Nagymamák: jelzőfények az ismeretlenben

A fiatal anya tapasztalatlan, de tele van friss, önálló elképzelésekkel, hatalmas szeretettel, kíváncsisággal. Most tanulja, milyen felelősnek lenni valakiért, döntéseket hozni, gondoskodni a nap 24 órájában. A hormonjai hullámvasutat járatnak vele. A világa beszűkül, hogy arra az egy nagyon fontosra tudjon koncentrálni: gyermeke gondozására.
A friss nagyszülő is lelkes, tele van tapasztalatokkal, amiket alig vár, hogy végre átadhasson, újraélve ezzel a saját, anyaként eltöltött idejét, ami csodás emlékké csiszolódott az idők folyamán.

Mindketten várnak valamit. Ami nem jön el…. Mert nincs nehezebb dolog, mint egy friss anyukának tanácsot adni, mivel fogalma sincs, hogy mire van szüksége. Még csak most alakul a személyiségének az anyai része.

Ezért meghallgatja a tanácsot, de nemcsak a saját édesanyjáét vagy az anyósáét, hanem a szomszédét, a játszótéri ismerősét, a védőnőét, a gyerekorvosét, plusz még azt a millió egy cikket és kommentet is elolvassa, ami a témában fellelhető. Nem azért, mert nem hisz valamelyiknek, hanem mert meg kell keresnie, hogy melyik az, amivel ő maga azonosulni tud. Ez nem biztos, hogy az a verzió lesz, amit bármelyik nagymama javasolt neki.

Igen, időnként csak azért sem az lesz. Talán pont azoknál az anya–lánya párosoknál tud ez nagyon fájón előjönni, ahol alapvetően jó a kapcsolat kettejük között. Mert egy kezdő anya a legjobb akar lenni, tökéletes a gyereke számára. A saját hibáit még később követi el, az édesanyja által elkövetetteket viszont már ismeri. Olyan ez egy kicsit, mint a dackorszak, majd később a kamaszkor volt.

Ahhoz, hogy kialakulhasson az új, önálló anyai én, mindenképp ellene kell feszülni a szülői mintának. Nem lehetek valakinek a szófogadó lánya, miközben már anya vagyok én is.

Ráadásul ritkán öröklődik a személyiség olyan mértékben, hogy pont ugyanazt tartaná két generáció jónak. Arról nem is beszélve, hogy a hivatalos gyerekgondozási protokollok még két-három év alatt is rengeteget változnak, nemhogy 20–40 év alatt. Szóval minden adott ahhoz, hogy a friss anyuka ne kövesse az elődei útját.

Ez egyszerre vezet mindkét félben egyenes úton a csalódáshoz: a nagyszülő úgy érzi, semmibe veszik, megcáfolják visszamenőleg a saját szülői döntéseit, nem tekintik kompetens partnernek a gyereknevelésben. De csalódott az anya is, aki együttérzést, támogatást vár a nehezen meghozott saját döntéseihez, amit addig lehet, hogy simán meg is kapott a családjától, amíg tanulásról, munkáról és nem gyerekről volt szó. Vereséges helyzetnek tűnik ez minden fél részéről.

A jó hír az, hogy ez csak a látszat, a felszín, akár csak kamaszkorban.

Igenis van olyan dolog, amit egy anya az anyjától vagy az anyósától tanul el, még ha nem is mindig látványos. Csak kell egy kis idő, amíg beáll az egyensúly, és mindenki megtalálj a maga szerepét, amiben jól érzi magát.

Én például jó néhány családi történet után jöttem rá, hogy sem édesanyám, sem a nagymamám nem követte korának hivatalos gyerekgondozási protokollját, és ezt sikeresen örököltem én is! Átgondolom, mielőtt befogadnék valamit – ez klassz anyai örökség. De praktikusabb dolgokat is tanultam, például kisgyermeknek nem a kezét, hanem a csuklóját fogjuk veszélyes helyen, mert azt nem tudja hirtelen kirántani, vagy hogyan kell kisgyereknek körmöt vágni. Ez csupán két példa a sok közül. Vannak olyan dolgok, amiket könnyedén követek, és vannak, amiket nehezen. Olyan is, amit mindenképp el szeretnék kerülni, vagy csak kipróbálnék valami újat. Az is előfordul, hogy ugyanazon elvek mentén választok valami egészen eltérő megoldást, mint édesanyám, mert az közelebb áll a személyiségemhez vagy a gyermekeméhez, esetleg teljesen mások a lehetőségeim, mint neki voltak.

A nagyfiam nemrég mutatott egy számítógépen megtervezett házat. A környezet, ahová tervezte az épületet, teljesen sötét volt, egy éles zöld fénynyaláb világította meg az udvart. Amikor megkérdeztem, mi ez, azt válaszolta: ez a jelzőfény, ami nélkül nem találnék vissza a házhoz. Azt hiszem ilyenek a nagymamák: jelzőfények a sötétben. Nem mindig arra tartunk, amerre a fény van, de segítenek eligazodni az ismeretlenben. Az útjaink lehetnek eltérőek, de nélkülük nem tudnánk, hogy mi merrefelé szeretnénk tartani. Köszönet érte nekik!