A generáció, aki mindenhol ott volt, mégis mindenről lemaradt – Avagy ki emlékezik helyettünk?

Az egyik népszerű filmmegosztó feldobta a minap az Interjú a vámpírral című film ajánlóját. Ezeréves film, Brad Pitt és Tom Cruise mint zsenge harmincasok szerepeltek benne. Akkoriban én is csak 13 voltam, és rendes tiniként imádtam Tom Cruise-t. Rongyosra néztem a videótékából kikölcsönzött Egy becsületbeli ügyet, és lélekben jogi pályára készültem. Amikor a Cinema magazin nyomdaillatú, fényes lapjai között megláttam az Interjú a vámpírral c. film ajánlóját, izgatott várakozás lett úrra rajtam, hogy végre moziba kerüljön a film. Ezt a beharangozó cikket – emlékszem – évekig megőriztem.

digitális generáció
Kép: Fortepan / Adományozó: Fortepan Album 040

Az Átrium moziba jártunk hétvégente. Ehhez előző nap, de legkésőbb aznap délelőtt el kellett menni, előre megvenni a jegyet. Egy Dunkin’ Donuts, majd egy Bonbon Hemingway volt a mozi mellett. A pattogatott kukorica nem vonzott különösebben, ezért itt választhattam valami finomat. Ez is a rituálé része volt. Sosem fánkot kértem, mert azt egy gyorsan elillanó illúziónak tartottam, hanem kimért édes és savanyú cukrokat, karamellát, apróságokat, amik a film legalább háromnegyedéig kitartottak. Igaz, hogy közben felsértették a szájpadlásomat, elképesztő szomjúságot okoztak, de mégis minden szempontból elégedett voltam. 

Ha egészen mélyen belenézek az emlékbe, máig látom, hol ültünk a moziban. Emlékszem a piros plüss székre, ahol egy karfán osztoztam a mellettem ülővel, kicsit ki kellett hajolni, hogy az előttem ülő fejek között tisztán lássam a mozivásznat. Emlékszem a mozi többrétegű illatára: a dohos bútorok szagával keveredő vasárnapi rántotthússzagra, ami a mellettem ülő pulóverébe itta be magát, apám fokhagymaszagára, kóla és pattogatott kukorica, hajlakk és cigaretta szaga vegyült egy nagy, összefüggő, jellegzetes „moziszaggá”. Akkor még nem volt olyan steril a világ. Mindenesetre ilyen intim körülmények közepette nézte a budai hétvégi közönség azt a mozifilmet, amelyben aztán semmi filmtörténeti jelentőségű nem volt, s ha manapság látnám először, valószínűleg a felééig se jutnék el, nemhogy egy életre emlékezzek rá. Mégis, a filmmegosztón felvillanó ajánló eszembe juttatta ezt az egész emlékláncolatot. S ha még jobban ránagyítanék, biztos vagyok benne, hogy részletesebb képeket is elő tudnék hívni.

Akkor moziba menni még ünnep volt. Várakozás.

Az élmény iránti igény felmerülése elvált az élmény bekövetkeztétől, a kielégüléstől. A kettő között pedig ott volt a várakozás, amely már a bekövetkező élményhez is hozzátartozott, ráépült, gazdagította azt.
Ehhez képest mi van most? Moziba – már ha lehet járni – úgy járunk, mintha gyorsétterembe ugornánk be. Már TV-t se tartunk, sőt filmeket is alig nézünk! A laptopunk kék fényénél, fájó nyakkal, meredten nézzük az éppen aktuális sorozatot, amelynek készítői szándékosan két dologra alapoznak: arra, hogy az embernek nincs ideje, illetve arra, hogy gyenge az akarata. Nem kötelezem el magam egy teljes film hosszára, inkább csak egy 45 perces sorozatrészt nézek meg, de végül – mert gyenge az akaratom – ott kötök ki, hogy legalább két órán keresztül nézem a képernyőt.

Hova veszik el életünk nagyszerűsége? Ez a pandémia egyre mélyebbre visz minket a digitális örvénybe, a felhőben tartott fényképek, filmek, könyv és pénz világába.

Újságcikkeket nem teszünk el, mert már nem veszünk újságot. Képeslapot rég nem írunk. Lassan a papírpénz – az otthoni dugipénz – is megszűnik körülöttünk. Fényképet már nem hívunk elő, talán már csak a szülők, nagyszülők fényképalbumait őrizzük, esetleg egyet a saját esküvőnkről, gyerekeink első évéről. A laptop kis képernyőjére már nem készülnek nagy filmek se – illetve készülnek, de a dömpingben és a laptop kis képernyőjén már nem látjuk őket nagyszabásúnak.

Kép
régi emlékek
Kép: Fortepan / Adományozó: Handa család

A lányomnak természetes, hogy élete minden pillanata meg van örökítve. A nevezetes nap számára azt jelenti, hogy valami, amit felveszünk videóra. Digitális adatok végtelenjének a világában nem szortírozunk. Nem választjuk ki azt az egyet, hanem elteszünk, megörökítünk mindent. Így elvesznek a nagy pillanatok is, mert a megélhető pillanatokban a telefont rakjuk az arcunk elé, egy képzeletbeli jövőnek mentve le a jelent.

Így nő fel egy generáció, aki mindenhol ott volt, de végül mindenről lemaradt.

A szétszórt figyelem világában élünk. A többfelé figyelés egy életmód lett. De jó is lenne egyszerre olvasni és podcastot hallgatni! Két jelen fut párhuzamosan: a valós élet és a digitális világ. A digitális világ, amelynek saját eseményei, kapcsolatai és törődési igénye van, s amely úgy fut az agyamban, mint egy leállíthatatlan számítógépes program.

Agyunk lassan elszokik attól, hogy megjegyezzen dolgokat. Ott a digitális naptár, az applikáció, az internetes keresők. Nem kell semmire emlékeznünk, mindent ki tudunk nyerni a telefonunkból. De ez az információ nem tudás, mert egy pillanat alatt elvész. Megszokjuk lassan, hogy nem kell már megjegyeznünk dolgokat, csak tudnunk kell, hol keressük: az internet mély adat-kútjából mindig meríthetünk, csak a telefonunk le ne merüljön! Digitális eszközeink emlékeznek helyettünk is – őrzik napjaink történetét, gyermekünk első szavait, figyelmeztetnek jeles ünnepeinkre, s ha kell, hazatalálnak helyettünk.

Emlékezetünk lassan megkopik, mert amit nem használunk, az ellustul. A szétszórt figyelem világából vajon milyen emlékeink maradnak meg?

Lesznek -e olyan mélységben elraktározott emlékeink, mint a digitális kor előtt? Talán az emlékezetünket úgy veszítjük majd el, ahogy az evolúciós fejlődés során elhagytuk lábujjaink kapaszkodási képességét? S amikor majd eljön halálunk órája, le tud-e pörögni életünk filmje, anélkül, hogy a telefonunkhoz kapnánk? És ha ez nem fog sikerülni, mert már nem létezik az, aki a telefonunkhoz nyúlhatna, akkor vajon emlékek nélkül halunk meg? 

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti