Képmás-estünkön szó lesz lovagregényekről, a jóéjpuszi versekről, édesapákról, a Mikulásról, azaz Szent Miklós püspökről, a férfiak helyéről a történelemben és a társadalomban, párválasztásról, férfiképekről, irodalomról, nagypapákról, a férfiszeretetről, férfisírásról, gyászról és halálról.

 Hogyan kell nagyban szeretni? Mit jelent az, hogy mindenkinek van papi szerepe?
– Hogy lehet a jó mintákat megtalálni? Milyen elvárások nehezednek ránk ma? Milyen a jó ember?
– Hogyan éljünk ma férfiként? Mit lehet tenni az üvöltözés és az ágy szétrúgása helyett? Hogy lehet levezetni a dühöt?
– Hogy lesz a férfiból apa? Hogy viszonyul az apaszerep a férfiszerephez, és hogyan viszonyulnak az apák a lányaik udvarlóihoz

Ezekről a témákról beszélget Szám Kati, a Képmás magazin főszerkesztője Papp Miklós görögkatolikus pappal és Lackfi János íróval. A Képmás-estek támogatója a Szerencsejáték Zrt.

A Képmás-estet a Várkert Bazár Vetítőtermében rögzítettük.

Támogató:

Nem gyakran kezdek bele egy film megtekintésébe úgy, hogy ismerem a főszereplőt, és kerekesszékesként személyesen is érintett vagyok a témában, ezért ez a tapasztalás különleges élményt nyújtott számomra. Ennek tükrében nem is tudtam objektíven megítélni a látottakat, de ráébredtem: ez teljesen jól van így, hiszen pontosan ezért hatottak rám elemi erővel a megindító képkockák. Ami egy kétlábon járó, ép ember számára új információval bír, az számomra épp úgy mindennapi, mint Mosolykáéknak, viszont a kiszolgáltatottságnak ezt a szintjét csak részlegesen kellett megtapasztalnom életem során. Mosolyka viszont nem egyezik ki ezzel az állapottal: legutóbb 45 percet állt járógépe segítségével, és napról napra közelebb kerül ahhoz, hogy szabadon mozogjon és valóra váltsa legnagyobb álmát: asztalon táncoljon!

Tud-e újat tanítani egy kerekesszékes egy másik kerekesszékesnek? Nagyon is!

1. lecke: hála

Fannyék filmje az élet keserédes pillanatait tükrözi, így láthatók benne a felhőtlen romantikus jelenetek és a valóság kíméletlen arca egyaránt. Utóbbi realisztikusan megmutatja, hogy egy az orvosok által „gyógyíthatatlannak” vélt diagnózissal élő személy számára milyen küzdelmesek lehetnek olyan mindennapi tevékenységek, amelyek másoknak teljesen magától értetődők. Gondoltunk már például arra, hogy mi lenne, ha nem tudnánk egyedül megoldani a mosdóhasználatot? Vagy éjszaka fel kellene keltenünk a párunkat, hogy fordítson át a másik oldalunkra? Ha képtelenek lennénk önállóan felöltözni, hajat fésülni vagy kinyitni egy üveg üdítőt? Hálát adunk vajon azért, hogy ezekre képesek vagyunk? Fanny férje, Sankó és Vékony Zoli filmjének egyik legerősebb motívuma a hálaadás az olyan aprónak látszó kis csodákért is, mint hogy süt a nap, finom egy étel vagy ma nincs annyi munka, és lehet lustálkodni az ágyban.

Kép

Mosolyka

2. lecke: kitartás

Sokszor még ahhoz is noszogatásra van szükségünk, hogy kimozduljunk a lakásból, nagytakarítást végezzünk vagy felkészüljünk a vizsgákra. Látszólag butaságok miatt kínlódunk, amik akkor épp kardinális kérdések az életünkben. A nagy kérdés viszont az, hogy miért érdemes kikászálódnunk az ágyból nap mint nap, akkor is, ha épp semmi affinitásunk hozzá. Felkelnénk-e vidáman, ha segítségre lenne szükségünk a reggel indításához? Kimozdulnánk a lakásból akkor is, ha háromszor annyi erőfeszítésünkbe telne? Takarítanánk, főznénk-e, ha sokkal több időt venne igénybe a folyamat, és vajon felkészülnénk a vizsgára, ha teljesen kimerülnénk minden egyes leírt sor után? Fanny megteszi. Nem mindig mosollyal az arcán – miért is kellene? –, viszont annál nagyobb kitartással, a lehetetlent nem ismerve és az akadályokra fittyet hányva.

A problémára kihívásként, a nehézségre pedig megoldandó feladatként tekint, ami pedig a legfontosabb: nem halogat, hanem a majd helyett MOST cselekszik.

3. lecke: feltétel nélküli szeretet

Ne feledkezzünk meg Fannyi férjéről, Sankóról sem, aki mind fizikailag, mind lelkileg támogatja, és feltétel nélkül szereti Fannyt. Egyszerre szerelmes férfi, megbízható társ, acélerős támasz és a vidámságért felelős humorzsák, aki szarkasztikus poénjaival és önfeledt bohóckodásaival enyhíti a mindennapok nehézségeit. Talán nagyobb zsákot tett a vállára, mint az emberek többsége, viszont a bezsebelt jutalom érte sem éppen aprócska: egy végtelenül erős, kitartó, sikeres és értékes ember, Fanny szerelmét kapja viszonzásul. Mégis, hazudnánk, ha azt mondanánk, hogy Sankónak könnyű dolga van, és Mosolyka ezt pontosan tudja, ezért igyekszik lavírozni a kiszolgáltatottság és a magánélet közötti mezsgyén. A film talán legérzékenyebb pontja, hogy tabukat döntöget, és felteszi a nagy kérdést: mikor van az a pont, amikor a segítségnyújtás már nem szívből jön? Amikor a napi feladatok ellátása már nem szívesség, hanem teher a másik fél számára? Mennyire lehet a segített–segítő és a férj–feleség kapcsolatot balanszban tartani, és kell-e a segítettnek lemondania a saját szükségleteiről annak érdekében, hogy megóvja a házasságát? Nehéz kérdések ezek, és Mosolykáék filmje pontosan attól rendkívüli, hogy nem fél kendőzetlenül feltenni ezeket. És hogy mi a válasz rájuk? Szerintem már mind tudjuk a választ: a feltétel nélküli szeretet.

– Az év elején megjelent versesköteted a férfiszívbe, az év végi a pici szívbe engedi bele a kíváncsi olvasót. 
Krisztián: A Magamról többet már ennek a metamorfózisnak a szépségeit, nehéz helyzeteit szemléli, ahogy az átalakulásban, a férfiből apává válásban önvizsgálatra kényszerülsz, és olyan tárnák nyílnak, amelyeknek a létezéséről sem tudtál. Ezzel a mondattal végződött a férfiszív: „Hány éve várok rá,/ Hogy elénekelhessem valakinek/ A Bóbitát, aki fontosabb, mint én.”, és a Bóbiták versével indult a Belefér egy pici szívbe. Nagy utat jártunk be egy év alatt – ebben a furcsa évben, amikor közönségnek alig-alig énekeltem. 
Egyébként az énekelt versben feltétlen hitem van, nem tudom az irodalom marketing-­rétegének látni. 

– Mindig van benned tanítói attitűd? 
K: Szándékoltság nélkül. 

– Judit, te otthon mennyit kapsz a népnevelői hatásból? 
Judit: Semennyit. Az otthon a létezés szabadságának, nem a világ megreformálásának a tere. 
K: Azért kölcsönösen hatunk egymásra. Judit társadalmilag kifejezetten érzékeny, ő nevelt környezettudatosságra. 

J: A születésnapomra házi komposztálót kértem, ami körülnézve a tömb- és bérházak közt, nem mindenkinek evidens, Krisztiánnak sem volt az.

Újra és újra visszatért a kérdésre, remélve, hogy születik nyaklánc-kompromisszum, vagy elhajlok a gyűrű, fülbevaló irányába, de hajthatatlan voltam. Megkaptam a szülinapi komposztálót – és ő is nagyon szereti. 

– Komolyan komposztálsz a harmadikon? 
J: Tulajdonképpen fermentálás, úgyhogy nem mindenki számára megvalósítható. Mi hazahordjuk a szüleimhez a komposztot. Nem büdös, nem kukacos és élhetőbb környezetet köszönhetünk neki. 

– Honnan jössz, ahova a komposztföldet lehet hordani? 
J: Egy Miskolc melletti kis faluból származom, de nagyon sokat változott a gyerekkorom színtere is. Harminc éve még tényleg falu volt tehén- és disznócsordával, tyúkokkal minden udvarban; sok szlovák és tót nemzetiségi betelepítettel. A nagyszüleim beszéltek tótul, én már csak egy-egy szóra emlékszem. Mára elvesztette a falusi jellegét a település. 

– Jobban szeretnéd, ha ugyanaz lenne? 
J: Valószínűleg hamis nosztalgia él bennem. Ebben is hasonlítunk Krisztiánnal, hogy beszélünk a rotálásról, kukoricatörésről, krumpliásásról, meg a paprikaszedésről a fóliában, de igazából már egyikünknek sincs ezekhez gyakorlati kapcsolódása.

Én már nem tudom, mit kell csinálni a földdel, ami pedig annyira természetes volt a nagyszüleimnek. Ahhoz is telefonálnom kell, hogy mikor kell a rózsát metszeni.

Elveszett ez a tudás – de a falu is egyre kevésbé van arra berendezkedve, hogy valaki ott a földből éljen.

– Könnyű volt bevezetni Krisztiánt a saját családodba? 
J: Krisztiánnal az első találkozásunk a felismerés döbbenete volt: nem a népszerű írót láttam, hanem valakit, akiről azonnal tudtam, hogy az életem hátralévő részében közöm lesz hozzá, de nem tudhattam, milyen mértékben. Velem először történt ilyesmi, és a közhelyeket ezen a módon is hárítva sokáig nem beszéltem erről otthon. Amikor családi levelezésben a nővérem lelkesen ajánlotta a könyvét (Mellettem elférsz), én frászt kaptam: honnan tudják?! Nem tudták, persze, és az első találkozásnál kereste mindenki, hogy hogyan is kell viselkedni egy híres író jelenlétében, de kölcsönösen szépen vették az akadályt. Borsod és Dél-Alföld találkozása mindkét fél számára tartogatott meglepetéseket szokások, ételek vagy akár az üdvözlés területén is. 

– Krisztián, te a generációs traumák feloldásához, a család témájához szerzőként folyamatosan kapcsolódsz. Az édesapáddal való kapcsolatodról két éve azt mondtad, hogy a megbocsátás még nem végződött el. Tudott ez változni az apaságoddal? 
K: Általános pszichológusi közhely, hogy a gyerek legnagyobb traumája a szülő. Amikor a bettelheimi (Bruno Bettelheim, gyermekpszichológus – a szerk.) és vele rokon elméleteket olvastam, volt bennem szkepszis: elég sok minden tud történni egy emberrel – van sérülés, amit a családban kapsz és rengeteg, amit másutt. 
Az apaságomban azonban nagyon motivált lettem, mert őrületesen szerelmes vagyok a kis Bóbitánkba. Kellett egy félév, amíg kölcsönösen tanultuk egymást: sétálgatni egy kacagógerlével a parkban, engedni, hogy naponta történjenek velünk a csodák – ez egy új dimenzió.

Eközben egy éve tapasztaltam magamon, hogy ez a félig-meddig harag, ez a megbocsátásra való képtelenség az apám felé szomorúsággá alakult át.

Ahogy nyílt Hanna értelme – most már mindent az ő szemszögéből olvasunk –, álltunk a dédi házában nézegetve a falon a fényképeket; az egyiken ott van egy most már örökké fiatalon maradó, hosszú hajú férfi az anyám mellett, és azt mondhatom a lányomnak, hogy ő a nagyapád. Még most is alig múlt volna 60 egyébként, és ezeket a csodákat elmulasztotta – nemcsak ő, hanem mi is. Ettől nem lehet dühös az ember, kudarcot érezhet még esetleg, hogy nem sikerült az a küzdelem, amit érte folytattunk. 
 
– Nyolc éve voltatok házasok, amikor az életetekbe megérkezett Hanna. 
J: Régóta szerettünk volna kétfősnél nagyobb családot, amikor Hanna jött, egyszerűen csak örültünk. És időben érkezett. Krisztiánnak előtte zajlott a daganatos betegsége, a különben is nehéz élethelyzetben nem volt még itt az ideje. 

– Végigélted Krisztián betegségét, most az apává válását. Mindkettő krízis – még ha nagyon más formában is. Hogyan látod az ő formálódását a körülmények között? 
J: Folyamatosan változunk – én egyiket sem tartom különleges élethelyzetnek. Két véglet, de nem egyedi, nem szeretnék egyikből sem misztériumot gyártani. Otthonról hozom, hogy természetes módon tudok együtt élni a változásokkal, a magaméval és a társaméval egyaránt. 

– Krisztián, a te hitedben ezek azért kemény próbák voltak? 
K: A Jóisten nem Mikulás, hogy ha jól viselkedünk, megjutalmaz, és ezért mi szeretjük. Juszti mamám, aki a példaképem is, bencés nyitottsággal és bencés kételyekkel, ájtatosság nélkül élte a hitét – erre a kegyességre Bakonybélen találtunk rá Judittal. Szabad a hitben meginogni, és szabad róla beszélni. Szabad azt mondani, hogy gyenge vagyok, szabad erről gondolkodni. Be lehet vallani, hogy elvesztettem a hitemből valamit, és segítséget kérni. 
A betegség legmélyén kezdtem visszatalálni Istenhez, nem az kellett hozzá, hogy második esélyt kapjak. Amikor kiderült, hogy mégis van út tovább, megálmodtam Hannát, és megkaptuk.

De valójában csak a bizonyítékokat nem szükségelő hit elég erős ahhoz, hogy élni segítsen. 

– Judit, a saját változásaidat érzékelted ezekben a helyzetekben? 
J: Számomra is nyilvánvaló, amikor türelmetlenebb vagy kiegyensúlyozottabb vagyok; ezért próbálok a reakcióimat megfejtve nem vakon élni a világban; már csak azért is, hogy a körülöttem élőknek könnyebb legyen. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Az írófeleség életének mik a nehézségei? Mit csinálsz például, ha nem tetszik egy szövege? 
J: Már tudja, mi az, ami nekem nem fog tetszeni. Racionálisabb lény vagyok – van, ami nekem túl szép, de nincsenek szövegkonfliktusaink. Krisztiánnak nagyon fontosak az olvasói találkozások, ha ezek megszaporodnak, az nyilván megterheli a családot, de nem nehézségként tartom számon. Kamionos vagy az orvos feleségének lenni is kihívásokkal teli életforma: nem hiszek a foglalkozásalapú kapcsolatokban. Bár belegondolva, mindig szakács férjet szerettem volna, és Istennek hála, Krisztián remekül főz, úgyhogy végső soron a miénket elkönyvelhetjük sikertörténetnek. 
Nem vágyom a nyilvánosságra, Hanna létének csodája mellett sok minden eltörpül: nem olyan érdekes a karrier, és nem szeretném az online térben bizonygatni, hogy létezem. Amikor gyermeklélektant tanulva szembesültem a „jó szülő” ismérveivel, azonnal magam előtt láttam az anyámat. Őt egyre inkább szeretném követni. 

– Krisztián, 13 év alatt könyvtárosból ismert íróvá váltál, apaságodban átrendeződtek az édesapáddal megélt kapcsolódások, most mi történik veled? 
K: Hazatalálás zajlik. Ennek volt egy adventként megélt hatalmas pillanata. Játszótéren voltunk Hannával, aki egy idő után odaállt a kapuhoz kifelé mutogatva: menjünk haza. Magamban azt gondoltam, jól van, lányom, ha ilyen vagány vagy, hogy haza akarsz menni, akkor tessék! Úgy indultunk el, hogy ő a 15 hónapja minden öntudatával babakocsit tolva jött mellettem, én pedig minden erőmmel azon voltam, hogy semmilyen gesztusom ne sugallja, hogy melyik a helyes irány. És hazatalált.

Döbbenetes volt megélni, hogy ebben a folytonos bizonytalanságban, változásban, amiben élünk és otthontalanok vagyunk, örökké két világ között, őneki otthona van és biztosan tudja, hogy hol.

Ő hazatalált – és általa én is. Csak én másképp. Lett otthonom, ami túlmutat azon, hogy hol van a lakás, amiben alszom, Hanna ezt segített megérteni. Tizennégy éves koromtól küzdöttem a „bolygó hollandi” helyzet kívülállósságával, és most az ő otthona miatt lett nekem is otthonom. Az egész felnőtt életem visszalényegült az ő világához. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. januári számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Engem már régóta szinte csak ez érdekel az embertársaimban: ez a sokszor mások előtt is eltitkolt vágy, álom, csipetnyi őrültség. És mindig örömmel tölt el, amikor ezeket felfedezem valakiben. Ilyenkor érzem azt, hogy talán nem is olyan reménytelen ez a felnőtt élet. És akadnak bőven „játszótársak” harminc, negyven, ötven, hatvan, hetven, sőt nyolcvan esztendős kor felett is.

Kik ezek a „játszótársak”? Például a mindig öltönyben és nyakkendőben járó, komoly és komor gazdasági igazgató, aki egy oldott pillanatában arról kezd beszélni, hogy a legféltettebb kincse a kamaszkori Black Sabbath-lemezgyűjteménye. A kissé sótlan könyvelő, akiről egy nap kiderül, hogy csütörtök esténként tangótanfolyamra jár. A hetvenéves szomszédasszony, aki a kerületet sem hagyja el soha, mégis arról mesél, hogy mennyire rajong Japánért, s minden vágya egyszer eljutni oda. Az idős nagyi, akinek sohasem volt jogosítványa, és még a távolsági buszokon is rosszul volt mindig, de egyszer csak azt mondja, szeretné kipróbálni, milyen lehet egy kabrióban autózni. A negyvenéves kolléganő, aki egy álmos péntek délután elújságolja, hogy beiratkozott egy balett-tanfolyamra. A kalauz, aki egy hosszú vonatút alatt fejből idézni kezdi az utasoknak Hamvas Bélát, és azt is elárulja, hogy kívülről tudja Zorán összes dalszövegét. A hatvanötéves nagybácsi, aki hetente háromszor jár gyógyfürdőbe, mert tíz éve egyfolytában fáj a dereka, de az utolsó erejével még elmegy a talán valóban utolsó Rolling Stones-koncertre. A kedves srác Ausztráliában, aki szerelemből megtanulja a nyelvünket. A régi iskolatárs, aki mindig Tibetbe vágyott, és a harmincéves osztálytalálkozón igazoltan van távol, hiszen épp a távol-keleti országban jár.

Ők a „játszótársak”. És ezek azok az álmok, szenvedélyek, amelyekre ha fény derül, nekem is könnyebb lesz minden. Ilyenkor újra hiszem, hogy vágyaink, rajongásaink, szent és nemes őrültségeink az életünk sava-borsa, talán értelme is. A többi csak a szükséges prózai valóság, a hétköznapok létfenntartó egyhangú rítusa. De az élet annál sokkal több.

Koplalni tilos

Nem lehet elégszer ismételni, hogy a leggyakoribb fogyókúrás hibát akkor követjük el, amikor a diétát koplalásként értelmezzük. Ha koplalunk, akkor szervezetünk elsősorban az izmokat kezdi el leépíteni, egyúttal pedig lelassul az anyagcserénk is. Amikor pedig szervezetünk végre táplálékhoz jut, először a zsírraktáraink töltődnek fel, emiatt pedig gyorsan visszaszedjük a leadott kilókat. Ami a gyakorlatban ráadásul azt jelenti, hogy ilyenkor azok a kilók ugranak vissza zsírként, amelyeket az izomból adtunk le. Az ilyen típusú fogyás megelőzése miatt is fontos az, hogy a fogyókúrához olyan diétát válasszunk, amely jó minőségű fehérjebevitelen alapul. Ez ugyanis elengedhetetlen az izomzat megtartásához, a szervezet megfelelő működéséhez.

Tipp: A fehérje pótlásáról legegyszerűbben úgy gondoskodhatunk, ha fogyókúrás étrendünkben kiemelt szerepet kapnak a halak és a sovány húsok. Vagy pedig úgy, ha a diéta alatt speciális turmixokat is iszunk. De persze a fehérjepótlás nem minden, hiszen az izmok megőrzéséhez az is szükséges, hogy legalább kétnaponta sportoljunk. Az ugyanis ugyancsak jellemző diétás hiba, hogy a csökkentett kalóriabevitel miatti fáradtságra hivatkozva lemondunk a mozgásról.

Elfeledett gyomor

Ugyancsak gyakori hiba az, hogy a diéta kezdetétől napi szinten méregetjük testsúlyunkat. Még akkor is, ha ez gyakorlatilag teljesen felesleges, hiszen a napi súlyingadozást a test víztartalmának változása is okozhatja, így az egyáltalán nem utal arra, hogy mennyit fogytunk, arra pedig végképp nem, hogy mennyi zsírt adtunk le. Emiatt pedig bőven elegendő hetente egyszer, ugyanabban a napszakban – lehetőleg reggel, a fürdőszoba használatát követően – méredzkedni.

Tipp: A mérlegre való fölösleges koncentrálást értelmes tevékenységgel is helyettesíthetjük. Olyasmivel, amire a diéta során gyakran elfelejtünk figyelni. Arra ugyanis kevésbé ügyelünk, hogy kúránk alatt gyomrunk egészsége se sérüljön. Ennek érdekében a diéta során érdemes figyelni arra, hogy végig fogyasszunk olyan enzimes termékeket, melyek megőrzik a bélflóránk egészségét, megakadályozzák annak károsodását, valamint segítik a jó minőségű tápanyagok hasznosulását. A minimum tehát, hogy élőflórás joghurtot fogyasztunk. Ha azonban komolyabban vesszük a dolgot, érdemes patikában kapható, bélflórát regeneráló probiotikumokat is beszereznünk.

Végzetes böjthiba

Ha méregtelenítő böjtbe fogunk, végképp tisztában kell lennünk annak kivitelezhetőségével, hiszen a böjthibáknak már egészen súlyos következményei is lehetnek. Azt például nem szabad elfelejteni, hogy húszas testtömegindex (BMI) alatt a böjtölés nem ajánlott, ahogyan ez a típusú diéta gyerekek és kismamák esetében is káros lehet. A fejlődésben lévő szervezet növekedése a tápanyagok megvonásának hatására lassulhat, és idegrendszeri problémák, csontfejlődési zavarok is fölléphetnek.

Kép

Kép: Freepik

Ugyanez a helyzet akkor, ha valaki például cukorbeteg, vagy valamilyen táplálékérzékenységgel él együtt. Cukorbetegeknek már csak azért sem szabad böjtölésbe kezdeniük, mert az általuk naponta fogyasztható szénhidrátmennyiség grammra pontosan meg van határozva. Gyakran fogyókúra vagy böjt nélkül is elhibázzák a diétájukat, pusztán azzal, hogy egyik nap a megadottnál több, a másik nap pedig kevesebb szénhidrátot fogyasztanak. Ezt pedig nem igazán lehet büntetlenül módosítgatni egy-egy böjt kedvéért.

Tipp: Míg a cukorbetegek esetében a fogyókúra kivitelezéséhez mindenképpen szakember segítése szükséges, addig más a helyzet a lisztérzékenyek, tejfehérje- és tejcukorérzékenyek esetében. Ők ugyanis szakember segítsége nélkül is fogyókúrázhatnak, illetve böjtölhetnek, ha közben saját étrendjük szabályait betartják.

Fókuszban a vitamin

A diétát minden esetben fontos lenne egyénre szabni, abba a hibába pedig végképp nem szabad beleesni, hogy bedőlünk az éppen aktuális fogyókúradivatnak. Vannak ugyanis olyan vitaminok, amelyekhez például jellemzően csak állati eredetű élelmiszerekből juthatunk. Jó példa erre a zöldségekben lévő B12-vitamin és a vas, amely ezekből a növényi eredetű táplálékból kevésbé jól szívódik fel a szervezetben. Vagy ilyen a szervezet számára nélkülözhetetlen omega3 zsírsav is, amelynek legfőbb forrása a halolaj. Emiatt pedig az ilyesmit nem szabadna száműzni az étrendből. A húsok teljes mellőzése ugyancsak sarkalatos pontja a diétának, már csak azért is, mert az egyes zöldségekben és gyümölcsökben nem feltétlenül van egyszerre jelen a szervezet számára szükséges összes fehérje.

Tipp: Ha a húsokat mellőzzük, akkor a növényi alapanyagokat tudatosan úgy kell összeválogatni, hogy fehérje összetételük megfelelő legyen. Ezzel ugyanis elejét vehetjük annak, hogy szervezetünk a fehérjehiány miatt izmokat kezdjen el bontani.

Anyagcseréje válogatja

Ugyancsak el lehet hibázni a böjtöt vagy fogyókúrát akkor, ha valakinek gyors az anyagcseréje. Ilyenkor ugyanis a szervezet az átlagosnál több energiát használ föl, ami miatt már akár egy egynapos gyümölcslékúra is megerőltető lehet, hiszen a szervezet nem kapja meg a működéséhez szükséges energiát. Hosszabb, egy-másfél hétnél tovább tartó böjtkúra pedig még akkor sem javasolt, ha valakinek ilyen panaszai nincsenek. Ennek oka pedig egyszerűen az, hogy a tartósan nagyon alacsony energiaszinten lévő szervezet lecsökkenti alap anyagcseréjét. Emiatt pedig a böjtölő a hosszas kúra után hízni fog, még akkor is, ha egyébként nem eszik többet, mint korábban.

Tipp: A diétát vagy böjtöt azonnal abba kell hagyni, ha valaki az étrendváltás első két napján érezhetően fáradtabb lesz, és ez a későbbiekben sem változik, sőt ingerlékenységgel is párosul.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

– Honnan ered a festészet iránti rajongásod?
– A művészet iránti fogékonyságomat édesapámtól örököltem. Már óvodásként is imádtam rajzolni, le sem akartam tenni a ceruzát. Szerencsés vagyok, mert a szüleim korán felismerték, hogy ehhez van tehetségem, és gondoskodtak arról, hogy továbbképezzem magam. Tizenkét évesen kezdtem elmélyülni a szakmában. Hat éven keresztül egy nagyon kedves festőművész tanárhoz, Szécsi Katalin Zsuzsannához jártam különórákra. Nála tanultam meg az alapokat; rengeteg tanulmányrajzot, csendéletet készítettünk, festészeti technikákat tanulmányoztunk. Ő a mai napig nagy hatással van rám. Mivel nem művészeti gimnáziumba mentem továbbtanulni, a rajzolással csak hétvégén tudtam foglalkozni. De ezeket az alkalmakat én annyira imádtam, hogy nem éreztem tehernek, alig vártam, hogy újból mehessek. 

– Akkor nem is volt kérdés, hogy milyen szakon fogsz továbbtanulni, igaz?
– Nem igazán. Az Eszterházy Károly Egyetem festő szakjára jelentkeztem, itt szereztem alapképzéses diplomát, majd a mester szakot is elvégeztem, így kaptam meg a pedagógusi végzettséget. Ez egy nagyon jó időszaka volt az életemnek, mert öt évig csak azzal kellett foglalkoznom, ami igazán érdekelt. A gimnáziumban a festészetre mindig időt kellett szakítanom, csak iskola mellett tudtam foglalkozni vele. Az egyetemen viszont nagyon sokat tanultam. Első évben rengeteg anatómiai tanulmányrajzot készítettünk, másod- és harmadévben pedig már a saját koncepciónk, stílusvilágunk kialakítása is elkezdődött.

– Mi motivált, hogy pedagógiai végzettséget is szerezz?
– Édesanyám sokat vigyázott gyerekekre, ezért én is sok időt töltöttem közöttük.

Nagyon élveztem, és az volt a tapasztalatom, hogy a kicsik is szeretnek velem lenni.

Az egyetem elvégzése után sikerült is elhelyezkednem rajztanárként a gödöllői Hajós Alfréd Általános Iskolában. Három éve tanítok, még sok tapasztalatra van szükségem, de úgy érzem, ez a pálya arról szól, hogy segítsünk a gyermekeknek boldogabb felnőttekké válni.

– Mire van ehhez szükség?
– Elsősorban arra, hogy a gyerekek biztonságban érezzék magukat a közelünkben, érezzék azt, hogy amikor felszólítjuk őket, akkor csak rájuk figyelünk. Úgy gondolom, csak azután foglalkozhatunk a tananyag átadásával, miután létrehoztuk ezt a támogató környezetet. A művészeti órákon a görcsösség eleve kizárja az alkotás lehetőségét. Fontos, hogy a gyerekek tudjanak ventillálni, ezért nálam az órákon nem igazán van csend. Nem is lehet, mert ott meg kell élni az érzelmeket, ki kell adni a feszültséget. Ennek vannak hátulütői is, mert nehéz így fegyelmet vagy a munkatempót tartani. Utóbbit általában el is engedem, inkább arra törekszem, hogy a gyerekek jól érezzék magukat.

Kép

Bazsik Anna

– Mi az, ami feszélyezheti a gyerekeket rajzórán?
– Például az osztályozás, ami egy készségtárgynál nagyon sok kérdést felvet. Rajzórán, amikor a cél az, hogy a gyermek elmélyüljön a feladatban, vagy kifesse magából a feszültséget, akkor őt nem lehet azzal nyomasztani, hogy egyest kap, ha nem tudja jól megcsinálni. Én ki szoktam emelni, hogy nem a végeredmény a fontos, hogy szép vagy nem szép, hanem hogy a munkafolyamat közben végbemegy-e valami. Meglátszik, hogy ki az, aki nem művészbeállítottságú, de mindent belead, próbálkozik, és félre tudja tenni a gátlásait, és ki az, akiben még az elhatározás sincs meg. Talán ez, ami mérhető, de én ebben sem szoktam különbséget tenni.

– Még egy felnőttnek is kihívást jelenthet félretenni a gátlásait, a gyerekek hogyan tudnak ezzel megbirkózni?
– A művészet nagyon jó terepet nyújt erre. Érdekes megfigyelni, hogy egy ötödikesben még nincsenek gátlások, a rajzokon az indulatok és a gyermeki, őszinte színhasználat, formavilág dominál. A tizenegy éves gyerek nem gondolkodik rajta, hogy nem tud macskát rajzolni, csak rajzolja, ahogy ő azt elképzeli. Pont emiatt olyan bájosak ezek a munkák. Kamaszkorban viszont, tizenhárom-tizennégy évesen megjelennek a gátlások, az önbizalomhiány jelei, és hiába tudna az illető, nem mer vagy nem akar rajzolni, esetleg fél a hibázástól. A rajz viszont elfogadásra tanít. Óra végén sokszor történik az, hogy valaki nem meri megmutatni az alkotását, de a végén rájön, hogy nincs mitől félnie, mert mindenki elfogadja a munkáját úgy, ahogy van.

– Az elfogadás mellett mire taníthat még a rajz és a festészet?
– A művészetnek erős önfejlesztő, önismereti és személyiségformáló hatása van.

A rajzolás türelemre, empátiára, megfigyelésre, a dolgokban való elmélyülésre tanít.

Ezeket a képességeket most kifejezetten fontos fejleszteni, amikor a gyerekek egyre több időt töltenek monitor előtt. Rengeteg inger éri őket, ezért nagy szükség van arra, hogy legyen egy eszköz a kezükben, ami lehetőséget nyújt a lecsendesülésre, elmélyülésre.

– Ha már monitor, akkor beszéljünk egy kicsit a digitális oktatásról. Hogyan lehet online rajzot tanítani?
– Nagy kihívás, mert nem tudom megmutatni a gyerekeknek kamerán keresztül, hogy hogyan rajzoljanak. Élőben is nehéz megfogni őket, távoktatásban még nehezebb. A kisebbek még beküldik a rajzokat, a nagyobbakat viszont nehezebb rávenni az alkotásra. Őket más eszközökkel próbálom motiválni. Megkérem, készítsenek digitális fotókat, manipulálják azokat képszerkesztő eszközökkel, vagy csináljanak videókat, montázsokat. A pandémiával kapcsolatos kétségeiket, nehézségeiket, traumáikat is feldolgoztatom velük, akár humorral. Nyolcadikosoknak adtam már olyan feladatot, hogy készítsenek mémet, és bár ezt nem ceruzával és papírral csinálták, mégis nagy kreativitást igényelt. Később is tudják kamatoztatni az így kifejlesztett képességeket.

Kép

Bazsik Anna

– Mikor kezdtél a falfestészettel foglalkozni?
– Már tizenévesen kipróbáltam magam benne. Kezdetben a család és a barátok kérésére vállaltam kisebb munkákat. Tavaly kezdtem el komolyabban foglalkozni vele, így jött létre a Falmesék. Ebben tulajdonképpen összefonódik a pedagógusi pályám és a festészet iránti szeretetem. Azért tartom ezt többnek, mint puszta dekoráció, mert így nemcsak a gyerekekhez, de a felnőttekhez is közelebb tudom vinni a művészetet. Abban reménykedem, hogy a hálószobákba, gyerekszobákba, nappalikba kerülő falfestmények által befogadóbbá válnak az műalkotások iránt. 

– Hogyan hatnak ezek a falfestmények a gyerekekre?
– Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor a mesekönyvben a gyerekek megnézik az illusztrációkat.

Nem tudnak még olvasni, csak a képeket látják, de az már elindítja a fejükben a narratívát, és történeteket szőnek a képekhez. Ezért lett Falmesék a neve.

Ezek a falfestmények nemcsak egyedi megjelenést adnak a szobáknak, enteriőröknek, de a személyiséget és a fantáziát is fejlesztik. Az is nagyon érdekes, hogy a gyerekek legtöbb esetben ott akarnak lenni a fal festésekor, részesei akarnak lenni az alkotásnak. Ők is kérnek papírt, festéket az anyukájuktól; ebből is lehet érezni, hogy inspirálóan hat rájuk. De a felnőttektől is nagyon jó visszajelzéseket kapok. Az egyik megbízom mondta, hogy a falfestményemnek aurája van, megnyugszik tőle.

Kép

Falkép: Bazsik Anna

– Milyen terveid vannak?
– Mindenképp szeretném továbbfejleszteni magam a falfestészetben, de nem tervezem otthagyni a pedagógusi pályát, mert úgy érzem, a kettő jól kiegészíti egymást. Lelkileg nagyon feltölt mindkét munka. Még egy olyan hét után is, amikor a hétből hét napot végigdolgozom, és érzem, hogy a kezemet sem tudom felemelni, akkor is arra gondolok, hogy ettől én csak kaptam, bármilyen közhelyesen is hangzik.

