Erőszak az indiánok földjén – Amerika Kolumbusz előtti felfedezőiről

Már majdnem kétszáz évvel ezelőtt sejtette a világ, hogy Amerikát nem Kolumbusz fedezte föl. Az elmúlt hatvan évben ez bizonyossá is vált. A viking sagák igazát műholdfelvételek és régészeti leletek igazolják. A részleteket ugyan nem ismerjük, de az biztos, hogy Vörös Erik, az összeférhetetlen, erőszakos hadúr fiai már ötszáz évvel a „hivatalos felfedezés” előtt szembetalálkoztak az észak-amerikai indiánokkal.

L'Anse-aux Meadows, az egyetlen megmaradt viking település Észak-Amerikában

L'Anse-aux Meadows, az eddig ismert egyetlen megmaradt viking település Észak-Amerikában. Northern Peninsula, Új-Fundland, Kanada

kép: Profimedia - Red Dot

Nyughatatlan vikingek 

Leif Eriksson apai ági felmenői szinte egytől egyig nyughatatlan, antiszociális alakok voltak. A történet nyomon követhető része egy Naddodd nevű norvéggal kezdődik. Ő volt az, aki valamikor az igazi sötét középkorban, a kilencedik század közepe felé hajóján Norvégia felől a nem sokkal korábban betelepült Feröer-szigetek felé hajózott, de elvétette az irányt, és jócskán túlfutott a célon. Nagyjából kétszer olyan távolságban, mint ahová igyekezett, egy szigetet talált. Partra szállva semmiféle emberi jelenlét nyomait nem találta, ezért embereivel vissza is szállt a hajójára.

Mivel ekkor sűrű havazás kezdődött, Snæland-nak, azaz Hóországnak nevezte el az ismeretlen területet, majd hazatért Norvégiába, ahol később ez a név Íslandra, Jégországra változott.

A norvégok hamar elkezdték a rendszeres átjárást az új szigetre, és Izland nemsokára betelepült. Naddodd még nem tudta, de ez a felfedezés volt a viking hódítók második állomása az amerikai kontinens felé. 
Naddodd testvérének unokájával, Thorvald Asvaldssonnal folytatódott a történet, aki szintén hirtelen haragú, izgága ember volt, ezért a közösség hamar kivetette magából. Korabeli leírások szerint „néhány gyilkosság miatt” száműzték Norvégiából. Az északi germán népek nem ismerték a mai értelemben vett igazságszolgáltatást és büntetés-végrehajtást. Egyszerűen megoldható gyilkossági vagy súlyos testi sértési ügyekben – amennyiben el akarták kerülni a generációkon át tartó vérbosszúkat – az elkövető wergeldet, azaz fejpénzt fizetett az áldozat családjának. Súlyosabb esetekben viszont ez nem volt elég. A legkomolyabb megtorlás az volt, hogy az illetőt egyszerűen kitagadta a társadalom. Gyakorlatilag semmiféle védelmet nem élvezett, bárki büntetlenül megölhette. Ennek a közvetett halálbüntetésnek egyetlen ellenszere volt: a száműzetés. A legsúlyosabb bűnökért a tettesnek örökre el kellett tűnnie, enyhébb esetekben néhány év után visszatérhetett. 

Újrakezdés Izlandon 

Thorvald – feleségével, három fiával és a lányával együtt – 960 körül Izlandra települt át, ott próbált mindent újrakezdeni. Amerika irányába egyik fia, Erik tette meg a következő lépést. Ez a tagbaszakadt, vörös hajú, vörös szakállú norvég élte a skandináv telepesek életét: saját gazdaságát építgette, földet művelt, állatokat tenyésztett és kereskedett, de a lobbanékony természete őt is bajba keverte.

982 környékén néhány rabszolgája kárt okozott a szomszédos telepes földjén, ezért az illető – egy bizonyos Mocskos Eyiolf – megölte őket.

Erik felháborodva rontott Eyiolfra, majd meggyilkolta őt és az egyik emberét. Mocskos Eyiolf családja elégtételt követelt, így Eriknek, csak úgy, mint annak idején az apjának, menekülnie kellett. Ráadásul amint új otthont kezdett építeni Oxney szigetén, máris konfliktusba keveredett Thorgest nevű barátjával, akinek mindkét fiát lekaszabolta egy összecsapás hevében. A közösség tanácsa hároméves száműzetésre ítélte. 

Kép
Leif Eriksson Észak-Amerika felé hajózik

Leif Eriksson Észak-Amerika felé hajózik (Christian Krohg festménye, 1893), kép: Wikipédia

Letelepedés Grönlandon 

Mint sok más törvényen kívüli kalandor, ő is abban reménykedett, hogy a kényszerű kitaszítottság éveiben új területeket hódít majd meg, dicsőséget szerez a nevének.

Ennek érdekében még nyugatabbra hajózott, és elérkezett egy hatalmas szigetre, ahol némi keresgélés után termékeny, zöld vidéket talált. Elnevezte Grönlandnak, és letelepedett.

Három év után hazautazott Izlandra, és huszonöt hajónyi vállalkozó kedvű telepest gyűjtött maga köré, akikkel visszament Grönlandra. Tizennégy hajó ért oda, tizenegy elveszett a tengeren. Bár nem ő járt ott először, de ő volt az első tartós telepes, így a grönlandiak a mai napik Vörös Eriket tekintik a sziget felfedezőjének. 
Fia, Leif Eriksson sok mindenben hasonlított az apjára. Vállalkozó kedvű, merész hajós volt ő is, de egy dologban nagyon különböztek egymástól. Erik a pogány északi vallást követte, Leif pedig keresztény hitre tért. Állítólag küldetésének tekintette, hogy megtérítse a grönlandi telepeseket is. Az anyját meg is győzte, az asszony alapította meg Grönland első templomát, de Erik nem volt hajlandó megtagadni az ősei hitét. 

 

Tél egy ismeretlen földrészen 

Leif nyughatatlanul hajózott, új halászati, kereskedelmi lehetőségek után kutatva. Egyszer – amikor több ezer kilométerrel keletebbre egy Vajk nevű fejedelmet éppen királlyá koronáztak István néven – Leif Eriksson Norvégiából Grönland felé tartott. Véletlenül letért a tervezett útvonalról, majd hosszas, keserves vitorlázás és evezés után egy számára ismeretlen földet pillantott meg. Termékeny, zöld vidéket, ami még apja egykori felfedezésénél is sokkal ígéretesebbek látszott.

Valószínűleg hallott már róla, hogy messze nyugaton ismeretlen vidékek terülnek el, mivel tizennégy évvel korábban egy bizonyos Bjarni Herjólfsson is látta ezeket a partokat.

A történet egy másik változata szerint Leif éppen az ő hajóját vásárolta meg, és kifejezetten az új vidékeket keresve indult nyugat felé. Akárhogy is történt, amikor megérkezett, partraszállt, és felfedezőútra indult az embereivel. 
Az első partraszállás egy sziklás, terméketlen vidéken történt. Amikor nem találtak semmi érdekeset, elnevezték a helyet Hellulandnak, azaz sziklaföldnek, aztán újra vízre szálltak. Legközelebb már egy erdős vidéken értek partot, ezt Marklandnak, erőföldnek nevezték. A harmadik állomás neve Vinland lett, mert állítólag szőlőtőkéket találtak. Ez a földrajzi szélességet tekintve nem valószínű, mivel vélhetően Labrador és a Baffin-sziget környékén kalandoztak. Sokkal valószínűbb, hogy mindenféle bogyós erdei gyümölcsöt találtak, és ezekből erjesztettek maguknak alkoholt. 
Mivel egyre hidegebb lett az idő, Eriksson és csapata nem ment haza, hanem berendezkedett a télre. Gyakorlott utazók lévén létrehoztak egy kis települést, és azzal foglalkoztak, amivel akkoriban az északi népek általában: kereskedtek és harcoltak. Mindkettőre bőven nyílt alkalmuk, mert hamar szembetalálták magukat a helyi őslakosokkal. Kezdetben viszonylag békésen csereberéltek egymással, de néhány kisebb összecsapás azért előfordult. Az ottaniakat mindenesetre elnevezték skrælinginek, azaz barbárnak vagy nyomoroncnak, és nem sokkal később az első gyilkosságok is megtörténtek.

Mire eljött a tavasz, a norvégok jobbnak látták a megfutamodást, mert az őslakosok ellen nem lett volna sok esélyük.

A viking harcosok vakmerők és erőszakosak voltak ugyan, de az emberveszteség komoly fenyegetést jelentett nemcsak a harcban, hanem a hajózásban is. 
Leif és emberei hazautaztak Grönlandra, de természetesen egy hajórakomány épületfát és állítólag több szőlőt – vagy erdei gyümölcsöt – magukkal vittek. Szintén velük utazott néhány őslakos gyerek, akiket egyszerűen elraboltak, miután a szüleiket megölték. Mert ugyan jó üzlet volt a fa és a gyümölcs is, de semmi sem kelt el könnyebben, mint a rabszolgák. 
Amikor Erikssonék hazaértek, megtudták, hogy Vörös Erik meghalt. Mivel akkoriban ő volt Grönland vezetője, ez a tisztség most Leifre szállt. Neki mint viking vezérnek felelősségteljesnek kellett lennie, erőt kellett mutatnia, mert a hadurak csak úgy tudtak megfelelő számú és képességű embert szerezni a vállalkozásaikhoz, ha azok megbízhattak bennük. A portyákat és hódításokat jól meg kellett szervezni, a zsákmányból pedig bőségesen meg kellett jutalmazni a követőit, különben átpártoltak volna egy másik vezérhez. Amerikában már nem termett nekik több babér, ráadásul a grönlandi tisztség több hatalmat és bevételt ígért egy ilyen kétes és veszélyes vállalkozásnál. 

Egy hódítás nyomai 

Leif pedig át is vette az uralmat, és a hódítást pontosan úgy kezelte, mint a spanyolok ötszáz évvel később. A különbség legföljebb annyi volt, hogy a vikingek nem tekintették világraszóló eseménynek ezt az egészet. Hajóztak, harcoltak, kereskedtek. A vezér kijelentette, hogy a terület az övé, bárki csakis az ő engedélyével mehet oda, és minden szerzeménye után neki kell adóznia. 
Leif tehát már nem ment vissza többé Amerikába, de a testvérei igen. Először Thorvald: ő egy vakmerő pillanatban megtámadott kilenc alvó indiánt, akik elmenekültek, és a harcostársaikkal visszatérve vérfürdőt rendeztek a vikingek között. Ennek során nyíllal hasba lőtték Thorvaldot is.

Később a harmadik Eriksson fiú, Thorstein is áthajózott Amerikába. Ő már százhatvan emberrel indult neki, és letelepedett, de ez a csoport is csak néhány évig bírta a megpróbáltatásokat.

A település lassan elnéptelenedett, a vikingek egy idő után egyre ritkábban jártak vissza Amerikába. Valószínűleg még kereskedtek a skrælingikkel, és ez egyes kutatók szerint akár évszázadokig is tarthatott, de nem sok konkrétum maradt fent erről a kapcsolatról. 
A nyomaikat viszont otthagyták. Az 1960‑as években régészek megtalálták a településük maradványait, 2015‑ben pedig már műholdas vizsgálatok is feltárták a norvégok épületeinek lenyomatát. A skandináv országok azonban messzire esnek a korabeli Európa kulturális központjaitól, így ezek az utazások – bár nem merültek feledésbe – nem sokban befolyásolták az elkövetkezendő évszázadokat. 1075-ben egy Brémai Ádám nevű teológus-történetíró ugyan megemlíti Vinlandot az egyik könyvében, és az európai közbeszédben időről időre felbukkant egy mesés, nyugati föld, de mindez nem lépett át egy bizonyos ingerküszöböt. 
Az viszont nem kizárható, hogy Kolumbusz Kristóf is hallotta ezeket a mendemondákat, és talán ezek is szították a kíváncsiságát. Ki tudja, talán ilyen ösztönzések nélkül el sem indult volna az útra, amelyiknek a jelentőségéről tulajdonképpen fogalma sem volt. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti