehetségét, ha nem teszi, olyanokat minősít le, akik kétszer annyit dolgoznak azért az eredményért, mint ő.

Képzeljük csak el, hány ember cserélne egy tehetséges emberrel, csak hogy éjjel-nappal azt csinálhassa! Egy művész érezze magát rosszul, ha az ő tehetségét másvalaki jobban kihasználná.

– Ha csukott szemmel ülök a koncertjén, miből tudhatom, hogy ön ül a zongoránál?
– Sokan arra esküsznek, hogy nem lehet felismerni egy zongoristát pusztán a játéka alapján. Mások szerint viszont még a karmestereket is le lehet fülelni így, ami, bevallom, számomra egészen hihetetlen. Ha valakit rongyosra hallgatok, vagy olyan kivételes egyéniség, mint például Kocsis Zoltán is volt, nagy biztonsággal felismerném a játékát több felvétel közül. Ehhez azonban olyan erős, szuggesztív személyiség kell, amilyen évszázadonként csak néhány születik.

Szabó Marcell – Kép: Kondella Misi

– Kocsis Zoltánról egyszer azt mondta, hogy a kurzusain a legkegyetlenebb őszinteséggel találkozott. Hogy segítette Önt ez a nyers igazmondás?
– Mint más erős és megosztó személyiségek, Kocsis Zoltán is sokak számára fájdalmas módon tudott közölni dolgokat. Egyénfüggő, hogy kit mi érint érzékenyen, mindenkinek máshol van az ingerküszöbe, és persze sok múlik az őszinteség tálalásán. A zenészszakmában is keménynek kell lenni: aki nem viseli el azt, hogy a profizmushoz vezető útján találkozik olyan emberekkel, akiket nem különösebben érdekel az ő törékeny lelke, sokszor nem is marad a pályán. Kocsis Zoltán esetében lehetett vitatkozni arról, hogy mit mondhatott volna finomabban, de abban soha nem volt vita, hogy amit mond, az igaz.

Nagyon egoistának kell lenni ahhoz, hogy valaki megsértődjön, amikor egy ekkora művész mond neki valamit.

Nekem nem számított, hogyan élem meg, amit hallok, mert megtiszteltetés volt, hogy foglalkozik velem. Tudtam, hogy arra az egy órára az egót le kell küzdeni, mert ő olyanokat mond nekem kendőzetlenül, ami azon az egy órán jóval túlmutat. És ha véletlenül olyasmi hagyta el a száját, hogy „látom, ezt a futamot gyakoroltad” – az felért egy versenygyőzelemmel.

– Van egy másik, szintén lendületet igénylő szenvedélye is. Miben hasonlít egymásra a görkorcsolyázás és a zongorázás?
– A gyakorlásban. Bármilyen görkoris trükk kivitelezése rengeteg gyakorlást igényel, ami a zongorázásban sincs másképp. Csak a tét más: míg zenélés közben legfeljebb melléüt az ember, vagy unalmasan játszik, a görkorizás közben akár csontja is törhet, mint nekem a kezem, kétszer. A másik közös pont pedig az esztétika. Sokan azt hiszik, a görkorcsolya csak letolt gatyás, rapzenét hallgató suhancok utcai sportja, pedig vannak kifejezetten esztétikai elemei, csak úgy, mint mondjuk a műkorcsolyának. Bár én sosem értem el azt a szintet, a sérüléseim után abba is hagytam, azóta síeléssel kísértem a sorsot...

– A közönségnek lehet kedvenc zongoraművésze, de van-e a zongoristának kedvenc közönsége?
– Zenészek között megoszlanak a vélemények arról, hogy itthon vagy külföldön jobb-e játszani: van, akit a hazai közönség vonz, mert könnyebb kapcsolatot teremteni, és olyan is, aki idegenben játszik szívesen, épp az ismeretlenség, a kevesebb elvárás miatt.

Én ilyen szempontból nem teszek különbséget, mert elsősorban mindig önmagamnak akarok megfelelni. Ha nem teszik, ahogy játszom, tapsoljon bárhogy is a hallgatóság, nem fog tudni meggyőzni az ellenkezőjéről.

De inspiráló is tud lenni a közönség: néhány éve Portugáliában léptem fel egy esős vasárnapon, ráadásul délelőtt 11 órakor. Azt hittem, senki nem jön el a koncertre, és én is kedvetlenül álltam színpadra. Ehhez képest telt ház volt, és az első öt perc után úgy tombolt a közönség, hogy életem egyik legjobb koncertjét adtam. Persze ellenpéldát is tudok mondani, amikor faarccal ült velem szemben a hallgatóság. Az külön élmény, amikor kialakul az áramlás a színpad és közönség között, és érzem, hogy nemcsak én koncentrálok, hanem a közönség is. Olyankor a szünetek élőbbek, a pianók misztikusabbak, a közönség velem lélegzik, kevesebbet zörögnek, kevesebbet köhögnek. Ha ez kialakul, akkor érzem, hogy több választ kaphatunk azokra a bizonyos kérdésekre.