A járvány miatt visszavonultabb életmódra kényszerülő, személyes kapcsolataiktól nagyrészt megfosztott emberek sokkal több online tartalmat fogyasztottak, mint az azt megelőző „normál” életvitel mellett, és ennek jelentős részét tették ki a médiatartalmak: a tájékozódást segítő (vagy épp összezavaró) hírek és a más célú, például kikapcsolódás igényével fogyasztott cikkek, podcastek, rádió- és tévéműsorok, videók, online közvetítések. A közösségi média is „tarolt”, és még nagyobb tájékozódási-megosztási felületté vált, mint a korábbi években: kiegészítette, cáfolta vagy felerősítette a hivatalos, intézményes tömegtájékoztatásból nyerhető információkat, és némileg kitöltötte a személyes találkozások hiányából fakadó űrt.

Megbízható felmérések még nem állnak rendelkezésemre az elmúlt év megváltozott médiafogyasztási szokásairól, állításaim egyelőre csak újságíró-szerkesztői tapasztalataimon alapulnak és a saját környezetem tapasztalataiból származnak.

Azon médiamunkások közé tartozom, akik ki merik mondani, hogy fejlődésként, tehát pozitívan értékelik az elmúlt év kényszerei által előcsiholt változásokat.

A tartalomszolgáltatás fejlődése, kiteljesedése elsősorban online platformokon ment végbe, de úgy, hogy közben nem lehetetlenítette el (a korábbi tendenciáknál jobban) a hagyományos médiaműfajokat. A Képmás magazin online változata, a kepmas.hu például új műfajjal – podcastsorozatokkal – és sok új témával bővült az elmúlt másfél évben. Ugyanakkor a nyomtatott Képmás előfizetői tábora dinamikusan növekedett, már 8500 körüli (amellyel országos első a női havilapok mezőnyében), és olyan elkötelezett előfizetőkkel bír, akik több mint tíz éve rendszeresen járatják a lapot.

Az online magazinok tehát nem szüntették meg a nyomtatott magazinok iránti igényt, a podcastek nem vették el a rádióműsorok közönségét, és feltehetően a járvány után sem vonják majd el nagyobb arányban a mozik közönségét a stream-oldalakon látható filmek, mint ahogy az a járvány előtt már bekövetkezett.

Sokakban pánikérzést kelt, hogy az online aktivitásunk egyre jelentősebb. Mások lenézik az online eszközöket, mintha másodrendűek lennének a fizikai aktivitáshoz képest, mintha ezáltal az életünk csökkent minőségűvé válna. Nem osztom ezeket a riadalmakat. Az internet, az okoseszközök használatáról nagy százalékban mi döntünk, még akkor is, ha egzisztenciális és praktikus kényszerek ösztönöznek minket. Minden technikai adottságot lehet jól és rosszul használni, kontrollálni vagy szabadjára engedni. Ha igényeinknek és érdekeinknek megfelelően élünk velük, akkor kiteljesítik a lehetőségeinket.

Ki kell mondanunk, hogy a virtuális jelenlét teljesen soha nem pótolja a személyes jelenlétet – ám lássuk be, egy határig tökéletesen pótolni tudja. Ez a határ pedig egyszerre praktikus és lélektani, ügy- és személyiségfüggő.

Azt is ki kell mondanunk, hogy a személyes, fizikai jelenlétet, az anyagi mivoltukban is megfogható dolgokat felesleges túlértékelnünk, mert ezek maguk is korlátozottak. Egy mozgássérült ember, aki mindig csak a lakásában él, mondta nemrég egy kepmas.hu-n megjelent cikkben: „Boldogság a számomra, hogy az elmúlt másfél évben heti rendszerességgel találkozunk az online térben valamikori gimnáziumi osztálytársaimmal. Boldogság, hogy színházi, opera- és balettelőadások akár mindenesti programmá válhatnak a szobámban, az online közvetítéseknek hála.”

Mit nyert tehát a magyarországi média a járvány-adta kényszerhelyzetekből?

1. Az elektronikus eszközök, alkalmazások hatalmas ütemű fejlesztését eredményezte a megnövekedett igény.
Makroszinten: egyre jobb appok, szolgáltatások álltak a felhasználók rendelkezésére. Minden olyan intézmény és munkahely, ahol korábban döcögött még egy online bejelentkezés is egy értekezleten, beruházott megfelelő technikai felszerelésre. Ma már teljesen természetes, hogy egy magára adó nagyobb alapítvány, szervezet képes lebonyolítani akár egy nemzetközi online konferenciát is. Mikroszinten: egyre könnyebb lett a kapcsolattartás és az információkhoz jutás home office-ból.

Kép

Kép: Pexels / Elly Fairytale

2. Megsokszorozódtak az élmény- és ismeretszerzési lehetőségek.
Korábban is ismertük, de igazán csak az elmúlt másfél évben értettük meg például a streaming fogalmát és jelentőségét. Ez az adatátviteli lehetőség forradalmasította a videónézést, hozta otthonunkba a filmek tömegét, ez tette lehetővé, hogy kedvenc fotelünkből nézhessünk végig például színházi közvetítéseket, hangversenyeket. Olyanokat is, amelyekre fizikailag valószínűleg nem jutottunk volna el. Virtuális kiállítások korábban is léteztek, de inkább csak kuriózumszinten – most tekintélyes múzeumok bevett „kényszercselekedete” lett a virtuális tárlatok létrehozása, megcélozva ezzel olyan közönségréteget, akik talán soha nem mennének be egy zárt kiállítótérbe. Online tanfolyamok sokaságából válogathatott az, aki valami újat akart tanulni. Nem kellett tengereken átugrani egy jó előadásért – mégis tengereken ugrottunk át, csak online médiaeszközök és -csatornák segítségével. Olyan kerekasztal-beszélgetéseknek lehettünk hallgatói, sőt, akár meghívott előadói, ahová egészen biztosan nem jutottunk volna el személyesen.

3. Kulcsszó lett a rugalmasság, az egyéni igényekhez alkalmazkodás, amely ugyanakkor nem megy a közösségi igények rovására.

Ma már nem csupán „ott és akkor” lehetünk virtuális részesei például egy színházi előadásnak, amikor az történik vagy nyilvánossá teszik, hanem akkor is, amikor épp megfelel, amikor igényünk van rá. A tartalom létrehozója ugyanakkor szintén saját érdekeinek és igényeinek megfelelően szabályozhatja, kik és mikor juthatnak hozzá a tartalmaihoz (és mennyi pénzért, természetesen). Egyének és kisebb-nagyobb közösségek érdekei egyidejűleg is érvényesülhetnek, és ezt éppen a technikai fejlődés tette lehetővé.

Ma az online térben, megfelelő elektronikus eszközök beszerzésével az is kielégítheti koncertigényét, aki zenei ínyencként minőségi hangzásélményt vár el – ugyanakkor megtalálják a zenei kikapcsolódást azok is, akik, mint én, már az átlagosan jó hangzásélményt is megfelelőnek érzik. A zenei streamingoldalakon összeállíthatom saját zenei lejátszási listáimat, ízlésemnek és hangulatomnak megfelelően. A filmek streamingjével házhoz jön a mozi. Nem olyan fílinggel és vizuális élménnyel, mint egy valódi moziban, de az otthonomba jön – és ezért a kényelemért minőségi kompromisszumokra is hajlandó vagyok.

Ezentúl valószínűleg még kevésbé lesz elvárás, hogy a fél földet átutazza valaki egy konferenciai részvételért vagy előadásért, mert a személyes ottlét jelentősége háttérbe szorult – ám ha akarja és teheti, oda is utazhat. Ha akarja és ha megteheti – ezen van itt a hangsúly. Sorolhatnám még a példákat a rugalmasságra és egyéni igényekhez, lehetőségekhez alkalmazkodásra a média területén.

4. Új eszközök, lehetőségek, protokollok, amelyek a járványhelyzetben terjedtek el – és feltehetően velünk maradnak.

Az újságírószakma protokollja szerint a járvány előtt az interjúkészítés első opciója a személyes találkozás volt (az interjúalanyok többségének legalábbis ez volt az idealizált elvárása). Ez adta meg az interjú rangját. Ennél snasszabb kényszermegoldások jöhettek csak szóba akadályok esetén. A telefoninterjú például egy lenézettebb megoldásnak számított, amelyet többnyire nem is emlegetett szívesen kollégái előtt az újságíró. A videós alkalmazások pedig inkább a nagyon távol, pl. külföldön élő interjúalanyok elérésének eszközei voltak. Most már magától értetődő természetességgel ajánljuk fel interjúalanyainknak az online lehetőségeket, sőt, maguk az alanyok is kérik azt. Az igényesebb újságírók persze az írott sajtóban is a videós kapcsolatfelvételt preferálják, mert az arc és a gesztusok látványának többletét adja az interjúkészítéshez. Míg korábban a televíziózásban a stúdióbeszélgetések személyes jelenléte és technikai minősége elvárásnak számított, mára természetessé váltak a tévéképernyőkön is a videós alkalmazásokkal csatlakozó interjúalanyok. Pesszimista látásmód kell ahhoz, hogy ezt a protokoll-lazulást ne értékeljük a lehetőségek szélesedéseként, vagy hogy az interjúk minőségét féltsük ettől a változástól.

Végül néhány szót szeretnék írni a podcastműfajról, amely számomra emblematikus.

Korábban is léteztek persze podcastsorozatok és -sztárok szűkös ismertséggel, ám e műfaj szárba szökkenése és kilombosodása egyértelműen a járvány időszakára tehető. Sorra alakítják ki a szerkesztőségek a kis hangstúdióikat, az újságírók pedig tanulják a stúdió nélküli, otthoni okoseszközökkel történő podcastkészítés szakmai fogásait. A podcast átmenet egy streamelt rádióműsor és egy hosszabb hangüzenet között, minőségi típusai is ezt tükrözik: vannak nagyon igényes, magas színvonalú podcastsorozatok, ahol ügyelnek az érthető beszédre, a kerek mondatokra, a szakmailag is korrekt tartalomra (a Képmás sorozatai is ebbe a kategóriába tartoznak), és vannak fésületlen, beszólogatós, laza podcastok, amelyek leginkább az élő haveri beszélgetésre vagy a zenés kereskedelmi rádiók fecsegős reggeli műsoraira emlékeztetnek.

A kiszínesedő podcastműfaj akár a járványidőszak médiajelképe is lehet.

Riválisa a rádióknak, ugyanakkor sosem elégíti majd ki azt az emberi igényt, amelyik nem maga akar válogatni a médiakínálatból, hanem elvárja, hogy egy rádiócsatorna tálalja elé a maga témaváltozatosságában és időbeosztásában a saját készítésű műsorait.

Nem szeretném bagatellizálni a járvány súlyos gazdasági-szellemi-lelki következményeit. Nem feledem a munkájukat elvesztő vendéglátók, idegenforgalomból élők, a közönségüket és fellépési lehetőségeiket elveszítő előadóművészek kétségbeesését, a sportolók csalódottságát, a tovagyűrűző gazdasági recesszió áldozatait. Még kevésbé tudok megfeledkezni a járvány lelki károsultjairól (kisebb-nagyobb fokban valamennyien közéjük tartozunk), ebben a lelki rombolásban pedig nagy szerepe volt rengeteg félresikerült kommunikáció hatásának, amelyek a lelki és testi immunrendszerünket gyengítették. Ennek rossz folytatása lenne, ha a mérleg megvonásakor újra csak a negatívumok kiemelésének hibájába esnénk, és nem látnánk mindazt, ahol győztesként jövünk ki az elmúlt másfél év küzdelmeiből.

Telefonon újságoltam Ákosnak, hogy gyümölcssalátát készítettem gránátalmából és kiviből.
– Jó az a gránátalma, csak egy kicsit bonyolult enni. Tele van maggal – szólalt meg némi hallgatás után.
– Hogy lenne tele? A gránátalma magja az, amit megeszünk – vágtam rá.
– Igen, de azon belül is van mag, mindig kiköpöm – jött a válasz.
Némileg durcásan megjegyeztem, hogy persze, a körtének le kell hámozni a héját, a gránátalmának kiköpni a magjának a magját, na meg még mit nem.

– Igen, úgy, ahogy mondod, sőt én a sárgabaracknak sem eszem meg a héját – tette még hozzá Ákos, amivel a végső csapást is rám mérte.

– A sárgabaracknak? Azt meg sem lehet hámozni. 
– Nem is kell meghámozni, ketté kell szedni és kinyomni a húsát, a héját meg eldobni.
– Persze, ki hallott még ilyet, a gyümölcs egyharmadát kidobod így. Én eddig is megettem és eztán is meg fogom – válaszoltam egyre sértettebben.
– Azt csinálsz, amit szeretnél, kapj tőle nyugodtan hasmenést, ha ez a vágyad – reagált Ákos kissé szarkasztikus hangnemben.
– Rendben, akkor te héj nélkül eszed, én meg héjastul. Ám remélem, hogy ha gyerekeink lesznek, nem fogsz beleszólni, hogy adom nekik – tettem hozzá sértett iróniával.
– Márpedig ebbe bele fogok szólni – folytatta Ákos tovább pakolva az olajat a már amúgy is lángoló lelkemre. – Nem szeretném, hogy a gyerekeim megegyék a héját a sárgabaracknak.
Na most mitévő legyek? Csak azért legyen az övé az utolsó szó, hogy béke legyen?

Legyek olyan, mint azok a feleségek, akik minden körtét, almát, barackot ráhagynak a férjükre, tudván, hogy az élet héjjal vagy héj nélkül, maggal vagy mag nélkül is ugyanolyan? Hát nem!

De még mielőtt fellobbanhattam volna, Ákos megtörte a csendet.
– Nekem Nagypapám azt tanította, így kell enni a sárgabarackot, ezért én így is fogom – tette még hozzá, majd letettük.

Percekig csak csöndben ültem és bambultam. Pontosan tudtam, mennyire sokat jelentett Ákosnak a nagypapája, hogy ő volt számára a tökéletes férfikép és hogy mennyire fájt neki, mikor évekkel ezelőtt váratlanul elveszítette.
Vitánk napjáig soha nem tudatosult bennem, hogy elődeinktől örökölt szokásaink, hagyományaink nem feltétlen az értelmük miatt lényegesek, hanem ezek azok a pontok, amelyeken keresztül hozzákapcsoljuk magunkat az előttünk lévő generációkhoz.

Immáron számomra is értelmet nyert a sárgabarack héj nélküli evése, és kétség sem férhet hozzá, hogy tőlem a leendő gyerekeink is héj nélkül kapják majd… egész egyszerűen azért, mert a dédipapa azt mondta, úgy kell. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Először is, az együttműködés nem azonos azzal, hogy a gyerek mindent megtesz, amit mondanak neki. Az együttműködés során a szülő és a gyerek abból a pontból kiindulva, hogy mindkettejüknek akkor lesz igazán jó, ha együttműködnek, kitalálják a maguk rendszerét, amelyben mindenkinek megvannak a maga feladatai, és olyan szabályaik, amelyek mindkét felet egyformán kötik és amelyek értelmét könnyű belátni.

Hajlamosak vagyunk túl sok szabályt felállítani, és mivel azokat már mi magunk sem tudjuk pontosan követni, előfordul, hogy a betartatásukra tett erőfeszítéseink is kicsit hektikussá válnak. Nem is kell nagyon szofisztikált példát keresnünk: egy nyugodt vasárnap délután jóval kevesebb szabályt tartatunk be, mint egy sietős szerda reggel. A szabályok mennyisége és azok komolyan vétele nagyban függhet a szülő hangulatától is. Ezzel szemben azzal segítenénk a gyerekeinknek, ha nem lenne túl sok szabályunk, azokat azonban következetesen betartanánk. Ha van pl. egy konkrét időpont, amikor elérkezik a lefekvés ideje, és ez nem változik attól függően, hogy apa mikor ér haza, az már egy ilyen szabály.

Segít, ha a gyerekek értik a szabályt és egyet is értenek vele.

Lehet erre jó példa, hogy az ajtón belépve levesszük a cipőnket. E szabály értelmét nem nehéz elmagyarázni. Az együttműködés valódi konszenzust igényel, és meghagyja a gyereknek a lehetőséget, hogy ne értsen egyet valamivel. Kétségkívül több energiát igényel az elején, ám ez a befektetett energia gyorsan megtérül, ha látjuk, hogy a gyerekeink keresik a lehetőséget az együttműködésre, mivel mi magunk is ilyen hozzáállást tanúsítunk a számukra fontos kérdésekben. Ez mindkét féltől pozitív hozzáállást igényel.

Még mielőtt elhinnénk, hogy létezik olyan csodaszer vagy módszer, amelyet alkalmazva nem ütközünk néha nehézségbe vagy ellenállásba a gyerekeink oldaláról, legyünk őszinték. Vannak olyan napok, amikor mi magunk sem vagyunk az együttműködés mintaképei, még akkor sem, ha logikusan levezetve egyetértünk az együttműködés szükségességével és hasznával. Mivel azonban nem gépek vagyunk, hanem emberek, akiket nagyban befolyásolnak az érzelmei, így ne csak a racionális oldalt vegyük figyelembe.

Sokat segíthet, ha a kisebb gyerekek számára képes emlékeztetőket készítünk a szabályokhoz, elvárásokhoz. Ezt elkészíthetjük együtt, míg átismételjük, mire is lesz jó ez az emlékeztető. A nagyobbak számára már írásban is készülhetnek ilyen emlékeztetők, amelyek során jó, ha elővesszük a humorérzékünket a dorgáló hangnem helyett.

Emlékeztessük magunkat, hogy nekünk sem egyetlen nap alatt sikerül leszoknunk valamely régen bevett szokásunkról, és hagyjunk időt a gyerekeknek is, hogy megszokják, ha valami változott.

Segítenek a barátságos hangnemű, vicces üzenetek, emlékeztetők, sőt, az is, ha elmeséljük, nekünk milyen új szokás vagy szabály elsajátítása okozott nehézséget. Ne feledjük azt is elmondani, hogyan sikerült mégis változtatnunk! Újabb jó lehetőség a példamutatásra, érdemes élnünk vele.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

A Duna Karnevál 25 éve különleges színfolt a budapesti nyár kulturális palettáján, a több műfajt is felölelő programok egyszerre mutatják be a Kárpát-medence gazdag népzenei és táncos örökségét. Idén június 12-én a rendezvény negyedévszázados jubileuma alkalmából egy „Best of” válogatást, vagyis az elmúlt 25 év legemlékezetesebb pillanatait mutatják be fergeteges gálaműsor keretében a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. A közönség válogatást láthat A Monarchia bálja, az Európai Tánckaraván, a Szerelmünk, Kalotaszeg legszebb jeleneteiből. Az est főszereplői a Duna Művészegyüttes és a Magyar Állami Népi Együttes mellett hazánk legkiválóbb néptáncegyüttesei és zenekarai lesznek. Fellép többek között a Bartina Néptánc Egyesület, a Bem Néptáncegyüttes, a Tököl Délszláv Táncegyüttes és a Göncöl és Kolo zenekarok.

A 25. Duna Karnevál Gála előestéjén, június 11-én jubileumi népzenei koncerttel ünnepli megalakulásának 15. évfordulóját Szalonna és Bandája.

Az „Együtt” című koncerten hagyományőrző muzsikusok működnek közre Szászcsávásról, Magyarpalatkáról, Kalotaszegről, Budatelkéről, Kárpátaljáról a Rábaközből és Magyarországról, zenész barátaik mellett a zenekari tagok tanítványai is színpadra lépnek a műsorban. A koncerten fellép a Magyar Állami Népi Együttes is. 

A jubileumi dátumhoz kapcsolódóan a Duna Karneválon mutatják be a zenekarról megjelent fotóalbumot, amelyben Váradi Levente fényképein kívül számos kulisszatitkot tudhatunk meg a zenekar életéről. A látványos kiadvány bemutatja többek között a zenekari tagok szülőföldjét, a koncertjeiket a Buckingham-palotában, fellépéseiket a Fölszállott a páva műsorban és a rengeteg turnét, amin az elmúlt 15 évben világszerte részt vett a zenekar.

A rendezvényen az aktuális járványügyi szabályok lesznek érvényben. A részletekről a Duna Karnevál honlapján tájékozódhatnak: www.dunakarneval.hu
A 25. Duna Karnevál Gála vezető koreográfusai: Juhász Zsolt Harangozó Gyula-díjas, Mihályi Gábor Harangozó Gyula-díjas, kiváló művész
Zenei vezető: Dulai Zoltán, a Népművészet Ifjú mestere
Rendező: Mucsi János, Harangozó Gyula-díjas, érdemes művész
Szalonna és Bandája tagjai: Pál István Szalonna, Pál Eszter, Pál Lajos, Doór Róbert, Gera Attila, Gombai Tamás, Karacs Gyula, Ürmös Sándor Ferenc
Közreműködnek: Hagyományőrző muzsikusok, tanítványok, meghívott vendégelőadók és a Magyar Állami Népi Együttes
A koncert szerkesztője: Pál István Szalonna, Liszt Ferenc-díjas, érdemes művész
Az est rendezője: Mihályi Gábor, Harangozó Gyula-díjas, érdemes művész